A Daedalus környezetvédelmi különszáma az ökológia alapkérdéseire keres választ. Hogyan leszünk képesek a XXI. század megduplázódó népességének megnövekedett energia-, élelmiszer- és anyagigényét kielégíteni, ugyanakkor a föld ökológiai egyensúlyát megõrizni? Az írásokból optimizmus árad. Szó sincs a hatvanas-hetvenes évek környezetvédõinek borúlátó, növekedésellenes ideológiájáról, amely szembeállítja a civilizációt és a természetet, az ökológiai károkért pedig a tudományt és a technikát teszi felelõssé. A ma már csaknem elfelejtett, de akkor igen népszerû Római Klub a korlátlan növekedés veszélyeire hívta fel a figyelmet, és kidolgozta a zéró növekedés elméletét. „Small is beautiful" - lett a jelszó, és a kicsi nemcsak szép, de szükséges is volt az emberiség túléléséhez. Az ész a természet ellensége, a természetet meg kell óvni magunktól, meg kell védeni az erdõket, folyókat, tavakat, az állatokat, az emberi beavatkozástól. A hatvanas évek természetvédõi világvéget proféciáltak, önkorlátozást javasoltak. Az anyagi igények visszafogásával a gazdasági növekedés gondolatát is elvetették, és a régi idõk természetesebb, egyszerûbb életformáját idealizálták. Mindezzel együtt magát a fejlõdést is megkérdõjelezték, és az emberiséget szellemi tétlenségre és a korlátozottan rendelkezésre álló javakon való marakodásra kárhoztatták.

Manapság kevesebben vitatják a gazdasági növekedés szükségességét és erényeit. A környezeti problémák megoldására a bajok elõidézõje, maga a tudomány és a technika jelentkezett, létrehozva a környezetvédelem egyetemi tanszékeit, kutatóintézeteit és az ökológia iparát. A Daedalus szerzõi, rangos környezettudományi intézetek vezetõ munkatársai önérzetesen írnak a tudomány és a technika eredményeirõl. Az emberi leleményben és szorgalomban bizakodnak, amelynek révén új technológiai eljárások, felfedezések ismét lehetõvé fogják tenni, hogy megoldást találjunk az indusztrializált, urbanizált XX. század környezeti problémáira. Azt feltételezik, hogy a század elején még elõreláthatatlan tudományos és technikai újítások sorozata folytatódni fog a jövõ században is, olyan újításokat generálva, amelyeket most még szintén nem láthatunk elõre, de amelyek pozitív módon befolyásolhatják viszonyunkat a környezetünkhöz. Új eljárások lehetõvé teszik majd azoknak az erõforrásoknak a felfedezését, amelyekre a megnövekedett népesség ellátásához szükség lesz, és az intenzív, környezetkímélõ föld-, víz-, energia- és anyagfelhasználás révén fenntartható lesz az ökológiai egyensúly.

Valóban ellenséges viszonyban áll-e a növekedés és a környezet, ahogy korábbi környezetvédõk feltételezték? Vagy épp ellenkezõleg, a találmányok és újítások nyomán egyre csökken a környezetre nehezedõ nyomás? Vajon az újítások elterjedése elég gyors lesz-e, hogy az emberek javuló életminõségét fenn lehessen tartani? Ezekre a kérdésekre keresett választ három intézmény, a National Academy of Engineering, az Electric Power Research Institute és a Program for the Human Environment of the Rockefeller University, amelyek kutatói együttmûködésük során a „technológiai lehetõségek és az emberi környezet" összefüggéseit vizsgálták. Daedalusban megjelent esszéikben eredményeikrõl számolnak be, s ezeket könyv alakban is közölni fogják a National Academy Press kiadásában.

A Daedalus különszámában az az újfajta környezetszemlélet jelenik meg, amely visszaadja a tudományos-technikai fejlõdés becsületét, és az emberi kultúra e leghatékonyabb, rombolni is kész eszközeit mint a környezet „felszabadítóit" üdvözli.

Jesse H. Ausubel (a Program for the Human Environment igazgatója, Rockefeller University) a kötet címadó esszéjében írja, hogy sokan korunkat tartják felelõsnek a fokozott környezeti ártalmakért, és felteszi a kérdést: évszámról évszámra lépegetve viszszafelé a történelemben, vajon melyik korszak után kellene nosztalgiát éreznünk:

- amikor az energiaszükséglet háromnegyedét a szén adta, s szmog borította Londont és Pittsburghöt, mint 1920-ban;

- amikor a földéhes farmerek Észak-Amerikában, Ausztráliában és Argentínában feltörték a földet, elpusztítva erdõt, mezõt, mint 1840 körül;

- amikor a városokat kolera tizedelte, mert a szennyvizet a legközelebbi vízbe eresztették, mint még 1830 tájékán is;

- vagy talán a X. századba kéne visszamennünk, amikor a kémények felfedezése elõtt az emberek a tûzhely körül dideregtek, mert a szobából a füsttel együtt kiszállt a meleg is;

- vagy a Homérosztól Nagy Sándorig terjedõ korszak után kellene vágyakoznunk, amikor kiirtották a mediterrán erdõségeket?

A környezeti bûnök egyidõsek az emberi történelemmel. Az emberek mindig felhasználták és ezáltal tönkretették életterüket. A föld megszaporodott és egyre szaporodó népessége, valamint az új technológiák következtében azonban radikálisan megnövekedett és globálissá vált az emberiség átalakító és romboló képessége. A szerzõ, amikor a nosztalgikus romantika csapdáira figyelmeztet, azzal érvel, hogy a technika fejlõdése, a jobb életminõség mellett, mindig környezetkímélõbb eljárásokat is hozott.

„Többet csinálni kevesebbõl, gyakorlatilag ez a társadalmi fejlõdés bizonyítéka", kezdi tanulmányát az energiáról Nebojsùa Nakic´enovic´ (az Environmentally Compatible Energy Strategy Project vezetõje, International Institut for Applied Systems Analysis, Laxenburg, Austria). Az erõforrások, a munka és a tõke fokozódó produktivitása a felhalmozódó tudásnak és a tapasztalatnak, számos technikai és munkaszervezési újitásnak köszönhetõ. Az energiarendszer feljõdését két fõ tendencia jellemzi: az egyik a megszabadulás a széntõl, a decarbonizáció, a másik a növekvõ efficiencia. A szén elégetésekor energia keletkezik, de égésterméke, a széndioxid lokálisan szmogot, nagy mennyiségben globális klímaváltozást okoz. A szén (C) több formában is belekerül az energiagazdaságba, mint szén, fa, olaj, gáz. A kívánatos elem nem is a szén, hanem a hidrogén. Legmagasabb a széndioxid-kibocsátás a fa égése során, amikor a széntartalom tízszerese a hidrogénnek. A szén esetében a szén és a hidrogén aránya egy az egyhez, az olaj esetében átlagosan egy szén jut két hidrogénre, és a természetes gáz (metán) esetében pedig négy hidrogénre jut egy szén. A szerzõ a metánban látja a hidat a jövõ szénmentes energiaforrásai felé. Az ideális jelölt a gáz vagy a folyékony, tiszta hidrogén és az elektromos áram, ami szintén metánból állítható elõ. Az utóbbi évtizedekben a növekvõ népesség és a gazdasági növekedés 3 százalékkal növelte az energiafelhasználást. 1,3 százalékos decarbonizáció mellett is 1,7 százalékkal nõtt a globális szénkibocsátás. Ennek ellenére a decarbonizáció helyes útján járunk - véli a szerzõ.

Jesse H. Ausubel és Cesare Marchetti (az International Institute for Applied Systems Analysis tudományos munkatársa, Laxenburg) ódát írt az áramhoz. A héber elektrummal, a görög elektronnal és Ezékiel látomásával kezdik és a sötétségszemüveg, a termoelektronikus nyílászárók és a vákuumvonatok már megvalósulófélben lévõ energiatakarékos utópiájával zárják tudománytörténeti áttekintésüket. A cél nem a világítás, hanem a látás. A hadsereg már kidolgozott olyan eszközöket, amelyekkel a gyengén megvilágított célpontok gyér fotonjai elektronikusan megsokszorozhatók, hogy a kép kellõen világos legyen. Ha a fotonok energizált médiumon, mondjuk lézerkristályon áthaladva sokszorozódnának, akkor már feltalálták volna a sötétségszemüveget, a napszemüveg ellenpárját. Nem kellene többet lámpa, néhány miliwatt bevilágítaná az éjszakát.

A népességnövekedés és az urbanizáció következtében óriásira duzzadó nagyvárosok közötti gyors és tömeges közlekedést teszi majd lehetõvé a vákuumcsõben haladó magnetikusan lebegõ vonat, amelyet svájci mérnökök már meg is terveztek. A vákuumvonat a kétezer kilométeren belül fekvõ városok közti utat kevesebb mint húsz perc alatt képes megtenni. Az ötszáz kilométeren belüli városok, mint Bonn-Berlin, Milánó-Róma, Tokió-Oszaka, New York-Washington pedig tízpercnyire kerülnének egymástól. Az energiával is rendkívül takarékos ez a háromezres sebességgel suhanó vonat, sõt az energiát magnetikusan tárolni is képes. A Berlin-Hamburg pálya kiépítése már folyamatban van, az elsõ hosszú távú vákuumkapcsolatra még öt-tíz évet várni kell.

Paul E. Waggoner (Connecticut Agricultural Experiment Station, New Haven, Connecticut) azt vizsgálja, hogy tízmilliárd ember táplálásához mennyi földet kell még a természettõl elhódítani. Ahogy kollégái, õ is a Bibliát idézi, a genézist, mikor Isten a teremtés után körülnéz, és látja, hogy alkotása jó. A természet úgy, ahogy van, önérték. Ma a földterület 11 százalékát mûvelik meg, és ezt nem volna szabad kiterjeszteni. Ha megfelelõ intenzitással mûvelik, ha azt termesztik, amit kell, és a fogyasztók étkezési szokásai is megfelelõen alakulnak, ugyanekkora termõterület a megduplázódó népességet is képes lesz eltartani. A legnagyobb pazarlás az állattartás. 1910-ben az amerikai mezõgazdaságban és városokban tartott lovak és öszvérek takarmányozására a mûvelt földterület 44 százalékát használták fel. Az állatok táplálékában lévõ kalóriának csak töredéke kerül a húsba, még a leghatékonyabb broiler csirkék esetében is csak öt százalék. Egy többé-kevésbé vegetariánus étrend mellett ugyanakkora földterület jóval több embert képes ellátni. A fejlett ipari országokban már megkezdõdött az étkezési szokások megváltozása. A hatvanas évek óta, ahogy a grafikonok mutatják, meredeken megnõtt az ipari országokban a terméshozam, és a szerzõ nem látja akadályát további növekedésnek. Annak a veszélyét sem látja, hogy a nagyobb terméshozam érdekében felhasznált növekvõ mennyiségû mûtrágyától és növényvédõszertõl lassan megmérgezõdünk. Az amerikai zöldségek és gyümölcsök számokban kifejezhetetlen ízetlensége pedig végképp nem foglalkoztatja, amikor az amerikai mezõgazdaságot állítja példának: „Ha az elkövetkezõ hatvan-hetven évben a világ földmûvelõi elérik a mai amerikai gabonatermelõk terméshozam-átlagát, s ha a mai amerikai kalóriafogyasztással számolunk, akkor tízmilliárd embernek is csupán a mai termõterület felére lesz szüksége." Úgy látszik, a pragmatikus gondolkodás elõfeltétele az ökológiai problémák szétdarabolása különbözõ témákra és azok elkülönült vizsgálata, mert akkor a témához nem tartozó bajokat át lehet tolni a szomszédba, mint a fertõzõ hulladékot a szomszédos megyébe. Laikusnak is feltûnik például, hogy ha a decarbonizáció a téma, akkor a nukleáris energia látszik üdvösnek, az atomerõmûvek sugárzó hulladéka pedig más tészta, más grafikonvilág. Létrejön az ökológiai ágazatok külön érdekeltsége, amely ágazatok hatlamas ipari érdekekhez fûzõdve versenyeznek. Az egyre több adatot feldolgozni képes komputerprogramok segítségével ugyanakkor egyre összetettebb ökológiai modelleket lehet vizsgálni.

A materializáció és dematerializáció trendjeit elemzi Iddo K. Wernick (Program for the Human Environment, Rockefeller University), Robert Herman (a University of Texas, fizikaprofesszora), Shekhar Govind (a University of Texas környezetmérnöki professzora) és Jesse H. Ausubel tanulmánya. A kérdést 1988-ban kezdték tanulmányozni. A dematerializá-ciót úgy határozták meg, mint az ipari végtermékben felhasznált anyagok súlyának és az elõállításukra fordított energiának és anyagigénynek a csökkenését. Vajon van-e dematerializáció? Bizonyos termékek, mint a komputerek és a gyümölcslés dobozok valóban kisebbek és könnyebbek lettek. A papírfogyasztás azonban jelentõsen megnövekedett, annak ellenére, hogy az elektronikus információs forradalom papírmentes irodát ígért. A materializáció és a dematerializáció trendjeinek, mintáinak vizsgálata nyomán egy új szakterület, az ipari ökológia bontakozott ki. Az ipari ökológia a különbözõ ipari tevékenységek és a környezet viszonyát vizsgálja. Célja, hogy optimalizálja a termelést a környezetvédelem szempontjából, többek között technikai és piaci együttmûködési lehetõségeket feltárva arra vonatkozóan, hogyan használhatnák fel az egyes vállalatok kölcsönösen egymás anyag- és energiahulladékait. A táblázatokból kiderül, hogy az amerikai üzemekbõl kikerülõ termékek mérete és súlya csökkent, a felhasznált anyag mennyisége mégis folyamatosan nõtt és nõ. A tanulmány kitér az újrafelhasználható anyagokra, az újrafelhasználás lehetõségeire és nehézségeire. Külön fejezetet szentel a fogyasztási szokásoknak. A XX. század Amerikájában nemcsak a megháromszorozódott népesség, hanem természetesen az életszínvonal emelkedése is megnövekedett anyagfelhasználással járt. Nagyobbak a lakások, sokkal több a háztartási eszköz. Több tárgyat használ kevesebb személy. Az Egyesült Államokban az egy fõre esõ hulladék 1960 óta megnégyszerezõdött, bár a mérgezõ hulladék mennyisége csökkent. A tanulmány szerzõi konklúziójukban leszögezik, hogy a gazdaság fejlõdése talán végbemehet egyre csökkenõ mennyiségû energia felhasználása mellett, abban azonban kételkednek, hogy a jólétet el lehet választani a mind több és több anyagtól. A szemétrõl szóló fejezet szorosan kapcsolódik a dematerializációhoz. A szemetet nem szétszórni és „eltüntetni" kell, ahogyan ezt a század eleji közegészségügyi szakértõk tanácsolták, hanem ellenkezõleg, koncentrálni és nyilvántartani. A nyersanyaggá átminõsülõ hulladékot pontos anyagmegjelöléssel, használható információkkal ellátva kellene tárolni, hogy amikor szükség van rá, vagy kellõ mennyi-ségben összegyûlik, a potenciális felhasználó rendelkezésére álljon. Megfelelõ adatszolgáltató, koordináló ügynökségen keresztül az újrafelhasználásra alkalmas hulladék adásvétele fejlõdhetne ki. A használt autóalkatrészek már mûködõ computeres információs csatornáihoz hasonlóan, az Internet lehetne a piacteremtõ, olcsó közvetítõ a speciális hulladékanyagok és az ipari vállalatok között. A szemétmennyiség csökkenésével járt az is, hogy a növekvõ társadalmi nyomás és adminisztratív szabályzók hatására az ipari vállalatoknak hulladékaikkal, a nemzetközi szabványoknak megfelelõen, felelõsen kell eljárniuk. A szerzõ hangsúlyozza, hogy a környezetvédelem érdekei nemcsak a technikai fejlõdéssel, de a liberális piacgazdasággal is összhangba hozhatók. Nem az állami beavatkozástól, hosszú távú tervektõl és büntetéstõl várja az eredményeket, hanem az információcsere jobb megszervezése nyomán létrejövõ elõnyös üzleti találkozásoktól. Számtalan ökológiai publikáció jósolta, hogy a föld tartalékai kimerülõben vannak, és ha így folytatjuk, mindent felélünk a következõ generációk elõl. Egy dinamikus, kompetitív és növekvõ népesség azonban aligha f ogja magát önszántából korlátozni. Nem is volt még példa arra egyetlen demokráciában sem, hogy a zéró növekedés vonzó politikai programmá vált volna. A hatalmas környezetvédelmi irodalom számtalan szerzõje az ökológiai katasztrófa víziójától vezérelve a kormányoktól olyan kényszerítõ intézkedések meghozatalát követeli, amelyek köteleznék az embereket a katasztrófa elkerüléséhez szükséges termelõi és fogyasztói magatartásra. Ebbõl a logikából következik az a politikai aktivizmus is, amelyik határozott lépéseket vár a kormányoktól a környezet védelmében. Szeretné, ha állami intézkedésekkel korlátoznák az egyéni érdekek által uralt piac szerepét, mert úgy vélik, hogy a piaci magatartás rövidlátó, amely ellen a társadalom magára hagyatva nem tud hatékonyan fellépni. A környezetvédõknek ez a morális húrokat is megpendítõ autokrata szemlélete rengeteg vitát váltott ki. Antidemokratikus utópiájuk, a tanulmányszerzõk szerint nem élvez nagy népszerûséget.

A Daedalus különszámának szerzõi azzal, hogy stratégiájukat nem az önkorlátozásra, hanem a tudományos-technikai fejlõdésre építik, egy demokráciával összeegyeztethetõ ökológiai agendát dolgoznak ki.

Chauncey Starr (az Electric Power Research Institute tiszteletbeli elnöke) a Fenntartható-e az emberi környezet: az elkövetkezõ kétszáz év címû záróesszéjében az emberi agyat mint a legfontosabb megújulni tudó erõforrást állítja dinamikus koncepciójának központjába, amely majd képes lesz arra, hogy a természet erõforrásait megfelelõ mértékben az emberiség üdvére elõteremtse. Akkora hatalmat azonban nem tulajdonít az észnek, hogy hosszú távra jósolni tudjon, hogy elõrelátására terveket és döntéseket lehessen alapozni. Elismeri ugyan, hogy a környezeti károk története azt bizonyítja: a valóban korlátozatlan szabadverseny következtében a rövid távú érdekek érvényesülnek, a hosszú távúak elhanyagolódnak. Ugyanakkor hangsúlyozza, a döntéshozók a legjobb indulattal sincsenek abban a helyzetben, hogy egy nagyon is bizonytalan jövõre vonatkozóan megalapozott és megfelelõ intézkedéseket hozzanak. Az elõre nem láthatató tudományos és technikai változások többnyire érvénytelenítik vagy kifejezetten ártalmassá teszik a hosszú távú stratégiák óvintézkedéseit. Éppen ezért a minimális állami intervenciót és a szabadverseny óvatos korlátozását tartja célravezetõnek. „Optimista vagyok a tekintetben, hogy a technikai újitások lehetõvé fogják tenni, hogy globális szinten továbbra is rendelkezésünkre álljon annyi erõforrás, amennyi a föld növekvõ népességének eltartásához szükséges lesz. Pesszimista vagyok viszont abban, hogy egy >>agytröszt<< elit, legyen az politikai vagy tudományos, képes volna a jelen idõt jóval túllépve globálisan tervezni. [...] A kormányok részérõl minimális beleszólást tartok helyesnek a globális erõforrások alkalmazásának kérdéseibe, és maximális szabadságot igénylek a technikai megoldások fejlesztésére és használatára." Különös, hogy a szerzõ elõrelátási képességeinket illetõ nagy szkepticizmusával éppen próféciára adta a fejét, legalábbis a kötetben szereplõ esszéjével, amelyben az elkövetkezõ kétszáz év alakulásáról ír meglehetõs magabiztossággal.

A kötet egyik legszínvonalasabb és legizgalmasabb tanulmánya Robert W. Kates (a Brown University Feinstein World Hunger Program igazgatója) népességnövekedésrõl szóló írása. Az európai országokban 1880 és 1930 között lezajlott demográfiai forradalom empirikus tényei ismertek, a halálozási és születési ráta csökkenésének okai azonban nem világosak. A demográfusok különbözõ elemeket és okokat szoktak kiemelni. A csökkenõ gyerekszámot legtöbben a modernizációhoz kötik, ezen belül is van, aki a családi munkaerõszükséglet csökkenését, van, aki a javuló gyerekhalandósági ráta következtében biztosított szaporulatot, mások a nagyobb mûveltséget, a születésszabályozásban való nagyobb érdekeltséget és jártasságot hangsúlyozzák. Több országban valóban akkor indult meg a születési ráta csökkenése, amikor már megkezdõdött a modernizáció, s ez megtámogatja a fenti teóriát. Más országokban azonban (Bulgária, Magyarország, Olaszország, Spanyolország) akkor kezdett csökkenni a születések száma, amikor ezek az országok még túlnyomóan elmaradott agrárszinten álltak. Nem beszélve arról, hogy a születések száma minden európai országban már akkor elkezdett csökkenni, amikor a gyermekhalandóság magas volt, magasabb, mint ma bárhol. Az európai demográfiai forradalom okozati összefüggéseinek ismerete pedig alapvetõ volna a világ népességének kétharmad részében éppen zajló demográfiai változásokat befolyásolni kívánó stratégiák helyes megválasztásához és a demográfiai tendenciák elõrelátásához. Éppen ezért a demográfusok elõrejelzése is bizonytalan, de általában megegyeznek abban a jóslatban, hogy a demográfiai átalakulás következtében az utódok száma elõbb-utóbb mindenhol a reprodukciós szintre fog csökkenni, ezáltal a jövõ évszázadban valamikor a népesség létszáma állandósulni fog, különbözõ becslések szerint 2100-ra talán öt és húszmilliárd között lesz.

Arnulf Grübler (az ausztriai International Institute for Applied Systems Analysis, Environmentally Compatible Energy Strategies Projectjének tudományos munkatársa) a technikai újitások terjedési idejét vizsgálja, és felhívja a figyelmet arra, hogy gyakran nem vesszük figyelembe a társadalmi óra sebességét és ritmusát. Egy új technikának évtizedekre van szüksége a kibontakozáshoz, minthogy minden folyamat bele van ágyazódva azokba az egymást támogató infrastrukturális tényezõkbe, az elõállítás és a felhasználás szervezési formáiba, amelyek a mintegy ötven évenként változó technikai korszakokat meghatározzák. Azok a kulcstechnológiák tehát, amelyektõl azt várjuk, hogy kímélni és jelentõsen javítani fogják a környezetet, valószínûleg csak a következõ század második felére terjednek el, és lesznek hatékonyak. Az újítások elterjedése grafikonon is ábrázolt mintáinak figyelembevételével két környezetvédõ stratégia lehetõsége bontakozik ki. Az egyik a szisztémán belüli ökológiai finomítás, amely gyors, de kismértékû javulást eredményez, viszont megerõsíti az adott termelési-fogyasztói rendszert, elzárva az utat a gyorsabb változások elõl. A másik út a radikális szakítás a jelenlegi technológiákkal, például az áttérés a hidrogén alapú energiára, hosszú távon jóval hatásosabb, viszont megvalósítása is jóval több idõt vesz igénybe.

A kötet bevezetõjében Jesse H. Ausubel a romantikus „zöld" felfogással szemben arra mutat rá, hogy a XX. század tudományos-technikai fejlõdését megelõzõen környezetünk állapota bizony gyakran a betegségek és a halál forrásának bizonyult. Nyáron a tisztítatlan, szûretlen szennyvíz miatt a vízi baktériumok, a tífusz, a kolera és egyebek pusztítottak, télen a túlzsúfoltság és a rossz munkakörülmények miatt fõleg a levegõ baktériumai, mint a tuberkulózis vagy a diftéria veszélyeztettek. Az ipari országokban évtizedekig tartott a csatornázás, a víztisztító rendszerek, a jobban szellõzõ lakások kiépítése, ami frissebb vizet, tisztább levegõt és a természeti elemektõl jobban védett otthonokat eredményezett. A modernizációnak és az orvostudománynak hála az Egyesült Államokban ötvenrõl öt százalékra csökkent a környezeti tényezõknek betudható haláleset, beleértve a környezeti ártalmakra visszavezethetõ rákot is. Az ember megtanulta ellenõrzése alatt tartani környezetét. Majd minden társadalmi funkció, az élelmiszer- és az energiaellátás, a közlekedés, az utazás, a kommunikáció függetlenedett a környezeti viszonyoktól, idõjárástól, évszakoktól, napszakoktól. Berlintõl Bankokig egyformán klimatizált irodákban dolgoznak, a japánoknak még fedett sípályájuk és fedett tengerpartjuk is van. A természet meghódítása hosszabb és kényelmesebb életet eredményezett. Nem félünk többet a természettõl, a vele szembeni arrogancia azonban újfajta bizonytalansághoz és szorongáshoz vezetett. Felmerült a bûntudatos kérdés, hogy talán továbbmentünk a természet átalakításában a szükségesnél. Hogy a helyeselhetõnél többet égettünk, csapoltunk, vágtunk, gátoltunk, csatornáztunk, betonoztunk, aszfaltoztunk, öltünk. A „zöld" gondolkodás a természet tiszteletére tanít, a régi gyerekmesék riogató, sötét dzsungelei és erdõi barátságosak és hívogatók lesznek, az Amazonas mágikus tüdõ, a farkas és a cet mosolyog. „Felszabadítottuk magunkat a természet alól, most itt az ideje, hogy felszabadítsuk a természetet magát." A kötet szerzõi abban bíznak, hogy a természet felszabadítását az emberiség éppen olyan leleményesen fogja megoldani, mint ahogy leigázását megoldotta.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu