Egy sor briliáns portré kereskedõkrõl, prédikátorokról, katonákról, kalandorokról s elmosódottabb kép a tevékenységük székhelyéül szolgáló városokról. A részben már korábban megjelentetett és átdolgozott, részben e kötetben elõször publikált tanulmányok hõsei többnyire nem mindennapi személyiségek, egyéniségük, életpályájuk merõben elüt attól a képtõl, amely az „elmaradott", a nyugat-európai fejlõdéstõl „elkanyarodott" XVI. századi Magyarország polgárairól és kereskedõirõl, s különösképpen a csak fenntartásokkal városnak elfogadott oppidumok gazdasági szereplõirõl a köztudatban él. Kereskedelmi kapcsolataik a feltételezettnél szerteágazóbbaknak bizonyulnak, gazdasági tevékenységük a véltnél sokkal rugalmasabbnak és jelentõsebbnek mutatkozik. Pályájuk azt bizonyítja, hogy nem voltak õk a szabad királyi városok elismertebb kereskedõinek „szegény rokonai", faktorai, közvetítõi: vagyonuk, befolyásuk, politikai ambícióik, mobilitásuk, alkalmazkodóképességük e kiemelkedõ figurákat elõbbiek egyenrangú társává tette. Szakály hõsei kétségtelenül nem hasonlítanak a hajdani várostörténetírás idilli színekben megfestett méltóságteljes, tisztességes patrícius kereskedõire. Kémkedés és politikai pálfordulások (amelyek jó helyzetfelismerésüket, tágabb politikai horizontjukat bizonyítják), vesztegetés, erõszak, az ellenfelekkel szembeni gátlástalanság, siker és néha tragikus bukás jellemzi pályájukat. Némelyüket akár kalandornak is tarthatnánk, de hát e korban a kalandorság Európa-szerte összekapcsolódott a nagyobb volumenû kereskedéssel, például a kalózkodás sem tekinthetõ a vagyonszerzés és társadalmi emelkedés sokkal finomabb módszerének, mint a kémkedés vagy hírhordozás.
  Kivételes személyek, különleges életpályát befutó figurák Szakály hõsei? Kétségtelen, hogy a mezõvárosi/városi társadalom kiemelkedõ teljesítményt felmutató alakjai õk, de nem egyedülálló példák: Szakály Ferenc e kötetben nem szereplõ tanulmányainak, továbbá Gecsényi Lajos és mások írásainak fényében a XVI. századi kereskedelem és ezen belül a mezõvárosi kereskedõk tevékenysége a korábban véltnél sokrétûbbnek és jelentõsebbnek mutatkozik. Ma még nehezen dönthetõ el, hogy a kötet szereplõirõl kiemelkedõ kereskedelmi és politikai jelentõségük, kalandorságuk vagy ellentmondásos személyiségük miatt maradt fönn jellemüket, életútjukat sokkal részletesebben felvillantó adat, vagy a további kutatás még újabb hasonló formátumú személyiségek pályáját fogja feltárni. Az azonban kétségtelen, hogy a kötet szereplõi valóban a korabeli kereskedõk élvonalához tartoztak.
  Az adatok fent említett bõsége természetesen csak viszonylagos. Szakálynak számos esetben utalásokból, különbözõ forrásokból származó szórványadatokból kellett hõseinek életútját felvázolnia. A rész-adatok invenciózus egységbe foglalása, a sokszor bizonytalan adatokból rekonstruált családfák azért oly meggyõzõek, mert minden, olykor merésznek tûnõ összekapcsolást, következtetést a kételyek, a lehetséges alternatívák felsorolásával bástyáz körül: a hipotézis, a bizonyítékok és ellenérvek alapján az olvasó dönthet arról, elfogadja-e vagy sem a szerzõ érvelését. Az azonosítások, a kapcsolatok láncolata a legtöbb esetben kellõen bizonyítottnak tûnik, de akad olyan is, amely kételyt ébreszt. Így például a két Schreiber Farkas apa-fiú kapcsolata nincs kellõen bizonyítva, és nem meggyõzõ Bodonyi Mihály kecskeméti polgár szegedi eredetének csupán azon az alapon való feltételezése, hogy volt szegedi polgárokkal azonos utcában írták össze (198. old.). Endericusnak Szegedi Mártonnal való - igaz, csupán feltételezett - azonosítása pedig könnyen már a fantázia és a spekuláció világába vezethet (110. old.).
  Szakály rendkívül szétszórt adatanyagra támaszkodik: kritikusan használja fel a szakirodalom megállapításait, kiaknázza azok részadatait és mellékes utalásait, nem beszélve az általa feltárt és feldolgozott bõséges forrásanyagról. E hatalmas adatanyagot mesterien kezeli, nemcsak hõsei életútjáról, de sok esetben jellemérõl is életszerû képest fes. S bár gyakorta szûkebb tárgyától elkalandozva a téma szempontjából irreleváns részleteknél és személyeknél is elidõzik - nyilván sajnálta elhagyni a felfedezett és leleményesen összerakott adalékokat -, leírásai lebilincselõen érdekesek és színesek, néhol - mint például Trombitás János sorsának leírásánál - krimiszerûen érdekfeszítõek.
  A kötetben közölt tanulmányok különbözõ idõpontokban születtek, szereplõik tevékenységét a szerzõ különbözõ aspektusból közelítette meg. Igaz, hogy hõsei mindegyikének volt valami köze a reformációhoz, hiszen a szerzõ célkitûzése, hogy olyan személyek életútját rekonstruálja, akik a szokványos egyháztámogatásnál többet tettek az egyház és az iskola életében (31. old.). De a tanulmányokat olvasva azt is mondhatnánk, hõseit az kötötte össze, hogy kereskedtek (Szegedi Kis István és Skaricza Máté kivételével, bár az õ életrajzukban is nem kis szerep jut a kereskedõknek), s hogy többnyire mezõvárosi származású vagy ideig-óráig oppidumokban tevékenykedõ személyek voltak. Sorsukat a török hódítás térítette el korábbi útjáról, és késztette új, fokozott erõfeszítésekre. Pályájuk ezért szolgál általános tanulságokkal.
  A portrék ugyanis nemcsak egyes életutakat mutatnak be, hanem egyben a kort is, amelynek szövevényes rendszerében a helyi kereteken túlmenõ kereskedelem és kapcsolatrendszer csak a felvázolt utakon keresztül volt kiépíthetõ. Amelynek zûrzavaros viszonyai között a politikai hatalom számára a kereskedõ mint hadiszállító és mint hírforrás egyformán fontos volt (néha az utóbbi tevékenység talán még többet nyomott a latba). De fontos volt a civil lakosságnak is mint terményei felvásárolója, mint szükségleti és luxuscikkek szállítója, mint utazásai s fõleg kapcsolatrendszere révén a sokszor áttekinthetetlen hadi és egyéb viszonyok ismerõje. Ezért tudtak döntõ befolyást gyakorolni a székhelyükül szolgáló települések politikai fordulataira és felekezetváltásaira. Ôk az új hírek és új tanok közvetítõi, az új felekezetek mecénásai, akik inkább vagyonuknak, tekintélyüknek, összeköttetéseiknek, és nem annyira jámborságuknak és hitüknek köszönhetõen válnak a reformáció mezõvárosi pozícióinak kialakítóivá.
  A tanulmányok füzére tehát önmagában is új megvilágításba helyezi a mezõvárosok, a mezõvárosi polgárok szerepét az ország gazdasági és politikai életében, másképpen láttatják (a valóban városi szerepkört betöltõ) oppidum és a szabad királyi város viszonyrendszerét, amely, mint éppen a tanulmányokból kiderül, korántsem egyszerûsíthetõ le a mezõvárosok alárendelt szerepére, a városi hierarchiában egyértelmûen alacsonyabb rangú helyezésre. Az elmenekült szegedieknek és más mezõvárosok lakóinak Kassa és Nagyszombat leggazdagabbjai, sõt városvezetõi közé kerülése bámulatosan rövid idõ alatt nem lehetett csupán vagyoni helyzetük vagy korábbi kereskedelmi kapcsolataik függvénye. Ez legfeljebb zökkenõmentes befogadásukat könnyíthette volna meg: az elért pozíció azt mutatja, hogy a jelentõsebb mezõvárosok kiemelkedõ polgárai egyenrangú és e városok vezetõ kereskedõivel azonos szintû tevékenységet folytató polgárként vívták ki maguknak ezt a helyet. A kapcsolat tehát már korábban sem lehetett egyszerû fölé- és alárendeltségi viszony. A legjelentõsebb mezõvárosi kereskedõk e szerepe azonban csupán jelzésértékû a mezõvárosoknak a városi hierarchiában elfoglalt helyének meghatározásához.
  A kötetben közreadott tanulmányok meggyõzõen bizonyítják azt a ma már többé-kevésbé általánosan elismert tényt, hogy a mezõvárosok egy része kétségtelenül városi szerepkört töltött be, s ha ez Szeged kivételével a vizsgált korszakban nem nyert is jogi elismerést, ezek valóságos városok voltak. Várossá emelkedésüket nem az ország részekre szakadása vagy a hódoltság viszonyai segítették elõ, gyökerei távolabbra nyúlnak, mint ahogy a szerzõ is leszögezi, „...a XVI. században megfelelõ középkorvégi elõzmények nékül kevés oppidumnak sikerülhetett kiemelkednie" (20. old.). Az azonban kétségtelen, hogy a hódoltsági viszonyok természetszerûen bizonyos átrendezõdést hoztak létre a városhálózatban és városhierarchiában, amely egyaránt érintette a szabad királyi városokat és oppidumokat. Ilyen átrendezõdés jellemezte a korabeli európai városhálózatot is, régi hagyományokkal rendelkezõ városok hanyatlottak le, s nagyon sok kisváros süllyedt jelentéktelen településsé, faluvá.
  Magyarországon ez az átrendezõdés talán drasztikusabb formákat öltött: a hódoltság, a háborús körülmények módosították a tradicionális kereskedelmi utakat, új csomópontokat hoztak létre, amelyek fellendülése lehetett rövid életû, de megalapozhatta jelentõs szerepüket a késõbbi évszázadokban is. A kedvezõ közlekedési adottságok mellett a stratégiai helyzet is meghatározó tényezõvé válhatott, mint például a korábban (és e korban is) lényegében jelentéktelen Nagymaros esetében, amelyet ez emelt a kereskedelmi forgalom színhelyévé, egy nagy formátumú kereskedõcég székhelyévé. „Tündöklése" azonban rövid életû volt. Mint ahogy számos más város leírása tanúskodik a fellendülés és hanyatlás egymást követõ periódusairól, sõt egymás közötti rivalizálásról. Sajnálatos, hogy a szerzõ ezt a tanulmányokból kirajzolódó átrendezõdést a záró fejezetben nem elemezte alaposabban, annál is inkább, mert a mezõvárosi kutatásokról áttekintést nyújtó bevezetõ fejezetben részletesen foglalkozott a mezõvárosok rangsorolásával.
  Tulajdonképpen épp ehhez a problémához kapcsolódnak további kritikai észrevételeim: azokhoz a kérdéskörökhöz, ahol a közölt tanulmányok nincsenek igazán összhangban a bevezetõ és az összegzõ fejezettel (a prológussal és az epilógussal).
  A prológus elsõ, az oppidum fogalmával, történet-írói megítélésével foglalkozó része valóban szerves alkotóeleme a kötetnek, megállapításaival teljesen egyetértek. Talán túl sok teret szentel a hierarchia kérdéseinek, de mivel a városok rangsorolása elsõsorban az egyetemen végzettek, a papi, lelkészi, szerzetesi hivatást betöltõk számán alapul, inkább a mezõváros és a reformáció kapcsolatának kérdésköre, mint a valóságos sorrend szempontjából fontos. Ez utóbbi kérdés azonban valójában nem is kapcsolódik a tanulmányok problematikájához, hiszen inkább a mezõvárosi kereskedõk tevékenységének fontossága, mint a székhelyükül szolgáló oppidumok jelentõsége volt a kiválasztás alapvetõ szempontja. Így kerültek egymás mellé valóban fontos városok, külkereskedelmi központok, valamint olyan jelentéktelenebb települések, amelyek a forgalomnak inkább csak a színhelyei voltak, mintsem irányítói.
  A rangsor kérdésének inkább az epilógusban megfogalmazott következtetések szempontjából van jelentõsége, mintegy elõkészíti a szerzõnek „a magyar városiasodásban készülõdõ súlypont-áthelyezõdésrõl" szóló megállapítását (414. old.). (Az a benyomásom, hogy az epilógus inkább a prológus szerves folytatásának, mint a tanulmányokból adódó legfontosabb következtetések alaposabb összegzésének tekinthetõ.)
  Ami e „súlypont-eltolódás" kérdését illeti, ez összefügg azzal a fentebb megfogalmazott hiányérzetemmel, hogy a szerzõ nem szentel elég figyelmet a városi hierarchia, a városhálózat kora újkori átrendezõdésének. A súlyponteltolódás természetesen jelentheti ezt is, de inkább az „igazi" városok és mezõvárosok súlyában, fontosságában kezdõdõ eltolódásként értelmezhetõ. Ezt látszik alátámasztani a gondolatmenet folytatása is: „elképzelhetõ-e, hogy a török magyarországi térnyerése [...] eltiporta egy autochton magyar városfejlõdés csíráit (is)?" (414. old.) Ez a fajta súlyponteltolódás azonban nem a XVI. században, hanem még a török hódítás elõtt megkezdõdött, mint ezt Szûcs Jenõ meggyõzõen bizonyította, s magam is tanúsítani próbáltam. De maga Szakály Ferenc is hangsúlyozta a középkori elõzmények fontosságát. Érthetetlen tehát a gondolatmenet, miszerint a török hódítás eltiporta volna egy autochton magyar városfejlõdés csíráit. Több évszázados városi(as) múlttal rendelkezõ települések mennyiben tekinthetõk csíráknak, arról nem is beszélve, hogy az autochton magyar városfejlõdésnek a hódoltsági (alföldi) mezõvárosokra korlátozása mintha Erdei vitatható és vitatott, talán már meg is haladott gondolatát visszhangozná. Amennyiben az oppidumok egy része (töredéke) funkciójuk alapján városnak tekinthetõ - és ezt a szerzõ is elismeri -, nincs értelme súlyponteltolódásról beszélni, csak a városi hierarchia, a városhálózat átrendezõdésérõl lehet szó. Különösen akkor, amikor a szerzõ a jogi különbséget nem tartja vízválasztónak, hiszen a városi rangra emelt Szegedet jellege alapján fenntartás nélkül a mezõvárosok körébe sorolta. Mindezek fényében az sem érthetõ, miért ír - például a 416. oldalon - „igazi városokról". Ha a szabad (királyi) és a földesúri várost állítaná egymással szembe, akkor a városok két, közjogilag különbözõ csoportját különböztetné meg, teljes joggal. Az igazi városterminusból viszont következik, hogy az általa vizsgált oppidumok nem voltak igazi városok. De akkor miért adta kötetének a Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez alcímet?
  Végezetül nyitott kérdés marad: valóban eltipor-ta-e a hódítás vagy a tizenötéves háború az autochton magyar városfejlõdés csíráit? Valóban csökevénnyé vált-e a XVI. századi oppidum, igaz-e, hogy a XVIII. században a mezõváros „...alig több nagy, némileg több joggal, differenciáltabb kereskedelemmel és kézmûvességgel rendelkezõ falunál..." (426. old.)? A tények ennek ellentmondanak: itt csak a városi rangra emelt mezõvárosokra, a középkori eredetû, a hódoltság idején lehanyatló, majd újra benépesülõ és felemelkedõ, valóságos városi szerepkört betöltõ földesúri városokra utalnék. Nem is beszélve arról, hogy a napóleoni háborúktól kezdve a terménykereskedelem vált évtizedekre az egyik legfontosabb városfejlesztõ tényezõvé a királyi városokban és földesúri városokban egyaránt.
  Szükséges lett volna a vállalkozó meghatározott tartalmú fogalmának pontosabb körülírása, illetve a vizsgált korszaknak megfelelõ megszorításokkal való alkalmazása. Hõseirõl írván a szerzõ megállapítja, pályájuk azt tanúsítja: „...a magyar társadalom valamennyi meghatározó szektoráról [?] bizonyítható, hogy voltak szenvedélyesen üzletelõ - újabb keletû kifejezéssel élve: vállalkozó - tagjai. Ilyen értelemben a XVI. századot alighanem a magyar vállalkozás elsõ fénykorának minõsíthetjük..." (417. old.) Vállalkozás és üzletelés nem szinonima, a vállalkozó újabb keletû fogalma más, tágabb tartalmat takar, mint ami a kötet hõseirõl elmondható. Igaz, kockázatot vállaltak, s kalkuláltak is, ismerték a piaci viszonyokat - de ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeztek a hódoltság elõtti elõdeik is. Inkább üzleteltek, néha kalandor módra, mert erre kényszerítették õket a körülmények, amelyekhez valóban rugalmasan alkalmazkodtak. De éppen e körülmények nem kedveztek egy valódi vállalkozóréteg kialakulásának.
  Persze lehet modern fogalmakat régmúlt idõkre is alkalmazni, de ez csak pontosabb definícióval, óvatosabb körülírással tehetõ meg, kimutatva a ma elfogadott kritériumoktól eltérõ tartalmukat.
  A bevezetõ és összegzõ fejezet számos fontos további kutatási célt tûz ki, többek között annak vizsgálatát, hogy történt-e valami minõségi változás a XVI. században az „igazi" városok kereskedõinek mûködésében. Hozott-e mentalitásváltozást a lakosság kicserélõdése ezeken a településeken. A kutatási célt a magam részérõl nem szûkíteném le csupán a kereskedõkre, hanem kiterjeszteném e városok más társadalmi csoportjaira is.
  Amit a további feladatok kitûzésébõl a legjobban hiányolok, Szakály hõsei több városhoz kötõdésének, „kettõs polgárságának" alaposabb vizsgálata. Úgy vélem, itt nem csak kereskedelmi kapcsolatokról, hitelügyletekrõl van szó, nem a nagy cégek szokványos faktorkapcsolatairól, s nem is csupán a családi vállalkozások több telephelyen való eloszlásáról és együttmûködésérõl. Még csak nem is egyszerûen az esetleg szükségessé váló menekülés elõkészítésérõl, hanem a hódoltság körülményei által meghatározott sajátos kereskedési formáról. Ami kétségtelenül sajátos színezetet kellett hogy adjon a középkori, kora újkori polgár közismert lokálpatrióta mentalitásának, partikularizmusának.
  Meglepõ, hogy a szerzõ milyen kevés figyelmet szentel a polgárosodás/polgárság problémakör oly fontos toposzának, mint a meggazdagodó kereskedõk nemességbe emelkedése. Hõsei csaknem mind nemesített személyek, s e társadalmi emelkedésük szemmel láthatóan kereskedelmi tevékenységük, vagyonuk, presztízsük emeltyûje, nem pedig kiszakadás a polgári foglalkozásból, a polgári körbõl. Ez pedig azt tanúsítja, hogy a polgárok nemesítése a vizsgált korban nem értékelhetõ egyszerûen a polgárság refeudalizációjaként (ahogy - véleményem szerint - a késõbbi korszakban sem). Errõl azonban nemigen esik szó, legfeljebb olyan kontextusban, hogy a köznemesség általában nem különösen érdeklõdött a kereskedelem iránt.
  Kritikai észrevételeim elsõsorban az utószó néhány megállapítását illették, pontosabban az összegzõ zárófejezet elnagyoltságát rovom fel a szerzõnek. A tanulmányoknak a mezõvárosok szerepérõl kirajzolódó képét, valamint - a bíráltak kivételével - a szerzõnek erre vonatkozó összegzõ megállapításait viszont sok tekintetben újszerûnek tartom. Szakály az eddigi ismereteket új, meggyõzõ adatokkal és szempontokkal finomította. Mint várostörténész nem érzem magam illetékesnek annak megítélésére, mi újat nyújtott a reformáció történetéhez, az azonban kétségtelen, hogy a XVI. századi városok, mezõvárosok és mezõvárosi kereskedõk szerepét teljesen új megvilágításba helyezte, a korabeli polgárok arculatát a korábbi munkáknál sokkal árnyaltabban, életszerûbben ábrázolta. Mindez önmagában is elegendõ lenne ahhoz, hogy a kötetet a magyar várostörténet-írás fontos, maradandó értékeként könyveljem el. A szerzõ világos stílusa, helyenként kimondottan érdekfeszítõ elõadásmódja a könyvet a szélesebb olvasóközönség számára is élvezetes történelmi olvasmánnyá emeli, olyanná, amellyel a történészek csak ritkán ajándékozzák meg nem szakmabéli olvasóikat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu