Jegyzetek

Várhatóan a jövô év elején jelenik meg a Napvilág Kiadónál Palasik Mária A jogállam megteremtésének kísérlete Magyarországon (1944–1949) címû könyve. A szerzô a hazai és az orosz levéltárakból 1989, majd 1995 után elôkerült újabb források alapján a szakirodalomban eddig megszokott tisztán pártpolitikai, gazdasági vagy ideológiai megközelítéssel szemben elsôsorban a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a rendôri és államvédelmi tevékenység, a jogalkotás és a jogvédelem síkján mutatja be azt a küzdelmet, amely a demokrácia és a diktatúra erôi között zajlott ebben az idôszakban. Az alábbiakban részleteket közlünk a könyv bevezetôjébôl és egyik fejezetébôl a rendôrség és a politikai rendôrség kiépülésérôl.

Az 1944–1949-es idôszakot a XX. század két diktatúrája közötti átmeneti periódusnak tekinthetjük. Nincs ez másként akkor sem, ha az államszervezet és a jogrend felôl vizsgálódunk. Ez a korszak azonban csak így, a század végérôl visszatekintve tûnik átmenetinek, a források azt erôsítik, hogy az 1946-os alaptörvényeket nem átmeneti idôre hozták, hanem az ezeréves magyar történelem egy szakasza lezárásának és egy új korszak nyitányának fogták fel. Nem átmeneti idôre szánták a hatalom megosztását garantáló intézményeket, illetve az emberi alapjogok és védelmük deklarálását sem, ami az állami hatalomgyakorlás korlátozását is jelentette egyben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Horthy-korszak antidemokratikus rendszerével szemben mekkora tömegnek biztosította emberi és polgári jogai gyakorlását, s teremtette meg az
esélyt, hogy érdekeiket érvényesítsék, akkor indokoltnak tartom, hogy a jogállam megteremtésének kísérletérôl beszéljünk. A jogalkotás azonban csak az egyik oldala vizsgálódásunknak. Célom az alábbi kettôsség megragadása volt: egy viszonylag jónak mondható jogi szabályozottsággal, hatalommegosztással, demokratikus szabadságjogokkal induló rendszerben milyen sérülések történnek a jogalkalmazás során, illetve ezek hogyan vezetnek néhány év alatt maguknak a demokratikus intézményeknek a felszámolásához is.
Az 1945-ös választásokat megnyert FKGP – elsôsorban nemzetközi helyzet, a háború utáni nagyhatalmak között fennálló sajátos politikai kompromisszum és a súlyos belsô gondok következményeként – nem alakíthatott egyedül kormányt. A helyzetet sajátossá az tette, hogy a háború után a történelmi helyzetben megkötött koalíció alapja nem tényleges szövetségi politika volt, csak taktikai érvényû összefogás.
A résztvevôk a múlttól való elhatárolódásban és a háború utáni helyreállítás szükségességében egyetértettek, stratégiájuk azonban alapvetôen eltért egymástól. A baloldali erôk hosszú távú célja a szocializmus, a paraszti-polgári erôké a polgári demokrácia volt. A két ellentétes szárnyra bomlott koalíció számos kérdésben nem értett egyet, a Szovjetunió által támogatott kommunista párt azonban egyre több területen követelte meg az egységet. Ha legnagyobb politikai vetélytársa, a kisgazdapárt élt az egyet nem értés jogával, a kommunista párt reakciósnak minôsítette, és tömegakciók kezdeményezésével fenyegetôzött. Az MKP a valós döntéseket egyre inkább az utcára és a pártközi egyeztetô tárgyalások fórumára kényszerítette,1 majd politikai ellenfeleinek a hatalomból történô kiszorításában végig az 1946. évi I. és VII. tc.-re hivatkozott, ebben az idôszakban még görcsösen ragaszkodva a törvényesség látszatához, ahhoz, hogy a politikai ellenfelek ellen hozott ítéletek jogszerûnek tûnjenek.
Az MKP-t a hatalomért indított harcban segítette, hogy 1945 februárjától kezében volt a politikai rendôrség jog által körül nem határolt szervezete, amely gyakorlatilag a kezdetektôl a „párt ökleként” mûködött. Fokozatosan sikerült kisajátítania azokat az intézményeket is, amelyek a jogállamiságot garantálhatták volna: a belügyminisztériumot, a népbíróságokat, népügyészségeket és a közigazgatást. Ezen szervek és intézmények segítségével törvénytelenségek sorozatát követték el a hatalom kisajátítása végett, önigazolásul gumiparagrafusokként használva az 1946-os alaptörvényeket. Ezekre hivatkozva sikerült puccsot levezényelni Nagy Ferenc miniszterelnök ellen, szétbomlasztani a kisgazdapártot, majd a többi koalíciós és ellenzéki pártot is. Amikor nem tudták a jogszerûség látszatát fenntartani, a SZEB-et hívták segítségül – például Kovács Béla elhurcolásához is. 1947-tôl állandósultak a politikai perek, a nyilvánosságot megfélemlítették, 1948–1949-re pedig teljesen elhaltak a demokratikus szabadságjogok Magyarországon. Megszûnt a szólás- és gyülekezési szabadság, a sajtószabadság és a többpártrendszer. A hatalommegosztás elvét a hatalom egységesítésének elve váltotta fel. A kialakuló új intézményrendszer az állampolgárt már alattvalóként kezelte, semmiféle jogi garanciát nem nyújtott védelmében, és minden tekintetben a Szovjetunióban megvalósult, a magyar politikai kultúrától és hagyományoktól idegen rendszert kívánt bevezetni.
„Nekünk, kommunistáknak kell megszabnunk,
kiket tartunk a nép ellenségének”
Az 1944 decembere utáni jogalkotásban végigkísérhetô az a folyamat, amelynek során az új hatalmi szervek: az Ideiglenes Nemzetgyûlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány igyekeztek elhatárolódni a régi rendszertôl. Arra törekedtek, hogy minden intézkedésnek és intézménynek legalább rendeletileg megteremtsék a jogi alapját. A rendôrség és a politikai rendôrség esetében – ez utóbbi az 1945 utáni évtizedben kulcsszerepet fog betölteni a magyar politikai életben – azonban erre csak késôbb került sor. Megalakulásának körülményeirôl igen kevés s helyenként egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésünkre.
Az INK 1944. december 28-i, második ülésének anyagában találhatjuk a legelsô utalást a rendôrségre. Erdei Ferenc belügyminiszter ekkor számolt be azokról a tárgyalásairól, amelyeket a közrendrôl és a közbiztonságról a szovjet katonai vezérkar képviselôjével folytatott: „Az orosz ôrségek mindaddig segítségünkre vannak, amíg megfelelô számú megbízható, egyenruhával felszerelt saját rendôrt nem találunk.”2 Az 1945. január 12-i kormányülés anyagában pedig már található egy tervezet az államrendôrség újjászervezésérôl. Ez a rendôrség feladataként egyrészt a „demokratikus államrend védelmét és megszilárdítását”, másrészt a közbiztonság fenntartását jelölte meg. Ennek megfelelôen a rendôrség szervezete is kettôs tagoltságú lenne: egyenrangúként szerveznének politikai és bûnügyi osztályokat. Az új szervezet a meglévô polgárôrségekre és az ún. önkormányzati rendôrségek (az egyes települések által a háborús viszonyok között létrehozott rendfenntartó szervek voltak) személyzetére épülne. A rendelettervezet javaslatot tett, hogy a rendôrség létszámát 33 ezer fôre növeljék, kiemelve, hogy ezt trianoni országterületre kell számítani. Tartalmazta továbbá a rendôrkiképzés, a tiszti elôrelépés módját, a testület demokratikus nevelésének az alapelvét, a szervezet fölépítését, a kinevezések és áthelyezések rendjét. A csendôrséggel kapcsolatban azt javasolta, hogy ne állítsák fel újra, feladatait pedig a rendôrség vegye át.3 Mivel ez idô tájt a kormányüléseken nem készült minden napirendi pontról részletes feljegyzés, errôl is csak annyit tudunk, hogy Erdei beterjesztette a tervezetet a minisztertanácson, hozzászólt Faragho Gábor, Vásáry István, Valentiny Ágoston, Nagy Imre és Molnár Erik, majd elfogadták azt. Kihirdetésére azonban eddig nem ismert okoknál fogva nem került sor.
Közben a debreceni kormány mûködésével szinte párhuzamosan a Magyar Kommunista Párt vezetése Pest bevételének napján döntött a rendôrség kiépítésérôl. Az ülésrôl fennmaradt jegyzôkönyv szerint megállapíttatott, hogy a rendôrség szervezése elmarad a pártszervezés mögött.4 Horváth Márton azt javasolta, hogy mivel hivatalos kinevezés pár napon belül nem várható, saját hatáskörben bízzanak meg két pártaktivistát a szervezéssel.5 A személyi kérdésekkel kapcsolatban vita alakult ki arról, hogy Kádár Jánost, Pálffy Györgyöt vagy Péter Gábort bízzák-e meg a rendôrség vezetésével. Vas Zoltán Péter Gábort passzívnak találta, s úgy vélte, Kádár János alkalmasabb.6 Végül is a budapesti rendôr-fôkapitányság élére Sólyom László került fôkapitányi címmel, helyettesévé Kádár Jánost választották. Hivatalosan a Budapesti Nemzeti Bizottság nevezte ki ôket. A politikai rendôrség vezetôje Péter Gábor lett, az elôbbiekkel ellentétben ô a megbízását formálisan is az MKP PB-tôl kapta.7
Hogy miért ragaszkodott az MKP a rendôrségnél megszerzendô pozíciókhoz, arról Vas Zoltán számolt be önéletírásában annak kapcsán, hogy Kádár János 1945 januárjában visszautasította a neki felajánlott fôvárosi fôkapitányi posztot. „Az itteni rendôr-fôkapitányi állás az akkori sajátos országos körülmények között ténylegesen a belügyminiszterséget jelentette. Kádár mégsem akarta vállalni. Hogy mégis megtegye, mint már eddig is számos helyen az országban, ahol kommunistákat állítottunk a rendôrség élére, azzal kértem Kádárt is arra, […] tegye ezt meg amiatt is, nehogy minket, kommunistákat zárhassanak be bárhol Magyarországon és a fôvárosban. Most már nemcsak politikailag, de államhatalmilag is nekünk, kommunistáknak kell megszabnunk, kiket tartunk a nép ellenségének.”8
Kádár 1945. február 9-i, Erdei Ferenc belügyminiszternek Debrecenbe küldött, a budapesti rendôrség megalakulásáról szóló jelentése szerint már január 18-án alakulóban volt a rendôrség. Kádár beszámolt a szervezés nehézségeirôl, illetve a megszálló szovjet hatóságok okozta gondokról: „Minden nehézség ellenére már közvetlenül a szovjet csapatok levonulása után megkezdôdött a rendôrség szervezése. A kerületi nemzeti bizottságok majdnem kivétel nélkül polgári egyéneket bíztak meg a kapitányságok vezetésével. A kinevezett kapitányok demokratikus polgári elemek, és a tényleges rendôrlegénység és tisztikar jelentkezô részével kezdték meg munkájukat. A munka rendkívül nehéz volt. Az orosz hatóságok a kapitányságokról, laktanyákból vitték el a rendôröket. A naponta szolgálatba induló rendôrök alig 50 százaléka érte el szolgálati helyét. A rendôrök elvitele eleinte olyan méreteket öltött, hogy jelenleg Gödöllôn 2-3000 fônyi rendôrtiszt és legénység van fogolytáborban.”9 Panasszal élt az orosz parancsnokság ellen, hogy nehezíti munkájukat: „A megalakult rendôrséget és a fôkapitányságot megrohanták az NKVD10 szervei, és állandó jelenlétükkel és olyan kívánságaikkal, melyeket teljesíteni nem tudunk, az idônk jelentôs részét elvonják és munkánkat bénítják” – írta Kádár. Majd beszámolt a rendôrök ellátásának nehézségeirôl: „A raktárakat vagy az oroszok foglalták le, vagy a csôcselék kifosztotta. Bár egyes esetekben megállapítást nyert, hova szállították el a rendôrségi anyagot, a városparancsnokság ismételt kérésünkre sem orvosolta ez idáig a helyzetet.”11
A budapesti rendôrség helyzetérôl készült másik jelentést a debreceni kormány kiküldötte, Andreánszky István miniszteri osztálytanácsos készítette 1945. február 15-i dátumozással. A két dokumentum közel egy idôben született, s ugyanarról számol be, de az utóbbi a kívülálló szemével. Andreánszky szerint: „A rendôri állapotok Budapesten ziláltak, csaknem anarchikus állapotok vannak Pesten ezen a téren. Ötféle, egymástól különálló, teljesen jogtalanul mûködô nyomozó szerv mûködik Pesten. Külön rendôrsége van a csehszlovák nemzeti karszalagot viselô, Budapesten élô csehszlovákoknak, akik ez ideig magyaroknak vallották magukat. Ez a szerv is elôállít, házkutatást tart, letartóztat.
A Szociáldemokrata Párt rendezô gárdája, az R. G. piros karszalagos, bôrsapkás csoportja, valamint a kommunisták külön politikai nyomozó csoportja tevékenykedik a fôvárosban csaknem teljesen önállóan.”12
„Mindennemû szervezkedést és mozgalmat likvidálni”
Péter Gábornak a politikai rendôrség munkájáról készült beszámolója szerint a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya február 2-án alakult meg hivatalosan, körülbelül 60 fôvel.13 Péter Gábor helyettese Kovács János lett, aki a szovjet Állambiztonsági Népbiztosság magyar származású ezredese volt.14 A munkatársak pártállását illetôen Péter Gábor így nyilatkozott: „Az elsô napokban az volt az elgondolásunk, hogy a politikai rendôrség tagja csak kommunista párttag legyen, az illegális mozgalomban kipróbált ember. Rövid idô múlva rájöttünk, hogy ha ehhez ragaszkodunk, akkor nagyon szûk keret lenne, és nem tudna megfelelni feladatának. Mégis nagy súlyt helyeztünk arra, hogy ha nem is párttag, de a mozgalomban kipróbált emberek legyenek a politikai rendôrség tagjai. Természetesen a keret bôvülésével fel kellett venni sok nem párttagot is.”15 A szervezéssel kapcsolatban Péter Gábor egy Gerô Ernôhöz címzett levelében kifogásolja a szociáldemokraták szervezési módszereit, mondván: a Conti utcai párthelyiségükben kifüggesztették, hogy 150 ember jelentkezzen a politikai rendôrségen munkára. Péter ettôl azzal az indokkal zárkózott el, hogy ilyen alapon nem vehetnek fel embereket, tartozzanak azok bármelyik párthoz is.16 A szervezést januárban még a Tisza Kálmán téri MKP-központban kezdték. Ekkor az Eötvös utcában17 is volt egy hivataluk, majd végleges helyet a hírhedtté vált egykori Hûség Házában, az Andrássy út 60.-ban találtak.18
Ezzel párhuzamosan Erdei Ferenc Debrecenben megbízta a Nógrádi Sándor partizánegységével odaérkezô Tömpe Andrást,19 hogy szervezze meg a magyar államrendôrség politikai rendészeti osztályát (PRO). A Tömpe által vezetett részleg valószínûleg január 26-án érkezett Pestre. Az Andrássy út 60.-ban akart megszállni, de az Erdei parancsát hozó egységet Péter Gábor nem engedte be a házba.20 Másnap a nézeteltérések tisztázódtak, és Tömpéék is ott kaptak helyet, s a Belügyminisztérium Politikai Nyomozóosztálya néven kezdtek mûködni, de a feszültség Péter Gábor és Tömpe András között továbbra is fennmaradt. Miután Péter a belügyminiszternek tett panaszt Tömpére, Tömpe is kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a pártvezetést Péter hibáira: „párthûségében és odaadásban kitûnô embernek ismertem meg, aki vezetôkészséggel rendelkezik, és feltétlenül meg fogja tanulni mindazt, ami a jelenlegi beosztásában szükséges. Félô azonban, hogy ha hibáira nem mutatunk rá, azok károsságát egyedül nem fogja tudni megállapítani. Ugyanis Péter elvtárs kicsinyes, személyeskedô magatartása bizonyos viszonylatban áll saját személyének túlbecsülésével.”21
Azt, hogy a két szerv között az együttmûködést tekintve nincs minden rendben, már Kádár is jelezte fent említett levelében, s javasolta a „debreceni csoport alárendelését a budapesti fôkapitánynak.”22 Az Andreánszky-féle jelentés is kitért erre a Sólyom László, illetve Péter Gábor és Tömpe András között folyó hatásköri vitára: „A budapesti politikai államrendôrség a belügyi nyomozó szervektôl is csaknem teljesen elszigetelten dolgozik. A fôkapitányság pedig, miután a budapesti rendôrség politikai osztálya a belügyi nyomozó osztállyal egy fedél alatt van az Andrássy út 60.-ban, a fôkapitányságtól távol, a budapesti államrendôrségtôl már elhelyezkedésénél fogva is különálló szervként hat.”23
A Tömpe vezette osztály létszáma 1945. február 20-ára 91 fôre emelkedett, melybôl 30 fô volt az MKP tagja, a többiek pártállását nem említik.24 Ugyanekkor a fôvárosi PRO létszáma már 98 fô volt. Ebbôl MKP-tag 38 fô, akik közül húszan az illegalitás alatt is a párt tagjai voltak. SZDP-tag 5, Madisz-tag 2 fô, fegyveres partizántevékenységet pedig 17 személy folytatott. Származásukat tekintve 87 munkás és 11 értelmiségi volt.25 Az osztály feladatának tekintették a „fôváros fasiszta bûnözôit a Néptörvényszék elé állítani, a fasiszta érzelmû egyénektôl a fôvárost megtisztítani, és végül a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemû szervezkedést és mozgalmat likvidálni.”26 Figyelemre érdemes, hogy a jelentés szerint az osztály a politikai rendészeti ügyek 60 százalékát a társadalom közremûködése (feljelentések, besúgások) útján tárta fel, és csak 40 százalékát saját nyomozásuk eredményeképp.27
„Nekem is nagyon kellett
vigyáznom, mit mondok”
A szovjet állambiztonsági szervek szinte a kezdetektôl bekapcsolódtak a fôvárosban a rendôrség munkájába. Kádáron kívül Andreánszky is figyelmet fordított erre Debrecenbe küldött jelentésében: „Az Andrássy út 60. szám alatti politikai nyomozó testületek mellett van beosztva egy Orlov nevû civil ruhás GPU28-tiszt, aki tanácsosi címmel szerepel. Orlov tanácsos a GPU és a magyar politikai nyomozó szervek között az összekötô.”29 Ez a kapcsolat a késôbbiekben állandósult, egyre szorosabbá vált, és intézményesült. Az NKGB 1945. január második felében beköltözött a Vilma királyné útja (ma Városligeti fasor) 34–36. szám alatti épületbe. 1945. márciusban pedig már Fjodor Belkin, szovjet államvédelmi tábornok folytatott tárgyalásokat a rendôrség kommunista vezetôivel, és felügyelte tevékenységüket. Belkin nem sokkal késôbb a Baden bei Wienben székelô kelet-európai szovjet elhárító fôparancsnokság vezetôje lett, de ezután is gyakran megfordult Magyarországon.30
Az államrendôrség megalakításáról és a csendôrség feloszlatásáról a március 28-i és az április 23-i minisztertanácson tárgyaltak újra. A januári rendelettervezethez képest a tervezet szakszerûbbé vált, s ellenszavazat nélkül fogadták el a miniszterek. Az 1945 májusában kihirdetett kormányrendelettel feloszlatták a csendôrséget, s az államrendôrségen belül deklarálták a Budapesti Rendôr-fôkapitányság és a Vidéki Fôkapitányság megszervezését, amelyeket a belügyminiszter közvetlen felügyelete alá helyeztek. A rendelet tartalmazza, hogy minden megyei, városi és járási kapitányságon négy osztályt kell felállítani: bûnügyi, politikai, igazgatásrendészeti és rendôrbírói osztályokat. A rendelet az államrendészeti, politikai rendészeti feladatokat a politikai rendôrség hatáskörébe utalta, de azt bôvebben nem részletezte. Tartalmazta, hogy a különbözô szinteken megalakítandó politikai osztályok vezetôinek kinevezésére a törvényhatósági bizottságok közgyûlése, illetve a városi képviselô-testület tehet javaslatot.31 Újabb kormányrendelet intézkedett arról, hogy a politikai rendészeti osztályok vezetôinek kinevezését az illetékes önkormányzatok törvényhatósági bizottsága, illetve képviselô-testülete terjessze fel.32
Tömpe András 1945. márciusi, Debrecenbe küldött levelében arról számolt be, hogy az általa vezetett osztály állományának nagy részét még február végén átvette Péter Gábor, maga Tömpe pedig a Magyar Államrendôrség Vidéki Fôkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának lett a vezetôje.33 Pedig az utóbbira csak májusban, a fenti rendelet kihirdetése után került sor.
Tömpe András május végi jelentésébôl megtudhatjuk, hogy a rendôrségnél az új tisztikar gerincét mintegy 3000 kommunista és velük szimpatizáns (Tömpe szóhasználata, aki nem részletezte, kiket kell szimpatizánsnak tekinteni) alkotta, akik a budapesti fôkapitányságon, a politikai rendészeti osztályon és a vidéki fôkapitányságok politikai rendészeti osztályain kaptak beosztást. Tömpe András észrevételezte, hogy a miniszterelnöki rendelet megbénítja a központi szervezést, mivel a rendôrség állományának kinevezését az önkormányzatok kapták meg.34
A kommunista párt a legtöbb funkció elosztásánál kénytelen volt betartani a koalíciós együttmûködés formai szabályait, a rendôrségnél azonban arra törekedett, hogy kezdeti jó pozícióit tovább bôvítse. E törekvését siker koronázta. A Politikai Rendészeti Osztály vezetôjén és helyettesén kívül kommunista volt a Belügyminisztériumban a rendôrség szervezetét és felügyeletét ellátó politikai államtitkár, Zöld Sándor,35 majd az ôt 1945. július 15-tôl felváltó Farkas Mihály, a Közrendészeti Fôosztály vezetôje, Szebenyi Endre,36 és a felügyelete alá tartozó rendôrségi ügyosztály vezetôje, Ékes István. Továbbá az 1945. március 20-tól létrehozott miniszteri titkárság vezetôje Tôkés Ottó37 lett. Az országos adatok is ezt a tendenciát mutatják. A rendôrkapitányságok politikai rendészeti osztályainak élén 36 közül 34 esetben szintén kommunisták álltak. A nyomozók többsége szintén a kommunisták közül került ki. A megyei rendôrkapitányi posztokat sem paritásos alapon osztották el: az MKP-hoz tartoztak a legtöbben, 16 fô, az SZDP-hez hatan, az NPP-hez hárman, míg kisgazdapárti megyei rendôrfôkapitány nem volt.38 Egy 1945. június 11-én készült kimutatás szerint a fôvárosi kerületekben a PRO állományában dolgozó 113 nyomozóból 83 MKP-, 23 SZDP-tag és 7 parasztpárti volt.39 1946 tavaszára a fôvárosi politikai rendôrségen 848 fô dolgozott, közülük 272 MKP-,
190 SZDP-, 43 NPP-, 70 FKGP-tag és 273 párton kívüli volt.40 A Vidéki Fôkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának 1946 eleji létszámáról Tömpe András belügyminiszternek készített jelentésébôl tudunk: összlétszám 1347 fô, a központban dolgozók száma 236 fô.41 Tömpének egy másik jelentése a következô alosztályokról tett említést ezen az osztályon: Offenzív Alosztály, Defenzív Alosztály, Központi Politikai Tanosztály, Hazahozatali Kormánybiztosság, Internálási Másodfokú Hatóság.42
A kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt vezetôi ragaszkodtak ahhoz, hogy a Budapesti Fôkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának helyettes vezetôi a két párt delegáltjaiból kerüljenek ki. Kovács János mellett a kommunista Fehér Lajos,43 majd a szociáldemokrata dr. Hortobágyi Endre44 és a kisgazdapárti dr. Gyuris Aladár45 rendôrtisztek lettek hivatalosan Péter helyettesei. Dr. Timár István46 volt rendôrezredes visszaemlékezése szerint Péter Gábor kezdettôl fogva szinte teljesen elszigetelte az utóbbi kettôt. Nem volt beleszólásuk az ügyek érdemi intézésébe, és az osztályon lassan közismertté vált, hogy mindkettôjük szobájában lehallgatókészülék mûködik, „s így nekem is nagyon kellett vigyáznom, hogy a velük való érintkezés során mit mondok” – nyilatkozta Timár.47
Az eddig kutathatóvá vált hazai levéltári forrásokból – igaz, csak apró mozaikkockákból – végül is körvonalazódik a kép arról, hogyan szervezôdött meg a rendôrség, s ezen belül fôleg a politikai rendészeti osztály. Mivel titkosan s a korabeli koalíciós pártharcok állandó kereszttüzében mûködô szervrôl van szó, nem állnak rendelkezésre olyan névsorok, amelyeken az állomány változása végigkísérhetô lenne. A fizetési listák sem megbízhatóak, ugyanis nem tartalmazzák az állomány teljes névsorát, tehát hiányoznak belôlük olyan személyek nevei, akikrôl köztudott, hogy a politikai rendôrségen szolgáltak, vagy kitüntetést kaptak, illetve elôléptetésben részesültek. Az utóbbi két eseményrôl a Rendôrségi Közlöny következetesen tájékoztatott.48

„Vidéken a rendôrség pártrendôrség”
A rendôrség állandó pártcsaták kereszttüzében állott. Maga a miniszterelnök már az 1945. február 5-i kormányülésen bejelentette, hogy „a rendôrség keretében mutatkozó visszaélések végett a belügyminisztert és a rendôrfôkapitányt magához fogja rendelni”.49
Március végén Dálnoki Miklós Béla látogatást tett Péter Gábornál az Andrássy út 60.-ban. A vizitet váratlan ellenôrzésnek szánta, azonban Péteréket elôre informálták jövetelérôl. Péter Gábor maga számolt be arról, hogyan takaríttattak ki, és hogyan hozatták rendbe a foglyokat annak érdekében, hogy a miniszterelnök ne találjon kifogásolnivalót.50 Törekvésük sikerrel is járt, így a miniszterelnök csupán a rendôrségre gyakorolt kommunista befolyást tette szóvá: „vidéken több helyen azt tapasztaltam, hogy a rendôrség pártrendôrség. A pesti rendôrség még egyelôre nem az, vigyázzanak rá, hogy ne is legyen” – jegyezte le Péter Gábor.51
Az 1945. március 28-i kormányülésen felmerült, hogy a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium egy közös bizottságot állítson fel a rendôrségi visszaélések kivizsgálására. Dálnoki Miklós Béla kérte a belügyminisztert, hogy a rendôrségen belül elôforduló hibákat azelôtt szüntessék meg, hogy a kormány Budapestre költözik, „mert ott amúgy is sok gondjuk lesz”.52 A legtöbb panasz azzal kapcsolatban merült fel, hogy a helyi rendôrségek, polgárôrségek kötelékébe tartozó, nem mindig kifogástalan erkölcsû, de ugyanakkor a szovjet parancsnokság bizalmába férkôzött emberek visszaélnek hatalmukkal, és nincs mód az eltávolításukra.53
A koalíciós pártok közötti viták középpontjába is a rendôrség került. A miniszterelnök május 15-re pártközi értekezletet hívott össze, amelynek célját a rendôrségnél „uralkodó tûrhetetlen állapotok, szabálytalanságok, egyoldalú pártpolitikai tevékenységek, a vizsgálati és letartóztatási, valamint vallatási eszközök, módszerek” orvoslásában jelölte meg.54 A pártközi értekezleten a rendôrséggel kapcsolatban a koalíciós pártok vezetôi is erôs fenntartásaikat hangoztatták. Tildy Zoltán tiltakozott az ellen, hogy „a rendôrség úgy lép fel, mintha csak egy párt érdekeit szolgálná, és mintegy végérvényesen eldöntött tények elôtt állana a magyar társadalom. Sok helyen lefogták és letartóztatták a kisgazdapárt vezetôségét, annak tagjait, más helyen az értelmiséghez tartozókat szolgáltatják ki az oroszoknak, ott mindenkit megvádolnak, aki nem a kommunista párt tagja.” Szóvá tette továbbá, hogy „már kezdettôl fogva a rendôrség úgy alakult meg, hogy más pártbelieket nem igen vettek be […] Az is feltûnô, hogy szolgálatban a rendôrök egymást „Szabadság” szóval köszöntik, ami a kommunista párt üdvözlôszava.”55 A parasztpárti Kovács Imre is beszámolt olyan esetekrôl, amikor a rendôrség megakadályozta a parasztpárt helyi szervezetének megalakulását. Ô is hangsúlyozta, hogy a rendôrségnek államrendôrségnek, és nem pártpolitikát szolgáló testületnek kell lennie. Ennek megvalósulása érdekében felvetette az egész kormányzat felelôsségét. Tiltakozott a rendôri szerveknek a kihallgatások során alkalmazott brutalitása ellen, s felvetette, hogy „bizottságok szálljanak ki mindenhová, ahonnan panaszok érkeztek”, még a Dunántúlra is.56
A május 18-i kormányülésen tovább folyt a vita a politikai rendôrségrôl. Vásáry István azt hiányolta, hogy nincsenek kidolgozott irányelvek, amelyek a politikai rendôrség mûködését szabályoznák. Erdei közölte, hogy „politikai rendôrséget nem ismer, csak az államrendôrség politikai osztályát”. Ugyanakkor a fogalmat ô is használta, s elismerte, hogy „a politikai rendôrség sok helyen önállósítja magát”. Vörös János honvédelmi miniszter a rendôrség által elkövetett visszaélések között felemlítette, hogy a rendôrség „gerinces tisztjeit a megfegyelmezett legénység feljelenti, s azokat éjjel elhurcolja”. A miniszterelnök arról tett említést, hogy „a politikai rendôrség sok helyütt kihallgatás nélkül testi fenyítéseket alkalmaz”, ugyanakkor „ezek a hôsök a hadseregbe nem jelentkeznek”. Valentiny Ágoston visszautasította a vádat, hogy a politikai rendôrség „állam az államban” volna, és kiállt amellett, hogy a „fasiszták elleni munkára kell ránevelni” a szervezetet. Egyúttal nagyon keményen a következôkkel támadta a politikai rendôrséget: „Ez azonban egy bûnszövetkezet felelôtlen munkája, amely mögött a fasiszták bújnak meg.” Ígéretet tett: figyelmeztetni fogja a rendôrséget annak jogaira, kötelességeire és feladataira. Erdei beismerte: „Miután laikusok, sokszor van kilengés, azonban oktatásuk itt és vidéken folyik.”57
„Magas rangú rendôrtiszteket küldtek ki tisztogatásra”
Az 1945. június 8-i kormányülésre Valentiny igazságügy-miniszter elkészítette azt a rendelettervezetet, amely a rendôrségi szolgálatot felügyelô vegyes bizottság mûködését szabályozta volna. Eszerint háromtagú, ún. repülôbizottságok szállnának ki bejelentés nélkül egy-egy rendôrhatóság székhelyére. A bizottság tagjai a Bel- és az Igazságügy-minisztérium delegáltjai, valamint egy vizsgálóbíró lennének. Hatásköre kiterjedne mind a büntetô-, mind a népbírósági ügyekre. Vizsgálná a rendôri szervek illetékességét és a terhelt ellen folytatott eljárás szabályszerûségét, különös tekintettel annak ellenôrzésére, hogy a letartóztatás után a terheltet átszállítják-e büntetô törvényszéki fogházba, vagy hogy egy-egy ügy átkerül-e a népügyészségekhez. A rendelettervezet arra az esetre is tartalmaz intézkedést, ha az ellenôrzött rendôri szervnél bûncselekményt állapítanak meg: „a helyi vádhatóságtól és bíróságtól megnyugtató és elfogulatlan eljárást és ítélkezést nem minden esetben lehet várni, […] az ilyen ügyek elbírálását a budapesti büntetô törvényszék, illetôleg a népbíróság kizárólagos illetékessége alá utalja.”58 A bizottság felállításának ügyét ezen a június 8-i kormányülésen indok nélkül levették a napirendrôl. Maga Erdei belügyminiszter pedig a probléma megoldásaként közölte, hogy „több vármegyében megkezdték a rendôrségi visszásságok vizsgálatát, és magas rangú rendôrtiszteket küldtek ki tisztogatásra.” Feladatuk az volt, hogy az államrendôrség megszervezésérôl szóló rendelet végrehajtását ellenôrizzék, megtisztítsák a rendôrséget azoktól, akik közönséges bûncselekményeket követtek el, és megvesztegethetônek bizonyultak. Kilenc vármegyében és két törvényhatósági városban indultak vizsgálatok, amelyek következtében több rendôrtisztet és rendôrkapitányt is leváltottak, pl. Dévaványán, Szegeden, Debrecenben, Egerben, Esztergomban és Szentesen.59 Természetesen ezek a vizsgálatok újabb vitákat váltottak ki a koalíciós partnerek között.
A vizsgálatokra még visszatértek a június 8-i kormányülésen is. Nagy Ferenc felvetette, hogy miért nem illeti meg a fôispánt a rendôrség feletti felügyelet joga. Erdei válasza erre az volt, hogy „van ugyan bizonyos ellenôrzési joga, azonban a rendôrség nem állami még, s csak ha államrendôrséggé való átszervezése megtörténik, akkor lehet a kérdést teljesen rendezni.” Gerô Ernô veszedelmesnek tartotta, hogy a rendôrségnél folyó vizsgálatokba más szervek is belefolynak.60  Ez a megjegyzése Kovács Béla belügyminisztériumi államtitkárnak a Kis Újság június 6-i számában tett nyilatkozatára vonatkozott, miszerint Kovácsnak miniszterelnöki nyílt parancsa van a rendôrség megtisztítására mindazon helyeken, ahonnan súlyos visszaélésekrôl érkeztek panaszok, valamint hogy a vizsgálat során a legmesszebbmenô eszközöket is igénybe veheti. Erdei a Szabad Nép június 7-i számában azt válaszolta, hogy belügyminiszteri hozzájárulás nélkül senki sem adhat ilyen széles körû felhatalmazást, még a miniszterelnök sem. Ô pedig Kovács Béla ilyen vonatkozású megbízatásához nem járult hozzá.61
Ezután Valentiny arra tett kísérletet, hogy felállítson egy az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozó rendôrséget, melynek az lett volna a feladata, hogy országos hatáskörben végezze el azokat a nyomozásokat, melyek a népügyészségek objektív, pártatlan tájékoztatásához, a vádemelésekhez, illetve az eljárások megszüntetéséhez szükségesek lettek volna.62 A rendelettervezet szerint az igazságügyi nyomozó testület a népügyészség megbízása alapján az egész ország területén a bûnvádi perrendtartás szerint, a rendôri hatóságok tagjait megilletô jogkörben jár el, illetve „ha valamely ügy nyomozására az igazságügyi nyomozó testület megbízást kapott, az államrendôrség abban nyomozási cselekményt többé nem teljesíthet.”63 Valentiny a rendelet szükségességének indoklásában arra hivatkozott, hogy egyes ügyekben hiába kísérelte meg azt, hogy a belügyminisztertôl, illetve a belügyminiszter útján a nyomozati szervektôl tájékoztatást kapjon. Hivatkozott a gyömrôi gyilkosságokra,64 ezzel kapcsolatban többször hiába érdeklôdött, választ nem kapott. Kifejtette, hogy a késedelem a bizonyítékok megszerzését veszélyezteti. Erdei azonban a kormányülés jegyzôkönyve szerint arra hivatkozva tartotta feleslegesnek a rendeletet, hogy a bûnvádi perrendtartás szabályozza a nyomozati és az igazságügyi szervek egymáshoz való viszonyát. Elismerte, hogy voltak hibák, ezeket igyekszik helyrehozni, de az elôterjesztett javaslat szerinte csak növeli az ellentéteket.65 Gerô Ernô kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter ugyancsak a tervezet elvetése mellett foglalt állást az alábbi indokkal: „alkalmas arra, hogy a reakciós felfogásoknak támadási alapot adjon, mert a rendôrség elleni általános kifogások reakciós jellegûek.” Valentiny tervezetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. június 27-i ülésén hosszú vita után 6:4 arányban elfogadta,66  azonban a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták együttes fellépésére a rendeletet nem jelentették meg a Magyar Közlönyben. Ennek a hátterét sajnos nem lehet levéltári forrásokkal dokumentálni. Az ismeretes, hogy a Szabad Nép 1945. június 29-i száma a legélesebb harcot hirdette a rendelet végrehajtásával szemben.
A szociáldemokrata párt pedig 1945. július 5-i országos vezetôségi ülésén tárgyalta az ügyet. Szakasits vezetésével a párt balszárnya támadta Valentinyt a rendelettervezetért, aki a vezetôségi ülés után lemondott miniszteri megbízatásáról.67 A történtekrôl Rákosi Mátyás a következôket jegyezte le memoárjában: „Egy napon kiderült, hogy Valentiny valami igazságügy-miniszteri országos rendôrséget akart létrehozni, széles jogkörrel, illetve ilyen törvényt [rendeletet – P. M.] fogadott el a minisztertanács, mielôtt a kommunista miniszterek észbe kaptak volna; megfelelô hercehurca után tudtuk csak ezt a már elfogadott minisztertanácsi rendeletet visszacsinálni.”68
Folyamatos feszültség keletkezett a népügyészségek, illetve -bíróságok és a politikai rendôrség között. A népbíróságok eredeti feladatkörébe tartozó háborús és népellenes bûncselekmények miatt a politikai rendôrségtôl a népügyészséghez vádemelési indítvánnyal áttett ügyek alig 50 százalékában emeltek vádat, a maradék ügyek felében a népügyészségek vagy azonnal megszüntették az eljárást, vagy az ügyeket visszaadták pótnyomozásra a politikai rendôrségnek. A népbíróságok az ún. vádiratos ügyek újabb 50 százalékában – elsô és másodfokon együttesen – felmentô ítéletet hoztak. „A nyomozó hatóságok politikai és szakmai álláspontja tehát az ügyészségek és bíróságok szûrése eredményeként 75 százalékban devalválódott” – írta Major Ákos egykori népbíró.69
„A proletárdiktatúrától
való félelem okait
a rendôrség szolgáltatja”
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeleteivel teljesen egyértelmûen az ún. háborús bûnösöknek és a népellenes cselekményeket elkövetôknek üzent hadat. A problémát az jelenti, hogy a végrehajtás során a kulcspozíciókkal rendelkezô kommunista párt vezetôi úgy vélték, hogy ezt a harcot ki kell terjeszteni a hazai reakció ellen is. Ezt a címkét viszont nagyon könnyen ráaggatták bárkire – értve rajta, hogy a társadalmi haladást akadályozza –, aki nem értett egyet a kommunistákkal, vagy bírálni merte a politikájukat. Ennek következtében az az abszurd helyzet állott elô, hogy a nagy leleplezések ellenére a reakciósnak minôsítettek száma nem csökkent, hanem egyre nôtt. A reakció fogalmának definiálatlansága visszaélések sorozatos elkövetésére adott alkalmat a politikai rendôrségnek. Bibó István így jellemezte ezt a helyzetet: a kommunista párt „egy esztendô óta az ország társadalmi és politikai életének legkülönbözôbb pontjain ragadja üstökön és semmisíti meg a reakciót, és minden héten újabb és újabb fészket fedez fel. A csodálatos az, hogy a reakciónak és fasizmusnak minél több fészkét fedezik fel, annál szûkebb lesz a demokrácia platformja, és annál szélesebb a reakció. […] A reakció elleni ilyen harcnak a legnagyobb betegsége az, hogy nem tud különbséget tenni a szorosan vett reakció szûk köre és azok között a konszolidációs elemek között, akik azáltal válnak reakciósokká, hogy a reakció elleni harc megfélemlíti ôket.”70 Bibó már 1945-ben kifejtette, hogy a demokratikus koalícióban benne lévô polgári rétegek és vagyonosabb parasztság ellen „nem lehet rendôrséget csinálni”.71 Szerinte éppen a kommunista kézben lévô rendôrség volt az egyik okozója annak, hogy 1945-ben a magyar demokrácia válságba került. „Az egész válságban a rendôrség ügye központi jelentôségû, mert a kommunistáktól és a proletárdiktatúrától való félelem konkrét okait – a megszállás nehézségeitôl eltekintve – elsôsorban a rendôrség szolgáltatja. A magyar rendészeti apparátus az 1945-ik esztendô nagyobb részében a kommunista párt számára jelentett pozíciót”72 – írja Bibó. Majd tovább fûzi a gondolatot: „Nem kevésbé rövidlátó dolog a rendôrséget politikai pozícióként értékelni. Ennek csak egy hamarosan bekövetkezô polgárháborúra való tekintettel volna politikai értelme. Egyébként az arra nem alkalmas emberek által betöltött posztok nem pozíciók, hanem tehertételek. A kommunista párt semmivel sem vesztett annyit év eleji magyarországi pozíciójából, mint azzal, hogy a rendôrségben tartott pozícióhoz ragaszkodott. A rendôrség egy szakigazgatási ág, amelynek eljárásmódjait – a demokratikusabb emberkezelés követelményeitôl eltekintve – nem a haladó szellemiség, hanem a jó szakigazgatás szükségletei és követelményei kell hogy megszabják.”73

1 Lásd Balogh Sándor–Szabó Éva: Koalíció és politikai érdekegyeztetés (A pártközi értekezlet). Múltunk, 1994/4., 31–72. o.
2 MOL XIX-A-83-a.
3 Uo.
4 PIL 274. f. 2/11. 1945. január 19-i ülés.
5 Uo.
6 Uo.
7 A Népszava 1946. január 23-i számából tudjuk, hogy 1945. január 19-én alig több mint 200 kommunista és szimpatizáns kezdte meg a rendôrség szervezését, s négy nap alatt, január 23-ára már megalakult a központosított budapesti rendôr-fôkapitányság.
8 Vas Zoltán: Akkori önmagunkról. Önéletírás. Bp., Magvetô, 1982, 2. k., 38. o.
9 MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945. és lásd Kozáry Andrea: Dokumentumok a szervezôdô rendôrségrôl és Budapest közállapotáról. 1945. január–február. Társadalmi Szemle, 1997/1., 76–90. o.
10 A szovjet politikai rendôrség elnevezése 1934 és 1943 között volt NKVD, vagyis Belügyi Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel). 1943 és 1946 között az elnevezése NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi) volt.
11 MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
12 Uo.
13 PIL 274. f. 11/10. A február elején Péter Gábor által készített beszámoló tartalmazza, hogy Péternek egy helyettese van, és az osztály három csoportvezetôje is mind kommunista, de hogy név szerint kik ôk, arról nem tesz említést.
14 Kovács kinevezésérôl egyelôre csak egy 1946. szeptember 25-én kelt, Péter Gábor által aláírt körözvény áll rendelkezésre, amely szerint Kovács a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezetô-helyettese lett. A dokumentumot közli Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen. Bp., Századvég Kiadó, 1998, 373. o. A dokumentum eredeti példánya eddig nem került elô a levéltárakból. Kovács 1948-ban Moszkvába került, s ott halt meg 1949-ben.
15 Uo.
16 PIL 274. f. 11/10. 1945. március 7.
17 Az Eötvös utca 7. szám alatt a két világháború között a Magyar Királyi Államrendôrség Útlevélosztálya mûködött, jelenleg a Történeti Hivatal székháza.
18 PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató a politikai rendôrségrôl, 1945. február 20., aláírás nélkül. (A Hûség Háza a nyilaskeresztes párt országos központjaként szolgáló épület volt.)
19 Tömpe András (1913–1971) mérnök, részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a Szovjetunióba emigrált. 1944-ben Nógrádi Sándor partizánegységében harcolt, kommunista. Legmagasabb beosztása rendôrvezérôrnagy.
20 Rácz Béla: A Belügyminisztérium újjászervezése. Levéltári Közlemények, 1970/1., 93–94. o. Szentiványi József visszaemlékezése.
21 PIL 274. f. 11/11. Jelentés az MKP KV Titkárságának, 1945. március 27.
22 MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
23 Uo.
24 PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató…,  1945. február 20.
25 Uo.
26 Uo.
27 Uo.
28 A szovjet politikai rendôrség elnevezése az idôk folyamán többször változott: 1922-ben hívták GPU-nak, vagyis Állami Politikai Hatóságnak (Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije); 1943 és 1946 között az elnevezése NKGB volt: azaz Állambiztonsági Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi).
29 MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
30 Belkin még 1949-ben, a Rajk-per elôkészítésében is jelentôs szerepet játszott: személyesen hallgatta ki Rajkot és vádlott-társait. Lásd Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Bp., Európa–História, 1989, 365–366. o.
31 1.690/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Magyarországi Rendeletek Tára, 1945. I. kötet. Bp., Magyar Belügyminisztérium, 1946, 131–133. o. Ez a rendelet lehetôvé tette a volt csendôrségi állományba tartozó, igazolt személyek alkalmazását is a rendôrségnél.
32 1.700/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Uo. A budapesti rendôrségre vonatkozóan külön szabályozás is történt a 8.490/1945. sz. M. E., 1945. szeptember 20-án kihirdetett rendeletben: „Nagy-Budapesten a rendôrhatósági teendôket és a végrehajtó szolgálatot a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitánysága látja el, […] élén a fôkapitányság vezetôje áll.”
33 PIL 274. f. 11/11. 1945. március 27.
34 PIL 274. f. 11/11. Tömpe András jelentése, 1945. május 23.
35 Zöld Sándor (1913–1951) orvos, 1944. december 23-tól 1945. július 15-ig, valamint 1948. október 30. és 1950. június 23. között belügyi államtitkár, majd belügyminiszter 1951. április 20-ig, mikor is letartóztatástól való félelmében családját megölte, majd öngyilkos lett.
36 Dr. Szebenyi Endre (1895–1950) jogász. A Budapesti Nemzeti Bizottság a Budapesti Népügyészség vezetôjévé választotta, de ezt nem fogadta el, s a BM-be ment dolgozni. Itt 1945. június 11-tôl miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól miniszteri osztályfônök, a Közrendészeti Fôosztály vezetôje, majd 1947. július 4-tôl miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár. 1949. június 7-én letartóztatták, 1950-ben halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták.
37 Tôkés Ottó (1922–) Rajk László titkára. 1949. júniusban ôt is letartóztatták. A dr. Szebenyi Endre és társai ellen lefolytatott perben hat év kényszermunkára ítélték, 1954-ben szabadult, 1955-ben rehabilitálták.
38 PIL 274. f. 7/186. 1945. május 23-i összesítés.
39 PIL 274. f. 11/10.
40 Uo. 1946. április 8-i dátummal, Fehér Lajos osztályvezetô-helyettes aláírásával jegyzett kimutatás. Fehér Lajos (1917–1981) tanár, újságíró, politikus. 1945–1946-ban rövid ideig Péter Gábor helyettese.
41 PIL 274. f. 11/11., 1946. február 28. Itt a párthovatartozásról nem esik szó.
42 Uo. 1946. március 13.
43 Fehér Lajos neve az 1946. szeptember 25-én kelt 61. számú körözvényben már nem szerepel. 1962-tôl 1974-ig a minisztertanács elnökhelyettese volt.
44 Dr. Hortobágyi Endre, legmagasabb beosztása rendôrezredes. Az 1946. szeptember 25-i körözvény szerint a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezetô-helyettese. A Rendôrségi Közlöny 1946. január 15-i száma szerint rendôr alezredessé nevezték ki. Egy a kutatási tilalom alól 1997-ben felszabadított, az angol titkosszolgálat által a politikai rendôrségrôl készített jelentés 1946. július közepén Péter egyik helyetteseként említi. Public Record Office (PRO) FO 371/59072. Gábor Róbert szerint Hortobágyi kb. 15 hónapot szolgált a politikai rendôrségen, 1946 végén váltották le, helyébe a szintén szociáldemokrata Bittman István rendôr alezredes került. Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 183. o.
45 Dr. Gyuris Aladár 1945. november 10-tôl rendôr alezredes (Rendôrségi Közlöny, 1945/9.). Az angol titkosszolgálat által a politikai rendôrségrôl készített jelentés szerint 1946. július közepén Gyuris már Péter egyik helyettese (PRO FO 371/59072). Az 1946. szeptember 25-én kelt körözvény szerint is a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezetô-helyettese. Lásd Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 373. o. Hogy Gyuris meddig töltötte be ezt a posztot, pontosan nem tudjuk. Az bizonyos, hogy 1947 januárjában, amikor a letartóztatások zajlottak az ún. „köztársaság-ellenes összeesküvés” kapcsán, az ÁVO-n Péter Gábor egyik helyettese. Lásd Cristopher Felix (James McCargar): A titkos háború. Bp., Európa, 1993, 237–238. o.
46 Dr. Timár István jogász, 1945. január és 1948. december között a budapesti politikai rendôrségen szolgált. 1947. decembertôl Péter Gábor helyettese volt. 1948. decembertôl az Igazságügy-minisztérium Büntetôjogi és Ügyészi Fôosztályának vezetôje lett. 1953. januárban letartóztatták a Péter Gábor és 17 társa elleni bûnügyben, jogerôsen 11 évi börtönre ítélte a katonai bíróság. 1956. október közepén szabadult. 1957 februárjában rehabilitálták, 1962-ig a Legfelsôbb Bíróság elnökhelyettese, majd a Szerzôi Jogvédô Hivatal fôigazgatója lett.
47 Timár István Zinner Tibor tulajdonában lévô emlékezését közli M. Kiss Sándor idézett tanulmánya. In Böszörményi Géza: Recsk 1950–53. Bp., Interart, 1990, 12. o.
48 A személyzeti anyagok gyakorlatilag máig nem kutathatók.
A rendôrség állományán belül 1945 és 1956 között több mint 22 ezer áthelyezés történt, ami nem az áthelyezésben érintett személyek számát, hanem az igazgatási aktust jelöli. (Kajári Erzsébet kutatása alapján). Lásd Figder Éva–Palasik Mária: A politikai rendôrségrôl 1946-ban készült titkos angol jelentés. Történeti Hivatal Évkönyve, 1998, megjelenés alatt.
49 MOL XIX-A-83-a.
50 PIL 274. f. 11/10. Péter Gábor jelentése Gerô Ernônek, 1945. március 30.
51 Uo. A jelentéshez hozzátette, hogy Dálnoki Miklós Béla azon lepôdött meg a legjobban, hogy a falon nem Lenin és Sztálin, hanem Petôfi képét látta.
52 MOL XIX-A-83-a.
53 Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzôkönyvei, 1944. december 23.–1945. november 15. Szerkesztette, a bevezetô tanulmányt és a jegyzeteket írta: Szûcs László. Bp., Magyar Országos Levéltár, 1997, 13. o.
54 Tudománypolitikai Intézet Kisgazda Levéltára 10. doboz, 30. ôrzési egység.
55 Uo.
56 Uo.
57 MOL XIX-A-83-a.
58 Uo.
59 Dálnoki Miklós Béla kormányának… I. m. A: 510. o.
60 MOL XIX-A-83-a.
61 A Kis Újság munkatársa még ezen a napon felkereste mind Kovács Bélát, mind Erdei Ferencet. A nézeteltérés azzal tisztázódott, hogy Kovácsnak egy konkrét eset kivizsgálására valóban volt miniszterelnöki megbízatása, amihez Erdei is hozzájárult. Azonban Erdei hozzátette: az adott ügyben már folyik egy vizsgálat, amelyet a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium képviselôibôl alakult bizottság végez. Lásd Kis Újság, 1945. június 8.
62 PIL 253 f. 1/4. és MOL XIX-A-83-a.
63 Az 1945. június 22-i dátumozású rendelettervezet száma 522/1945. MOL XIX-A-83-a, az 1945. június 27-i kormányülés anyagában.
64 Lásd késôbb részletesen.
65 MOL XIX-A-83-a.
66 Uo. A tervezet mellett szavazott Valentiny Ágoston, Gyöngyösi János, Teleki Géza, Vásáry István, Nagy Ferenc, Faragho Gábor; ellene Gerô Ernô, Molnár Erik, Erdei Ferenc, Bán Antal.
67 Népszava, 1945. július 8. 1945. július 21-tôl az igazságügy-miniszter Ries István, a Szociáldemokrata Párt baloldalához tartozó politikus lett. Bölönyi József: Magyarország kormányai 1848–1992. Bp., Akadémiai, 1992, 95. o.; Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Bp., Európa–História, 1990, 1. k., 154. o.; Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 160. o.
68 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Baráth Magdolna, Feitl István, Gyarmati György, Palasik Mária, Sipos Levente, Szûcs László, T. Varga György. Szerkesztette: Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Bp., Napvilág, 1997, 1. k.,175. o.
69 Dr. Major Ákos: Népbíráskodás–forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Bp., Minerva, 1988, 159. o.
70 Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Bp., Magvetô, 2. k., 27–30. o.
71 A magyar demokrácia válsága-cikk vitája. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I. m. 107. o.
72 Bibó István: A magyar demokrácia válsága. I. m. 38. o.
73 Uo. 41. o.

http://www.c3.hu/scripta