Borsi-Kálmán Béla:
Illúziókergetés
vagy ismétléskényszer?
Román-magyar nemzetpolitikai elgondolások
és megegyezési kísérletek a XIX. században
Tanulmányok.
Kriterion Könyvkiadó - Balassi
Kiadó, 1995.
232 old., ár nincs feltüntetve
Borsi-Kálmán Béla:
Kihívás és eretnekség
Adalékok a román-magyar viszony
történetéhez
Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy,
1996.
111 old.
Borsi-Kálmán évtizedek óta az 1849 utáni magyar emigráció nemzetiségpolitikai elveinek kutatója, azon belül is a magyar emigrációnak a román demokrata emigráció, illetve a két román fejedelemség, majd az egységes Románia politikai elitje felé tett közeledõ lépéseire irányítja figyelmét, mindig egy-egy részlettel gazdagítva a képet. Ezen kutatások eredményeit összegezte négy évvel ezelõtt Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez (Akadémiai Kiadó, 1993) címmel megjelent monográfiájában. Most tárgyalt kötetei közül az elsõ már korábban, monográfiájának elõmunkálataiként publikált cikkeinek összegyûjtött változata, amit a szerzõ - amint azt a bevezetõben írja - monográfiáját megelõzõen kívánt volna megjelentetni. Valóban szerencsésebb lett volna az a sorrend, hiszen „post festa" a gyûjteményes kötet óhatatlanul meghaladás nélküli ismétlésnek (ismétléskényszernek), sõt esetenként erõsen redukált ismétlésnek tûnik a magyarországi olvasó számára a monográfiához s a még korábban, Együtt vagy külön utakon (Magvetõ, 1984) címen megjelent tanulmánygyûjteményhez képest. A szerzõ is tisztában van ezzel, hiszen bevezetõjében e körülményre utalva pontokba szedve kívánja az írások újramegjelentetésének létjogosultságát alátámasztani. Érvei közül számunkra az meggyõzõ, hogy a Kriterion Könyvkiadó közremûködése nyomán a kötet eljuthat a romániai magyar olvasókhoz is, s ezzel szélesítheti a potenciális olvasótábort. Valóban nagy szükség van arra, hogy e térség népei egymás történetérõl s e nemzeti történetek igencsak sûrû, de a nemzeti történetírások prizmáin keresztül sokszor egymással nagyon ellentétes megvilágítást nyerõ kapcsolódási pontjairól értesüljenek, s Borsi-Kálmán Béla, bár fõ témája a magyar emigráció, mégis hasonló intenzitással fordul „a másik oldal", a román nemzeti mozgalom felé is annak érdekében, hogy a találkozási és az ütközõpontokat plasztikusabban kirajzolhassa.
A Kihívás és eretnekség címû kötetben közölt egyik interjúban maga fogalmazza meg kutatói hitvallását s a kutatói érdeklõdését inspiráló intellektuális és életrajzi motívumokat. Mint „ideális asszimiláns" s így a kisebbségi-többségi helyzet ellentmondásos dinamikáját ismerõ egyén igyekszik a román nemzeti mozgalom számukra magától értetõdõnek tûnõ paradigmáira is empátiával tekinteni, s gondosan mérlegelni, milyen kép élt a román politikai elitben a magyarságról, s természetesen fordítva is, s ennek milyen befolyása volt az események menetére. A feladat: kilépni a Szûcs Jenõ által a történelem(szemlélet) nemzeti látószögének nevezett paradigmából, váltogatni a nemzeti nézõpontokat és látószögeket - fogalmaz Kihívás és eretnekség címû tanulmányában (Kihívás és eretnekség, 68. old.). Ez az igény és törekvés hatja át írásait, igaza van Bíró Bélának, aki szerint Borsi-Kálmán tanulmányait „az empátiával elegyedõ tudományos tárgyilagosság, a folyamatokat egyszerre belülrõl, a sajátos román látószögbõl, és kívülrõl, a mi magyar elfogultságainkat is józan (bár magától értetõdõen soha nem teljes) távolságtartással szemlélõ tudós nézõpontja" jellemzi (Kihívás és eretnekség, 5-6. old.).
Az Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? címû kötet bevezetõje nem tér ki a kötet szerkesztési alapelveire. Abban azonban a korábbi Borsi-Kálmán Béla-kötetek felépítési elve s túlnyomó részben azok szövegvariánsai köszönnek vissza, hogy elõször bemutatja az 1848-1849-es román generáció etnikai-nemzeti-intellektuális genezisét, a moldvai-havaselvei-erdélyi tradíciók különbségeit és egymáshoz csiszolódásukat, az erdélyi látószög dominánssá válását a magyar nemzeti törekvések megítélése tekintetében. Ezután következne „a magyar oldal", az emigráció nemzetiségpolitikai elvei és normái, majd ezt a román politikai elit és a magyar emigráció egyes prominens személyiségeinek egymás felé tett közelítõ gesztusainak bemutatása követi, ez alkalommal Klapka György Cuza román fejedelemmel való 1864-es kapcsolatfelvételi kísérletének, illetve az 1868-1869-es közeledési próbálkozásoknak a felvázolásával. E konstrukció tartópillérei azonban ezúttal meglehetõsen egyenetlenek. A magyar elméleti program bemutatását csak egyetlen, igen korai, eredetileg 1981-ben megjelent írás (A Kossuth-emigráció és a nemzetiségi kérdés - dilemmák és alternatívák) képviseli, meglehetõsen elnagyoltan. Szerencsésebb lett volna ez esetben talán a monográfia erre vonatkozó fejezeteit átvenni, mert így a magyar nemzeti látószög csak nagyon homályosan és pontatlanul jelenik meg, ami az olvasó számára a látószögváltás feladatát igencsak megnehezíti, s a kötet kohézióját is meglazítja. E kohéziót az utolsó írás (Néhány fogódzó a XVIII-XX. századi magyar-román „differendum" történetéhez) lett volna hivatva megteremteni, ami azonban egyrészt nem elég fajsúlyos ahhoz, hogy a divergáló, széttöredezõ írásokat egységbe foglalja, másrészt pedig önmagában is „kiszól" a kötetbõl, hiszen a háromkötetes Erdély története romániai román recepciója kapcsán papírra vetett politikai-tudománypolitikai fejtegetéssel, s nem történeti elemzéssel van itt dolgunk.
A Kihívás és eretnekség címû kötet jellegében sokkal egységesebb, rövid esszék és interjúk gyûjteménye a román-magyar viszonyról, melynek természetes és igen expresszív gravitációs pontja a címadó írás. Ebben Borsi-Kálmán Béla Francisc Pacurariu Romanii si maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok a történelem sodrában) címû esszékötete kapcsán tesz inspiratív és találó, érzékeny megjegyzéseket az általa hirdetett, kölcsönös empátia szükségességét hangsúlyozó program jegyében.
A recenzens nem kívánja Borsi-Kálmán Béla igen gondos és alapos részletekbeli szakkutatásait aprólékos vizsgálat alá vetni, annál is kevésbé, hiszen ez alkalommal jórészt korábban publikált eredmények újraközlésérõl van szó. Ehelyett általánosabb észrevételeket kíván tenni a szerzõ által igényelt nemzeti látószögváltás és a nemzeti látószög meghatározta horizontból való kimozdulás lehetõségeivel, annak lehetséges tágabb vonatkoztatási pontjaival kapcsolatban. Ehhez azonban szükséges bekapcsolnunk Borsi-Kálmán Béla korábbiakban már említett monográfiáját is, amire talán az is mentségül szolgál, hogy az egyik most tárgyalt kötetben közölt mindkét interjú épp e könyv kapcsán s arról született.
1848-1849 nemzetiségi küzdelmei nagy megrázkódtatást jelentettek a magyar liberális reformmozgalom számára. A korábbi hit, hogy a liberális társadalmi-politikai modernizáció és a magyar nemzeti érdekek összhangja magától értetõdõen érvényesül, s majd elkerülhetõvé teszi a magyar és nem magyar nemzeti mozgalmak egymásnak feszülését, szétfoszlott. E hitet Borsi-Kálmán Béla monográfiájában a magyar reformmozgalom köznemesi „joviális-patriarchális, engedékeny >>jogkiterjesztés<<"-re épülõ szemléletével, a rendi jellegû hungarustudat egyes elemeinek tovább élésével magyarázza, holott az általánosan jellemezte az európai liberális mozgalmakat. Jellemzõ volt körükben a nemzeti eszme erejének egyfajta lebecsülése a szabadság és haladás egyetemes érdekeinek árnyékában, miközben persze minden nemzeti mozgalom meg volt arról gyõzõdve, hogy az õ speciális esetében a szabadság és a nemzeti érdek összhangja magától értetõdõ. A Habsburg Birodalom minden népe is az európaiság érdekeire hivatkozott nemzeti programja propagálásakor. Nemcsak a magyarok hangoztatták, hogy õk Európa védbástyája a barbár Kelet, a pánszlávizmus ellenében, hanem az osztrák-németek is ezzel érveltek kulturális elõrehaladottságukra hivatkozva birodalmi-centralizációs törekvéseik alátámasztására, s a birodalom szláv népei és a románok szintén (ahogy ez utóbbira Borsi-Kálmán Béla is utal) az európai értékek letéteményesének érezték magukat a „magyar ázsiai hordákkal" szemben. Az is általánosan elterjedt gondolat volt a kor liberálisai között, hogy a politikai jogegyenlõség és a politikai szabadság által teremtett politikai érdekközösség a hangadó, a szabadság kivívásában élen járó nemzeti csoportok javára kulturális-nyelvi asszimilációs folyamatot fog elindítani a heterogén lakosság körében. Ahogy az is természetesnek tûnt számukra, hogy nemzetállami terveikbe a nemzettársak lehetõ legszélesebb körét foglalják bele. Borsi-Kálmán Béla felrója a magyar politikusoknak, hogy 1868-ban, a horvát kiegyezés után oly mereven elzárkóztak az erdélyi románoknak Erdély számára hasonló autonóm státust igénylõ követeléseitõl, s ezt a magatartást ismét csak a rendi-nemesi gondolatvilág továbbélésébõl származtatja, mondván, azok „a magyar reform-nemzedék történelemszemléletét híven érvényesítve, csupán a tipológiailag a magyarral (és a lengyellel) csaknem teljesen azonos horvát nemesi réteget ismerik el egyenrangú félnek, az erdélyi románság képviselõit nem (végsõ soron azért, mert vezetõ rétege [...] a korábbi századok folyamán a >>Natio hungarica<< tagjává válván, hasonult a magyar nemességhez)!" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 148. old.) Két tényezõt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk: Erdéllyel ellentétben Horvátországban nem éltek számottevõ számban magyarok; másrészt pedig nem létezett(tek) a határokon kívül anyaország(ok), mely(ek) vonzerejével nagyon is modern elvek alapján a kor magyar politikusának számolnia kellett. Ez megmagyarázhatja azt a Borsi-Kálmán Béla gondolatmenete szerint nagyon is furcsa tényt, hogy a magyar politikusokkal tárgyaló R. Ionescu miért éppen Eötvös Józsefet találja a legintranzigensebbnek e kérdésben (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 148. old.), akit aligha lehet a reformkori nemesi-rendi gondolatvilág hívének tekinteni. Természetesen nem kívánom kategorikusan tagadni, hogy a rendi-nemesi szemlélet bizonyos jegyei beépültek a magyar reformmozgalom világképébe és szemléletébe, de megítélésem szerint ezek jelentõségét Borsi-Kálmán Béla némileg túlbecsüli, s ezzel bizonyos fokig átveszi az 1848-1849-es román értelmiségnek a magyar nemzeti mozgalomról kialakított s Borsi-Kálmán által is többször bírált álláspontját, mely teljesen összemosta a rendi nemzetfelfogást és a modern politikai nemzetfogalmat a magyar mozgalom esetében, míg saját mozgalmát a feudális-rendi elnyomó törekvésekkel szembeni modern-liberális nemzeti eszme letéteményeseként értelmezte.
A szabadságharc katonai letörése, úgy tûnt, végleg megsemmisített minden reményt a reformkorban ki-alakított, a Habsburg Birodalmon belüli perszonáluniós államjogi státus és a centralizált nemzetállam összekapcsolására épült nemzeti program megvalósítására, melyet 1848 elõtt az ellenzék minden csoportosulása magáénak vallott. 1849 után az új szituációban sokkal színesebb kép alakult ki. Egyrészt a Deák Ferenc vezette magyarországi fõ csoport - ahogy azt majd az 1861-es országgyûlés megmutatta - hû maradt a perszonáluniós programhoz, bár bizonyos konciliáns gesztusokkal igyekezett a feszültséget oldani a birodalmi centralizmust valló ausztriai politikai elit irányában, anélkül azonban, hogy a programot fel akarta volna adni. Ez az irányzat azonban az 1850-es években nyíltan nem jelenhetett meg, legfeljebb csak egy-egy külföldön terjesztett röpirat formájában. Épp ezért ebben az idõben az ellentét fõ frontja a Magyarországon a perszonáluniós program felülvizsgálatát meghirdetõ, a birodalmi egységet mint kész tényt elfogadó irányzat (ezt elsõsorban Eötvös József, Kemény Zsigmond és Kecskeméthy Aurél képviselte) és az emigráció „hivatalos", mindenekelõtt Kossuth által képviselt fõárama között látszott húzódni. Ez utóbbi áramlat ugyanis radikálisan szakítva a birodalomhoz tartozás szükségességének axiómájával, a teljes állami függetlenség és a balkáni államokkal való konföderáció útját hirdette.
Mindhárom irányzat - a most elemzésre nem kerülõ konzervatív tábort is belevéve - õszinte hittel látott neki a reformkori nemzetiségi-birodalmi politika felülvizsgálatának. 1848-1849 tanulságainak értékelése egyáltalán nem pusztán „a magyar emigráció vezetõire és fõként elismert fejére, Kossuthra várt" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 89. old.), ahogy azt Borsi-Kálmán Béla írja. Természetesen az 1850-es évek elején, de még ezen évtized vége felé sem lehetett világosan látni, milyen szerep jut az emigrációnak Magyarország további történetének formálásában, de az 1860-as évektõl kezdve egyre inkább sejteni lehetett, s visszatekintve már tudjuk, hogy a nemzetközi nagyhatalmi politika irányai, melyeket Borsi-Kálmán Béla minden esetben igen gondosan és körültekintõen kirajzol, nem kedveztek az emigrációnak, cselekvési mozgásterét azok egyre inkább szûkítették, s végül a további történeti folyamatok nem az emigráció elveinek és stratégiájának mentén, hanem azok ellenében bontakoztak ki. Tudjuk persze, hogy a birodalomból való kiszakadás és a balkáni konföderáció programjának Magyarországon is léteztek hívei. Táncsics Mihály és a Makk Károly-Jubál Károly-féle szervezkedésben részt vett és kivégzett Gasparich Márk iratai között is megtaláljuk a Habsburg Birodalom felbomlása utáni demokratikus dunai konföderáció gondolatát. Mindazonáltal a dunai konföderáció gondolata a magyarországi közvéleményre nem tudott jelentõs befolyást gyakorolni sem az 1850-es, sem az azt követõ évtizedben. Épp ezért semmiképp sem célszerû az emigrációt „a" magyar politikai elittel azonosítani, s szükséges az emigráció nemzetiségpolitikai elképzeléseit a többi irányzattal összehasonlítva tárgyalni, hiszen a magyar nemzeti látószöget csak ezek együttesen körvonalazhatják számunkra.
Borsi-Kálmán Béla vizsgálódásainak legfõbb hiányossága azonban éppen az, hogy a Magyarországon körvonalazott programokkal egyáltalán nem foglalkozik. Kossuth „átgondoltabb és demokratikusabb elképzeléseirõl" szól, de konkrét összevetést nem készít. Pedig erre kézenfekvõ volna legalább az 1861-es magyar országgyûlés bizottsága által kidolgozott programnak és Kossuth alkotmánytervének az összevetése. Miben nyújt többet Kossuth? A területi-közigazgatási autonómia programjával kapcsolatban az eredeti Kossuth-féle 1851-es alkotmányterv és az 1861-es országgyûlési program közel állt egymáshoz az elutasításban. Kossuth nem osztotta Teleki Lászlónak a történeti Magyarország menthetetlen széthullását valló helyzetértékelését s az erre felépített belsõ föderalizálási tervét, e tekintetben tett engedménye a megyehatárok esetleges kiigazításáig terjedt, de ezt is csak kivételes helyzetben engedve meg. Igaz, tervének ezen eleme, azzal az elképzeléssel együtt, hogy a kétkamarás országgyûlésben - az 1848 elõtti megyei autonómia számos elemét a modern területi önkormányzati rendszer alapelveivel összekötni kívánó gondolat jegyében - a megyék képviseletét kell megteremteni, bizonyos lehetõséget adott volna arra, hogy a nem magyar nemzetiségek a megyei intézmény védpajzsa mögött kollektívumként is megjelenhessenek a törvényhozásban. 1859-ben pedig beledolgozta Kossuth programjába a népszavazást arról, hogy Erdély a birodalmon belül Magyarországhoz kapcsolódjék-e, vagy önálló igazgatással rendelkezzék, s egy Szerb Vajdaság esetleges megszervezésérõl (de csakis a kom-pakt szerb lakta területekbõl, ahogy ekkor már 1848-1849-cel ellentétben a magyarországi szerb nemzeti mozgalom sem kívánt ezen a kereteken túl terjeszkedõ Vajdaságot), illetve Horvátország esetleges elszakadásáról - de mindezt csak titkolt végsõ engedményként, s tervének nyilvánosságra hozott változata ezeket az elemeket nem is tartalmazta. Kossuth a nemzetiségi problémák megoldásának súlypontját nem a területi-nemzeti autonómia programjára, hanem három elemre kívánta alapozni: az egyéni szabadságra, az egyházi, egyesületi szervezõdés szabadságára, valamint a helyi és megyei közigazgatási autonómia rendszerére, melyek együttesen az anyanyelv használatának széles körû lehetõségét biztosították volna a nem a többségi nemzetiséghez tartozó, de községi-megyei szinten valahol többséget alkotó nemzetiségek számára. Az 1861-es országgyûlés Eötvös elvei által inspirált terve, ahogy az 1849 után e témakörben megjelent magyar röpiratok mindegyike, ugyanerre a három fõ elemre épült, csak egy tekintetben rögzített merevebb álláspontot, amennyiben kimondta az országgyûlés tanácskozási nyelveként a magyart, míg Kossuth minden nyelv használatát engedélyezte volna. (Hozzátehetjük azt is, hogy személyes naplójegyzeteiben az 1860-as évek közepén Eötvös sem vetette el kategorikusan a megyei kereteknek a nemzeti elv szerinti „kikerekítését" .) Egy nagy különbségre azonban valóban fel kell hívnunk a figyelmet: Kossuth, Eötvössel és a többi magyarországi liberálissal szemben a demokrata elvekbõl kiindulva férfiakra kiterjedõ általános választójoggal számol - márpedig csak ez tudta volna a községi-megyei közigazgatási autonómia szervezetét a nem magyar nemzetiségek számára valódi nemzeti jelentõséggel felruházni, hiszen e nemzetiségek társadalmi struktúrájából következõen a magas cenzushoz kötött liberális alkotmányos elképzelések a legnagyobb fokú decentralizáció mellett sem jelentették volna a helyi nemzeti többségek helyi politikai többségként való megjelenését és politikai akaratuk artikulálódását. Ezt a hiányt nem pótolták volna az 1861-es Eötvös-féle tervbe a helyi kisebbségek védelmére beépített javaslatok sem. Ugyancsak a demokratikus többségi elv elfogadása tette lehetõvé Kossuth számára, hogy Erdély ügyében a népszavazás lehetõségét felvesse és elfogadja. De más felõl igencsak érthetõ a korabeli liberális elvek képviselõi részérõl az értetlen fogadtatás a népszavazás intézményével kapcsolatban. Joggal tehette fel a kérdést egy magyar liberális az 1860-as évek elején: ha az erdélyi románságnak jogot adunk arra, hogy eldöntse, Magyarországhoz akar-e csatlakozni a birodalmon belül, vagy önálló egységként kívánja Erdélyt fenntartani, miért nem szavaztatjuk meg Magyarország népességét, akar-e a Habsburg-monarchiához tartozni, s maguk az erdélyi románok is miért ne foglalhatnának arról is állást, nem akarnának-e inkább Romániához tartozni, s így tovább?
A magyarországi viszonyítási pontok az 1849 utáni magyar emigráció törekvéseinek értékelésekor természetesen nem merülhetnek ki a magyarországi politikai elit egyes tagjainak programjaiban, hanem tekintetbe kellene venni a magyarországi nem magyar nemzetiségi mozgalmak programjait is, például az 1861-ben újrafogalmazott nemzeti kerületekéit. Ami Kossuth számára az engedmények - s épp ezért a nagy nyilvánosság elõtt inkább elhallgatott - maximuma volt, az talán kedvezõ történeti helyzetben lehetett volna a még elfogadható minimum a nemzeti mozgalmak számára (nem szólva itt az emigráció késõbbiekben tárgyalt szemléleti sajátosságainak következtében teljesen figyelmen kívül hagyott szlovák nemzeti igényekrõl).
Az is további kérdés lehet, hogy a Kossuth-Teleki-Klapka-Szemere irányvonal a nemzetiségpolitikai elveket és a következetes függetlenségi programot illetõen milyen bázisra támaszkodhatott az emigráción belül, s valójában milyen széles tábora volt a konföderációs gondolatnak az emigráció soraiban. Elgondolkodtató példa lehet erre Jósika Miklós, aki az 1850-1860-as évek fordulóján Kossuth egyik hûséges munkatársa a brüsszeli sajtóiroda megszervezésében, de a magyarországi nemzetiségi politikát és a konföderációs tervezgetéseket tekintve mindvégig a reformkori gondolkodási paradigmák híve maradt. Az emigráción belüli nézetkülönbségeket Borsi-Kálmán némelyest érinti monográfiájában, de csak egy-egy prominens személyiség véleményére tér ki. A magyar történettudomány mind ez idáig adós maradt az 1849 után külföldön megjelent, túlnyomó részben magyarok által írt magyar vonatkozású röpiratirodalom feldolgozásával, de akár csak tételes áttekintésével is. 1850-ben például Lipcsében megjelent egy anonim röpirat - nem tudjuk, szerzõje az emigráció soraihoz tartozott-e, vagy sem - Die Conservativen in Ungarn und die Centralisation. Zur Beleuchtung der ungarischen Zustände. Von einem Alt-Liberalen (Carl Geibel, Leipzig, 1850) címmel, melynek írója továbbra is a hagyományos, a birodalmon belüli perszonáluniós programot hirdette. De említhetjük a Brüsszelben élõ emigráns Horn Ede példáját is, aki 1850-ben publikált német nyelvû röpiratában (Zur ungarisch-oestreichischen Centralisations-Frage. Friedrich Ludwig, Herbig, Leipzig, 1850) lelkesen üdvözölte az osztrák birodalmi centralizációs törekvéseket, igaz, a távoli jövõre felvillantva egy, a birodalomtól különvált Magyarország képét is.
Borsi-Kálmán Béla azonban nem pusztán a román és a magyar nemzeti nézõpontoknak a váltogatását ígéri és igényli, hanem egyfajta „európai látószöget" is, ami - mint írja - „automatikusan a >>látószög<< megemelését is jelenti" (Kihívás és eretnekség, 68. old.). Arra vonatkozóan, hogyan is lehetne ezt a két nemzeti nézõpontból kilépõ, tágasabb szemléletet érvényesíteni az adott témában, Borsi-Kálmán nem fogalmaz meg alapelveket, s írásaiban is csak kevéssé érhetõ tetten ez a törekvés.
Az emigráció vezetõ személyiségeinek programja nem csupán a reformkori magyar perszonáluniós program tagadása, hanem egyúttal az 1848-1849-ben a Habsburg Birodalom átszervezése céljából kidolgozott más programok kritikája is. Ugyanakkor érdekes, bár egyáltalán nem véletlen, hogy ezekre a programokra direkt módon nem reagálnak, mintha nem is léteznének, az emigráció soraiban ez az igen heves elméleti és politikai disputa szinte teljesen reflektálatlan marad. Ez annál is szembetûnõbb, mivel teljes mértékben igaz az, amit Borsi-Kálmán Béla maga is ír, hogy az 1848-as magyarországi nemzetiségi harcok nem „valami steril, légüres térben" zajlottak, hanem „nagyon is kiélezett légkörben, rendkívül érzékeny hatalompolitikai közegben" (Kihívás és eretnekség, 67. old). Márpedig Világoshoz nemcsak az járult hozzá, hogy a magyarországi nemzetiségek felléptek a magyar politikai irányvonal ellen, s az udvar ezt ügyesen kihasználta, hanem az is, hogy az osztrák-német demokraták táborán kívül a birodalmon belül minden politikai erõ felépett a magyar perszonáluniós-dualista program ellen, s ez rendkívül széles manõverezési lehetõséget biztosított a birodalmi kormányzat számára. Kossuth tulajdonképpen a reformkori tradíció folytatásaként az emigráció éveiben is Magyarország és az udvar kétpólusú rendszerében gondolkodott, s az udvarral való szakítás jegyében kezdettõl fogva eleve a birodalomból való kiszakadás stratégiájával számolt, s meg sem kísérelte a birodalom többi népével kialakult 1848-1849-es konfrontáció politikai tanulságainak levonását. (Az Eötvös - Kemény - Kecskeméthy vonal viszont ennek tükörképeként a Habsburg Birodalomhoz tartozás szükségességének axiómáját továbbra is feltétel nélkül elfogadva épp ebben az irányban keresi a kibontakozás útját, s ehhez kapcsolva törekszik a reformkori nemzetiségpolitikai elvek felülvizsgálatára.) Az emigráció aktuálpolitikai-katonai érdekek által vezettetve eleve a Balkán felé tájékozódott. Ezen aktuálpolitikai elveket Kossuth nyíltan megfogalmazta Vukovics Sebõhöz 1862 februárjában írt levelében: „Ne felejtsd hogy sem Kolozsvárot [sic!], sem Szegeden, sem Siklóson nem lehet egy expeditióval kikötni - ha ez lehetne megszünnék minden nehézség. De Kolozsvárhoz Oláh földön, Szegedhez Szerb földön, Siklóshoz Horvát földön lehet csak jutni, 's mit csinálsz ha ezek ellenségek?" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 184. old.). Két kísérletrõl tudunk csupán, melyek során a Habsburg-ellenes törekvések jegyében magán a birodalmon belül is igyekeztek szövetségeseket találni, egyrészt még 1849 tavaszáról, amikor Párizsban Teleki László és Pulszky Ferenc a cseh nemzeti mozgalom prominens vezetõjével, Frantisùek Riegerrel tárgyalt egy esetleges föderációról, illetve az 1863-as lengyel felkelés kapcsán fogalmazódtak meg tervek egyes galíciai erõkkel való együttmûködés lehetõségérõl. Igaz, ez a stratégia nem csupán a magyar emigráció szabadon választásától függött, hiszen az osztrák-német demokraták emigrációba kényszerülése után az addigi egyetlen szövetséges tábor is távozott a birodalom keretei közül, s a demokrata elveket nyíltan valló magyar emigrációval való politikai együttmûködés nemigen lehetett elfogadható egyetlen birodalombeli politikai „szervezõdés" számára sem. Másrészt az emigráció továbbra is - s ez is 1848 irányvonalának a folytatása - a nagynémet egység létrejöttével számolt, s nem szívesen vállalt volna nyílt konfliktust a németországi nagynémet törekvésekkel, ezért a hagyományos magyar dualizmus elveinek megfelelõen nem kívánt a birodalom ausztriai része szláv lakóinak ez ellen tiltakozó törekvéseivel szolidaritást vállalni. Harmadrészt az is indokolhatta a Balkán felé orientálódást, hogy 1848-1849-ben éppen ezen nemzetiségekkel élezõdött ki legjobban a küzdelem a magyarországi színtéren. De nemcsak a politikai taktika, hanem a programkészítés szintjén sem számoltak igazán a magyar emigránsok a Habsburg Birodalom többi népével. Kossuth többször kijelentette, hogy a föderáció nem magyar, hanem szerb, román, magyar és lengyel közös gondolat. De, tehetjük hozzá, cseh és szlovén, rutén, sõt elvétve osztrák-német gondolat is. Kossuth egy alkalommal tesz ugyan egy halvány utalást - melyet Borsi-Kálmán Béla Szabad György Kossuth-életrajzára hivatkozva monográfiájában idéz is -, miszerint a konföderáció lengyel és cseh gondolat is, de koncepciójába ennek tanulságát nem építi bele. Az emigráció tagjai közül a legexplicitebb formában Perczel Mór - s erre monográfiájában addig ismeretlen levéltári forrásra hivatkozva éppen Borsi-Kálmán Béla hívta fel a figyelmet - reagált az 1848-1849-es birodalmi átalakítási tervek kihívására, s igyekezett õket az emigráció konföderációs terveivel összegyúrni. Az elõbbiekbõl átvette Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a délszlávok lakta katonai határõrvidék és a szlovénok lakta területek egyesítését, megtoldva ezt a szerb fejedelemséggel való egyesüléssel, valamint átvette Morvaország és Csehország egyesítését, a konföderációs tervekbõl viszont átemelte Havasalföld és Moldva, illetve a történeti Magyarország mint a konföderációt alkotó alapegységek elemét. Kiegészítette mindezt Lengyelország helyreállításának és a konföderációhoz való csatlakozásának programjával (Nemzetfogalom és nemzetstragétiák, 68., 78., 284-285. old.). Perczelen kívül még Szemere Bertalan 1853-as emlékiratában sejlik fel az a koncepció, amely a Habsburg Birodalom összes népének, talán még az osztrák-németeket sem kivéve, konföderatív egyesülését irányozná elõ (Szemere Bertalan miniszterelnök iratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról. Az elõszót írta: Dr. Horváth Jenõ, s. a. r. Szüts Iván. Cserépfalvi kiadás, Bp., 1941. 106-118. old.), Szemere 1859-1860-as írásai viszont, amelyekre Borsi-Kálmán Béla is hivatkozik monográfiájában, már az emigráció fõ irányvonalának konföderációs elképzeléseit visszhangozzák. Végeredményben azzal, hogy az emigráció a priori elzárkózott a Habsburg birodalmi keret fenntartásának a gondolatától is, azt eredményezte, hogy nem járultak hozzá az azon belüli demokratikus alternatíva kidolgozásához, pedig effajta orientáló modellekre nagyon is szüksége lett volna késõbb a dualista elitnek.
Másfajta vonatkoztatási pontot jelenthetnek a magyar emigráció tevékenységének értékelésében az európai nézõpont jegyében a Habsburg Birodalmat mint az európai hatalmi konstelláció szükséges elemét 1849 után tagadó hasonló mozgalmak és elképzelések. Borsi-Kálmán Béla foglalkozik a nyugat-európai lengyel, más szláv nemzetiségi és a román emigráns mozgalmak elképzeléseivel, azok inspiráló, kihívást jelentõ szerepével a magyar emigráció egyes vezetõi nézeteinek formálódásában, de a magyar emigrációval némileg párhuzamos pályát befutó osztrák-német demokrata mozgalomban is jelentkezõ konföderációs tervek kívül maradnak érdeklõdésén. Ernst Ritter von Violand például 1849-ben írott munkájában kifejtette, Ausztriának fel kell bomlania, helyét pedig a népek demokratikus szövetségének kell átvennie. Egy közép-európai föderatív államot vázolt fel Németország - Ausztria - a román fejedelemségek részvételével (Enthüllungen aus Oesterreichs jüngster Vergangenheit. Von einem Mitgliede der Linken des aufgelösten österreichischen Reichstages. Hoffmann und Campe, Hamburg, 1849). A birodalmon belül élõ szláv ideológusok-politikusok ezen évtizedekben jobbára még minden csalódás és elkeseredés ellenére is kitartottak - vagy elvi meggyõzõdésbõl, vagy reálpolitikai megfontolások alapján - az ausztroszlávizmus koncepciója mellett. De e korszakban született a XIX. századi politikai pánszlávizmus egyik reprezentáns röpirata, Ludovit Sùtúr Das Slawenthum und die Welt der Zukunft címû munkája, amely az ausztriai szlávok Oroszországba való integrációjának és a Habsburg Birodalom felbontásának programját hirdette meg az orosz szlavofil eszméhez igen közel álló érvelés alapján.
Az európai látószög jegyében hozzátehetjük még azt is - hangsúlyozva azonban, hogy ez már végképp inkább a téma monografikus feldolgozásának igényével szemben felvethetõ-felvetendõ kritika (s ennyiben a szóban forgó két kötet inkább csak kínálkozó ürügy ennek megemlítésére) -, hogy szükséges lenne áttekinteni a korabeli európai föderatív eszme legfõbb jellemzõit, hiszen az mindenekelõtt a német és az olasz egység folyamatának inspiráló hatására, valamint a lengyel emigráció tevékenysége nyomán ekkor élte elsõ virágzását Európában. Ennek csupán egyik változatát jelentették az emigráns közép- és délkelet-európai demokrata mozgalmak konföderációs tervei az 1840-1860-as években (amelyeket viszont Borsi-Kálmán Béla is alaposan ismertet monográfiájában), s azok alfaját képezi a mindenekelõtt Kossuth nevéhez kötött magyar konföderációs program.
Az alapprobléma természetesen az, hogy akár európai, akár magyar nemzeti szemszögbõl nézve is nehéz a megfelelõ perspektívát megtalálni a magyar emigrációs konföderációs terveknek és a hozzájuk kapcsolt nemzetiségpolitikai elveknek az értékeléséhez. Ha az adott hatalompolitikai viszonyokat a mából visszatekintve mérlegeljük, a terv nagyon is illuzorikusnak tûnik; ugyanakkor azonban a kor embere számára egyáltalán nem lehetett még világos, hogyan fog lezajlani - mert hogy valamiképpen le fog zajlani, abban mindenki egyetértett - az olasz és a német egység ügye. Épp ezért a magyar emigránsok is reménykedhettek abban, hogy a nagy hatalompolitikai játszmák mellékszíntereként Magyarország is szerepet kaphat, s sikerülhet nagyhatalmi támogatást szerezni elképzeléseik számára. Ha az 1867-es kiegyezést választjuk kiindulópontnak, az emigráció tevékenysége s ezzel együtt nemzetiségi programja is legfeljebb jelentéktelen epizódnak, ha nem teljes zsákutcának látszik, ami a magyar történelem fõ csapásirányára nem gyakorolt befolyást. Ha azonban 1918-at vesszük alapul, a birodalom fennállásával szembeni egykori alternatívakeresés egyszerre reális helyzetfelismerés színében tûnhet elõ. Ha pedig a mából tekintünk vissza, egyrészt még erõteljesebben illúziónak látszanak e múlt századi törekvések, hiszen századunk e térségben a nemzetállami eszme soha nem látott, látszólag minden mást maga alá gyûrõ elõretörését hozta magával, a népek közötti együttmûködés gyengeségét, a rivalizálás dominanciáját, melynek nyomán - éppúgy, ahogy Kossuth azt Giuseppe Carosininek 1850 januárjában írta, s ahogy attól a birodalmat Kossuthtal ellentétben éppen ezért mindenáron fenntartani kívánó magyar liberálisok mindegyike is félt - a napjainkig tartó széttöredezési folyamat egyes pontjain a térségben közvetlenül érintett két nagyhatalom egymást követõ benyomulása következett be, s a térség kis nemzetei és államai közötti integráció jelei még napjainkban is csak igen halványak. S tegyük hozzá, hogy ennek az integrációnak a fõ iránya nem is elsõsorban a Balkán felé mutat, s a század eleji nemzetiségi eufória után mára - önmagában a jugoszláv tragédia után is - már akár szkeptikusak is lehetünk az egymástól olyannyira eltérõ kulturális, vallási, társadalmi hagyományokkal rendelkezõ országok szorosabb politikai integrációs lehetõségeit illetõen, mint amilyeneket az emigrációs konföderációs tervek egy egységbe kívántak volna kovácsolni. (Az elmúlt év romániai politikai változásai óta elindult oldódási-közeledési folyamat erejét és hatékonyságát ma még nehéz történeti igényû elemzés tárgyává tenni.) Ugyanakkor viszont épp a lehangoló körkép nyomán még szükségesebbnek látszik az itt élõ népek együttmûködése, bár az is felsejlik ma már, hogy az valószínûleg - legalábbis a közeljövõben - az Európai Közösség nagyobb keretében valósulhat meg, azaz egy nyugat-európai súlypontú integráció keretében, ami viszont jelentõsen eltér a kossuthi paradigmától. Végeredményben tehát a mai helyzetkép leginkább arról gyõzhet meg bennünket, hogy még ma is, majd százötven év távlatából is hiányzik a végleges, lezárt perspektíva - a folyamat ma is tart. Épp ezért Kossuthot valóban egyszerre tekinthetjük „sikertelen emigráns politikus"-nak, de „ismét idõszerûvé válható politikai gondolkodó"-nak is (Kihívás és eretnekség, 74. old.), s a magyar emigráció törekvéseinek és teljesítményének összképe csak a különféle (önmagukban is összetett, s pusztán egy politikai irányzat - jelen esetben például a magyar demokrata emigráció - elveivel nem azonosítható) nemzeti és az európai, valamint ez utóbb vázolt eltérõ idõbeli metszetek által meghatározott látószögek váltogatásával rajzolható fel. Borsi-Kálmán Béla fontos lépéseket tett meg ezen az úton, de bõven várnak még kihívások a magyar és nem magyar kutatókra e téren is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu