Több mint negyven évvel Wittgenstein halála után végre kézbe vehetjük mûvei kritikai kiadásának elsõ köteteit. ¹ A Michael Nedo írta bevezetõ kötet - mely minden szöveget németül és angolul is tartalmaz - Wittgenstein hagyatékának és a kiadás elveinek ismertetése mellett kitûnõ, évekre lebontott összefoglalása a filozófus munkásságának, számos adattal gazdagítva a Wittgenstein-filológiát. Ehhez, a jobb tájékozódást elõsegítendõ, egy, a filozófus életének külsõ eseményeit és egyes mûveit idõrendben, hónaponkénti lebontásban felsoroló, jól megszerkesztett táblázat csatlakozik. Maga az elsõ öt német nyelvû kötet pedig azt a tíz kéziratkötetet tartalmazza, amelyben Wittgenstein - Cambridge-be való ún. „visszatérése" után, 1929 februárja és 1932 júniusa között - késõi koncepciójának kidolgozásába fogott. ² E kötetek bizonyos fokig összefüggõ egészet alkotnak: ezek szolgáltak ugyanis azon gépiratok, továbbá a korszakot lezárni vágyó Nagy gépirat alapjául, amelyekbõl késõbb Rush Rhees a Philosophische Bemerkungen és a Philosophische Grammatik címmel megjelent kötetek több részét is összeállította.
  Nem könnyû a helyzete annak, aki Wittgenstein hagyatékának kritikai kiadására, sõt bármifajta kiadására vállalkozik. A filozófus ugyanis a legkevésbé sem könnyítette meg az utókor számára ezt a feladatot. Már végrendelete is, amelyben mûvei sorsát három tanítványára, Elisabeth Anscombra, Rush Rheesre és Georg Henrik von Wrightre bízta, meglehetõsen dodonai: publikáljanak belõle annyit, amennyit erre alkalmasnak találnak (WAE 52. old.). De szóbeli instrukciókkal sem látta el õket, olyannyira nem, hogy például von Wright Wittgenstein halála után meglepetéssel értesült a végrendelet tartalmáról. ³
  Pedig ha valamit a hátrahagyott anyag igényelt volna, akkor az valamifajta iránymutatás. Ennek oka pedig elsõsorban Wittgenstein munkamódszere, amelyet elsõ megközelítésben a leginkább hagyatéka egyes rétegeinek bemutatásával szemléltethetünk.
  Elsõként a filozófus jegyzetfüzeteit említhetjük, amelyekben a késõbbi kéziratkötetekhez végzett elõmunkálatokat. (Ezeket késõbb, miután már felhasználta õket, nagyrészt megsemmisítette. A véletlennek köszönhetõen mégis fennmaradt néhány füzet. Ezekbõl négyet - a Wiener Ausgabe 4. és 5. kötetében közölt négy kézirat elõmunkálatait - Nedo a következõ, 6. kötetben szándékozik megjelentetni.) Wittgenstein ezután, a jegyzetfüzetek alapján, részben megjegyzéseikbõl átvéve, illetve azokat átalakítva kéziratköteteket állított össze. Majd belefogott a kéziratkötetek újraátdolgozásába: kézírásos, illetve gépírásos szinopszisokat, tisztázatokat készített belõlük, a már leírt megjegyzéseket hol változatlanul, hol több-kevesebb változtatással átvéve, újracsoportosítva, új kontextusba helyezve.
  A szinopszisokkal azonban még mindig nem ért véget a folytonos átdolgozási folyamat: negyedszerre ugyanis a filozófus ezeket vagy másodpéldányaikat sokszor cédulákra vagdosta. E cédulákat részben megint új csoportosításban beragasztotta egy újabb füzetbe (egy ilyen füzet például a Philosophische Bemerkungen alapja, részben pedig - egy részüket iratkapoccsal összefûzve - cédulagyûjteményeket állított össze belõlük, amelyeket még további feldolgozásra szánt. (E gyûjtemények egyike jelent meg Zettel címmel.) Ötödszörre azt kell megemlítenünk, amelyet Nedo „virtuális kéziratoknak" nevez (WAE 82. old.). Ezeket végleges formájukban Wittgenstein nem írta le újra, viszont már meglevõ kézirat(ok) és/vagy gépirat(ok) szövegébõl rekonstruálhatók, mégpedig azoknak az utasításoknak a segítségével, amelyekkel az egyes megjegyzéseket ellátta. Ezek az utasítások részben a megjegyzések átfogalmazására vonatkoztak, részben pedig arra a helyre, ahová Wittgenstein az illetõ bejegyzést áthelyezni kívánta. Ilyen, a filozófus utasításai alapján történt szöveg(re)konstrukcióra lehet példa a Philosophische Grammatik. Ennek II. részébe Rhees többek közt a Nagy gépirat matematikai fejezetei közül vett át ötöt. Ezeket Wittgenstein nem dolgozta át újra, s így nagyjából véglegesnek tekinthetõk. A Philosophische Grammatik I. részét viszont három kézirat ⁴ egymásra utaló megjegyzései alapján maga Rhees szerkesztette össze. Hogy mennyire lelkiismeretes, hozzáértõ munkát végzett, arról az a Wittgenstein diktálta gépirat tanúskodik, amely nemrég Schlick hagyatékából került elõ, s amely néhány kivételtõl eltekintve egybeesik a rhees-i szövegrekonstrukcióval. (WAE 82. old. Ez a gépirat jelenleg Nedo birtokában van.) Végül a hagyaték rétegei között kell említenünk a diktálásokat (ilyen például a Kék és a Barna könyv). ⁵
  Ezt a bonyolult szerkezetû hagyatékot próbálta von Wright rendszerezni, amikor a hatvanas évek második felében a kéz- és gépiratokat csoportosította és katalogizálta. ⁶ A hagyaték egyes darabjait háromjegyû számmal jelölte meg: az elsõ számjegy az illetõ forrás természetére utal: így a kéziratok katalógusszáma 1-gyel, a gépiratoké 2-vel és a diktálásoké 3-mal kezdõdik. Valójában azonban ez a besorolás nem fedi teljesen a valóságot. A sorozatos átdolgozások következtében ugyanis Wittgenstein kézirataiban is elõfordulnak gépírásos részek - ezeket a filozófus gépiratokból vágta ki, és ragasztotta be a kéziratkötetekbe. S ugyanígy a gépiratokban is találhatók kézírásos bejegyzések. Ez utóbbi állítást kiváltképp szemléltetheti a Big Typescript (TS 213). A Nagy gépiratot Wittgenstein elsõ tíz, Cambridge-ben írott kéziratkötete után mintegy gondolati lezárásnak szánta. Ez az egyetlen mûve, mely a hagyományos értelemben könyv formájú: fejezetcímei vannak, és tartalomjegyzéke. Ám a gépelés elkészültével a filozófus rögvest csalódott az eredményben, és azonnal a gépirat átdolgozásába fogott, mégpedig ugyanazzal a módszerrel, mint más kéz- és gépirataival addig is tette. Elõször a gépelt sorok közé írt javításokat, illetve még megfontolandó újabb szövegváltozatokat, egyes szavakat, fordulatokat hullámos vonallal - ami nála rendszerint az elégedetlenség jele volt - aláhúzott; olykor a fejezetek végén maradt üres helyet kézírással folytatta; olykor pedig a gépírott oldallal szembeni oldalra írt egy-egy kiigazítást vagy betoldandó mondatot, bekezdést. Az egyes megjegyzéseket - mint egyéb kézirataiban az átdolgozások során már korábban is - a lap szélén jelekkel látta el, amelyek arra voltak hivatottak emlékeztetni: az illetõ megjegyzést kérdésesnek, továbbgondolandónak vagy a késõbbi szövegbõl kihagyandónak, vagy éppenséggel más kéziratba átvételre érdemesnek tartja. Idõvel pedig a gépírott lapok hátoldalán hosszas kézírásos eszmefuttatásokba fogott. Így az elsõ szöveg javítása szinte észrevétlenül egy új szöveg elõkészítése lett. (Ennek megfelelõen Nedo kiadási tervében a Nagy gépirat három változatban is szerepel: elõször is meg kívánja jelentetni az elsõ véglegesnek szánt gépiratot, azután ennek elsõ átdolgozását s végül a harmadik, új szöveget.)
  Ez a fajta átdolgozási módszer nemcsak a Nagy gépiratra, hanem Wittgenstein írásaira általában jellemzõ. Tovább bonyolítja a képet, hogy bejegyzései és javításai nem feltétlenül javítások a szónak abban az értelmében, hogy valamely rossznak ítélt megfogalmazást kihúzott, és egy általa elfogadhatónak vélttel helyettesített. A javítások tekintélyes részénél ugyanis az illetõ szó vagy hosszabb szövegrész fölé írt ugyan egy másik változatot is, ám az eredetit nem húzta ki, hanem a két, sokszor akár több megoldási lehetõséget anélkül hagyta ott, hogy közöttük választott volna. Eljárásmódjának éppenséggel egyik jellemzõje, hogy már munka közben egy-egy gondolatra alternatív megfogalmazásokat adott, sokszor nem is egymás fölé, hanem - ami egyenértékûségüket még jobban hangsúlyozza - egymás után folytatólagosan írva õket, a változatokat egymástól egy vagy két ferde vonallal, esetleg még kettõspontokkal is elválasztva. Röviddel Wittgenstein halála elõtt Elisabeth Anscombe megpróbált valamifajta választ kapni a kérdésre: a hagyaték megjelentetésekor hogyan döntsenek az egyes változatok között. Wittgenstein elsõre azt a rezignált választ adta, hogy ha a maga idején nem sikerült döntésre jutnia, hogyan is volna erre képes most, betegen és gyógyszerektõl kábán. Anscombe további faggatódzására pedig rezignáltan azt felelte: „Dobjatok fel egy pénzdarabot!" (WAE 75. old.)
  De a kéziratokat nemcsak a változatok miatt nem lehet lineáris egyszerûséggel olvasni. Volt, amikor maga Wittgenstein eleve két szöveget kezdett el egymással párhuzamosan egy füzetben. Erre példa az MS 105 és 106 is (lásd WA1-ben). Ezek elején a lapok elülsõ, jobb oldalán filozófiai megjegyzésekbe fogott, a vele szemben lévõ lapokat (tehát a lapok hátoldalát) viszont személyes jellegû megjegyzéseknek szánta, ez utóbbiakat mindig a mellé a filozófiai megjegyzés mellé akarván feljegyezni, amelyet aznap írt. Az elsõ négy-öt oldal után azonban mindkét füzetben felhagyott a személyes feljegyzésekkel, s csak a lapok elülsõ oldalán írt tovább, olykor a szemben lévõ oldalra további kiegészítéseket, a másik oldalra szánt betoldásokat feljegyezve. A második füzet végére érvén elõször ennek a füzetnek a hátoldalait írta tele, majd ugyanezt tette az elsõ füzettel is. Ez a vers oldalakon található szöveg értelemszerûen nem olvasható folyamatosan, hiszen rendszeresen megszakítják a már említett, a recto oldalakra szánt betoldások és javítások. Emellett Wittgenstein egyidejûleg nem csak egyetlen füzetbe írt, továbbá sokszor ugyanazt a szöveget anélkül folytatta másik füzetben, hogy az elõzõ betelt volna. (Ez utóbbinak sokszor csak egyszerû gyakorlati oka volt: Bécsbe utazott, s nem vitte magával a régi füzetét Cambridge-bõl.) Ezzel szemben egyetlen füzetbe többször kerültek különbözõ idõkbõl származó, sokszor különbözõ témájú szövegei. (Volt, amikor nyilvánvalóan csak azért, mert nem volt kéznél üres füzete.) Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a folytonos újraírás-szerkesztés során egyes megjegyzések akár évtizedeken keresztül is vándoroltak, s ennélfogva kérdéses õket egyetlen származási idõponthoz rendelni, továbbá visszaemlékszünk arra, amit többek közt a Philosophische Grammatik kapcsán mondottunk, azazhogy ez a szöveg több füzet és ennélfogva idõpont közötti oda-visszaugrálás révén állt össze, akkor nehezen kerülhetõ ki Alois Pichler kérdése: „mivel is van tulajdonképpen dolgunk, amikor Wittgenstein szövegeirõl beszélünk[?] Egy szöveg-e" például „az MS 105?" ⁷
  Nem csoda tehát, hogy a hagyaték gondozóit, Anscombe-ot, Rheest és von Wrightet felkészületlenül érte a feladat, amely elé egy ilyen állapotú és terjedelmû - az idõközben elõkerült szövegekkel együttesen több mint húszezer oldalnyi - kéz- és gépirattömeg állította õket. Ennek ellenére két évvel Wittgenstein halála után, 1953-ban igen tiszteletre méltó munka eredményeként az oxfordi Basil Blackwell Kiadónál megjelentették a Filozófiai vizsgálódásokat, mégpedig német-angol párhuzamos kiadásban. Ezt a kötetet azután ugyanannál a kiadónál még számos további kétnyelvû kötet követte. Míg az angolok Wittgenstein mûveit különálló kötetekben jelentették meg, addig a németek a filozófust gyûjteményes kiadásokkal is megtisztelték: a frankfurti Suhrkamp Verlag 1960 és 1982 között Schriften címmel jelentetett meg nyolc kötetet, majd 1984-ben Werkausgabe in 8 Bänden címmel. A mai napig ez a három kiadás - tehát a Blackwell- és a két Suhrkamp-féle - számít a standard Wittgenstein-kiadásnak. ⁸ Mindazonáltal szövegük nem esik teljesen egybe: a hagyaték gondozói a kéziratokat ellenõrizvén rendszeresen módosították korábbi olvasatukat, továbbá olykor a korábbiakhoz képest új szövegekkel egészítették ki az új kiadást (ez történt például a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematikkal). A két Suhrkamp-féle kiadás nem is ugyanazokat a szövegeket közli: míg a Schriften tartalmazza a Vorlesungen über die Grundlagen der Mathematik címû elõadás-sorozatot, mely Wittgenstein tanítványainak jegyzetei alapján készült, addig a Werkausgabe nem, cserébe viszont itt olvashatjuk a Bemerkungen über die Farben, az über Gewißheit és a Vermischte Bemerkungen szövegét.
  Mi a jellemzõ erre a három szövegkiadásra? Elõször is egyik sem közöl - néhány kivételtõl eltekintve - szövegváltozatokat, hanem a Wittgenstein megadta lehetõségek közül kiválaszt egyet mint megoldást. Ezt pedig teszi sokszor anélkül, hogy legalább az elõszóban jelezné, hogy voltak változatok. Emellett az eredeti szövegeket erõsen megcsonkítva közli. (Erre mutat egy példát Nedo, egymás mellett kinyomtatva a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik egy részét az alapjául szolgáló kéziratrésszel: a nyomtatott szöveg a kézírásosnak mintegy egynegyede. Lásd: WAE 62-69. old.) A válogatás elveirõl a hagyaték kiadói rendkívül keveset árulnak el: nagyjából arra hivatkoznak, hogy egyes részek fontosabbnak tûntek a számukra, mint mások, illetve hogy más gondolatmenetbe tartozóknak érezték õket. ⁹ Arról, hogy pontosan hol maradtak ki részek a kéziratokból, az olvasó nem szerez tudomást. Így az egyes szövegrészek értelmezésekor óhatatlanul olyan szövegkörnyezetet is (közvetlen) kontextusként kezel, amely az eredeti kéziratban az értelmezendõ helytõl messze helyezkedett el. Ezzel szemben nem egy megjelent írásban többet is találhatunk, mint amennyi a kéziratokban volt: például fejezetcímeket vagy paragrafusszámokat, holott Wittgenstein nem mindig számozta be megjegyzéseit. A szerkesztõk ezekre a kiegészítésekre sem mindig hívják fel az olvasó figyelmét. S végül meglehetõsen rendszertelenül tájékoztatnak bennünket arról is, hogy a közölt szövegek mely kéziratokból származnak (pedig erre legalábbis von Wright katalógusának elkészülte után minden lehetõség meglett volna).
  E szerkesztési elvek (vagy inkább: elvtelenség) következményeire ékes például szolgálhat Wittgenstein utolsó - 1949 és 1951 között készült - kéziratköteteinek (MS 169-177) a sorsa. Ezek a szövegek a Bemerkungen über die Farben, az Über Gewißheit és a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie, Das Innere und das Äußere címmel jelentek meg. (A címek mindegyike a hagyaték gondozóitól származik.) A kiadások koncepciótlanságát már az is jelzi, hogy az utóbbi az angol olvasó számára mint a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie második kötete látott napvilágot. A német olvasó számára viszont a könyv különálló kötet, amelyet a Suhrkamp Verlag a gyûjteményes kiadások keretein kívül adott ki (1993) - nem is igen tehetett mást, mivel az angol elsõ kötetet a Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie két részével együtt a Werkausgabe 7. kötetében jelentette meg. Ehhez képest némi zavart kelthet, hogy a Werkausgabe bevezetõje az angol kiadás elõszavát egy az egyben átvéve a Letzte Schriften két kötetét emlegeti, a gyûjteményes kiadáson kívül megjelent kötet pedig az elsõ kötetre utal vissza, miközben egyik helyen sem derül ki, mire is céloznak. Ezzel együtt a Letzte Schriften e második kötete sokkal nagyobb filológiai pontosságra törekszik, mint más szövegközlések: a lábjegyzetekben megismerhetünk a változatokból is; tájékoztatnak arról, ha például Wittgenstein egy nyíllal jelezte, hogy egyik megjegyzését egy másikkal összetartozónak érzi; a szerkesztõk nem számozzák meg az egyes megjegyzéseket, mivel ezt maga Wittgenstein sem tette meg; s végül mindegyik szövegrõl megtudjuk, melyik kéziratkötetbõl származik.
  Ezzel szemben a Megjegyzések a színekrõl vagy A bizonyosságról bevezetõjébõl csak annyit tudhatunk meg, hogy a közölt anyag különbözõ füzetekben található, illetve hogy egyes részek külön lapokon szerepelnek. Így természetesen arra sem derülhet fény, hogy a két szöveg valójában ugyanazokban a füzetekben olvasható, továbbá csak a Megjegyzések a színekrõl kapcsán tudjuk meg, hogy az illetõ füzetekben a külsõ és belsõ problémáját taglaló utolsó pszichológiai megjegyzésekbõl is volt néhány. Összefoglalva, tehát nem derülhet ki a számunkra, hogy a három szöveget valójában ugyanazokból a kéziratokból vették, azaz a vonatkozó megjegyzések egymással keverednek.
  Az utolsó kéziratokból a legjobban még MS 169, 170 és 171 járt: ezekbõl csak a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie, Das Innere und das Äußere címû kötetbe került át szöveg, az utóbbi két kézirat egyenest minden kihagyás nélkül. MS 169-bõl is csak négy - a kultúrára és a filozófiára vonatkozó - megjegyzést hagytak ki a szerkesztõk. Viszont MS 172 elsõ lapjain az Über Gewißheit elejét találhatjuk, amire a Bemerkungen über die Farben II. részeként kinyomtatott megjegyzések következnek. MS 173 a színekrõl szóló megjegyzések III. részének elejét közli, ezt a pszichológiai megjegyzések követik, végül pedig megint a színekrõl szóló megjegyzések III. részében megjelent feljegyzésekkel folytatódik. MS 174-ben elõször pszichológiáról, majd a bizonyosságról olvashatunk. MS 175-ben A bizonyosságról szövegében megjelent megjegyzések vannak. MS 176 elején a színekrõl szóló megjegyzések I. részét találhatjuk, majd a bizonyosságról, ezután a pszichológiáról, s végül megint a bizonyosságról szóló részek következnek. MS 177 Wittgensteinnek a bizonyosságról szóló utolsó feljegyzéseit tartalmazza. Emellett mindegyik kéziratban találkozhatunk olyan megjegyzésekkel, amelyeket a szerkesztõk nem nyomtattak ki a fent nevezett kiadásokban, a kihagyások egy részét azzal indokolva, hogy azok már úgyis megjelentek a Vermischte Bemerkungen szövegében. Az elhagyott megjegyzéseknek jórészt az a közös vonásuk, hogy tartalmukat tekintve Wittgenstein saját filozófiai tevékenységére vagy a filozófiára általában, a kultúrára, ezen belül például Shakespeare-re, a Faustra, a költészetre, Istenre, a hitre és más hasonló témákra vonatkoznak, stilárisan pedig a többi megjegyzéshez képest fokozottabb retorizáltság jellemzõ rájuk.
  A kihagyott megjegyzéseknek bármennyire vannak rokon vonásaik is, egy részüknél egyáltalán nem világos, miért nem kerülhettek be a tematikus válogatásokba: ez a helyzet például több, Istenre, a vallásra és a hitre vontakozó megjegyzéssel, amelyek nyugodtan helyet kaphattak volna az Über Gewißheit szövegében. Emellett kérdéses, hogy a megjegyzéseknek ez a tematikus szétválogatása mindig keresztülvihetõ-e. Nem véletlen, hogy a Letzte Schriften kiadásába a szerkesztõk egy hosszabb részt átvettek a Bemerkungen über die Farben már megjelent paragrafusaiból (III 296-350. §). Viszont szintén a Letzte Schriften MS 171-bõl való részében olvashatunk olyan fejtegetéseket is, amelyek indokoltan szerepelhetnének az Über Gewißheit szövegében is.
  De ezen túlmenõen is kérdéses, helyénvaló volt-e az egymás után ugyanazokba a füzetekbe írott megjegyzéseket így tematikusan szétválasztva megjelentetni. Való igaz persze, hogy Wittgenstein e tematikus egységeket jórészt jelölte is, mégpedig úgy, hogy egy vagy két vízszintes vonallal, amelyeket esetleg még keresztben is áthúzott, elválasztotta õket az elõttük, illetve utánuk következõ szövegrészektõl. Ám az elválasztásnak ezzel a módjával nemcsak ezeken a helyeken élt. (Az elválasztásokat a megjelent változatok sajnos nem tartalmazzák.) Emellett kérdéses, nem kell-e sokkal inkább jelentõséget tulajdonítanunk annak a ténynek, hogy e feljegyzéseket Wittgenstein nem írta külön füzetekbe. Így például e sorok szerzõjét az indította e kéziratok áttanulmányozására, hogy korábban az volt a benyomása: a fent nevezett három szöveg valamilyen módon összetartozik, együtt olvasandó. Ezek után a felfedezés, hogy ténylegesen ugyanazokban a füzetekben találhatók, e hipotézist csak megerõsítette. Ez viszont azt jelezheti: elképzelhetõ, hogy ha e füzetek eleve együtt jelentek volna meg, akkor ez az értelmezés magától értetõdõ lett volna.
  Mint a példa is mutatja, az, hogy kéziratok milyen csoportosításban jelennek meg, befolyásolja értelmezésüket is. ¹⁰ De ennél messzebb is mehetünk: ezek a különbözõ témákat és stílusokat vegyítõ füzetek arra utalhatnak, hogy - Alois Pichler korábban idézett kérdését más oldalról megközelítve - Wittgenstein számára az a könyv, amelyet az egységes téma és stílus köt össze, nem létezett.
  A „hivatalos" kiadásokon túl volt azonban más forrása is a Wittgenstein-kutatásnak: nevezetesen maguk a kéziratok. Ezek legnagyobb része a cambridge-i Trinity College könyvtárában, a Wren Libraryben található, kisebb része pedig az oxfordi Bodleian Libraryben, illetve a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban. Emellett vannak olyan kutatók, akiknek különbözõ csatornákon keresztül sikerült hozzájutniuk egyes kéziratok kópiáihoz. Valamivel tágabb kutatói közösség tanulmányozhatja az ún. Cornell-filmet. Erre a filmre, amelyet 1967-ben a Cornell University (Ithaca, New York) készített, a hagyaték gondozói mindazokat az írásokat felvetették, amelyek akkor rendelkezésre állottak. Ebbõl következõen azonban ez az anyag elõször is hiányos: az a tizenöt írás nem szerepel rajta, amely 1967 után került elõ. Emellett számos szövegrészt - amelyeket Wittgenstein titkosírással jegyzett fel - von Wrighték letakartattak. Ezen túlmenõen minõségi kifogások is felmerülnek a Cornell-filmmel szemben: például technikai szempontból elég gyenge, a lefilmezett oldalak tényleges sorrendje nem mindig rekonstruálható belõlük, s például nem mindig derül ki, hogy itt vagy ott Wittgenstein oldalakat tépett ki stb. S végül: a Cornell-film sem hozzáférhetõ igazán sok helyen: például német nyelvterületen pusztán nyolc könyvtárban található meg, s csak két helyen olvasható kópián is. ¹¹ A hagyaték egy másik, Michael Nedo által filmre vett, a Cornell-filmnél jobb minõségû és teljesebb változata található meg a cambridge-i Trinity College könyvtárában. A kéziratokba betekinteni, továbbá róluk vagy mikrofilmjeikrõl másolatot készíteni csak a hagyaték gondozóinak engedélyével lehet. A filmek enélkül is tanulmányozhatók, de idézésükhöz szintén engedély szükséges.
  Nem kell különösebben érvelni amellett, hogy ez a helyzet nem segíti elõ a nyilvános, mindenki által ellenõrizhetõ tudományos érvelést. De ennél többet is mondhatunk: a nyilvános ellenõrizhetõség kritériuma még azoknak a körén belül sem mindig teljesül, akik hozzájutottak a kéziratokhoz vagy kópiáikhoz. Állításomat egy példával szemléltetném: ha valaki például az MS 113-ból azt a passzust kívánja idézni, amelyben Wittgenstein a szótár mindent egységesítõ és félrevezetõ hatalmáról szól (WA5 157. old.), akkor attól függõen, hogy a kézirat eredetije vagy pedig egyik vagy másik kópiája van a kezében, egészen más oldalszámot fog megadni. Maga Wittgenstein ezt a kéziratát - miként általában is - nem látta el oldalszámokkal. Minden számozás tehát mástól származik. Az idézet - ha a címlapot és az elöl üresen hagyott egy oldalt nem számítva csak a teleírt oldalakat egyesével beszámozzuk - a 284. oldalon található. Aki ezt a helyet azonban a Nationalbibliothekban lévõ eredetibõl idézi, annak az a 142. oldal hátoldalán fog szerepelni - a könyvtárban ugyanis a kéziratnak csak a lapjait (azaz minden második oldalát) számozták, mégpedig egyesével növekvõ rendben. Aki viszont a von Wright-féle archívumból származó kópiát használja, az az idézethez váratlanul nagy oldalszámot, az 554. oldalt fogja megadni. Ennek oka, hogy von Wright ennek a kéziratnak az oldalszámozását összevonta a 270 oldal terjedelmû 112-es kéziratéval, mégpedig azért, mert MS 112 mondat közepén ér véget, amely MS 113-ban folytatódik. Ezzel szemben a Cornell-filmen ugyanez a 286. oldalon található. Alois Pichler már idézett könyve alapján viszont feltételezem, hogy nála ez a passzus a 285. oldalon szerepelne. Az õ erre a kéziratra vonatkozó hivatkozásaiban ugyanis eggyel nagyobb oldalszámokat ad meg, mint az a szöveggel teleírt oldalak egyszerû számozásából adódnék. Az õ kópiája tehát egy ötödik féle számozást tartalmaz.
  Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a Wittgenstein-hagyaték bonyolultságából adódóan egy-egy kézirat megfejtése, transkribálása hosszú hónapokat és nagy szakértelmet igénylõ feladat, amelyet a kutatók többsége maga aligha képes elvégezni, akkor könnyen belátható: a kiadások, kéziratok és kópiák eme kavalkádjában múlhatatlanul szükség van egy olyan kritikai kiadásra, amely mindenki számára hozzáférhetõ, és közös hivatkozási alapul szolgálhat. Ezzel a háttérrel szemlélve aligha becsülhetjük túl az olyan vállalkozások jelentõségét, mint Michael Nedóé, aki a cambridge-i Wittgenstein Archívum munkatársaival együtt a hagyaték kritikai kiadásának könyv alakban történõ megjelentetésén dolgozik. Ez utóbbi megszorítás nem véletlen: ugyanis ezzel párhuzamosan egy másik szöveghûnek szánt kiadás is készül, mégpedig Claus Huitfeld vezetésével a Bergeni Egyetem Wittgenstein Archívumában a teljes hagyaték CD-változata. A továbbiakban e két kiadást szeretném röviden összehasonlítani.
  Egyik sem kíván abban az értelemben kritikai kiadás lenni, hogy történeti, életrajzi, hatástörténeti vagy filológiai apparátussal, jegyzetekkel egészítené ki Wittgenstein írásait: mindkettõ úgymond csak magukat a szövegeket akarja megszólaltatni. Mindkettõ teljes és szöveghû kiadásnak készül, amely Wittgenstein munkamódszerének sajátosságait is tükrözni kívánja: tehát vissza akarja adni a változatokat, láttatni az átdolgozási folyamatokat, az egyes megjegyzések és kéziratok összekapcsolódásait. Emellett mindketten nagy jelentõséget tulajdonítanak a számítógépes technikának mind magában a transkripciós munkában, mind pedig Wittgenstein írásainak szöveghû ábrázolásában. Ez utóbbi egyáltalán nem meglepõ. Ha visszaemlékszünk arra, amit korábban Wittgenstein kéziratról kéziratra továbbhaladó munkamódszerérõl mondottunk, önkéntelen adódik a gondolat: mindezt menynyivel egyszerûbben is megcsinálhatta volna, ha szövegszerkesztõ állott volna rendelkezésére.
  Tekintve a kéziratok és gépiratok bonyolultságát, a szöveghûség igényébõl mindkét kiadás számára adódik a probléma: hogyan lehetséges a változatok és átdolgozások tömegét oly módon visszaadni, hogy - Nedo megfogalmazásával élve - a „hûség" és a jól „olvashatóság", az áttekinthetõség követelménye együtt teljesüljön (WAE 73. old.). A két kiadás közötti eltérés elsõsorban e feladat megoldási módjában jelentkezik. E különbség pedig részben a könyvforma és az elektronikus megjelenítés lehetõségei közötti eltérésbõl adódik.
  A Wiener Ausgabe a szövegek sokdimenziósságát a következõképpen kívánja visszaadni: elõször is a fõszövegben közli mindazt, amit Wittgenstein vagy véglegesnek szánt, vagy pedig ha szövegváltozatokat hagyott is, de ezek között nem döntött. A fõszöveg margóján részben Wittgensteinnek a további átdolgozásra vonatkozó jeleit találhatjuk, részben az eredeti kéz- vagy gépirat oldalszámát. A Wittgensteintól származó jeleket a szerkesztõk kiegészítik néhány saját jellel is: a további hivatkozásokat elõsegítendõ minden ötödik sort, továbbá a megjegyzéseket is számozzák. A lábjegyzetekben már csak a kihúzott változatokat és néhány szerkesztõi útmutatást olvashatunk, többek közt arra vonatkozólag, hogy egy-egy megjegyzést Wittgenstein a kézirat mely pontjáról helyezett ide. Ez elmondva, meglehet, bonyolultan hangzik, ám a kötetek szerkesztõinek mégis sikerült jól megválasztott tipográfiai megoldások segítségével áttekinthetõ szöveget létrehozniok. Nedo szavával élve a kéziratok „többdimenziósságát, partitúraszerûségét" a Wiener Ausgabe „a könyvnyomtatásban szokatlan kétdimenzionalitással adja vissza, ami a kottával vethetõ össze" (WA1 XV. old.). Így a Wiener Ausgabe - miként Joachim Schulte fogalmaz - „egyfajta majdnem-fakszimile". ¹²
  Magukat a szövegközlõ köteteket Nedo tervei szerint segédkötetek egészítik ki. Megjelenés elõtt áll egy vaskos kötet, amely Wittgenstein egyes kifejezéseinek az elsõ öt kötetbeni elõfordulásait adja meg. Így ha valaki, teszem azt, a filozófusnak a fenomenológiai nyelvre vagy a filmre vonatkozó megjegyzéseire kíváncsi, könnyûszerrel elõkeresheti õket, és ezáltal figyelemmel kísérheti a koncepció változásait. Emellett csaknem elkészült egy olyan kötet, amely az egyes megjegyzések újraelõfordulását regisztrálja az öt köteten belül, továbbá hozzárendeli õket késõbbi újraelõfordulásukhoz, illetve feldolgozásukhoz: így a Rhees kiadta, illetve szerkesztette Philosophische Bemerkungen és a Philosophische Grammatik egyes megjegyzéseihez. Ezekkel a kötetekkel Nedo nem egyszerûen filológiai igényeket akar kielégíteni vagy technikai segítséget nyújtani, hanem koncepcionális szándékai is vannak. Nézete szerint „a megjegyzések változó kontextusokban való ismétlõdésének tanulmányozása a tulajdonképpeni heurisztikus eszköz Wittgenstein filozófiájának elemzéséhez: >>repetition as a means of surveying the connections<<" (WAE 54. old.). Az egyes megjegyzések az újabb kontextusokban más jelentést kapnak. Így õket egymással szembeállítván azt figyelhetjük meg, ahogyan „vándorlás közben" a wittgensteini „tájkép" maga is változik: a regiszterkötetek tehát abban segítenek, hogy nyelvünk Wittgenstein rajzolta „tájait" magunk választotta utakon barangoljuk be (WA5 XIX. old.).   S végül Wittgenstein a kéziratokba írott dátumainak felhasználásával készül egy harmadik típusú kötet, amelybõl - anélkül, hogy magukban a szövegközlõ kötetekben kellene fáradságos keresgélésbe fognunk - bármely megjegyzésrõl megállapítható, mely idõintervallumban keletkezett. Ezt egészíti ki egy Wittgenstein naptárai alapján készülõ kronológia, amelybõl Wittgenstein életének 1929 és 1932 közötti eseményeirõl - utazásairól, találkozóiról Schlickkel, Moore-ral stb. - szerezhetünk tudomást.
  A Wiener Ausgabe tehát a Wittgenstein-szövegeket egyetlen jól olvasható szöveg és az ehhez kapcsolódó segédkötetek segítségével kívánja bemutatni. Ezzel szemben a bergeni Wittgenstein Archívum CD-kiadása - mely négy disken a tervek szerint 1997 és 1999 között fog megjelenni - minden írást három változatban is tartalmaz majd. Elõször is minden szöveget olvashatunk majd fakszimileváltozatban is. ¹³ Emellett minden írásról két másik, immáron transkribált változatot is kínálni fog a CD. Ez utóbbiakról többek közt az archívumban készült két transkripció - az MS 115 és a „Notes on Logic" - alapján, amelyhez az interneten keresztül lehet hozzáférni, alkothatunk képet magunknak. ¹⁴ A szövegek egyik, „diplomatic version"-nak nevezett változatában mindennek nyoma van, ami a kéziratban szerepel, így a változatoknak, áthúzásoknak, egyéb jeleknek stb., mégpedig a fõszövegben. A csekély számú lábjegyzetben csak néhány szerkesztõi megjegyzést olvashatunk. Ez a változat olyan bonyolult vizuális képet tár az olvasó elé, hogy nem alkalmas folyamatos olvasásra és elmélyült szövegelemzésre. Ezzel szemben a másik, „normalised version"-nak nevezett változat letisztázott, úgymond „végleges", folyamatosan olvasható szövegképet kíván nyújtani. Itt a fõszövegben sem húzások, sem változatok nem szerepelnek, a lábjegyzetek pedig csak a változatokat adják meg.
  E szövegek mellé többféle programot kínálnak: részben olyanokat, amelyek segítségével az egyes szavak elõfordulásait ki lehet keresni, szógyakorisági listákat összeállítani, az ismétlõdõ megjegyzések elõfordulási helyeit megtalálni stb.; részben pedig olyat, amelynek segítségével a transkripcióváltozatok, illetve a fakszimile bármely helyérõl a másik kettõnek ugyanarra a helyére lehet ugrani, s így azokat egymással összehasonlítani. Ennélfogva a hagyaték CD-kiadásának megvan az az elõnye a könyvformájú kiadással szemben - így Alois Pichler -, hogy nincs szüksége konkordanciaszótárakra, s nem kényszerít arra, hogy különbözõ kötetek között ugrálva körülményesen kelljen keresgélnünk. ¹⁵ Emellett az is lehetõvé válik, hogy az interpretáció különbözõ fajtáit explicitté tegyük, illetve hogy magunk válasszunk az értelmezés különbözõ szintjei között, ¹⁶ és a szövegeket a legkülönbözõbb módokon magunk szerkesszük és konstruáljuk. Ennélfogva valamely szöveg számítógépes változata világossá teszi a számunkra, mi is az, hogy szöveg, illetve mit jelent valamely szöveg kiadása valójában: „A szövegek nem objektíve létezõ entitások, amelyeket csak fel kell fedezni és bemutatni, hanem olyan entitások, amelyeket meg kell konstruálni. A szövegek a szerzõ és az olvasó közös produktumai." ¹⁷ Ennélfogva Pichler - s a Bergeni Archívum - véleménye szerint a hagyatékot csak könyvformában kiadni, igen alacsony értéket képvisel, s a computerváltozat egyértelmû fölényben van. ¹⁸
  E meglehetõs elméleti magaslatokra emelkedett fejtegetések megítéléséhez a magam részérõl visszaszállnék a prózai valóság göröngyös talajára. Miként a puding próbája az evés, akként egy kiadásé az, hogyan lehet dolgozni vele. Nos, a korábban említett, interneten hozzáférhetõ transkripciók alapján az elsõ, amit megállapítanék: e transkripciók nemcsak lehetõséget nyújtanak arra, hogy magam aktívan szövegszerkesszek, hanem egyenest kényszerítenek rá - rögvest hozzáteszem, nem feltétlenül a kiadás alapelveinek folyományaként, hanem a szerkesztõi munka hiányosságaiból eredõen. Így, mivel a „diplomatic version" elé bocsátott magyarázat nem ad kielégítõ kulcsot a szövegben alkalmazott jelekhez, e változat némely jelölésének értelme csak a fakszimilével történõ összehasonlítás útján fejthetõ meg. Ugyanígy a könnyen és folyamatosan olvashatónak szánt „normalised version" sem tanulmányozható a „diplomatic version"-nal való összevetés nélkül: így például <!> jelet találhatunk azon szövegrészek mellett, amelyeket Wittgenstein máshová akart helyezni, miként azokon a helyeken is, ahová valahonnét be akart toldani. Hogy azonban hová, illetve honnét akarta mindezt, csak a „diplomatic version"-ból tudhatjuk meg. Emellett az sem biztos, hogy minden olvasó abban akarja kiélni tevékenységvágyát - az amúgy is nehéz értelmezési munka mellett -, hogy szövegrészeket helyezzen át olyan helyekrõl, ahol Wittgenstein biztosan nem akarta õket megtartani. Megfontolandó, nem lett volna-e érdemes legalább az egy szövegen belülre vonatkozó utasításokat - az áthelyezés tényének jelölésével - végrehajtani. Ettõl még ki-ki tetszése szerint állíthatta volna vissza (vagy sem) az eredeti állapotot. A szövegközlésnek a bergeniek által választott módja mögött - Pichler imént idézett fejtegetései ellenére is - nyilvánvalóan az az elképzelés is meghúzódik, hogy a szövegeket mindenfajta szerkesztõi beavatkozástól érintetlenül, úgymond, ahogyan a szó fizikai értelmében „találták" õket, szeretnék prezentálni, illetve hogy a döntéseket az olvasóra kívánják bízni. Ezzel szemben azonban a „lehetséges-e ilyen egyáltalán" szokásos ellenvetése mellett sokkal konkrétabb kifogások is megfogalmazhatók. Így már azzal, hogy a „normalised version"-ban a változatokat egy kivétellel lábjegyzetben, nem pedig a fõszövegben közlik, a kiadók választottak és rangsoroltak a változatok között, illetve az olvasónak rangsort sugalltak. De el is tekintve ettõl az esetleg csak ügyetlennek minõsíthetõ megoldástól, kérdés, hogy ezen elvekkel a tarsolyunkban mit tudunk kezdeni például olyan írásokkal, mint a 208-as gépirat (ez többek közt a Philosophische Bemerkungen egyik alapja), amelybõl oldalak hiányoznak, mégpedig azért, mert Wittgenstein másutt felhasználta õket. Hogy azonban hol, ez csak bonyolult - többek közt a papírfajták összehasonlításán alapuló - eljárással dönthetõ majd el. Melyik változatot tekintsük ilyenkor az „eredeti" állapotnak? Amikor ez az állapot, bár tudunk róla, fizikailag nem létezik már, és olyan megfellebbezhetetlen, „szövegszerûen kimutatható" fogódzók nem állnak rendelkezésünkre, mint a szerzõ széljegyzetei: „ezt tedd át ide és ide". A szerkesztõnek mindenképpen döntenie kell, tehát valamilyen értelemben be kell avatkoznia a szövegbe. ¹⁹
  S végül - a bergenieknek a könyvformájú megjelentetéssel szembeni fenntartásait megfordítva - felmerül a kérdés, hogy a szövegszerkesztõn lévõ változat meglehet-e kinyomtatás nélkül. Ha valami is kérdéses, akkor az, hogy egy több mint húszezer oldalas hagyatékot, ráadásul három változatban, akárki a számítógép képernyõjén képes-e végigtanulmányozni. Saját tapasztalataim szerint még az olyan egyszerû mûveletek is, mint egy-egy kifejezés elõfordulási helyeinek megkeresése, rendszerint a nyomtatott szöveg tanulmányozásával végzõdnek - a számítógép képernyõje nem alkalmas kontextuális elemzésre. Ha valami viszont valószínûtlen, akkor az, hogy bárki is hajlandó lenne egy ekkora szövegkorpuszt háromszor - amihez még hozzáadódnak a különbözõ áthelyezési utasítások végrehajtása során összeálló újabb kötetek - a maga számára otthon kinyomtatni, és ekkora papírhalmazt kerülgetni. A csak számítógépen olvasható kiadásban így épp a szövegeknek azt a nagyobb összefüggését veszítjük el, amelyet pedig a komputeres változat szerkesztõi megcéloztak. Ennélfogva nézetem szerint a CD-változat nem lehet meg a könyvváltozat nélkül.
  Az olvasó számára legkedvezõbb megoldás persze az volna, ha a cambridge-i és a bergeni kiadás összekapcsolódnék. Ennek jelenleg a két archívum közötti feszült viszony miatt sajnos kevés az esélye. Pedig erre nemcsak a mondottak miatt lenne szükség. Valószínûtlen ugyanis, hogy a két transkripciós munka eredménye ugyanaz lesz. Ennélfogva megint csak az fog hiányozni, amit pedig létrehozni a kritikai kiadások egyik célja volna: nevezetesen az az egyetlen közös hivatkozási alap, amelyre minden kutató visszanyúlhat. Megint nem marad más hátra, mint a kéziratok tanulmányozása. Meglehet, e célra ott lesz számunkra a CD-kiadás fakszimileváltozata. Ez azonban a bergeni archívum szerint is legfeljebb ha közepes minõségben lesz képes visszaadni a kéziratok sajátosságait. Ám még ha nem így volna is, a fakszimile nem megoldás: a Wittgenstein-kéziratok mondott bonyolultsága folytán nemigen lehet azzal számolni, illetve elvárni, hogy az egyes kutatók elmélyült transkripciós munkába fog(ja)nak. Így a fakszimilére való hivatkozás valószínûleg sokkal inkább az ad hoc megoldások számát fogja növelni.
  Ezzel együtt a készülõ kiadások mindenképpen új helyzetet teremtenek a Wittgenstein-kutatásban, mégpedig nem egyszerûen a hozzáférhetõ anyag mennyiségének és a feldolgozás filológiai alaposságának köszönhetõen. Az, hogy a Wittgenstein-hagyaték más formában, mondhatni a wittgensteini gondolkodás folyamatát ábrázolva kerül az olvasó elé, az életmû új dimenzióit nyitja meg. Így például Wittgenstein munkamódszerének elemzése kapcsán magunk is többször ütköztünk olyan kérdésfeltevésekbe, mint hogy mi egy szöveg, hol vannak egy szövegnek a határai, mi a szöveg, lehetséges-e lezárt, befejezett könyv, adekvát megjelenítési módja-e a könyvforma a kéziratoknak stb. E kérdések azon kutatóknál, akik a Wittgenstein-kéziratokkal kapcsolatba kerültek, gyakorta és jellegzetes módon folytatódnak olyan problémákkal, mint a közlés szóbeli, írásbeli és elektronikus formáinak vagy a nyelvi és képi kommunikációnak különbségei. Köztudott, hogy Nyíri Kristóf Wittgenstein-interpretációját mennyire befolyásolta a filozófus 1929 és 1932 közötti írásainak a tanulmányozása. De hozzá hasonlóan a wittgensteini életmû szóbeli vonásaira irányult Peter Keicher figyelme is, aki a bergeni, illetve a cambridge-i Wittgenstein Archívumban végzett transkripciós munkájából vont le filozófiai következtetéseket: többek közt a könyv véglegességét a Wittgenstein-kéziratokra jellemzõ változatok lezáratlanságával és a végtelen újraírás folyamatával állította szembe. ²⁰ Ahogyan - hogy egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem - a cambridge-i archívumban töltött idõ engem is Wittgenstein szóbeliségelképzeléseinek tanulmányozására indított. ²¹ Mások viszont arra a filozófusoknál elég ritka jelenségre figyeltek fel Wittgen-steinnél, hogy rendszeresen alkalmaz képeket argumentatív célokra: kézirataiban mintegy 1300 rajzot találhatunk. ²² Így az említett, elsõ pillantásra inkább formainak tûnõ kérdések az értelmezés sarkalatos pontjaivá válhatnak - ami pedig olyan filozófusról szólva, aki a különbözõ közlésformák tanulmányozásával foglalkozott, nem lehet lényegtelen.

* Tanulmányom a Közép-Európai Egyetem egy kutatási programja keretében (Research Support Scheme of the Higher Education Support Programme, grant No.: 731/1995) készült. Emellett sokat köszönhet a Brit Akadémia jóvoltából, a cambridge-i Wittgenstein Archívumban eltöltött idõnek is, személyesen pedig kiváltképp Peter Keichernek és Michael Nedónak.
 
 

Jegyzetek

1 * Ludwig Wittgenstein: Wiener Ausgabe. Szerk.: Michael Nedo, Springer Verlag, Wien-New York, Einführung + 1-5. köt., 1992-1996. A továbbiakban jelölésük: WAE, WA1, WA2 stb.

2 * Az „ún." kitétel annak köszönhetõ, mint a késõbbre tervezett segédkötetek egyikébõl, amely Wittgenstein életének eseményeit naptárai alapján kvánja rekonstruálni, látni fogjuk: a filozófus ebben az idõszakban, már ami a napok számát illeti, nem tartózkodott többet Cambridge-ben, mint Bécsben, ahol is amellett, hogy családját látogatta, fõként Schlickékkel találkozott.

3 * Georg Henrik von Wright: Wittgenstein. Suhrkamp, Frankfurt, 1986. 14. old.

4 * Ezek a kéziratok a von Wright-féle katalógus szerint: MS 114, 115 és 140.

5 * Ez a felsorolás kiegészíthetõ azokkal a feljegyzésekkel, amelyeket a hallgatók Wittgenstein elõadásairól, illetve a vele folytatott beszélgetésekrõl készítettek, s végül a levelezéssel - ezekkel azonban a tanulmány további részeiben nem foglalkozom.

6 * Ennek elsõ megjelenése The Wittgenstein Papers címmel: Philosophical Review, vol. 78, 1969. 483-503. old. A továbbiakban von Wright ezen a katalóguson - többek közt, mivel új kéziratok kerültek elõ - többször módosított. A legutóbbi változat Wittgensteins Nachlaß címmel von Wrightnek a Wittgenstein címû, már idézett kötetében jelent meg (45-76. old.). Ám ez a katalógus sem lehet a végleges: például az imént említett, Schlick hagyatékából elõkerült gépiratot még nem tartalmazza.

7 * Alois Pichler: Untersuchungen zu Wittgensteins Nachlaß. Wittgensteinarkivet ved Universitetet i Bergen, Bergen, 1994. 11. old.

8 * Ezért az egyéb kiadásokkal itt egy kivételtõl - az utolsó pszichológiai írások második kötetétõl - eltekintve nem is foglalkozom. A négy magyar kötet (A bizonyosságról, Észrevételek, Filozófiai vizsgálódások és Logikai-filozófiai értekezés) ezeknek a kiadásoknak a szövegét követi.

9 * Vö. Otto Neumaier bírálatával: „Wittgenstein" ist tot. Es lebe Wittgenstein! Conceptus, 1995. 72. szám, 128-130. old.

10 * Mint ahogyan máshogyan értelmezõdik a Filozófiai vizsgálódások II. része is, attól függõen, hogy úgy fogjuk-e fel, mint kiadói a hozzá írott elõszóban, vagyis úgy, hogy azt Wittgenstein a Vizsgálódások elsõ részébe szerette volna beledolgozni; vagy ha úgy véljük - mint von Wright -, hogy bár nem kizárt, hogy Wittgenstein szorosabb egységben akarta volna látni a Vizsgálódásokkal, ám mégis a wittgensteini gondolkodás új irányát mutatja (The Troubled History of Part II of the Investigations. Grazer philosophische Studien, 42. szám 1992. 181-192. old.), ami inkább a külön rész mellett szól; vagy pedig ha - mint Oliver R. Scholz - inkább az utolsó pszichológiai írásokhoz kötjük õket (Zum Status von Teil II der Philosophischen Untersuchungen. In: Eike von Savigny-Oliver R. Scholz (szerk.): Wittgenstein über die Seele. Suhrkamp, Frankfurt, 1995. 39. old.). A Filozófiai vizsgálódások szövegkritikai kérdéseinek taglalására azonban - bármennyire is ez tarthatna a legnagyobb érdeklõdésre számot - nem vállalkozhatom: azok a gépiratok ugyanis, amelyek mint utolsó Wittgensteintól származó változatok az elsõ angol kiadás alapjául szolgáltak, a nyomdában elvesztek. A megmaradt másodpéldányok és a nyomtatott verzió viszonya pedig olyannyira kérdéses, hogy további elmélyültebb elemzést igényelne. (Lásd David G. Stern: New Evidence Concerning the Construction //troubled history// of Part I of the Investigations. In: Kjell Johannessen & Tore Nordenstam (szerk.): Culture and Value. Philosophy and the Cultural Sciences. Papers of the 18th International Wittgenstein Symposium 13-20. August. 1995. The Austrian Wittgenstein Society, Kirchberg am Wechsel, 1995. 789-795. old.)

11 * Lásd ehhez Andreas Roser: Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film. Wittgenstein Studies, 1996. 2. szám, 21-2-96. txt, *4*-*5*.

12 * Joachim Schulte: Ludwig Wittgenstein, Wiener Ausgabe. Information Philosophie, 1995. 5. szám, 56. old.

13 * E tekintetben felmerültek bizonyos problémák a programozhatóság terén, hiszen igen változó minõségû, sokszor csak ceruzával készült, nehezen olvasható feljegyzésekrõl van szó. (Vö. The Wittgenstein Archives at the University of Bergen. Project Report 1990-1993 and Critical Evaluation. [Working Papers from the Wittgenstein Archives at the University of Bergen, No 9] Bergen, 1995. 32-33. old.)

14 * Cím: http://www.hd.uib.no/wab, a „Sample transcriptions" cím alatt. Ugyanitt további információkhoz is juthatunk az archívumban folyó munkáról.

15 * Alois Pichler: Advantages of a Machine-Readable Version of Wittgenstein's Nachlaß. In: Johannessen & Nordenstam: Culture and Value, 775. old.

16 * Pichler: Transcriptions, Texts and Interpretation. In: uo. 695. old.

17 * Pichler: Advantages, 774-775. old.

18 * Ez a nyilvánvalóan a cambridge-i kiadással szemben megfogalmazott kifogás persze nem kevés rosszindulatot rejt. Az 1995-ös kirchbergi Wittgenstein-konferencián a cambridge-i archívum bemutatta CD-megjelenésre kész anyagát, mely az eddig megjelent kötetek szövege mellett keresõprogramokat is tartalmaz. Ezt azonban minden próbálkozásuk ellenére sem tudták megjelentetni, mivel a CD-kiadás kizárólagos joga a bergeni archívumé.

19 * Ez az elõkelõ távolságtartó alapállás még kevésbé valósítható meg a Filozófiai vizsgálódások fennmaradt gépiratai esetében. Ezek ugyanis nemcsak Wittgensteintól származó bejegyzéseket tartalmaznak, ám ez utóbbiaknak legalább egy részérõl feltételezhetjük: Peter Geach másolta át õket az eredeti elsõ példányról. Hogy pontosan mi tekinthetõ ezekbõl a gépiratokból autentikusnak, csak komoly szövegkritikai munka eredményeképpen dönthetõ el, ha egyáltalában eldönthetõ. (Lásd: Stern: New Evidence, és von Wright: Wittgenstein)

20 * Peter Keicher: Auf den Spuren des Anderen. Vortrag für das zweite deutsch-französische Kolloquium der Gruppe „Passagen" in Pontigny, 20-27. 7. 1996: Das Andere der Philosophie.

21 * Hogyan cselekedjünk betûkkel? Beszéd és írás Wittgenstein filozófiájában, elõrelátható megjelenés: Gond, 1998. március.

22 * Lásd Andreas Roser: i. m., továbbá elõszavát a Wittgenstein rajzait közlõ mikrofilmhez: Andreas Roser (szerk.): Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film, (Schriftenreihe der Deutschen Ludwig Wittgenstein Gesellschaft), DLWG Verlag, Passau, 1996. I-XXIV. old.; továbbá uõ.: Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum grafischen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins. In: R. Drudis Baldrich (szerk.): Wittgenstein y el Circulo de Viena. Toledo (megjelenés alatt), s végül Michael A. R. Biggs: The Illustrated Wittgenstein. University of Reading, UK, 1994. British Library microfilm DX 180816 és Farbe und Kommunikation: Wittgenstein und Waismann. Mitteilungen aus dem Brenner-Archiv, 1995. 14. szám, 57-64. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu