A nemzeti eredettudat politikai mítosz. A nacionalizmus alkotó eleme. A nemzeti eredetiség egyik kifejezôje. Súlya és jellege - hogy például mennyire zárt - természetesen a nemzeti fejlôdés konkrét feltételeinek megfelelôen alakult. A mi nyugati mûveltségû krónikásaink: Anonymus és Kézai Simon például egyaránt a Nyugattal szemben és a Nyugatra tekintve alakították ki népünk hun eredetének tételét. Mindketten bibliai ôsöket mutattak fel, sôt Anonymus a bibliai modellnek megfelelôen mutatja be az ôshaza paradicsomából való kihullásunkat, eldurvulásunkat, majd a megigazulás földjére: mai hazánkba kerülésünket. Ugyanakkor a nemesi nemzetbe emelkedés kapuit más irányban keresték: Anonymus a nyugatellenes és a keleti elemeket látta szívesen a nemesi nemzetben, Kézai Simon a nyugati vendégek érdemeinél idôzött. Így az eredetmítosz és a jogtisztelet inkább mellérendelt, mintsem alárendelt viszonyban jelent meg a feudális nacionalizmus eszmei konstrukcióiban. A magyar polgári nacionalizmus pedig a franciához hasonlóan asszimilációs programmal lépett fel.

Az eredetmítosz a fasizmussal megbukott. Tudományos problémává lett. Szomszédságunkban, Romániában azonban a nacionálkommunizmus felkarolta és kvázi-vallássá tette. Ezért üdvözöljük Adolf Arm- bruster könyvének második, bôvített kiadását. (Az elsô kiadás 1972-ben látott napvilágot, 1977-ben pedig franciául is megjelent.)

Armbruster érdeme, hogy - mindenkinél alaposabban - összegyûjtötte a románok római eredetére, latinitására vonatkozó információkat a X. századtól a XVIII. századig. Vitát kiváltó tézise a következô: a románok rómaiságáról a román nép nem feledkezett meg soha, és a népi tudatosságnak erre az autochton bázisára aztán ráépült az eredettudat tudós kimûvelése. Mivel nincsenek olyan román források, amelyek mellette vagy egyenesen ellene szólnának, és nincs olyan középkori szociológiai ankét, mely ezt a kérdést vizsgálta volna, és évszázadokat túlélô interjúalanyokat sem sikerült találni, a tézis ,,empirikusan" éppen úgy nem igazolható, mint az ellenkezôje. A könyvet tartalmilag ismertetni szinte lehetetlen, egy mondatban éppen úgy összefoglalható, mint ezer oldalon, hiszen miközben a szerzô refrénként ismétli azt, hogy a források a románok római eredetét hangsúlyozzák, az idézett forrásokhoz kapcsolódó kijelentései újabb és újabb megfontolásokat vetnek fel, állandóan arra késztetik az olvasót, hogy mérlegelje a vezérmotívumként végigvonuló fô tézis mellett és ellene szóló érveket. A szerzô elsô bizonyítéka éppen a román nép neve. Rumán formában ismerjük meg, 1582-ben bukkan fel elôször a román Erdélyben, egyértelmûen román=ruman értelemben. De vajon a nép neve magában foglalta az etnikai tudatosságot? Mikor, hol és milyen mértékben? Erre nem kapunk választ. Pedig érdemes lett volna megismerni a ruman szó jelentésváltozását, azt, hogy miként lett Havas-elvén a szolga a jobbágy szinonimája. Gheorghe I. Braxtianu és P. P. Panaitescu szerint azért, mert a szabadokat jobbággyá süllyesztô bojárság jelentôs része szláv volt.

A római eszme fejlôdését az egymást váltó korok politikatörténetébe ágyazza Armbruster. Ez szerencsés megoldás, még akkor is, ha nem mindig következetesen érvényesíti. A mû elsô fejezete: A keleti romanizmus nemzetközi érvényesülése (X-XIII. század). Ez merész vállalkozás, mert a balkáni románságról különbözô megfontolásokból - szomszédok ügyeibe való be nem avatkozás elve, a mai romániai ôshaza-tézis védelme érdekében - az 1970-es évek szintézisei otthon, sôt külföldön is hallgattak. Armbruster elsô elbeszélô forrásai a bizánci krónikák. Akörül nincs vita, hogy Kynnamosz a XII. század derekán így tudósít a bizánci seregben harcoló románokról: ,,azt mondják, hogy Itáliából régen eljött kolonusok." De nem tudni, kik mondják, milyen összefüggésben. Márpedig az értekezés nagy érdeme az összefüggések feltárása, ha a szerzô éppen vállalkozik rá. Kekaumenosz Sztratégikonja esetében igen. A bizánci krónikás olyan indulattal ír a románokról, akik szerinte a rómaiaktól legyôzött dákok Duna és Száva mellékérôl elvándorolt utódai, hogy mindenképpen sokatmondó az információk mögötti háttér. A balkáni románok ugyanis lázadoztak a központi hatalom ellen, ezért kellett már ôseiket is hitszegôként megjeleníteni. Az etnikai eredetrôl alkotott képzetek átpolitizálását gondosan jelzi Armbruster, de nemegyszer ott metszi el fejtegetései fonalát, ahol újabb kérdések vetôdnek fel. Például nem vizsgálja, hogy a római eredetkultusz mellett miként alakult ki a dák. Ez nem is nagyon jelenik meg a könyvben, holott a mai dákoromanizmus elôtörténetéhez szintén hozzátartozik.

Anonymus krónikáját a szokásos leegyszerûsítésekkel mutatja be Armbruster. Egyenlôségjelet tesz az erdélyi Blachi és a dunántúli pastores Romanorum közé, csak finoman és homályosan utalva arra az álláspontra, amely a rómaiak pásztorait a nyugatihoz kapcsolódó dunántúli romanizmus maradványainak tekinti, miközben azt hangsúlyozza, hogy ,,Béla király jegyzôje bemutatja az állandó római kontinuitást a dunai-pannón térségben, és azt, hogy csak a magyarok ûzték ki a románokat Pannóniából". Valójában Anonymus arról ír, hogy elmenekültek a magyarok érkezésének hallatára, miközben a pascua Romanorum kapcsán még németellenes éllel úgy kiáltott fel: ,,a rómaiak most is legelnek Magyarország javaiból." (A kiûzetés egyébként jobban illett a heroikus modellbe, Pais Dezsô is így fordította.) Idéz a szerzô Kézai Simon krónikájából is, elôször megkritizálva, mert a hunok pásztorai- és kolonusaiként szerepeltette ôket, de aztán megdicsérve, mert a ,,tévedés mégis magába foglalja a római elem kontinuitásának eszméjét" (40. old.). Egyébként most derülhet ki, hogy milyen jó módszernek bizonyult a régi szövegek eredeti nyelven való idézése a szerzô részérôl, hiszen a kontinuitás eszméjét képviselô krónikás szerint a crumhelti csata után Pannóniában csak szláv, görög, teuton, messziánus és oláh advenák maradtak (Ulahis advenis remanentibus), és ha a jövevény szó miatt felindult román olvasó netán az egyetlen, 1937-es román Kézai-fordításban utánanéz, akkor megnyugodhat, mert ott az advena helyett idegen áll, és így Armbruster is késôbb ,,>>idegen<< népekrôl" írhat - némi okkal. Egyébként óvatosan bánik Kézai krónikájával, elmarad annak említése, hogy a krónikás szerint a hunok székely maradékai a hegyekben éltek a románokkal. Okkal marad el, hiszen nem minden keserûség nélkül kritizálta Radu Popa kiváló régész és történész az elmúlt idôk hivatalos történésztekintélyét, S ⁵ tefan Pascut, mert erre az említett részre forráskritika nélkül hivatkozott: ,,Nem is szolgálhat nagyobb megelégedésre azoknak, akik az erdélyi románokat makacsul késôi bevándorlóknak tekintik!"

Nem célunk az ilyen típusú mazsolázás. Csak azt próbáljuk érzékeltetni, milyen mélyen igaza volt Radu Popának, amikor azt is szóvá tette, hogy a magyar és román együttélés bonyolult kérdéseit ,,mindenekelôtt - és ez a lényeg - csakis jóhiszemû kutatókkal szabad vizsgáltatni, akik mentesek mindenféle ideológiai és politikai befolyástól, mert csak akkor óvhatjuk meg a közvéleményt, de a történészeket is az úgynevezett >>történelmi igazságok<< terrorjától". Ugyanakkor látnunk kell, hogy forrásaink nagyobb részben mindig is valamiféle igazságok ,,terrorja" alatt születtek, és a forrást elôállító fél önmagát is megjeleníti bennünk. A másikról alkotott kép egyben tükör is, amelyben felvillannak a képet kialakító fél vonásai. Ennek jelentôségét érezzük a XIV-XV. századi fejleményeket tárgyaló fejezetben: A román nyelv latinitásának felfeldezése. A források már nem olyan szûkszavúak, de nem is egyértelmûek. Nem lehet eléggé körültekintôen mérlegelni egy olyan tudósítást, mint Sultanyeh érsekének, Jánosnak a balkáni és esetleg a havaselvi románokról szóló jellemzését a XV. század elejérôl: Ipsi ideo jactant se esse Romanos et patet in linguam quia ipsi locuntur quasi Romani, azaz: Azzal dicsekednek, hogy rómaiak és nyilvánvalóan a nyelv miatt, mert majdnem úgy beszélnek, mint a rómaiak. De hogy kik dicsekednek így, nem tudjuk. Az is lehet: netán csak büszkén mondták magukról, hogy románok (arma^nnek nevezték magukat a macedorománok, és ruma^nnek a Dunától északra élô románok). De érvényes ez Bonfini sokat idézett vallomására is. A humanistát ugyanis valósággal lenyûgözte, hogy a ,,dákok és géták körében" fennmaradt a római nyelv, amelyhez jobban ragaszkodtak, mint az életükhöz, pontosabban így látszott: ita reluctantur, ut non tantum pro uitae, quantum pro linguae incolumitate certasse videantur. Már-már a nyelvi nacionalizmus eszménye sejlik fel, pedig valójában a humanista latin nyelvkultusz megnyilvánulása. De nem véletlen, hogy a XVIII-XIX. század román nacionalistái oly lelkesen idézték. Miközben ezek Hunyadi Mátyásban is a románt dicsôítették, Armbruster mértéktartóan jelzi, hogy a római ôsökre Mátyásnak a Frigyes császárral való harcában volt szüksége, míg életében - illetve propagandájában - román eredetével a rómait nem kapcsolták össze, bár a császár megvetôen emlegette fel az ,,oláh" apát. De természetesen nem ír arról, hogy Mátyás király hazai propagandájában a szittya mítosszal élt, miközben a Nyugatot méltóképpen büntetô ,,Isten ostorá"-nak szerepét játszotta, ha célszerûnek tartotta.

A XVI. század fejleményeit A románok rómaiságának átpolitizálása címû fejezetben foglalja össze Armbruster.

A Vitéz Mihály uralmáról és ,,a három román ország egyesítésé"-rôl szóló fejezet nem egy korabeli túlzástól mentes. Nem nevezi Mihály vajdát restitutor Daciaenak, bár éppen az 1970-es években született ez a forráscsúsztatás. Ez a néhány oldal inkább politikatörténeti kitérô, mintsem eszmetörténeti értekezés. Annál gazdagabb a következô fejezet, A barokk és a középkori nemzeti kultúra aranykora. Gazdag és egyértelmû az anyag: a román krónikairodalom. Ezt és Armbruster értékelését olvasva láthatjuk, mennyire idôtálló I. Tóth Zoltán 1942-i tanulmánya a római eredetkultusznak a korai román feudális nacionalizmusban játszott szerepérôl. Mivel az eredettudat már ebben politikai tartalom hordozója volt (Miron Costinnál például a keresztény szolidaritás igényét is nyomatékosította, Dimitrie Cantemirnél a római harcosoktól eredeztetett bojárság társadalmi és hatalmi helyzetét legitimálta), nemigen találó a következô fejezet címe: A római eszme nemzeti átpolitizálása. Annál is inkább, mert a XVIII. század eleji szász és osztrák szerzôk idevágó megnyilatkozásai nélkülözik az ideologikus tartalmat, tájékoztató jellegûek, minél jobban kiállnak a románok római származása mellett, annál haladóbbak - a szerzô szerint. Átpolitizálásról valóban beszélhetünk, amikor Inochentie Micu-Klein görög katolikus püspök a római származást a román nemzeti jogokért indított harcában, kérvényeiben és beadványaiban fô érvként emeli ki a magyar nemesi elôjogokat szentesítô hódítás-tézissel és a szászok királyi privilégiumára hivatkozó magatartásával szemben, mint ezt máig a legárnyaltabban ugyancsak I. Tóth Zoltán és a román szakirodalomban méltánytalanul keveset idézett Lucian Blaga mutatta be.

Az 1790-es évek vitairodalmát már nem ismerteti a szerzô. Pedig nem ártott volna, mert így esetleg elolvassa Johann Christian Engelnek a románok eredetérôl szóló mûvét is: ez az egyik legjobb és legmélyebb
XVI-XVII. századi helyzetjellemzés, amelyet addig nem román írt a románokról, még akkor is, ha a historikus jozefinista katolikusellenesség jellemzi, és az adott rendszerrel való - kényszerû - elégedettség. De hát miért ültessünk a vádlottak padjára egy, a jakobinus diktatúra tombolásakor huszonnégy éves történészt, akinek még sok mindenen kellett átmennie. Ha mindezt alaposabban szemügyre vette volna Armbruster, akkor éppen olyan körültekintéssel mérlegelte volna érdemeit, mint J. K. Ederét, aki sokkal élesebben nyilatkozott a románok törekvéseirôl és történelemszemléletérôl.

Adolf Armbruster munkája eredetileg doktori értekezés volt. A könyv legérdekesebb fejezete az utolsó, mely az értekezés háttéranyagát tartalmazza. Fôhôse nem is annyira a szerzônk, mint inkább Constantin Daicoviciu, a kiváló régész. Kaméleonként aposztrofálja s valósággal démonizálja ôt a szerzô. Hiszen az értekezést elutasította, téziseit támadta a sajtóban, 1970-ben pedig négyszemközt megvallotta: ,,Kedvesem, mint tudod, már nem tudom feltétlenül osztani e nép kontinuitását és rómaiságát." E kis - tanú nélküli - beszélgetés felelevenítése után következnek az opponensek, a román történetírás reprezentatív alakjainak véleményei. Ez már-már tûzijáték. A bírálatok szinte a mûfaj remekei. D. Prodan az anyaggyûjtés gazdagságát méltatva a rómaiság tudatának körülírását kérte számon, annak kifejtését, hogy mi a népi, valamint az értelmiségi, tudós, autochton tudatforma, egyben jelezte, hogy a magas és a népi kultúra összefonódása nyitott kérdés, ha nincs közvetlen forrásanyag. Egyébként néhány lényeges részletkérdés jelzése után azt kérte, a szerzô tompítsa munkája polemikus élét, a sajtóban megjelent vitacikkekre jegyzetben válaszoljon. M. Berza utalt arra, hogy Daicoviciu 1960-ban a rómaiságtudat folytonosságát hirdette, most pedig megtagadta azt. Hangsúlyozta, hogy szerinte Armbruster semmit sem bizonyított, és ilyesmit ô maga nem is tart lehetségesnek, ismerve a korábbi századok történeti valóságát. Egyébként a források megszólaltatásának technikáiról szólt, óvatosságra intve. Például: Porfürogenetosz a dalmáciai rómaiakon nem románokat értett, mint az értekezés szerzôje állította; a bizánci források állításaiban az általános alany (,,mondják") nem többes szám harmadik személy; Miron Costint nem kell ,,titán"-ozni és monumentális mûvérôl írni; meg kell vizsgálni, mik azok a krónikákban és néphagyományokban szereplô ,,római sáncok", ,,Trojanus útja" - annál is inkább, mert a román ,,troian" ⁼ sánc, földhányás, út szó szláv eredetû, és a néphagyományok Trojanusát a XIX. század közepén latinosították vissza. Az elutasító és kritikus nézetekkel szemben S. Papacostea, a kiváló középkorász egészében elfogadta az értekezés téziseit, csak kisebb részletkérdésekben tett módosítási javaslatokat. Mindenki elismerôen szólt a munka anyaggazdagságáról. Az opponensi véleményeket is mérlegelô bizottságot viszont ez nem hatotta meg, talán saját véleményét olvasta ki a sorok közül. Jegyzôkönyve némileg kocsmai beszélgetésre emlékeztet. Iorgu Iordan, az akkor legnagyobb román nyelvész szerint már sok a doktor. Daicoviciu egyenesen ,,horribilis"-nek minôsítette a munkát, és amikor a pozitív véleményekre figyelmeztették, így válaszolt: ,,Már nem csodálkozom semmin!" A doktori értekezés szakmai vezetôje, Andrei Ot ⁵ etea ezek után Ceaus ⁵ escuhoz fordult. Felhívta a figyelmet a munka eredményére: a szerzô kimutatta a római eredettudat autochton jellegét: hogy azt nem idegenektôl vették át a románok, hanem fordítva. Mindezt szembeállította Daicoviciu híres Tribuna cikkének ama kijelentésével, mely szerint a tömegek és a felsô rétegek is teljességgel elfelejtették, hogy a dákoktól és a rómaiaktól származnak. Ezt a levelet kiegészíti az Armbrusteré, ugyancsak a nagy címzetthez. A levélíró öntudatosan jelezte, hogy valamelyik külföldi egyetemen fogja értekezését megvédeni, és ,,ellentmondásos érzésekkel hagyom itt azt a népet, amelyhez tartozni akartam és amelyet szerettem, de amely nem fogadott be engem". Nem kapunk magyarázatot, miért azonosítja az ôt elutasító ,,Daicoviciu - Göllner - Miron Constantinescu - Mircea Malit ⁵ a csoport"-ot a román néppel. Valószínû, hogy nem vette észre az elismerés és az elutasítás polifóniáját, azt, hogy Daicoviciu számára, akit még az utolsó mondatban is kaméleonként marasztalt el, ez a disszertáció alkalmat nyújtott a primitív ôskultusz elleni fellépésre. És miközben tudjuk, hogy szakmai és emberi tisztességnek aligha lehet próbája a tudományos meggyôzôdés, és a római kontinuitástudat elfogadója és ellenzôje egyaránt lehet tisztességes, az armbrusteri helyeztet találóan jellemzi Várkonyi Nándor diagnózisa: ,,Nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból."

Armbruster könyvét úgy is felfoghatjuk, mint a mostoha feltételek közötti dörzsölt lavírozást. Szkülla és Karübdísz, pontosabban: mítosz és fétis között; az eredetére büszke ôsromán mítosza és annak öntudatos - nacionalizált - proletár fétise között. Hiszen óhatatlanul a lét teljességét megragadni képes ,,ontologikus paraszt" értelmiségi konstrukciója sejlik fel a háttérben, miközben az idegenek ellen fegyvert fogó betonblokk-barakklakó összehomogenizálásán fáradozott a pártelit. Valójában a mitizált és a fetisizált archetípus ,,sziklái" között hullámzó politikai mitológia vizein navigált a szerzô. És ami meglepô: a bírálatokból semmit sem tanulva mocskolja Constantin Daicoviciut, aki valami tragikus hôsként magasodik a kissé piszkos ,,értelmiségi táj" fölé. Sokkal elegánsabb lett volna Daicoviciu indulatos megnyilvánulásait is elhelyezni a korban, hiszen ezek a nacionálkommunista propaganda nevetséges mivolta és a román tudományosság züllése ellen irányultak. Daicoviciunak ráadásul lelkiismeret-furdalása lehetett, hiszen a romlásban is szerepet játszott. Így még Armbruster is, akinek tudományos álláspontját mint lehetséges álláspontot el lehet fogadni a tudomány szabadságharcának és integritásának képviselôjeként, a légkört rontó totalitarizmus áldozataként szerepelhetett volna.

Egyébként a Fônök nagylelkû volt, és a könyv megjelenhetett. Ha nem így lett volna, érdekes tudománytörténeti jelenettel lennénk szegényebbek, és a maga korában érdekes mûvel. A harmadik kiadástól azonban azt várjuk, hogy szélesebb európai összefüggésekbe ágyazza a ,,román jelenség"-et, az együttélés és a másikról alkotott kép korszerû kutatási követelményeinek megfelelôen, másként: a tudálékosság és a dogmatizmus helyett becsületes párbeszédet a forrásokkal, azok szerzôivel, eddigi megszólaltatóival és az olvasókkal. És a transzparencia követelménye aligha jelentheti az immár dekonstrukcionalista mezben jelentkezô laposságot, hiszen a történész számára ,,megérteni, nem fényesítés, egyszerûsítés, tökéletesen tiszta logikai sémára való leegyszerûsítés: elegáns és absztrakt rajzolat. Megérteni annyit tesz, mint bonyolítani. Mélységben gazdagítani. Fokozatosan bôvíteni. Életet vinni bele", mármint a kérdéskörbe, amellyel foglalkozunk (Lucien Febvre: Combats pour l'histoire). Ha pedig a bûnbakkeresés szenvedélye nélkül próbálunk a jövôbe tekinteni, akkor csak még idôszerûbbnek tarthatjuk azt, amit Benedetto Croce, az esztétika és a történelemfilozófia nagy klasszikusa - aki a szabadságeszme lekötelezett híve maradt a fasiszta Olaszországban is - 1938-ban A történelem mint gondolkodás és cselekvés címû mûvében írt: ,,Történelmet írni - jegyezte meg egyszer Goethe - egyik módja annak, hogy levessük magunkról a múlt terhét. A történeti gondolkodás anyagává teszi azt, tárgyává alakítja, és a történetírás felszabadít a történelem alól." Hozzátehetjük: a politikai mitológia uralma alól is, amelynek egyébként - félreértés ne essék - Romániában is kiteljesedôben van a hiteles elemzése.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu