Pléh Csaba (szerk.):
Kognitív tudomány
Osiris Kiadó - Láthatatlan Kollégium Budapest, 1996
Szemeszter könyvek
312 old., 1450 Ft

 A XX. században a filozófiai és természettudományos gondolkodás jól érzékelhetõen eltávolodott egymástól. Századunk legelismertebb filozófusainak többségére nem volt jellemzõ a természettudományok iránti osztatlan érdeklõdés. A korábbi századokban és a század legelején még élénk - bár gyakran egyoldalú - kapcsolat állt fent a két tudományterület között, de ez a kapcsolat a század második felére gyakorlatilag megszûnt. Több népszerû filozófiai irányzat (így a fenomenológia és a hermeneutika) világosan deklarálta, hogy a természettudományok eredményei és módszerei irrelevánsak számára, de még az analitikus nyelvfilozófia egyes iskolái is hasonló álláspontot képviseltek. A hetvenes évekre már kevés olyan filozófus maradt, aki továbbra is úgy gondolta, hogy a természettudomány és a filozófia között komoly együttmûködés lehetséges. Ezek az elméletek - a két legjelentõsebb Quine naturális episztemológiája ¹ és Popper evolúciós ismeretelmélete ² - elszigetelt kísérletek maradtak.
  A filozófia és a természettudományok közötti lehangoló viszony az utóbbi idõben radikálisan megváltozott. Az elmúlt húsz évben kialakult egy új tudomány - a kognitív tudomány -, amely filozófiai problémákat próbál megoldani úgy, hogy a természettudományoknak nemcsak a módszereit használja fel, de empirikus megfigyeléseit és elméleti konstrukcióit is. A kognitív tudomány persze nem jelenti a két tudományterület meglepetésszerû és régen várt egymásra találását - ennyiben a cím kicsit túlzó. Mindenképpen jelentõs változás azonban, hogy a filozófia és a természettudományok között egyre több új érintkezési pont alakul ki, olyannyira, hogy a kognitív tudomány keretein belül nem is lehet (talán nem is kell) éles határvonalat tételezni a természettudományok és a filozófia felségterülete között.
  Következésképpen a kognitív tudományt nem lehet elhelyezni egyik klasszikus diszciplína keretein belül sem. Általában úgy szokás meghatározni, mint az emberi elme mûködését kutató interdiszciplináris tudományt, amely valahol a tudatfilozófia, a biológia, a mesterségesintelligencia-kutatás, az evolúciós rendszerelmélet, a pszichológia, a számítástechnika, a nyelvészet, az etológia, a percepcióelmélet és a matematika vonzáskörében helyezkedik el. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a felsoroltak közül melyik tudományág a leghangsúlyosabb. Kézenfekvõ amellett érvelni, hogy a mesterségesintelligencia-kutatás, hiszen a kognitív tudomány gyakorlati alkalmazásával elsõsorban ez a diszciplína foglalkozik. Sokan a pszichológia részének tekintik a kognitív tudományt, mert a tudomány legkorábbi korszakában elsõsorban a pszichológusok foglalkoztak ezzel a megközelítéssel. ³
  Egy interdiszciplináris tudomány besorolása a klasszikus tudományágak közé persze mindig problematikus. Ha azonban mindenképpen el kell dönteni, melyik diszciplína szerepe a meghatározó, talán a filozófia mellett szól a legtöbb érv. A kognitív tudomány ugyanis alapvetõ és igen régi tudatfilozófiai problémákra keresi a választ (intencionalitás, test elme viszony, gondolkodás és nyelv kapcsolata, a priori tudás, elmefilozófiai funkcionalizmus stb.).
  A filozófia prioritását mutatja az is, hogy a Pléh Csaba által szerkesztett Kognitív tudomány címû tanulmánykötetben - amely csaknem minden lényeges és alapvetõ írást tartalmaz e tárgyban - a tanulmányok több mint felét filozófusok írták (Searle, Dennett, Fodor, Haugeland, Ullman), és csak a többit jegyzik nem filozófusok: egy biológus (Piattelli-Palmarini) és egy számítástechnikus (Smolensky), illetve két pszichológus (Karmiloff-Smith, Harnad).
  Mindenekelõtt fontos szétválasztani a kognitív jelzõ két használatát. A kognitív tudomány kifejezés magát az egész diszciplínát jelöli, ezzel szemben a kognitivizmus csak ezen tudomány egyik - legkorábbi és leginkább vitatható - irányzata. A kognitív tudománynak tehát csak egyik részhalmaza a kognitivizmus. Sõt épp akkor kezd igazán izgalmassá és jelentõssé válni ez a tudomány, amikor a kognitivizmus irányzata háttérbe szorul. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kognitív szó más tudományos irányzatok nevében is megjelenik. Ezek közül egyedül a kognitív pszichológia tekinthetõ több szempontból a kognitivizmus (de nem a kognitív tudomány) elõzményének - a kognitív etika, kognitív mûvészetelmélet stb. egészen más kérdéseket tárgyal.
  A kognitív tudomány mindegyik irányzatát összekapcsolja az a szándék, hogy többet mondjon az emberrõl - elsõsorban az emberi elmérõl -, mint a behaviorizmus. Ez önmagában persze nem túl erõs állítás, hiszen a behaviorizmus szerint az emberrõl - vagy állatról - mindössze annyit lehet tudni, milyen ingerekre milyen válaszokat ad. A kognitív tudomány különbözõ irányzatai megegyeznek abban, hogy az emberi elmérõl további ismereteket is lehetségesnek tartanak. Ez azonban nem feltétlenül jelent radikális szakítást a behaviorista elmélettel, és még kevésbé visszatérést a mentalizmushoz, amely jól meghatározható és introspekció által megismerhetõ mentális entitásokat feltételez. Inkább egyfajta szintézisrõl van itt szó a radikális behaviorizmus és a radikális mentalizmus között.
  A behaviorizmus és a mentalizmus persze látszólag kölcsönösen kizárja egymást. A Descartes-ig visszanyúló mentalizmus azt állítja, hogy az ember közvetlen módon - introspekció által - képes megismerni olyan mentális entitásokat, mint az öröm, bánat, remény, vágy. A behaviorizmus ezzel szemben tagadja a mentális entitások közvetlen hozzáférhetõségét.
  Ez az ellentét azonban csak látszólagos. A két elmélet valójában két külön szférában mozog. A mentalizmust az érdekli, hogy én milyen mentális entitásokkal, vágyakkal, vélekedésekkel rendelkezem, míg a behaviorizmus a mások vágyainak, vélekedéseinek megismerhetõségét kutatja. A mentalizmus nyilván kevésbé képes kezelni a többi ember mentális világát, hiszen introspekcióval csak magamat vizsgálhatom (soha nem érezhetem, hogy a te fejed fáj). A behaviorizmus viszont túl keveset mond az emberi elmérõl, kevesebbet, mint amennyit magunkról tudni vélünk.
  A kognitív tudomány által megvalósított szintézis kiindulópontja a behaviorizmus: az emberrõl csak annyit tudhatunk, milyen ingerre milyen választ ad. Az emberi elme tehát fekete doboz: nem tudjuk, mi van belül, csak az õt érõ hatásokra adott reakcióit ismerjük. A kognitív tudomány viszont - szemben a behaviorizmussal - nem elégszik meg ennyivel. Bár az elmét továbbra is fekete doboznak tekinti, a fekete dobozt érõ ingerekre adott válaszokból kiindulva a rendszer belsõ mûködését posztulálja. Könnyebb megmagyarázni az inger-válasz párokat, ha feltesszük, hogy az elme így és így mûködik.
  Ez az elméleti feltevés világossá teszi, miért kapcsolódik a gyakorlatban olyan szorosan a kognitív tudomány a mesterségesintelligencia-kutatáshoz és a számítástechnikához. Ha ugyanis az elme mûködését egy modell segítségével írjuk le, ez a modell kiválóan tesztelhetõ úgy, hogy a neki megfelelõ módon mûködõ számítógép válaszait összevetjük az emberek válaszaival. Ha a modell jól mûködik, akkor a számítógép válaszait nem lehet megkülönböztetni az én válaszaimtól.
  Ez az a pont, ahol már nem lehet a kognitív tudomány egészérõl beszélni. Nagyon eltérõek ugyanis a vélemények arról, milyen - számítógépen is futtatható - modell segítségével írható le az emberi elme, és elérhetõ-e egyáltalán bármilyen modell alkalmazásával a számítógép és az elme mûködésének megkülönböztethetetlensége. Ahhoz azonban, hogy a kognitív tudomány egyes irányzatainak különbségeit meghatározzuk, érdemes egy pillanatra visszatérni a behaviorizmus kérdéséhez.
  A kognitív tudomány egyes irányzatait elsõsorban nem az különbözteti meg egymástól, hogy milyen módon akarnak túllépni a behaviorizmuson, hanem maga a választott behaviorista fogalmi keret. A behaviorizmus ugyanis távolról sem egységes. Talán naiv behaviorizmusnak érdemes nevezni azt az irányzatot, amely szerint 1. az inger egyértelmûen meghatározza a választ, és 2. az ember esetében minden ingert és választ formalizált (kvázinyelvi) formában lehet és kell vizsgálni. ⁴ Ezt azonban nem minden behaviorista gondolja így. Quine ⁵ és Ryle ⁶ például biztosan nem. Itt Ryle szerepe különösen fontos lesz; õ a naiv behaviorizmus mindkét tételét következesen tagadja: egyrészt hangsúlyozza a korábbi ingerek és az inger kontextusának hatását a válaszra, másrészt tagadja, hogy minden mentális reprezentációnk (tudásunk) explicit és formalizált lenne.
  A kognitív tudomány legkorábbi és legkevésbé kifinomult irányzata, a kognitivizmus a naiv behaviorizmus fogalmi kereteit veszi át, míg a késõbbi kognitív irányzatok leírhatók úgy, mint újabb és újabb próbálkozások, amelyek megkísérlik kiküszöbölni a naiv behaviorizmust a kognitív tudományból. A kognitív tudomány eddigi története tehát felfogható úgy, mint Ryle tételeinek fokozatos újrafelfedezése.
  A kognitivizmus az elme mûködését következtetések rendszereként írja le. ⁷ A mentális entitások propozíciók: formalizált - leginkább nyelvi vagy kvázinyelvi - kijelentések, amelyek a formális logika szabályainak engedelmeskednek. Minden mentális tevékenységünk következtetés: A -> B ; ha A igaz, akkor B is szükségképpen igaz. Az elme tehát olyan kijelentések együttese, mint „Esik a hó"; az elme mûködése pedig olyan következtetések összessége, mint „Esik a hó" + „Ha esik a hó, akkor hideg van" + „Hidegben sálat kell hordani" -> „Fel kell vennem a sálamat". Nyilvánvaló, hogy ez az elmemodell jelentõs mértékben támaszkodik a naiv behaviorizmus két említett tételére.
  Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a fekete doboznak tekintett elmét érõ minden egyes inger - a többi és korábbi ingerektõl függetlenül - egyértelmûen meghatározza a fekete doboz válaszát, akkor az elme belsõ mûködését sem lehet másképpen elképzelni, mint szükségszerû következtetések összességeként. A naiv behaviorizmus azt állítja, hogy az egész rendszert érõ inger ugyanúgy határozza meg a rendszer válaszát, mint a premissza a konklúziót. A kognitivizmus ennek a globális premissza -> konklúzió következtetésnek alacsonyabb szintû következtetésekre való felbontásával írja le az elme mûködését. Ezzel azonban irrelevánsnak tekinti a korábbi ingereket, valamint az inger kontextusát, ami meglehetõsen támadhatóvá teszi az irányzatot. A következtetések mindenhatóságába vetett hittel tehát a kognitivizmus átvette a naiv behaviorizmus legvitathatóbb állításait.
  A kognitivizmus elmélete azonban jelentõs mértékben támaszkodik a naiv behaviorizmus másik fontos állítására is: az elme esetében az ingerek és a válaszok mindig explicit, kvázinyelvi formában vannak kódolva. A kognitivisták ugyanazt az eljárást alkalmazzák itt is, mint az elõzõ behaviorista tétel esetén: ha az inger és a válasz valamilyen sajátosságokkal rendelkezik, érdemes a rendszer belsõ mûködését is ezen sajátosságok segítségével leírni. Ha az inger és a válasz explicit, a kettõ közötti egységeket is explicitnek kell tételezni: a kognitivizmus szerint tehát minden mentális entitás explicit.
  A kognitivizmus azt állítja, hogy az ember minden mentális reprezentációja formalizált, kvázinyelvi és explicit szimbólum. Minden, ami elménkben van, egy közös formális nyelvben van kódolva, akár a matematika szimbólumai. Mentális entitásaink tehát a formális nyelv egy-egy kijelentésének felelnek meg.
  Persze ez az álláspont igencsak támadható. Legnyilvánvalóbban a percepció területén mondanak csõdöt a kognitivisták elképzelései. Szerintük az észlelés reprezentációi mind kvázinyelvi szimbólumok. Ha egy kicsit elfordítom a fejemet, és így a retinára vetülõ kép eltolódik vagy elfordul, akkor eközben szimbólummanipulációt hajtok végre. A szimbólummanipuláció azonban igen komoly és sok idõt igénylõ folyamat, és semmiképpen nem alkalmas arra, hogy a percepció gyorsaságát és rugalmasságát modellálja. ⁸
  Ezt a nehézséget próbálta meg leküzdeni a kognitivizmus legismertebb képviselõje, Jerry Fodor. ⁹ Nála az elmének csak egy része - az úgynevezett Központi Feldolgozó Egység - explicit, kvázinyelvi szimbólumrendszer, és nem az egész elme. Maga a Központi Feldolgozó Rendszer pontosan az elõbb leírtaknak megfelelõen mûködik: egy egységes formális nyelv - Fodor ezt a Gondolat Nyelvének nevezi - kijelentéseinek összessége. A Központi Feldolgozó Egységet modulok kötik össze az érzékszervekkel, a modulok bemenete tehát az érzet - például a hóesés képe a retinán -, kimenetük pedig a Gondolat Nyelvére lefordított egyedi kijelentés: „Esik a hó." Ez a feldolgozási folyamat következtetések sorozata, ugyanakkor teljes mértékben független a Központi Feldolgozó Egységtõl. A modulok tehát elkülönülnek mind egymástól, mind a formalizált szimbólumoktól: a percepció és a kogníció - bár mindkettõ következtetésekkel dolgozik - két független szférát alkot. A kogníció információi nem hozzáférhetõk a percepció számára, és a percepciót nem kontrollálhatja a kogníció. Fodor elmemodellje minden mentális folyamatot következtetésnek tekint, de csak a Központi Feldolgozó Egység reprezentációit tekinti explicit, kvázinyelvi szimbólumoknak.
  Fodornak sikerült tehát kiküszöbölnie a kognitivizmus egyik legkevésbé meggyõzõ tézisét, amely azt állítja, hogy a percepció legalsó szintjén is explicit kvázinyelvi szimbólumokat kell feltételezni. De ezért súlyos árat kell fizetnie. A modulok elméletének ugyanis két vitatható pontja is van. Egyrészt a Központ és a periférián elhelyezkedõ modulok képe erõsen emlékeztet a test lélek dualizmusra: az önmagukba zárt, buta, mechanikus modulok a testbõl érkezõ idegpályák meghosszabbításai, míg a Központi Feldolgozó Egység a testtõl teljes mértékben független szubsztanciát alkot, amely végsõ soron nem más, mint a lélek fogalmának új, bár leszûkített változata. A lélek fogalmának visszacsempészése a filozófiai diskurzusba és az ezáltal felépített dualista emberkép a mai filozófiai gondolkodás számára már nem igazán tûnik elfogadhatónak. Ez az elmemodell azonban más, ennél súlyosabb és kézzelfoghatóbb problémákat is felvet.
  Fodor szerint a modulok mûködése következtetések sorozata. A szükségszerû következtetések - nevezhetjük õket explicit szabályoknak is - állandók, nem változhatnak. Semmilyen módon nem befolyásolhatja tehát a következtetést az, hogy korábban milyen ingereket érzékeltem. Fodor szerint a retina képének egy eleme - például egy borosüveg - szükségszerûen, minden korábbi tapasztalat nélkül meghatározza a modul kimenetének megfelelõ kvázinyelvi kijelentést - „Látok egy borosüveget". Ezen a ponton viszont problematikussá válik a tanulás kérdése. Hogyan szereztem meg azt a tudást, hogy ez egy borosüveg? A korábbi ingerek a következtetés szempontjából irrelevánsak, tehát ha a percepció valóban következtetések sorozata, akkor Fodor számára egyetlen magyarázat lehetséges: a következtetésekbõl álló modulok (és így a borosüveg fogalma is) velünkszületettek.
  Ezt Fodor némelyik írásában készségesen elismeri. Világos azonban, hogy ez az álláspont tarthatatlan, hiszen az következne belõle, hogy már Arisztotelész is rendelkezett a repülõgép fogalmával és az ezt felismerõ modullal, ami viszont azt jelentené, hogy minden olyan fogalommal rendelkezünk, ami valaha is létezett vagy a jövõben létezni fog. Ez pedig nyilvánvalóan nem képzelhetõ el, hiszen az agy véges számú neuronból áll. Ezt az álláspontot próbálta biológiai alapokra helyezni Piattelli-Palmarini, aki amellett érvel, hogy a tanulás mindig szelekció. Több velünkszületett mentális képesség közül csak az lesz aktív, amelyet az adott környezet szükségessé tesz.
  Piattelli-Palmarini rendszere nagymértékben támaszkodik Changeux ¹⁰ és a Nobel-díjas Edelman ¹¹ neurális darwinizmus néven ismert elméletére, amely szerint az agyunk idegsejtjeit összekötõ velünkszületett kapcsolatok között az adott környezeti hatások szelektálnak: néhány kapcsolat elhal, más kapcsolatok megerõsítést nyernek. Piattelli-Palmarini úgy tesz, mintha ezt az egyébként igen jól argumentált elméletet venné át, holott õ nem az idegsejtek közötti kapcsolatok szelekciójáról beszél, hanem a mentális reprezentációk és nyelvtani struktúrák szelekciójáról. Neurális elméletet próbál alkalmazni mentális reprezentációkra, a két szféra közötti nyilvánvaló különbségek figyelembevétele nélkül. Ez a csúsztatás persze nem vezet sehova, hiszen Piattelli-Palmarini ugyanazokba az önellentmondásokba ütközik, mint Fodor: a neurális darwinizmus elmélete értelemszerûen nem mond ellent annak, hogy az agy véges számú neuronból áll, Piattelli-Palmarini gondolatmenete viszont annál inkább, hiszen agyunk véges számú neuronja nem lehet elég minden olyan mentális reprezentáció tárolására, amely valaha létezett vagy a jövõben létezni fog.
  Láttuk tehát, hogy a velünkszületett modulok elmélete erõsen vitatható. Nem nehéz azonban észrevenni, hogy a modulok velünkszületettsége szükségszerû következménye annak, hogy a modulok mûködése következtetések sorozataként van posztulálva. A probléma igazi forrása az, hogy Fodor a percepciót következtetések láncolatának tekinti, ami az egész kognitivista hagyomány legalapvetõbb, még a naiv behaviorizmusból eredõ elõfeltevése. Ezt a feltevést azonban Gilbert Ryle már 1949-ben meggyõzõen támadta. Ryle elsõdleges fontosságúnak tekinti a perceptuális tanulást, amely kizárja az állandó, változásra képtelen következtetés fogalmát. Szerinte a percepció nem alapulhat következtetéseken, hiszen az egyes inger feldolgozását minden esetben befolyásolja az, hogy korábban milyen ingereket észleltem. ¹²
  Ugyanerre az eredményre jut James J. Gibson elmélete, ¹³ amely sokáig a kognitivizmus legfõbb riválisa volt. A percepció Gibsonnál nem következtetés, hanem invariáns momentumok kiválogatása a minket körülvevõ vizuális sokféleségbõl. ¹⁴ A Kognitív tudomány tanulmányai között nem szerepel Gibsontól egy cikk sem, de Fodor, Ullman és Harnad is sokat hivatkozik rá. Bár mostanában már nem túl népszerû, a kognitív tudomány korai korszakában mindenki õhozzá képest határozta meg magát. Fodor mély gyûlölettel beszél róla, ¹⁵ Harnad viszont legfõbb bölcseleti elõzményének tekinti. Ullman modularizmusellenes írása pedig egyértelmûen gibsoni szemléleten alapul, kritikai megjegyzései mindig csak részletkérdésekre vonatkoznak. ¹⁶
  Szintén Fodor modulelméletét támadja Karmiloff-Smith 1992-es könyve, ¹⁷ de egészen más oldalról. Fejlõdéslélektani kísérletek alapján kimutatja, hogy az újszülött még egyáltalán nem rendelkezik modulokkal, azok csak késõbb, fokozatosan fejlõdnek ki.
  Az elme leírására használt moduloknak megfelelõ, minden külsõ interakció számára zárt idegsejtcsoportok létezésére sok-sok neurobiológiai bizonyítékunk van már. Fodor nem akkor tévedett, amikor modulok segítségével írta le az emberi elmét, hanem amikor a modulokat következtetések sorozatának tekintette.
  Indokolatlannak bizonyult tehát a kognitivizmus elsõ elõfeltevése, amely szerint minden mentális tevékenységünk következtetés. Ugyanilyen vitatható azonban a második kognitivista elõfeltevés is: a mentális entitások explicit, kvázinyelvi szimbólumok. A meghatározó ellenvetés itt is Ryle-tól származik. Ryle két tudásfajtája közül a „tudni hogyan" éppen abban különbözik a „tudni, hogy mi"-tõl, hogy nem explicit tudás. Amikor gordonkázom, amikor biciklizni tanulok, és amikor bekötöm a cipõmet, ezt nem explicit mentális reprezentációk alapján teszem.
  Azzal, hogy a kognitivizmus minden mentális reprezentációt explicitnek tekint, figyelmen kívül hagyja a készségek, a mûvészet és az intuíció szféráját. Józanabb kognitivisták ezt el is ismerik. A kvázinyelvi, explicit szimbólumok az elme reprezentációinak csak egy szûk rétegét alkotják. Karmiloff-Smith könyve például a mentális entitások négy fõ típusát különíti el gyermekpszichológiai kísérletek alapján: 1. az implicit, 2. az explicit, de nem tudatos, 3. az explicit, tudatos, de nem nyelvi, és végül a 4. explicit, tudatos és nyelvi reprezentációt. A kognitivizmus az elsõ hármat teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, és az elmét kizárólag az explicit, tudatos és nyelvi szimbólumok segítségével írja le, amely Karmiloff-Smith fejlõdéslélektani modelljében csak a jéghegy csúcsa.
  Van még egy következménye annak, hogy a kognitivizmus az elme mûködését explicit reprezentációk közötti következtetések sorozatának tekinti. Ez a modell ugyanis erõsen hasonlít a tradicionális (digitális, soros feldolgozású) számítógépek felépítésére, és emiatt a kognitivisták hajlamosak a számítógép mûködését az emberi elme mûködésével azonosítani. Ez viszont két igen súlyos elméleti problémát vet fel. Egyrészt a komputer és az emberi elme mûködését csak úgy lehet azonosnak tekinteni, ha a mûködés maga nem függ attól, hogy idegsejtek vagy szilikonchipek valósítják meg. Ez viszont azt implikálja, hogy az elme mûködése és az agy közötti viszony a számítógép és a program közötti viszonyhoz hasonlít: az elme mûködése (akár a számítógépprogram) független az õt megvalósító közegtõl. Ez a funkcionalizmus egyik fõtétele. Putnam provokatív megfogalmazásában: „Lehetnénk ementáli sajtból is, ez nem eredményezne semmilyen különbséget." ¹⁸
  Ezt az elképzelést sokan támadták a nyolcvanas évek elején - a két leghíresebb bírálat talán Searle-tõl ¹⁹ és Dreyfustól ²⁰ származik. Az elme és az agy függetlensége azonban más ponton is kritizálható. Ha az elme nem más, mint az agy szerkezetétõl független számítógépprogram, akkor ezzel megint visszajutottunk a test lélek dualizmushoz. A kognitivizmus tehát megint visszacsempészi a lélek fogalmát, hiszen az elme komputációs mûködése, amely magasan felette áll az olyan véletlenszerû és irreleváns tényezõknek, mint az agy voltaképpeni mûködése, igen erõsen emlékeztet a testtõl világosan elkülönülõ lélek fogalmára.
  Van azonban ezzel az állásponttal egy még ennél is súlyosabb probléma. Amikor néhány kognitivista szerzõ - a komputer analógiáját túl komolyan véve - azt állítja, hogy a számítógép mûködése azonos az emberi elme mûködésével, akkor az egész kognitív tudomány legalapvetõbb játékszabályairól feledkezik meg: a behaviorista fogalmi keretrõl. A kognitív tudomány különbözõ irányzatait éppen az köti össze, hogy az elmét érõ ingerekre adott válaszokat úgy értelmezik, mintha az elme belsõ mûködése adott lenne. Amit néhány kognitivista szerzõ hajlamos elfelejteni akkor, amikor az elme mûködését a komputer mûködésével azonosítja, az éppen ez a „mintha". Megjegyzendõ, hogy ez a higgadtabb kognitivista szerzõkre nem jellemzõ, õk soha sem felejtik el behaviorista eredetüket. ²¹ Nem így Jerry Fodor, aki szenvedélyes gyûlölettel kezeli a behaviorizmust és azon belül is elsõsorban Ryle-t. Egyik - a válogatásban is szereplõ - írásában például a „Gonosz Behaviorista és a Jó Kognitivista" intellektuális összecsapását jeleníti meg. ²²
  A szemlélet kedvéért érdemes a filozófiai hagyomány változását ingamozgáshoz hasonlítani. A két szélsõ pont az abszolút mentalizmus és az abszolút behaviorizmus. Az inga az abszolút mentalizmus pólusától indul - ez felelne meg Descartes filozófiájának -, s innen átlendül az abszolút - Skinner-féle - behaviorizmus pólusáig. Majd visszalendül - ez volna az elfordulás a behaviorizmustól -, de már nem egészen a mentalizmusig, hiszen a kognitivizmus sok mindent megõriz a behaviorista szemléletbõl. Ugyanakkor - mint például Fodornál - a kognitivizmus mégis lényegesen közelebb áll a mentalizmushoz, mint a behaviorizmushoz. A kognitivizmus kritikáival az inga másodszor is visszalendül a behaviorizmus felé, és úgy tûnik, mostanában kezd beállni a behaviorizmus és a mentalizmus egyenrangú szintézise körül. Ebben az ingahasonlatban két filozófus helye külön említést érdemel. Az elsõ Gilbert Ryle, aki évtizedekkel a kognitív forradalom elõtt éppen azt a szintézist szerette volna megvalósítani, amely felé a kognitív tudomány irányzatai manapság konvergálnak. A második Daniel C. Dennett, ²³ aki pedig az egész ingahasonlat érvényességét kérdõjelezi meg, mint ezt késõbb részletesen is látni fogjuk. De egyelõre térjünk vissza az inga második visszalendülésére: a kognitivizmus legfõbb riválisára, a konnekcionizmusra.
  Láttuk, hogy a kognitivizmus mindkét fõ tézise külön-külön is megkérdõjelezõdött. A konnekcionista irányzat két aspektusból hoz újat ebbe a vitába. Egyrészt együtt kezeli a két kognitivista elõfeltevést, és együtt támadja õket, másrészt az eddigi filozófiai metaelméletek helyett egy kézzelfogható, számítógép által is szimulálható modellt állít fel. ²⁴
  A konnekcionizmus az elmét hálózatnak tekinti: egyszerû numerikus változók hálózatának. Ez a modell egyszerre küszöböli ki a kognitivizmus mindkét elõfeltevését: a mentális entitások nem explicit, kvázinyelvi szimbólumok, hanem annál lényegesen egyszerûbb egységek, amelyek nem hordoznak nyelvileg világosan megfogalmazható jelentést. A mentális tevékenység pedig nem csak következtetések sorozata: ahhoz, hogy a hálózat egyik csúcspontja aktiválódjon, nem elég, ha A aktív és A -> B következtetés igaz. A hálózat sok más csúcspontja és az élek dinamikusan változó kapcsolaterõssége is befolyásolhatja, hogy egy csúcspont aktív-e vagy sem.
  A konnekcionizmus ryle-i eredete egyértelmû, mind az explicit reprezentációk, mind a szükségszerû következtetések mindenhatóságának tagadásában. Szintén ryle-i örökség, hogy a konnekcionizmus óriási jelentõséget tulajdonít az inger kontextusának, és fõleg a korábbi ingereknek. A konnekcionista modell önmódosító rendszer: minden egyes mentális tevékenység egy kicsit megváltoztatja ugyanazon tevékenység késõbbi végrehajtását. Ez a percepció esetében a legvilágosabb: minden egyes észlelés megváltoztatja a további érzetek feldolgozásának módját. Természetesen ez az elképzelés is Ryle-tól ered. ²⁵ A konnekcionista modell segítségével azonban lehetõvé vált az önmódosító rendszerek kézzelfoghatóbb szerkezeti leírása is. Miután a hálózat egy csúcspontja aktiválódott, a csúcshoz vezetõ élek kapcsolaterõssége megváltozik. Leegyszerûsítve: ha egyszer megégetem a kezem, utána a tûz és a fájdalom csúcspontja közötti kapcsolat erõsebb lesz.
  A több ezer kapcsolaterõsség folyamatos változásának leírása viszont nem könnyû feladat. Komoly matematikai apparátus kell hozzá, leginkább differenciálegyenletek, tenzorok, mátrixszámítás és néhány gráfelméleti tétel. A természettudományok - akár a kísérleti pszichológia, a számítástudomány és a neurobiológia esetében - itt is fontos szerepet játszanak az elmefilozófiai leírásokban.
  A konnekcionizmuson belül is több irányzatot lehet elkülöníteni. A radikális konnekcionisták az egész elme mûködését hálózati aktivációk sorozataként írják le. ²⁶ A Kognitív tudomány tanulmányai közé két kevésbé radikális konnekcionista modell került be. Mindkét elmélet - Harnad és Smolensky rendszere - kettõs modell: a kognitivista és a konnekcionista leírás kombinálására tesz kísérletet. Ismét megjegyzendõ, hogy mindez erõsen emlékeztet Ryle rendszerére, ahol helyet kap a „tudni, hogy mi" és a „tudni, hogyan" egyaránt.
  Harnad és Smolensky azonban távolról sem ugyanúgy képzeli el a konnekcionizmus és a kognitivizmus szintézisét. Harnad valójában a modularista modellt terjeszti ki olyan módon, hogy nála az egyes modulok szerkezetét konnekcionista hálózatok alkotják. Ezzel kiküszöböli a modularizmus számos ellentmondását (elsõsorban a reprezentációk jelentésének eredetét illetõen), de az alapvetõ modularista elõfeltevéseket - így például a kontextusfüggetlenséget - egyáltalán nem vitatja. Harnad rendszere ugyanis rendkívül leegyszerûsített nyelvfogalmat használ. Egy szó jelentésének rögzítéséhez szerinte elégséges különbözõ képek invariáns jegyeibõl összeálló újabb - immáron egyetlen - kép. A „ló" szó jelentését például a lovak különbözõ nézõpontú, színû és méretû képeinek invariáns jegyeibõl összeálló kép egyértelmûen meghatározza. Mindez a ló esetében még viszonylag hihetõ. A „hosszú" szó jelentését viszont egészen más képpel kellene meghatározni akkor, ha hosszú asztalról, illetve hosszú rúdról beszélünk (a hosszú cikkekrõl nem is beszélve), és itt úgy tûnik, nem segít további invariáns jegyek keresése sem.
  A „hosszú" szó jelentésének példája persze nem tõlem származik. Wittgenstein kritizálta a Filozófiai vizsgálódásokban ezen példa segítségével saját korábbi nyelvelméletét. ²⁷ Harnad modellje tehát ugyanúgy nem képes kezelni a kontextus fogalmát, mint a Logikai-filozófiai értekezés, ²⁸ hiszen mind a fiatal Wittgenstein, mind Harnad olyan túlegyszerûsített nyelvfogalmat használ (a képelméletet), amelyben nincs helye sem a szavak használatának, sem kontextusuknak.
  Egészen másképpen képzeli el a konnekcionizmus és a kognitivizmus szintézisét Smolensky. Nála a kétféle modell nem az elme két különbözõ alrendszerének szerkezetét adja meg. A konnekcionizmus és a kognitivizmus az elme (az egész elme) két leírási szintje. Az ember mentális folyamatait csak akkor érthetjük meg, ha az egész elmét leírjuk mindkét modell szerint. Ez a stratégia persze csak a kognitív tudományban újdonság. A természettudományok területén már a hatvanas években ugyanerre a konklúzióra jutott Howard H. Pattee, ²⁹ aki azt állította, hogy a kémia (és a többi természettudomány) tárgyát csak akkor lehet kielégítõ módon vizsgálni, ha két különbözõ szervezõdési szint részeként írjuk le. ³⁰ Egy sejt mûködését csak akkor lehet viszonylag jól megérteni, ha a szervezet mûködésében betöltött szerepét és a benne lejátszódó kémiai folyamatokat egyaránt figyelembe veszem. Külön érdekesség, hogy Pattee egy 1996-os cikkében ³¹ éppen a konnekcionista modell rendszerelméleti jelentõségét hangsúlyozza.
  A két leírási szint elméletét azonban nem egyedül Smolensky képviseli a kognitív tudomány keretein belül. Daniel C. Dennett intencionális stratégia fogalma hasonló elméleti alapokon áll. Dennett szerint soha nem dönthetõ el biztosan, hogy egy organizmus gondol-e valamire, akar-e valamit, tehát rendelkezik-e vágyakkal és vélekedésekkel (tehát intencionalitással). De ez nem is igazán fontos. Sokkal fontosabb, hogy én tulajdonítok-e intencionalitást (vágyat és vélekedést) ennek az organizmusnak. Az elme egyik legfontosabb összetevõje, az intencionalitás tehát nem tény, hanem stratégia. Nem ténykérdés, milyen módon mûködik valakinek az elméje, hanem annak kérdése, hogy én miként írom le. Persze vannak olyan dolgok, amelyek leszûkítik azon stratégiák körét, amely segítségével értelmezhetõk. A gyümölcsös joghurtnak például nem nagyon okos dolog vágyakat tulajdonítani. Az embereknek ezzel szemben sok esetben célszerû vélekedéseket és vágyakat tulajdonítani, hiszen így jobban meg tudom jósolni viselkedésüket, ami rendkívül hasznos lehet számomra.
  Dennett álláspontja meglehetõsen cinikus. Nem tudhatom, hogy az emberek elméje miképpen mûködik, de ha ilyen és ilyen szerkezetûnek tekintem, viszonylag jól meg tudom jósolni viselkedésüket. Ez a cinizmus azonban igencsak ráfér a kognitív tudományra. Emlékeztet ugyanis a kognitív tudomány behaviorista alapjaira, amirõl sokan hajlamosak megfeledkezni. Pontosabban, Dennett megkérdõjelezi az eddig tárgyalt összes rendszer közös elõfeltevését, amelynek értelmében arról kell beszélni, miként mûködik az elme. Dennett szerint az igazi kérdés az, miként írom le én az elme mûködését. Az elmemodellek nem valójában mûködõ dolgok, hanem az én stratégiáim az elme megértésére. És ez a kritika egyaránt vonatkozik azokra, akik tagadják, és azokra, akik állítják, hogy az elmében vannak vágyak és vélekedések. Hasonlóképpen egyaránt vonatkozik a kognitivistákra és a behavioristákra, tehát az egész spektrumra. Dennett rendszere kívül áll az ingahasonlaton.
  Éppen ezért nem lehet Dennettet minden további nélkül behavioristának tekinteni - bár ez önmagában is megmagyarázná Fodor beteges ellenszenvét. Már csak azért sem, mert Dennett kiemelt jelentõségûnek tartja azt, hogy egyes stratégiák - az elme bizonyos leírásai - mûködnek: ha az ember ezen stratégiák segítségével értelmezi a többi embert, jobbak a túlélési esélyei. Sõt Dennett szerint maga az Én, az öntudat sem más, mint az intencionális stratégia önmagamra alkalmazása: egy elmehipotézis, amely - úgy tûnik - mûködik. Miután a gyerek már sokszor értelmezett úgy más embereket, mint akiknek vágyaik és vélekedéseik vannak, elkezdi önmagát is eszerint értelmezni, és ez vezet az öntudat születéséhez. Ez a gondolat persze nem új, erõsen hasonlít többek között Mach ³² és Ryle ³³ álláspontjára.
  Dennett tehát megadta a kegyelemdöfést a dualista lélekfelfogásoknak, illetve azok kognitivista változatainak, hiszen nála az én, az öntudat, az akarat, a „legbelsõ" mind csak az intencionális hipotézis önmagamra alkalmazásának eredménye. Megjegyzendõ, hogy a lélek és az Én fogalmát a szélsõséges konnekcionisták még radikálisabban iktatják ki a filozófiai diskurzusból: tagadják, hogy az elme minden mûködését központi kontroll irányítja, és sok párhuzamosan futó mentális folyamatot feltételeznek, amelyek között kizárólag pillanatnyi praktikus szempontok szerint alakul ki prioritás.
  Az intencionális stratégia egyik legfontosabb alkalmazási területe Dennettnél az állatok viselkedésének vizsgálata. A cerkófmajmok esetében például igen nehéz megmondani, hogy vannak-e vágyaik, illetve tulajdonítanak-e más majmoknak vágyakat. ³⁴ Az etológia tehát újabb érintkezési pont a tudatfilozófia és a természettudományok között. Sõt egy önálló diszciplína van kialakulóban, a kognitív etológia, amely az állatok elméjének mûködését próbálja leírni. Itt a filozófia szolgáltatja az elméleti modelleket az empirikus kutatásokhoz. A hatás azonban kétirányú: az emberi elme tanulmányozásában is jelentõs elõrelépést jelenthet az állat mentális tevékenységeinek megértése. Az etológia és a kognitív tudomány közötti kétoldalú kapcsolat példaértékû.
  A kognitív tudomány két szempontból jelentõs. Egyrészt a természettudományok számára komplexebb, kidolgozottabb fogalmi és elméleti apparátust nyújt. Másrészt a filozófia számára óriási tényanyagot szolgáltat és az elméletek empirikus tesztelését biztosítja.
  A Kognitív tudomány címû tanulmánygyûjteményt - amelyet Pléh Csaba szerkesztett - nem lehet eléggé dicsérni. Ezt az igen összetett és robbanásszerûen fejlõdõ tudományágat tiszteletre méltó összefogottsággal mutatja be. Tíz tanulmány található a kötetben, mind a tíz (talán Piattelli-Palmarini írása kevésbé) a kognitív tudomány legigényesebb és legnagyobb hatású munkái közé tartozik. Éppen a válogatás igényessége miatt meglepõ, hogy néhány tanulmány fordítása zavaróan alacsony színvonalú, több esetben érezhetõen amatõr munka.
  A kötet nem csak annak a néhány tucat szakembernek lesz hasznos, akik ezt a területet kutatják. Kiadójának, a Láthatatlan Kollégiumnak egyértelmûen az volt a célja, hogy magas színvonalú tankönyvet adjon az egyetemi hallgatók kezébe. Éppen ezért a tanulmánygyûjtemény ellenõrzõ kérdéseket is tartalmaz, amelyek az egyes tanulmányok szövegéhez kapcsolódnak, de azokon messze túlmutatnak. Nem iskolás vizsgakérdések ezek, hanem olyan problémafelvetések, amelyek lelkiismeretes kifejtése minimum húsz-harminc oldalt tenne ki, de néhány közülük akár diplomamunkák témája is lehetne. Külön figyelmet érdemel a könyv végén a kognitív tudomány ³⁵ mind ez idáig legteljesebb magyarul megjelent bibliográfiája.

A kognitív tudományról magyarul (válogatott bibliográfia):

Kognitív tudomány és filozófia

Paul M. Churchland - Patricia S. Churchland: Gondolkodó gépek?
Tudomány, 1992. 11. szám, 16-21. old.

Andy Clark: A megismerés építõkövei
Osiris, Bp., 1996.

Daniel C. Dennett: Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése
Holmi, 1996. 11. szám, 251-265. old.

Daniel C. Dennett: Micsoda elmék
Kulturtrade, Bp., 1996.

Hernád István (Stevan Harnad):
A Gutenberg utáni galaxis
Replika, 1993. 11-12. szám, 294-304. old.

Hernád István (Stevan Harnad):
A szimbólumlehorgonyzás problémája.
Magyar Pszichológiai Szemle, 1994. 365-383. old.

Hernád István (Stevan Harnad):
Neokonstruktivizmus: a kognitív tudományok egységesítõ korlátja
Pszichológia, 1994. 14. szám, 289-304. old.

G. E. Hinton: Hogyan tanulnak az idegi hálózatok?
Tudomány, 1992. 11. szám, 98-106. old.

Jakab Zoltán: Az agy és az elme modelljeirõl.
Café Bábel, 1992. 8. szám, 43-54. old.

Káldy Zsuzsa:
Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé
BUKSZ, 1997. Tavasz, 92-94. old.

Kovács Ilona:
Egy tudományos vízió
Pszichológia, 1991. 11. szám, 75-112. old.

Nánay Bence:
Új divat a tudatfilozófiában: a konnekcionizmus
BUKSZ, 1996. Ôsz, 262-270. old.

Nánay Bence:
James J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás.
Pszichológia, 1997. 1. szám, 53-76. old.

R. Penrose: A császár új elméje
Akadémiai, Bp., 1993.

Pléh Csaba: Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról
BUKSZ, 1991. Ôsz, 227-235. old.

Pléh Csaba: A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai
In: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (szerk.)
„Jelbeszéd az életünk": a szimbolizáció története és kutatásának módszerei.
Osiris-Századvég, Bp., 1995. 149-171. old.

Pléh Csaba: Az elme modularitása
Magyar Filozófiai Szemle, 1986. 2. szám, 211-216. old.

Pléh Csaba: A megismerés egységes elmélete - kései szintézis
Magyar Pszichológiai Szemle, 1994. 1. szám, 99-111. old.

Pléh Csaba (szerk.): Párhuzamos modellek a megismeréskutatásban
Typotek, Bp., 1997.

Zenon W. Pylyshyn: Amit a lelki szem mond a lelki agynak: a mentális képek kritikája
In: Pléh Csaba (szerk.):
Gondolkodáslélektani szöveggyûjtemény. Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 66-101. old.

R. Schank: A magyarázatról. Elsõ próbálkozás
Filozófiai Figyelõ, 1986. 3-4. szám, 65-79. old.

John Searle: Számítógépprogram lenne az emberi elme?
Tudomány, 1992. 11. szám.

Kognitív tudomány és evolúciós elméletek

Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek.
Gondolat, Bp., 1988.

Csányi Vilmos: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: Etológiai megközelítés
Akadémiai, Bp., 1994.

J. Dawkins: Az önzõ gén
Gondolat, Bp., 1989.

J. Dawkins: A vak órásmester
Gondolat, Bp., 1994.

J. Dawkins: Folyam az édenkertbõl
Kulturtrade, Bp., 1995.

S. J. Gould: A panda hüvelykujja
Európa, Bp., 1990.

Kognitív tudomány és mesterséges intelligencia

Lábos Elemér: Mesterséges és természetes értelem
Magvetõ, Bp., 1978.

Mérõ László: Észjárások
Akadémiai, Bp., 1989.

Neumann János: A számológép és az agy.
Magvetõ, Bp., 1964.

A. Newell - H. Simon: A tapasztalati számítógéptudomány - szimbólumok és keresés
In: A rendszerelmélet mint társadalmi igény.
Akadémiai, Bp., 1982. 227-256. old.

H. Simon: Korlátozott racionalitás
Közgazdasági Kiadó, Bp., 1982.

A. M. Turing: Számítógépek és gondolkodás.
In: Szalai Sándor (szerk.): A kibernetika klasszikusai
Gondolat, Bp., 1964. 120-160. old.

Kognitív tudomány és pszichológia

U. Neisser: Megismerés és valóság
Gondolat, Bp., 1984.

Pléh Csaba: Az asszociáció reneszánsza a kognitív pszichológiában.
Janus, IX. szám (1992.)

Pléh Csaba: A számítógép és a pszichológia
Világosság, 1990. 11. szám, 527-541. old.

Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei.
Holmi, 1996. 2. szám, 265-282. old.

Pléh Csaba - Lányi Gusztáv:
A „kognitív forradalom" és a magyar pszichológia
Valóság, 1984. 7. szám, 12-28. old.

Séra László: A képzelet pere a kognitív pszichológiában
In: Séra László - Komlósi Annamária (szerk.): Perceptuális tanulás és képzelet
Tankönyvkiadó, Bp., 1984.

Kognitív tudomány és neurobiológia

Barna György: Neurodinamikai modellek.
Fizikai Szemle, 1987., 350-358. old.

Érdi Péter: Egy analógia nyomában:

Neumann János a számítógéprõl és az agyról
Világosság, 1985., 81-85. old.

Geszti Tamás: Agymodellek fizikus módra
Fizikai Szemle, 1989., 41-45. old.
 
 

Jegyzetek

1 * W. V. O. Quine: Two dogmas of empiricism (1951). Magyarul: Magyar Filozófiai Szemle, 1973. 1-2. szám, 225-239. old. W. V. O. Quine: Ontological relativity and other essays. Columbia University Press, New York, 1969.

2 * Karl R. Popper: Conjectures and refutations. Routledge, London, 1963. Karl R. Popper: Objective knowledge: An evolutionary approach. Clarendon Press, Oxford, 1972.

3 * Átfogó tanulmányok a kognitív tudományról magyarul: Pléh Csaba: Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról. BUKSZ, 1991. õsz, 227-235. old. és Pléh Csaba: A megismerés egységes elmélete - kései szintézis. Magyar Pszichológiai Szemle, 50. szám (1994) 99-111. old.

4 * Ez a felfogás leginkább Skinnerre jellemzõ: B. F. Skinner: Science and human behavior. Macmillan, New York, 1953. További példa a naiv behaviorizmusra (leginkább a második tételére): A. J. Ayer: Language, truth and logic. Dover Publications, New York, 1952.

5 * W. V. O. Quine: Word and object. MIT Press, Cambridge, Mass., 1960.

6 * Gilbert Ryle: A szellem fogalma. Gondolat, Bp., 1974.

7 * A kognitivizmus alapmûvei: Jerry A. Fodor: The modularity of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1983.; Jerry A. Fodor: The Language of thought. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1975.; Zenon W. Pylyshyn: Computation and cognition: Toward a foundation for cognitive science. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass., 1984.; A. Newell: Unified theories of cognition. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1990.; A. Newell - H. Simon: Human problem solving. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1972. A. Newell: Physical symbol systems. Cognitive Science, 4. szám (1980) 251-283. old.; N. Block: Readings in the philosophy of psychology. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1980.

8 * Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van; a vitaindító írás Shepard és Metzler 1971-es cikke volt, amelyben meggyõzõ kísérleti bizonyítékokat hoztak fel amellett, hogy a háromdimenziós tárgyak elforgatása közvetlenül az ikonikus reprezentációk segítségével történik, és nem játszanak benne szerepet a kvázinyelvi szimbólumok. Lásd: R. N. Shepard és J. Metzler: Mental rotation of three dimensional objects. Science, 171. szám (1971) 701-703. old. A képi vs. propozicionális reprezentáció vitájáról lásd: N. Block: Mental pictures in cognitive science. Philosophical Review, 93 (1983) 499-542. old.

9 * Jerry A. Fodor: Psychosemantics: The problem of meaning in the philosophy of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1987.; Jerry A. Fodor: Representations: Philosophical essays on the foundations of cognitive science. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass, 1981.; Jerry A. Fodor: The modularity of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1983.; Jerry A. Fodor: The Language of thought. Harvard University Press, Cambridge, Mass, 1975.; Jerry A. Fodor: A theory of content and other essays. MIT Press, Cambridge, Mass., 1990.

10 * J. P. Changeux: L'homme neuronal, Fayard, Paris, 1983.

11 * G. Edelman: Neural Darwinism. Basic Books, New York, 1987. és G. Edelman: The remembered present: A biological theory of consciousness. Basic Books, New York, 1990.

12 * Gilbert Ryle: i. m. 326-344. old., különös tekintettel a 337-338. oldalakon kifejtett gondolatmenetre.

13 * James Jerome Gibson: The senses considered as perceptual systems. Houghton Mifflin, Boston, 1966.; James Jerome Gibson: New reasons for realism. Synthése, 17. szám (1967); James Jerome Gibson: An ecological approach to visual perception. Houghton Mifflin, Boston, 1979.

14 * Megjegyzendõ, hogy Thomas Kuhn szintén erre a következtetésre jut a könyvéhez 1970-ben írt utószóban. Lásd: Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Bp., 1984.

15 * J. A. Fodor - Z. W. Pylyshyn: How direct is visual perception? Some reflections on Gibson's „ecological approach". Cognition, 9. szám (1981), 139-196. old.

16 * Ullman külön könyvet is szentelt Gibson elméletének: S. Ullman: Against direct perception. Macmillan, New York, 1980. Ullman Gibson-kritikájáról lásd Nánay Bence: James J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás. Pszichológia, 1997. 1. szám, 53-70. old.

17 * Anette Karmiloff-Smith: Beyond modularity: A developmental perspective on cognitive science. MIT Press, Cambridge, Mass., 1992.

18 * Hilary Putnam: Mind, language and reality. Cambridge University Press, Cambridge, 1975. 291. old.

19 * John Searle: Minds, brains, and programs. Behaviourial and Brain Sciences 3. szám (1980) 417-424. old.; John Searle: Intentionality. Cambridge University Press, Cambridge, Mass., 1983.

20 * H. Dreyfus: What computers can't do: A critique of artificial intelligence. Harper and Row, New York, 1972.; H. Dreyfus - S. Dreyfus: Mind over machine: the power of human intuition and expertise in the era of the computers. MacMillan, New York, 1986.

21 * Haugeland például mindenképpen ide tartozik.

22 * J. A. Fodor: Összefoglalás az elme modularitásához, 197-207. old.

23 * Daniel C. Dennett: Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi, 11. szám (1996) 251-265. old.; Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. Kulturtrade, Bp., 1996.; Daniel C. Dennett: The intentional stance. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass., 1987. Dennettrõl lásd: Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 2. szám (1996) 265-282. old. és Káldy Zsuzsa: Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé. BUKSZ, 1997. Tavasz, 92-94.old.

24 * A konnekcionizmusról lásd még: Nánay Bence: Új divat a tudatfilozófiában: a konnekcionizmus. BUKSZ, 1996. Ôsz, 262-270. old. Pléh Csaba: Az asszociáció reneszánsza a kognitív pszichológiában. Janus IX.-2 (1992); Ramsey, W., Stich, S.P. és Rumelhart, D. E. (eds.): Philosophy and connectionst theory. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 1991.; Andy Clark: A megismerés építõkövei. Osiris, Bp., 1996.; Pléh Csaba (szerk.): Párhuzamos modellek a megismeréskutatásban. Typotek, Bp., 1997. A konnekcionizmus bírálatához: Jerry A. Fodor - Zenon W. Pylyshyn: Connectionism and cognitive architecture: A critical analysis. Cognition, 28. szám (1988) 3-71. old.

25 * Lásd errõl részletesebben Nánay Bence: Új divat a tu-datfilozófiában: a konnekcionizmus. BUKSZ, 1996. Ôsz, 262-270., különösen 266. old.

26 * A radikális konnekcionizmus fõmûve: D. E. Rumelhart és J. L. McClelland: Parallel distributed processing. Vol. 1-2. MIT Press, Cambridge, Mass., 1986.

27 * Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992.

28 * Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai, Bp., 1989.

29 * Howard H. Pattee: The recognition of hereditary order in primitive chemical syntheses. In: S. W. Fox (ed.): The origin of prebiological systems. Academic Press, New York, 1965.

30 * A szervezõdési szintek elmélete Magyarországon Csányi Vilmos rendszerelméleti tanulmányai nyomán vált ismertté. Lásd: Csányi Vilmos: Az evolúció általános elmélete. Akadémiai, Bp., 1979.; Vilmos Csányi: Organization, function, and creativity in biological and social systems. In: Elias L. Khalil - Kenneth E. Boulding (eds.): Evolution, order and complexity. Routledge, London, 1996.; Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. Gondolat, Bp., 1988.; Csányi Vilmos: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Akadémiai, Bp., 1994.

31 * Howard H. Pattee: The problem of observables in models of biological organizations. In: Elias L. Khalil - Kenneth E. Boulding (eds.): id. m.

32 * E. Mach: Az érzetek elemzése. Franklin, Bp., 1927. Mach és Dennett felfogásának kapcsolatáról lásd: Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 2. szám (1996) 265-282. old.

33 * Gilbert Ryle: A szellem fogalma. Gondolat, Bp., 1974. 284. old. „Bizonyos fejlõdési fokon a gyerek felfedezi azt a fogást, hogy magasabb rendû tetteit saját alacsonyabb rendû tetteire irányítsa. Miután már volt külön-külön létrehozója és áldozata vicceknek, kényszernek, faggatásnak, kritikának és utánzásnak a többiek és önmaga közötti interperszonális viszonylatokban, felfedezi, hogyan kell eljátszani mindkét szerepet egyszerre stb." Ryle „magasabb rendû cselekedet" fogalma Dennett „intencionális stratégia" fogalmának felel meg.

34 * Lásd errõl még Dorothy L. Cheney - Robert M. Seyfarth: How monkeys see the world. University of Chicago Press, 1990.

35 * A Kognitív tudomány egy könyvsorozat elsõ darabja. A Láthatatlan Kollégium összesen húsz - szintén tíz tanulmányból és az ellenõrzõ kérdésekbõl álló - kötetet tervez ebben a könyvkiadási programban, a Ford Alapítvány anyagi támogatásával. A közeljövõben fog megjelenni Bence György és Huoranszki Ferenc (szerk.): Politikafilozófia, Csontos László (szerk.): Racionális döntéselmélet, Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalitás és Zentai Viola (szerk.): Politikai antropológia címû tanulmánygyûjteménye.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu