Ideje végre zöld ágra vergõdnünk a környezettel. A környezetvédelem három és fél évtizede foglalkoztatja a közvéleményt, és ez idõ alatt periferikus problémából központi jelentõségûvé vált. Túlnõve az elkötelezettek szûk fórumát, a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések ma már meghatározó szerepet játszanak a centrista politikai kampányokban, a fõbb nemzetközi konferenciákon, a kereskedelmi tárgyalásokon és a multinacionális cégek stratégiai terveinek kialakításában.

A környezetvédõ mozgalom elõ-ször 1962-ben hívta fel magára a figyelmet Rachel Carson The Silent Spring (A néma tavasz) címû klasz-szikus könyvének megjelenésével, amely a rovarirtó szerek mértéktelen használatát bírálja.1 Nyolc évvel késõbb megünnepelték az elsõ Föld Napot, 1972-ben pedig Stockholmban megrendezték az elsõ ENSZ által támogatott Konferenciát az emberi környezetrõl.

Ebben a kezdeti szakaszban a környezet problémaköre a természetvédelem fogalmára redukálódott, a környezetszennyezésben látva a legnagyobb veszélyt. Éles határvonal húzódott a „természetes" és mesterséges vagy szintetikus anyagok között. A „vegyszerek" kategóriájába kizárólag az ember „készítette" (vagy az ipari társadalom által felhasznált, szénhidrogénhez hasonló) anyagok tartoztak, így az elnevezés - a kémia tudományának némileg ellentmondva - nem vonatkozott a fehérjékre, a lipidekre, a szénhidrátokra, de ugyanígy a vízre, a levegõre és a természetes toxinokra sem. Csak az a technológia volt „helyénvaló", amely nem háborgatta a természet rendjét: E. F. Schumacher Small is Beautiful (A kicsi szép) címû könyve kötelezõ olvasmány volt. A Stockholmi Konferencia címébõl pedig szándékosan hiányzott a „fejlõdés" szó.

Röviden azt mondhatjuk, hogy a környezetvédõ mozgalom - minden következetessége ellenére - a tudományos vagy gazdasági elemzések helyett inkább egyfajta hagyományos értékítéletre támaszkodott, egy jobbára esztétikai és erkölcsi - adott esetben spirituális - ethoszra. És bár viszonylag koherens ideológiával rendelkezett, nem törekedett arra, hogy fõszerepet játsszon a világ színpadán. „Globális gondolkodás, lokális cselekvés": tûzte zászlajára René Dubos híres szavait a mozgalom, s így többé-kevésbé marginális maradt.

Az elkövetkezõ években a környezetvédelem a tudomány, a technológia, a demográfia, a gazdaság és a politika hatására jelentõs változásokon ment keresztül. Nézzük elõször a tudományt. Ahogy a környezetrõl szóló ismereteink gyarapodtak, úgy vált egyre érthetõbbé az is, milyen hatásokat gyakorol az ember a környezetére. Az ökológia önálló természettudománnyá fejlõdött, és ma már inkább kvantitatív jellegû, mintsem leíró és értékelõ. A hipotézisek bizonyítását szolgáló kifinomult mérési módszereivel és modelljeivel szorosan kapcsolódik a molekuláris biológiához és a mikrobiológiához, a geokémiához és a geofizikához. Az ökológiai kutatások rámutattak többek között arra, milyen kiemelkedõ jelentõségû a biodiverzitás a helyi flóra és fauna túlélése szempontjából; mi a különbség a trópusi õserdõk és az északi erdõségek között; mi a szerepe a szezonális lápvidéknek és az árterületeknek; milyen veszélyek fenyegetik a korallzátonyokat és a sarki ökoszisztémákat, illetve milyen károkat okozhat az erdõirtás, a sivatagosítás, a természeti erõforrások kiaknázása vagy a duzzasztógátak építése.

Az elmúlt három évtized során az atmoszférát tanulmányozó kémikusok és fizikusok elõször megjósolták, majd mérésekkel is kimutatták, mi a szerepe a kloro-fluorkarbonátoknak a sztratoszferikus ózonréteg elvékonyodásában. Feltételezték, majd egyöntetûen bebizonyították a globális felmelegedés tényét, és feltárták a savas esõ, a szmog és más légköri jelenségek lényegét. Az orvostudomány és a járványtan szakemberei a népesség-statisztikusokkal együttmûködve hipotéziseket vagy bizonyítékokat nyújtottak arra, miként függnek össze a járványbetegségek - mint az Ebola vírus, a malária vagy a dengue-láz - az élõhely pusztulásával; a természeti környezet rombolása a várható életkor csökkenésével; a villamos vezetékek elektromágneses tere a gyermekmegbetegedések számával.

A környezetvédelem egyre szélesebb körû elismertsége annak köszönhetõ, hogy hatásosabbak, kifinomultabbak lettek a mérési módszereink: a mûholdak közvetítésével részletes információkat kaphatunk a földfelszínrõl és a termõterületekrõl, az idõjárásról és a hõmérsékletrõl, a halállományról és a korallzátonyok állapotáról. A megfigyelõ léggömbök segítségével pontosabban meghatározhatjuk az atmoszféra összetételét. Az egykor feltérképezhetetlennek hitt, nyomokban elõforduló vegyszerek ma már könnyedén mérhetõk, a számítógép segítségével pedig rövid idõ alatt óriási mennyiségû adatot lehet feldolgozni. A tudományos fejlõdés tehát jelentõsen kitágította azt a kérdéskört, amelyet a környezetvédelem címszava alatt szoktunk emlegetni.

Az elmúlt harminc év technológiai újításai bár más formában, de szintén hozzájárultak az úgynevezett környezetvédelmi problémák szaporodásához - új veszélyforrást jelentenek, így elkerülhetetlenné teszik a gazdasági fejlõdés és a természeti értékek megóvása közti állandó mérlegelést. A világszerte elterjedt polimerek vagy „mûanyagok" - amelyeket az évszázadok sem tudnak elpusztítani - súlyos gondot jelentenek a hulladéktárolás szempontjából. A mai hulladékok már jóval több mérgezõ és radióaktív anyagot tartalmaznak, így nemcsak a tárolásuk jelent problémát, hanem az is, mely országok vagy csoportok képesek a megfelelõ technikai eszközökkel egy adott geológiai idõszak lefutásáig biztonságosan kezelni õket. A problémát súlyosbítja, hogy ma a gazdag országok éppen a technikailag legfejletlenebb harmadik világbeli országokba exportálják hulladékanyagaikat, amelyek a legkevésbé képesek ezekkel elbánni.

A „zöld forradalom" - amelynek lényege az élelemtermelés növelése újabb termõföldek létrehozása nélkül (hisz már nincs is több megmûvelhetõ terület), viszont annál több trágya és növényvédõszer felhasználásával - tovább súlyosbította a szennyezõ anyagok problémáját, és megnövelte az élelmiszerek elõállításához szükséges energiát. Az egyre növekvõ globális energiaéhség korunk egyik leg-égetõbb kérdése. Hiszen az életszínvonal emelésének alapfeltétele a termelékenység növelése. A technológia irányítja, az energia pedig táplálja a rendszert.

A ma rendelkezésre álló energiaforrások kiaknázása azonban minden esetben környezetkárosításhoz vezet. A rendszer hatékonyságának növelése, vagyis egy adott termék kevesebb energiával történõ elõállítása valamelyest segíthet a helyzeten, ahogy az is, ha kevesebb szennyezõ anyagot kibocsátó energiaforrásokat használunk fel. Tagadhatatlan viszont, hogy a világnépesség négyötöde életszínvonalának javítása a közeljövõben jelentõsen növelni fogja az energiafogyasztást és a hulladék-anyag felhalmozódását, ami az atmoszféra és a vizek felmelegedéséhez és szennyezõdéséhez vezet.

Az energiafogyasztás mértéke egyenes arányban áll a felhasználók számával. A képlet egyszerû: egységnyi termék elõállításához szükséges energia, szorozva az egy fõre esõ évi termékfogyasztással, szorozva a Föld népességével, egyenlõ a világ évi energiafelhasználásával. A hatvanas és hetvenes éveket követõen tehát egy harmadik tényezõvel is kiegészült a környezetvédelemmel kapcsolatos problémakör: a népességnövekedés kérdésével.

1970-tõl 1990-ig 1,5 milliárddal, vagyis 43 százalékkal nõtt a Föld népessége. Ez - az életszínvonal emelkedése nélkül - 43 százalékkal kellett volna hogy növelje az energiafogyasztást. Ehelyett viszont e két évtized alatt az energia fogyasztása duplájára emelkedett.

A népszaporulat kérdése kulcsszerepet kapott a környezetvédelemrõl szóló nemzetközi politikai vitákban, s jelentõsebb koncepcióváltást is elõidézett. Az északiak mértéktelen fogyasztása a válság szélére sodorta a világot, ám a déli népességnövekedés, a jogosan áhított életszínvonal-emelkedéssel párosulva végképp kibillenti az egyensúlyt.

Ennek kapcsán számtalan megoldásra váró kérdés merül fel: ki a hibás? Kinek kell fizetnie? Kinek lesz haszna mindebbõl? Hol kezdjük a változtatásokat? Ezekre a kérdõjelekre késõbb még visszatérek.

A második demográfiai kérdés, amely jelentõsen befolyásolta a környezetvédelmi agendát: a vidékrõl a városok felé irányuló népességmozgás. Az Ázsiában és Latin-Amerikában felépített 10-20 milliós nagyvárosok a helyi atmoszféra szennyezõdésének új problémáit vetették fel: a szmog, a szemcsés anyagok, a nitrogén oxidjai és a kén komoly veszélyt jelentenek a városi ember egészségére. A városi közegészségügyi infrastruktúra kialakítása égetõ kérdéssé vált például a kolera sújtotta Limában, az állandó ivóvízgondokkal küszködõ kínai nagyvárosokban vagy Afrikában, ahol a gyerekek a nyitott szennyvízcsatornákban játszanak. Ráadásul, mivel az emberek elszakadtak a közvetlen élelemforrásoktól, autópályákat és vasútvonalakat kellett építeni, ami egyrészt a potenciális termõföldek csökkenéséhez, másrészt fokozott energiafelhasználáshoz vezetett.

Ezek a problémák tudatosították az emberekben a környezetvédelem jelentõségét. A közfigyelem pedig rendkívül fontos a környezetvédõk számára, hiszen legfõbb céljuk, hogy ezt a valaha marginális kérdést megfelelõ rangra emeljék.

A politikai színtéren már jóval kevésbé tervszerûen zajlottak a „környezet" értelmezését és a felelõsségi körök eloszlását érintõ változások. A környezeti válság új aspektusainak a felismerése vagy éppen sokoldalúságának friss szempontok szerinti hangsúlyozása egyrészt politikai stratégiaváltásra ösztökélte azokat, akik már régóta foglalkoznak ezzel a témával, másrészt új csoportok fellépését eredményezte.

A mozgalom hajnalán a környezetvédõ csoportok jórészt a hatvanas évek marginális elemeibõl, illetve a népes Természetvédõ/Audubon Társaságból tevõdött össze - ez utóbbiakat karikírozva csak úgy emlegették, hogy a gazdag elit, amelynek fontosabb egy éti csiga, mint a világ összes éhezõje. Míg az elsõ csoportnak csekély politikai befolyása volt, az utóbbi Társaságnak sikerült néhány politikai eredményt kivívnia: olyan államközi szerzõdéseket hoztak létre, mint például a Veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmérõl és a tengerekrõl szóló egyezmény (amelyet az Egyesült Államok még nem ratifikált). Mozgalmukat és célkitûzéseiket azonban a legtöbb fejlõdõ ország elvetette, mondván, hogy nem akarnak mást, csak hatalmas állatkert gyanánt megõrizni maguknak a világ elmaradott területeit.

Az ipari társadalmon belüli környezeti hatásokról szerzett új ismereteink utat nyitottak a zöldek mozgalmának. A zöldek szemében a környezet élõ bizonyítéka volt annak a pusztításnak, melyet a piacorientált s a profit reményében minden más emberi tényezõt félrelökõ multinacionális cégek által irányított ipari társadalom véghezvisz. A környezetet érintõ kérdések elválaszthatatlanul összefonódtak a nagyobb társadalmi problémákkal, sõt a szó legszorosabb politikai értelmében túszként szolgáltak. A környezet problémáira nem megoldásokat kerestek akkoriban, inkább konfrontációt robbantottak ki.

Ám az idõk során a zöldek fokozatosan kiszorultak a környezetvédelembõl. Például gazdasági vonatkozások vagy egyszerûen az ügyek hatalmas mennyisége másokat is odavonzott.

Ahogy egyre egyértelmûbbé vált a globális felmelegedés ténye és a kloro-fluorkarbonátok káros hatása, valamint fény derült a szabályozatlan népességnövekedés súlyos következményeire, a fejlõdõ világnak is be kellett látnia, hogy a környezetvédelem jóval több mint a gazdagok passziója. Másrészrõl viszont a környezet ideális eszköznek bizonyult ahhoz, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években újraélesszék a hetvenes évek egyik elbukott jelszavát: az „új gazdasági világrendet".

Korábban a fejlõdõ nemzetek azt állították, hogy Észak annak köszönheti növekvõ termelékenységét és gazdasági sikereit, hogy kizsákmányolta a délieket. Így Dél kártérítésre jogosult. Észak ezzel szemben kijelentette, hogy sikerei csakis saját leleményességét és kitartó munkáját dicsérik. Teljesítményeit távolról sem a déliek kizsákmányolásával érte el, sõt Délnek minden lehetõsége megvolt, hogy hasonló eredményeket produkáljon. Így Észak nem köteles fizetni.

A vitathatatlan környezeti károk viszont aláásták az északiak érvelését. A széndioxid felhalmozódása az atmoszférában, ami arra kényszerítette a világot, hogy csökkentse (vagy legalábbis ne növelje) a faszénhez hasonló magas széntartalmú, olcsó energiaforrások használatát, egyértelmûen Észak számlájára írható. Az egésznek viszont Dél itta meg a levét, hiszen ezzel arra kötelezték, hogy a jövõben korlátozza gazdasági fejlõdését, vagy hatékonyabb és kevésbé ártalmas, ám annál költségesebb energiaforrásokat vegyen igénybe.

A délieket ezenkívül még arra is megpróbálták rávenni, hogy többé ne égessék föl az erdõiket, mert a légkörbe kerülõ további széndioxid meggyorsítja a globális felmelegedést, és a természeti környezetet is veszélyezteti azáltal, hogy a flóra és fauna bizonyos (elõre nem látható) elemeinek a kipusztításával veszé-lyezteti a biodiverzitást. Dél erre megjegyezte, hogy Észak már elég jelentõs erdõterületet kiirtott a városok fejlesztéséhez és a lakosság fenntartásához, ami csak újabb bizonyíték arra, hogy az északiak saját fejlõdésük árát a déliekkel akarják megfizettetni.2

Végül pedig az Észak által hangsúlyozott biodiverzitás jelentõségét a fejlõdõ országok egész másként értelmezték. Az iparosodott országok számára a Dél növényvilága a gyógyszeralapanyagok kiapadhatatlan forrása, a biodiverzitás pedig biztosíték arra, hogy egyik faj sem gyõzedelmeskedhet a másik fölött, hiszen ez bizonyos növényeket támadhatóvá tenne, és bizonyos mikróbák ellenállóvá válnának a létezõ gyógyszerekkel szemben.

De amíg Északon ilyen nagyra értékelték a Dél állat- és növényvilágát, a déliek úgy érezték, hogy soha semmilyen kárpótlást nem kaptak a földjeikrõl eltávolított csíraplazmáért, amelyet az északiak hasznos termékké alakítottak, szabadalmaztak, és piacra dobtak. Így a biodiverzitás problémája szorosan összefonódott a biotechnológiából származó haszon kérdésével.

Ezeket a jobbára gazdasági és politikai természetû témákat vitatták meg az 1992-ben Rio de Janeiróban rendezett Környezetvédelem és fejlõdés (a kiemelés tõlem származik) címû ENSZ-konferencián. A hozzászólások, viták és eredmények mind eltörpültek amellett a kérdés mellett, vajon ki a hibás, és kinek kell fizetnie? Ez nagyjából meghatározta a résztvevõk állásfoglalását az elfogadott vagy elnapolt szerzõdésjavaslatokkal kapcsolatban is.3

A zöldek bizonyos fokig szintén a saját sikereik áldozatai lettek. Ahogy az elsõ környezetvédelmi törvények érvénybe léptek, fokozatosan elvesztették irányító szerepüket; a környezet a kormányok és nagyvállalatok érdekkörébe került, amelyek egyrészt igyekeztek a kereskedõ nemzetek közti különbségeket a környezetvédelmi normák figyelembevételével kiegyenlíteni, másrészt kreatívabb és olcsóbb módszerekkel csökkenteni a környezetvédelem összköltségét, hogy ne csak a termelési-felhasználási folyamat legvégsõ fázisában merüljön fel a természetszennyezõdés problémája. Az olyan hatalmas világcégek, mint a 3M, a Dow vagy a Dupont felismerték, hogy magas szintû kutatási módszereikkel mind az amerikai, mind a külföldi kis- és középvállalatoknál jóval hatékonyabb termelési eljárásokat tudnak kifejleszteni, amelyek nemcsak a környezetvédelemmel kapcsolatos költségeket csökkentik, hanem az egész gyártási folyamatot olcsóbbá teszik. Így saját érdekükben szorgalmazták a szigorú környezetvédelmi normák bevezetését és kötelezõvé tételét minden olyan országban, amellyel kereskedelmi kapcsolatban állnak.

Az iparosodott országok kormányai számára rendkívül fontos, hogy az általuk is aláírt nemzetközi környezetvédelmi egyezményeket - például a Montreali szerzõdést az ózonréteget rongáló anyagokról, vagy a veszé-lyeztetett fajok kereskedelmérõl és az erdõvédelemrõl szóló megállapodásokat - mindenütt betartsák. A környezetvédelem így szinte titkosszolgálati ellenõrzés alatt áll.

Azok az országok pedig, ahol belsõ nyomás sürgeti a szigorúbb környezetvédelmi szabályozást, szívesen támogatták a nemzetközi harmonizációt. Bár az Általános Tarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (WTO) uru-guayi tárgyalássorozatán szinte egyáltalán nem esett szó a környezetvédelemrõl, a jövõben a WTO-nak kétségtelenül foglalkoznia kell a kérdéssel.

Ahogy szélesedett a környezetvédelemben érdekeltek köre, a mozgalom egysége tovább bomlott: egyre nagyobb lett a szakadék a szorosan vett környezetvédelmi kérdések és a radikálisabb társadalmi/politikai célkitûzések között, amelyeket a zöldek képviseltek, fõleg Európában. Egy centrista csoport alakult az olyan kormányon kívüli szervezetekbõl, mint a Természeti Források Védelmének Bizottsága, a Világ Erõforrásainak Intézete és egyéb társulások, melyek céljaikban és stratégiáikban alapvetõen különböztek a Sierra Klubtól, a Közérdek Kutató Csoporttól vagy az Elsõ a Föld!-tõl. Ez a belsõ megosztottság nyilvánvaló volt az Észak-amerikai Szabad Kereskedelmi Egyezményt (NAFTA) elõkészítõ tárgyalásokon is. A környezetvédõk radikálisabb szárnya ellenezte az egyezményt, míg a centrista csoportok lehetõséget láttak arra, hogy a tárgyalás apropóján, kisebb mellékegyezmények megkötésével elõmozdítsák a környezetvédelem ügyét.4

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a „környezetvédelem problematikája", a kérdéskör kiszélesedése és a felelõs csoportok differenciálódása folytán a perifériáról a figyelem középpontjába került. Ahogy a problémák szaporodtak, egyre többen váltak érdekeltté. De a széles körû elismertség dacára valódi elhivatottságot nem tapasztalhatunk sem az Egyesült Államokon belül, sem a világ más országaiban. Az amerikai választások kapcsán végzett közvélemény-kutatások tanúsága szerint szinte mindenkit mélyen foglalkoztat a környezetvédelem ügye, ám valójában csak nagyon kevesen hajlandók fizetni is érte.

Négy évvel a Riói Konferencia után az iparosodott országok által a Globális Környezetvédelem Elõsegítésére felajánlott pénzösszegnek csak a töredéke gyûlt össze. Újsághírek szerint az 1992-es Riói Konferencián tett ígéretek utóéletét ellenõrzõ ENSZ-bizottság mostanában csupa meghiúsult vagy feledésbe merült tervrõl számol be. A harmadik világ országai közül már jó pár bejelentette, hogy nem tud eleget tenni annak az ígéretnek, miszerint 2000-re az 1990-es évi szintre csökkenti a széndioxid-kibocsátást. Ugyanígy szinte egyetlen fejlõdõ ország sem hajlandó kevésbé szennyezõ energiaforrásokat használni, ha ez bármilyen költségtöbblettel jár.

Az amerikai autók üzemanyag-fogyasztása - amit az 1970-es olajválság után igyekeztek egyre gazdaságosabbá tenni - mára ismét megnövekedett, bármennyire köztudott dolog is a széndioxid káros környezeti hatása. Sõt az olajvállalatok a környezetvédelmi szempontok teljes semmibevételével kalkulálnak a jövõ olajfogyasztását illetõen. Bár az elmúlt két évtized során az iparosodott világban 30 százalékkal nõtt az energiafelhasználás hatékonysága. Ez azonban éppen kiegyenlíti a növekvõ energiaszükségletet. A tényleges energiafelhasználás tehát nem csökkent.

Így ésszerû az a következtetés, hogy az energiafelhasználás hatékonyságát elsõsorban nem környezetvédelmi szempontok miatt növelték meg, hanem sokkal inkább azért, hogy ne kelljen újabb tõkebefektetéssel újfajta energiforrásokat kifejleszteni. A globális felmelegedés lassítását célzó törvénykezések rendre megbuktak, így a Clinton-kormány által javasolt úgynevezett szénadó is - vagyis az üzemanyagok elégetése után az atmoszférába kerülõ széndioxid-mennyiség alapján kiszabott adó. Ugyanígy megbukott az a kompromisszumos javaslat is, amely az üzemanyagok energiatartalom szerinti megadóztatásával próbálta volna elõsegíteni az energiakímélést.

[...]

Nem csoda hát, ha a környezetvédõk minden eszközzel igyekeznek meggyõzni a közvéleményt és a politikusokat arról, hogy a környezetvédelem jóval több mint esztétikai probléma, és a természet pusztulása nem csupán az életminõség romlását jelenti. Így érthetõ, ha sokan az elborzasztás stratégiáját alkalmazzák, és a legrettenetesebb következmények felsorolásával próbálják megértetni az emberekkel a környezetvédelem fontosságát. E módszer hatékonysága azonban erõsen vitatható.

Végül az a paradox helyzet állt elõ, hogy a környezetvédelem problematikájának ilyen széles körû elismertetése - a tárgykör fokozatos kibõvítése által - teljesen elmosta a kategória határait: lehetetlen ennyiféle kérdést egy címszó alá préselni, és egyetlen biztos megközelítési módszerrel kezelni.

Ráadásul ez a zavarba ejtõ témakavalkád túl nagy teret ad a kártékony politikai szélsõségeknek. Az egyik végletet azok képviselik, akik az összes környezetvédelmi problémát elutasítják, és bizonyítékként a jelentéktelen problémákat emelik ki becsmérlõen. Erre a legjobb példa ennek a csoportnak az egyik vezéregyéniségétõl, aki a Harvardon tartott beszédében megjegyezte: „Nem azért vívtuk meg a XX. század csatáit, hogy biztonságos otthont teremtsünk a zöldségeknek." A másik végletet a drákói szigor hívei képviselik, akik viszont a legsúlyosabb problémák hangsúlyozásával igazolják radikális fellépésüket.

Sehol sem olyan szembeötlõ a szerteágazó kérdések kényszerközössége, mint a 21. programtervezetben, amely egy, a Riói Konferencián készült, a környezetvédelemmel kapcsolatos kutatásokat és intézkedéseket felvázoló 294 oldalas dokumentum 14 fejezete és több száz alfejezete az emberi tevékenységek szinte teljes skáláját bemutatja (bár a konferencia politikai irányultságáról sok mindent elárul az a tény, hogy a dokumentumban a népességszabályozásról nem esik szó). A témák között volt, amelyik alapvetõen lokális és nemzethez kötött, mint a szilárd hulladékanyagok vagy a szennyvízelvezetés problémája. Ugyanakkor az óceánok veszélyeztetettsége vagy a légmozgás útján terjedõ szennyezõ-anyagok kezelése egyértelmûen nemzetközi probléma, bár gyakran egy adott térség kapcsán merül fel. Emellett természetesen globális kérdések is szerepeltek, mint az üvegházhatás.

[...]

Végsõ következtetésként azt mondhatjuk, hogy a környezetvédelem hatékony továbbfejlõdésének feltétele az, hogy az e kategóriába tartozó témákat elhatároljuk egymástól, és a megfelelõ szervezetek és intézmények hatáskörébe utaljuk. A környezetet érintõ kérdések az élet minden területét átszövik, így legalább olyan gyakran és intenzíven kellene foglalkozni velük, mint a politikai, gazdasági vagy közegészségügyi problémákkal - sõt ezekkel szoros összefüggésben kellene kezelni õket.

Bizonyos esetekben ez a vezetõk ellenállásába fog ütközni, akik ódzkodnak az „idegen elemek" befogadásától. A kereskedelmi szakemberek nagy része például ellenzi, hogy bármilyen környezetvédelmi intézkedéssel korlátozzák a világkereskedelmet, bár néhányat kénytelen-kelletlen elfogadtak.5

Az energia a másik olyan terület, ahol az irányelvek meghatározásában szívesen félreteszik a környezeti tényezõket. A jelenlegi amerikai bel- és külpolitikában szinte kizárólag az a törekvés érvényesül, hogy mindenki könnyen hozzájuthasson az energiaforrásokhoz, és megmaradjanak az alacsony piaci árak. Így semmi sem mozdítja elõ az újfajta energiaforrások és felhasználási módok kifejlesztését, holott volna lehetõség arra, hogy az energiafogyasztás mérséklése mellett biztosítsák az energiaellátást, és ezzel egyidejûleg csökkentsék az üvegházhatást.

Más esetekben viszont a környezetvédelmi szempontok hangsúlyozása éppenséggel felrázhat az ideológiai tespedtségbõl. Például a népességszabályozási programokat az utóbbi évtizedekben csupán egy hazai és nemzetközi színtéren zajló politikai focimeccsnek tekintették. Pedig talán nincs még egy kérdés, amelyben a gazdaságosság és a környezetvédelem ilyen tökéletesen párosulhatna.

[...]

Hasonlóan érvelhetünk a külföldi segélyek ügyében is, amely ma Amerika egyik legnépszerûtlenebb nemzetközi programja. Ahogy a nyilvánosság számára világossá válik, mi az ország érdekeltsége a környezetvédelem különbözõ - hazai, regionális és globális - színterein, úgy egyre könnyebb lesz belátni a külföldi segélyek praktikus elõnyeit is. Más szóval egy csekély hivatalos fejlesztési támogatás és a technológia exportálása egyben mindkét érdekelt fél környezetvédelmi érdekeit is szolgálja: a segélyt elfogadó ország nyitottá válik az Egyesült Államok számára elsõdleges fontosságú globális környezetvédelmi kérdésekre, mintegy cserébe azért, hogy Amerika segít megoldani helyi környezetvédelmi problémáit. Például az Egyesült Államokat leginkább a klímaváltozás, az óceánok szennyezettsége, a halászat korlátozása és az erdõvédelem foglalkoztatja; a fejlõdõ országok viszont segítségre szorulnak az ivóvíz-ellátás, a hatékonyabb energiafelhasználás, a közegészségügy és az elsivatagosodás megakadályozása terén.

Végül pedig, ha a környezetvédelem problémakörét áttekinthetõ egységekre bontjuk, többféle intézmény számára is hozzáférhetõvé válik, az államigazgatási és a privát szektorban egyaránt. Következésképpen megoszlana a felelõsség, egy-egy területtel behatóbban lehetne foglalkozni, és a rendszabályokon alapuló irányelvek helyett nagyobb hangsúlyt kapna az ösztönzés, az oktatás és a technológiai találékonyság.

Említhetjük az „ipari metabolizmus" új és sokat ígérõ példáját, amely úgy alakítja át a termelési folyamatokat, hogy a nagyobb haszon mellett csökkenti a nem kívánt hulladékanyag-képzõdést. Ezt az eredményt a merev és általánosító környezetvédelmi rendszabályokkal jóval nehezebb volna elérni, mint például a Kereskedelmi Minisztérium gondosan kidolgozott ösztönzõ programjaival.

Egy másik példa: a trópusi élõhely pusztulása feltételezhetõen komoly szerepet játszik abban, hogy a vírusok „gazdát cserélnek" - vagyis a nem emberi fajokból az emberbe vándorolnak. Ez a veszély az amerikai közegészségügyi szervezeteket is súlyos probléma elé állítja, és ilyen összefüggésben már nagyobb közérdeklõdésre is számot tarthat.

Nem könnyû feladat újraértékelni a hidegháború utáni világ stratégiai tájképét. A retorikával nincs gond, csak a jelentést nehéz megtalálni. Sokan úgy ítélik meg - és joggal -, hogy a nemzetek közti régi feszültségek és kihívások egyáltalán nem tûntek el, és így a külpolitika akkori kategóriái is tovább élnek. Ám az újonnan felmerült problémák - beleértve a környezetvédelem kérdéskörét is - egyre fontosabb szerepet játszanak. Ahhoz, hogy megértsük és megfelelõen tudjuk kezelni õket, két csapdát kell kikerülnünk: sem a régi kategóriákhoz nem szabad mechanikusan ragaszkodnunk, sem elhamarkodottan újakat alkotnunk.

Érvelésem lényege tehát az, hogy nincs az a kalap, ami alá az összes környezetvédelmi kérdés beférne, mint ahogy nem létezik egyetlen intézmény, amely az összes problémára megoldást nyújtana. Ha ezt a tényt elfogadjuk, máris mélyrehatóbban tudjuk elemezni az egyes témákat: a megválaszolandó kérdéseket a politikai kategóriák és érdekek strukturált rendszerébe illesztve kidolgozhatjuk a megfelelõ mikrostratégiákat. Ráadásul a környezetvédelem számára már régóta súlyos akadályt jelent a nyilvánosság széles körû, ám annál felszínesebb érdeklõdése, ami a fenti megközelítéssel szintén orvosolható volna.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu