Bár 1970 óta dolgozol a Magyar Televízióban, most csak az 1989 utáni idôszakról szeretnélek kérdezni. Egyik készítôje voltál ugyanis a televízió meghatározó közéleti vitamûsorainak, a Napzártának, a Krétakörnek, majd hosszabb kihagyás után a Mélyvíznek. Minthogy immár Mélyvíz sincsen, sôt a közszolgálati televízió jelenlegi vezetése kilátásba helyezte az elbocsátásodat, szeretném, ha elmondanád, van-e valami közös ezeknek az egymás után kimúló mûsoroknak a sorsában.

Engedj meg egy rövid kitérôt az 1989 elôtti idôszakra. Én a Magyar Televízióban eltöltött huszonnyolc év alatt nem titokban dolgoztam, hanem a legteljesebb nyilvánosságban. Azok közé tartozom, akiknek visszamenôleg sincs semmi szégyellnivalójuk. Nekem nem kellett a rendszerváltáskor az archívumba szaladnom, hogy eltüntessem korábbi munkásságom kínos dokumentumait – amint ezt mások lázas munkával megtették. Egészében pedig a mából nézve is értékesnek tartom, amit a hetvenes–nyolcvanas években a Magyar Televízió produkált a közmûvelôdés, a mûvészetpártolás, a szórakoztatás területén. Én magam a sport kivételével minden mûfajban dolgoztam: belpolitikai, ismeretterjesztô, mûvészeti mûsorokban, az egykor divatos össznépi vetélkedôktôl a koncertközvetítésen át a magazinmûsorokig. Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelynek még módja volt minden mûfajt kipróbálni, és még mesterei is voltak, akiktôl tanulhatott. Ezek után jött 1989, amikor az MTV kettes csatornája önálló életre kelt. Ez volt az elsô kísérlet a betonkeménységû, monolit struktúra fölbontására. Ez nem csupán politikai indítékból történt; szakmai szükségszerûség és követelmény volt. Ennek megfelelôen heves ellenállásba ütközött. A politikai helyzet akkori cseppfolyósságából adódóan a politikai ellenállás jóval kisebb volt, mint a szakmai. A TV 2 sorsát is ez pecsételte meg: váltig állítom, hogy bár politikai felhangok is voltak, azért kellett megszûnnie abban a formájában, mert rövid két és fél év alatt fájdalmasan bizonyította mindazoknak, akik kimaradtak belôle, hogy már Magyarországon is lehet gazdaságosan, rugalmasan, korszerûen televíziózni. Amibôl súlyos következtetéseket kellett volna levonni, például azt, hogy egy korszerû televíziónak egészen más szerkezetben kell mûködnie, ami sokak számára az évek vagy évtizedek óta ôrzött pozíciójuk, kisebb-nagyobb szemétdombjuk és hatalmuk megkérdôjelezését is jelentette volna. A TV 2 tehát alig dugta ki a fejét a földbôl, mindenki meg akarta szüntetni. Elôbb Nemeskürty István, aztán meg Hankiss Elemér is azzal kezdte elnöki mûködését, hogy „a TV 2-t pedig meg kell szüntetni”. Nahlik Gábor nem fenyegetôzött, hanem megtette. Ma is azt mondom, rövidlátó, öngyilkos lépés volt.

Ezek szerint a Napzárta sorsát a Magyar Televízió kettes csatornájának sorsához kötöd.

A Napzárta a maga emlékezetes cipzáras fôcímével a TV 2 1989. januári indulásától létezett, de mértékadó, nagy befolyással rendelkezô közéleti vitafórummá ’89 ôszén vált, amikor Baló György került az igazgatói székbe, aki nem is rejtette véka alá, hogy számára a Napzárta a csatorna legfontosabb mûsora. A többi mûsort a munkatársak gondjaira bízta, a Napzártát pedig magához vonta, és megnevezte közülünk azokat, akiket a napi közéleti vitamûsor készítésére szerkesztôként, mûsorvezetôként, adásrendezôként alkalmasnak tart. Igazi mûhelymunka alakult ki az ô szellemi irányításával és szerkesztôi-mûsorvezetôi közremûködésével. Ez volt az a pezsgô, dinamikus idôszaka a magyar politikai életnek is, amelyre oly sokan gondolunk vissza részben nosztalgiával, részben kicsit keserûen, hiszen a szabadság eufóriájában valószínûleg sok mindent elrontottunk mi is. Az azonban tény, hogy akkor mind a Magyar Rádióban, mind a Magyar Televízióban voltak fórumai a nyilvános eszmecseréknek, sôt más intézményekben is éjjel-nappal „konferenciáztak” az emberek. A Napzárták egy része is úgy született, hogy ezekre az értelmiségi összejövetelekre elmentünk kamerával, fölvettük a vitát, és szerkesztett, rövidített változatát egy-két napon belül közzétettük a mûsorban. Több tucat friss, rövid átfutású, de nagyon igényes dokumentumfilmet is készítettünk a XX. század olyan történelmi személyiségeirôl, konfliktusairól és eseményeirôl, amelyek ismerete a jelen megértése szempontjából akkor nagyon fontos volt. A közönség talán a stúdióban lezajlott vitákra emlékszik a legélénkebben. Nyitott végû élô adások voltak – tehát addig tartott egy beszélgetés, amíg érdemi volt. Azért lehet csak késô este ilyen típusú mûsort készíteni, mert „open end”-re más napszakban nincs mód. A mostani Mélyvíz is ugyanezen az elven mûködött. A Napzártában jelentek meg elôször – immár az elsô nyilvánosságban – azok a személyek és gondolatok, amelyekrôl addig legfeljebb a második nyilvánosságban lehetett olvasni vagy hallani. Ettôl volt revelatív az, ami a képernyôn estérôl estére történt. Végül is az utóbb önmagát rendszerváltó értelmiségnek nevezô elit itt vált ismertté. Élénken emlékszem a velük való kapcsolatunkra: tíz év távlatából is azt kell mondanom, hogy mindenki azonos bánásmódban részesült, függetlenül attól, hogy mit képviselt. Egy közéleti vitamûsor készítôje nem engedheti meg magának, hogy ítéletet mondjon vagy véleményt formáljon a vendégek álláspontjáról. Mi, a mûsor készítôi, azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy olyan légkört teremtsünk, amelyben a legjobbat tudják kihozni magukból. Talán ennek is köszönhetô, hogy mindazokkal az utóbb akár magas tisztségbe került emberekkel, akik ott tették meg az elsô lépéseiket a nyilvánosságban, a mai napig jó a viszonyom, pártállásuktól függetlenül. Vagyis valószínûleg ôk maguk is így emlékeznek: semmi sem korlátozta ôket abban, hogy a legjobbat produkálják, ami a képességükbôl, tehetségükbôl telt.

Én azért kívülállóként nem egészen így látom, hiszen nem véletlen, hogy Baló György akkoriban kezdte megalapozni rossz hírnevét a jobboldali politikai körökben.

Nem, a vele kapcsolatos úgynevezett bizalomvesztés a ’90-es választási mûsor kapcsán következett be. De ez egy külön történet, igazából ugyanis semmi sem történt abban a mûsorban. Csakhogy azokban, akik utóbb megvádolták ôt, annyi belátás sem volt, hogy elôvegyék a felvételt, és megnézzék, mirôl is beszélnek. Felfújták a semmit, és Baló nyakába varrták.

Szerintem a Balóval szembeni jobboldali támadások a választási mûsornál tetôztek, és a róla szóló ítélet akkor vált véglegessé. De mindez elôbb kezdôdött. A Napzárta szerintem szokatlanul új volt szellemében és szemléletében: nyitott volt, részrehajlás nélküli, és valóban a vitázó felek igazságán és képességén múlt a vita végkicsengése. Aki nem állta meg a helyét, az csak magára vethetett – volna, ha saját kudarcát nem háríthatta volna át a mûsorkészítôkre. De megtehette és meg is tette.

Kétségtelen, erre is volt példa. Történt ekkoriban még valami: sok közszereplô itt tapasztalta meg elôször, hogy a nyilvánosságnak valóban nagy ereje és jelentôsége van – különösen akkor, amikor a nyilvánosság még egyet jelentett a monopolhelyzetben lévô állami rádióval és televízióval. És bár többek közt ez a nyilvánosság tette ôket azzá, amivé lettek, utóbb, amikor már hatalomban voltak, úgy gondolták, hogy ha a nyilvánosság ekkora fegyver, akkor nem szabad bárki kezébe odaadni. Az a biztos, ha nálunk van, vagy mi mondjuk meg, kinek a kezében legyen. Ez a balgaság úgy befészkelte magát a fejekbe, hogy azt sem vették észre, idôközben lényegesen átalakult a nyilvánosság szerkezete, és már nem egy lyukból fúj a szél. A nyilvánosság korlátozásának értelmetlenségérôl az új magyar demokrácia kormányainak egyikét sem sikerült meggyôzni.

Volt-e a politikának szerepe abban, hogy a Napzárta megszûnt?

Megint csak azt mondom, hogy a Napzárta nem elsôsorban politikai okokból szûnt meg, noha ez a televíziós szakmai kérdés is átpolitizálódott. 1992 tavaszán világossá vált, hogy a TV 2 önállósága a végét járja. Ez abban nyilvánult meg, hogy Peták István, aki ott volt a TV 2 indításánál is, visszatért a Magyar Televízióba, és partnere volt Nahlik Gábor alelnöknek – az elnök, Hankiss Elemér feje fölött, háta mögött –, hogy az MTV-t újból centralizálják. Amikor ’93 elején Hankiss Elemér lelépett a színrôl, ez meg is történt. A Napzártát Peták már ezt megelôzôen átalakította „Napzárta elôtt”-re: megszûnt adászáró mûsor lenni, és húsz percre korlátozták az adásidôt. Ezzel teljesen kiherélték, alibimûsor lett belôle. Most ugyanez történt a Mélyvíz helyén elindított Zárórával. Mûsor ugyan van, csak éppen azt a funkciót nem képes betölteni, amire hivatott.

Amit most indokként elmondtál, én azt is politikai oknak tekintem. Mondtuk: ha egy álláspont vagy egy nézetrendszer konzekvensen alulmarad a vitákban, az nem szerkesztôi és mûsorvezetôi elfogultság miatt van, hanem mert nincs kellô érvkészlete vagy igazsága. Ebbôl olyan görcsök alakulhatnak ki, amelyek hatalmi pozícióból aztán önkényes intézkedéseket szülnek. Nahlik Gábor ilyen önkényes döntések végrehajtója volt.

Persze, addigra már a kormányzó pártoknak üldözési mániájuk volt, nem tudtál olyat csinálni, amit ne gyanakvással fogadtak volna.

Emlékszem rá, többször okozott nektek is problémát, nemcsak a rádiósoknak, hogy egyáltalán találjatok embert a másik oldalról is, aki hajlandó részt venni egy beszélgetésben.

Így van, de ez mind a mai napig probléma. Aki politikai paranoiában szenved, ezer kifogást talál arra, hogy miért nem vesz részt egy vitában. A Mélyvíz kapcsán is kerültünk ilyen helyzetbe: azzal próbálták meghiúsítani egy-egy téma tárgyalását, hogy kibújtak a részvétel alól. Én nem voltam rest, rengeteg idôt és energiát fordítottam arra – ennek ezer dokumentuma van a különbözô kormányhivatalokban –, hogy hónapokig dédelgetett témáinkban újra és újra kísérletezzek a meghívásukkal. Azt sohasem engedtem, hogy úgy kerüljön terítékre egy kérdés, hogy nincs jelen az összes létezô, komoly álláspont képviselôje. A makacsságunknak köszönhetôen, lehet, hogy a tervezettnél késôbb, de többnyire mindent sikerült tetô alá hoznunk; egy-két olyan téma volt a húsz és fél hónap alatt, amelyrôl – vitapartnerek híján – végleg le kellett mondanunk.

Egy példát mondj, kérlek…

A Sulinet. A tavalyi kormányváltást követôen rögtön augusztusban felvettük a kapcsolatot ebben az ügyben Pokorni Zoltánnal. Azt a választ kaptam, térjünk rá vissza októberben, mert nagy dolgok vannak készülôben, és ehhez idô kell. Októberben további türelmet kértek, februárig. Már januárban újra nyüzsögtünk, hogy kitûzzük az adás idôpontját. A lényeg az, hogy végül kifutottunk a ’98/99-es tanévbôl úgy, hogy sem az oktatási miniszter nem vállalta, se egy államtitkár, se egy helyettes államtitkár, de még egy fôosztályvezetô sem kapott felhatalmazást rá, hogy eljöjjön egy sulinetes beszélgetésre. A nyári vakáció idején már júliusban jelentkeztünk, hogy augusztus 31-e, a tanévnyitás elôestéje: Miniszter úr, Sulinet! Mi volt a válasz? Október. Erre voltam kénytelen Pokorni Zoltánnak elküldeni azt a faxot, amelyben sajnálattal közlöm, hogy idén októberben nagy valószínûséggel már nem fogjuk tudni a Sulinetet mûsorra tûzni, mert több jel utal arra, hogy addigra nem lesz Mélyvíz. Most sem értem, hogy több mint egy év alatt miért nem tudott az oktatási kormányzat valamiféle álláspontot kialakítani az ügyben, és azt nyilvánosan képviselni.

Visszatérve a Napzártához: a húszperces, immár Napzárta elôtt címet viselô mûsort már nem ti csináltátok, ha jól emlékszem…

Nem, mert odébbálltunk. Azt mondtuk, én magam is, hogy a Napzárta megcsúfolásában nem szeretnék részt venni. De akkor már külsôsként dolgoztam, mert ’92. április elsején kiléptem a Magyar Televízióból. Ebben szerepet játszott a Napzárta „átalakítása” is, de a fô oka az volt, hogy már leplezetlenül zajlott az a centralizációs, sôt restaurációs folyamat, amit én szakmai okokból elfogadhatatlannak tartottam, és nem akartam a részese lenni, hiszen én akkor a TV 2 úgynevezett vezetô szerkesztôje voltam. Külsôsként készítettem még mûsorokat mind a két csatornának, elsôsorban dokumentumfilmeket, ismeretterjesztô sorozatokat. Így jött ’92 ôszén a Krétakör, ami az MTV 1-en ment kéthavonta. Talán emlékszel rá, három karéjban háromszor tizenkét vendég volt a stúdióban, és egy-egy aktuális közéleti témáról – menekültügy, közoktatási reform, lakásprivatizáció – vitatkoztak. Volt két markáns álláspont és ezek szakértôi, továbbá a harmadik oldal, olyan „civilek” akik idônként beleszóltak, belekérdeztek a szakemberek érvelésébe. A vitákat Baló György vezette. Ez a mûsor nem futotta ki magát, mert ’93 szeptemberében jött a bojkott. Akkor már dúlt a médiaháború. Ez a mûsorkészítôi kör három sorozatmûsorban volt érintett. Párhuzamosan készült a Csak nézünk, mint a moziban, a Krétakör és Feledy Péter kezdeményezésére az 56 perc ’56-ról címû dokumentumfilm-sorozat. ’93 augusztus-szeptemberére befejezôdött az MTV restaurációja: az összes volt pártkáder, aki addig nem szaladt el jó messzire, csak lapított, újra helyzetbe került; ott lihegtek lelkesen Nahlik Gábor körül, hiszen bennük volt a legnagyobb készség az igazodásra, a köpönyegfordításra. Ami ennél is sajnálatosabb, ekkorra az egész mûsorfolyam szalonképtelenné vált.

Ez mit jelent?

Akkor kezdôdött a „pufajkázás”. A mûsorainkba ugyan még nem nyúltak bele, de már elôállt olyan helyzet, hogy a leadott, elfogadott mûsor köré olyan bemondószöveget írtak az alkotók tudta nélkül, ami megengedhetetlen egy civilizált ország köztelevíziójában. Ilyen helyzetben már hiába készítesz szuverén módon mûsort, semmi biztosíték nincs rá, hogy elôtte-mögötte nem hangzik-e el valami olyan szöveg, amely téged is bemaszatol. Ekkoriban jött egy üzenet, hogy a Csak nézünk, mint a moziban megszûnik. De csak üzenet jött, a mûsorkészítôkkel a döntéshozók közül senki sem volt hajlandó szóba állni. Mi szerettük volna tudni az okot, föltettük írásban a kérdéseinket, válasz nem jött. Egyszer csak ránéztem a naptárra, és láttam, hogy a következô héten van három mûsorunk, abból kettô élô – rájöttem, hogy a mi kezünkben is van valami. Írtunk még egy levelet, hogy a mûsor megszüntetésével kapcsolatban szeretnénk hallani a szakmai érveket, mert ha nem, hétfôn délben tizenkét órakor befejezzük a munkát, és a három mûsort – valamennyi fômûsoridôs volt – nem fejezzük be. Hétfô délig a szokott tempóban dolgoztunk, majd mivel továbbra sem szólt hozzánk senki, tizenkét órakor összecsomagoltunk, a félkész mûsorokat átadtuk a gyártásvezetôknek, és hazamentünk. Másnaptól ki voltunk tiltva a Magyar Televízióból.

Ezt honnan tudtátok?

Engem egy rendész ért el még reggel otthon, és elhaló hangon, de nagyon kedvesen azt mondta: Juditka, ne jöjjön, mert nem engedhetjük be. Több mint egy évig nem mentem be a Magyar Televízióba. Amikor mi nyolcan erre a lépésre elszántuk magunkat, körülbelül tudtuk, mire számíthatunk. Az ultimátummal demonstrálni akartunk. Ezért – és ezt nagyon nehéz volt megértetnem még Horváth Ádámmal is, aki ’94 ôszén visszahívott – senkit sem kell rehabilitálni, aki ebben a bojkottban részt vett. A Magyar Televízió akkori vezetôi ráadásul olyan ostobák voltak, hogy ebben az esetben sem tudták, hogyan kell bánni az eszközzel, ami a kezükben van. Ugyanis nem azt csinálták, hogy a három mûsor helyére szép csendben betesznek valami mást, hanem írtak egy bennünket ostorozó szöveget, és azon a héten háromszor, fômûsoridôben elmondatták a bemondóval. Óriási ingyenreklámot csináltak a bojkottunknak. Lábjegyzet: együtt maradtunk, és nyolc hónapon át mi készítettük a kazettán terjesztett Drótot. Szabadon, függetlenül és felelôsen. Szóval, ahogy mûsort kell készíteni egy demokratikus ország felnôtt közönségének.
Horváth Ádám visszahívott ’94 nyarán, mégis öt vagy hat év telt el a Krétakör és a Mélyvíz közt, tehát hosszú ideig nem csináltál vitamûsort. Ennek mi az oka?

Horváth Ádám arra kért, foglalkozzak pályakezdô fiatalokkal. Tudta, hogy én ezt korábban önszorgalomból is csináltam.

A mûsorstruktúrában lógóban maradt perceket és egy szerény költségkeretet ajánlott azoknak a mûvecskéknek a megvalósítására, amelyek ebben a mûhelyben készülnek. Másfél évig tehát fôfoglalkozásban a RÉS címû sorozatot és a fiatalokat babusgattam. Közel kétszáz bemutatásra érdemes mûsor született, és 20-25 kezdô szagolhatott bele a mûsorkészítés mesterségébe. Ekkor már Sipos Pál volt a mûvelôdési és oktatási szerkesztôség vezetôje. Az ott készülô ismeretterjesztô mûsorokban, Pécsi Vera Éjjeli menedékében és az akkor induló Repetában ismét együtt dolgoztam azokkal, akikkel a TV 2 tapasztalatait ôriztük. ’95 ôszén aztán egyszer csak rájött valaki, hogy mindjárt millecentenárium van, a Magyar Televízióban meg semmi sincs. Volt ugyan két évvel korábban egy pályázat, de a több száz pályamû hegyekben állt egy irodában. Horváth Ádám ezeket is rám bízta, nézzem át ôket, és tegyek javaslatot, mi lenne belôlük megvalósítható. Tettem javaslatot, de a pályázatokból szinte semmi sem valósult meg – a Magyar Televízió szégyenére, mert emberek százait bolondították, akik lelkesen írták a mûsorterveket, forgatókönyveket, és végül mind a szemétkosárba került. Januárban, minisztersége elsô napjaiban Magyar Bálint kereste föl Horváth Ádámot és Székely Ferenc alelnököt, mert ô is rájött, hogy millecentenárium van, és kézenfekvô lenne, ha a minisztérium együttmûködne az MTV-vel a jeles évforduló méltó megünneplésében. Az egyik ilyen megbeszélésre engem is elhívtak, hogy ki kéne találni valamit – körülbelül ebbôl állt a megbeszélés –, az a lényeg, hogy minden nap legyen. Na ebbôl lett a Magyarok Cselekedetei, ötszázszor öt perc – most ismétli ötödször a Magyar Televízió. Hadd tegyek itt is egy rövid kitérôt. Talán az eddigiekbôl is kiderült, de szeretném hangsúlyossá tenni, hogy én csapatjátékos vagyok. A mûsorkészítés – különösen egy-egy ilyen nagy lélegzetû sorozat – nagyon sok ember kreativitását, összehangolt és fegyelmezett munkáját kívánja. Egy ilyen vállalkozás, mint a Magyarok Cselekedetei, normális ország normális televíziójában legalább egy, de inkább két évi elôkészítéssel jön létre. Nekünk erre egy hónapunk sem volt. Mégis megvalósult, mert tudtam, hogy itt vannak azok a kollégák, akiknek a mûveltsége, televíziós szakmai felkészültsége parlagon hever már jó ideje, és ha értelmes feladatra hívják ôket, csodákra képesek. Jöttek az elsô szóra, és a csoda megtörtént. Ez is a rugalmas, korszerû televíziózásról szól: produkcióra kell szervezni az alkotóközösségeket, nem hivatali hatalommal beosztani ôket a munkára. A hierarchián alapuló hagyományos szervezeti struktúra a tehetség és az alkotókedv legfôbb ellensége, a kontraszelekció melegágya.

És a Mélyvíz?

Még nem futott ki ez a sorozat, amikor ’97 november végén jött Peták István elnöktôl egy sikoly, hogy meg kell menteni a mûholdra került MTV 2-t. Sipos Pál néhány nap múlva átadta a kettes csatorna korszerû, sávos szerkezetû, ismétlési renddel együtt átgondolt struktúráját, aminek része volt a késô esti, nyitott végû, közéleti vitamûsor is. Az elnök ült rajta egy hónapig, látszólag nem történt semmi, majd december közepén szóltak, hogy január 5-én indulunk. Karácsony és újév volt közben, de elindultunk, mindennapos Repetával, mindennapos Kincsestárral és mindennapos Mélyvízzel, meg az összes többivel. És ez megint annak volt köszönhetô, hogy a csapatok pillanatok alatt felálltak, s amikor bementünk a jó öreg I-es stúdióba, mûszaki kollégáink az elsô mondatból megértették, itt az ideje, hogy elôvegyék azt a tudást, amit az ôs-TV 2 idején szereztek. Csak egymásra néztünk, és mindenki tudta, mi a dolga. Ez nagyon jó kulturális csatorna lett volna, ha a rákövetkezô hónapokban – miután Petákot menesztették, és Kôvári Pétert kinevezték az MTV 2 élére – nem kezdik el a mûsorstruktúrát föllazítani, szétbombázni. Akkor már megint nem az volt a fô szempont, hogy olcsón, jól és a közönség számára is vonzóan mûködjön ez a program, hanem az, hogy kinek-kinek a saját klientúrája mûsort készítsen, pénzt költsön, és megéljen belôle. Egyébként ha egyáltalán nézné valaki azt, ami ma a Mélyvíz helyett Záróra címen fut, látná, hogy az is egyetlen dologról szól: hogyan költsünk el ugyanannyi pénzt ötödannyi munkával és kétharmadnyi mûsoridôben, nézettség nélkül. Ezt nevezem alibimûsornak. Ezért is mondom, hogy ez a történet, most már több mint tíz éve, a szakma válságáról és belsô háborújáról szól, nem elsôsorban a politikáról. Nagyon sok értékes ember van a Magyar Televízióban, és nagyon sok olyan ember is, akinek sohasem lett volna szabad a szakma közelébe kerülni. De itt van 10-15-20 éve, mondjuk szerkesztôi állásban. A teljesítménye nulla, mennyiségileg és minôségileg egyaránt. Amihez persze az is hozzátartozik, hogy a kilencvenes évekig semmi sem kényszerítette a különbözô szervezeti egységek vezetôit arra, hogy az alkalmatlan emberektôl megváljanak. Minek? Elfértek. Bértömeggazdálkodás volt, minden szervezeti egység vezetôjének az volt a célja, hogy minél több ember dolgozzon alatta. Teljesen eltorzult tehát az intézmény alul is, de az utóbbi hat-nyolc év eredményeként felül is: a csúcson zajló személycserék következtében van egy teljesen abnormálissá duzzadt apparátus, amelyre az új vezetôk mindig ráültették a saját embereiket, és többnyire nem nyúltak azokhoz, akiket az elôdök hagytak ott.

Hányan vannak?

A létszám titkos. A közszolgálati Magyar Televízióban nekem évek óta nem sikerült elérnem, se hivatalosan, se illegálisan, hogy egyszer lássunk egy olyan szervezeti sémát, ahol minden egyes kockába be van írva egy szám: hányan dolgoznak ott. Ez hétpecsétes titok. A szervezeti egységek vezetôi is csak azt tudják, hányan dolgoznak náluk, a többi egység létszámáról fogalmuk sincs. Tehát a fôszerkesztôk fölött állók – igazgatók, fôigazgatók, alelnökök, tanácsadók és a hozzájuk kapcsolódó adminisztráció – létszámáról sem lehet tudni semmit. Egy bírósági ítélet – a Népszava keresete nyomán – és az adatvédelmi biztos állásfoglalása egybehangzóan kimondja ugyan, hogy a Magyar Televízió közfeladatot lát el, tehát a mûködésével kapcsolatos információk közérdekû adatok, de sem a sajtó, sem a magamfajta érdeklôdô nem juthat hozzá ezekhez a számokhoz sem.

Lényegében azt mondtad az elôbb, hogy ha a Magyar Televízió szakmailag rendben lett volna az elmúlt 10-15 évben, lehettek volna itt bármiféle politikai szándékok, ezek sokkal kevésbé befolyásolták volna a televízió mûködését.

Azt mondom, hogy a televíziós szakma, legalábbis az a része, amelyik a Magyar Televízióban dolgozik, nem háríthatja át a felelôsséget teljes egészében a politikára. Ugyanolyan sáros ebben a történetben, mint a politika. A politika hülye lett volna nem azt csinálni, amit csinált, amikor nyilvánvaló volt, hogy ki lehet játszani egymás ellen az embereket. Miért tanúsítana önmérsékletet a politika, ha látja, hogy mehet elôre, mint kés a vajban? Sôt a szakma sok jeles képviselôje kifejezetten felkínálkozott, sorozatosan és folyamatosan.

Mindez most a Mélyvíz címû mûsoron, illetve ismételten rajtad is lecsapódott. Hogyan? Mit mondtak, miért, mi volt a baj vele és veletek?

Tudomásom szerint semmi baj nem volt vele, se a nézôi fogadtatását illetôen, se a szórványos tévékritikát illetôen – hiszen tudjuk, hogy Magyarországon sajnos nincs érdemi televíziós szakújságírás. Nekem személy szerint sok bajom volt vele; szenvedtem például attól, hogy húsz hónap alatt nem tudtunk elôbbre lépni, mert szegénységbe és nyomorúságba voltunk beszorítva. Sôt az induláshoz képest egyre rosszabbak lettek a feltételeink. Nem lehetett építkezni és továbbfejleszteni a mûsort. Alapelve volt például a Mélyvíznek, és szerintem a sorozat egyik legfôbb erénye, hogy nem csak fôvárosiak szerepeltek benne. Teljes joggal éri a Magyar Televíziót hosszú évek óta az a vád, hogy Budapest-központú, noha van számos vidéki stúdiója. Ha mi felhívtuk a drávaszabolcsi polgármestert, a baktakéki iskolaigazgatót vagy a bonyhádi sarki fûszerest – ilyen is volt, szerintem nagyon helyesen – azzal a kissé abszurd kérdéssel, hogy ideugrana-e egy éjszakai beszélgetésre, készségesen jött. Eleinte még az útiköltségét ki tudtuk fizetni – papíron, mert aztán hónapokig nem kapták meg a pénzt –, késôbb már azt sem. Statisztikánk szerint a mûsornak több mint ötezer vendége volt a húsz és fél hónap alatt, és nincsenek háromszázan, akik többször is megfordultak nálunk. Vagy az interaktivitás. Nemcsak állandó telefonügyelet volt az élô adás idején – és tartalmilag be is építettük a nézôi kérdéseket, véleményeket a mûsorba –, hanem magánkezdeményezésként, és a Magyar Televíziótól technikailag is teljesen függetlenül, az adásoknak online internetes kapcsolata is volt, elôbb az Internettóval, majd az Indexszel együttmûködve. Tudtommal ez egyedülálló a mai magyar nyelvû televíziózásban: párhuzamos síkot jelentett a beszélgetésben, felpörgette, dinamikusabbá tette. Ezt azonban nemhogy nem honorálta senki, hanem ugyanazt a bornírtságot hallom a mi internetes próbálkozásunkkal kapcsolatban, amit a hetvenes években a nézôi telefonokkal kapcsolatban. Akkoriban élô adást is csak a fogát szíva vállalt a Magyar Televízió, de a telefonos hozzászólás külön izgalmat okozott, mert féltek attól, hogy az emberek valami olyasmit mondanak a telefonban, amit nem volna szabad. Persze nem ez volt az indok, hanem az, hogy azért nem szabad telefonos hozzászólásokat beépíteni a mûsorba, mert csak egy szûk rétegnek van telefonja, és ez igazságtalanság azokkal szemben, akiknek nincs. Most ugyanezt hallom az internettel kapcsolatban: fölösleges és kirekesztô, hiszen internetes hozzáférése csak szûk körnek van, stb… Húsz év alatt ennyit fejlôdtek a Magyar Televízió fôszerkesztôi.

Akkor mégis, mi baj volt a Mélyvízzel?

Szerintem semmi baj nem volt vele. Egy év után, 1999. január 5-étôl a mûsor átkerült a kulturális alelnöktôl az aktuális mûsorok alelnökéhez, az alelnökségen belül az információs mûsorok fôszerkesztôjéhez, Heltai Péterhez. Ô néhány alkalommal tett nekem megjegyzést négyszemközt a mûsorban foglalkoztatott mûsorvezetôk némelyikére. Szó, ami szó, én ezt meg se hallottam. Ezek ugyanis nem szakmai kifogások voltak, hanem arról szóltak, hogy ô ezeket a mûsorvezetôket nem szereti. Amire én eléggé elutasítóan csak azt mondtam, hogy amíg én vagyok a felelôs szerkesztô, tartalomról, minôségrôl szívesen beszélgetek – erre sohasem került sor –, személyekrôl viszont nem vagyok hajlandó vitatkozni. Te nem szereted, én meg tehetségesnek tartom, bízom benne. Annyira ízetlennek tartottam a személyekrôl való beszélgetést, hogy még azt sem mondtam ki, ami ilyenkor mindig eszembe jutott: Heltai Péternek ki fogja egyszer végre megmondani, hogy rossz mûsorvezetô? Hogy ítélkezhet mások felett, aki fôszerkesztôi hatalmával visszaélve akkor osztja be magát a képernyôre, amikor kedve tartja, de az ô alkalmasságát – mivel önmaga fônöke – senki sem kérdôjelezheti meg. Olyasmirôl nincs tudomásom, amit más mûsorokkal, így a Szabadság térrel vagy az Aktuálissal kapcsolatban rendszeresen hallottunk, hogy az utóbbi egy évben megszaporodtak a telefonok. A mûsorból hazamegy egy vendég, majd rosszalló telefonokat ereszt meg holmi fôszerkesztôkhöz és igazgatókhoz, mert úgy érzi, nem bántak vele eléggé kesztyûs kézzel. Én ilyenrôl a Mélyvízzel kapcsolatban nem tudok. Hajlamos vagyok az egész problémát leegyszerûsíteni arra, hogy a túlélés érdekében másoknak kellett ez a mûsorfelület.

A mûsorcsere hivatalos indoklása tudomásom szerint az volt, hogy ebben a mûsoridôben olyan mûsort kell adni, amely nem közéleti, hanem értelmiségi problémákkal foglalkozik: elvontabb, intellektuálisabb, magasabb röptû.

Ez már csak a masni a családi megélhetési problémákon.

Ezért nem merült föl, hogy ha Heltai Péternek szakmai kifogásai vannak a mûsor ellen, üljetek le, beszéljétek meg, hogyan lehet ezen változtatni, vagy azt, hogy milyen más ajánlatod van a Mélyvíz helyett, ha nem juttok dûlôre egymással?

Más mûsorötletet nem kért tôlem. Amikor az elmúlt fél évben, szerintem teljesen indokolatlanul, fölvetôdött, hogy éjfélkor mûsort kell zárni, akkor is, ha az adás negyed tizenkettôkor kezdôdik, azt mondtam, hogy ha nem lehet a Mélyvízre jellemzô mûformát megtartani, akkor nem kell Mélyvizet csinálni. De akkor mondják ki, hogy ez nem kell, és adjanak megbízást valakinek egy másik mûsorra.

Ez történt, nem?

Nem egészen, mert az az ember, aki a mûsort megszüntette, önmagának adott megbízást arra, hogy a Mélyvíz helyén mûsort készítsen. A Záróra felelôs szerkesztôje Heltai Péter, heti szerkesztôje Görög Athéna és Kopper Judit. Így most három ember végzi azt a munkát, amit korábban egymagam. Illetve annak a töredékét, hiszen egy-egy adásra nem kell a fél országot mozgósítani, az a négy-öt magyar, aki esténként összehajol, mind itt lakik a szomszéd utcában.

Van ennek az ügynek egy olyan vonatkozása is, ami 1990 óta egyfolytában fölmerül a rádiós-televíziós szakmában: a szolidaritás kérdése. A Mélyvíz esetében volt egy látványos szolidaritási gesztus, amely egy magyar értelmiségitôl érkezett, ez Tamás Gáspár Miklós volt. Nem érkezett ilyen a kollégáidtól. Barátaim, ismerôseim, velem ellentétben, különbséget tesznek a tekintetben, hogy kitôl várható el szolidaritás, és kinél megbocsátható és indokolható a hiánya. Tamás Gáspár Miklós független magyar értelmiségiként megteheti, hogy élô adásban feláll az utódmûsor elején, és szolidaritását nyilvánítva távozik, mondják, de nem várható el ugyanez például Rózsa Pétertôl, aki a Mélyvíz egyes számú mûsorvezetôje volt, majd pénteken elbúcsúzott a Mélyvíz, és ô hétfôn már a Zárórát vezette. Nem várható el, mondják, mert számára ez egzisztenciális kérdés, meg kell élnie valamibôl. Te mit gondolsz errôl, vártál-e egyáltalán szolidaritást valakitôl?

Amikor Heltai Péter augusztus 30-án közölte velem, hogy szeptember 17-én lesz az utolsó Mélyvíz, én ezt tudomásul vettem – akkor ugye még fölmondásról nem volt szó –, és közöltem a kollégáimmal. Tudtam, hogy a Zárórában nem szeretnék részt venni, és úgy gondoltam, hogy a következô hónapokban semmi másban sem kívánok dolgozni, ami a Magyar Televízióban mûsorkészítés címén folyik. Két okból: egyrészt ezzel szerettem volna kifejezésre juttatni a szolidaritásomat azok iránt, akiket az utódmûsorba föl se kértek, holott a Mélyvízben figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak. Ezek a most kirekesztett szerkesztôk, rendezôk, mûsorvezetôk a Magyar Televízió képzett, mûvelt szakembergárdájához tartoznak, akár külsôsök, akár belsôsök. Másrészt azért sem, mert úgy látom, kísértetiesen hasonló a helyzet ahhoz, ami ’93 nyarán–ôszén elôállt, amikor úgy ítéltem meg, hogy a kontextus, mindaz, ami a Magyar Televízió egyes és kettes csatornáján történik, nem vállalható, és nem szeretnék ennek a részévé válni. Ez nem politika, hanem szakma. Mélypontra süllyedt a mûsorkészítés, sírnivalóan lezüllött. Ha létezne szolidaritás a mi szakmánkban, az elmúlt évtizedben többször el kellett volna hallgatnia a közszolgálati rádiónak és televíziónak. Néhány percre csupán, hogy a közönség is érzékelje, a médiaháború újabb és újabb áldozatokat szed. Egyébként Tamás Gáspár Miklóst hallva azon a hétfôi estén, majd leestem a székrôl. Nagyon meglepett, elôször a jelenléte, aztán a lélekjelenléte, hiszen egy médiatudatos emberrôl van szó. Kalapot emeltem a civil kurázsi elôtt. Ami Rózsa Pétert illeti: én ôt kitûnô, tehetséges, és a közéleti vitamûsor mûfajában a legjobb kvalitású embernek tartom. Nem szerettem volna a helyében lenni azon a hétfôi estén, arra gondoltam, hogy én nyomban meghalnék szégyenemben, és nagyon sajnáltam. Amúgy pedig tudom, de ezt tôle kellene megkérdezni pontosan, én is tôle hallottam, hogy milyen aljas módon zsarolták meg, és számára milyen komoly dilemmát okozott a döntés. Így döntött. Szíve joga. Attól én még ôt ugyanolyan kitûnô szakembernek tartom, legfeljebb sajnálom, amikor estérôl estére látom a vergôdését.

Ha a fölmondás is bekövetkezik, bíróságra viszitek az ügyet, mert kétségbe vonjátok a mai televíziós vezetés legitimitását és a felmondás jogszerûségét is. Lehet-e még olyan helyzet, amelyben próbálkoznál a Magyar Televízióval?

Milyen televízióval? Pillanatokon belül nem lesz Magyar Televízió. Nehezen tudok vonzó variációt elképzelni. Inkább csak figyelek. Az értékek, javak elherdálása miatt, ami most folyik, nagyon aggódom. A fikciós területen járatosabb kollégáimtól hallom például, hogy a Magyar Televízió jelmeztárát, amely legalább kétszázmillió forintot ér, most éppen húszmillióért adják oda valakinek. Vagy amikor azt látom, hogy komoly szaktudással rendelkezô embereket kergetnek el, noha pótolhatatlan, ami a fejükben van. Vagy: ha mi most nem írunk egy alázatos kérelmet, hogy engedjék már meg, hogy a Mélyvíz 428 adását annak rendje-módja szerint lezárjuk, összevessük a dokumentumaival, és szakszerûen átadjuk az archívumnak, akkor ez nem történik meg. Ilyenkor elkeseredek, persze. Amikor ugyanis ez a fiatalember átadta a levelet…

Milyen fiatalember, milyen levelet?

Csermely Péter hírigazgató azt a levelet, amely arról szól, hogy azonnali hatállyal fel vagyunk mentve a munkavégzés alól. Pécsi Vera vetette fel, hogy na de aznap van még egy adás, azt követôen pedig az lenne a kötelességünk, hogy lezárjuk a produkciót, és átadjuk az archívumnak. Azt válaszolta, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Ezután írásban kértük, tessék szíves lenni megengedni, hogy eleget tegyünk a kötelességünknek. Nem érdekli ôket. De valami sandaság övezi a Magyar Televízió egész archívumát. Megeshet, hogy azt is elkótyavetyélik.

Szerinted van amögött koncepció, ami ma a Magyar Televízióval történik? Vagy csak az történik, ami általában: erôviszonyok mentén való sodródás?

Az eddigiekhez képest azért ez egy kicsit más, mert most nem a szakma birkózik egymással, ilyen-olyan politikai támogatással vagy hátszéllel, hanem egy teljesen végiggondolatlan szanálásra küldtek ide végrehajtókat. Semmi értelmes cél nem látszik mögötte. Fölsejlik a teljes megsemmisítés szándéka is, aminek ellentmond, hogy sorba állnak az újonnan belépôk. Számuk a szóbeszéd szerint már meghaladja a kétszázat. Tehát: szabaduljunk meg ezer embertôl, és majd lesz valami – ennyi látszik a felszínen. A tömeges létszámleépítést végrehajtók nem ismerik sem az intézményt, sem azokat, akiket kirúgnak, nincsenek skrupulusaik, és ha befejezték a feladatot, nyilván odébbállnak. Aztán majd lesz valami. De hogy mi? Lehet, hogy alábecsülöm azokat, akik ideküldték ôket?

http://www.c3.hu/scripta