(velencei kalap)
J. P., amikor elunta
a konyhacsap üveghang-csepegését,
V. széles karimájú,
velencei kalapjával a fején,
melyet a temetés másnapján
hozott el V. lakásából,
kilépett a bordó
csempés, hûvös lépcsôházba,
és elindult a Kármeliták
piaca felé.
De nem ment el odáig,
a Hollandok utcáján
a második sarkon befordult,
egy ruhakölcsönzô
elé ért, melynek kirakatában
évek óta ugyanaz
a menyasszony
ugyanabban a zöld selyemruhában
állt,
és a kirakat elôtt
kicsit elbizonytalanodva
J. P. dúdolni kezdett,
„ôrizzétek a
mátkát, jegyesek,
királyok városainkban”.
Volt néhány
kedvenc utcája, tere.
A péntek este mindig
az övé volt.
Olvasgatta az emléktáblákat,
nézelôdött
egy-egy kapualjban,
ott voltak felsorolva a nevek,
„mint amikor lecsukódnak
szemeid”,
„hajolj meg hajlékomban”.
És J. P. hirtelen
úgy érezte,
mintha valaki más
emlékezetébôl
csúszna elô
ez az este,
s nem tudna neki semmit se
mondani,
mi történt, ahogy
eljött, a temetés után.
Közben J. P. ismét
a Hollandok utcájába jutott.
A második sarkon megint
befordult,
és újra ott
állt
az esküvôi ruhák
kölcsönzôje elôtt:
látta magát,
ahogy átlép az üvegen,
és V. kalapjában
belekarol a selyemruhás
menyasszonyba,
„hallottad kérô
szavamat”,
és amint ott állt
a kirakatban, nevetve gondolta:
„mily gyönyörû
vagy és elérhetetlen,
felhôkbe veszô
Kármel”.
http://www.c3.hu/scripta