Martin Eggers:
Das ,,Gro§mährische Reich" - Realität oder Fiktion?
Eine Neuinterpretation der Quellen zur Geschichte des mittleren Donauraumes im 9. Jahrhundert
Anton Hiersemann, Stuttgart, 1995
Monographien zur Geschichte des Mittelalters,
40 old.

Martin Eggers:
Das Erzbistum des Method.
Lage, Wirkung und Nachleben der kyrillomethodianischen Mission
Otto Sagner, München, 1996
Slavistische Beiträge, 339 old.

A néhai Boba Imre feltételezését a kora középkori Morávia elhelyezkedésérôl, melyet a kutatók egy kis csoportja - például Charles Bowlus, Herbert Schelesniker, Otto Kronsteiner - is magáévá tett, ma már elvethetjük.1 Eszerint Morávia nem azon a helyen feküdt volna, ahová a tudomány hagyományosan helyezte, nevezetesen az északi Morva (Morava) folyó völgyében, hanem a mai Szerbiában, közelebbrôl a déli Morava völgyében, illetve az attól nyugatra esô térségben, s az ôsi Sirmium (a mai Sremska Mitrovica) lett volna a központja. Ezzel szemben egy, a közelmúltban megfogalmazott elmélet érdemel - pontatlanságai és az általa nyitva hagyott kérdések ellenére - megkülönböztetett figyelmet, miszerint a morva állam eredetileg, Szvatopluk herceg 870-ben elkövetett államcsínye elôtt, a magyar Alföldön feküdt, a Tisza folyó mindkét oldalán.

Martin Eggers itt ismertett két könyve közül az elsôt a német történész azzal az állítással indítja, miszerint a hagyományos - ,,orthodox" - nézet Csehszlovákia felbomlása elôtt igen erôs támogatást kapott nem tudományos, nemzeties színezetû körök részérôl. Véleményem szerint azonban ez a tényezô, tekintve, hogy az ilyen meggondolások feltehetôleg a cseh-szlovák rivalizálás jegyeit is magukon hordták, csak alárendelt szerepet játszhatott.

Eggers ezután rátér a kárpát-medencei bolgár és avar betelepülés bizonyítékainak tárgyalására, és elôvezeti elméletének két fô tételét, amelyek a történeti források átfogó ismeretén alapulnak - amit Boba hipotézisérôl nem lehet elmondani. Az egyik tétel szerint Mojmir és Rasztiszlav Moráviája - amit még német nyelvû szövegében is e latinizált néven emleget, hogy megkülönböztesse a közkeletû német Mähren elnevezéstôl - nem ott helyezkedett el, ahol hagyományosan véltük, s nem is ott, ahová Boba helyezte, vagyis a Dunától délre esô területen, hanem a magyar Alföldön, a Tisza partjai mentén. Fôvárosa vagy központi települése Eggers szerint Maroswar (a mai Marosvár) vagy urbs Morisena volt, amelyet késôbb Szent István király egyik diadalmas hadvezérérôl Csanádnak neveztek, s amely a Maros mentén terült el, keletre attól a helytôl, ahol a folyó Szegednél a Tiszába torkollik. A város nagy valószínûséggel a mai Arad mellett feküdt, földsáncok védelmében, amelyeket régészeti ásatások során feltártak (csak-úgy, mint legalább egy egyházi épületstruktúra nyomait a sáncokon belül; l. Dávid Katalin és L. Marghitan ide vonatkozó tanulmányait. 2 A település tehát az egykor ,,Avar Pusztaságnak tartott térség kellôs közepén helyezkedett el, az avar birodalom VIII. század végi - IX. század eleji összeomlása utáni korszakban. Feltéve, hogy szlávok lakták - illetve inkább aszerint, amilyen mértékben szlávok lakták -, ezt a területet korábban vagy a Szvatopluk uralkodása alatti nagy morva állam egy nyúlványának tekintették (amelynek északnyugatra volt a központja), vagy az elsô bolgár birodalomnak vélték (amelynek jóval messzebb, délkeletre volt a központja). 3Az itt lakó morvák Eggers feltevése szerint kifejezetten egy déli szláv törzs népe voltak: nevüket a Morava déli folyása térségének elnevezésérôl vették, amely terület éppen ezért feltehetôleg az ôshazájuk volt. Eggers úgy véli, Rasztiszlav maga is déli szláv eredetû lehetett (s ezért nevének Ra-val kezdôdô formája helyesebbnek tûnik, mint a Ro- kezdetû).

A történeti források közül a német történész hivatkozik például VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár De Administrando Imperio (A birodalom kormányzásáról) címû munkájára, amelyben egy bizonyos ,,Nagy Morávia", valamint egy Sfendoplókos nevû herceg többször is szóba kerül. Ez a térség a mû szerint a ,,türköktôl", vagyis a magyaroktól délre terül el, illetve olyan elnéptelenedett vidék, amelyre aztán ez a nép telepedett le. Jóllehet, a bizánci császár X. század közepén írott munkájának földrajzi hivatkozásai nem teljesen megbízhatók, mégis fontos tanúbizonyságnak kell tartanunk ôket. 4 Számolva azzal, hogy Konstantin császár feltehetôleg különbözô forrásokból nyerte ismereteit a morvák törzse elhelyezkedésérôl, elképzelése alapján megközelítôleg felrajzolhatók ennek a területnek a határai: a déli határ a Dunának a Vaskaputól kiinduló vonala volt; az északi határt a magyarok településterülete képezte, mielôtt meghódították Moráviát; s úgy tûnik, keleten is a magyarok voltak a morvák szomszédai, bár Konstantin ezt nem jelenti ki egyértelmûen. A császár Moráviának csak a nyugati határát nem jelöli ki világosan. Ha feltesszük azonban - mert fel kell tennünk -, hogy a Duna középsô folyásától nyugatra elterülô Pannonia (Transdanubia) a Karoling-birodalom része volt, nyilvánvaló, hogy a morvák aligha telepedhettek le itt. Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy a gyakran használt ,,Nagy Morávia" terminus éppenséggel Konstantin császár szóhasználatára megy vissza. A De Administrando Imperio címû munkájában a ,,nagy" (görögül: megále) jelzô nem szó szerint értendô, hanem ,,régi, elôbb" értelemben, vagy, amint azt Herwig Wolfram kifejtette, jelentése nagy valószínûséggel ,,külsô", azaz nem a Birodalomhoz tartozó.

Az ún. Geographus Bavarus (Descriptio civitatum et regionum ad septentrionalem plagem Danubii, IX. század vége) két népcsoportot különböztet meg, a Marhariit és a Merchanit. Míg számos kutató e két törzsnevet, illetve az általuk jelölt népeket ugyanazon etnikai csoport pusztán különbözô fejlôdési fokon álló részeiként próbálta azonosítani, Boba - a traktátus címében foglaltak ellenére - a Merchanit a Dunától délre esô területekre helyezte. Eggers a maga részérôl a magyar Alföldön lakó morvákat véli felfedezni bennünk. A német tudós Morávia Tisza-völgyi elhelyezkedésének esetleges bizonyítékát látja egy Paulus Orosius hispániai pap által a pogányok ellen írt munka angolszász változatában is, amely egy Maroara nevû néprôl emlékezik meg. Orosius szövegét a IX. században ültették át óangol nyelvre (amely idôszakból valóban várhatók a morvákra vonatkozó utalások), ám Orosius V. század elején keletkezett traktátusának az adatai magától értetôdôen aligha vonatkozhatnak rájuk. Az Eggers által felhozott néhány, a IX. század végérôl származó arab történeti és földrajzi munka utalásai pedig olyannyira homályosak, hogy lehetetlen világosan megállapítani, kikre is vonatkoznak.

Míg az elôbb felsorolt hivatkozásokat - noha sokszor homályosak és kétes értékûek - közvetlen adatoknak tekinthetjük, a korabeli forrásokban néhány közvetett adat is fellelhetô. Így például Einhard Vita Karoli Magni (Nagy Károly élete) címû mûvében a frank király Germaniája ,,inter Rhenum ac Vistulam fluvios oceanumque ac Danubium" fekszik. Így ez a térség magába foglalná a hagyományos értelemben vett Moráviát is, egy, a Boba feltevéseinek megfelelô, a Dunától délre fekvô morva településterületet azonban semmiképpen sem, hiszen a Visztula forrásvidékét és a Dunakanyart összekötô képzeletbeli vonaltól keletre esô vidék biztosan nem tartozott Germaniához. Boba továbbá, mint Eggers rámutat, egyszerûen nem vett tudomást a salzburgi érsekség 870-71-ben összeállított, Metód ellen irányuló ,,Fehér Könyve", a Conversio Bagoariorum et Carantanorum címû mû 5egyik részletérôl. A Conversio elmondja, hogy Mojmir és Pribina szálláshelye ,,supra Danubium", azaz a Dunától északra (vagy a Dunán túl) volt. Eggers szerint Boba más forrásokat is félremagyarázott. Így például a Lajos herceg keleti hadjáratáról szóló tudósítások ôszerinte arról tanúskodnak, hogy a morvák a Dunától délre éltek volna; téves a Német Lajos királynak Rasztiszlav ellen indított hadjáratáról nyújtott olvasata is. Végül a Karlmann-nak apja, Lajos elleni lázadásáról szóló beszámoló, amely említést tesz arról, hogy Lajos ezúttal szövetséget köt Rasztiszlavval, semmiképpen sem utal arra, hogy a morva településterület a Dunától délre feküdt volna. Ezen az alapon Eggers egyetért Bobával abban, hogy a Karlmann-nak apja elleni második (862-863) felkelésérôl készült beszámolóból nem következik, hogy Morávia valóban ott helyezkedett el, ahol hagyományosan vélték. Más történeti események és az azokról szóló tudósítások ugyanilyen tanulsággal bírnak. Semmilyen más helytálló következtetést nem lehet levonni belôlük, mint azt, hogy a keleti frank birodalom lázadóinak Rasztiszlav volt az egyetlen potenciális szövetségesük. Ez a helyzet csak azután változott meg, hogy 871-ben, elôzô évi erôszakos hatalomátvétele után, Szvatopluk került Morávia élére.

Sokkal kevésbé meggyôzô Eggers érvelése azokkal a közvetett adatokkal kapcsolatban, amelyeket a hagiográfiai források a szlávok tanítóiról, Konstantin-Cirillrôl és Metódról, valamint elsô tanítványaikról szolgáltatnak. Így például a ,,Felsô Morávia" (egyes számú genitivusz alakú) kifejezés nemcsak egy XIV. századi bolgár vita elôszavában szerepel, mint Eggers állítja, hanem legalább a XI. századra nyúlik vissza, amint azt a Codex Assemanianus egy egyházi szláv (ószláv) nyelvû említése tanúsítja (145b folio, 21-23. sorok, latin fordítása J. S. Assemaninak, a Vatikán egyik XVIII. századi könyvtárosának köszönhetô). A szöveg alátámasztaná a két Moráviáról alkotott elképzelést, adatai alapján azonban nyilvánvalóan ,,Felsô Moráviát" - ahol a Thessalonikibôl érkezett barátok tevékenykedtek - kellene távolabb levônek, Bizánc hatás- és érdekkörén kívül esônek tartanunk.

Nem világos továbbá, hogy a Naum két vitájában található hivatkozásokból hogyan lehet arra következtetni, hogy Morávia a magyar Alföldön volt. A második vitában a Moráviából az akkor a bolgárok által megszállt Belgrádba vezetô menekülés útjának a leírása nem túl sokatmondó, hiszen a Szvatopluk alatti hatalmas kiterjedésû Morávia abban az idôben már valóban magába foglalhatta a Duna középsô folyásától keletre elterülô vidéket, ha területének magja eredetileg talán jóval messzebb feküdt is északnyugati irányban. A földrengésekbôl, amelyek Sirmiumban gyakoriak voltak (ám a Dunától északra esô Morva [Morava] völgyében már nem), vagy a vízbuzgárokból, amelyek a Tisza völgyében fordultak elô - legyenek akár irodalmi toposzok, akár valós jelenségek - sem lehet megbízhatóan következtetni az eredeti Morávia hollétére.

Még kevesebb bizonyító erôvel bírnak az orosz ôskrónika említései Moráviáról és a morvákról, hiszen tudjuk, hogy a kijevi krónikaíró tévedett, amikor azt állította, hogy a szlávok eredetileg a Duna mentén telepedtek le, ,,ahol - mint írja - most a magyarok és a bolgárok laknak". O. N. Trubacev orosz tudós is kétségtelenül elveti a sulykot, amikor azt feltételezi, hogy a szlávok ôshazája valahol a Kárpátoktól délre feküdt, valószínûleg Pannóniában. 6A kijevi Rusz és a csehek földje közötti intenzív kapcsolatok inkább arra utalnak, hogy Morávia földrajzilag közel lehetett Csehországhoz; de vegyük számba Eggers idevonatkozó érveit, amelyeket második könyvében fogalmaz meg ezekrôl a kapcsolatokról.

A frank évkönyvek és krónikák áttekintése után - amelyeket sokkal alaposabban tanulmányozott, mint Boba - Eggers kijelentette, hogy utóbbinak egy, a Dunától délre elterülô Moráviára vonatkozó elképzelése minden szempontból téves. Állítása szerint ugyanakkor ezek a források nem mondanak ellent egy olyan feltevésnek, miszerint Morávia eredetileg a magyar Alföldön feküdt. Néhány esetben valóban találhatunk olyan utalásokat, amelyek alátámasztanának egy ilyen hipotézist: például a Német Lajos 863. évi megtévesztô manôverezésérôl, vagy a keleti frankok és a bolgárok 864. évi közeledésérôl szóló feljegyzéseket. Míg Eggers, mint említettem, egyrészt úgy véli, hogy ennek az ôsi Moráviának a központja Marosvár volt, másrészt amellett érvel, hogy Nyitrát és vidékét csak 871 és 874 között, Szvatopluk uralkodása alatt kebelezte be Morávia.

Már ez a feltevés is meglehetôsen merésznek - jóllehet, nem teljesen elképzelhetetlennek - tetszik, ám a német tudós az igazi meglepetést korábbi könyvének harmadik részével okozza, amelyben a ,,Szvatopluk alatti Morávia területi és eszmei terjeszkedését" tárgyalja. Meg kell jegyeznünk, hogy a szláv uralkodó hatalmas kiterjedésû államának - melynek eredeti központja állítólag a Dunától délre feküdt - vizsgálata során Eggers elképzelései jóval közelebb állnak Bobáéhoz, mint az elôzô részben. Ebben az összefüggésben elsôrendû történeti forrásként a korábban említett diocleai pap krónikáját használja, amely azonban meglehetôsen kétséges értékû. Eggers a maga részérôl igazolni igyekszik megbízhatóságát.

Érvelése vázlatosan így hangzik: Szvatopluk uralkodásának idején országa óriási mértékben kiterjeszkedett. Mielôtt 871-ben hatalomra jutott volna a tulajdonképpeni (a Duna középsô folyásától keletre fekvô) Moráviában, eredeti regnuma nemcsak Boszniát foglalta magába, mint Boba megállapította, hanem Szlavónia egy részét is, a Száva és a Dráva folyók között. Míg tehát 870-871-ben, amikor Szvatopluk megfosztotta trónjától nagybátyját, Rasztiszlavot, (a magyar Alföldön elterülô) Morávia egyesült - mondja Eggers - Bosznia-Szlavóniával, a késôbbiek során pedig újabb területeket hódítottak meg, illetve el a keleti frank királyságtól, és csatoltak Szvatopluk patrimoniumához. Így például, véli Eggers, 884-ben Alsó-Pannóniát (mely a Balaton körüli térséget, közelebbrôl Pribina és Kocel volt vazallus hercegségét jelentette), 884-ben vagy 890-ben feltehetôleg Felsô-Pannóniát (vagyis a Rába és a Duna között, a Fertô-tó körül fekvô területet) is, továbbá 874-880-ban a ,,Vulgarii" egész területét (mely a Dunától északra, a mai Szlovákiában a Vág és a Garam folyók mentén lévô vidéket jelentette Nyitra központtal), 890-ben pedig a hagyományos értelemben vett Morávia egész területét és Csehországot.

Kevésbé világos, hogyan vélekedik Eggers a sirmiumi, kiemelkedô jelentôségû vidékrôl (illetve azonos nevû városáról), amely a Száva alsó folyásától délre terült el egészen Belgrádig. Feltehetôleg bolgár uralom alatt maradt. Eggers véleménye szerint Szvatopluk hatalmas regnumától függtek, vagy személyén keresztül azzal valamilyen dinasztikus kapcsolatban állottak a korábban bizánci fennhatóság alatt lévô, adriai parton elterülô déli szláv területek uralkodói, az északi Kvarner-szigetektôl egészen a déli Kotori-öbölig és Shkodrai-tóig csakúgy, mint maga a szárazföldön Szerbia (vagy Raska, Ras város központtal). Továbbá, érvel Eggers, Szvatopluknak a még délebbre lakó szlávok körében is érvényesülô befolyása vagy egyenesen dominanciája fényében kell a diocleai pap krónikájába foglalt adatok jelentôségét értékelnünk. Azt a kérdést, hogy Szvatopluk északon, Dél-Lengyelországban a Visztula mentén élô népekre vagy a (csehektôl északra lakó) szorbokra is kiterjesztette-e valamikor az uralmát, Eggers nyitva hagyja ugyan, de nem zár ki egy ilyen lehetôséget.

Nincs terünk arra, hogy a német történész érvelésének minden részletét megvizsgáljuk. Egyik legfôbb törekvése természetesen az, hogy megállapítsa, hogyan és miért írta a diocleai pap szlávokról szóló krónikáját (Regnum Sclavorum címmel, amit késôbb horvát nyelvre is lefordítottak), valamint hogy más, megbízhatóbb források mennyiben hitelesítik a krónikában foglaltakat. Hogy a legbonyolultabb problémát - a távoli Csehország állítólagos leigázását Szvatopluk által (894-ben) - megmagyarázza, Eggers egyrészt azzal érvel, hogy a Nyitra körül elterülô ,,bolgár" (avar?) vidék hódoltatására csak meglehetôsen késôn került sor. Másrészt pedig azzal - ami ennél is fontosabb -, hogy nem a hagyományos értelemben vett, a Morva (Morava) folyó északi völgyében lakó morvák igázták le cseh szomszédaikat, hanem éppen ellenkezôleg, a - korszak nagy részében a keleti frank királyság részét képezô - csehek hajtották uralmuk alá a Morva vidékét még azelôtt, hogy a fent említett (eredeti) morvákkal együtt Szvatopluk morváinak fennhatósága alá kerültek volna.

Második könyvében Eggers megismételte, illetve alaposabban kidolgozta néhány, a korábbi munkájában felvetett állítását. Így például amellett, hogy újra megfogalmazza elôbbi - s teljességgel tarthatatlan, pusztán a diocleai pap krónikájának megbízhatatlan közlésén alapuló - feltevését, miszerint Tomiszlav horvát király Szvatopluk unokája volt, továbbá hogy más, félrevezetô vagy alapvetôen téves elgondolásokat hangoztat -például, hogy Metód alkotta meg a glagolita írásrendszert, s hogy ô volt a Vita Constantini egyedüli szerzôje is -, a német történész újabb könyve számos meggyôzô érvet is felhoz.(Tomiszlav állítólagos felmenôirôl l. Das ,,Gro§mährische Reich". 343-350. old. és Das Erzbistum des Method. 90., 92. old.) 7 Valószínûleg igaza van többek között abban, hogy Cirill és Metód tanításai Horvátországban - vagy inkább Dalmáciában és Isztriában - gyökereztek meg a legjobban, abban azonban már kevésbé, hogy Csehország földjén és (az eredeti) Moráviában is kimutathatók lennének. Nem is beszélve Dél-Lengyelországról, ahol Cirill és Metód tevékenységének állítólagos nyomait a legteljesebb gyanakvással kell fogadnunk. Eggers véleménye szerint Csehország egyházi szláv (ószláv) nyelvû írásbelisége a benedekrendi Sázava apátság és a (XI. század korabeli) kijevi Rusz közötti igen szoros kapcsolatok eredményeként alakult ki, majd a XIV. század folyamán annak köszönhetôen fejlôdött tovább, hogy IV. Károly császár horvát glagolitákat hívott Prágába.

Figyelmet érdemel az a feltevése is, miszerint a kijevi foliók nagy valószínûséggel a déli szláv terület nyugati peremén keletkeztek, és a Szent Péter liturgiája néven ismert kelet-nyugati rítust tükrözik, melyet mind az Aquileai Patriarkátus, mind annak dalmáciai és dél-pannóniai missziós területei is átvettek (Das Erzbistum des Method. 114-118. old.). Továbbá, ha némileg túlzó is, nem elhanyagolható Eggersnek az a gondolata sem, hogy a kijevi foliókban fellelhetô cseh (vagy morva) nyelvi fordulatok mögött esetleg Zágráb elsô (az esztergomi püspökségnek alárendelt) segédpüspöke, a cseh nemzetiségû Duh vagy az ô kíséretének valamely tagja állhat. Annak azonban, hogy Eggers vagylagosan különbözteti meg egymástól az egyházi szláv (ószláv) és az óbolgár nyelvet, aligha van értelme, hiszen egyetlen komoly kutató sem vonta még kétségbe, hogy a Thessalonikibôl jött barátok által elôször leírt nyelv déli szláv, vagy még pontosabban, keleti déli szláv (azaz óbolgár) eredetû volt (Das Erzbistum des Method, 82-86. old.).

Összefoglalásként le kell szögeznünk azonban, hogy Eggers újabb munkájában, jóllehet számos, a német kutató széles körû ismereteirôl és a források újszerû interpretációi iránt való fogékonyságáról tanúskodó értékes megfigyelést találhatunk (néhány téves vagy megalapozatlan állítás, sôt olykor kifejezetten zavaró hiba társaságában), az általa eredeti Moráviának vélt terület - a magyar Alföld - régészeti anyaga az, ami a leginkább megkérdôjelezi egész teóriáját; erre vonatkozóan lásd a 4. és 5. jegyzetpontban meg-adott hivatkozásokat. Nem teljesen érthetô továbbá, s ez a másik - hasonlóan súlyos - probléma Eggers elképzelésével, miért omlott volna össze az egész érsekség kevéssel Metód halála után, miért nem élhette túl bizonyos területeken a magyarok megjelenését, ha tudjuk, hogy egyes nagy kiterjedésû részei, például Dalmácia és a közvetlen mögötte elterülô vidék, épen és sértetlenül megmaradt, a magyarok beözönlése nem érintette. A Kúria, legalábbis kezdetben, semmiféle jelentôsebb nehézséget nem támasztott az idôsebb Thessalonikibôl jött barát missziós munkájával szemben, segédpüspökének (és utódjának), a német Wichingnek az ellenségeskedése csak idôleges volt.

Angolból fordította: Kristóf Ildikó; az angol változatot lásd Budapest Review of Books, 1996 (6) 189-192. old.

Jegyzetek

1 Lásd tanulmányaimat. Henrik Birnbaum: Where was the Center of the Moravian State? In: American Contributions to the Eleventh International Congress of Slavists. R. A. Maguire - A. Timberlake (eds.) Columbus, OH, 1993. 11-24. old; The Location of the Moravian State Revisited. Byzantinoslavica, 54. (1993), 336-338. old.; Zum (hoffentlich) letztenmal über den weitgereisten Method und die Lage Altmährens. Byzantinoslavica, 57. (1996), 188-193. old.; J. Schaeken: Sprachwissen-schaftliche Überlegungen zur geographischen Lage Altmährens'. Byzantinoslavica, 54. (1993), 325-335. old.; Boba Imre legfontosabb e tárgyben írt könyve: Moravia's History Reconsidered: A Reinterpretation of Medieval Sources. The Hague, 1971.; lásd még uô: The Cathedral Church of Sirmium and the Grave of St. Methodius. In: Berichte über den II. Internationalen Kongress für slawische Archaeologie 3, Berlin, 393-397. old. (reprinted in DSS = Die slawischen Sprachen, 8. (1985) 35-40. old; Wo war die 'Megale Moravia'? DSS, 8. (1985), 5-19. old.; Dux Boemorum and the Sclavi Nitrienses in Anonymi Gesta Hungarorum. Ural-Altaische Jahrbücher/Ural-Altaic Yearbook, 60. (1988), 13-25. old. Charles Bowlus: Where was Ninth-Century Moravia? Toward a Structural Analysis of the Frankish Sources, DSS, 10. (1986), 5-36. old.; Imre Boba's Reconsiderations of Moravia's Early History and Arnulf of Carinthia's Ostpolitik (887-892). Speculum, 62. (1987), 552-574. old.; Idem: Franks, Moravians and Magyars. The Struggle for the Middle Danube, 788-907. Philadelphia, 1995.; Otto Kronsteiner: Where was the Center of the Moravian State? DSS, 33. (1993), 113-127. old.; Herbert Schelesniek: Die historischen und politischen Hintergründe der kyrillomethodianischen
Mission. In: Symposium Methodianum, K. Trost et al., eds., Neuried, 1988. 269-279. old.; Gedänken zu einem 'häretischen' Buch. Anzeiger für slawische Philologie, 19. (1989), 181-188. old.

2 Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye mûvészeti topográfiája. Bp., 1974.; L. Margithan: Banatul æn lumina arheologiei - sec. VII-XII. e. n. Timis5oara, 1985.

3 L. elsôsorban Á. Cs. Sós: Die slawische Bevölkerung Westungarns im. 9. Jahrhundert. München, 1973. 3-65. old., különösen 57-65. old. igen értelmes tárgyalását a kérdésrôl.

4 Meg kell itt említenünk, hogy Konstantin Morávia elhelyezkedésével kapcsolatos véleményének a megbízhatóságát nemcsak Herwig Wolfram kérdôjelezte meg (Constantine VII. Porphyrogenitus and His Age. Athens, 1989. 5-14. old.), hanem már korábban Györffy György is; Fehér G. pedig régen rámutatott, hogy a diocleai pap krónikája (horvát változatában Ljetopis Popa Dukljanina) pusztán legendás horvát (déli szláv) hagyományokat örökít meg; l. Á. Cs. Sós: i. m. 58. old. hivatkozásokkal.

5 L. errôl elsôsorban Herwig Wolfram újabb munkáját: Salzburg, Bayern, Österreich. Die Conversio Bagoariorum et Carantanorum und die Quellen ihrer Zeit. Wien-München, 1995., különösen 87-100. old. A Conversiót az igazság meghamisítása egyik példájaként tárgyalja ugyanô: Einleitung oder lügen mit der Wahrheit - ein historiographisches Dilemma. In: Idem Historiographie im frühen Mittelalter. Wien-München, 1994. 11-25. old.

6 Oleg Nyikolajevics Trubacev: Jazikoznanyije i etnogenez szlavjan (Drevnyije szlavjanye po dannim etimologii i onomsztyiki). In: Szlavjanszkoje jazikoznanyije. IX. Mezsdunarodnij szjezd szlavisztov. Dokladi szovjetszkoj delegacii. Moszkva, 1983. 231-270. old.; idem, Slavica Danubiana Continua. Prodolzenie razyskanij o drevnich slavjanach na Dunae, Beograd, 1996.

7 Mindenesetre meglepô, hogy Tomiszlav királyt csak igen kevés forrás említi név szerint, s származása valójában igen ellentmondásos. Minden valószínûség szerint azonban a Trpimir dinasztiához tartozott, feltehetôleg Trpimir fiának, Mutimirnek (Muncimir) volt a fia; l. például Nada Klaic: Povijest Hrvata u ranom srednjem vijeku. Zagreb, 1975. 275-278. old.; I. Gold-
stein: Hrvatski rani srednji vijek. Zagreb, 1995. 269-301. old. Metódról mint a glagolita írás állítólagos megalkotójáról és testvére életrajzának egyedüli szerzôjérôl l. Das Erzbistum des Method. 88., 78. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu