*
Molnár Gusztáv magyar politológus nemrég megjelent rendkívül érdekes tanulmánya1 Románia decentralizálása és szövetségi állammá való átalakítása mellett érvel. Ebben az új szerkezetben sajátos kulturális identitása, történelmi hagyományai folytán Erdély válna az egyik legfontosabb szereplôvé. Molnár szerint ez a szervezeti forma felelne meg legjobban az európai integráció követelményeinek, mivel az egyesült Európa háromszintû szerkezetre törekszik: a legfelsô szinten helyezkedik el az unió gazdasági életét szabályozó és a külsô és belsô béke felett ôrködô szövetségi szuperállam, középen a formális közvetítô szerepére korlátozódó nemzetállam, alatta pedig a széles körû autonómiával rendelkezô régiók szintje.
A régiók és helyi autonómiák szerepének hangsúlyozása, a föderalizmus és a decentralizálás eszméje nem új a modern politikai gondolkodásban. Mindenki egyetért abban, hogy ez a szervezési forma jobban megfelel a kor követelményeinek, mint a történelmileg túlhaladott központosított nemzetállam. Molnár tanulmányának sajátossága abban áll, ahogy ezt az elméletet Romániára alkalmazza.
A magyar politológus kiindulópontja Samuel Huntington feltevése, mely szerint a nyugati civilizáció értékei nem egyetemesek.2 Ezek az értékek a katolikus és protestáns Nyugat-Európában jöttek létre, ahol sajátos kulturális hagyományt teremtettek. A világ többi részének - azaz a nyugatitól eltérô civilizációknak, az ortodox, iszlám vagy japán kultúrának - a "nyugatosítása" voltaképpen nem lehetséges. Ezek a térségek modernizálódhatnak, de nem válhatnak nyugativá. Vannak a nyugati világnak olyan jellemzôi - a politikai kultúra, az individualizmus, a katolikus és protestáns munkaetika -, melyeket a más kultúrkörökön belül élôk igazából nem tudnak elsajátítani.
Ennek az elméletnek megfelelôen Huntington meghúzza a térképen a nyugati civilizáció keleti határvonalait. Finnországot, a balti államokat, Fehéroroszország és Ukrajna nyugati részét, Erdélyt és a Bánságot, valamint a Vajdaságot és Horvátországot a nyugati civilizációhoz sorolja.
A Kárpátokon túli Románia viszont a Balkánnal és az ortodox világ többi államával együtt kívül reked ezen a Romániát kettészelô választóvonalon. Huntington úgy véli, hogy a Német-Római Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia régi határai, a katolikus és protestáns terjeszkedés kelet-európai határaival együtt azt az igen hasznos szerepet töltik be, hogy kijelölik az Európai Unió keleti határait, és releváns kritériumként foghatók fel az új tagállamoknak az euro-atlanti struktúrába való befogadása tekintetében.
Huntington provokatív elméletét sokan és intenzíven bírálták, spekulatív jellege és Spenglert és Toynbee-t követô ódon prófétai stílusa miatt. Romániában nemcsak a szakértôk bírálták élesen3 (a román kiadást elôszavakra általában nem jellemzô súlyos - egyébként tárgyszerû - kritika vezeti be)4, hanem politikai eszközzé is vált. Az 1996-os választási kampányban az Iliescu vezette Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja Huntington térképével igyekezett illusztrálni Románia "külsô ellenségeinek" és az ellenzéki Demokratikus Konvenciónak az ország szétdarabolására vonatkozó elképzeléseit.
Bár Molnár Gusztáv egyetért a Huntington által felvázolt globális kilátásokkal, mégsem hirdeti Románia kettéosztását a nyugati és a balkáni civilizáció között. Épp ellenkezôleg: úgy véli, hogy az amerikai politológus térképét árnyaltabbá kell tenni a sajátos helyzeteknek megfelelôen. Molnár azt vetíti elénk, miként húzhatná magával Románia nyugati "fele", azaz Erdély, az ország többi részét is az Európai Unió határain belülre.
Molnár határozottan állítja, hogy Erdély és Románia többi része közt jelentôs eltérések vannak. Ez nemcsak az etnikai sokszínûségnek, hanem az eltérô történelmi hagyományoknak tulajdonítható. Ezek a hagyományok lényegi, a Huntington által elemzett jelenségekhez hasonló különbségekhez vezettek. A romániai régiók közti különbségek alaptételébôl kiindulva Molnár arra a következtetésre jut, hogy csak a régiók szövetségi struktúrán belüli autonómiája teremthetné meg a fejlôdés feltételeit. Ellenkezô esetben a centralizált struktúra által elfojtott helyi sajátosságok belsô feszültségek és válságok forrásaivá válnak.
Nyilvánvaló, hogy a jelenleg létezô központosított politikai forma, mely nem felel meg sem a történelmi hagyományoknak, sem pedig az európai normáknak, legjobban Erdélyt sújtja. Bukarest fullasztó és közömbös hatalma természetellenesen vonszolja Erdélyt a balkáni világ felé. Ha Erdélynek autonóm vezetése volna, értékeit és sajátosságait zavartalanul kamatoztathatná, gyorsabb ütemben tudna integrálódni a nyugat-európai struktúrákba. Ez a ritmusbeli elôny serkentôleg hatna és modellként szolgálna a többi tartomány számára, szinte vonzaná ôket az integrálódás felé. Ez a forgatókönyv lenne az egyetlen esély Románia számára, melynek alternatívája az ország végleges leszakadása - Erdéllyel vagy anélkül - a Molnár Gusztáv térképén (Európa 2010-ben) sikertelen államokként ábrázolt táborba.
*
Molnár Gusztáv érvei és következtetései - melyeket néhol csak felvázoltam, néhol pedig személyes víziómmal kiegészítettem, továbbgondoltam - természetesen nem állnak meg az általam bemutatottaknál. Ahhoz, hogy valódi képet alkothassunk róluk, tanulmányát el kell olvasni. A magyar politológus véleményével kapcsolatos álláspont megfogalmazása - e munka célja - azonban szinte különc fényûzésnek vélhetô. Nem annyira az említett tanulmány tartalma, hanem az effajta témákat érintô íróra háruló hálátlan szerep miatt. Bevallom, nem is vállalnám ezt a szerepet, ha nem olyan felkérés hatására tenném, mely fontosabb nekem, mint a magam tartózkodása és kételyeim.5
A szélesebb értelemben vett romániai olvasóközönségbôl az "autonómia" és "föderalizáció" szavak garantáltan ellenérzést váltanak ki (a kevésbé ismert "devolúcióról"6 nem is beszélve). Nyilvános vitában való említésük egyenértékû biztos lejáratásukkal, függetlenül attól, hogy milyen kontextusban használták ôket. Továbbmenve: negatív kollektív érzelmeket kiváltó hatásuknak köszönhetôen sikeresen bevethetôk diverzió és politikai demagógia keltésére. Virgil Nemoianu említette egyszer keserû humorral, hogy egy köztiszteletnek és gazdasági jólétnek örvendô föderális állam polgáraként szinte sértve érzi magát amiatt, hogy az említett államforma Romániában szégyenteljes dolognak számít.7
Ilyen feltételek mellett autonómiáról és föderalizmusról pozitív értelemben csak a magyar kisebbségi lapokban írnak, vagy olyan elméleti tanulmányokban,8 melyeknek szerzôje nemhogy a közvéleménnyel, de még a politikai elittel sem tudja elfogadtatni mondanivalóját. Egyébként maga az alkotmány is hangsúlyozza a román nemzeti állam egységes jellegét, ami pontosan azt a célt szolgálja, hogy a föderalizmusra még csak gondolni se merészeljen senki. A románokat évtizedek óta büszkeséggel tölti el államuk egységes jellege, következésképpen el sem tudnak képzelni más államformát Románia számára.
Annál jobban el tudják azonban képzelni ezt akkor, ha egy magyar (pl. Molnár Gusztáv) beszél "föderalizmusról" vagy "Erdély autonómiájáról", aki ráadásul azt állítja, hogy Románia javát és európai integrációját akarja. Az ilyen vélekedésekre reagálni a legtöbb ember szemében nevetséges és fölösleges, ha nem eleve gyanús. A románok nagy része pártpreferenciáktól függetlenül is "tudja", hogy bûnös lelkük mélyén "a magyarok Erdélyt akarják", s a föderalizmusról szóló mese botrányosan átlátszó. A szélsôséges nacionalisták számára itt a jó alkalom a már ismert veszély újbóli "leleplezésére", az erôteljes ellenállás újabb kifejezésére, melynek szerepe a nemzeti éberség szinten tartása és a mindennapi konfrontáció örömének kiváltása. A manapság többségben levô mérsékelt nacionalisták pedig úgy vélik, hogy az egész esemény szóra sem érdemes, és igen sajnálatos, már csak azért is, mert a szélsôségesek malmára hajtja a vizet.
A lehetséges magatartások eme tárháza szerencsésen megakadályoz mindenfajta kommunikációt, mivel alapja egy sztereotípia. A párbeszédnek, a racionális kritikának és egyéb normális reakciónak nincs helye ezen a palettán.
Következésképpen a várható kedvezôtlen fogadtatás eleve leértékel bármilyen e kérdéssel kapcsolatos józan állásfoglalást, különösen akkor, ha az nem csupán személyes meggyôzôdést, hanem közösségi célokat is megfogalmaz.
Köznapi "elôítéleteim" alapján - melyek szerint Románia nyugati integrációja lehetséges és kívánatos, ennek a folyamatnak pedig szerves része a decentralizáció és a helyi autonómia - minden további kiegészítés nélkül csatlakozhatnék Molnár alaptételéhez. Ha ebbe a decentralizációba valamilyen szicíliai vagy katalóniai vagy akár skót, netán a bajor típusú erdélyi autonómia is beletartozik, ami engem illet, semmi kifogásom ellene. Ám legyen!
Másrészt azonban nem hiszem, hogy ez lehetséges, és ilyen értelemben rengeteg ellenérvet sorakoztathatnék fel Molnár konkrét érveivel szemben, nem is beszélve Huntingtonról, akinek a tézisei csak a nemzetközi kapcsolatok elméletének keretei közt elemezhetôk megfelelô szakmai színvonalon. Ennél a pontnál azonban mûködésbe jön az elôbb említett effektus, mely megnehezíti a vélemények kifejtését. Mi értelme van annak, hogy én is bíráljam Molnárt, még ha racionális alapokról is, mikor - hál' istennek - így is jócskán kijut neki a bírálatokból.
Ha azonban nem bírálom, hanem elfogadom Molnár álláspontját, akkor az a veszély fenyeget, hogy a nacionalisták célpontjává válok. Bár nem kellemes, ha az embert több lapban is gyalázzák, azért a kockázat vállalható - végtére is a nacionalisták szitokszava önmagában ugyan nem dicsôség, de azért biztos jele annak, hogy az ember normális és pozitív példává válhat a közvélemény szemében. A másik attitûd - a nemzeti egység éber ôreivel vállvetve küzdeni Erdély autonómiájának eszméje ellen - valóban kínos és ártalmas a hasonló polémiákkal amúgy is túlterhelt közvélemény számára.
*
Befejezve a szabadkozást, a továbbiakban Molnár tanulmányának központi témájával, Erdély sajátos történelmi identitásával fogok foglalkozni, mely Molnár elképzelése szerint megalapozza az autonómia - vagy éppenséggel a devolúció - lehetôségét és szükségességét.
A magyar politológus elméletében az a legérdekesebb, hogy nézetét, mely szerint Erdély - történelmi hagyományai, civilizációja, az ott lakók munkához való hozzáállása miatt - nagyban különbözik Románia többi részétôl, a román lakosság nagy része, iskolázottságától függetlenül, osztja. A románok nézetei egyedül abban különböznek a Molnárétól, hogy szerintük Erdély különösségének nincs kihatása a politikai vagy közigazgatási szerkezetre.
Erdély sajátosságáról alkotott elveinek alátámasztására Molnár gyakran idézi a liberális vonulathoz tartozó román szerzôket, Horia Patapievici-tôl és Emil Hurezeanutól kezdve Alexandru Cistelecanig és Gabriel Andreescuig. Paradoxonnak hat, de hasonló idézeteket bôven találhatott volna akár az erdélyi, akár a "regáti" legvadabb nacionalisták mûveiben is, akik semmivel sem tisztelik kevésbé az erdélyi ember komolyságát és rendszeretetét - mely ellenpontja a bukarestiek balkáni felületességének -, mint az elôbb említett szerzôk. Az a tény, hogy a fenti nézet a legkülönbözôbb körökben ennyire általánossá vált, arra enged következtetni, hogy forrása nem a valóság kritikai elemzése, nem a nyilvánvaló tény jóhiszemû érzékelése, hanem pusztán sztereotípia, rögeszme.
Lássuk hát, "mit jelent Erdély",9 és mennyire különbözik szellemében és civilizációjában Románia többi részétôl. Vajon valóban megalapozhatják-e ezek a különbségek a politikai autonómiát?
Történeti, kronológiai szempontból kétségbevonhatatlan tény, hogy "Erdély", mely legalább a XVI. századtól kezdve önálló politikai és közigazgatási egység, elôbb létezett, mint Románia, mely a XIX. század elsô felében született meg politikai gondolatként a román és külföldi romantikus szerzôk mûveiben, államként pedig csak 1859 után jött létre. Ez a tényállás azonban, mely minden történész számára nyilvánvaló kellene hogy legyen, nincs jelen a román történelmi tudatban. A jelenlegi helyzetet vagy vágyakat a múltba visszavetítve a román történetírás olyan képzeletbeli Romániát teremtett, melynek történelme messzire nyúlik vissza az idôben, amelynek nyomai Burebista "egységes államától" kezdve (ennek határai természetesen egybeesnek az 1918-as eszményi határokkal) a Vitéz Mihály-féle egyesülésig mindenütt megtalálhatók. Ez lett az egész, mélységesen teleologikus román történelem rejtett értelme, amely szerint az események "törvényszerûen" vezettek a román területek egyetlen államba való egyesüléséhez.
A románok minden korábbi cselekedete és erôfeszítése ezt a - népek sorsának nagykönyvében elôre megírt és Gyulafehérváron beteljesedô - végsô célt szolgálta, minden kulturális teljesítményük ennek az ideálnak a szolgálatában állt.10
Mivel Románia mint történelmi projektum "a kezdetektôl fogva" földrajzilag is ugyanazon a helyen létezett, mint ma, Erdély elsôbbsége a román történelmi tudatban semmivé foszlott. Iorga és az utána következô történészek a "román országok" megfogalmazással oldották meg a kérdést. Ez a címke a szóban forgó térség minden politikai, néprajzi, kulturális vagy éppenséggel földrajzi entitására ráaggatható, az etnogenezis pillanatától fogva. Erdély egyike a par excellence "román országoknak", a "sötét évezredtôl" fogva, amikor még nem léteztek írott emlékek. Így volt ez már a furcsa nevû "vajdák" - Gelu11, Glad és Menumorut - idejében is, késôbb pedig még inkább (mivel idôben közeledünk 1918-hoz), amikor Erdély közigazgatásilag a magyar királyság része volt, vagy önálló fejedelemség, melyet református fejedelmek vezettek, magyar törvényekkel és intézményrendszerrel, melybôl egyébként a románokat szinte teljesen kirekesztették.
Erdély tényleges elsôbbségének a román szimbolikus földrajz szintjén végrehajtott érvénytelenítése csak egyik eklatáns példája annak, ahogyan általában "Erdélyt" a román kultúrában "Romániához" viszonyítják. Erdélyt mindig Románia elválaszthatatlan alkotórészeként ábrázolják, nemcsak a jelenlegi politikai-közigazgatási helyzet szempontjából, hanem a történelmi hovatartozás és kultúrájának lényege szempontjából is. Erdélynek mint a román civilizáción belüli sajátos, különálló, autonóm tényezônek az elfogadását nagyon megnehezíti az a tény, hogy a románok szemében Erdély nem egy akármilyen országrész, hanem a román sajátosságok hordozója, "a román érzület bölcsôje" és lényege.
Ez az Erdélynek tulajdonított kivételes jelleg a legkülönfélébb konkrét történelmi helyzetekben nyilvánul meg: ez Decebal király hazája, a románság latin eredetének bölcsôje, az etnogenezis és az eredetlegendák kiváltságos tere, késôbb ebben az országrészben fedezik fel újra a latin eredetet az erdélyi iskola révén. Itt alakul ki tehát a románság modern nemzeti öntudata, mely késôbb ugyancsak az erdélyiek révén a Kárpátokon túlra is átterjed. Még késôbb Erdély a nemzeti jogokért való küzdelem ideális terepe, az erdélyiek emancipációból és az elnemzetietlenítéssel szembeni ellenállásból példát mutattak minden románnak. Összegezve tehát: Erdély a románság szimbolikus "tárháza", mely folyamatosan élteti és energiával látja el a nemzetet, mint ahogy azt annak idején Dragos vagy Negru vajda, Gheorghe Lazar vagy Badea Cirtan tették, akik a román történészek szerint igazi román jelleget kölcsönöztek az etnikai értelemben kissé erôtlenebb Kárpátokon túli vidékeknek.
Ma már a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy az egységmítosz eme megnyilvánulásai, ezek a történelmi klisék nem tükrözik a valóságot, pontosabban: egy teljesen torz történelmi valóságot építenek fel. De ez nem változtat a tényen, hogy a közvélemény ezen a mindent leegyszerûsítô szemüvegen keresztül szemléli a történelmi hagyományokat, és ilyen értelemben ez a románok "történelmi valósága", függetlenül attól, hogy milyen mértékben mond ellent a tényeknek. Ma már kétségkívül nagyon sok történész kínál alternatív elméleteket a kínosan vulgáris hagyományos történetírással szemben. A kereslet azonban fenntartja a hagyományos elmélet mennyiségi túlsúlyát, a mûfaj mûvelôi pedig nem valószínû, hogy megváltoznak valaha. A velük való párbeszéd sajnos hiábavaló, ôket csak a jótékony felejtés fogja majd hallgatásra bírni, mely mûveiket a jövô múzeumaiban kutatható tárgyakká változtatja.
Következésképpen az Erdély múltja és Románia történelme közti szoros összefüggés tételezése a román kultúrában határozottan kedvezôtlen a tartomány helyi sajátosságainak tudatosítása szempontjából - legalábbis ami a románokat illeti. Mint azonban látni fogjuk, nem sokkal jobb a helyzet a magyarok körében sem.
A legfôbb akadály egy különálló - az esetleges autonómia alapjául szolgáló - erdélyi tudat kialakulása útjában az, hogy nem is egy "Erdély" létezik, hanem több. Még ha ugyanazt a területet nevezi is meg, a románok "Transylvaniája" lényegesen eltér a magyarok "Erdélyétôl" és attól, amit a szászok - ha a hely és kor "jótéteményei" kivándorlásra nem késztetik ôket - Siebenbürgennek neveznének. Ez a tény határozottan megkülönbözteti Erdélyt a Skóciához, Bajorországhoz, Katalóniához hasonló tartományoktól, melyekben a helyi autonómia a lakosságnak a származástól független közös tartományképén és megegyezésen alapul.
Erdélyben a románokban és a magyarokban különbözô kép alakult ki közös lakóhelyükrôl. A szegregáció, az elkülönült fejlôdéstörténet, az uralkodás, leginkább pedig a szembenállás perspektívája és a térség felosztásáért és birtoklásáért folytatott küzdelem mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy mindegyik közösség felépítse a maga Erdélyét. Erdély közös használatának elve majdnem mindig, egészen máig tartóan meghátrált a részleges birtoklás elvével szemben, amely azonban az egyik csoportnak a másik fölötti dominanciáját is jelenti.12
Ez az etnocentrikus, többféle Erdély-meghatározás a modern kor nacionalizmusának szüleménye. A középkorban és a fejedelemség korában (XVI-XVII. század) az erdélyi elitek meghatározónak tekintették a sokféleséget, Erdély vegyes, inhomogén jellegét. A politikai és társadalmi intézmények közös identitása 1437 után a három "nemzet" paktumán alapult, mely 1568 után a négy elfogadott "vallásra" vonatkozó megállapodással egészült ki. Igaz, hogy a románokat (a jobbágyokhoz hasonlóan) kihagyták ebbôl a rendszerbôl túl hangsúlyos vallási és társadalmi másságuk miatt, de késôbbi, "toleráltakként" való megemlítésük kiegészítette az Erdélyrôl mint a különbségek egységérôl kialakult képet.
Nehéz megítélni, mennyiben alkalmas ez a helyzet a különbözô etnokulturális és vallási csoportok közti békés és toleráns együttélés megalapozására. A román történetírás hangsúlyozza a románokkal szembeni diszkriminációt,
mellyel a tolerancia elve sérült. Sôt mivel a románokat a legnagyobb lélekszámú és legrégebben ott élô népként ábrázolják, vagyis Erdély fô alkotóelemének tekintik, ezért az ô kirekesztésük egy szûk kiváltságos csoport önzô, népellenes cselekedetének tûnik. Ezzel szemben a magyar történetírás nem a félig üres, hanem a félig tele poharat láttatja, a XVI. századi erdélyi vallási türelem és az Európa többi részén dúló vallásháborúk közti ellenpont hangsúlyozásával.
Az ilyen típusú, egyszerûsített és jelenbe vetített megítélés éppen a kor jellemzôit hagyja figyelmen kívül, melyeknek semmi közük nem volt a mai értékekhez és érzékenységekhez. Az Erdély esetében is tapasztalt sokféleség és sajátosság nem volt más, mint a középkori társadalmak általános jellemzôje.
Sokkal érdekesebbnek tûnik számomra, hogy milyennek képzelték Erdély történelmi sokféleségtudatát a modern kor küszöbén, a XVIII. század végén és a következô század elején. Az akkori román történetírók figyelmét felkeltette Anonymus krónikájának 1746-os újabb kiadása, mely elméletük kiindulópontjává vált. E szerint - és ezt a nézetet több magyar történész is osztotta - az erdélyi politikai közösség megalapozója a magyar Töhötöm hódító csapatai és a Gelu vajda halála után vezér nélkül maradt román ôslakosok között illo tempore köttetett mitikus paktum.
Az egyezmény valóban alkalmas egy olyan Erdély létrehozására, mely sem a románoké, sem a magyaroké (mint ez a késôbbi leírásokban szerepel), hanem elsôsorban mindkét közösségé, akik - mint egyazon politikai képzôdmény szerves részei - csak együtt uralhatják. Az elsô román politikai program - melynek kigondolója Inochentie Micu püspök volt 1743-ban, majd 1791-ben fogalmazták meg a Supplex Libellus Walachorumban, és 1848-ig érvényben maradt - az erdélyi románok kollektív entitásként való elismertetését és a többi erdélyi nemzettel és felekezettel való egyenjogúságának elfogadtatását tûzte ki célul. Ez viszont - az akkori románok hite szerint - csak az erdélyi közös ház keretében valósulhatott volna meg.
Az is igaz, hogy néhány alapvetô esemény, mint például Dácia Traianus általi meghódítása, az összrománság kulturális és nemzeti összetartozásának eszméjét erôsítette az erdélyi románokban. Politikai síkon azonban nem volt más elképzelésük, mint a Habsburg-monarchia keretein belül létezô, a nemzetek együttélésén alapuló autonóm Erdély.
Az 1848-as forradalom idején ez a közösen uralt és politikailag is közösen használt, a Töhötöm és Gelu-féle kiegyezéssel meghatározott Erdély-kép végleg átadja helyét a térségre vonatkozó egyéb politikai elképzeléseknek. Anonymus krónikája a románok szemében megôrizte ugyan, egészen máig, a mitikus hivatkozási alap szerepét a magyarokhoz való viszonyulás tekintetében, de ez már egy egészen más olvasat, melyben a két nemzet közötti konfliktus és az együttélés drámai jellege dominál.
Ettôl kezdve a románok leginkább azt hangsúlyozzák, hogy a magyarok megszegték az egyezményt, kizárva a románokat a középkori Erdély alkotmányos rendszerébôl. Ez a szószegés feljogosítja a románokat helyzetük újratárgyalására. A XIX. század közepéig a románok csupán egyenjogúságukat akarták visszaszerezni. Utána azonban fokozatosan kialakult a románok Erdély fölötti uralmának gondolata, mely a magyarokkal való folyamatos konfliktusok táptalaja lett. Általában a modern ideológia, a nacionalizmus csupán az önrendelkezési jogot helyezte elôtérbe az "egy nemzet - egy állam" elvének megfelelôen,13 nem pedig az idegen nemzetekkel való együttélést ugyanazon a területen és ugyanazon állam keretein belül. Ez pedig alapvetôen ellentmondott a transzszilvanizmus eszméjének, melynek kiindulópontja az ugyanazon területen, ugyanazon állam keretein belül való politikai együttélést szavatoló egyezség.
A különbözô nemzetiségû helyi lakosok - magyarok, szászok, románok - autonóm Erdélyének gondolata gyakorlatilag eltûnt a XIX. században. Ezt annak idején magyarok kezdeményezték, akik ideológiai és kulturális téren elônyben voltak a románokkal szemben. A XVII. században az erdélyi autonóm fejedelemség a magyar államiság megmaradásának szimbóluma volt, a XVIII. században ugyanez a magyar nemességnek a Habsburg központosító szándékkal szembeni ellenállását jelképezte - a romantikus nacionalizmus korszakában azonban az anyaországgal való egyesülés gondolata minden lelket meghódított. 1865-ben, a Kolozsvárott ülésezô utolsó erdélyi diétán elhatározták a tartomány autonómiájának megszüntetését és a Magyarországgal való egyesülést.
Ugyanezt az utat, mely a tartomány sajátosságainak tagadásához vezetett, a románok is végigjárják, igaz, a magyaroknál valamivel lassabban. Ôk ugyan még sokáig hangoztatják Erdély autonómiáját - hivatalosan egészen 1905-ig -, mivel az adott körülmények közt ez az egyetlen elképzelhetô államforma, s tulajdonképpen a Habsburg-monarchia iránti ragaszkodásuk is megmarad egészen az elsô világháborúig. 1848-ban azonban ôk inkább a nemzeti alapon való szeparatista szervezôdés hívei, Erdély autonómiájával szemben egyre inkább a nemzeti autonómiát választják.
A magyarok és románok tehát egyaránt Erdély beolvasztását szorgalmazták: a magyarok 1867 után Magyarországba, a románok 1918 után Romániába. Végsô céljuk az volt, hogy a nemzeti közösség minden tagját egyetlen entitásba egyesítsék, mely entitás kezdetben kulturális és szimbolikus, késôbb azonban politikai jellegû lett. A központosított nemzeti állam eszméje sem a magyarok, sem a románok számára nem pusztán egy lehetôség a sok közül, melynek hatékonyságát mérlegelni érdemes, hanem az "idegenek" közötti túlélés egyetlen garanciája a vélt vagy valós veszélyektôl való félelem közepette. Az autonóm Erdély fogalma egyre inkább csak egy jobb híján alkalmazandó ideiglenes fájdalomcsillapító azokra az esetekre, amikor az erôviszonyok megakadályozzák az ennél bátrabb óhajok kifejezését. Ilyen kompenzáló jellege van a két világháború közti magyar transzszilvanizmusnak, s ilyen a román autonomizmus is a dualizmus korszakában.
Ha a mai történész állást akar foglalni ezzel a fejlôdéstörténettel szemben, olyan problémákkal kell szembenéznie, amelyek általában felvetôdnek, amikor két különbözô értékrendszert hasonlítunk össze. Mai szemmel nézve mondhatjuk ugyan, hogy a fejlôdés iránya "téves" volt, hogy az Erdély autonómiájának megsemmisítésére irányuló akarat sajnálatos. Panaszkodhatnak a románok, hogy az ô azonosságmodelljük szegényebb lett a történelmi tartományok közti szintkülönbség kiegyenlítôdése folytán14, és bánkódhatnak a magyarok amiatt, hogy a dualizmus kíméletlen politikája annyira heves reakciót váltott ki a nemzetiségekbôl, állandóvá téve ezzel a nemzetek közti konfliktusokat.15
A valódi kérdés azonban az, hogy a kor körülményei közt volt-e lehetôség más irányú fejlôdésre. Erre pedig nemleges a válasz, azon egyszerû oknál fogva, hogy a dolgok így történtek, és nem másképp, s az események nem pörgethetôk vissza egy másik lehetôség kipróbálása céljából. Természetesen az ilyen megállapító jellegû "értékelésnek" nem feladata mentséget vagy indokokat találni az elítélendô dolgok számára pusztán amiatt, mert így történtek, mint ahogy a vádemelés sem feladata. A lényeg: magyarázatot találni a minket érdeklô múltbeli jelenségek számára, és annak tudatosítása, hogy a mai szemmel nekik tulajdonított jelentés ugyancsak különbözik az annak idején hordozottól, így a múlt semmilyen mai magatartásformához nem szolgáltathat alapot.
Nem lehet hát nem észrevenni azt, hogy az erdélyi magyarok és románok inkább külön szerettek volna élni, mint együtt, inkább Bukaresthez vagy Budapesthez akartak tartozni, mint egymáshoz és illuzórikus erdélyi fôvárosokhoz - függetlenül a vélt vagy valóban létezô erdélyi sajátosság történelmi hagyományától. Ha ma az erdélyi politikai közösség számára károsnak is tartjuk ezt a nemzeti kizárólagosságot, ugyanakkor megértjük, hogy mindez mélyen a múltban gyökerezik. Ha másféle jövôt szeretnénk, az csak a múlt meghaladásával és figyelmen kívül hagyásával lehetséges, ami még akkor is nagyon nehéz, ha érdemes hinnünk abban, hogy nem lehetetlen.
*
De ha el is fogadnánk, hogy a modern korban az erdélyi magyarok és románok regionális identitástudatukat alárendelték a nemzetinek, hogy az egymással való kapcsolatnál fontosabbnak tartották a saját - másutt élô - nemzetrészeikkel való kapcsolatot, akkor is feltevôdik a kérdés: vajon ez a kollektív érzület nem állt-e éles ellentétben a valósággal? Hiszen léteztek civilizációs struktúrák, értékek, magatartásformák, mentalitások, melyek meghatározták a térség sajátos jellegét - függetlenül attól, Visszatérve végül az eredeti kérdésre, mely szerint Erdélynek autonóm státust kellene adni, ami megfelelô keretet biztosíthatna mind az erdélyi régió, mind pedig Románia többi részének fejlôdéséhez: a fenti érvelés azt kívánta igazolni, hogy ez ma - megfelelô alapok hiányában - nem lehetséges. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a decentralizálódás és a helyi autonómia szükséges feltételei a mai követelményeknek megfelelô demokratikus állam létrejöttének. Nehéz azonban eldönteni, melyek lennének Románia esetében azok a régiók, amelyek számításba jöhetnének, miután a történelmi tartományok közötti különbségeket a nacionalista identitásmodell és a szocialista tervgazdaság teljesen elmosta.
Ahhoz, hogy legyen mit föderalizálni, elôször is léteznie kell egy - jól körülhatárolt közösségi érdekekkel s az érdekek gyakorlati védelmének képességével és hagyományával rendelkezô - erôs civil társadalomnak. Ez pedig teljességgel hiányzik Romániában, vagy azért, mert nem volt elég erôs ahhoz, hogy ellenálljon az állam nyomásának, vagy pedig azért, mert ez a nyomás túl erôs volt az utóbbi idôkben. Amennyiben a civil társadalom megfelelô mûködésének feltétele a decentralizálás, a decentralizálás viszont nem valósítható meg civil társadalom nélkül, akkor a kör bezárult. Ez a bûvös kör pedig nagyon is nyugtalanító.
Romániának ma nincs mit föderalizálnia, mert alkotóelemei - a mindenre rátelepedô, de kevéssé hatékonyan mûködô állam és a politikai közösségben való együttélés tudományával nem rendelkezô, egyenletesre tarolt társadalom - ezt nem teszik lehetôvé. Fölösleges alkímia volna ezeket az elemeket egy illuzórikus identitás vagy bizonyos történelmi hagyományok cseppfolyós formáiba önteni. E kombinációkból ki tudja, mi származna. A decentralizálás folyamatában egyelôre csak a jelenleg létezô közigazgatási egységeket - a megyéket - lehet figyelembe venni. Ha legalább ezek megszûnnének a központi adminisztráció puszta eszközei lenni, ha a beszedett adók nagy része a megyéknél maradhatna, és a helyi tanácsok ezekbôl az összegekbôl saját elképzeléseik szerint finanszíroznák a rendôrséget, az iskolákat és a kórházakat, akkor talán az "erdélyiek" és a "moldvaiak" is megtanulnák, hogy mit is jelent politikai közösségben élni.
Amíg a központosított állam a privatizáció és a decentralizálás révén nem vonul vissza a gazdaságból és a helyi közösségek életébôl, amíg az emberek gondolkodása nem szabadul fel az etatista kollektivizmus gyámsága alól, addig Romániának nem lesz "föderalizálnivaló" Erdélye. Addig marad az általános, egységes és nemzeti szegénység.
(Singer Júlia fordítása)
1 Molnár Gusztáv: Problema Transilvana. Altera, 1998/8., 42-66.
2 Vö. Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. 2000, 1997/6., 17-24.
3 Horia-Roman Patapievici: Politice. Bucuresti, 1996, 235-236.
4 Iulia Motoc: Elôszó Huntington The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order c. mûvének román kiadásához. Bucuresti, 1998.
5 E cikket Gabriel Andreescu felkérésére írtam, aki azzal a javaslattal fordult hozzám, hogy - mint az erdélyi románok identitásával is foglalkozó történész - fogalmazzam meg álláspontomat Molnár Gusztáv tanulmányával kapcsolatban. A G. Andreescu és Molnár G. közötti kapcsolatról lásd: G. Andreescu: Solidaritatea alergatorilor de cursa lunga. (A hosszútávfutók közötti szolidaritás.) Iasi, 1998, Polirom, 99-100.
6 A devolúció azt jelenti, hogy a közjogi kompetenciák egy részét választott regionális parlamentekre és kormányokra ruházzák.
7 Virgil Nemoianu: Diagnostic romanesc: prezent, trecut, viitor. Román diagnózis: múlt, jelen, jövô. In: Iordan Chimet (szerk.): Momentul adevarului. (Az igazság pillanata.) Cluj, 1996, 144-145.
8 Daniel Barbu: Sapte teme de politica romaneasca. (A román politika hét tételben.) Bukarest, 1997, 124-127.
9 A román kifejezés - "ce este Transilvania?" - Stefan Pascu, a Ceausescu-korszak elsô számú hivatalos történészének mûvére utal, amely Mit jelent Erdély? Az erdélyi civilizáció a román civilizáció keretében címmel magyarul is megjelent (Bukarest, 1984).
- A ford.
10 Az egység historiográfiai mítoszának elemzését lásd Lucian Boia Istoria si mit in constiinta romaneasca c. kötetében (145-176.)
11 A Gelu név, amely Cosbuc egyik versének köszönhetôen vált ismertté, teljesen meghonosodott a románok körében, ezért ma már nincs olyan egzotikus mellékzöngéje, mint a másik két névnek.
12 Erdélyt a magyarok és a románok eltérôen definiálják. Ennek a "kettôsségnek" a meggyôzô bemutatását lásd Magyari-Vincze Enikô Antropologia politicii identitare nationaliste (A nacionalista identitáspolitika antropológiája) c. kötetében, ahonnan a fenti gondolatok egy részét kölcsönöztem. (Cluj, 1997, 193-230.)
13 Eric J. Hobsbawm: Natiuni si nationalism din 1780 pina in present. Chisinau, 1997, 101.
14 Sorin Antohi: Exercitiul distantei. Discursuri, cocietati, metode. (A távolságtartás próbája. Diskurzusok, társadalmak, módszerek.) Bucuresti, 1997, 304-305.
15 Bizonyos esetekben a magyarok 1948-ban vagy máskor elkövetett "hibáinak" emlegetése, mely hibákra a magyar történészek gyakran rámutatnak, egyfajta tudatalatti sajnálkozás apró jelének is tekinthetô. Ha a szóban forgó "hibákat nem követték volna el - folytathatnánk mi ezt a gondolatmenetet -, ha a magyar vezetôk toleránsabbak lettek volna a nemzetiségek "jogos" követeléseivel szemben, talán még meg lehetett volna menteni a helyzetet, és a nemzetiségek nem fordulnak Magyarország ellen! Lásd pl.: Makkai László: Magyar-román közös múlt. 2. kiadás. Bp., 1989, Héttorony Kiadó, 218-220.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu