1864-ben George Perkins Marsh Man and Nature (Ember és természet) címû figyelemre méltó könyvében azt állította, hogy az ember a természet egyensúlyának kisebb mértékû megzavarásával is oly módon át képes alakítani a földet és annak élõvilágát, hogy az okozott kár még katasztrófához is vezethet. Marsh nem természettudós volt, hanem kongresszusi képviselõ, üzletember, diplomata és polihisztor. Nézete ellentétes volt a kor tudományos felfogásával, mely azt tartotta, hogy az ember kicsiny, a természet pedig hatalmas. Marsh azonban otthonában, Vermontban és külföldön egyaránt azt tapasztalta, hogy az ember igenis befolyásolja a természetet: megváltoztatja a tájat, árvizeket okoz, erdõk kiirtásával és folyók elterelésével felborít bizonyos természetes körforgásokat. Hiszen a Közel-Kelet egykor nagyszerû termõterületei is sivataggá változtak. Marsh felhívta rá a figyelmet, hogy az ember az urbanizáció és iparosodás korszakában a földet pillanatok alatt „lakhatatlanná teheti legnemesebb lakója számára".

A Marsh megfigyelései óta eltelt száz év alatt ezek a vermonti erdõségek már regenerálódtak, csakhogy nem az ember tudatos tervezése révén, hanem azért, mert a fatüzelést szén-, olaj- és gáztüzelés váltotta fel, és ebben az évszázadban kevesebb szükség volt az északkeleti termõterületekre.2 Nem kell azonban különleges éleslátás, hogy észrevegyük, az ember folyamatosan alakítja a természetet. Mûholdfelvételeken jól látszik, hogy az Amazonas eserdõ hatalmas részeit kivágták és leégették, hogy helyébe mezõgazdasági területek kerülhessenek. Azt is pontosan tudjuk, hogy a Csendes-óceán északnyugati vidékének õserdõiben folyamatosan végzett fakitermelés visszafordíthatatlan károkat okoz. Legtöbben ösztönösen tiltakozunk a természet tönkretétele ellen, féltjük annak esztétikai és spirituális értékét. A tudósoktól ráadásul megtudhatjuk, hogy az erdõk eltûnése egészen más okból is igen sajnálatos.

Egyrészt a fák felszívják a levegõbõl a szénmonoxidot, és oxigént adnak cserébe. Ha kevesebb a fa, megnõ a levegõ szénmonoxid-tartalma, ami elõsegíti a globális felmelegedést. Másrészt az erdõségek megtartják a talajvizet. Ha a talajvíz egyszer elpárolog, a talaj megkeményedik, és az esõvíz elfolyik, magával sodorva némi földet, és növelve a patakok és folyók vízszintjét. A veszteség a mezõgazdasági termelésben jelentkezik. Az Egyesült Államokban évente körülbelül 3 milliárd tonna felsõ talajréteg mosódik bele a tavakba, folyókba és óceánokba. A világon 1972 óta körülbelül 500 millió hold termõtalajból lett sivatag, és a földmûvelõk 480 millió tonna termõföldet veszítettek el, ami több, mint az egész Egyesült Államok területén található összes termõföld. Az utóbbi években a megnövekedett terméshozamok sem voltak képesek kiegyenlíteni a termõfölterületek csökkenésébõl származó veszteséget.3

Minél több erdõt teszünk tönkre, hogy helyükbe szántóföldet vagy bevásárló központot létesítsünk, annál jobban csökkentjük bizonyos növény- és állatfajták esélyét a túlélésre. Persze a fajták kipusztulása nem új dolog az emberiség történetében. Bizonyos ázsiai népek tízezer évvel ezelõtti Észak-Amerikába vándorlása folytán kipusztult számos emlõs fajta, például a kardfogú tigris, a lajhár és az óriás farkas. A modern ember azonban különleges ügyességgel pusztítja a fajokat. Ha az esõerdõt az elkövetkezõ 25 év során az eddigi sebességgel irtják, akkor a világ növény- és állatfajtáinak körülbelül 5-10 százaléka ki fog halni. Az Egyesült Államokban naponta legalább egymillió állat pusztul el autóbaleset következtében.4 Senki sem tudja pontosan, hány növény- és állatfaj él a földön, és kipusztulásuk sebességérõl a biológusok különbözõképpen vélekednek. De ha nem a legradikálisabb számokat vesszük figyelembe, akkor is vitathatatlan, hogy egyre több faj léte forog veszélyben, és a pusztulás sebessége egyre növekszik, olvashatjuk Charles C. Mann és Mark L. Plummer Noah's Choice (Noé választása) címû meggyõzõ, körültekintõen érvelõ könyvében. S abban a biológusok is többnyire egyetértenek, hogy a veszteség manapság meghaladja a történelmileg természetes mértéket és a pótlódás történelmileg természetes sebességét is.

A különbözõ fajták elvesztését többnyire nem egyformán sajnáljuk. Egyes állatok, mint például a foltos bagoly, a kaliforniai kondorkeselyû, a szürke farkas, a grizzli medve, a delfin vagy a bálna igen kedvesek a szívünknek. Más fajokért azonban, például a bogarakért, melyek nem olyan érdekesek, szépek vagy közismertek, már nem aggódunk annyira. Pedig a növény- és rovarfajták teszik ki a világ élõlényeinek jelentõs hányadát, és megõrzésüket nem a természet iránti mély tisztelet és csodálat miatt kell szorgalmazni. Sok biológus rámutatott az utóbbi években, hogy a vadon élõ növények új rost- és gyógyszerforrást jelentenek; a rák kezelésére használatos taxolt például a csendes-óceáni tiszafából lehet nyerni, míg más fontos gyógyszereket a nadragulyából vagy a selyembabból. Ha nem túl nagy is az esély, hogy eddig ismeretlen gyógyító hatású növényt találunk, az Egyesült Államok szövetségi kormánya mégis folyamatosan mûködtet egy programot, melynek keretében a rák és az AIDS ellenszereit keresik. Mann és Plummer szerint „a fajták kihalásának megakadályozása [...] saját érdekünk".

A fajták megõrzése azért is fontos, hogy „az embereknek legyen mit enniük", írja Paul Raeburn The Last Harvest (Az utolsó aratás) címû mûvében. [...] Raeburn (az Associated Press tudományos rovatának szerkesztõje) könyve azon ritka kutatásokon alapszik, amelyek a gazdálkodás ökodinamikájáról adnak áttekintést.

[...]

Raeburn szerint az amerikai mezõgazdaság termékenységének javulása legalább fele részben a jobb terményvariánsok kifejlesztésének, ez pedig a vadon élõ növények csíraplazmáival való nemesítésnek köszönhetõ. [...] Úgy véli, hogy a vad fajták évente hatmilliárd dollárral növelik az amerikai termények értékét.

„A mezõgazdasági génbank azonban mégis egyre fogy", írja Raeburn, részben az ipar és kereskedelem terjeszkedésének romboló hatása miatt, mely a biodiverzitást általában csökkenti. Donald Falk, a St. Louis-i Center for Plant Conservation at the Missouri Botanical Garden (Missouri Botanikus Kert Növény Megõrzési Központja) igazgatója 1989-ben a következõrõl számolt be egy kongresszusi bizottságnak:

„Észak-Amerika veszélyeztetett fajtái között szerepelnek a legfontosabb gabonafélék, zöldségek, gyümölcsök és az olajos magvak rokonai [...], veszélyeztetettek a szilva-, málna- és áfonyafajták, a kukorica, a dohány, a napraforgó, a vad rizs, valamint számos más termény közeli rokonai."

A fajták pusztulásának tendenciáját a mezõgazdaság iparosítása is befolyásolja. Az elmúlt évszázadok során a földmûvelõcsaládok és közösségek kialakították saját „helyi specialitásukat" - olyan terményfajtákat, amelyek egy bizonyos terület ökológiai adottságainak és gazdasági lehetõségeinek leginkább megfelelnek. Sok külföldi gazdálkodó közösség azonban abbahagyta a helyi fajták termesztését, és helyette a zöld forradalom nyomán kialakított magas hozamú fajták termesztésébe kezdett, amelyhez a szükséges magokat már multinacionális vállalatok szolgáltatják. Ennek eredményeképpen az õshonos fajták egymás után tûnnek el a harmadik világból, és velük együtt enyészik el terményeink megújulásának további lehetõsége. A botanikus és növényfelfedezõ H. Garrison Wilkes megfogalmazásában ez legalább olyan õrültség, mintha „az alapkövekbõl vennénk ki párat a tetõ megjavítására". A magas hozamú variánsokra való áttérés a világ mezõgazdasági termékeinek uniformizálódásához vezet.

[...]

A Colorado Állami Egyetemen található National Seed Storage Laboratory (Nemzeti Magtároló Laboratórium) célja a növényfajták kipusztulásának megakadályozása. Az intézetet egy szövetségi törvény utasítására 1945-ben állították fel. Mára a laboratóriumban vagy háromszázezer magminta található, az Egyesült Államok legtöbb terményének modern, hagyományos és vad változata. Ez a laboratórium az egész Egyesült Államokat behálózó magbank (National Plant Germplasm System - Nemzeti Növényi Csíraplazma Rendszer) legfontosabb láncszeme, melyben összesen félmillió növénytörzs található, köztük sok olyan, amely vadon már nem is nõ.

[...]

Rachel Carson Silent Spring (Néma tavasz) címû könyvében George Perkins Marsh gondolatmenetét folytatva rámutatott, hogy a természetes környezet mérgezése kémiai anyagokkal nem csupán az énekesmadarakat irtja ki, de az emberi egészséget is veszélyezteti. Támadását elsõsorban a DDT ellen intézte, amely akár a kémiai szennyezés szimbólumának is tekinthetõ. A „növényvédõ szerek atombombája", mely becenevét a tífusz és a maláriahordozók elleni hatékonyságának köszönheti, a második világháború után lett a világ egyik legelterjedtebb növényvédõ szere. Carson könyvének hatására a DDT használatát az Egyesült Államokban 1972-ben betiltották, de alkalmaztak helyette mást, köztük a DDT-hez hasonló klórozott szénhidrogénokat. Becslések szerint vegyszerek nélkül a világon erõsen csökkenne a termés - ennek mértékét 10-100 százalék közé teszik.

Vegyszereket nemcsak szabadtéren használnak, termõföldeken, erdõkben és mezõkön, hanem zárt helyiségekben is, irodákban, kórházakban, iskolákban, vonatokon, repülõgépeken és még több más helyen. Ezenkívül megtalálhatók sok termékben és anyagban, így a festékekben, zuhanyozófüggönyökben, szõnyegekben és matracokban. A XX. században több száz milliárd kilogram vegyszer került a természetbe, az utóbbi idõben évente legalább 2-3 milliárd kilogram, amelynek körülbelül egynegyedéért az Egyesült Államok a felelõs.

Ennek az a következménye, hogy folyamatosan veszélyes, „világméretû kísérletet folytatunk saját magunkon", írja John Wargo Our Children's Toxic Legacy (Gyermekeink mérgezõ örök-sége) címû könyvében. Wargo rámutat, hogy az elmúlt fél évszázad alatt összeszedett adatok bizonysága szerint a vegyszereket és hatásukat „sokkal nehezebb ellenõrizni, mint amire azelõtt számítottunk". Az állandó rovarirtó-használat oda vezet, hogy kialakulnak újabb, ellenálló rovarfajták, s ezért új rovarirtókra lesz szükség. A felhasznált vegyszerek maradványai gyakran tovább mérgezik a környezetet, és nemcsak oda jutnak el, ahová eredetileg szántuk õket. A levegõben vagy a földben található vízcseppekhez tapadva közlekednek, és felhalmozódnak az állatok által elfogyasztott tengeri és szárazföldi növényekben, gyümölcsökben, végül pedig eljutnak a táplálkozási lánc tetejére is, ahol mi vagyunk. Manapság az ember akkor is ki van téve a vegyszerek hatásának, ha egyszerûen csak eszik, iszik vagy levegõt vesz.

1985 és 1993 között John Wargo, a Yale Egyetem politológia- és környezeti tanulmányok professzora részt vett két alapkutatásban, melyeket a Nemzeti Tudományos Akadémia a rovarirtás és a közegészségügy témájában folytatott.5 Könyvében a vizsgálatok eredményeit tárja a nagyközönség elé, és azt állítja, hogy a vegyszerek használatának ellenõrzése és szabályozása nem kielégítõ, azok „továbbra is veszélyeztetik az emberi egészséget, a biológiai diverzitást és az alapvetõ ökológiai folyamatokat". Külön hangsúlyozza az Akadémia által levont tanulságot is, hogy a vegyszerek hatása életkortól is függ, és hogy gyerekekre sokkal veszélyesebbek, mint felnõttekre. Bár Wargo stílusa helyenként ködös, és néha önmagát ismétli, könyve igen elgondolkodtató és informatív. Az Our Children's Toxic Legacy különlegesen fontos könyv, meggyõzõ érvei gondosan összegyûjtött bizonyítékokra támaszkodnak.

[...]

Wargo felvázolja az Egyesült Államokban a XX. század közepe óta hozott különbözõ környezetvédelmi törvények szövevényét, és meggyõzõen érvel amellett, hogy a törvényi szabályozás nem megfelelõ. Úgy találja, hogy a vegyszerek ellenõrzését katasztrofálisan meggyengítette a környezetvédelmi törvények összevisszasága. Miközben a vegyszerek toxikus elemei egyszerre kerülnek be a levegõbe, az ételekbe, a vízbe és a talajba, addig az Environmental Protection Agency (EPA) (Környezetvédelmi Ügynökség) külön-külön ellenõrzi ezeket. Bár minden egyes élelmiszerben több különbözõ vegyszer hatóanyaga is lerakódhat, az EPA egyenként vizsgálja õket és hatásukat, és nem foglalkozik az összhatással. Sõt az is gyakran elõfordul - a DDT erre a legjobb példa -, hogy az Egyesült Államokban betiltott vegyszert exportálnak valamely fejlõdõ országba, aztán a méreg onnan importált élelmiszer formájában kerül vissza, bezárva ezzel a „mérgezés bûvös körét". A Food and Drug Administration (Élelmiszer és Gyógyszer Felügyelet) dolga volna figyelni, hogy van-e vegyszerbõl származó káros anyaglerakódás az élelmiszerekben, akár belföldi, akár importált a termék, de valójában az általuk szúrópróbaszerûen megvizsgált ételminták száma sokkal alacsonyabb, mint amennyit az Egyesült Államok elõállít és importál.

[...]

1947 óta az Egyesült Államok kormánya a vegyszerekben lévõ különbözõ anyagok közül több mint 600 félét talált „aktív"-nak, mégis 325 esetében engedélyezte, hogy azok, csakúgy, mint a többezer „passzív" összetevõ, jelen lehessenek az élelmiszerekben. E szerint a törvény megengedi, hogy például a tejben és az almában közel százféle vegyszer maradványai legyenek megtalálhatók. Wargo megállapítja továbbá azt is, hogy még mielõtt az étel az asztalra kerülne, a vegyszerek évente több ezer gazdálkodót mérgeznek meg az Egyesült Államokban, és több száz-ezret külföldön, és hogy az amerikai Közép-Nyugaton többmillió lakos iszik vegyszerrel fertõzõtt vizet. „A vegyszerek ételben lerakódott maradványai naponta gyakorolnak hatást a föld szinte összes lakójára, nemritkán komplex fertõzõ anyagok keverékeként" - állapítja meg.

[...]

John Rawls elméleteit alkalmazva Wargo megállapítja, hogy az Egyesült Államokban a vegyszerekre vonatkozó rendelkezések sértik az egyén személyiségi jogait. A vegyszerek egészségkárosító következményei gyakran nem azokat - például a gyártókat és a gazdálkodókat - sújtják, akik használatukból közvetlen hasznot húznak. A káros hatások aránytalanul nagy mértékben érik például a gyerekeket, akik nem tudnak felszólalni saját érdekükben, vagy a mezõgazdasági segédmunkásokat, akik jogaikat nem túl könnyen érvényesíthetik munkaadóiknál. A szülõk persze szót emelhetnének gyermekeik egészsége védelmében, de az egészségkárosodás gyakran tudtuk és ezáltal természetesen beleegyezésük nélkül megy végbe. Amikor az állami hatóságok Los Angeles területének jelentõs részét bepermetezik, hogy kiirtsák a narancslegyet, a zöldség- és gyümölcstermelõk érdekét szolgálják, akiknek ebbõl hasznuk származik, viszont az egész lakosságot akaratuk ellenére kiteszik a növényvédõszer okozta veszélynek. Wargo arról nem szól, hogy vajon a narancslégy elszaporodása milyen hatással lenne a mezõgazdasági termények árára, és hogyan érintené ez elsõsorban az alacsony jövedelmû lakosságot. De abban teljesen igaza van, hogy a rovarirtás a mindenkit egyenlõ mértékben megilletõ igazságosság hiányának alapvetõ morális kérdéseit veti fel.

[...]

A környezetvédelmi szabályozások igen gyakran arra a kézenfekvõ elvre épülnek, hogy a költségek legyenek egyensúlyban a kiadásokkal. Ahhoz, hogy a levegõ és a víz tiszta legyen, növelni kell az autózás és a szemétszállítás költségeit. Ezek a költségek az állampolgárok többségének a zsebét érintik, azonban ha csak a lég- és vízszennyezés csökkenését tekintjük, gyakorlatilag valamennyi érintettnek elõnye származik. Az utóbbi években azonban fény derült arra is, hogy bizonyos környezetvédelmi rendelkezések, melyek a többség számára elõnyösek, bizonyos kisebbségi csoportok számára hátrányosak lehetnek. Ha például toxikus szemetet olyan környékeken helyeznek el, ahol fõleg színes bõrû lakosság él, a fehér többség, amely megszabadul a mérgezõ anyagoktól, profitál ebbõl, a kisebbség viszont veszélyeztetett helyzetbe kerül. Noah's Choice címû könyvében Charles C. Mann és Mark L. Plummer, egy természettudós és egy környezetvédelmi közgazdász megállapítja, hogy például a veszé-lyeztetett fajtákat védelmezõ amerikai törvények alkalmazása során még sok hasonló igazságtalanság történik.

Amerikában elõször 1900-ban, a Lacey Act (Lacey törvénycikk) keretében született olyan törvény, amely egyes fajták védelmét szolgálta. Ekkor bontott zászlót az ország elsõ környezetvédelmi mozgalma. Az 1960-as években a második környezetvédelmi mozgalom nyomán aztán újból születtek hasonló törvények. Néhány 1966-os új törvény arra ösztönözte a szövetségi hivatalokat, hogy óvják a veszélyeztetett fajtákat a kormány tevékenységeinek hatásaitól (például gátak építése), de csak annyira, amennyire ez nem okoz fennakadást a „mûködõképességben". 1970-ben azonban a szövetségi hivatalok között vita támadt arról, hogy bizonyos bálnafajtákat veszélyeztetettnek nyilvánítsanak-e, és ez arra indította Curtis Bohlen belügyminisztériumi államtitkárt, az elkötelezett környezetvédõt, hogy új törvényt javasoljon a fajták védelmére. Mann és Plummer nyomon követi, hogyan vezetett el a kampány az 1973-as Endangered Species Act (Veszélyeztetett fajták törvénycikk) meghozatalához. [...] Ez a törvénycikk a fajták védelmét tekinti legfõbb proiritásnak, történjék is bármi áron. Indoklásában arra hivatkozik, hogy célja az ökoszisztéma védelme, amelyen a veszélyeztetett természet sorsa is múlik.

[...]

Az Endangered Species Act nem foglalkozik a vadvilág fajtáinak és az ember érdekeinek egyensúlyozásával, és így sokkal nagyobb védelmet biztosít a növényeknek és az állatoknak, mint a szövetségi rovarirtási szabályozás a gyerekeknek vagy akár a felnõtteknek. A törvénycikk értékabszolutizáló mivolta a legkülönbözõbb csoportok felháborodását váltotta ki, ugyanis nemcsak a helyi lakosság érdekeivel ellentétes természetkárosító projectok megakadályozására használták fel, hanem olyan fejlesztési tervek meghiúsítására is, melyeket a helyi lakosság többsége támogatott. Az Endangered Species Act hatása odáig ment, hogy földtulajdonosok fákat vágtak ki a telkeiken, nehogy egy veszélyeztetett madár rájuk szálljon, mert ez építési tilalomhoz vezetne, és így erõsen csökkentené tulajdonuk értékét. A törvénycikk rendelkezik ugyan a földtulajdonosok ily módon keletkezõ kárának kompenzációjáról, de a kongresszus által e célra megállapított pénzösszeg sokkal kisebb, mint amibõl az igényeket fedezhetnék.

Mann és Plummer kijelenti, hogy „a törvénycikk a földtulajdonosokat már-már a veszélyeztetett fajták ellenségeivé tette, míg a természetvédõkbõl ökológiai mandarinokat faragott, akik elkeseredett csoportok sorsa felõl döntenek". Leírják, mi történt Oklahoma államban, amikor megpróbálták meghosszabbítani a 82-es fõutat. A choctaw indián törzs tagjai nagy örömmel várták az építkezést, egyrészt azért, mert munkát reméltek, másrészt azért, mert ezen az úton könnyebben közelíthették volna meg a Choctaw Nemzeti Indián Kórházat, ahová addig csak egy rossz földúton vagy 80 kilométeres kerülõvel lehetett eljutni. Csakhogy az útépítési munkákat leállították, mert a természetvédõk úgy találták, hogy veszélyeztetik egy bizonyos bogárfajta életét.

[...]

Mann és Plummer amellett érvel, hogy itt volna az ideje megkérdõjelezni a fajták mindenáron történõ védelmének elvét. Ôk középutas megoldást javasolnak az Endangered Species Act abszolutizmusa és a természet óvásának teljes hiánya között, aminek következtében a XIX. században kipusztult a bölény és az észak-amerikai vándorgalamb. Védenék a fajtákat, mert ez részben kötelesség, és mert az örökségül kapott természet érték. Ezenkívül praktikus okok, gazdasági és egyéb haszon is a védelem mellett szólnak. Ez az állásfoglalás egybecseng Paul Raeburn véleményével, mely szerint a gazdálkodókat semmi nem ösztönzi, hogy megõrizzék a helyi terményfajtákat, ha egyszer jobban járnak a nemzetközileg elterjedt fajták termesztésével. Raeburn arra is rámutatott, hogy sokkal több figyelem kíséri a foltos bagoly megmentését, mint az Egyesült Államok erdõségeiben található sok, mezõgazdasági szempontból hasznos növény- és állatfajta védelmét. Ha a haszonelvet is figyelembe vennénk, megélénkíthetnénk és hatékonyabbá tehetnénk a mezõgazdaság számára fontos helyi és védett fajták megõrzését célzó programot.

Mark Dowie, a Mother Jones szerkesztõje és kiadója vitatkozik a Mann és Plummer által képviselt nézetekkel. Losing Ground címû könyvében leírja és erõsen bírálja a környezetvédelem eme harmadik hullámának sajátságait. Ez a mozgalom a hetvenes években bontakozott ki, a Reagen-korszakban robbant, és még ma is hat. Dowie szerint legtöbb képviselõje, így például a Sierra Club tagjai, hajlamosak elveikbõl engedni, kompromisszumokat kötni. Azzal vádolja õket, hogy a toxikus szemét és az emberi egészség problémáinak megoldása helyett azzal foglalkoznak, hogy mint mozgalom fennmaradjanak, ápolják kapcsolataikat az amerikai nagyvállalatokkal, és marginális fontosságú törvényekért szálljanak harcba. Dowie szerint a harmadik hullám célja, hogy „óvja a környezetet, és közben megõrizze a gazdasági növekedést és az árak stabilitását. De az olcsó faanyag, olcsó energia és olcsó üzemanyag ára drága: a savas esõ, a kipusztuló fajták, az egyre fogyatkozó termõföld és a következõ generációban születõ torz gyerekek."

Igaz, hogy vannak olyan, magukat környezetvédõnek valló szervezetek, amelyek valójában inkább ellenségei a természetnek, és durva módon a szabadpiaci elvet próbálják érvényesíteni a környezetvédelem nevében. Dowie jogosan kritizálja ezeket, elsõsorban az úgynevezett Wise Use (Használd okosan) mozgalmat, mely a kis földtulajdonosok és a rafinált nagyvállalatok koalíciójából jött létre. A Wise Use egyik vezetõje nyíltan ki-jlentette, hogy „szent háborút kell indítani az új pogányok ellen, akik fákat imádnak, és közben embereket áldoznak fel". A Wise Use tagjai és támogatói ellenzik az olyan törvényeket, melyek következtében a magántulajdon értéke csökkenhet, arra hivatkozva, hogy ez a Fifth Amendment, az amerikai alkotmány ötödik kiegészítése értelmében vett „kisajátítás", melyet az állam nem tehet meg „megfelelõ kompenzáció" nélkül.

A Wise Use elvei látszólag az egyenlõ igazságosság elveit visszhangozzák, de valójában ennek nevében a környezetvédelem megbénításán fáradoznak. Lényegében azt mondják, hogy a természet iránt nincs is semmiféle kötelességünk, úgyhogy kompromisszumokat sem kell kötnünk. A Wise Use képviselõi elferdítik az egyenlõ igazságosság elvét, mégis politikai kihívást jelentenek, mellyel ellenfeleik csak akkor tudnak megküzdeni, ha megértik azokat a jogos panaszokat, melyeket a Wise Use tagjai kiaknáznak.

A Legfelsõbb Bíróság 1978-as értelmezése szerint az Endangered Species Act lényegében az amerikai politikán kívülre helyezte a fajták megõrzését, mert nem hagyott helyet a rivális érdekek közti versenynek. Mann és Plummer amellett érvel, hogy ezek az ellentétes érdekek megjelenhessenek a környezetpolitikában. A biodiverzitás és a gazdasági növekedés talán össze nem egyeztethetõ értékek és célok; a demokratikus politizálásnak azonban éppen az a feladata, hogy összehangolja az összeegyeztethetetlen értékeket és érdekeket, vagy legalább arra találjon módot, hogy együtt lehessen velük élni. Az egyes kisebbségek elszabadult követeléseit is meg kell és meg lehet különböztetni a jogos igényektõl.

Dowie a környezetvédelmi mozgalmaknak egy negyedik hullámát is felfedezte az Egyesült Államokban, és talán igaza lehet. Az utóbbi években számos új aktivista csatlakozott a környezetvédelmi mozgalomhoz. Ilyenek például azok az elszánt anyák - éljenek bár elõkelõ fehér vagy szegényebb színes bõrû városrészekben -, akik elhatározták, hogy megóvják gyerekeiket a toxikus szemét mérgezõ hatásától. És vannak elkötelezett természetbarátok, akik a föld és a növényfajták védelmére kelnek. Ezenkívül vannak olyanok, akik a materializmus szemlélete ellen lázadnak, megpróbálják visszaállítani a spirituális értékeket, és alázatosabban viszonyulnak az erdõkhöz, mezõkhöz, a levegõhöz és a vízhez, ahogy azt Bill McKibben, az erre a problémára igen fogékony esszéista nemrégiben megfigyelte.6 Gyakran egy-egy helyi ügy köré szervezõdnek, mint például a nukleáris erõmûvek elleni tiltakozók. Néhányan beépültek jól mûködõ nemzeti szervezetekbe, és ott próbálnak nyomást gyakorolni a közegészségügy érdekében. Felhívják a figyelmet arra, hogy a környezetvédelmi mozgalom, ha sikereket akar elérni, meg kell értesse a kis földtulajdonosokkal, munkásokkal és más alacsony jövedelmû amerikaiakkal - ezen belül is elsõsorban a színesekkel -, hogy ez az õ érdekük is.

Kérdés, hogy a negyedik környezetvédelmi hullám egyes tagjai képesek lesznek-e együttesen egy új ökopolitikát teremteni. Valójában rengeteg közös ökológiai érdekük van: a természetes környezet és fajták megõrzése, nemcsak azért, hogy megmaradjon a romantikus vadon, hanem azért is, hogy fennmaradjanak az élelmiszer- és gyógyszerforrások; valamint a toxikus szemét és a vegyszerek mennyiségének csökkentése a levegõben, a földön és a vízben, nemcsak a madarak és a medvék kedvéért, hanem a gyerekek érdekében is. Még bizonyos nagyvállalatok is hajlamosak elismerni, hogy a globális felmelegedés lelassítása vagy megakadályozása talán nekik is hosszú távú érdekük. A biztosítók és a mûtrágyát gyártó cégek is tudatára ébredtek például annak, hogy a felmelegedés milyen káros folyamatokat indít el mondjuk a tengerparthoz közeli földterületeken.7 A negyedik környezetvédelmi hullám, ha az ellentétes érdekek és elkerülhetetlen konfliktusok elismerésén alapszik, sokkal eredményesebb lehetne, mint bármely eddigi környezetvédelmi mozgalom. Csak figyelembe kellene vennie az egymással versengõ igazságokat, és el kellene ismernie a természet értékeinek elsõbbsége mellett a benne élõ emberek jólétre való törekvésének igazságát is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu