Szakály Ferenc hatalmas terjedelmû monográfiája imponálóan gazdag anyagot szuverén módon uraló, s a magyarországi reformáció történetére vonatkozó ismereteinket lényeges új adatokkal és meglátásokkal gazdagító mû. Az elõszóban szerzõje bepillantást enged a munka keletkezéstörténetébe is. Elmondja, hogy immár negyedszázada rendre egy felejtés ellen való könyvecskébe (memory book) írta össze a szorosabban vett gazdaság- és társadalomtörténeti kutató munkája során kezébe került forrásokat, illetve adatokat. Ezeket aztán meggazdagították azok a cédulák is, amelyekkel (megszámoltam!) 46 hazai és külföldi történész és irodalomtörténész kollégája ajándékozta meg. Szerencsére van még olyan tudományterület, ahol az ilyen típusú egymás keze alá dolgozás a természetes, és nem az ellenkezõje, s persze az is természetes, hogy a szerzõ az elõszóban némelyiküket szinte társszerzõjévé emeli. Az így összegyûlt adatok rendszerezésébõl, majd feldolgozásából olyan - részben már korábban is közölt, de a mostani kötet számára jelentékeny módon átdolgozott, részben elõször itt napvilágot látott - tanulmányok keletkeztek, amelyek mindegyike új tudományos eredményeket tartalmaz. Hosszú lenne ezek felsorolása, ám néhány kiemelése mégis indokolt. A korábbi megfogalmazás korrekcióját is tartalmazó Schreiber Farkas(ok) tanulmány a hazai kutatás által egyáltalán nem ismert adatokat közöl Jacobus Heraclides Despota kalandos moldvai vállalkozásáról. A Szegedi Kis István-életrajz nem csupán új megfigyeléseket tartalmaz, hanem nagyon érdekes parasztpolgár portrékat is kerekít. Ugyanez mondható el a Skaricza Mátéról írottakról, amelyek a jeles reformátor életmûvét új - egyelõre továbbra is rejtélyes - opusszal is gazdagítják, s ugyanakkor új részleteket tartalmaznak arról az erõfeszítés-sorozatról, amellyel a protestánsok Pázmány Kalauzára próbáltak válaszolni. Szegeden élõként föltétlenül említésre méltónak tartom, hogy sok új adalékot kapunk a Bálint Sándor által „szegedi kirajzás"-nak nevezett jelenségcsoportról. Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom: az itt csupán felvillantott eredmények kulcsa az, hogy a szerzõ mentes az impresszionisztikus esszézésnek hódoló hazai tudományosság - sajnos igen gyakori - két komoly hiányosságától: a nemzetközi eredmények egyszerre lusta és provinciális mellõzésétõl, valamint a levéltári kutatások elhanyagolásától. A Schreiberek portréi például éppen azért váltak izgalmassá, mert Szakály mindazt, amit a hazai kutatás felhalmozott, „összehozta" Maria Holban és Martin Kriebel eredményeivel. Más esetekben pedig azáltal vált egy személyiség vagy jelenség az eddig sejtettnél is jóval izgalmasabbá, mert a szerzõ új levéltári anyagot tudott szóra bírni. E rendkívül izgalmas tanulmányok magabiztosan görgetik magukkal az egyes témakörök (olykor elfeledett vagy kevésbé idézett szerzõket is felölelõ) teljes szakirodalmát, s a részleteknél szívesen elidõzõ széles elbeszélõkedvvel sorjázzák az eseményeket. Így bontakoznak ki a szerzõ reflexiója szerint is olykor már-már szépírói tollra kívánkozó történetek, amelyek elõadása persze mégis megmarad a szorosabban vett tudományosság területén, s Szakály idõnként megnyilatkozó finom iróniája a legjobb értelemben vett „megspékölés" kategóriájába tartozik.
  Az ilyen típusú írásokat keretbe foglaló két elméleti igényû tanulmányra - Prológus: mezõváros és reformáció (megoldási javaslatok); Epilógus - az alábbiakban még visszatérünk, a bekeretezettek egyikérõl - Egy hódoltsági parasztpolgár, aki beleavatkozott a nagypolitikába. Nagymarosi, majd nagyszombati Trombitás János, 1559-1592 - azonban a szorosabban vett szakmai érintettség okán részletesebben is szólunk. A kötetnek ez a legterjedelmesebb fejezete mintegy kvintesszenciáját adja a fent jelzett erényeknek, hiszen úgy rajzolja fel az említett Trombitás életútját, hogy mennyiségében is tekintélyes - a fejezet függelékében részben közölt - új levéltári anyagra támaszkodik. Tegyük mindjárt hozzá, dús invenciót igényelt ezeknek az újonnan talált forrásoknak a megszólaltatása, hiszen a történésekben nem kis lyukakat hagyó felségfolyamodványokról, peres iratokról és vallomásokról van szó, amelyek hasznosítása komoly intézmény- és hivataltörténeti ismereteket igényelt. Az eredmény, a dolog természetébõl adódóan megmaradt kiadós hézagok ellenére, lebilincselõen izgalmas pályakép lett. Kiderült, hogy a korábbi szakirodalomban elõkelõ nemesként is emlegetett Trombitás személyében ugyan valóban nemes volt, valójában azonban ahhoz a Thököly Sebestyénhez hasonlítható, aki gyulai, majd nagyszombati polgárként olyan anyagi tõkét vállalkozott össze magának, amely várúrrá, majd fõrenddé tette. Az 1560-1570-es években Nagymaroson élõ, de szerteágazó kereskedelmi kapcsolataival Bécsig, továbbá a török birodalom szívéig és Erdélyig is elérõ török harmincados azonban nem lett fõúr: 1592 januárjában Komáromban kivégezték. Ennek a pályaképnek az oknyomozó kibontását kapjuk tehát, amelynek során megismerkedhetünk városi közössége gazdasági életével - a fentebb említett elbeszélõkedv jegyében a kezdetekig visszanyúló településtörténetet olvashatunk -, majd azt is figyelemmel kísérhetjük, hogy Báthory István erdélyi fejedelem által is felpanaszolt módon a hetvenes évek derekán tevékeny szerepet vállalt a Békes Gáspár körüli szervezkedésekben.
  Igazán izgalmassá azonban az tette õt, hogy további két területen is invenciózus vállalkozónak bizonyult. Az egyik a kémkedés volt, amelynek az olvasóban feszült figyelmet kiváltó részleteit ugyancsak széles háttéren tárja elénk Szakály. A leírtakat úgy summázhatjuk, hogy Trombitás hosszú évtizedeken keresztül egyszerre szolgáltatott adatokat a török és a magyar oldalra, s vesztét az okozta, hogy a kilencvenes évek elején Bécsben elérkezettnek látták az idõt kiiktatására. Nem kevésbé izgalmas, hogy Trombitás valamikor a hetvenes évek elején a szentháromság-tagadók mozgalmához csatlakozott, s mivel a feltárt dokumentumok ebbõl a szempontból is beszédesek, Szakály monográfiája új megvilágításba helyezi a hódoltsági antitrinitarizmus kezdeteit. Nincs mód arra, hogy minden eredményét és megfontolását méltassam, csupán jelzem, hogy lényeges korrekciókat tud javasolni a hetvenes évek elejének eseménytörténetére éppúgy, mint a behatolás útjaira és módozataira. Másfelõl - bár a feltárt dokumentumok eszmetörténeti hasznosításától többnyire eltekint - helyenként finom stilisztikai és dogmatikai megfigyeléseket is megfogalmaz: párhuzamot mutat ki például Dávid Ferenc egyik mûve és a nagymarosiak Nagyszombatba küldött panaszlevele között. Eszmetörténeti szempontból mégis inkább azt az elfogulatlan és gyakorlatias szemléletû józanságot emelném ki, amely a Szentháromság-tagadók és a törökök alfejezetet jellemzi, s amely igen meggyõzõen cáfolja azt az elképzelést, hogy a törökök ideológiai megfontolásokból következetesen támogatták volna a hódoltsági antitrinitáriusokat, ezek pedig az õ szekértolóik lettek volna. Ne feledjük, ez a XVI. századi hitviták során a szentháromság-tagadók ellenfelei tollán megfogalmazott elképzelés igen szívósan tovább él napjainkig is, s egyáltalán nem megnyugtató, hogy Bucsay Mihály német nyelvterületen elõszeretettel forgatott egyháztörténete ezt még azzal is kiegészíti, hogy az evangéliumot befogadó nép tartós ellenállást tanúsított az antitrinitarizmussal szemben. Szakály egyfelõl meggyõzõ példákat hoz arra, hogy a törökök lényegében közömbösek voltak alattvalóik felekezeti hovatartozását illetõen, másfelõl érzékelteti, hogy az eszmeileg is meglehetõsen tarka konglomerátumot jelentõ antitrinitarizmusban sokféle elképzelés élt egymás mellett a mohamedánok hitérõl. Úgy vélem egyébként, hogy a kérdéskör tárgyalásánál még a Szakályénál is finomabb distinkciókkal kell élnünk, illetõleg várnunk kell a végleges válasszal a XVI. századi antitrinitárius írásbeliség teljesebb körû feltárásáig. Ennek hézagos ismeretében is meg merem azonban kockáztatni: nem helyt-álló a szerzõ azon megállapítása, hogy az „unitarizmus gazdag irodalmi hagyatékából jelenlegi ismereteink szerint teljességgel hiányoznak a törököt megbélyegzõ toposzok" (312. old.).
  E sorok írója elsõsorban itt érez indíttatást a Szakály által feltártak kiegészítésére, ám most csupán egyetlen mozzanatra utal. A Trombitás környezetében keletkezett iratok - a kifejezetten vallási jellegûek szinte teljes pusztulása ellenére - egyértelmûen bizonyítják, hogy a Hódoltságban nem csupán az erdélyi antitrinitarizmus mechanikus recepciója zajlott le, hanem esetenként megfigyelhetõ az európai eszmetörténetben sem szokványos gondolatok alkotó felhasználása is. Ez nem utolsósorban egy népszerû és magyar nyelvû beszédmód kialakulásában ragadható meg, amelynek során a prédikátorok és a laikus hitterjesztõk elõszeretettel éltek a mindennapi életbõl merített hasonlatokkal és metaforákkal, s úgy próbáltak beszélni a magvas teológiai témákról, hogy mondandójuk az egyszerû emberek számára is követhetõ legyen. Szakály bedolgozza értekezésébe e megnyilatkozások némelyikét, ám e laikus teologizálás megérdemli, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon, hiszen esetenként izgalmasan rendhagyó és mûfajilag is nagyon nehezen besorolható szövegeket vagy inkább szövegrészleteket eredményez.
  Hadd hívjam fel a figyelmet ebbõl a szempontból a Függelék 6. darabjára, Trombitás János Forgách Simon bányavidéki és dunáninneni fõkapitányhoz 1574 májusában Nagymarosról írott levelére. Ez a Szakály által más szempontból bõségesen elemzett, rendkívül kusza szöveg részletesen szól a nagymarosi harmincados sérelmeirõl és érdemeirõl, a Julius Salm által tõle elvett borsot éppúgy szóba hozza, mint az ellenkémek kiiktatására tett erõfeszítéseit, majd feltárja, hogy immár két hete erõsen töri a fejét azon, írjon-e a címzettnek hite és vallása felõl, amely Forgáchnak utálatos, s emiatt „erõsen tör" mind reá, mind a vele egy valláson lévõkre. Ezután így folytatja: „Maga bizony az egy hatalmas Isten ellen törekedik nagyságod, mely Isten mind zsidót, magyart, törököt és minden nemzetséget arra teremtett és vitt, hogy azmiben õ akarja, ugyan abban legyenek, mert az hit Isten ajándéka, azmint Kor. 9. Szent Pál int, mert sem az akarójé, sem az futójé, csak az könyörülõ Istené a hitadás, Cristus urunk is azt mondja, hogy senki nem mehet õhozzája, hanem csak az, azkit az õ szent atyja vonszony." (370. old.) Talán azt is szimptomatikusnak tarthatjuk itt, hogy levélírónk elvétette a bibliai helyet, hiszen a Róm. 9. 16. híres locusáról van szó, de inkább azt hangsúlyoznám, hogy a közismerten általában a szabad akarat kérdésérõl folyó vitákban elõkerülõ bibliai idézet itt egészen szokatlan kontextusba kerül, hiszen annak bizonyítására szolgál, hogy mindenkit meg kell hagyni a maga vallásában. Mondanom sem kell, hogy a zsidók, törökök és magyarok ilyen hangsúllyal való felemlegetése sem tekinthetõ szokványosnak, s ezt olvasva persze nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ekkorra már részben megíródtak Kolozsvárott Jacobus Palaeologusnak a három nagy vallás szinkretizálására vonatkozó elképzelései.
  Befejezésül néhány észrevételt tennék a keretezõ írásokról. Nem kérdés-felelet viszonyban állnak ezek egymással, hanem inkább a közbezárt tanulmányok tanulságait is érvényesítõ gondolatmeneteket tartalmaznak a mezõvárosok történeti szerepérõl, az ezekben kialakult kultúra jellegérõl. Emeljük ki mindjárt, hogy széles körû érdeklõdésre számíthatnak már csak azért is, mert a kérdéskör historiográfiai áttekintését is adják, s ily módon bizonyára jól hasznosíthatók lesznek az egyetemi oktatásban is. A szakirodalom áttekintése során világosan körvonalazódnak a kutatás hiányosságai: a mezõváros fogalmának meghatározatlansága, illetve nagyon sokszínû történeti valóságot jelölõ volta, a XVI. századi fejlemények kutatásának viszonylagos elhanyagoltsága, a kelet-közép-európai térségre vonatkozó összehasonlító vizsgálatok hiánya, a mégis megfogalmazott tipológiák egyszempontúsága. Egyfelõl hangsúlyozza tehát, hogy kutatási programokat és konferenciákat igényelne az összegzõ írásokban érintett kérdéskör kibontása, másfelõl azonban a nagyon lendületes Epilógusból világos: a szerzõ úgy gondolja, hogy „a török magyarországi térnyerése és a vele járó állandó háborúskodás még annál is többet pusztított, mint amirõl eddig tudtunk, s más egyéb mellett eltiporta egy autochton magyar városfejlõdés csíráit (is)". Másutt, a mezõvárosok önszervezésre és önkormányzásra való képességének méltatása során ismételten megfogalmazza: „a török uralom két százada közé szakadékként ékelõdõ >>tizenötéves<< háború veszteségeihez a következõkben esetleg immár egy erõsebb magyar polgárság és egy városiasodottabb településhálózat elpusztítását is hozzá kell írnunk". (424. old.) Teljes egészében meg tudom érteni az izgalmas mezõvárosi vállalkozói pályákat felrajzoló szerzõ lelkesedését hõsei iránt, s az újabb történeti irodalom alapján magam is úgy gondolom, hogy a tizenötéves háború meghatározó jelentõségû volt a Kárpát-medence egészében lezajló történeti folyamatokra. Arról azonban már nem vagyok meggyõzõdve, hogy a XVI. századot a magyar vállalkozás elsõ fénykorának kellene neveznünk. (Ôszintén szólva kissé sérti a fülemet e meghatározás publicisztikus hangoltsága, mint ahogy inkább publicisztikába valónak vélem a mostani vállalkozók, gazdasági hatalmasságok és késedelmes jogszolgáltatók címére kiosztott oldalvágásokat is.) Mondandómnak tehát az a lényege, hogy várjuk meg a mérlegkészítéssel az említett, további szempontokat is érvényesítõ kutatási programokat, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfogalmazni ilyen munkahipotézist is.
  Lényegében hasonló mondható el a mezõvárosok és a reformáció viszonyáról leírtakról. Szakály kétségtelenül jogosan bírálja Klaniczay Tibor 1956-ban íródott nagy összegzõ tanulmányát1 vulgarizálásra hajlamos szemlélete miatt, azt azonban nem egészen értjük, miért gondolja úgy, hogy „a >>miért<< kérdésére ma sem tudunk árnyaltabb és megnyugtatóbb választ adni, mint jó száz évvel ezelõtt Friedrich Engels és háromnegyed százada Max Weber" (30-31. old.). Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy az említett Klaniczay-tanulmány leegyszerûsítõ szemlélete ellenére jelentékeny módon oldotta az engelsi tipológia mechanikus hazai használatát, hiszen fontosabb annak hangsúlyozása, hogy az említett két gondolkodó nem egészen azonos módon vélekedett a vallási szféra autonómiájáról. Ennél is fontosabb azonban azt megemlítenünk, hogy az utóbbi csaknem száz esztendõ konkrét történeti kutatásai teljesen kihúzták a talajt elképzeléseik alól, s ma már nem lehetséges az õ nagy léptékû elméleteik szerint elképzelnünk a reformáció európai útját és történelmi szerepét. Reformáció és mezõváros egymásra találását kutatva Szakály tehát akkor jár legközelebb a modern kutatási trendekhez, amikor a konkrét körülmények vagy a protestáns prédikátor személyiségjegyeinek fontosságáról beszél, vagy amikor arról ír, hogy szellemi folyamatokat és spirituális megnyilvánulásokat lehetetlen közvetlenül lebilincselnünk a gazdasági mozgásokhoz. Mindez természetesen nem jelenti, hogy ne volna lehetõség különféle régiók és fejlõdési tendenciák összehasonlító vizsgálatára. Erre nagyon is szükség van, hiszen ilyen vizsgálatok elvégzése után lehet majd megfogalmazni, mit is jelent az, amikor monográfiánk szerzõje azt írja, „hogy a magyar vállalkozás fénykorának, ha nem is legnagyobb, de mindenképpen legmaradandóbb >>vállalkozása<< a reformáció különbözõ irányzatainak befogadása volt". (421- 422. old.) o

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu