* Elõadás az MTA Õstörténeti Bizottságának "Néprajz és õstörténet" címû ülésszakán, 1995. december 5-én. (Az ülésszak elõadásait a Balassi Kiadó kívánja megjelentetni A honfoglalásról sok szemmel címû könyvsorozatában)
Érdemes átgondolnunk:
hogyan lehet megközelíteni az õstörténet
kérdéseit a néprajztudomány felõl. Vázlatomban
néhány tudománytörténeti elõzményt
szeretnék fölidézni.
Elõadásom címe
tudománytörténetileg talán nem is helytálló,
mivel azt sugallja, hogy a már kialakult néprajztudomány
kezdett érdeklõdni az õstörténet iránt.
A valóságban azonban éppen fordítva: az eredetekre,
õstörténetre irányuló, lassanként
tudományosan is intézményesülõ érdeklõdés
"vette észre" a népi kultúrát mint a történeti
rekonstrukciók potenciális forrását. A néprajztudomány
történetét (e történet egyik fontos ágát)
le lehetne írni mint az õstörténeti szolgáltató
szerepbõl való fokozatos kiszabadulást, emancipációt.
Az "ethnographia" szó a múlt
században az egyes népcsoportok származásával,
õstörténetével foglalkozó tudományos
mûtípust jelentett. Ilyen volt Karl Freiherr von Czoernig
etnográfiája az osztrák birodalomról (benne
az abszolutizmus idején Magyarországgal is, 1855), vagy Hunfalvy
Pál Magyarország ethnográfiája (1876). Kállay
Ferenc a néprajzi kutatásban elõhírnöknek
tekintett közleményében (Magyar régiségek
nyomozása, 1823) azért tette közzé megfigyeléseit
az alföldi gazdálkodásról és településrendszerrõl,
hogy ezzel megvilágítsa a honfoglaló magyarok életmódját.
Nem volt ez másképp
Magyarországon kívül sem és a folklór
területén sem. Franciaországban a nyelvjárási
és folklórgyûjtésben a "Kelta Akadémiának"
(Academia Celtique) volt kezdeményezõ szerepe, mely a francia
nemzeti azonosságtudatban középpontba állított
kelta-gall hagyomány összegyûjtésére törekedett.
A kelták elõtérbe állításának
társadalmi mondanivalója is volt, hiszen a forradalom elõtt
az volt a közvélekedés, hogy a nemesség, az arisztokrácia
a frankoktól származott, a köznép pedig az elnyomott
galloktól. A Kelta Akadémia tagjai azt vallották:
"Az a vágy hajt minket, hogy megtaláljuk és összegyûjtsük
a kelták, gallok által leszármazottaikra hagyott dicsõség
bizonyítékait." "Amiket mi tévesen köznépi
meséknek, pallérozatlan mendemondáknak tartunk, õsi
törvényhozók bölcsességének értékes
tanújelei lehetnek" - írták -, "bár egyeseknek
talán bizarrnak fog tûnni, hogy szavakat úgy állítunk
be, mint antik leleteket." (1805, 1809)
Németországban Jacob
Grimm egykori mítoszok elõcsillámló töredékeit,
cserepeit kereste a népmesékben. Angliában a folk-lore
szó a "popular antiquities" kifejezést váltotta le,
az utóbbi a nép körében megõrzött
õsi szokásokra és tudásra utalt. Amikor 1892-ben
(tehát hozzávetõleg a mi Néprajzi Társaságunk
alapításának idején) az angol tudós
társaságok, köztük a Folk-Lore Society és
az Anthropological Institute átfogó etnográfiai fölvételt
terveztek Angliáról, a munkát õstörténeti
kategóriák szerint tovább élõ angolszász,
kelta, norvég hagyományok kimutatására irányították.
(Az angolok a hagyományválasztékból ez idõben
leginkább a szászokkal azonosultak, és az ebbõl
adódó német rokonságra is szívesen gondoltak.
Nem volt ellenükre az sem, hogy a kelta pártra állt
franciákkal viszont szembekerültek.)
A néprajzi muzeológia
a XIX. század végén Magyarországon (is) történeti
folyamatokat megvilágító forrást látott
a "tárgyi ethonographiában". A Magyarországi Néprajzi
Társaság elsõ elõadó ülésén
Herrmann Antal "hazai néprajzi múzeum alapításáról"
beszélt, és a múzeumban gyûjtendõ tárgyak
jelentõségét - többek közt - így
emelte ki: "E tárgyak a nép házi életének
kegyelettel õrzendõ ereklyéi, múltjának
mintegy megjegecesedett tanúi, kultúrtalaja képzõdésének
úgyszólván geológiája, mûvelõdési
történetének hiteles helyei és archívumai,
amelyekbõl egykoron talán fénysugár derülhet
az õsidõk homályára, megoldást nyerhet
a történelem nem egy rejtélye. Mert a népélet
használati tárgyain ott hagyja nyomát valamennyi történelem
elõtti és történeti korszak, minden átalakulás,
a lakóhely minden változása, a más népekkel
való minden érintkezés." Herrmann Antal itt egy elemekbõl
összetett kultúrafogalmat használt, melynek történeti
rétegzõdését a XIX. század természettudományos-evolúciós
gondolkodásában meghatározó szerepet játszó
geológia, földtörténet körébõl
vett metaforával fejezte ki. (Ez a metafora egyébként
hosszan használatban maradt: Szabolcsi Bence még 1938-ban
is ezzel jellemezte a magyar népzene Kodály és Bartók
által kidolgozott történeti rétegzõdését.)
Az idézett vélemények
mögött tehát a népi kultúrára, általában
a kultúra természetére és a néprajzi
kutatás feladataira, lehetõségeire vonatkozó
határozott elképzelések rejlettek. Elõször
is az az elõfeltevés, hogy a népi kultúrák
tartósan egyes népekhez vannak kötve. Herrmann az elit
kultúráról nem szólt, gondolatmenetébõl
azonban kiolvasható, hogy szerinte a nemzeti kultúrákat
sajátos dichotómia jellemzi - míg az elithez tartozó
társadalmi rétegek életvitele a történelemben
folyamatosan alakul, változik, alul a nép, a parasztság
mintegy kívül a történelmen õrzi a hagyományt.
További elõfeltevés,
hogy a kultúra elemekbõl van összetéve, s ezek
az elemek azonosítható, keveset változó módon
kerülnek át egyik nemzedéktõl a másikhoz.
A néprajz feladata a "kultúrának" mint elemek együttesének,
halmazának vizsgálata. Az emberek önmagukban szinte
érdektelenek a kutatás számára, csupán
mint a kultúra "hordozói", megõrzõi szerepelnek
a képben.
Herrmann Antal elõadása
is része volt annak a kampánynak, amellyel a viszonylag késõn
érkezõ néprajz tudományként kívánta
magát elismertetni. A szaktudományos néprajz hangsúlyozta
elkülönülését a közvéleményben
élõ, érzelmileg színezett népi kultúra
iránti lelkesedéstõl és õstörténeti
illúzióktól. 1891-ben a Magyarországi Néprajzi
Társaság elsõ elnökét, Hunfalvy Pált
Herrmann Antal így búcsúztatta: "univerzális
modern tudással és kérlelhetetlen kritikával
diadalra juttatta az objektív igazságot [...] a nemzeti hiúságnak
hízelgõ, de különben nem genuin népies eredetû
hagyományok ellenében", s egyaránt megcáfolta
a székelyek hun származását és a románok
"képzelt rómaiságát". Éppen a népi
kultúra történeti, õstörténeti értelmezése
vált olyan vitaövezetté, ahol a kritikai, néha
száraz tudományos nézetek összeütköztek
az amatõrök lelkes elképzeléseivel.
Az intézményesülõ
szaktudomány, mint Herrmann Antal is, osztályozott és
összehasonlított, rétegeket és hatásokat
különböztetett meg. Sõt képes volt olyan világos,
általános érvényû állásfoglalásra
is, mint Bátky Zsigmond 1906-ban az Útmutató néprajzi
múzeumok szervezésére címû kötetben.
Bátky leszögezte: "A kultúra, mint kiderült, nincs
népekhez kötve, hanem egyes kisugárzó pontokból
más népekhez is átterjed, és a népek
az emberi mûvelõdés egyes fázisainak csak idõleges
hordozói."
Bátky intellektuális
függetlenségét, szuverenitását akkor értékelhetjük,
ha figyelembe vesszük, mennyire általános volt az õstörténeti
múltba aggály nélkül visszavetített, nemzeti
érzéssel átfûtött népi kultúrafelfogás
ezekben az években. Olyan mûvelt és érzékeny
ember is, mint Fülep Lajos, kézbe véve a Malonyay-féle
Kalotaszeg-kötetet, úgy vélte: "Ennek a stílusnak
valahol Ázsiában ringott a bölcsõje, ma itt Európában
becsülettel, nagy erõvel és egészséggel
képviseli ma is Ázsiát [...] legközelebbi rokonai
Ázsia közepén találhatók, s színei
és vonalai többek közt például a perzsa
mûvészettel mutatnak elég közeli atyafiságot."
(1907) Bátky egy évvel korábban arra figyelmeztetett,
hogy a kalotaszegi hímzéseken is tisztán fölismerhetõ
az európai történeti mûvészeti stílusok
"új nyugoti hatása", és épp ez kapcsolja össze
ezeket a dunántúli és más magyar varrásokkal
(a szlovák hímzésekkel is), másfelõl
ez különbözteti meg õket a román, szerb stb.
hímzések kelet-európai stílusvilágától.
A népi kultúra és
õstörténet kapcsolatában az egyik oldalon - Szûcs
Jenõ kifejezésével - a történeti folyamatoktól
"eloldott" szemlélet jelenik meg, melyben a nemzeti azonosság
"a történelem korai századai irányában
meghosszabbítva, mintegy híddá alakult, melyen kritikai
fenntartások, distinkciók nélkül lehet fel s
alá közlekedni, elütõ korok, struktúrák
szakadéka felett". A másik oldalon viszont arra irányultak
az erõfeszítések, hogy a népi kulturális
örökség egyes összetevõit beillesszék
a konkrét történeti folyamatokba.
Az izolált kulturális
elemek összehasonlításából, elterjedési
képébõl levont következtetések után
az 1920-as, 1930-as években valósult meg a népi kultúrának
történeti források alapján folyamatként
történõ rekonstruálása. Ez magával
hozta az õstörténeti illúziók újabb
kritikai megrostálását.
A magyar népi kultúra
"történetivé" tétele mindenki másnál
inkább Györffy István személyes érdeme.
Györffy gondolatai tanítványok és tanítványok
értelmezõinek interpretációi révén
ma már sokféle másodlagos, harmadlagos változatban
is jelen vannak a tudományos közvéleményben.
A kritikai szaktudomány és a romantikus õstörténeti
illúziók határvidékének mindkét
oldalán hivatkoznak Györffy Istvánra (és munkáiból
lehetséges is kétféle idézeteket kiemelni).
Györffy István legfõbb
újítása az volt, hogy meghatározott társadalomtörténeti
folyamatokhoz kapcsolta azokat a sajátságokat, amelyek azelõtt
leegyszerûsített etnikus-õstörténeti magyarázatokat
kaptak. A kertes települést
1
elsõnek leíró
hajdúböszörményi, hajdúszoboszlói
tanulmányai például Prinz Gyulával vitatkoztak,
aki alaprajzukban Szamarkand, Kasgar utcahálózatának
másolatát, "ezernyi sátor közt" kitaposott utak
példáját vélte fölfedezni. Györffy
viszont a fegyverrel szolgáló hajdúk megtelepítésének
körülményeivel és a XVII. századi gazdálkodás
adottságaival magyarázta e településszerkezet
létrejöttét. 1923-ban írt véleménye
szerint az alföldi tanyarendszert a vizek lecsapolása, a gabonakonjunktúra
és a gabonaexportot lehetõvé tévõ vasúthálózat
kiépítése "hozta világra". A Magyarság
Néprajzában az Alföld régi gazdálkodásáról
így foglalta össze véleményét: "Az Alföld
nomád jellegû mezõgazdálkodását
azonban nem tekintjük a honfoglalás elõtti magyar mezõgazdálkodás
egyenes leszármazottjának [...] a török világ
elõtt ugyanis a mai nagy határú népes alföldi
városok helyén apró határú kis falvak
állottak. Ezekben olyanféle gazdálkodás folyhatott,
mint amilyet ma az Alföld keleti felén a törököktõl
nem pusztított falvakban láthatunk [...] A nagy határú,
népes alföldi városok erõsen nomád jellegû
mezõgazdálkodását a török világ
pusztítása nyomán feléledt és nagyszabásúvá
nõtt, külterjes, nomád állattenyésztés
hívta életre."
Ha a "nomád" kifejezést
közép-ázsiai és régészeti leletekbõl
ismert történeti nomád népekre, így a
honfoglalókra is hivatkozó terminusnak tekintenénk,
a fenti idézet ellentmondást tartalmazna. Ha azonban a "nomád"
szót úgy tekintjük, mint a nagy távolságokat
kezelni tudó, mozgékony, nagy hatósugarú munka-
és üzemszervezésre vonatkozó leíró
terminust, érthetõvé válik, hogy a kétféle
értelmezés révén Györffy István
egyes megállapításai hogyan adhattak lehetõséget
egymással szöges ellentétben álló következtetésekre.
Egyébként föltételezhetõ, hogy magában
a történeti valóságban is benne rejlett a többféle
értelmezés lehetõsége. Ha például
tudjuk is Makkai László, Wolfgang von Stromer és mások
kutatásaiból, hogy a nagy nyájakban folyó,
exportra irányuló alföldi vágómarha-tenyésztés
kora újkori tõkés vállalkozás volt,
és tipológiailag a ranch-rendszer megfelelõjének
tekintendõ, ez nem zárja ki, hogy a nyájszervezésben,
a pásztorkodás eszközeiben, fogásaiban ne érvényesülhettek
volna az egykori nomád állattartás hagyományai,
hiszen a nyájak mérete, õrzése, terelése,
itatása stb. hasonló módon történhetett
nomád és ranch-rendszerû állattenyésztésnél
egyaránt. (A két rendszer egymásba játszása,
átmenete másutt, így Közép-Ázsiában
is megfigyelhetõ.)
Györffy István nagy
népmûvészeti monográfiái is az õstörténeti
illúziókkal való leszámolás jegyében
készültek. Huszka József a maga korában nagy
hatású írásaiban pávaszemet látott
a cifraszûrök hímzésében, kialakulásukat
keleti párhuzamokkal próbálta magyarázni. Györffy
István magisztrális szûr-könyve kimutatta, hogy
a szûrhímzés alig néhány generáció
alatt alakult ki a szûcshímzésbõl, és
a kor úri-polgári hímzõgyakorlatának
egyes elemeibõl. Azokkal szemben, akik az "õsi múlt"
kimutatásával kívánták volna erõsíteni
a magyarságtudatot, magát a magyarságot, Györffy
- Viski Károlyt idézve - így fejtette ki véleményét:
"Ha ilyen fiatal is ez az ornamentika, megközelíthetetlen eredetisége
és kétségtelen szépsége jelent akkora
értéket a magyar alkotó géniusz számára,
mint amekkora érték volna 1400 éven át változatlan
formákat konzerváló ereje, ha ugyan ilyen erõt
módunkban volna kimutatni."
Felfedezése idején
az ázsiai pompaszeretet megnyilvánulását látták
a matyó viseletben is, így írt róla még
az Ethnographia is, a millenniumi kiállítás Néprajzi
Falujának ismertetésében. Györffy István
matyó tanulmányai viszont kimutatták, hogy a jellegzetes
matyó viselet és a matyó hímzés a XIX.
század végén bontakozott ki, és virágkora
már a XX. századra esik. A matyó tanulmányok
példaértékkel világították meg
a közvélemény által ismert "népviseletek"
történelmi helyét, társadalmi hátterét.
Talán nem túlzás megállapítani, hogy
Györffy István munkájának jelentõs, sõt
túlnyomó része (a cifraszûr- és viselettanulmányok,
a mezõváros- és tanyatanulmányok) azt a paraszti
polgárosodást kívánta föltárni
(e terminus használata nélkül természetesen),
mely a paraszti mûveltség föladása nélkül
próbált beilleszkedni a modern polgári világba.
Végeredményben napjaink
néprajztudománya - úgy tûnik - sokkal összetettebbnek
látja a kultúra szerkezetét is, a változás
folyamatait is, hogysem Herrmann Antal programjához hasonlóan
a közeli múlt kulturális leltárából
õstörténeti "kövületeket" próbáljon
kiemelni. Ha egyes kulturális sajátosságok mögött
kivételesen lehet is föltételezni a távoli múltba
nyúló hagyományláncokat, a múlt fölfejtése
általában a "kulturális elemek" történetének
nem egy meghatározott etnikumhoz köthetõ pályáját
mutatja, hanem az elõzmények sokfelé ágazó,
szétterülõ, bonyolult hálózatát.
Már Viski Károly így látta a lehetõségeket
a Magyarság Néprajzában a népmûvészet
körében az "õsi szabású tárgyakról"
írva: "Ebben a csoportban két fõ réteget kell
föltennünk: 1. a Keletrõl magunkkal hozott díszítménykészletet
és 2. az itt talált vagy késõbben átvettet.
Ezeket ma még nem tudjuk határozottan elkülöníteni.
Mind a magunkkal hozott, mind az itt talált díszítménykészlet
egy része Eurázsia vagy még annál is szélesebb
mûveltségkör közös sajátja." Egy ilyen
múltba vezetõ összefügésháló
föltárására jelent gondosan kidolgozott kísérletet
például Csilléry Klára könyve a magyar
népi lakáskultúra kialakulásáról.
További lehetõsége
a néprajznak, etnológiának, antropológiának,
hogy az õstörténeti rekonstrukciók számára
analógiaként közvetítse a nomád és
a letelepedõben lévõ népek életmódjára,
társadalmi szervezetére vonatkozó megfigyeléseket.
Harmadik lehetõség
vagy feladat: megvizsgálni a magyar társadalomnak az õstörténetre
vonatkozó tudatát, tudományos és tudományon
kívüli elképzeléseit, mítoszait. Föltárva
a bennük a tudományos elemzésen kívül munkálkodó
vágyképeket, érdekeket, kompenzációs
mechanizmusokat, talán magukat a történeti folyamatokat
is tisztábban láthatjuk. Az elõadásomban nyújtott
töredékes vázlatot is föl lehet fogni mint hozzájárulást
õstörténeti tudatunk történetének
rekonstruálásához.
1 * A Györffy által alkotott "kertes település" terminusban a kert bekerített helyet jelent. Györffy olyan alföldi községekre, mezõvárosokra alkalmazta, amelyekben a település középsõ részében többnyire szabálytalanul és bekerítetlenül, sûrûn álltak a lakóházak. A lakótelepülést övezetként vették körül a lakóháztól elkülönített gazdasági udvarok, a bekerített istállós, illetve ólas kertek (az Alföldön sokfelé ólnak nevezték az istállót).
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu