Baloldali kritika vagy nosztalgia? Laki Mihály

Szalai Erzsébet:
Az elitek átváltozása
Tanulmányok és publicisztikai írások 1994-1996
Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996
200 old., 620 Ft

Jegyzetek

A kis alakú, kétszáz oldalas könyvben a szerzõ terepkutatásainak eredményeit bemutató négy tanulmány, három publicisztikai írás, valamint egy, a magyar értelmiség mai helyzetét taglaló vita teljes dokumentációja található. A vita Szalai Erzsébet Feljegyzések a cethal gyomrából címû, nagy visszhangot kiváltó cikkével indult 1995 novemberében a Kritika hasábjain. A vitában résztvevõknek a kötetben közreadott írásai közül Galló Béla, Fricz Tamás és a Csepeli György-Örkény Antal szerzõpáros ugyancsak a Kritikában publikálta elõ-ször hozzászólását, Elek István a Magyar Nemzet hasábjain fejtette ki álláspontját. Kiss Balázs írása a kötet számára készült. A hozzászólások levonása után a Szalai neve alatt megjelenõ kb. 170 oldalnyi szövegbõl egy tanulmány, Az elitek metamorfózisa, valamint az Amit tanultunk és amit nem címû publicisztikai írás más könyvek hasábjain is megjelent, az utóbbi ugyancsak a Cserépfalvi Kiadónak a Majdnem nem lehet másként. Vajda Mihály 60. születésnapjára kiadott kötetében.
A kényelmes hozzáférhetõség jogos igénye mellett mi indokolja a kötet közreadását? Ebben nyilván közrejátszik a szerzõ nagy és növekvõ népszerûsége. Szalai Erzsébet írásait nemcsak a szûk szakma, a társadalomtudományok mûvelõi olvassák, de számos állítása a politizáló közönség széles köreiben is vitatéma. E nem elhanyagolható szempontok mellett magyarázza-e a kiadást, hogy a sorba rendezés és a szerkesztés hatására a könyv több vagy más, mint a benne szereplõ írások gyûjteménye?
A könyv szerkezete feszes. Csak egy rövid írás lóg ki igazán a sorból, rövid, rokonszenves eszmefuttatás a nemek harmonikus viszonyáról.

Békesi és Bokros

Két írás foglalkozik a megszorító intézkedésekre építõ gazdaságpolitikákkal. Az egyik hosszabb tanulmány, benne Szalai Erzsébet a Békesi László pénzügyminisztersége idején hozott megszorító intézkedéseket vizsgálja. Elemzésében felhasználja Antal László állításait. Antal igen fontos tétele volt, hogy a nyolcvanas évek közepén az adóterhek növelése, a támogatások csökkentése és más szigorítások nem javították érdemben a szocialista vállalatok teljesítményét és alkalmazkodó képességét. Ennek oka egyfelõl a verseny hiánya, illetve nem kielégítõ mértéke, másfelõl az, hogy „a párt és állami bürokráciához >>közel álló<< gazdálkodó egységek az újraelosztás egyedi csatornáin keresztül - azokat bõvítve - felmentéseket, kedvezményeket harcolnak ki a maguk számára."
Szalai okkal említi, hogy a korábban kiemelt vállalatok helyét 1989 után új kiváltságosok foglalták el, „nemzetközi társaságok, nagy külföldi befektetõk, és a hazai magángazdaság egyéb körei". Figyelmen kívül hagyja azonban, hogy a szocialista rendszer összeomlása után jelentõsen változtak a kereslet-kínálati viszonyok. A magyar vállalatok többé nem szállítanak versenyt kiiktató külföldi - KGST - piacokra. Az új szereplõk tömeges megjelenése miatt a hazai piacon is gyakran erõs verseny alakult ki. A gazdasági visszaesés is hozzájárult, hogy a legtöbb áru és szolgáltatás hazai piacán megszûnt a túlkereslet. Így azután a bármily nagy állami támogatás, kivétel önmagában nem garantálja a vállalatok túlélését, még kevésbé a fejlõdését. Szalai Erzsébet mégsem tulajdonít különösebb jelentõséget a növekvõ piaci kényszernek és ezzel a magán és az állami tulajdonban maradt vállalatok (és az igazgatók) javuló alkalmazkodási képességének.
A Ki eszi meg a tyúkot? címû rövid publicisztikai írás tárgya a Bokros-csomag. Szalai itt fõként a megszorító intézkedések következményeit taglalja: „A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentõs felgyorsulása jelenti. A fiatalság élet- és kibontakozási lehetõségeinek szûkítése, az erõforrások kivonása az oktatás, az egészségügy és kultúra szférájából, országunk alacsony bérekre alapozott bérmunkásstátusza felé visznek. Komprádorburzsoáziával és egy ahhoz kapcsolódó szûk elit értelmiségi és szakmunkásréteggel egyfelõl, kiszolgáltatott, ugyanakkor a fogyasztói társadalom bombáitól állandóan frusztrált tömeg-munkavállalói osztállyal másfelõl."
Ha eltekintünk a nyeglén odavetett lenini (hogy mást ne mondjunk) fogalomtól (Komprádor burzsoázia: a gyarmatosító tõkésekkel összejátszó, õket kiszolgáló hazai tõkések. Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai, Bp., 1989. Szerk.: Bakos Ferenc, 444. old.) és a nagyon is különbözõ latin-amerikai fejlõdési utak összemosásától, akkor aligha kérdéses, hogy Szalai Erzsébet itt a magyar jövõ egyik lehetséges változatát festette le.
De miért gondolja, hogy ennek nagyobb az esélye, mint a többinek? Mert szerinte ez a modell felel meg a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel együttmûködõ új elit érdekeinek: „Az állami, oktatási, kulturális és egészségügyi rendszer megtámadása akkor vált lehetségessé, amikor az elit már képes volt függetleníteni magát eme rendszertõl - jövedelme módot adott gyermekei külföldi vagy itthoni magániskoláztatásához, a drága külföldi vagy hazai magánklinikák igénybevételéhez, téli napfényes nyaralásokhoz (és még sorolhatnám) -, másrészt
tömeges leszakadás megállításának erõfor-rásigénye már komolyan veszélyeztette volna kialakult és megszilárdítani kívánt gazdasági erõpozícióit." A megszorító intézkedéseket fõként ez, és nem az ország 1993-1995-ös makrogazdasági teljesítménye magyarázza: „a gazdaság tényleges helyzete ma megítélhetetlen". Továbbá: „A takarékossági csomag kidolgozásának és meghirdetésének nem sok köze van az ország kritikus pénzügyi helyzetéhez. Több mint húsz éve ismerem a kormányzati apparátusok mûködését. Egyik legalapvetõbb tapasztalatom az, hogy a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelõen készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet >>fokozódott<<."
Súlyos kijelentések ezek. Közvetetten arra utalnak, hogy a Magyar Köztársaságban a statisztikai stb. adatokba való betekintés jogát, az adatszolgáltatás kötelezettségét szabályozó új törvényeket nem tartják be (nem engedik betartani?), a törvények végrehajtását szolgáló új intézményi szerkezet nem mûködik, vagy ha igen, akkor jobban függ a politikai hatalomtól, mint a kommunista diktatúra idején. E kijelentések szerint hatalomfüggõk a hazai és a külföldi gazdaságkutató magánintézetek és -társaságok is.
Szalai Erzsébet okfejtése a farkast kiáltó fiút juttatja eszünkbe. Aligha kétséges, hogy az apparátusok sokat hazudtak és hazudnak, de ez nem bizonyítja, hogy a Bokros-csomag elõtti hónapokban nem mondtak igazat. Elõítéletek helyett a fáradságos tényfeltáró makroökonómiai vizsgálódás itt meggyõzõbb lett volna.

Az új elit teljesítménye

Egy ilyen alapos elemzés megerõsíthette volna Szalainak a hazai elitrõl kialakított véleményét is. Szerinte ez a társadalmi csoport igen károsan befolyásolja a jelenlegi átalakulást: „elsõsorban az elitek önzése, rövidlátása, mulasztásai következtében a magyar társadalom ismét elhalasztani látszik azt a lehetõséget, hogy a szerves, kiegyensúlyozott, ugyanakkor a körülötte lévõ világ felé nyitott fejlõdés útjára lépjen. A kapitalizmus legrosszabb válfajai felé tart."
A könyvbõl nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha a sikermutató például az erõszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett emberirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban.
Ha a sikermutató a faji vagy osztályalapú diktatúra iránti fogékonyság, akkor a mostani elit a magyar történelemben sem a leghitványabb. 1919-1920-ban, 1938-ban, 1944-ben, késõbb 1949-1952-ben a vezetõ réteg, benne a kultúra és a tudomány számos nagyja nem kevés vonzalmat mutatott a faji, etnikai, nem sokkal késõbb pedig az osztályalapú megkülönböztetést intézményesítõ politikai rendszerek iránt. Napjainkban az ilyen szimpátiák jóval ritkábbak.
Az elõbb idézett állítása szerint Szalai Erzsébet elsõsorban a lehetõségek és a teljesítések közötti különbségben méri az elit teljesítményét. Ezt azonban, fõként a lehetõségek bizonytalanságai miatt, nemcsak menet közben, de utólag is igen nehéz mérni. Gondoljunk itt a nemzeti-konzervatív és a baloldali radikális történészek között a magyar úri középosztály második világháborús szereplésérõl folyó vitára, vagy hogy békésebb vizekre evezzünk, az örökzöld disputára arról, „ki volt nagyobb magyar, Kossuth vagy Széchenyi", hogy „áruló volt-e Görgey, vagy reálpolitikus"?

A besorolás nehézségei

Ám tegyük fel, hogy megtaláljuk a mérés kielégítõ eszközét, itt az újabb gond: kinek a teljesítményét mérjük? Vagy másként: kikbõl áll az elit?
Az elitrõl kétféle meghatározás van forgalomban. Az egyik a teljes vezetõ réteget, a hatalom birtokosait sorolja ebbe a csoportba: „A hatalmi elit olyan emberekbõl áll, akik pozíciójuk révén képesek felülemelkedni a hétköznapi emberek hétköznapi környezetén: abban a helyzetben vannak, hogy döntõ súlyú elhatározásokat hozhatnak. Annál azonban, hogy hoznak-e ilyen elhatározásokat vagy sem, sokkal nagyobb jelentõségû az a tény, hogy ténylegesen a kezükben tartják ezeket a kulcspozíciókat, és ha nem cselekszenek, nem hoznak döntéseket, az gyakran súlyosabb következményekkel jár, mint maguk a hozott intézkedések. Ôk tartják a kezükben a modern társadalom legfontosabb hierarchiáit, szervezeteit. Ôk a nagyvállalatok urai. Ôk irányítják az államapparátust, maguknak igénylik az ezzel járó kiváltságokat. Ôk irányítják a katonai szervezeteket. Ôk foglalják el a társadalmi rendszer stratégiai pontjait, parancsnoki állásait, amelyekben ma a hatalom mindenható eszközei, a gazdaság és a presztízs összpontosulnak."¹
A másik felfogás szerint az elit nem egyszerûen a vezetõ réteg. Bibó István mutat rá arra, hogy „...az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. A társadalomnak azonban elsõsorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen aki vezesse: erre akad vállalkozó akkor is, ha elit nincs. Voltak olyan társadalmak is, amelyekben a vezetõi kiválasztást minden különösebb rend nélkül a legprimitívebb s a legelsõdlegesebb emberi képességek és indulatok irányították: az lett a vezetõ, aki valamilyen fizikai és szellemi képességével terrorizálta vagy szuggesztiója alá tudta vonni a közösséget, s addig maradt vezetõ, amíg egy nála erõsebb ki nem ütötte a nyeregbõl. Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom akcióinak a vezetése. Az elit legfõbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon."²

Egy elitcsoport - a bankárok

Szalai, követve a Bibó István meghatározását, elsõsorban a kultúrateremtõ vezetõ csoportokra figyel. A bankárokra, mint fontos elitcsoportra is azért esett a választása, mert „ezen szféra krémje egy sajátos metszetben nem más, mint a gazdasági elit mintaadója, vagyis az elitcsoport formálódó magatartásmintájának elsõ számú alakítója, reprezentánsa" (45. old.). Ha hajlik is a Bibó-féle meghatározásra, ebben a kutatásában Szalai Erzsébet mégis Mills elvei szerint választotta ki interjúalanyait. A felkeresett öt banknál a teljes vezérkarral „a menedzsmentek, az igazgatóságok és a felügyelõ bizottságok tagjaival" készültek az interjúk. Ô sem tehet mást, mint a többi hazai elitkutató, a vezetõ réteget tekinti elitnek.³ Legfeljebb feltételezi, de nem bizonyítja, hogy a csoport tagjai részt vesznek a bibói értelemben vett kultúrateremtésben.
Bibó István árnyaltabb meghatározása ugyanis csak nagy nehézségek árán használható az empirikus kutatásokban. A kulturális antropológia vagy a szociográfia eszközei talán alkalmasak arra, hogy kimutassák valakirõl vagy egy kisebb csoportról, hogy viselkedése, életvitele mintaadó mások számára. A tömeges szociológiai felvétel (a kérdõív és a mélyinterjú) azonban, amelyik elsõsorban a megkérdezett személyekrõl, és nem a személyek közötti interakciókról, még kevésbé az interakciók hosszú távú hatásairól gyûjt adatokat, kevéssé alkalmas a kulturális minták, az értékek átadásának követésére.
A felsõ szintû bankvezetõk körében készült hetven-öt interjú és a pénzvilágot jól ismerõ kívülállókkal folytatott konzultációk alapján Szalai felállítja a banki elit alcsoportjait. A hozott attitûdök, fõként a családi háttér alapján a bankvezérek két csoportba tartoznak. Az elsõbe a felsõ középosztályból, „a polgári vagy polgári értelmiségi családból", a másodikba „fõként vidéki alsó középosztálybeli családokból" érkeztek a bankvezérek. A két társaság életkora is eltér. A mintába került felsõ középosztályból származottak negyven-, ötvenévesek, az úgynevezett „nagy generáció" tagjai, az alsó középosztályból vagy a munkásosztályból érkezettek viszont jó néhány évvel idõsebbek, vagy éppen fiatalabbak a másik csoportbelieknél.
Szalai szerint zömmel a polgári értelmiségi világból rekrutálódik a technokraták csoportja. Ôk azok, akik „Már a politikai rendszerváltás elõtt megjárták a párt- és állami bürokráciák lépcsõfokait, pontosabban a politikai rendszerváltás idõszakára már e bürokráciák csúcsain helyezkedtek el, majd ezt követõen szinte rögtön a nagy kereskedelmi bankok vezetõ pozícióiba kerültek."
A másik alcsoport a bürokratáké, õk zömmel az alsó középosztálybeli családi hátterûek közül kerülnek ki. „Korábbi karrierútjuk fõ jellemzõje a hivatali ranglétrán való lassú, lépésrõl lépésre történõ elõrehaladás. Egy részük a párt és az állami bürokrácia alsó szintjein kezdte pályáját (leggyakrabban a Magyar Nemzeti Bankban), a politikai rendszerváltás idõszakára annak középsõ szintjére jutott, majd innen került a nagybankok vezetõ pozícióiba. Második csoportjuk >>pénzügyes<< karrierje a nagybankok legalsó szintjein (gyakran a fiókokban) indult (elõtte vállalatoknál, tanácsoknál dolgozott), majd fokozatosan, lassan érte el a csúcsokat."
A harmadik csoportba a yuppie-k tartoznak, „a vezetõ bankárok fiatal nemzedéke, mely pályának kezdete egybeesett a kétszintû bankrendszer kialakulásával". (Ez 1987-ben történt. L. M.) Családi hátterükrõl csak annyit tudunk Szalai egy korábbi könyvébõl, hogy „Szüleik már nem a nómenklatúra elithez tartoztak, de még nem is a nagy generációhoz."⁴ Tudjuk róluk továbbá, hogy még nincsenek a csúcson, merthogy ott a technokraták vannak. Ezért hosszú és kemény menetelésre kell felkészülniük.
Az alcsoportok összehasonlításából arra a nem érdektelen következtetésre juthatunk, hogy a szocializmusban csakúgy, mint a szocializmus után - legalábbis a bankvilágban - a karriert nem, de a karrier sebességét jelentõsen befolyásolja a családi háttér. Szalai Erzsébet további érdekes összehasonlításokat tesz. Kutatásai alapján állítja, hogy a technokraták szociálisan érzéketlenebbek, mint a zömmel alsóbb néprétegekbõl érkezett bürokraták: „egymástól különbözõ társadalmi rétegeket nemigen ismernek fel". Ezzel is összefügg, hogy a technokraták inkább kedvelik a neoliberális közgazdaságtant, és fogékonyabbak a nyugati mintájú fogyasztásra, mint bürokrata társaik. Jobban is keresnek, ezért módjukban áll kihúzódni a romló teljesítményû nagy hazai szolgáltató rendszerekbõl. A technokrata „szabadidejében, valamint gyermekeivel kapcsolatos stratégiájában a legmagasabb életnívót valósítja meg - évente többszöri külföldi üdülés, a gyermekek külföldi vagy magániskoláztatása, igen gyakran mûtárgyak gyûjtése".
A magasabb társadalmi osztályból érkezett technokrata a politika világában is elõnyben van a bürokrata bankvezérekkel szemben. Míg az elõbbi régi kapcsolatait, politikai karrierje során szerzett tudását felhasználva „mindkét világban otthonosan mozog, mindkét terepen hatékonyan képes érvényesíteni az érdekeit", addig még a csúcson levõ bürokraták is „jobban rákényszerülnek a politikai elittel és az állami bürokrácia tagjaival való jó viszony ápolására, sõt hajlamosak a mindenkori politikai elit kliensévé válni".
Mielõtt - engedve a szerzõ kitûnõ és szenvedélyes stílusának, szemléletes példáinak - kiterjesztenénk ezeket a mindennapi tapasztalatainknak sem ellentmondó állításokat, nem árt figyelembe venni, hogy Szalai más csoportokon még nem ellenõrizte állításait. Sem itt, sem a korábbi könyveiben nem vizsgálta, hogyan viselkednek, milyen társadalmi csoportokból érkeznek a vezetõ mérnökök, orvosprofesszorok. Tudomásom szerint eddig nem kutatta a fõpapok, a tábornokok, a magas beosztású rendõrtisztek, a bírói és az ügyészi kar jeleseinek, ezeknek a C. Wright Mills és mások számára oly fontos elitcsoportoknak a magatartását, karrierútjait sem. Arra sem vállalkozott, hogy mások elit csoportok kutatása során gyûjtött ismereteit az általa szerzett ismeretekkel összehasonlítsa.
Óvatosságra int az is, hogy a kivételekrõl nem esik szó a könyvben. Ez összefügg azzal, hogy Szalai itt is alkalmazza kedvelt módszerét: asszociációs készségünket megmozgató szövegekben, történetekben vonja össze a tipikus vagy annak tûnõ mozzanatokat. Egy jellemzõ példa: „A bürokraták gyermek- és ifjúkorukban nem álmodtak fényes vagy különleges képességeket igénylõ hivatásról és nem tartoztak a rendszerformáló, rendszeralakító elitek közé sem. Szemben a technokratákkal, nem rendelkeznek tudományos igényû világ- és gazdaságképpel, mindig is jól belátható célokat tûztek maguk elé. Ugyanakkor a célokért képesek teljes energiájuk mozgósítására, a kemény, szívós, nem ritkán sziszifuszi munkára." Az ilyenfajta összevonás nem ad teret a kivételnek, nem fér bele például a paraszti családból jött, mélyen vallásos és eközben doktriner módon neoliberális bankvezér. (Ismerünk ilyet.)
További gondok forrása, hogy a kutatás elsõsorban a bankárok vélekedéseit, és nem a cselekedeteit elemzi. Nem tudjuk, miféle tranzakciókat hajtanak végre, és így azt sem, hogy eközben hûek maradnak-e a gazdaságról, társadalomról vallott nézeteikhez. Ezt Szalai is érzékeli: egy megjegyzése szerint a késõ kádári technokrácia számára „a szabad, önszabályozó piac elvein nyugvó neoliberális ideológiája valóban csupán ideológia. A valóság a gazdasági hatalom növekvõ koncentrációja, a kartellezés, a piac ellenõrzõ szerepének korlátozása." Az értékelésnél nem feledkezhetünk el arról, hogy Szalai alig járt és igen veszélyes terepen dolgozik. A bankokat, bankárokat, a pénzt mindig is övezõ titokzatosság különösen nagy a szocializmus utáni világban. Az államilag gerjesztett vagy éppen csillapított bankhisztériák, a botrányok, az ismeretlen eredetû pénzek el- és feltûnésének világában még a vélekedések összegyûjtése sem mentes a kockázattól.
Különösen óvatosan kell fogadnunk a szerzõ azon állítását, hogy „A bankvilág - és a gazdasági elit - mintaadója a technokrácia". A bankvilágon belül is akadt két csoport, a yuppie-k és a bürokraták, akikrõl éppen Szalai Erzsébet mutatta be, mi mindenben nem követik a technokratákat. Arról pedig, hogy a gazdasági vezetõk más csoportjaira hogyan hat a technokraták viselkedése, életmódja és értékrendszere, szinte semmit nem tudunk meg a könyvbõl.

Az értelmiség árulása

A késõ kádári technokrácia, fõként e csoport krémje azért is szerzõnk állandó és élénk érdeklõdésének tárgya, mert õk értelmiségiek is. Életük valamely szakaszán kutatóintézetekben dolgoztak, vagy szakcikkek, könyvek írásával jelezték, hogy az írástudók közé sorolják magukat. Szalai résztvevõ megfigyelõként régóta regisztrálja és elemzi e csoport tagjainak sorsát, viszonyukat két másik értelmiségi csoporthoz - amelyek életében, akcióiban viszont Szalai Erzsébet bátor és cselekvõ résztvevõ volt. Ez is magyarázza, hogy a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség sorsa, viszonya a technokrata elithez Szalai számára nem csupán szakmai, de életkérdés is.
Az itt közölt írásaiban nem vesz tudomást más értelmiségi körökrõl és irányzatokról, ezzel akaratlanul túlértékeli e csoportok súlyát és jelentõségét. Mint Elek István megjegyzi, „mindaz, amit õ itt a hazai kulturális elit jellemzéséül bíráló éllel elõad, valójában a baloldali liberális elitrõl szól, és nyilvánvalóan nem vonatkozhat például a kulturális elit konzervatív beállítottságú részére. Amely attól függetlenül, hogy ebben az esszében egy árva hang sem utal rá, természetesen még létezik."
A három balliberális értelmiségi csoport határainak vagy akár csak kontúrjainak a megvonása nem könnyû feladat. A demokratikus ellenzékbe Szalai valószínûleg az állásukat vesztett, a kollektív akciókban folyamatosan részt vevõ, a politikai rendõrség által figyelt, sõt zaklatott értelmiségieket sorolja. Az új reformer értelmiség a „döntõen állami kutatóintézetekben foglalkoztatottakból" áll, a késõ kádári technokrácia pedig az állami, sõt a pártapparátus reformokra és az ellenzéki ideológiákra fogékony tagjaiból rekrutálódik. Ha rekonstrukciónk sikeres, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az így képzett csoportok empirikus vizsgálata még utólag sem egyszerû feladat. Már a nyolcvanas években is jelentõs csoportközi mozgásokat figyelhettünk meg, miközben igen jelentõs volt azoknak a száma, akik egyszerre több csoportba is tartoztak. B. Tamás például vezetõ kutató és tudós volt egy akadémiai intézetben, s közben álnéven publikált az illegális Beszélõben. A csoportközi áramlások 1989 után tovább erõsödtek. S. György például elõbb kutató, majd magas állami és bankvezetõi tisztségeket tölt be a kommunista rendszer utolsó idõszakában és a szabad választások utáni elsõ években. Késõbb egy magánbank vezetõje, újabban megint a központi bank meghatározó figurája.
Mennyiben voltak ezek az elmosódó határú csoportok a kommunista rendszerbeli elit részei? A késõ kádári technokráciát Szalai a vezetõ rétegen belüli verseny egyik résztvevõjének, ellenelitnek tekinti. A politikai rendõrség által figyelt vagy éppen üldözött peremértelmiségiekrõl vagy a kutatóintézetek beosztottjairól viszont aligha állíthatja, hogy a vezetõ réteg tagjai voltak. Szalai itt visszavált Bibó István meghatározására és a demokratikus ellenzék vagy a kutatóintézeti értelmiségiek növekvõ informális befolyásából, a mintaadásból eredezteti elitcsoport mivoltukat: „A késõ kádári technokrácia a demokratikus ellenzékben és az új reformer értelmiségben saját ideológusait véli felfedezni."
Több helyen olvashatunk a könyvben a késõ kádári technokrácia és a másik két csoport látens szövetségérõl. Ezekkel az állításokkal az a gond, hogy szövetséget csak szervezetek, pártok stb. köthetnek, társadalmi csoportok aligha. (Lásd a lenini, sztálini állítást a munkás-paraszt szövetségrõl és a hozzájuk csatlakozó haladó értelmiségrõl.) Szalai ott is szervezeteket, zárt intézményeket lát, ahol azok nincsenek. Laza csoportok tekintélyes tagjainak átmozgásai, üzengetései, beszélgetései, senkire nézve nem kötelezõ egyetértései merõben mások, mint a szervezetek közötti megállapodások.
Szalai egy további fontos tétele kifejtésekor ugyancsak zárt, szervezett, központilag vezérelt csoportként írja le a demokratikus ellenzéket. A csoport, hogy növelje a (korábban ugyancsak baloldali elkötelezettségû) késõ kádári technokrácia feletti befolyását, elfordult a marxizmustól, elvesztette, elfeledte szolidaritását a munkásosztály, a társadalom elesettjei iránt: „A társadalmi ellenelitekkel való szövetség igénye a marxizmusnak való hátatfordítás egyik tényezõje." A könyvben fel sem merül, hogy téves feltételezései, hibás tételei miatt fordultak el értelmiségiek, külön-külön, a marxizmustól.
Szalai interpretációjában a demokratikus ellenzék már 1989 elõtt testületileg vétkezett - mindaz, ami késõbb történt, már csak ennek következménye. A volt ellenzéki csoport korábbi befolyását hatalomra váltotta. A csapat (a maffia?) tagjai fontos állami- és pártfunkciókat töltenek be, a kulturális élet pénzforrásai felett rendelkeznek, elosztják a pozíciókat. Az új rendszer kiszolgálóivá válnak. Eközben folyamatosan romlik e csoport szellemi teljesítménye is: „A hatalom iránti vonzódás és a baloldali elkötelezettség gyengeségének kettõs szociálkulturális öröksége a beérkezettség állapotában a kritikai szellem és a kreativitás jelentõs gyengülését eredményezi. Nemcsak arról van szó, hogy hõseink nem teszik kritika tárgyává a liberális demokráciák alapintézményeit, és ezzel lemondanak a kiépülõben lévõ rendszer átfogó reflexiójáról. Magukon az alapintézményeken belüli alternatívák keresése is elmarad."
Számos alkotó értelmiségibõl lett propagandista vagy elvtelen pénzvadász. A türelmetlen általánosítást mégsem tudjuk elfogadni. A kommunista pártközpontok írócsoportokat, értelmiségi irányzatokat képzõ és értékelõ kultúrpolitikai határozataira emlékeztetõ sommás állítások ugyanis nem pótolják a fontos értelmiségiek életmûvének alapos elemzését. Ehhez azonban fel kellene adni a csoportok viselkedésébõl levezethetõ egyéni magatartás fikcióját, elmélyült, szakszerû szövegelemzéseket kellene folytatni stb.

Minden létezõ kérlelhetetlen kritikája

Ismertetésünk elején feltettük a kérdést, miért jó egy kötetben újraközölni ezeket az írásokat. Az eddigiek alapján elsõsorban azért, mert jól mutatják, mivel foglalkozik, milyen eszközökkel dolgozik a hazai baloldali értelmiség egyik reprezentánsa. Szalai baloldalisága, a szegények, elesettek iránti elkötelezettsége mindenképpen tiszteletet és figyelmet érdemel. Igyekeztünk bemutatni azonban, hogy elhamarkodott állításait, kiforratlan módszereit és fogalomkészletét csak részben ellensúlyozza érzékenysége, az új jelenségek észlelésében tapasztalható erõs intuitív képessége.
A magántulajdonon alapuló új rend kiépülése, a jóléti rendszerek leépítése idõszakában aligha meglepõ, hogy újraéled a rendszer baloldali kritikája. Az államszocializmus bukása, a kibucok, szövetkezetek, kommunák és más önszervezõdési formák, vagy a szociáldemokrata jóléti modell válságának évtizedeiben azonban, csak hosszú és fáradságos munkával építhetõ újjá a megtépázott baloldali tradíció. Ez nagyfokú türelmet és beleérzést kíván minden baloldali értelmiségi teljesítményének értékelésekor.
Miközben továbbra is nagy érdeklõdéssel várjuk Szalai újabb interpretációit, ismertetésünk végén mégis egy általa is kerülendõnek ítélt folyamatra hívjuk fel a figyelmét. A „minden létezõ kérlelhetetlen kritikája" közben (talán éppen a baloldali világnézet pillanatnyi állapotai miatt) számos helyen, szándékai ellenére felértékeli a kommunista rendszer utolsó évtizedének állapotait, teljesítményeit: „Jelenleg kom-paratív elõnyeink leépítése folyik. A piaci kapcsolatok túlszabályozottságát a kontrollálatlanság és a bizonytalanság váltotta fel. A szerzõdésrõl, a piaci alkuról tanultak kezdik érvényüket veszteni, egyre inkább a nyers erõ diktál. Az oktatási rendszer átfogó reformja helyett annak lepusztítása történik."
Remélem, még emlékszünk néhányan arra a nyers erõre is, amelyik megnyomorította életünket.

Jegyzetek

1 * C. Wright Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, Bp., 1962.
8. old.

2 * Bibó István: Elit és szociális érzék. Bibó István összegyûjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközy Mátyás. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1981. 2. kötet, 339-340. old.

3 * Lásd például: The Transformation of East-European Elites Research Reports 4. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1996. Kiadó: Lengyel György. Szelényi Iván: Circulation of Elites in Post-Communist Transitions. Working Paper Series No. 3, University of Michigan, Advanced Study Center, International Insitute.

4 * Szalai Erzsébet: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon, Savaria University Press, 1994. 206. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/