A hazai könyvszakma 1878-ban alapította meg országos hatáskörû szervezetét, a Magyar Könyvkereskedõk Egyletét, hogy szervezett és színvonalas könyvpiacot segítsen létrehozni Magyarországon. A könyvkereskedelem egyesületi alapokmányban lefektetett szokásjoga a két világháború között Európa bármely hasonló szakmai kódexével harmonizált.
  A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a könyvszakma valamennyi cégét államosították, összevonások révén új kiadókat, valamint terjesztõ szervezeteket hoztak létre. Miként a többi önszervezõdésû érdekvédelmi szervezetet, 1952-ben az Egyletet is betiltották. A tizenöt év múlva újjáalakuló Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése 1988-ig több szálon függött az államigazgatástól. Tagjai állami cégek voltak, a mûvelõdési tárcának alárendelve. A minisztériumban tartott éves tervtárgyalásokon dõlt el, mi jelenik meg egy-egy évben a piacon: hitbizományként osztott életmû-kiadásoktól, Lenin Összes mûveitõl, olcsó könyvsorozatokig - eladhatatlanul sok példányban.
  A rendszerváltás utáni években a könyvszakmában is végbement a privatizáció. A három nagy terjesztõ cég - a Mûvelt Nép, az Állami Könyvterjesztõ Vállalat és a Téka - elfekvõ készleteiben állt a kiadók pénze, amelyet soha nem kaptak meg az Állami Vagyonügynökségtõl. Az „államtalanított" kiadók tehát óriási adósságokkal terhelten kezdtek új életet, s szálltak versenybe a több mint háromezer újonnan alakult céggel. Az újak többsége évente mindössze egy-két kiadvánnyal jelent meg a piacon. Az elmúlt hat-nyolc esztendõben harmaduk tönkrement, de még mindig mintegy kétezer, könyvkiadással foglalkozó cég van bejegyezve.
  1992-ben a MKKE 65 könyvszakmai szervezetet képviselt. Azóta jöttek is, mentek is újak és régiek. Az egyesülés elkészítette 1992-ben „A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem versenyszabályai"-t, amely részben a könyvszakma évszázados tapasztalataiból leszûrt szokásjog, s a tagok számára kötelezõ érvényû. Polgárjogi vitákban az etikai kódex akár úgy is tekinthetõ, mint a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény általános értelmezésének a könyves szakmára vonatkoztatható szabálya.
  Az egyesülés legfõbb döntéshozó fóruma a tagcégek vezetõibõl álló igazgatótanács. Ez a szerv dönt az új tagok fölvételérõl - a héttagú elnökség ajánlását figyelembe véve. Az egyesülés önfenntartó. A szavazati jogokat a mûködési költséghez való hozzájárulás arányában osztják el. A legfeljebb évi nettó ötvenmillió forint árbevétellel rendelkezõ cégeket egy szavazati jog illeti meg. Százmillió forintot meg nem haladó bevétel után két szavazat, azon felül négy szavazat jár minden egyes tagnak.
  Bart Istvánt, a Corvina Kiadó igazgatóját 1991-ben három évre választották a MKKE elnökének. Jelenleg a második ciklusát tölti.

MCS * A nagy visszavonulás címmel írása jelent meg a Kritikában 1994-ben. Ha jól értelmeztem, a kultúra vereségét siratja el. Egyelõre úgy látszik, nem lett igaza. Túljutott volna a könyvszakma az átalakulás nehezén?

BI * Valóban, megtörtént a nagy adaptáció. A kultúra minden egyes szelete nagyobb volt, mint amekkorát az ország el tudott tartani. Pontosabban, amekkorát a költségvetés és a polgár hajlandó finanszírozni. Túl sokat evett a nagy kutya, pincsire kellett hát cserélni. A könyvkiadásban két nagy folyamat játszódott le: sokkal kevesebb könyv jelenik meg évente - a nyolcezres címszám senkit ne tévesszen meg, hisz emögött ötszáz példányos kiadványok is vannak -, a szakma pedig kettészakadt. Van néhány méretét tekintve is jelentõs, komoly könyveket elõállító kiadó, ahol még szerkesztenek, elolvassák a kéziratot, visszaadják a szemetet, ahol van kereskedelmi meg mûszaki osztály, és hosszabb távra terveznek. Mögöttük szép számban sorakoznak kisebb, rétegigényeket kielégítõ cégek, amelyekben gondos munka folyik, csak épp napról napra élnek, mert hiányzik a tõkéjük és kicsi a piacuk. A másik típus nem is annyira kiadó, mint inkább egy íróasztal, ahol jobbról bejön a kézirat, balra távozik a nyomdába - közben még kicsit rontanak rajta.

MCS * A „kéziratrontó" kiadók - gondolom - nem tagjai a MKKE-nek.

BI * Hová gondol. Többnyire könyvárusként kezdték, néhány éve, de azóta nagyra nõttek, mint például a Lapics-vállalkozás, a Tótágas, a Hajja és Fiai, Matyi Dezsõ. Ôk „kéthetes" könyveket állítanak elõ. Ha annyi idõ alatt nem fogy el, kidobják. A kiadói és a kereskedõi tevékenység fölcserélhetõ egymással - mindkettõt csinálják, sõt egyiknek-másiknak saját nyomdája is van. Állítólag Lapicsé a Tiszántúl. Standjain olyan könyv van csak, amit õ beenged. Baranyában, Tolnában, Somogyban, Dél-Magyarországon Matyi Dezsõ a király. Egymással cserélgetik a kiadványaikat.

MCS * Könyveik többnyire fordítások. Jogokat is vásárolnak?

BI * Az már úriembernek számít, aki jogdíjat fizet. Lapicsék például igen. A MKKE egyik nagy érdeme egyébként, hogy a kalózkodás visszaszorult. A „fülbevalós fiúk" azonban még így is nagyon olcsók tudnak lenni, hisz kiadó gyakorlatilag nincs, rezsiköltségeik minimálisak. Valaki lefordítja a könyvet - úgy ahogy -, a disket elküldik a nyomdába, ha lehet zsebbõl zsebbe fizetnek. Egyébként nem akarnám leszólni õket: mint árucikk, meg van csinálva az a könyv - két hétre. Rossz papírra, silány minõségben. Ezeknek a vállalkozóknak egy nagy tudományuk van: hogyan kell alacsonyan tartani a költségeket. Ha valahol öt forinttal olcsóbban dolgozik a nyomda, már mennek is oda. Elõbb-utóbb pedig saját nyomdát vásárolnak.

MCS * Nem hinném, hogy ezzel túlságosan nagyra lehetne nõni - a konkurencia és a korlátozott számú vásárló miatt.

BI * Gyilkolják is egymást rendesen. Ma már kevésbé, de néhány éve még fölgyújtogatták a standokat, kiszúrták egymás kocsiján a gumikat. Létkérdés volt ugyanis, hogy ki jut el elõbb, mondjuk Debrecenbe: aki elsõnek terítette az árut, az kaszált. Mára a piacot - mármint a „kéthetes" könyvek piacát - nagyjából felosztották egymás közt, de még mindig résen kell lenni. Tótágas ügynökei állítólag máig is gázpisztollyal járnak, hiszen az egész üzlet készpénzen alapul.

MCS * Az a hír járja, Lapicsék megbízták önt fordítással. Igaz?

BI * El is végeztem. Nagyon jó könyv volt. Én találtam, magam szerettem volna kiadni, de sehogy sem fért bele a Corvina profiljába. Kátay Kati - a Szerzõi Jogvédõ Hivatal egykori vezetõje, akinek most irodalmi ügynöksége van - ajánlotta nekik, hogy fordíttassák le velem.Tõle vették ugyanis Lapicsék a könyvet. Megcsináltam, kifizették, megjelent. Hangsúlyozom, remek könyvrõl van szó. Ez akár optimizmusra is okot adhat: a fejlõdés egy pontján megjelenik a minõség iránti igény. Alkalmasint az integrálódás felé vezetõ út elsõ állomásán tart az, akinek már számít a szakma ítélete. Egyébként sokat tanultam Lapicséktól.

MCS * Mit?

BI * Kitûnõ üzletemberek.

MCS * A piac egy szegletében tehát az „úriemberek" fordulnak meg, a másik szegletében meg az ön által „fülbevalós fiúknak" nevezett kereskedõk. E kétféle piaci szereplõnek mekkora a részesedése a könyvforgalomból?

BI * Magyar ember könyvre évente tizenkétmilliárd forintot költ. Mindegy, hány darabot adnak ennyi pénzért, így van ez immár tíz éve - infláció ide vagy oda. Ebbõl valaha kétmilliárd volt a tankönyv részesedése, most négymilliárd vagy még több. A maradék nyolcmilliárdból kettõ a Magyar Könyvklub forgalma - legalábbis állításuk szerint. Mi hatmilliárdon osztozunk a „színes lét" elõállító fiúkkal.

MCS * A MKKE tehát a tisztességes könyvpiaci szereplõk egyesülete, amolyan úri kaszinó. Milyen arányban vannak jelen az egyesületben a kiadók, illetve a terjesztõk?

BI * Nagyjából három az egyhez arányban, a kiadók javára. De ez nem sokat jelent, hiszen kiadóból sok kicsi van, kereskedõbõl viszont a kicsi nem sokat nyom a latban. A többségnek eszébe sem jut megkeresni minket - egyelõre.

MCS * Meglehetõsen vegyes a MKKE. Vannak régi szereplõk - volt állami kiadók utódai -, sok-sok új kiadó, vannak konzorciumok, pénzemberekkel a hátuk mögött, és multik. Hogy fér meg egymással ennyi különbözõ érdek?

BI * Jól. A MKKE csak közügyekkel foglalkozik. Nem tudunk partikuláris érdekeknek teret adni. Mindig minden ügyben meg kell találnunk a közös érdeket.

MCS * Akkor igen nagy lehet a kompromisszumkészségük. Különösen, ha olyan botrányokra gondolunk, amelyekben talán nem ártott volna kissé aktívabb sajtókampányt folytatni, „ügyet csinálni", tiltakozni. A huszonhat állami kiadóból „több elesett", például a Gondolat, a Szépirodalmi, különös dolgokat rebesgetnek a Medicina vagy a Mezõgazdasági Kiadó szellemi vagyonának a „kimentésérõl". Mit csinált azokban az idõkben a MKKE?

BI * 1989 és 1991 között lényegében nem funkcionált. Félévente cserélõdtek az elnökök, megváltozott a világ, széthullott minden. A Szépirodalmit is az új szemlélet söpörte el. Domokos és Réz azt szerette volna, ha a kiadót - azt a hatalmas értéket - úgy kezeli a kormányzat, mint mondjuk a Nemzeti Színházat. Kiáltványuk a kormányzathoz süket fülekre talált: a költségvetésnek nem kellett több „saját" intézmény.

MCS * Mit tud a Bibliofil kft. könyvesbolti hálózatának privatizációjáról? Mint ismeretes, a szakma egy része, az Írószövetség, a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium (MKM) egyetértett abban, hogy a Pesti Szalon és társai kiadói szövetségnek lenne célszerû elnyernie a pályázatot. Ennek ellenére a Könyvesház-konzorcium s a mögötte álló pénzügyi csoport került ki gyõztesen, mivel az ígéretek ellenére mégsem a szakmai, hanem a pénzügyi szempontok nyerték el jobban a privatizálók tetszését. Hallottam rebesgetni meghiúsult politikai paktumról, hamis vagy legalábbis bizonytalan bankgaranciáról, minisztériumi tisztviselõk egyéni játszmáiról. Mit tud a történtek hátterérõl?

BI * Nem nagyon lehet errõl tudni, csupán ellenõrizhetetlen mendemondák keringenek. A MKKE jelezte, hogy véleménye lenne, de senki nem kérdezett meg minket.

MCS * Mikor jelezte a MKKE, hogy véleménye volna?

BI * A pályázat kiírása elõtt.

MCS * Akkor még minden rendben volt, nem?

BI * Sosem volt min-den rendben. A megmaradt érintetlen bolt-hálózat megszerzése a könyvszakma utolsó nagy játszmája volt. Egy bolthálózat hihetetlen érték - még akkor is, ha könyvet kell benne árulni.

MCS * Márpedig azt kell, ezzel a feltétellel lehetett megszerezni.

BI * Igen, csakhogy senki nem fogja tudni szankcionálni, ha nem tartják be. Jó példa a Váci utcai antikvárium esete. Akkor kivételesen megkérdezték a véleményünket, milyen feltételekkel kellene eladni. A mi kérésünkre került bele a szerzõdésbe, hogy könyvesboltnak kell maradnia. Szívták is a fogukat a privatizálók, hiszen a szomszédos szõrmeüzletért kétszázmilliót kaptak, az antikváriumot meg oda kellett adniuk harmincmillióért - a dolgozóknak. Fél évig sem maradt könyvesbolt. A dolgozók eladták, az új tulajdonoson pedig már semmit sem lehet számon kérni. Arra sajnos nem gondoltunk, hogy elõ kellett volna írni az elidegenítési tilalmat is, ami persze - másként - abszurd feltétel: a tulajdonjog képtelen korlátozása.

MCS * A Bibliofil-hálózatot is szabad továbbadni?

BI * Szabad, azt hiszem, de a jelekbõl úgy látszik, akik megvették, könyvkereskedelemmel kívánnak foglalkozni. Bennünket mint egyesülést csak ez kell hogy érdekeljen.

MCS * Magyar Bálint, a miniszter úgy nyilatkozott, ha a szakma ebben segíti, védnökséget vállal a boltok fölött.

BI * Én ettõl nem sokat remélek, hiszen szemmel tartjuk azokat az üzleteket most is, az egész szakma lesi, mi történik. Ám, ha el akarják adni a tulajdonosok, hát eladják, jogukban áll.

MCS * Mit gondol, e kívülrõl jött, befektetésekkel foglalkozó „pénzemberek" mit keresnek a könyvszakmában? Még mindig meg lehet a könyvbõl gazdagodni?

BI * Egyik napról a másikra nem. Sok-sok pénzt kell befektetni, aztán szívósan dolgozni. Hosszan beszélgettem egy „külsõ" tulajdonossal - nevezhetjük tõkésnek is -, és föltettem neki ugyanezt a kérdést. Azt felelte, azért hozta ide a pénzét, mert nem ismer más kereskedelmi ágazatot, amelyben negyvenszázalékos árrést lehetne elérni. Talán csak tréfált. Más kereskedõk mindenesetre kevesellik a negyven százalékot, tudniillik nagyon magasak a költségek. (A kiadók meg persze sokallják.) A MKKE igazgatótanácsának egyébként tagjai lettek az új tulajdonosok automatikusan, hiszen a Bibliofil is tag volt. Be is választottuk õket rögtön egy bizottságba, hadd ismerjük meg egymást. Ez az ad hoc bizottság azon fáradozik, hogy eszközöket találjon a „leértékelt könyvárusítás" feketepiacának visszaszorítására.

MCS *A Libri már kitalálta. Be is jelentették: nem vásárolnak olyan kiadótól, amelyik rendszeresen szállít a „félárú" boltoknak. Ez mûködhet?

BI *Igen, de csak akkor, ha legalább a három nagy terjesztõ - a Libri, a Líra és Lant, valamint a Könyvesház - összefog.

MCS * Hogyan kényszerül arra egy tisztességes kiadó, hogy bagóért eladja a készletét?

BI * Úgy, hogy a „fülbevalós fiúk" készpénzzel, azonnal fizetnek. A kiadók túlnyomó többsége alultõkésített. Akkor tud új könyvet kiadni, ha eladta a régit. Addig a számláit sem tudja kifizetni. Igen ám, de a terjesztõk csak bizományba hajlandók átvenni tõle az árut. Így aztán, ha nagyon megszorul, bármi áron pénzhez kell jutnia.

MCS * Pedig könnyû belátni: ha egyszer egy címbõl kétezret féláron kínálnak, soha nem fogy el teljes áron a maradék háromezer. Tehát tönkreteszi a saját üzletét, meg a kereskedõét is, aki teljes áron adja a könyvet.

BI * Könyvkiadók körében az öngyilkosság leggyakoribb módja az önbecsapás. Mondjuk olyanformán, hogy meglátja a kiadó igazgatója a kalkulációt: nyolcszáz forintba fog kerülni a könyve. Hoppá, az túl sok, gondolja, na, nyomjunk belõle még kétezer példányt, mindjárt le lehet menni hatszázra az árral. Csakhogy azt a kétezret már nem fogja tudni eladni. Akkor jön - mondjuk - Móró Gábor teli aktatáskával: „megveszem azt a raklap könyvet húsz százalékért, azonnal fizetek". Hát így megy ez.

MCS * Van a MKKE-tagok közt olyan, aki még nem lépett bele ebbe a pocsolyába?

BI * Nem hiszem.

MCS * Saját magát is beleértve?

BI * Igen. Úgy három éve volt a mélypont. Hihetetlenül lelassult akkor a pénzforgás, megszorult a prés. Nem fogytak a könyvek - jók se, rosszak se. Velem is elõfordult, hogy elkalkuláltam magam. De kurrens könyvet, ami kint van a boltokban, soha nem adtam el. Ez ugyanis a lényeg. Az elfekvõ készlet kiárusítása természetes dolog a világon mindenütt. Baj akkor van, amikor új könyveket árulnak leszállított áron, vagy mikor eleve úgy kalkulálnak, hogy az auflág egy részét a „leértékelt piacon" fogják eladni. Ez tönkreteszi a rendes választékot tartó kereskedõket, részben ezért is térnek át a bizományi rendszerre. Vannak még néha a piacon nagy hegyomlások. Az Akadémiai Kiadó készletét például most árusítják ki, nem kellett a Wolters Kluvernek, mert tiszta lappal akart indulni. Most vegyen mindenki svéd szótárt, mert soha többé nem lesz!

MCS * Tele van az ország leértékelt könyveket árusító boltokkal. Vannak kiadók, amelyek azt állítják, õk ugyan nem árusították ki a készletüket, a nyomda állította elõ „feketén". Elképzelhetõnek tartja?

BI * A nyomdákban mindig is loptak tíz-húsz vagy száz példányt, de ez nem érdekes. Az a komoly dolog, amikor „tovább fut a gép". Elhiszem, hogy a privatizáció elõtt megtörtént ilyesmi. Manapság nagy nyomdákban, ahol tulajdonos van, és személytelenek a viszonyok, azt hiszem, lehetetlen ilyet tenni. Túl sok embernek kellene összejátszania.

MCS * Még mindig mennek tönkre kiadók, nem is a legjelentéktelenebbek. Úgy hírlik, így járt a Pesti Szalon is. Meddig tart még az „adaptációs" válság?

BI * Azt hiszem, nagyjából vége. Átstruktúrálódtak az alapítványi támogatások is: újabban nem finanszírozóként jelennek meg, ami helyes. Ma már nem az a helyzet, hogy életre kellene segíteni bizonyosfajta kiadókat és mûveket - mert másképpen nem léteznének. A cégek alkalmazkodtak a piaci viszonyokhoz. Nagyobb ereje lett a pénzüknek: „könyvvé válik" minden fillér, s egyben stimulálja az egész minõségi könyvpiacot. Ideje volt a váltásnak, mert a támogatási rendszer hovatovább negatív cenzúraként mûködött: közvetve kijelölte, ki mit adhat ki. Ugyanis ha az egyik kiadónál megtámogatták mondjuk a filozófiát, akkor más kiadónak nem volt esélye hasonló tárgyú munkát megjelentetni, hiszen nem versenyezhetett a támogatott könyv árával. Ha csak a gyártót segíti az alapítvány, azzal eltorzítja a kiadói világ belsõ struktúráját. Inkább a vevõt kell támogatni, valahogy úgy, ahogy újabban a Soros teszi a könyvtárak finanszírozásával. A pedagógusok könyvvásárlásra fordítható fejenként - nettó - hétezer forintos kerete is sokat számít.

MCS * A vevõ támogatása azonban kockázatos. A könyvtárak például alighanem azokat a drága könyveket fogják megvásárolni, amelyekre máskülönben nem futná a pénzükbõl.

BI * Nem hiszem, hogy a könyvtárak szívesebben költenék a keretet öt drágább könyvre, mint tíz olcsóbbra, hisz nem darabszám után kapják a pénzt. Persze egy ismeretlen költõ elsõ kötete után magam sem hiszem, hogy kapkodnának, az ilyen valóban közvetlen támogatásra szorul. De nagyon kevés az efféle mû. Szép nagy összeget fordít az állam idén a könyvvásárlás ösztönzésére. Legalább egymilliárd forintos forgalmat várhatunk ettõl a piacon. Persze illúzióim nincsenek afelõl, milyen könyveket fognak vásárolni a pedagógusok.

MCS * Vagy leginkább csak számlát.

BI * Az sincs kizárva. Mi eredetileg nem is pénzt ajánlottunk adni nekik, hanem címlistát - amely lehetett volna akármilyen bõ -, arról rendelhettek volna könyvet. Az egyik szakszervezet ellenállásán buktunk meg, amelyik ruhapénznek tekintette a könyvvásárlási keretet, s rossz, demagóg dumával cenzúrát kiáltott javaslatunkat hallva. Mindegy, a pénz felébõl azért talán így is könyv lesz.

MCS * Mindeddig csak általánosságban beszélt a „nagy adaptációról", holott a saját bõrén is megtapasztalta, mint a Corvina Kiadó igazgatója. Hogyan is volt az annak idején? Az MRP (Munkavállalói Résztulajdonosi Program) útján történõ privatizáció például csupán néhány kiadónak sikerült. A Corvina volt az egyik. Ügyesen kellett lobbizni?

BI * Nem. Valamennyi kiadónak fölkínálták a lehetõséget, de rajtunk kívül csak az Európa, a Mûszaki, a Medicina és a Közgazdasági és Jogi Kiadó élt vele. A Corvinának tulajdonosa lett valamennyi akkori dolgozója. Rajtuk kívül két szerzõ is behozott egy kis pénzt, bizalma jeléül. Erre nagyon büszkék vagyunk.

MCS * Hogyan vált ön egy csapásra kapitalistává? Úri dolga lehetett korábban egy állami vállalat élén: meghatározott profillal, busás támogatással.

BI * Pénzt mi sosem kaptunk. A Corvina fennállása óta eltartotta magát, egészen addig, amíg létezett a Szovjetunió és az NDK. Kelet felé ment - évente többször is - legalább százötvenezer példány Rejtõ Jenõ, az NDK-ba meg huszonötezer darab Balatoni képeskönyv, meg szépirodalom - a szállítás másnapján fizettek.

MCS * A Szovjetunióban Rejtõ Jenõbõl állt a magyar irodalom?

BI * Meg Jókai Mórból és Ráth-Végh Istvánból. Esetleg Mikszáth Kálmánból. Volt rá eset, hogy kétszázötvenezer példányos megrendelést is kaptunk. A hasznot muszáj volt elkölteni, máskülönben a kiadói fõigazgatóságnak kellett volna odaadni, s végül úgyis a Kardos vezette Magvetõhöz került volna mind. Inkább kiadtuk még egy magyar festõ albumát - horribilis ráfizetéssel. 1989-ben aztán ránk szakadt az ég. Nyakunkon maradt százhúszezer Rejtõ Jenõ oroszul és a Budapest múzeumai tizenötezer példányban németül. Ötvenmillió forintot kellett kifizetnem értük a nyomdának. A kezem pedig meg volt kötve: embereket el nem bocsáthattam, újakat föl nem vehettem, profilt nem válthattam. A minisztérium akkor még azon az állásponton volt, hogy a könyvszakmában nem szabad privatizálni. Fekete György államtitkár szemében maga volt az ördög, aki magánosításról beszélt. Én különösen gyanús voltam elõtte, hisz az SZDSZ kulturális programjában én írtam a könyvkiadásról szóló részt, amely semmi másról nem szólt, mint arról, hogy privatizálni kell. Azt a butaságot is beleírtam, hogy szerencsés lenne, ha külföldiek vennék meg a kiadókat. Akkoriban mérhetetlenül vágyakoztunk Európába, s én valahogy úgy képzeltem, a könyvkiadás révén összenõhetnénk a Nyugattal. Ez nagyon nem így mûködik, ma már látom. A minisztérium álláspontja aztán egyik napról a másikra megváltozott, hirtelen el kellett adni mindent. Az MRP lehetõsége mindenki elõtt nyitva állt, csakhogy az MRP hihetetlenül bonyolult dolog. Csak nagyon sokára teremt valódi tulajdonosokat. Fölvettük az E-hitelt, és megvásároltuk a vállalatot. Ettõl még nem mi lettünk tulajdonosok, csak a bank. Valamikor 2004-ben lesz a miénk a kiadó, amikor visszafizettük a hitelt. A nehézség abban áll, hogy a kiadóból kell kitermelni azt a pénzt, amibõl törlesztünk, tehát szinte alig lehet valamennyit visszaforgatni a termelésbe.

MCS * Ez nyilván meghatározza, milyen könyveket adhatnak ki.

BI * Így van. Azt reménytelennek tartottam, hogy fölvegyem a versenyt például Lapicsékkal. Föl is lázadtak volna az embereim, ha arra próbálom kényszeríteni õket, hogy szemetet adjanak ki. Ôk csak minõségi munkára alkalmasak. Tekintettel kell lennem rájuk, hisz tulajdonostársaim, és büszkék a kiadójukra.

MCS * Mekkora az ön tulajdonrésze a kiadóban?

BI * Magam sem tudom. Függ az eredeti taglétszámtól - ami változott -, a beosztásól meg a személyes befizetéstõl is. Úgy becsülöm, hogy 2004-ben körülbelül tizenkét-tizenöt százalék lesz a részesedésem.

MCS * Lesz még valaha képzõmûvészeti kiadó a Corvina?

BI * Kizártnak tartom. A tankönyvek és az idegen nyelvû kiadványok igen jó üzletnek bizonyultak. Az elsõ években a Project Englisht gyártottuk, az mentett meg minket. Már nem csinálunk könyvet „keresztfinanszírozással", vagyis - tudatosan - nem adunk ki olyat, amire ráfizetnénk, legfeljebb rosszul sül el valami. Pénzt akarunk keresni, már csak azért is, mert vissza kell fizetni a hitelt. Egyébként a világban már csak angol, német, franca és olasz nyelven adnak ki képzõmûvészeti könyvet. Egyedül egy új Csontváry-kiadáson gondolkodom. Nagy a kísértés, de csak az elõmunkálatok belekerülnének ötmillió forintba. Nem hiszem, hogy ma megengedhetjük ezt magunknak.

MCS * A Corvina igazgatójaként tehát sikeres. Hát az egyesülésben?

BI * Ott egészen más a szerepem. Az ellentétek kiegyenlítésén fáradozom. Az egyesület nem válhat hadszíntérré.

MCS * Akad, aki ezt úgy fogalmazza meg: a MKKE sóhivatal.

BI * Mert nem látnak az orruknál tovább. Látványos sikereink vannak. Kijártuk, hogy legyen egy bank - a Kereskedelmi és Hitelbank -, amely hajlandó elfogadni a raktári készletet garanciaként, és - állami segítséggel - kedvezõ kamatozású egyéves hitelt nyújtani könyvkiadóknak.

MCS * Milyen feltételekkel?

BI * Hát Agatha Christie-t például nem lehet kiadni belõle, csak minõségi könyveket. Évi háromszázmillió forintot osztanak szét. A Corvina ebbõl tizenötmilliót kapott, amelybõl hatvanmillió forint értékû áru lesz a boltokban. Éves forgalmunkhoz viszonyítva - négyszázmillió forint - ez nem kevés.

MCS * Milyen ajánlás alapján dönt a bank?

BI * A minisztériumban összeül egy bizottság, amely javaslatot tesz, majd továbbküldi. Onnan egy „fekete dobozba" kerül. A hitelbírálat minden bankban hálószobatitok. Egy bizonyos, eddig még minden kiadó visszafizette a hitelt.

MCS * Milyen látványos sikere volt még a MKKE-nek?

BI * Elértük a szerzõi jogi törvény egy pontjának módosítását. A szerzõdéseket eredetileg négyéves idõtartamra lehetett kötni, ezt nyolc évre változtatták. A szocialista szerzõi jog ugyanis agyonvédte a szerzõt. Nagyon helyesen, hiszen akkoriban egy nagy kiadó volt Magyarországon: az állam. Vele szemben állt a sok kicsi, védtelen szerzõ, meg kellett õket védeni. Ma igen változatos a kiadói szféra, hasonlóan változatos a szerzõk helyzete is. A szerzõk egy része éhenhal, más részük viszont milliomos.

MCS * Viccel?

BI * Dehogy. Mohácsy Jenõ tanár úr írja a felsõ tagozatosoknak a magyar tankönyvet, ami olyan hihetetlenül magas példányszámban kel el, hogy szerzõje milliós jogdíjakat kap. Nem is hajlandó egy kiadásnál többre szerzõdni, otthagyta a Tankönyvkiadót, mert az nem volt hajlandó többet fizetni. Nem tartom erkölcstelennek - neki ez az egy lova van, ezt kell hajszolnia. A kiadót azonban kiszolgáltatott helyzetbe hozza a négyéves szerzõdés. A könyvkiadásnak eredetileg - történelmileg - az utánnyomás az értelme. Ha talál az ember egy jó könyvet, az ér annyit, mint egy bankóprés: befektetés nélkül lehet vele újra és újra keresni. Meggyõztük Magyar Bálintot: hadd legyen nyolc éve a kiadónak, amíg beérik a könyve, és még netán hasznot is hoz. Látszólag rosszul járt a szerzõ, pedig a kiadó igen kedvezõ feltételekkel hajlandó lesz szerzõdést kötni vele, ha nyolc évre tervezhet. Az a kitétel pedig a szerzõ védelmét szolgálja, hogy visszaszáll rá a jog, ha a könyvét a kiadó nem tartja piacon.

MCS * Érdekes, én csupa olyan szerzõvel találkozom, aki néhány tiszteletpéldányt kap honorárium helyett.

BI * Kis kiadóknál van ez szokásban, amelyek tõke hiányában támogatásból adják ki könyveiket, következésképpen semekkora rezsit nem képesek elviselni. S talán maguk is úgy érzik, méltánytalan lenne fizetni a szerzõnek, miközben õk vérüket ontják a kézirata fölött. Egyébként, ha a szerzõ hajlandó ilyan szerzõdést aláírni - lelke rajta. A Nemzeti Kulturális Alapnál azonban újabban elõírjuk a kiadónak, aki támogatást kap, hogy honoráriumot kell fizetnie a szerzõnek.

MCS * Mit tesz a MKKE a kalózkiadások visszaszorításáért?

BI * Muszáj volt fellépni ellenük, hisz nyugat-európai kiadóknál szinte feketelistára kerültünk miattuk. Tele volt a piac olyan könyvekkel, melyeken nem volt még impresszum sem: fantomnév szerepelt kiadó gyanánt, hamis volt az ISBN-szám.

MCS * Csak nem fogadtak detektívet, hogy felkutassa a tettest?

BI * Nyomdák és kereskedõk segítségével találtuk meg õket. A nyomdászok ugyanis ráismernek egymás munkájára. Megnevezték a megrendelõt, mi pedig megfenyegettük a tettest, hogy feljelentést teszünk. Eljárásra sosem került sor: behozták a bizonylatot, amellyel igazolták, hogy kifizették a jogdíjat. Ma már öt évig terjedõ börtönbüntetést kockáztatnak máskülönben. Egy kiadót nem tudtunk megfogni: amelyik Ken Follett nem létezõ regényét jelentette meg. Fõként azért úszta meg, mert Follett ügynöke nem akart perelni. Feltételezem, meg sem merték említeni az írónak az esetet, attól tartva, többé nem engedi meg, hogy a könyvét a Lajtától keletre is eladják, az ügynök pedig itt is jól keres.

MCS * Miféle apparátusa van a MKKE-nek a nyomozómunkára?

BI * Semmiféle. Zentai Péter László ügyvezetõ igazgató és a titkárnõje az apparátusunk.

MCS * Említette, hogy az egyesülésen belül a kompromisszumot keresi. Nem lehet könnyû, hisz a tagok jelentõs összegekkel tartoznak egymásnak.

BI * Elõfordul. Az igazgatótanács azonban megszavazta, hogy hírlevélben közöljünk egy szégyenlistát: ki mennyivel tartozik. A hírlevél nem publikus, annak jár, aki maga is szolgáltat adatot. Kétszer kellett megszavaztatni, mivel az érintettek meglehetõsen sérelmezték a nyilvánosságot.

MCS * Már amennyire ez nyilvánosságnak számít.

BI * Éppen elég! Az se érne többet, ha a Népszabadság hozná le a listát a címoldalon. Már érezni is a hírlevél hatását.

MCS * Említette, hogy a Magyar Könyvklub kétmilliárd forint éves forgalmat bonyolít le. Könnyû lehet neki, hiszen állítólag klubjogokért - vagyis csaknem ingyen - vásárolt licence-könyveket forgalmaz könyvesbolti hálózatán keresztül, megszegve a zárt terjesztést elõíró szabályokat. Miért tûri a MKKE?

BI * Ez nem igaz. A végére jártunk, s a klub bemutatta a papírjait: azokat a könyveket árusítja, amelyekre kereskedelmi meg klubjogokat is vásárolt. Egy ideje nem vesznek már csak klubjogokat. Szerintem ugyan rosszul járnak, hisz a kiadásba nekik kell beletenniük a pénzt, míg a klubon keresztül más tõkéjét vonhatják be. Amit õk csinálnak, az igen drága módja a könyvklub mûködtetésének - fölöslegesen veszik magukra a kereskedelem terhét.

MCS * Én nem feltételezem, hogy Bertelsmanék ráfizetnének.

BI * Magam is elgondolkodtam, mi hozza nekik a hasznot, de csak sejtéseim vannak. Azt hiszem, maga az a tény, hogy megvan nekik ez a klubhálózat. Elmegy a német klub mondjuk egy amerikai kiadóhoz jogokat vásárolni, s azt mondja: kérem a német jogokat, és ráadásképpen a cseh, a lengyel, a szlovák és a magyar jogokat is. A német jogok ugyanis annyira drágák, hogy amellé a resztlit odaadják két fillérért. Ráadásul a Bertelsman üzletpolitikája a szinergia elve, azaz, egy Bertelsman-cég lehetõleg csak másik Bertelsman-céggel köt üzletet. Ausztriában és Németországban saját nyomdákkal dolgoztatnak. Magyar könyvek kiadásánál alkalmasint jobb üzlet lehet magyar könyvek külföldön történõ nyomtatása - amelyek aztán vámmentesen behozhatók. Egyébként az is a MKKE érdeme, hogy a könyvimport vámmentes maradt. Komoly csatát vívtunk miatta a nyomdászok szakszervezetével. Szerencsére volt mire hivatkozni, Magyarország ugyanis aláírta 1958-ban a Lake Success-i egyezményt, amely vámmentessé tette a könyvkereskedelmet. Az egyezményt ratifikálta ugyan annak idején a magyar parlament, de nyilván senki nem olvasta el, mert le sem volt fordítva a szövege.

MCS * Ezzel nehéz helyzetbe hozták a magyar nyomdákat.

BI * Igen. Kénytelenek voltak leszállítani az áraikat.

MCS * Nagy teher a könyvek után fizetendõ tizenkét százalékos áfa. Nem lehet alkudni a kormánnyal e tekintetben?

BI * Nem. Sõt folyton azzal riogatnak minket, hogy még följebb emelik. A választások elõtt talán nem teszik meg, de hogy utána mi lesz... Egyedül az Umberto Eco vezette nemzetközi mozgalomban bízhatunk, amely buzgón akciózik annak érdekében, hogy „ne adóztassák meg az olvasást!". Létezik egy Európai Unió-s ajánlás, mely szerint törekedni kell a nulla kulcsos adóra. Tartok tõle, hogy az autógyártók lobbija erõsebbnek bizonyul. Ôk ugyanis a gépkocsik áfáját sokallják. Ha õk sikerrel járnak, mi szenvedünk vereséget.

MCS * Említette, hogy az egyik multi - Bertelsmanék - forgalma a magyar könyvpiacon kétmilliárd forint. A másik nagyhatalom - a Wolters Kluver - lényegében az összes jelentõs szakkönyvkiadót megszerezte, és pályázik a Nemzeti Tankönyvkiadóra is. Ha sikerül megvennie, a magyar könyvpiac legnagyobb szelete külföldi tulajdonosok kezébe kerül. Nem riasztó gondolat?

BI * Most éppen úgy néz ki, mégsem privatizálják a Tankönyvkiadót, legalábbis úgy nyilatkozott az ÁPV Rt. igazgatója. A törvény úgy szól, hogy a kiadó többségi tulajdonosa az állam marad, negyvenkilenc százalékát azonban el kell adni.

MCS * A kisebbik rész is nagyon fogja érdekelni a hollandokat.

BI * De még mennyire! Az állami hányad persze elég lesz arra, hogy a kisebbik tulajdonos tõkeemelés révén ne kerekedhessen fölébe, és „saját" igazgatót sem állíthat a kiadó élére. A monopóliumellenes törvény azonban a könyvpiacon nem érvényesíthetõ. A piac ugyanis nem zárt. Megszerezheti valaki egymaga akár az összes kiadót is, mégsem vét a törvény ellen, mert elvileg végtelen számú kiadót létre lehet még hozni. Nem minden országban ilyen vacak a jogszabály, a Bertelsman például - egyéb okok mellett - azért is terjeszkedik kelet felé, mert Németországban már nem tud tovább nõni. 1990-ben a Tankönyvkiadó romokban hevert, mert amíg állami monopólium volt a tankönyv, és nem lehetett árat emelni, nyomorgott. Amikor fölszabadították a piacot és vele az árakat, egy csapásra keletkezett évi háromszázmilliós haszon. Nagy falat a Nemzeti Tankönyvkiadó, hiszen még mindig ura a piac hatvan százalékának.

MCS * Egy állami vállalat bevétele kinek a haszna?

BI * Az elõttem is rejtély, ugyanis értelmezhetetlen az egész helyzet. Ráadásul a vevõ is részben az állam, hiszen a tankönyvvásárláshoz hatalmas állami támogatás jár. Tehát minél többet keres az állami vállalat, annál több támogatásban kell a szülõket részesíteni.

MCS * Miért kellett a tankönyvárakat felszabadítani?

BI * Nem is az árakat, hanem a tankönyvgyártást kellett fölszabadítani. Magánkiadónak viszont nem lehet elõírni, mennyiért adja a termékét, s lehetetlen helyzetbe kerül, ha az állami tankönyv olcsó. A vevõ azonban mondhatja, hogy ennyiért nem veszem meg. Ez már el is kezdõdött, mind több helyrõl hallom, hogy az önkormányzat megtiltja külföldi gyártmányú nyelvkönyvek vásárlását. Lassan, de rendbe hoz mindent a piac törvénye.

MCS * Vannak, akik nem bíznak ennyire a piacban. De nézzük, vajon kiadóknak, kereskedõknek miféle közös piaci érdekük van a MKKE-n belül?

BI * Például a piaci rend, ami nem valósul meg magától. Bár a MKKE szankcionálni nem tud, legfeljebb egységfrontokat létrehozni. A kiadók nem örülnek annak, hogy a terjesztõk csak bizományba hajlandók könyvet átvenni, mégsem tehetnek ellene. Azt azonban elõírhatják, hogy a kereskedõk tartsák be saját feltételeiket. Például: ne hagyják raktárban porosodni a könyveket.

MCS * Nem értem, mi érdeke fûzõdne ehhez a kereskedõnek?

BI * Semmi, csupán rendetlen, megbízhatatlan a saját ügyeiben is. Lezüllött a szakma: az eladó sokszor nem tudja, mit árul, és amit egyszer eladott, abból nem rendel újra. (Szerencsére a szakképzést idõközben sikerült talpra állítani.) Minden könyvesbolti lánc alapkonfliktusa: szabadon rendelhet-e a bolt, vagy ráküldi a központ a könyvet.

MCS * A kereskedõk ellenben amiatt panaszkodnak, hogy eladhatatlan könyveket termelnek a kiadók.

BI * Tudom, minden terjesztõ azt hiszi, több esze van, mint a kiadónak. Szoktak is saját könyvet piacra dobni, bele is szoktak bukni.

MCS * És fordítva? Nem lehet rentábilissá tenni a kiadást, ha kereskedéssel is foglalkozik egy cég? Vannak ilyen tendenciák. A Pesti Szalon és társai konzorcium is ilyesmire törekedett.

BI * Nem is értettem velük egyet. Barátságból - nem elnökként - aláírtam a levelüket, de nem tartom helyesnek, ha a kiadó úgy próbálja eladni a könyveit, hogy rátelepszik a terjesztõre. Két különbözõ szakmáról van szó, nem szabad összekeverni az érdekeket. Sosem tudja a cég, amelyik kiad és kereskedik, melyikben is akar pénzt keresni, és melyikbe fektessen tõkét. A világban nem is létezik hasonló tendencia, ez amolyan „kiskiadói ösztön". Az ilyen kiadó tudja, hogy nem elég jelentõs szereplõ ahhoz, hogy az egész piacot bejátssza. Ráadásul többnyire „rétegkiadó", amely úgy érzi, intim viszonyban van a közönségével. Így mûködik például a Püski vagy az Atlantisz. A vásárlók egy meghatározott részének dolgoznak, listákon árulnak, egy helyen, s be is jön rá a közönség. A Corvina vagy az Európa nem tudja egy-két boltból kiszolgálni az egész országot.

MCS * Ezzel a szemlélettel sokan vitatkoznának. Ráadásul a Corvina, az ön által vezetett kiadó is tart fenn két boltot. Elemi ösztönbõl talán?

BI * Nem. A rendszerváltás hajnalán az utolsó kiadói fõigazgató - Inkei Péter - megajándékozta az állami kiadókat két-két bolttal. Az ideológia az volt, hogy az államosítás elõtt, amikor nem voltak terjesztõ cégek, a kiadók voltak a könyvesházak tulajdonosai. Valójában, a boltok visszaadása „kárpótlás" volt: Inkei tudta, hogy elõprivatizáció lesz, s az ÁVÜ elõl akarta kimenteni a boltokat. (Meg is maradtak könyvesboltnak, nem úgy, mint sok másik.) Nagyon jól jött ez késõbb: két üzletünk lett az E-hitel fedezete.

MCS * Mit tart a legfontosabbnak a MKKE elnökeként kifejtett tevékenységébõl?

BI * A MKKE romokban hevert 1991-ben, amikor az igazgatója lettem. Apránként építettük föl. El kellett bocsátani a stábot, odalett a bibliográfiai, a folyóirat, a propaganda osztály. Bizalmat kellett ébreszteni a tagokban, meggyõzni õket, hogy fizessenek tagdíjat. Bevételeket kellett szerezni, életben tartani a könyvheti rendezvényt. Történelmi szerepünknek azt tartom, hogy egy fedél alá hoztuk a „gazdag" volt államiakat az átlõtt oldalú szegény, de szabad „ordasokkal". Ma már semmi jelentõsége annak, ki honnan jött - együtt dolgozunk, közösek az érdekeink. Vacsoratársaságok jönnek össze, hol ilyen, hol olyan felállásban, kicsik a nagyokkal, terjesztõk a kiadókkal.

MCS * Az utóbbi években két reprezentatív bemutatkozást is tart a könyvszakma, a könyvhetet és a könyvfesztivált, minden tavasszal, két hét különbséggel. Ilyen jól megy?

BI * A könyvhét annyira egy témára épül - a kortárs magyar szépirodalomra, amely mindössze tíz százaléka a hazai könyvkiadásnak -, hogy sok kiadó úgy érzi, háttérbe szorul. Nos, ez utóbbiak tartják el a könyvfesztivált.

MCS * Mennyire szól a külföldnek a rendezvény?

BI * A külföldiek többségének nincs standja, de eltöltenek itt néhány napot, és sokat beszélgetnek.

MCS * Vásárolnak is?

BI * Inkább eladnak. Egészen másról szól a könyvfesztivál, mint a könyvhét. A hangulata is különbözik, más szférának fontos. Akartak maguknak egy ilyet is a kiadók, megfizetik az árát, hadd legyen nekik! o

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu