Tankönyv az agrárgazdaságról

 A hetvenes évekre a múlt század végérõl származó taylori üzemszervezési elvek lettek uralkodók a magyar mezõgazdasági nagyüzemekben. A szocialista agrárpolitika a magyar mezõgazdaság modernizációját elsõsorban a termelés növelésében és az ehhez szükséges modern technológiák hazai meghonosításában látta. Így fordulhatott elõ az a paradoxon, hogy a farmgazdaságra épülõ modern termelési technológiát alapvetõen más üzemszervezetben igyekeztek adaptálni. A hazai agrárszakemberek mindig nagyon jól tájékozottak voltak a mezõgazdasági termelés technikai-technológiai újdonságairól. Az agrárgazdaságtan területén pedig elsõsorban a mezõgazdasági nagyüzemek vezetéséhez szükséges ismeretek iránt volt bennük fogékonyság. A mezõgazdasági nagyüzemek tervszerû gazdálkodásához szükséges nyugati közgazdász divatok és újdonságok ezért rendre beszivárogtak. A hatvanas évek végén a lineáris programozás, az operációkutatás, majd késõbb a rendszerelmélet és a döntési modellek váltak az oktatás és az alkalmazás részévé.
  A mezõgazdaság egyéb részterületeinek problémái viszont szinte ismeretlenek maradtak a mai napig is. Így például a mezõgazdaság fejlesztési forrásokért folytatott harcában az agrárlobby elsõsorban ideológiai érvekkel vagy élelmiszerhiánnyal való fenyegetõzésekkel küzdött. Ezekben a vitákban is hivatkozhattak volna a Nobel-díjas W. A. Lewis vagy T. W. Schultz agrárfejlõdés-elméleti munkáira, amelyek a mezõgazdaságnak a gazdasági fejlõdésben játszott jelentõs szerepét hangsúlyozták. Ezek a mûvek itthon máig sem kerültek a hazai kutatás és oktatás vérkeringésébe. De más területeken is hasonló helyzet alakult ki. A mezõgazdasági terménypiacok mûködése, az árutõzsde és az aukciós piacok vagy a mezõgazdasági árképzés sajátosságai, az árfelfedezés folyamatának vizsgálata szükségtelen volt egy olyan világban, ahol nem léteztek ilyen intézmények, hiszen az állam határozta meg az élelmiszerek döntõ többségének árát. A hazai termelésközpontú agrárgazdaságtani gondolkodás számára ezért idegenek maradtak a költség-haszon típusú agrárpolitikai elemzések, amelyek az egyes intézkedéseknek a fogyasztók, a termelõk és a kormányzat közötti várható redisztributív hatásait próbálják számszerûsíteni.
  A hazai agrárgazdaságtani közgondolkodás féloldalassága a magyar oktatási és tudományos intézményrendszer sajátos fejlõdésébõl is származik. Magyarországon az agrártudományi diszciplínákat, beleértve az agrárgazdaságtant is, szervezetileg és intézményileg (egyetemek, tudományos minõsítés, kutatóintézetek) elválasztották a többi tudományágtól. Az agráregyetemeken és fõiskolákon minimális volt a gazdasági jellegû tárgyak oktatása. A közgazdasági egyetemek agrárszakain viszont alacsony a technológiai jellegû tárgyak aránya. Az agrárközgazdászoknak alig van súlyuk az agrárértelmiségben. A bezártság miatt kevés a más humán területekkel is kommunikálni képes szakemberek száma. A magyar értelmiség humán csoportjaiban egyenesen divat fitogtatni az agrárproblémák iránti tájékozatlanságot. Ez az elzárkózás is szerepet játszik abban, hogy az agrárlobbynak a költségvetési újraelosztáshoz kötõdõ érvelése napjainkban például a mezõgazdasági támogatások csökkentésével kapcsolatban megragadt a hetvenes évek szintjén (például az agrárolló állandó emlegetésével).
  A nyolcvanas évek végén a politikai és gazdasági változások felgyorsulásával nyilvánvalóvá vált, hogy az alkalmazkodás az új körülményekhez a korábbiaktól jócskán eltérõ ismereteket igényel az agrárgazdaságban is. A hazai agrártudományi és agrárgazdaságtani közvélemény a többi tudományág képviselõihez képest talán egy kicsit késõn reagált a piacgazdaság intellektuális kihívásaira, hiszen 1992-ig kellett várni, míg megjelent az elsõ külföldi szakkönyv: E. N. Castle - M. H. Becker - A. G. Nelson Farmgazdálkodás címû munkája. Az új amerkai tankönyv azonban nem sok újdonságot hozott a hazai szakmai közvélemény számára, mivel korábban számos nyugati mezõgazdasági üzemtani tankönyvet kiadtak már. ¹
  Ebben a szellemi környezetben jelent meg 1994-ben jelen bírálat tárgya: az elsõ külföldi agrárgazdaságtan-tankönyv. Az új tananyagok kialakításakor sokszor elhangzik: a hazai szakembereknek nem érdemes új könyv megírásával fáradozniuk, inkább valamelyik Nyugaton bevált és elfogadott tankönyvet kell lefordítani. Ezért egy-egy külföldi tankönyv fordítása mindig óriási felelõsséggel jár, mivel a mû jó idõre monopolhelyzetbe kerülhet: sokáig szolgálhat referenciaként a belõle tanuló diák s az adott szakma képviselõi számára is. A hazai gyakorlatot ismerve, s az erre a célra fordítható szûkös erõforrásokat is figyelembe véve nem valószínû ugyanis, hogy hasonló tárgykörben még egy külföldi munkát egyhamar lefordítanak.
  Tracy a kelet-európai, ezen belül a magyar agrárközgazdász kollégák tankönyvírási gondjain is enyhíteni akart. Könyvét a nyugat-európai közönség mellett elsõsorban a kelet-európai olvasóknak szánta, hogy hozzájáruljon a fejlett piacgazdaságok élelmiszer-gazdasági rendszere mûködésének megértéséhez, s ezáltal közvetve segítséget nyújtson a kelet-európai országok mezõgazdaságainak sikeres átalakításához is. Könyvét a szerzõ ugyanis - s ez a magyar kiadásból számomra ismeretlen okból kimaradt - azoknak ajánlja, "akik az elnyomó totalitariánus rezsimek évtizedeinek ellenére igyekeztek intellektuális integritásukat megõrizni". Tracy a magyar kiadás kedvéért néhány helyen felfrissítette a statisztikai anyagot, továbbá ismerteti az EU Közös Agrárpolitikájának 1992-es reformja óta történt újabb fordulatokat is, 1994 júniusáig.
  A könyvet itthon kitörõ örömmel fogadták. Sárközy Péter, a Kertészeti Egyetem nyugalmazott professzora szerint "a középkorosztályoktól kezdve az élemedettekig a szerzõ okfejtése nemcsak az újdonság erejével, hanem néha a döbbenet erejével hat. [...] Aki agrárközgazdász a gáton, annak érdemes rácsodálkoznia." ² A könyvet az eredeti kiadás után egy évvel fordították le és jelentették meg, s egybõl bekerült a hazai felsõoktatás tananyagai közé. Az agráregyetemek mellett a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen is kötelezõ irodalom lett. A könyv hátoldaláról az olvasó megtudhatja, hogy Tracy elismert név a szakmában, klasszikussá vált munkája, a Harvester-Wheatsheaf kiadónál megjelent Government and Agriculture in Western Europe, 1880-1980, három kiadást ért meg. A szerzõ különbözõ nemzetközi szervezetekben vezetõ állásban dolgozott, számos európai egyetemen vendégprofesszorként tanít, jelenleg az angol Agricultural Economics Society elnöke.
  A forgalomban lévõ szakkönyvek a szerzõ nemzetiségétõl függõen egy adott ország mezõgazdaságán keresztül mutatják be a közgazdasági alapelveket, illetve az agrárszektor sajátos problémáit. ³ Az oktatás és a tankönyvírás azonban inkább az agrárgazdaságtan egyes területeire specializálódó tananyagok felé fordult. Így külön vannak az agrárpolitika- (Németországban agrápiacpolitika-), agrárkereskedelem-, agrármarketing-, mezõgazdasági pénzügyek- és mezõgazdasági fejlesztés-tankönyvek. Az általános agrárgazdaságtan- és az agrárpolitika-, illetve az agrármarketing-tankönyveknek van azonban egy közös halmazuk, amely a mezõgazdaságra alkalmazott mikroökonómiai alapokat tárgyalja. ⁴
  Magyarországon a szakmai közvélemény sajátos féloldalassága miatt az agrárgazdaságtan-oktatás és a hozzá kapcsolódó tankönyvek a fenti értelemben csak néhány területre korlátozódnak. Utoljára a nyolcvanas évek elején jelentek meg általános jellegû agrárgazdaságtani tankönyvek, ezek az elõzõ évtized végéig tárgyalták a szocialista mezõgazdaság problémáit, ezért késõbb fokozatosan kikoptak az oktatásból. ⁵ A nyolcvanas évek második felétõl ezért többnyire a korabeli szakcikkek és egyetemi elõadások alapján tanítottak agrárgazdaságtant. A legerõsebb "szakágazat" a mezõgazdasági üzemtan (ma farmmenedzsment) volt. Az utóbbi években az agrármarketing és a mezõgazdasági pénzügyek is helyet, sõt egyre nagyobb teret kaptak az oktatásban. Az argrárgazdaságtan PhD programokba bekerültek a bevezetõ és középfokú amerikai agrármarketing- és mezõgazdasági pénzügy-tankönyvek. Nyugati standardoknak megfelelõ agrárpolitika- vagy agrárfejlõdéselmélet-tankönyv, sõt tantárgy azonban ma sem létezik Magyarországon.
  Tracy könyvének magyar kiadása részben ezt a hiányt hivatott pótolni. A könyv elsõ felében a bevezetõ közgazdasági ismereteket a nyugat-európai és kisebb részben az észak-amerikai mezõgazdaság bemutatásával köti össze a szerzõ. A második részben a történeti elõzmények áttekintése után az EU agrárpolitikáját mutatja be, érintve az agrárkereskedelmi kérdéseket és a döntéshozatali mechanizmus problémáit. Egy külön fejezetben néhány más fejlett ország agrárpolitikai gyakorlatát ismerteti. Az elsõ részben bemutatott elméleti apparátust azonban nem használja fel a különbözõ agrárpolitikai intézkedések hatásmechanizmusainak közgazdasági elemzésére, csak az agrárpolitikai eszköztár verbális ismertetésére vállalkozik. Az utolsó fejezetben a volt szocialista országok mezõgazdaságainak átalakulási problémáit tárgyalja.
  A tankönyvekkel szemben két alapvetõ kritériumot állíthatunk fel: egyrészt igyekezzenek a legújabb elméleti és gyakorlati ismereteket beépíteni a tárgyalt anyagba, másrészt didaktikusak, az olvasók számára könnyen emészthetõk legyenek. Tracy munkája azonban mindkét szempontból csalódást okoz.
  Az agrárgazdaságtan elméletének újabb eredményei hiányoznak a könyvbõl, így kerülhettek bele ma már túlhaladottnak tekinthetõ tételek. Tracy A mezõgazdaság az átalakuló gazdaságban címû hetedik fejezetben a korábban bemutatott elméleti alapokra építve elemzi azokat a sajátos agrárproblémákat, amelyek miatt a fejlett országokban beavatkoznak a mezõgazdasági piacok mûködésébe. A szerzõ már a bevezetésben megelõlegezi a mezõgazdaság néhány sajátosságát (a családi gazdaságok dominanciája, a természet hatása, az élelmiszerek iránti kereslet ár- és jövedelemrugalmatlansága, a mezõgazdasági munkaerõ relatív immobilitása), s ezekbõl vezeti le a második világháború után a nyugati szakirodalomban klasszikussá váló agrárproblémát, nevezetesen a mezõgazdaság és a gazdaság egyéb szektorai közötti jövedelemdiszparitást. Az agrárpobléma neoklasszikus modellje röviden a következõképpen foglalható össze. A mezõgazdaságban a kínálat a technikai fejlõdés hatására gyorsan növekszik, míg a mezõgazdasági termékek iránti kereslet azok ár- és jövedelemrugalmatlansága miatt csak lassabban nõ, ezért az agrártermékek árai folyamatosan csökkennek. Mivel a mezõgazdaságban a termelési tényezõk, fõként a munka, viszonylag immobilak, ezért a hatékony termeléshez a szükségesnél több termelési tényezõt használnak fel. Ez jövedelemdiszparitáshoz vezet az agrárszektor és a gazdaság más ágazatai között. Másképpen fogalmazva: a mezõgazdaságban dolgozók jövedelme alacsonyabb, mint a gazdaság más ágazataiban tevékenykedõké. A mezõgazdasági kereslet és kínálat rugalmasságára vonatkozó feltevéseket az empirikus vizsgálatok igazolták, de a termelési tényezõk relatív immobilitására idáig még nem találtak egyértelmû bizonyítékokat. ⁶
  A jövedelemdiszparitás empirikusan igazolt tény volt a hetvenes évek közepéig, de a nyolcvanas években fordulat következett be a fejlett országok mezõgazdaságában. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában elvégzett empirikus vizsgálatok, amelyek nem az egy fõre, hanem az egy háztartásra jutó jövedelmeket hasonlították össze, egyértelmûen kimutatták, hogy a mezõgazdasági háztartásokban magasabb az átlagos jövedelem, mint a gazdaság átlagában. ⁷ Ezek a vizsgálatok alapjaiban cáfolták meg az agrárprobléma korábbi modelljét.
  A szerzõ mentségére legyen mondva: ez ügyben idáig nem történt áttörés. A kilencvenes évek elején megjelent két német tankönyvben például még mindig szerepel, igaz sokkal érthetõbb formában, a jövedelemdiszparitás problémája. ⁸ Ugyanakkor az Egyesült Államokban az egyik gyakran használt agrárpolitika-tankönyv szerzõje, Luther Tweeten mûvének újabb kiadásában revideálta a mezõgazdasági termelõk alacsony jövedelmérõl szóló korábbi nézeteit. ⁹ Németországban Günther Schmitt, aki a nyolcvanas évek közepe óta a mezõgazdasági termelõk jövedelemszámítási módszereit elméleti és gyakorlati szempontokból bírálja, az új német agrárgazdasági könyvekrõl írott recenziójában okkal sürgette a paradigmaváltást. ¹⁰
  A hetedik fejezet elsõ alpontjában Tracy a világgazdaságban, fõként a Nyugat-Európában végbement gazdasági folyamatokat ismerteti, majd lezárásként a fejezet végén ismét megállapítja, hogy "a recesszió, a munkanélküliség, a magas kamatlábak és a valutaárfolyamok ingadozása komolyan hátráltatja a mezõgazdaság alkalmazkodásának folyamatát" (176. old.). A szerzõ azonban mindössze három rövid bekezdést szentel annak, hogy bemutassa, milyen mechanizmusokon keresztül befolyásolják a makroökonómiai változók a mezõgazdaság alkalmazkodásának folyamatát. A mezõgazdaság makrokapcsolataival egyre növekvõ fontossága miatt a nyolcvanas évektõl kezdve az agrárgazdaságtan- és az agrárpolitika-könyvek már külön fejezetben foglalkoznak. A posztszocialista agrárátalakulás megértése szempontjából is hasznos lett volna, ha a szerzõ lényegesen nagyobb terjedelemben foglalkozik ezzel a kérdéskörrel. A mezõgazdaság ugyanis a fejlett országokban a hetvenes évek óta, a fejlõdõ országokban pedig a nyolcvanas évektõl kezdve egyre jobban integrálódott a nemzetgazdaságba, egyidejûleg egyre nagyobb függésbe került a nemzetközi termék- és pénzpiacoktól. Ez egyben azt is jelenti, hogy a makroökonómiai hatásoknak döntõ szerepük van az agrárszektor helyzetében. Másként fogalmazva, a fõbb makroökonómiai változókra irányuló gazdaságpolitikai intézkedések teljes mértékben ellensúlyozhatják a közvetlen agrárpolitikai intézkedések hatását.
  Az árképzésrõl szóló fejezet általában kulcsfontosságú az agrárgazdaságtan-könyvekben. Az ár meghatározása címû fejezetben a mezõgazdasági sajátosságok közül csupán a King-szabályról (az agrártermékek iránti kereslet árrugalmatlansága) és a pókhálóelméletrõl (a mezõgazdasági árak ciklikus ingadozása) olvashatunk. Jogos igény egy agrárgazdaságtan-könyvvel szemben a mezõgazdasági áringadozások átfogó és rendszerezett ismertetése. Ez hiányzik a könyvbõl. Az élelmiszerek kereskedelmi árrésének elmélete és gyakorlati kérdései, a mezõgazdasági termékpiacok intézményei és szintjei, valamint az árképzés mechanizmusai szinte teljesen kimaradnak (leszámítva a harmadik fejezet két oldalát). Az agrárgazdaságtan-könyvek egyik kulcstémája, a mezõgazdasági árképzés problémája így jórészt kidolgozatlan.
  Tracy a bevezetõben hangsúlyozza, hogy az egyes fejezeteket nem kell feltétlenül az eredeti sorrendben olvasni. Ezzel a megállapításával az elsõ, elméleti rész olvasásakor egyet kell értenünk. A könyvre ugyanis ráférne egy alapos szerkesztés, ha tankönyvként is akarnánk használni. A következõkben néhány fontosabb szerkesztési és didaktikai hiányosságra hívom fel a figyelmet.
  A szerzõ feltételezi, hogy a kelet-európai olvasók járatosak a marxizmusban. Ezért már a bevezetõben felveszi a harcot a marxizmus ellen, s kötelességének érzi, hogy meggyõzze az olvasót a nyugati közgazdaságtudomány és a piacgazdaság felsõbbrendûségérõl. Tracy egy oldalt szentel a jelszavak szintjén ismertetett munkaérték-elmélet kritikájára. Az elsõ fejezet függelékében megemlíti, hogy Marx várakozásával szemben nem történt meg a farmoknak nagyméretû mezõgazdasági vállalkozásokba való koncentrációja. Meg kell jegyezni azonban, hogy az úgynevezett nyugati közgazdaságtan képviselõi is egyetértettek a koncentráció tézisével, ezért nem Marxot érdemes hibáztatni. A szerzõ sehol sem a marxizmus klasszikusainak eredeti szövegeire hivatkozik, hanem a francia marxista agrárközgazdászok munkáira, illetve ezek Marx-interpretációira. Tracy az olvasót megkímélhette volna ezektõl a részletektõl. A fiatalabb korosztályok számára, melyek már nem rendelkeznek marxista alapképzettséggel, ezek a bekezdések zavarók.
  Az elsõ fejezet a nyugat-európai és észak-amerikai farmok strukturális jellemzõivel, a méret és az árbevétel szerinti megoszlással, a családi munkaerõ és a bérmunka arányával, valamint a termelési tényezõkkel foglalkozik. A következõ a kínálat elméletébe vezet be. A két fejezet közötti kapcsolat meglehetõsen közvetett. Nem ártott volna tehát néhány átvezetõ mondat, amely utal arra, hogy a termelési tényezõk és a belõlük elõállított termék között milyen összefüggések vannak. A harmadik fejezetet Tracy a tökéletlen verseny leírásával kezdi, majd a nyugat-európai és az észak-amerikai agribusiness leírását adja. A tökéletlen versenyt úgy tárgyalja, hogy a tökéletes verseny sajátosságait az elõzõ fejezetben ismerteti, míg a monopólium és az oligopólium legfontosabb jellemzõit csak néhány mondatban foglalja össze, anélkül, hogy még bármit is tudnánk a keresletrõl, a piaci egyensúlyról, az árak kialakulásáról. Két rajz is szemlélteti (3. 1. a. és 3. 1. b. ábra), hogy tökéletlen verseny esetén miként maximalizálják a vállalatok a nyereségüket (más cégek megjelenése elõtt és után). Ugyanakkor az ennek megfelelõ ábra az elõzõ fejezetbõl hiányzik. Ez bemutathatta volna, hogyan történik a nyereségmaximalizálás a tökéletes verseny feltételei között. Így azonban nem egészen világos, miért eltérõk a különbözõ piacformák mellett a nyereségmaximalizálás feltételei. A különbségek megértését elõsegítette volna, ha a szerzõ esetleg külön fejezetben, nagyobb terjedelemben ismerteti a fontosabb piaci formák jellemzõit. Tracy figyelmen kívül hagyja azt az agrárgazdasági hagyományt, amely a bevezetõ közgazdasági ismereteket a kereslet bemutatásával kezdi, majd a kínálat, az árképzés és piacformák ismertetése után tér rá az agribusiness sajátosságainak tárgyalására. A szerzõnek természetesen ehhez joga van, de ez esetben talán didaktikai és logikai szempontból is szerencsésebb lett volna a hagyományokat követni.
  A nemzetközi kereskedelem elméletét tárgyaló fejezet elég szûkmarkúan bánik az alapmodellek bemutatásával. Másfél oldalt szán a komparatív elõnyök ismertetésére, további két és fél oldalt az alapmodell kibõvítésére. Erõsen kétséges, hogy a témában nem járatos olvasó képes-e megérteni, illetve elsajátítani a nemzetközi kereskedelem elméletének alapösszefüggéseit.
  A könyv második része jó TIT-színvonalú áttekintést ad az EU agrárpolitikájáról a kezdetektõl napjainkig. E tekintetben hiánypótló a mû, mivel az EU agrárpolitikájáról 1987-ben jelent meg Rosemary Fenneltõl az utolsó átfogó - igaz, sokkal mélyebb - munka. ¹¹ Az agrárpolitikai stratégiák kialakulása és a Közös agrárpolitika címû fejezetek a szerzõ korábban említett könyvére támaszkodnak. Ezután Tracy az EU agrárpolitikájának fõbb elemeit a struktúra- és környezetpolitika, a vidékfejlesztés, valamint az élelmiszerpolitika problémáit ismerteti. Külön fejezetet szentel más fejlett országok agrárpolitikájának rövid bemutatására. Ezt követik az agrárkereskedelmi kérdések az EU kereskedelmi kapcsolatainak bemutatásán keresztül, kitérve a kelet-európai országokkal kötött társulási szerzõdésekre, valamint a GATT-tárgyalások és az uruguayi forduló eredményeire. Az agrárpolitikai rész az EU agrárpolitikai döntéshozatali mechanizmusának ismertetésével zárul. Élvezetes olvasmány ez, jól érzõdnek belõle a szerzõ gazdag személyes tapasztalatai. A könyv e második részét tehát bevezetõ brosúraként használhatják az EU agrárpolitikája iránt érdeklõdõk, s akik mélyebb ismeretekre vágynak, azokat a hivatkozások jól eligazítják. Ha azonban tankönyvként akarjuk használni, a következõkkel kell szembenéznünk. A második részbõl ránk zúduló ismeretanyag borzasztóan tömény. A szerzõ túl sok mindent akart elmondani, túl röviden. Az EU agrárpolitikai eszköztára nagyobb terjedelmet, akár külön könyvet érdemelt volna. Nem valószínû, hogy azok, akik nem járatosak ebben a tárgykörben, egy-egy bekezdésbõl megértik például a zöld árfolyamok problémáit. Hasonló a helyzet a más fejlett országok agrárpolitikáját tárgyaló fejezettel. Az EFTA-országokra két és fél oldal, az USA-ra nyolc, Kanadára két és fél, Ausztráliára, Új-Zélandra és Japánra fél-egy oldal jutott. Ez a terjedelem megkérdõjelezi a szándék komolyságát. Talán szerencsésebb lett volna ezt a fejezetet kihagyni, vagy az USA-t mint a nemzetközi agrárkereskedelem egyik meghatározó szereplõjét bõvebben ismertetni.
  Az utolsó, a volt szocialista országok agrárproblémáiról szóló fejezet sikerült a legkevésbé. Bár a szerzõ átdolgozta ezt a fejezetet, mégsem sikerült bármiféle kapcsolatot találnia a könyv elõzõ részeivel, noha a cím ezt sejteti: Következmények a szocialista gazdaságból való átmenetre nézve. A nyugat-európai tapasztalatokból levonható következtetéseket az utolsó bekezdésben még egyszer összegzi: óvakodjunk a túlzott protekcionizmustól, a földbirtokstruktúra elaprózódásától, és törekedjünk a hatékony feldolgozó és felvásárlási rendszer kidolgozására. A fenti általánosságokon kívül más jó tanácsra nem futotta a szerzõ erejébõl. Joggal kérdezhetjük: miért kellett ez a rész a könyv végére? Az utolsó fejezet másik sajátossága, hogy nem tartozik hozzá irodalomjegyzék. A szerzõ kelet-európai tapasztalatairól a bevezetõben megtudjuk, hogy azok fõként Alan Buckwell, a University of London professzorának bulgáriai élményein alapulnak. Ez a felületesség azért furcsa, mert a szerzõ a könyv második részében igyekezett szinte naprakész hivatkozásokkal szolgálni. A kelet-európai országok agrárátalakulásáról ugyanakkor napról napra bõvülõ szakirodalom jelenik meg, elég, ha a szerzõ számára könnyen elérhetõ OECD-, FAO-, Világbank- és EU-tanulmányokra utalunk.
  Végezetül a magyar kiadás néhány problémájáról. Ismertetésében már Sárközy Péter is utalt arra, hogy a magyar fordítás elég alacsony színvonalú. Az általa kifogásoltakon kívül (egyes le nem fordított idegen kifejezések, a szöveg magyartalansága) azonban más problémák is vannak. Néhány alapvetõ közgazdasági terminust ugyanis félrefordítottak. Így lett például a consumer surplusbõl fogyasztói többlet helyett fogyasztói felesleg, vagy az exchange rate-bõl árfolyam helyett átváltási árfolyam, a public policyból közpolitika helyett közérdekû agrárpolitika. Az egyes mezõgazdasági szakkifejezések fordításán is lehetne vitatkozni, de itt sok esetben még nincs kialakult szóhasználat. A loan rate esetében - ha mindenáron le akarjuk fordítani, bár a szó eredeti jelentésének nincs sok köze ahhoz, amit jelen esetben tartalmilag kifejez - talán szerencsésebb lett volna, ha védõ ár helyett minimumárként fordítják. Itt ugyanis egy terményhez kötött hitelrõl van szó, amelyet a termelõk az USA-ban kapnak a Terményhitel Ügynökségtõl (CCC), gabona tárolására. A farmerek választhatnak, hogy a hitel lejárata végéig eladják az árujukat, ha a loan rate-nél magasabb árat kapnak a piacon, vagy náluk marad a gabona, és a hitel lejáratakor az a CCC tulajdonába kerül A multiple job-holding fogalmát a többszörös foglalkozás helyett talán szerencsésebb sokféle vagy több foglalkozású birtoknak, a pluri-activity kifejezést plurális tevékenység helyett többes jövedelmûnek vagy több lábon állásúnak fordítani. Meg kell jegyezni azonban, hogy Tracy is "lazán" használja ezt a két fogalmat, amikor szinonimaként kezeli õket. Ugyanis a multiple job-holding fogalmát a nyolcvanas évek végén váltotta fel a kutatásokban a pluri-activity. A két fogalom közötti különbség az, hogy a pluri-activity nemcsak azokat a tevékenységeket regisztrálja, amelyek pénzbeli jövedelmet hoznak, hanem kiterjed a kölcsönös munkacserékre, a természetbeni fizetésekre és az informális megállapodásokra is.
  A magyar kiadás másik problémája, hogy az eredeti változat néhány szembetûnõ szerkesztési hibáját meghagyja. Keith Howe, a University of Exeter professzora, a könyv angol recenzense felhívta a figyelmet arra, hogy például 2. 7., 5. 1. és 5. 2. ábrákon a koordinátatengelyekrõl lemaradtak az ár- és a mennyiségjelölések. ¹² Mivel a recenzió az egyik legjelentõsebb agrárgazdaságtani folyóiratban már 1993-ban megjelent, a lektorok figyelembe vehették volna ezeket a jelzéseket. Ehelyett a magyar kiadás újabb hibákkal bõvült, így például a 36-38. oldalon a x/y helyett x/y van, ami az uralkodó matematikai jelölések szerint nem értelmezhetõ. A 111. oldalon rossz a jövedelemrugalmasság képlete.
  Mindent egybevetve: Tracy munkáján érzõdik, hogy noha tankönyvnek készült, nincs mögötte a bevezetõ kurzusok oktatásának tapasztalata. Látszik, hogy a szerzõ nem egyetemi elõadásainak anyagát írta meg. Ezt alátámasztja, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a didaktikai szempontokat. Az elméleti rész anyagát az agribusinessrõl szóló fejezet empirikus részeinek kivételével az itthon forgalomban lévõ közgazdaságtani, mikroökonómiai, nemzetközi kereskedelmi és mezõgazdasági vállalatgazdaságtani könyvekbõl alaposabban megismerhetik a hallgatók. A könyv második része bevezetõ olvasmányként használható az EU agrárpolitikája iránt érdeklõdõknek. A szerzõ túl sokat markolt és keveset fogott. Ha céljai kevésbé ambiciózusak, szûkebb témájú, de talán alaposabb bevezetõ tankönyvet kaptunk volna. Joggal tehetõ fel a kérdés, hogy a nemzetközi forgalomban elismert, didaktikailag bevált, több kiadást megért könyvek helyett miért éppen ezt a kevésbé sikerült munkát választották ki és fordították le. Továbbra is várat tehát magára egy modern agrárgazdaságtani bevezetõ. Nem is beszélve az agrárpolitika-, agrármarketing-, mezõgazdasági fejlõdéselmélet-, agrárfinanszírozás-tankönyvek kiadásáról. ¹³ A magyar agrárgazdaságtani közgondolkodás féloldalasságán semmit nem javított Tracy könyve. Ezért kívánatos volna, ha további külföldi tankönyveket fordítanának le, és persze magyar szerzõk tollából is jelennének meg tankönyvek.
 

Jegyzetek

1 * Az elmúlt évtizedekben szinte kizárólag mezõgazdasági üzemtani könyveket adtak ki az agrárgazdaságtan területérõl. Lásd például Bishop - Toussaint Bevezetés a mezõgazdasági üzemek elemzésébe (1969); Döntés és döntéselemzés a mezõgazdasági nagyüzemekben (1981); Steinhauser - Langbehn - Peters: Bevezetés a mezõgazdasági üzemtanba (1984); Bublot: A mezõgazdasági termelés gazdaságtana (1987). Kivételt D. B. Grigg: A világ mezõgazdasági rendszerei (1980) c. könyve jelent. (Valamennyi könyv kiadója: Mezõgazdasági, Bp.)
2 * Sárközy Péter: Élelmiszertermelés és mezõgazdaság a piacgazdaságban. Gazdálkodás (XXXIX) 1995. 3. szám, 89. old.
3 * Lásd például G. Cramer - C. Jensen: Agricultural Economics and Agribusiness. Wiley, New York, 1991; W. Henrichsmeyer - H. P. Witzke: Agrarpolitik. 1. Agrarökonomische Grundlagen. Eugen Ulmer, Stuttgart, 1991; B. Hill - D. Ray: Economics for Agriculture. Macmillan Education, London, 1987; Seitz - Nelson - Halcrow: Economics of Resources, Agriculture and Food. McGraw-Hill, New York, 1993.
4 * Példák a szakirodalomból: Agrárpolitika, könyvek: G. Hallett: The Economics of Agricultural Policy. Basil Blackwell, Oxford, 1981; Ch. Ritson: Agricultural Economics. Principles and Policy. St. Martiin's Press, London, 1977; agrárpiac-politikai munkák: U. Koester: Grundzüge der landwirtschaftlichen Marktlehre. Vahlen, München, 1992; E. Wöhlken: Einführung in die landwirtschaftliche Marktlehre. Eugen Ulmer, Stuttgart, 1991; agrármarketing könyvek: W. G. Tomek - K. L. Robinson: Agricultural Product Prices. Cornell University Press, 1990; R. L. Kohls - J. N. Uhl: Marketing of Agricultural Products. Macmillan, 1990.
5 * Lásd Lökös (szerk.): Agrárgazdaságtan. Mezõgazdasági, Bp., 1984; Vági (szerk.): Agrárközgazdaságtan. I-II. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.
6 * Az agrárproblémáról és a hozzákapcsolódó empirikus vizsgálatokról az Egyesült Államok vonatkozásában lásd B. L. Gardner: Changing Economic Perspectives on the Farm Problem. Journal of Economic Literature. Vol. XXX. (1992) 62-101. old.
7 * A jövedelemdiszparitás megszûnésérõl az Egyesült Államok vonatkozásában: i. m.; Németországban G. Schmitt: Wie erhält es sich eigentlich mit der Einkommenssituation der westdeutschen Landwirtschaft? Zeitschrift für Wirtschaft und Sozialwissenschaften, Bd. 114 (1994) 41-62.old.
8 * Lásd Heinrichsmeyer - Witzke: i. m. és Koester: i. m.
9 * L. Tweeten: Foundations of Farm Policy. University of Nebraska Press, 1971., 156. old. és Farm Policy Analysis. Westview Press, 1989., 129. old.
10 * G. Schmitt: Wechsel der Paradigmen in der Agrarökonomie? Berichte über Landwirtschaft, 71. (1993) 56- 608 old.
11 * Lásd R. Fennel: The Common Agricultural Policy of the European Community. Oxford, 1987.
12 * Lásd K. Howe: M. Tracy: Food and Agriculture in a Market Economy. Journal of Agricultural Economics, Vol. 44. (1993) 277-278. old.
13 * Meg kell említeni, hogy 1995-ben két új, hazai szerzõk tollából származó tankönyv jelent meg az agrárgazdaságtan területén: Lehota József-Tomcsányi Pál (szerk.): Agrármarketing és Halmai Péter (szerk.): Az Európai Unió agrárrendszere; mindkettõ a Mezõgazdasági Kiadó gondozásában.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu