Az összegezéshez a szerzô fantasztikus nézôpontot talált magának: Újvidéket, a marginalitást. A peremvidéken élés, a határmenti lét, a szûk térségben összeszorított kisebbségek tengôdése, az itt élô egyének és népcsoportok veszélyérzete, mely egymásét gerjesztve emberbôl emberbe szalad, a csöppet sem megszépítô távolság a történelemalakító élet centrumaitól: ebben az aurában válik Végel pillantása elfogulatlanná. "Egyetlen hiteles élet maradt tehát: a senki földjén keresni helyet, azzal a tudattal, hogy a határ egyik felén sem értenek." Vagy: "Az anyaország túl távol van, az élet pedig túl közel." A nézôpontnak ez az etnikai kisebbségekre koncentrált megfogalmazása alkalmazható mindazokra, akiknek világfelfogása vagy életmódja kisebbségi: a történelmünket alakító közmegegyezések a messzeségben, a társadalmi élet ormain köttetnek, de akik kényszerûségbôl vagy önként kimaradnak belôlük, azok bôrükön érzik a következményeket. Egy másik idevágó megállapítás érvényességi köre ugyanígy tágítható. Miután érzékeltette, mi mindent ígérgettek a kisebbségi magyarságnak saját vajdasági vezetôi, továbbá "az anyaországi negédes slágerénekesek, ôszülô focisták, haknizó színészek, sikeréhes vagy szórakozottan szemlélôdô írók, mindentudó politikusok", Végel megjegyzi: "Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy a kisebbségi helyzet fájdalom, amelytôl így vagy úgy egyszer megszabadul az ember, vagy átköltözik, vagy asszimilálódik, vagy pedig ópiummal csillapítja fájdalmát." Mind eltökéltebben centralizálódó állami keretek között, a tömegkultúra gleichschaltoló nyomása alatt az önálló létfeltételeikért küzdô, értékôrzô kisebbségek tagjai, akármi kényszeríti ôket ebbe a pozícióba, végül megtérnek az egyik vagy a másik többség kebelébe, de ha erre nem hajlandók, akkor valamiféle kábítószert kell választaniuk, ópiummámort vagy - ami célravezetôbb - saját gyötrelmes másságuk drogos élvezetét.
Végel a hatvannyolcas utópiát és traumát állítja sokfelé ágazó gondolatainak tengelyébe. Hatvannyolc: utópista baloldali lázadás a kapitalista társadalom igazságtalansága és a létezô szocializmus szabadsághiánya ellen. Az utópiát az a remény táplálta, Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy az igazságosság és a szabadság összeegyeztethetô. A trauma a kijózanodás kísérô jelensége volt. A baloldalnak, mely az egyenlôség "szép és veszélyes" álmát dajkálta, fel kellett ismernie, hogy a vereség nem pusztán valamiféle hibás politika, és nem is csak a monopolkapitalizmus, továbbá a szovjet tankok egymásra rímelô erôszakérveinek folyománya, hanem a lázadás alapelveibôl fakad: "Egy plebejus jellegû, erkölcsi színezetû baloldaliság és a szabadság liberális értelmezése között nagy feszültséget érzékeltem, érzékelek ma is." A plebejus baloldaliság ugyanis messianisztikus színezetû: egyszerre akar megváltani a nyomortól, a bürokratikus struktúrák okozta elszemélytelenedéstôl és a szabadsághiánytól. Ilyen vízió centrális tervet és központilag összehangolt gyakorlati akciókat feltételez. Végel a mai Jugoszláviában, melyet Milosÿevic' kommunistái együtt kormányoznak Sÿesÿelj fasisztáival, rendkívüli viszolygással szemléli a centralizmus minden formáját. "Hatvannyolc prizmájából nézve a nómenklatúra legitimációs alapot cserélt: ahogyan elsikkadt osztályjellegû, szociális megalapozottsága, úgy erôsödött fel nacionalista, önigazoló retorikája, szívós, eklektikus, rendi szocializmus lett belôle." Talán azért tekint el a hatvannyolcas mozgalmaknak azoktól a törekvéseitôl, melyek az önigazgatás eszméjét tûzték lobogójukra, mert noha ez centralizációellenes program, populista és egalitárius pátosza összeegyeztethetetlen ipari civilizációnk természetével. Gondolok például arra, hogy az önigazgatás hívei még a legfejlettebb technológiájú és legbonyolultabb szervezeti feltételek közt dolgozó üzemek irányító posztjait is választás útján akarták betölteni. Újvidékrôl nézve még a legjobb szándékú populizmus is elrémítô. "Ebben a régióban a nép vagy populista lesz, vagy pedig tûr, és némán elviseli az igazságtalanságot." Ha pedig populista lesz, akkor minden nehézség nélkül áll át, értelmiségének hívó szavát követve, a kommunista világmegváltásról a nacionalista üdvözítésre. E megállapítás igazsága Szerbiában a legszembeszökôbb, de nekünk sem kell a szomszédba mennünk bizonyítékokért. Ránk is áll, bár szerencsére kisebb mértékben, mint a szerbekre és románokra, hogy "a nemzeti retorikával pöffeszkedô újgazdag polgár és a szegénységtôl rettegô populista tömeg könnyen egymás keblére borul", és "ha idônként közös nászágyba vonulnak, akkor az ágy alól mindig kikandikál a totalitárius csizma". Gondoljunk csak a szupermarketeket az intervenciós szovjet hadsereggel összehasonlító Lezsákra. 1956-ban gránátokkal lôtték Budapestet, most a nyugati áruinváziótól pusztul a magyar. A Lezsák-félék magyarságteljesítményének ezek az igazgyöngyei vevôre találnak mindaddig, míg a szupermarketek áruit a lakosság jelentôs része nem vásárolhatja meg. Ezért jogos Végel aggodalma. Egyrészt megállapítja, hogy "a mi kapitalizmusunk is még hosszú ideig undorító lesz, és hamis, pontosan olyan undorító, mint amilyennek a marxista tankönyvekben olvastuk", másrészt mégis kizárólag ebbe a formációba vetheti törékeny bizalmát: "Csak az a kérdés, hogy a kapitalizmusban lesz-e akkora erô, hogy bilincsbe verje a populizmust, s valamelyest elviselhetôvé tegye az igazságtalanságot."
Vajon hallja-e Végel a saját szavaiban rejlô szomorúságot? Egy öncsalások elôl menekülô baloldali ember feláldozza maximalista morálját a realitás oltárán, és egy olyan programmal vigasztalódik, mely legjobb esetben is csak az elviselhetôségig csillapítja az igazságtalanságot. Szellemtörténetünkben nem újdonság a baloldalnak ez a részleges fegyverletétele. József Attila is olyan jövôrôl ábrándozott, melyben "finomul a kín". De Végel - aki egyébként azt reméli, hogy "talán még létezik egy a föld alá kényszerített, antitotalitárius >>apokrif<< baloldal" - nem egyszerûen azt állítja, hogy törekvéseink egy részét meghiúsítja a valóság makacs ellenállása, hanem ezt a bölcsességet megfejeli azzal a felismeréssel, hogy éppen az etikai maximalizmus - a szociális egyenlôség és a társadalmi igazságosság kompromisszummentes követelése - hozta ránk a centralizált diktatúrát: "Ez tette lehetôvé, hogy a legjobbnak és legigazságosabbnak vélt társadalom képletét felülrôl kényszerítsék ránk. Saját szociális igazságfelfogásunk helyezte kezünket bilincsbe."
Hogyan éljünk egy olyan világban, ahol legszebb eszméink vezetnek erkölcsi kátyúba bennünket? Végel a maga senkiföldjére reménytelenséget telepít, mert ez erôt ad. "Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb"- vallotta már Ady is. A reménytelenség vártájáról a legszembeszökôbb, hogy az össztársadalmi csalás a tömeges egyéni öncsalások útján realizálódik. Ez áll a krónika középpontjában. A kommunista ragaszkodik kollektivista, üdvöt ígérô pátoszához, és maga számára is észrevétlenül nacionalistává vedlik át. A hatvannyolc után kiábrándult értelmiségi, akit a régi rend gyôzelme arról gyôzött meg, hogy a szovjet típusú vagy titoista rendszer az ô életében többé meg nem inog, úgy döntött, hogy kivonul a társadalomból, ám "ez csak arra szolgáltat példát, hogy a szabadságról sokféleképpen lehet lemondani". A kezük tiszta maradt ugyan, "de természetesen azért, mert nem tettek semmit", és ezért a hatalom nemcsak megtûrte, hanem meg is kedvelte ôket, és hálából kényelmesen berendezte elefántcsonttornyukat. A reformista erôk, miközben azon törték fejüket, hogy hol húzódik a határ a még elfogadható és már elfogadhatatlan kompromisszumok között, addig tapickoltak ide-oda, míg el nem tüntették a határvonalat. Így hát "kocsonyássá vált a világ", az erkölcsi érzékenység nem leli benne helyét. A múltjukat újraköltô önkéntesek gyanúba keverik azokat a kivételszámba menô polgártársaikat, akik nem lépték át az említett határt, másrészt viszont még a legbomlasztóbb határsértésre is bôven találnak indokot és igazolást. (Ez szerbiai és vajdasági történet, de jól ismerjük mi is. Egy csudabogár például nagy példányszámú újságjában rendszeresen idézôjelbe teszi a "demokratikus ellenzék" megjelölést, hogy érzékeltesse, amit egyébként meg is fogalmaz: hogy ez az ellenzék igazából Kádár szekerét tolta, ellentétben a beilleszkedôkkel, akik valójában a rendszer ádáz ellenfelei voltak.)
"Hatvannyolc ütötte az elsô rést a folyamatosságon, a titoizmuson" - írja Végel. Magyarországon tizenkét évvel korábban a forradalom áttörte a folyamatosság falát. A terror évei után Kádár új, depolitizált folyamatosságot kezdeményezett. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszava ígéret volt arra, hogy a hatalom barátságos bánásmódban részesíti a lakosságot, ha ez elismeri uralmát. Hatvannyolc nálunk ezen a második folyamatosságon ütött rést. Augusztus huszadika után cinizmus vagy öncsalás nélkül senki sem fogadhatta el jó lélekkel Kádár ajánlatát. Végel is ismeri ezt a mesét: "Csak hallgatniuk kellett, ugyebár. Nem így volt, a hallgatás mögött beleegyezés állt."
A rendszerváltozás azért sikerült felemásan, mert a politikaformáló rétegeknek és ezek képviselôinek többsége rossz lelkiismerettel és magát is becsapva látott neki a világtörténelem kegyébôl ölébe hulló lehetôségek kiaknázásának. Végel így foglalja össze a genezis jugoszláviai tapasztalatait: "A kapitalizmust mégis a marxista yuppie-k ajándékozták a szabadságszeretô értelmiségnek. A rendi szocializmus elitje jelentôs kapcsolati és szellemi tôkét halmozott fel, amelyet a szocialista keretekben nem lehetett többé kiaknázni, ki kellett csempészni a tôkét a szocialista burokból, erre vállalkozott a vezetô réteg, amely késôbb Szerbiában a kommunista frakcióharcokban megoszlott, egyik része a hatalom, másik része az ellenzék oldalán kötött ki." De mindkét rész részvényessé lett, vagy vállalkozóvá, "miközben vagy szocialistának, vagy baloldalinak, vagy liberálisnak nevezte magát". A szerbiai liberálisok túlnyomó többsége tehát nem a polgári fejlôdés eredményeképpen, hanem a marxizmus palástja alól bújt elô, ami nem lenne baj, "ha nem ôrzôdött volna meg e gondolkodásban az avítt kollektivizmus víziója az egynemû társadalomról". Ez a fejtegetés többé-kevésbé jellemzi a mi viszonyainkat is.
Ha egy politikai fordulat gazdasági ösztönzôi és politikai frazeológiája között szakadék tátong, akkor hazugságra vannak kárhoztatva mindazok a közszereplôk, akik nem világítanak bele ebbe a sötétségbe. Minthogy a Kádár-rendszer hosszú évtizedeken át széles közmegegyezésre épült, a fordulatot úgy kellett végrehajtani, hogy a kontinuitás se sérüljön meg túlságosan. Ezért nem fogadhatott el német típusú ügynöktörvényt a parlament: nemcsak a szocialisták, hanem a jobboldal pártjai is belerokkantak volna erkölcsileg abba, ha az új állam nem védi meg a spiclik személyiségi jogait, áldozataik jogainak a rovására. Meg kellett ezenkívül védeni mindazok becsületét, akik Antall József költôi kifejezésével élve "alámerültek" a kádárizmus idején, magyarán fejet hajtottak elôtte, legyôzve undorukat. Sôt azok becsületét is meg kellett menteni, akik belsô konfliktusok nélkül szolgálták ki a rendszert. Efféle honfiakból kellett megteremteni az új társadalom vezetô rétegének, a polgárságnak a politikai képviseletét.
Elérkeztem a történet legkínosabb pontjára. Hogy nekifuthassak, ismét egy Végel-idézethez hátrálok vissza: "Polgári világról beszél mindenki, de szörnyen izgága módon, falusias akcentussal. Az új vezetô politikai réteg képviselôi nemcsak anyagi tôkét teremtenének maguknak, hanem erkölcsi tôkére is szert tennének. Úgy vélik, hogy a nemzet ügye az a tisztítótûz, amely mellett megtisztulhatnak." A polgárságot már Ady szerint is úgy kellett nálunk kinevezni. Igaza volt: szerves polgári fejlôdés híján német és zsidó származású bevándoroltakból és városivá szegényedett vidéki úriemberekbôl nem kerekedhet ki egységes, feltörekvô, citoyen-öntudatú osztály. Az elsô világháború vége óta tartó szakadatlan és változatos nyomorgatások és megaláztatások tovább rontottak állapotán, nem maradt olyan rétege, amely ne érezte volna magát szörnyûségek cinkosának és áldozatának is. Aztán 1989 után jöttek a Végel által emlegetett marxista yuppie-k a maguk tôkés érdekeivel és totalitárius beidegzettségeivel, majd kialakult egy antikommunista yuppie-réteg is, gazdaságilag még kíméletlenebb, politikai hajlamait tekintve még totalitáriusabb. Átalakulása citoyen-értelmiségibôl azzá a valamivé, amivé lett, megdöbbentôen kurta idô alatt ment végbe, a szemünk elôtt. Elôször az tûnt fel, hogy politikai vezetôi pattogva kezdenek beszélni, majd laza öltözéküket levetve tokba bújtak, a pattogó beszédhez pedig határozottságot sugalló, merev taglejtéseket társítottak. Arcuk is megmerevedett vagy éppen megtelt, zsírosan megfeszült, mosolyuk pedig kényszeredetté vált, és olykor inkább vicsorgásra emlékeztetett. Néhány kudarc arra késztette ôket, hogy új politikai terepszemlét tartsanak. Megállapították, hogy balra tôlük minden hely foglalt, jobbra viszont nagy, üres térség tátong, ezért aztán emberjogi érdeklôdésû, szociális érzékenységet sem megvetô liberális ifjakból egykettôre jobboldali bajnokokká vedlettek át, vagyis nem nézeteikhez kerestek politikai pozíciót, hanem pozíciójukhoz világnézetet. Elnevezték magukat nemzeti liberálisoknak, de e fogalom olyan változatát képviselték, mely csak a két világháború között virult, különféle egyéb neveken, Kelet-Közép-Európában; késôbb nemzeti keresztény liberálisokká váltak, és ettôl kezdve már nem a jelzett szót, hanem a jelzôket hangsúlyozták. 1998-ban kormányra jutva koalícióra léptek egy olyan párttal, melynek vezére egy évvel korábban még a liberális férgek kiirtásáról ábrándozott, és hallgatólagosan együttmûködnek honi fasisztáink parlamenti erôivel. Centralizáló vágyuk még Végel Szerbiához szokott figyelmét is kiérdemli. Irányításuk alá rendelik a televízió hírmûsorait, kétharmados többségre törekednek a rádiót és televíziót ellenôrzô kuratóriumokban, megpróbálják elhallgattatni a velük szemben kritikus sajtótermékeket, államosítják a legfontosabb kulturális alapítványt, hogy a kiadók, a szerkesztôségek és ily módon persze a szerzôk se függetleníthessék magukat önsorsrontó pátosz nélkül a kormányzattól, megalázzák a fôvárost, mert nem az ô jelöltjükre szavazott, megalázzák a köztársasági elnököt, mert nem az ô emberük, monolit hatalomra törnek a társadalmi és politikai élet minden területén. Saját pártjukban kinek-kinek a pozíciójától függ, hogy mennyire pattoghat, és a maximális pattogásra jogosult férfiú ellen tilos még motyogni is. Ez a yuppie-mozgalom polgároknak nevezi ki mindazokat, akikre számít, akik pedig ellene foglalnak állást, azoktól egyszerre vonja meg a nemzethez és a polgársághoz tartozás jogát. Szemében a polgár mindig a többség embere. Végel az etnikai kisebbségek jogaiért száll síkra, de végkövetkeztetése megint minden kisebbségre érvényes: "…az egyéni szabadságjogok hangsúlyozása a többség jogainak korlátozása nélkül azonos a kisebbség elnyomásával." De a mi "polgári" kormányunk nem törôdik ezzel; számára holmi jogtiprásnál többet nyomnak latba a helyeslô többség szavazatai. Komikusan univerzális polgárságfogalma ily módon kimerül az alattvalói lét istenítésében.
Jugoszláviában a hatvannyolc után kezdôdött ciklus akkor zárult le, amikor a szerbiai hivatalos baloldal szövetséget kötött a fasisztákkal, s ily módon megszûnt létezni. Ezért nevezi Végel hatvannyolcat baloldali rekviemnek. Magyarországon ez a yuppie-társaság fejezte be a hatvannyolccal kezdôdô történetet. A rendszerváltozás éveiben radikális polgári szellemiséget képviselve azt testesítették meg, ami az illúziók elmúltával hatvannyolcból folytathatónak látszott. Aztán eltávolodtak mindettôl, és kitalálták a hatalomhoz feltétel nélkül alkalmazkodó polgár eszményét. Most válik valóra nálunk, amit Végel Szerbiában figyelt meg: "Szokatlan, kentaurszerû liberális polgár születik, aki azt hiszi, hogy az egész polgári társadalom egy nyelven beszél. (…) A totalitárius csizma tehát a >>polgári<< nászágy alól is kikandikál."
Hatvannyolc egyesíteni akarta az abszolút szabadságot az abszolút igazságossággal, és belebukott. Megpróbálok a szomorú elemzésbôl derûs következtetést levonni. Éppen e bukás folytán tûnôdhetünk el csalás nélkül azon, hogy mi menthetô meg az egykori eszmények közül. Végel szerintem igen bölcsen azt javasolja, hogy gondoljuk át újra a felvilágosodás hagyományát. De ez Magyarországon már egy új történet lesz, mert a hatvannyolc után felnövekedett nemzedék olyan képviselôi kerültek kormányra, akik meggyôzôdés nélkül, de pattogó hangon hadat üzennek mindannak, aminek köze van a felvilágosodáshoz.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu