1964

 Az esztendõrõl, bárhogy erõltetem is, szinte nincsenek emlékeim. Az általános iskola negyedik osztályát végeztem, szüleim az elõzõ évben váltak el, egy munkával ünnepelt március 15-én. Anyámmal a Szemere utcába költöztünk, abba a házba, ahol egy Lenin-díjas veterán lett a szomszédunk. Talán már az elsõ alkalommal azzal riogatott, hogy vigyázzak, az elsõ emeleten egy veszedelmes ember él, nemrég szabadult, 1956-ban géppisztollyal grasszált a házban, s a lakókat kinyírással fenyegette. Tízéves kölyökként úgy gondoltam, ha félelmemet legyõzve, minden alkalommal hangos csókolommal köszönök az ellenforradalmár bácsinak, nem eshet bajom. A rémmese hõse, Eörsi István talán még csodálkozott is: akkoriban nem gyakorta lehetett része efféle megkülönböztetett udvariasságban. 1964 májusában „csapatom zászlaja és úttörõtársaim elõtt" ünnepélyes fogadalmat tettem, hogy „az úttörõélet törvényeit minden körülmények között megtartom, s hogy tetteimmel szocialista hazámat, a dolgozó népet szolgálom". Hogy ezt mennyire komolyan gondoltam, arra a '64-es évbõl talán egyedül fennmaradt levelem sorai szolgálnak bizonysággal. A parádi táborból jelentettem anyunak, hogy „éjszaka is éberen" (bár az a gyanúm, valójában csupán annyit akartam közölni, hogy éjszaka is ébren) õrizzük a csapatzászlót, mert a helyiek – gondolom: egy számháború keretében – el akarták rabolni. Ugyanebbõl a levelembõl tudtam meg magamról azt is, hogy 1964-ben „már udvarlok a lányoknak és már elég jól megy". Ki és miért tetszett? Fogalmam sincs. Mint ez idõ tájból szinte mindent, szüleim válásával, válásunkkal együtt ezt is emlékezetem ködös múltjába rekesztettem. Nincsenek hát, vagyis még nem akarom, hogy legyenek személyes emlékeim.
  1964 nekem nem felidézhetõ emlék – mozaikos történelem.

  „Volt két-három olyan hét a múlt év õszén, amikor az a kép állt elõttünk, hogy 1964. január 20-ig van kenyere az országnak, ha nagyon jól számoljuk. Azt is tudtuk, hogy a Szovjetuniótól most nem kérhetünk segítséget, de a lengyelektõl és a csehektõl sem. Kicsit taktikázni kellett, kicsit politizálni, s végül az Egyesült Államoktól kellett megvenni a gabonát, mert itt nem lehet tréfálni. Rossz útra vezetne, ha egy országnak fél esztendeig nem lenne kenyere. 60 millió dollárba került a kenyér. Most már itt van Magyarországon. A reakciósok pedig hencegnek, hogy micsoda kommunizmus ez. Én erre azt mondom: micsoda nagyhatalom, meg világnagyság, [hogy] a dollárdeficitjét mi segítjük javítani? Itt nincs szerelem egyik oldalról sem. Pontosan érvényesül a kölcsönös elõny. Ha az amerikai tõkésnek, meg az USA kormányának nem lett volna szüksége erre, akkor megragadta volna az alkalmat, hogy megfojtsa a magyar kommunistákat…" Kádár János avatta be ekképp jól megválasztott hallgatóságát a felelõsségvállaló vezetés gondolkodásába 1964. február 7-én. A szegedi pártaktíván – úgymond bizalmas körben – elhangzott szónoklata akár a hatvanas évekbeli ars poeticája is lehetne: kis osztályharcos demagógia, kis pragmatista taktikázás, kis – „értik az elvtársak, ugye?!" – szemhunyorítás.

  1964 az elõzõ esztendõben meghirdetett, s általánosnak hazudott amnesztiát követõ lélegzetvétel elsõ, igen rövidnek bizonyult éve. A korábbiakhoz képest szinte békebeli (majdnem) 12 hónap.
  1964 elsõsorban is az utazás éve. Másfélmillió turista lépheti és lépi is át az országhatárt, kilencszázezerrel többen, mint az elõzõ esztendõben. Noha a kapitalista országokba vágyók féléves procedúra elé néztek, mégis több mint másfélszázezren jutottak el Nyugatra, fõleg Ausztriába és az NSZK-ba. A növekedés az elõzõ évhez képest félszázezres. A közszükségleti cikkek árát éppen ötödével csökkentõ Csehszlovákiába az év elejétõl, Lengyelországba júliustól, Bulgáriába szeptembertõl lehetett viszonylag zökkenõmentesen, személyi igazolványba tett – s az útlevélnél sokkalta könnyebben kiadott – betétlappal utazni. Az útlevél beszerzéséhez változatlanul egy sokoldalas formanyomtatvány büntetõjogi felelõsséggel való kitöltése, a munkahelyi állami, párt- (fiatalok esetében még a KISZ-), valamint a szakszervezeti vezetõ ajánlása, a rendõrségnél külön is láttamoztatott fénykép, részletes, mindenre kiterjedõ önéletrajz szükségeltetett. Ezt követõen már csak egy ígérvényt kellett megszerezni a Magyar Nemzeti Banktól, hogy lesz valuta, ha lesz útlevél. S ha lett, akkor kezdõdhetett a sorállás a vízumért. A világlátás reménye, de még inkább a hosszú esztendõk óta nem látott rokonokkal való találkozás lehetõsége, de akár csak kurrensnek számító nejlonharisnyák és orkánkabátok, márkás órák, zsebrádiók beszerezhetõsége sokaknak megérte a fáradságot.
  1964 a kulturális virágzás éve, melyet Déry novelláskötete, Fejes Rozsdatemetõjének színházi premierje, Sánta Ferenc Húsz órája, Lengyel József Igézõje, Kovács András Nehéz emberekje, Weöres Sándor Antik eclogája fémjelez. Az év márciusában Peter Brook társulata a Lear királlyal vendégeskedik Budapesten. Kiadják Salinger Zabhegyezõjét, s Fellini egy évvel korábban forgatott Nyolc és fél címû filmjét is vetítik a mozikban.
     1964 a tokiói olimpia éve. A XVIII. nyári játékokon 16 sportágban induló magyar csapat 274 fõs küldöttséggel vett részt s a nem hivatalos pontversenyben 94 nemzet közül 180 pont megszerzésével a 6. helyet érte el. A diadalittas sportvezetés a 10 arany, 7 ezüst és 5 bronz érem mellett bizalmas jelentésében kiemelkedõ sikerként értékelte, hogy csak két sportoló, Törõ András és Balla Gábor disszidált. 1964 az IKKA-csomagok éve. Az emigráns lapok majd mindegyikében hirdetések: „A vámmentes szeretetcsomagok ellenértéke magasabb minden pénzátutalásánál". S érkeztek a rokoni szeretetcsomagok. A fellazító irományokért átkutatott küldemények a vámnál ugyan kissé megcsappantak, olykor negyed kiló kávénak, máskor egy ananászkonzervnek kelt lába, de a csomagból még így is jól ki lehetett árusítani.
  1964-ben a nemzetközi helyzet ismét bonyolultabbá vált. Február 15-én az Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága a nemzetközi kommunista mozgalom egységéért folytatott harc jegyében elítélte a Kínai Kommunista Párt vezetõinek a lenini útról való letérését, szakadárságát, kispolgári kalandorságát, amely nagyhatalmi sovinizmussal párosult. Egy héttel késõbb az MSZMP KB is határozatban bélyegezte meg ugyanezt. A határozatok közzététele azonban váratott magára: 1964. április 3-án az MSZMP, 4-én pedig az SZKP határozata jelent meg a Népszabadságban. Az év közepén egy kis „balra figyelmeztetõ" gesztusként három évre ítélték az 1952-ben Sztálin-díjjal meglepett, azóta viszont már a kínaiak és albánok felé orientálódott, s városszerte „igazi kommunistaságát" hangsúlyozó írót, Nagy Sándort, akinek még a foglalkozását sem említette az MTI-re hivatkozó, néhány soros mínuszos hír.
  1964 a kádári konszolidáció jelképévé magasztosított Erzsébet-híd átadásának éve. A szimbólum avatására az eredeti tervek szerint augusztus 20-án, majd a nem várt mûszaki problémák miatt az év még kiemelkedõbbnek tekintett ünnepén, november 7-én került volna sor. Hogy végül is újabb nem várt mûszaki problémák vagy netán politikai bölcsesség okán tolódott-e még két héttel késõbbre ez az idõpont, ez a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem állapítható meg egyértelmûen, ám a halasztás legvalószínûbb oka az volt, hogy a Szovjetunió idõközben hatalomra puccsolt új vezetõje, Leonyid Iljics Brezsnyev a soron lévõ nagyoktóberi alkalmából – a testvéri országok vezetõivel együtt – elvtársi audenciára magához rendelte a hídavatásra politikai bizottsági határozattal kijelölt Kádár Jánost.
  1964 októbere a boldogabb békeidõkbe vetett hitet ingatta meg. A „békeév" tíz „békehónappá" rövidült. 1964 az össznépi megremegés éve: a szovjet pártfõtitkár, Nyikita Hruscsov leváltása összekuszálta a tisztulni látszó helyzetet.

  A hatvanas évek elejétõl a Magyar Rádió és Televízió levelezési rovata negyedévenként bizalmas tájékoztatót készített a pártvezetés, közelebbrõl az Orbán László vezette agitációs és propagandaosztály részére. „Nem állítjuk, hogy az ország közvéleménye vagyunk, mégis a hozzánk forduló munkások, parasztok, alkalmazottak észrevételeinek számbavétele alkalmat ad bizonyos áttekintésre: mire és hogyan reagálnak az emberek – így az egyik 1964-es jelentés öntudatos bevezetõje. A decemberi összesítésbõl kiderül, hogy az akkor még közös irányítású MRTV említett apparátusa három hónap alatt 10 700 levelet iktatott és dolgozott fel. Az akkurátus statisztika alapján tudható, hogy a legtöbb levélíró „szociális" (1355) illetve „lakás" ügyben (1348) kért-remélt segítséget. „Névtelen (40 366. sorszámon) levélíró kéri, hogy riporter és filmes menjen ki a helyszínre a Közlekedési Építõipari Vállalat pestlõrinci helyiségeit megnézni, ahol nincs mosdótál, veder, ruhaszekrény…" A 12 oldalas sûrítménybõl az is kiderül, hogy e sajátos lakossági hangulatfigyelõk szerint „hosszú ideje nem volt annyi reklamáció a televíziós készülékek miatt, mint az elmúlt 3 hónap alatt (127 db). Azok között is az Alba Regia vezet. Az olimpia elõtti propaganda hatására sokan vásároltak tv-t. Biztosították a tulajdonosokat, hogy meghibásodás esetén a GELKA rendkívüli szolgálata azonnal intézkedik és elhárítja a hibát."
  „Mi történt a valóságban?" – tette föl a költõi kérdést a jelentés névtelen összeállítója, s prózai módon így felelt: „A meghibásodott néhány napos, vagy hetes készülékeket alkatrészhiány miatt nem tudták megcsinálni …, de elõfordult az is, hogy a szerviz többszöri hívás ellenére sem ment ki, illetve 10-20 napos elõjegyzés után vették munkába a gépet."
  1964-ben tehát vásárolható tévékészülék, az olimpia idején még választani is lehet az említett Alba Regia mellett az Orion és a Tisza típusokból, ám a mennyiség nem nagyon akart átcsapni minõségbe. A Madison zsebrádiók, a Tesla magnetofonok, a Hajdu mosógépek és centrifugák a vásárlás után néhány nappal rendre felmondják a szolgálatot. A Csepel kerékpárok, a Pannónia motorok meg az endékás Wartburgok legfõképp abban hasonlítanak, hogy „nikkelezett részeiken 2-3 hónapos használat után átüt a rozsda", a csehszlovák elektromos gitárok ráznak és leégnek, a gyermekcipõk talpa fél nap után leválik. Viszont hiányzik az építkezéshez a tetõcserép, a fürdõkád és a cement, a rendkívül gyorsan kopó autógumi, traktorékszíj, a zsebrádióba 9 voltos elem, a kerékpárlámpába izzó. És az elsõ magyar füstszûrös cigaretta, a Fecske is többnyire csak árukapcsolással, de még inkább – hasonlatosan a jó erõs presszókávéhoz – kisebb borravalóval csalogatható elõ a pult alól.
  Az elharapódzó – akkortájt szocialista összeköttetésnek nevezett – protekcióról és a munkaerõhiányból fakadó vállalati visszaélésekrõl, a téeszelnökök kiskirálykodásáról, a párttagkönyvük lobogtatásával elõnyöket kikövetelõkrõl is jelzést adó hangulatjelentõk azért rendre leszögezik: „Pártunk és Kormányunk politikáját" természetesen még a panaszos levelek írói is „helyesnek, végrehajthatónak tartják. A közvetlen környezetükben, vagy másutt tapasztalt hibákat, vagy a rendelkezések be nem tartását az ország felsõ vezetésétõl határozottan elszigetelik és kijelentik…: tudják azt, hogy a mi becsületes kormányunk nem tud arról, amit ezek [értsd: a helyi vezetõk] csinálnak."

  1964-ben a „felsõ vezetés" a 13 tagú politikai bizottságot jelentette, mely grémium legfõbb meghatározó személyei az 1956 novemberében hatalomra ültetett forradalmi munkás-paraszt kormány tagjai voltak. A kisebb fluktuáció ellenére is elmondható, lényeges személyi változás csupán 1962-ben történt, amikor a párt politikájából az eszmei és világnézeti harcot egyre inkább hiányoló Marosán György lemondott minden párt- és állami tisztségérõl. Más, s nem jelentéktelen kérdés, hogy mivel Kádár akkori felfogása szerint „a kommunista pártokban nem szokás tisztségekrõl lemondani", Marosánt a központi bizottság pártszerûtlensége megbélyegzésével nyugdíjazta.
  A 13 tagú politikai bizottságban a következõk foglaltak helyet: Apró Antal (a Minisztertanács elnökhelyettese), Biszku Béla (pártszervezõ kb-titkár), Fehér Lajos (a Minisztertanács elnökhelyettese, a kb államgazdasági bizottságának is tagja), Fock Jenõ (a Minisztertanács elnökhelyettese), Gáspár Sándor (a budapesti pártbizottság elsõ titkára), Kádár János (az MSZMP elsõ titkára, s mellette a következõ esztendõig a Minisztertanács elnöke), Kállai Gyula (a Minisztertanács elnökhelyettese és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke), Komócsin Zoltán (a Népszabadság szerkesztõbizottságának elnöke), Münnich Ferenc (államminiszter), Nemes Dezsõ (külügyi kb-titkár), Rónai Sándor (az egyetlen „nyugdíjas"), Somogyi Miklós (a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke), Szirmai István (ideológiai kb-titkár, s egyben a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke). A 13 tagú pb átlagéletkora 1964-ben 55,5 esztendõ, a legidõsebb, a 78 esztendõs sokszoros veterán, Münnich Ferenc, a legfiatalabb a KISZ élérõl a párt napilapjának vezetõjévé kinevezett 41 éves Komócsin. Úgy látszik, hogy még 1964-ben is az illegális mozgalmi múlt jelentette a belépõt a pb-tagsághoz, mivel a testületben mindenki az illegális munkásmozgalom résztvevõje volt 1945 elõtt. Nyolcan (Apró, Fock, Kádár, Kállai, Nemes, Rónai, Somogyi, Szirmai) a Horthy-rendszer börtönét vagy fogházát, illetve internálótáborát is megjárták, hárman (Kádár, Kállai, Szirmai) Rákosi alatt is megtapasztalták a börtönviszonyokat. A pb 1964-ben általában kéthetenként, olykor gyakrabban, az év folyamán összesen 32 alkalommal ülésezett, kétszer rendelt el önmagának zárt ülést (ami az általános titkolódzás közepette csak azt jelentette, hogy november 10-én és 17-én, vagyis Hruscsov leváltása és Kádár Szovjetunióbeli látogatása után jegyzõkönyv sem készült az elhangzottakról). A pb-ülésein szavazati jog nélkül vettek részt a testület póttagjai: Ajtai Miklós (az Országos Tervhivatal elnöke), Brutyó János (a Szakszervezetek Országos Tanácsának fõtitkára), Czinege Lajos vezérezredes (honvédelmi miniszter), Cseterki Lajos (kulturális kb-titkár), Ilku Pál (mûvelõdésügyi miniszter), Nyers Rezsõ (gazdaságpolitikai kb-titkár, a KB Államgazdasági Bizottságának elnöke).
  Mint minden esztendõben, 1964-ben is megszámlálhatatlanul sok ügyet tekintett át a politikai bizottság. Az olyan átfogó kérdéskörök, mint például: A pártiskolai rendszer helyzete és továbbfejlesztésének feladatai, vagy: A pártapparátus felépítése, munkamódszere és munkarendje, vagy: A nemzetközi kommunista mozgalom helyzete, vagy: A vízumkiadás rendszerének módosítása, és: A munkásifjúság ideológiai és kulturális nevelésének kérdései témákhoz készített elõterjesztések, illetve a vita során elhangzottakat megörökítõ jegyzõkönyvek többsége jószerével emészthetetlen papírheggyé állt össze a Magyar Országos Levéltárban. Az „egyebek" címszó alatt azonban számos apró jellemzõ, korfestõ adalék található. Januárban a testület például ismét dönt a kb-titkárok fizetésérõl. Hogy e kérdéskört milyen vita elõzte meg (vagy egyáltalán: megelõzte-e bármifajta vita), nem tudni, az viszont tény, hogy a határozat szerint – „egyéni" elbírálás – vagyis Kádár János elbírálása alapján – 9500 és 11 000 forint között mozgott a havi járandóságuk, ami az elõterjesztésbõl tudhatóan a miniszterelnök-helyettesek fizetésénél – „a pártban meglévõ gyakorlat szerint" – néhány százalékkal volt kevesebb. (Összehasonlításként: egy – ugyancsak a pb-nek készült jelentés szerint – „a rendezett körülmények között élõ budapesti munkásifjúság" 1400–1700 forintot keresett.)
  A politikai bizottság februárban javaslatot tett (vagyis utasítást adott) az Agit-prop. Bizottságnak, hogy az közölje a Táncsics Kiadóval: korábbi pb-társukkal, „Marosán Györggyel életrajzi kötetérõl csak a 2. és a 3. kötet tartalmának ismeretében tárgyaljon". Az egész éven áthúzódó problémára a grémium határozati szinten csak szeptember 8-án tért vissza, amikor is Korom Mihály adminisztratív titkár ismertette azt a 2 órás beszélgetést, melyet beosztottja, Rácz Sándor, a kb osztályvezetõje – nem sokkal késõbbi belügyminiszter-helyettes – folytatott Marosánnal. Az osztályvezetõi szintre süllyesztett beszélgetést a szigorúan bizalmas jelzetû feljegyzés szerint Rácz azzal kezdte, hogy közölte a párt nem is oly rég még második emberével: „tudomásunkra jutott, hogy önéletrajzi regényével kapcsolatosan olyan lépéseket tett…, hogy azt kiadás céljából Nyugatra juttassa." Marosán cáfolta a vádat, még magyarázatot is adott a esetleges félreértésre, de legfõbb mondandója az volt: „ragaszkodik ahhoz, hogy könyve idehaza jelenhessen meg, mert a magyar szervezett munkásoknak van mondanivalója". Egyben kifogásolta azt is, hogy õt immár „másodrendû állampolgárként" kezelik, hiszen „ha õ kiküldene is egy kötetet nyugatra, egy másik kötetet ugyanabban az idõben a Központi Bizottsághoz is beküldene…" A pb-t nem nyugtatta meg Marosán magatartása, „megelõzõ intézkedésként" határozatban mondta ki tehát: „a BM illetékes szervei utasítsák el Marosán Györgyné elvtársnõ ausztriai kiutazására vonatkozó kérelmét…"
  A pb november 10-én „hatályon kívül helyezte" – az igen kalandos, de fõleg: homályos múltú, s 1971-ben öngyilkossá lett – „Tömpe András elvtárs kitüntetésére hozott állásfoglalását". A részletes, ám e kérdésben szûkszavú jegyzõkönyvbõl aztán kiderült, hogy az 1968-ban a csehszlovák bevonulás ellen tiltakozó Tömpe András négy évvel korábban még nem volt rossz elvtárs, ám „50. születésnapját egy évvel ezelõtt töltötte be…", s ha a félszázadik születésnapra járó Munka Érdemrend arany fokozat a megfelelõ évben elmaradt is, az 51. születésnapra már nem dukál… Hasonló félreértés az év során máskor is történt: Biszku Béla a pb elsõ márciusi ülésén – szem elõtt tartva a pártfegyelmet – engedélyt kért arra, hogy fogadhassa Kovács Istvánt, aki levélben kért tõle lehetõséget rövid találkozóra. A testület rábólintott a találkozásra, talán még kíváncsi is volt: mit akarhat tõlük az 1962-es párthatározatban sztálinistának minõsített egykori pb-tag. A soron következõ ülésen Biszku aztán bejelenti: ez a tõle lakásügyben segítséget kérõ Kovács István nem az a Kovács István. A pb ezt is határozatilag veszi tudomásul.

  A párt vezetõi ekkoriban – a személyi kultusz tanulságait levonva – a nyilvánosság elõtt mindenképp, de maguk között is többnyire arctalanok. A hatalom titokzatos fellegvárából csak olykor-olykor ereszkednek le, útjaikat ilyenkor sem kíséri nagyobb visszhang. Az év folyamán az MSZMP politikai akadémiáján – a párt belsõ nyilvánossága elõtt – persze majd mindegyikük tart elõadást, Apró, Nyers, Németh, Kállai és Nemes egyhangúvá csiszolt beszédeit pedig a párt napilapja, a 750 ezres példányszámú Népszabadság mint jelentõs elvi állásfoglalásokat közli. A frazeológiát ismerõ, szavakra vadászó újságolvasó ezekbõl a kolumnás szótengerekbõl próbálta kiszûrni azt a pici utalást, ami netán alapvetõ eltérést jelezhet az addigi politikától. A korszak etikettje szerint a kollektív vezetésû, harcban összeforrott, megbonthatatlan egységû pártot kizárólag Kádár személyesíti meg, aki az év folyamán jó, ha tízszer lép ki a nagyobb nyilvánosság elé. (Ilyen kivételes alkalmak voltak a testvérpártok vezetõinek – Todor Zsivkov, Hruscsov, Walter Ulbricht, Joszip Broz Tito, Antonín Novotny – magyarországi látogatásai alkalmából rendezett nagygyûlések.) Közszerepléseirõl a lapok kolumnákon keresztül tudósítanak, közreadják nagygyûlési beszédeinek – Szirmai István által megszerkesztett – változatát. „Emberközeli" arcát azonban csak két alkalommal próbálja a sajtó felvillantani. A februári, Csongrád megyében tett háromnapos látogatás során, amikor is a nevezetes esemény szinte minden órájáról hírt ad a Népszabadság, ám az mégis csak a négy újságoldalnyi tudósítás egy elbújtatott bekezdésébõl tudható, hogy „a szegedi pártaktíva értekezleten Kádár János a megye pártmunkásait tájékoztatta az idõszerû hazai és nemzetközi kérdésekrõl". Ebben – az MSZMP belügyének tekintett, titkosított – beszédben mondta el Kádár a fentebb már idézett, az ország kenyerével kapcsolatos eszmefuttatását, és ugyanitt, az osztályharcos szegedi pártklán hívei elõtt jelentette ki azt is, hogy a proletárdiktatúra ereje immár „ nem azon múlik, hogy mennyi ember van börtönben és mennyi nincs, hanem azon, hogy a nép igazságérzete" ki mellett áll. „Én értékelem a rendõrséget, a hadsereget, nagyon nagy híve vagyok a munkásõrségnek. De az igazi erõ nem ebben van. Államunk, rendszerünk igazi ereje a nép megértésében, megbecsülésében és támogatásában van. Mi így látjuk a proletárdiktatúrát, s aki erre azt mondja, hogy revizionizmus, arról majd mi megmondjuk, hogy mi a vélemény róla." A másik részletezõ alkalom, amikor a sajtó emberközelbe hozta az elsõ titkárt, 1964. április 4-e. Ekkor a szovjet és a magyar pártvezetés együtt ünnepelt Budapesten. Hruscsov, aki 1956 után pártfõnökként ez alkalomból negyedszer (akkor aligha sejtette, hogy utoljára) járt Magyarországon, a nevezetes esemény alkalmából Lenin-renddel, a Szovjetunió Hõse, valamint az Arany Csillag érdemrenddel tüntette ki Kádár Jánost. Operaházi díszbeszédében a szovjet párt elsõ titkára egyebek mellett azzal indokolta a valóságos kitüntetésesõt, hogy Kádár „a népi Magyarország nehéz napjaiban, a párt és a nép akaratából a párt és az ország vezetésének élére állt, bátorságot és politikai elõrelátást tanúsított a magyar forradalom ellenségeivel folytatott harcban"
  A kitüntetésrõl volt persze véleménye az utca emberének is. Ezt az április 13-i hangulatjelentés így tolmácsolta: a széles tömegek „a magas kitüntetést jólesõ érzéssel fogadták". Ám „egyes helyeken rosszindulatú, ellenséges megjegyzések" is elhangzottak: így például: „drága árat fogunk fizetni ezért a kitüntetésért", valamint: „Hogyan lehet magyar állampolgár a Szovjetunió Hõse?"
  Júniusban az új arcélét formáló Kádár részt vett, s beszédet mondott a pártfõiskola évzáró ünnepségén. Ideológiai eligazítása megint csak a belsõ körnek szólt: „…Nos, hol is az osztályharc? Ennek a megállapításához meg kell nézni, hol tartunk az osztályharcban jelenleg. Jelenleg Magyarországon az osztályharc ott tart, hogy a munkásosztály szövetségeseivel együtt megsemmisítette a burzsoázia politikai hatalmát, gazdasági hatalmát, mûveltségi monopóliumát és jelenleg folytatja a harcot a burzsoázia ideológiai hagyatéka, maradványai ellen, amelyek az emberek gondolkodásában még megvannak… Teljesen fel akarjuk építeni a szocialista társadalmat, s utána megkezdjük a kommunizmus felépítését. Itt az osztályharc, ez az osztályharcos cél ma. S hogy ki van mellettünk, ki van ellenünk, azt ehhez a célhoz kell mérnünk. Ha valaki rendszerünk ellen támad, szocialista társadalmunk céljai ellen, az ellenünk van, az ellen harcolni kell, az ellenségünk. Aki a rendszert tudomásul veszi, a Népköztársaság törvényeit tiszteletben tartja, dolgozik, segíti a szocializmus építését, az velünk van, az a mi szövetségesünk és barátunk."
  Hasonló gondolatokkal a nyilvánosság elé is kiáll. Március 19-én, a Hazafias Népfront III. kongresszusán (ahol az elnök ismét Kállai Gyula, a fõtitkár pedig Erdei Ferenc lett), ugyancsak „balra" üt: „A mi szemünkben nem bûn – jelenti ki –, ha az emberek a szocialista társadalom építése közben is keresik a boldogulásukat…. Közismert, hogy vannak emberek, akik szerint a diktatúra annyi, mint odacsapni. A diktatúra azonban nemcsak annyiból áll, hogy csapjunk oda. Mert az igazság az, hogy amikor ezeket a primitív jelszavakat hirdették, még oda sem tudtak csapni, ahova kellett volna, sõt, az ellenkezõ oldalra csaptak oda ezzel a »csapjunk oda« jelszóval."

  Hogy mikor, miért, hova s milyen nagyot kell csapni, ez állandó kérdése a hatalomnak. Az 1964-es esztendõ „ügyeibõl", hatalmi, ideológiai intermezzóiból szép kis bokréta állítható össze. Az alábbi mustra – ha úgy tetszik: tendenciózus – válogatás a szellemi élet „eseményeibõl"
  1963 decemberében Kodály Zoltán látogatást tett a Szovjetunióban, s a Háry János bemutatója alkalmából átvette a moszkvai konzervatórium díszdoktori oklevelét. „A Magyar Zenemûvészek Szövetsége negatívan értékelte, hogy a szovjet és a mi delegációnk közös vitaülésein Kodály Zoltánnak a népiség kérdésével kapcsolatos konzervatív álláspontját a szovjet delegáció elfogadta és helyeselte…" – számol be kissé kései, '64 márciusi igazoló jelentésében Aczél György (még mindig csak a mûvelõdésügyi miniszter elsõ felettese), aki a perpatvar elsimításában azzal is érvelt, hogy „Kodály hazaérkezése után – velünk nem barátságosan érzõ emberek elõtt is – dicsérte a Szovjetuniót, mûveinek elõadását magasabb színvonalúnak értékelte mint az itthonit és még Illyés Gyula és hasonló emberek elõtt is hangsúlyozta, hogy van mit tanulnunk a Szovjetuniótól…"
  Egy március 17-i, a Kertészeti Fõiskolán megtartott író-olvasó találkozóról a buzgó eszmeõr, Révész Ferenc – nem mellesleg a központi bizottság tagja – feljegyzése adott elfoglaltságot a párt Köpeczi Béla vezette kulturális osztálya munkatársainak. A pártkörökben amúgy botránykõnek számító Rozsdatemetõ címû regény, majd a mûbõl készített színmû szerzõje, Fejes Endre a feljegyzés, talán mondhatjuk: feljelentés szerint „a diákok becsületes, minden józanul gondolkodót foglalkoztató kérdéseire – »Miért nem ír a munkásosztály másik oldaláról?« »Így látja a munkásosztályt?« »Mi a kommunista erkölcs?« – botrányos válaszokat adott". Kijelentette például, hogy „Tessék eljönni a VIII. kerületbe, ott megláthatják, hogy csak ilyen van", vagy: „Magyarországon nincs is munkásosztály, Magyarországon nincs is proletárdiktatúra". Az egyetem marxista tanszékének és pártszerveinek véleményét is tolmácsoló iromány azzal fejezõdik be: „lehet, hogy vannak negatív tendenciák a munkásosztály fejlõdésében is, de azért az alapvetõ a pozitív tendencia, és azzal már semmiképp se lehet egyetérteni, hogy valaki, egy író úgy állítsa be a dolgot, hogy nincs más, csak hábetlerizmus van". A pártközpontnak a szíve bánatát kiöntõ levélíró verdiktet is mond: „Ilyen nézetekkel írót nem szabad emberek közé engedni!" Az ügy kivizsgálása hetekig tart, Fejest raportra rendelik, ott, a feljegyzések szerint elismeri, hogy „a hozzá érkezett számtalan kérdésre adhatott félreérthetõ választ is". Az alapos munkát végzõ apparátus meg(ki)hallgat számos, a találkozón jelen volt tanút, így a ment(eget)õ vallomást tevõ Keres Emilt, a Thália direktorát is, aztán a vizsgálat lezárul, s a friss József Attila-díjas Fejest 1975-ig hiába emlegetik Kossuth-díjnál. Igaz, késõbb már szokás volt az egy-két esztendõs kihagyás, de 1956 után 1964 volt az elsõ olyan év, amikor nem osztottak Kossuth-díjat.
  1964. április 11-én ünnepelték meg elõször a költészet napját. Az élõ magyar költõk népszerûsítésére kitalált jeles nap egyetemi színpadi nyitórendezvényét, melyre felvonultatott számos jegyzett s kevésbé jegyzett poéta, a televízió is közvetítette. Nem volt hivatalos az ünnepségre Weöres Sándor, kinek neve a szóbeszéd szerint a Nobel-díj bizottságnál lehetséges díjazottjaként is felmerült, ám akinek éppen akkortájt támadt ügye: „Meglepetéssel és megdöbbenéssel értesültem, hogy a párizsi és hollandiai fiatal magyar írók társasága, a Magyar Mûhely kiadta új versem gyûjteményét, anélkül, hogy szerzõdést kötöttünk volna…" – olvasható a költõnek az Élet és Irodalom 1964. március 21-i, Tiltakozás egy kalózkiadás ellen címû rövid, üzenetértékû cikkében. Domokos Mátyás Leletmentés címû könyvébõl tudható a történet háttere: Weöres valójában szorgalmazta ezt a „kalózkiadást", mert azt remélte, ezzel a Tûzkút magyarországi megjelentetése elõl elgördíti az akadályokat. A külföldi megjelenés után már csak e nyilatkozat volt a feltétele, hogy az esztendõk óta hányódó kézirat végül is nyomdafestékhez jusson idehaza is. Aztán az Élet és Irodalom május 23-i számában az Antik eclogájáért az év elején még olvasói levelekkel, kritikákkal kiátkozott „pornográf" költõrõl Szabolcsi Miklós írt igen elismerõ, mondhatni majdnem fenntartás nélküli kritikát, amelynek végén – sajátos vörös farokként – igyekszik eloszlatni azt az „itthon is, az emigrációban is" ápolt legendát, miszerint Weöres lenne „a mi legeurópaibb költõnk, sõt az egyedül igazi európai, aki lépést tart az európai áramlatokkal, s akit felmutathatunk a világnak szûk-provinciális irodalmunkból… nem gondolataiért, hanem gondolatai ellenére tartjuk nagy költõnek, azért, ami benne játékosság és életszeretet, nyelvmûvészet és ritmusteremtés, elevenség és emberség…"
  Az elismerõ szavak jelentõségét persze az adja, ha tudjuk, hogy az Antik ecloga Új Írás-beli közlése – és egyéb, meg nem nevezett szerkesztésbeli hibák miatt – az addig megbízhatónak tekintett Illés Lajost felállították fõszerkesztõi székébõl.
  Az élõ magyar irodalom kiadásában tapasztalt néhány ideológiai problémáról (1961–64) címmel állított össze 1964 szeptemberében egy leltárt a Mûvelõdésügyi Minisztérium cenzúrahivatala, a Kiadói Fõigazgatóság. „Szinte divattá vált – írják –, hogy az elmúlt idõszak legjobb mûveiben is a konfliktus végsõ feloldását csak a halálban találja meg az írója (Galgóczi Erzsébet: Félúton, Galambos Lajos: Isten õszi csillaga…)" Ugyanitt olvasható az is, hogy irodalmunk egy részének jellemzõje „az erkölcsi kérdések boncolgatása. E témakörben születik – néha a jószándék ellenére is – helytelen ideológiai szemlélet miatt hamis, periferikus mûvek sokasága… s az erkölcs moralizáló felfogása eredményezi a hatalomról és az erkölcsrõl általában idõtlenül beszélõ mûveket (Illyés Gyula: Másokért egyedül, Sánta Ferenc: Ötödik pecsét, Németh László: Az áruló, Déry Tibor: G. A. úr X-ben.)"
  A középutas politika jegyében a börtönbõl Péter Gáborral és Farkas Mihállyal egy idõben kieengedett író – egyébként a hatalom által szorgalmazott – visszaszivárgása is különféle zavarok forrásává lett. Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1964. szeptember 16-i ülésén a jelenlévõk tudomásul vették, hogy „Déry Tibor 70. születésnapja alkalmából Lukács György cikket ír a Kortársnak". A bizottság, amely rutinszerûen foglalt állást, adott kötelezõnek tekintett iránymutatást az ilyen és hasonló ügyekben, azzal is egyetértett, hogy „az Új Írás és az Élet és Irodalom is emlékezzen meg az évfordulóról, de a napilapok ne foglalkozzanak azzal". A kulturális osztálynak az elõzõ két hónap „kulturális életének lényegesebb jelenségeirõl" szóló novemberi tájékoztatójában viszont már (a „nem tudja a jobb kéz…" elvének látványos igazolásaként) az olvasható, hogy „az objektív nehézségek mellett közrejátszik a szerkesztõségeknek – fõként a Kortársnak – az adott helyzettel szembeni passzivitása… (pl. Lukács György Déry-méltatásának közlési szándéka esetében)".
  Az, hogy Lukács – az utókori olvasatban ideológiailag is teljességgel ártalmatlan – köszöntõ cikke 1964-ben csak a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg, az az „adott helyzetnek", vagyis Hruscsov megbuktatásának a legkisebb következménye volt. Hogy az októberi fordulat utáni pártapparátusi óvatosság miként hódított tért, azt szeizmográfként tükrözi egy (ugyancsak a Kiadói Fõigazgatóság iratanyagából származó) belsõ elemzés. A könyvkiadók 1965-ös tervei alapján az „élõ magyar irodalom kiadásának fõ vonásait" felvázoló Simó Jenõ, a KF vezetõje így aggódik: „Nem megnyugtató, hogy a 71 új regénybõl csak 16 munkástárgyú, 35 pedig az értelmiség, továbbá a kispolgárság életének körébõl meríti témáját, sõt szinte új kategóriaként jelentkezik a »kisember«, akinek életét, legtöbbször vergõdését – 6 új regény kívánja ábrázolni…"

  1964 a sajtóterjeszkedés éve. A 750 ezres példányszámú Népszabadság 1964 januárjától 16 helyett 20, a másik két országos napilap, a Népszava és a Magyar Nemzet 12 helyett 16 oldalon jelent meg. A Tájékoztatási Hivatal (elnöke: Naményi Géza) egy márciusi összefoglalójában azt állítja, hogy a Népszabadság háromnegyedmilliós példányszáma „kissé túlzott, a jelenleg reálisnak látszó kb. 740 ezer példányban kellene megjelennie", mivelhogy „sok helyen még késõ este is van lap, ha más lapot – Népszavát – kérnek az olvasók, s [az árusok] a Népszabadságot ajánlják, rosszízû megjegyzések is elhangzanak…" A számmisztika bûvölete a józan belátásnál erõsebb volt, a határozattal megállapított példányszám maradt, mint ahogy pusztába kiáltott szó maradt, amit az említett összefoglaló más ügyben is jelzett: „A Magyar Ifjúság elõfizetõi számának gyarapítására a múlt év végén a KISZ országos akciót indított, ennek során az elõfizetõk száma kereken 200 ezerre (azaz kb. 110 ezerrel) nõtt. Ez év három hónapjában viszont 52 503 elõfizetõ lemondott… Több hasonló tény ellenére egyes illetékes elvtársaknak az a véleménye, hogy a kampányok »végsõ soron« így is eredménnyel járnak. A mi nézetünk viszont az, hogy az ilyen »mozgósítások« és »szervezések« lényegüket tekintve ellentétesek a párt általános politikájával, mivel különbözõ nem kívánatos módszerek alkalmazásával járnak. (Kirívó példaként megemlíthetjük: egyes postás kézbesítõk több lemondott elõfizetõ helyett szerény keresetükbõl egy darabig maguk fizetik a lap elõfizetési árát, mert különben bírálatot kapnak amiatt, hogy »rosszul tettek eleget pártmegbízatásuknak«.)."
  1964. február 1-jén diadalútjára indul a – mindenre, csak külpolitikai lapra nem utaló – Magyarország címû hetilap. A példányonként 2 forintos újságnak az elõzetesen tervezett 60 ezernél rövidesen 10 ezerrel több lett az engedélyezett átlagpéldányszáma. Talán a külpolitikai lap sikerén felbuzdulva április 7-én megjelenik az olvasmányos, még pártberkekben is szocialista bulvárként emlegetett Tükör. A hatékony, kollektív agitátornak szánt tömeglap tervezett példányszáma: 150 ezer. E példányszám elérésének útjába csupán az az apróság állt, hogy „az olvasóközönség egyelõre a már ismert, megszokott képeslapokat (Ország Világ, Nõk Lapja, Képes Újság, Film Színház, Muzsika) vásárolja – írta az agit-prop. osztály vezetõje a titkárságnak készített beszámolójában, május 20-án. A lap példányszáma – a Magyar Ifjúság elõfizetési akciójához hasonlatos praktikákkal – 96 ezer körül stabilizálódott. Ezt az „olvasói érdektelenséget" egy hírlapkiadói elemzés annak tulajdonítja, hogy a már említett képeslapokkal való összehasonlításban „az egyforintos ártöbblet túlzott", vagyis a tömegeknek 4 forintot már nem ér meg a Tükör.
  Pedig az ország és a világ eseményeit a hétköznapokkal ötvözni kívánó képes hetilap 2. száma közli az évre talán legjellemzõbb színes cikket. A Népszabadságban az olvasókat kémhistóriákkal, a rendszer elleni összeesküvésekkel és visszaélésekkel riogató Szabó László a Kié legyen a kapukulcs? címû, riportnak álcázott publicisztikában állt ki az állampolgárok nagykorúsítása mellett. „Eléggé megbízható-e a lakó, hogy kezébe adják a kapukulcsot, és éjszakánként házfelügyelõi ellenõrzés nélkül juthasson be a lépcsõházba, majd a lakásába", avagy sem? – teszi fel a szerzõ az álnaiv kérdést, s nagy bátran megbírálja a fõvárosi tanácsot, amely „esztendõk óta nem tud dûlõre jutni" ebben a fontos kérdésben. Bizonyítandó viszont, hogy az ügy immár jó kézben van, megszólaltatja az Építésügyi Minisztérium lakáspolitikai fõosztályának vezetõjét: „Elképzelésünk az – mondja a megszólaltatott –, hogy kapukulcsot kaphat minden 18 éven felüli lakó. A kulcsot számozzák, s ha egy család csak egyet igényel, akkor is használhatja bármelyik tagja. Az átalány darabonként öt forint lenne, de a lakó nem köteles kiváltani a kulcsot…"

  A zsurnálköznyelvben „apónak" becézett agitációs és propagandaosztály 31 politikai és 8 adminisztratív munkatárssal 4 (agitációs, propaganda, elméleti és sajtó) alosztályra „tagozódva" tartotta a társadalmi kommunikáció ütõerén a (párt) kezét. Az APO feladatkörével foglalkozó szeptemberi titkársági ülésen jelentette ki Orbán László osztályvezetõ, hogy „operatív módon nem szoktunk a lapok munkájába beavatkozni, talán abban a formában csak, hogy kéthetenként szerkesztõségi értekezleten adunk valamilyen útmutatást, azonkívül megbíráljuk az elmúlt két hét sajtóanyagát, itt persze már konkrétan…"
  Ehhez képest – a már említetten túl – a Jelenkor élérõl Tüskés Tibort, az Alföld élérõl pedig Mocsár Gábort mozdították el az esztendõ folyamán. A kulturális osztálynak az Agitációs és Propaganda Bizottság november 11-i ülésére készített elõterjesztésében Köpeczi Béla a szükséges változtatásokat utólag azzal indokolta, hogy miközben a Jelenkor „eredményeket ért el egy frissebb szemléletû, kísérletezõbb jellegû irodalom támogatásában, egész sor epigonista, a mi valóságunktól idegen életérzést sugárzó munkát közölt, és egyfajta irracionalista esztétika irányába tett engedményeket. Az Alföld a közéleti igényû, realista szándékú irodalom jelszavát írta zászlajára, ez a szándék azonban több vonatkozásban a 30-as évek korabeli »népi irodalom« és ideológia retrográd vonásaival együtt jelentkezett."
  A problémák azonban Köpeczi novemberi summázata szerint nem oldódtak meg, hiszen „mind a négy vidéki folyóiratnál" – az említetteken túl a szegedi Tiszatájnál és a debreceni Napjainknál – „változatlanul hiányzik a szerkesztõk elméleti, ideológiai biztonsága… ezért néha megjelentetnek olyan írásokat is, amelyeknek nem értik problematikájukat sem (pl. a Tiszatájban Illyés: Babits szemébe nézni címû írása, amely a Babits-pert melegíti fel, számon kérõ hangsúllyal a mai értékrenddel szemben, a Napjaink – nyilván hasonló okokból – teljesen elhibázott kritikát közölt Mészöly Miklós: Ablakmosó címû drámájáról, figyelmen kívül hagyva a darab általánosító tendenciájában rejlõ ellenséges ideológiát…)"

  1964 októbere Magyarországon is az év politikai vízválasztója lett. Addig akár okvetetlenkedésnek is lehetett volna olvasni – már ha lehetett volna olvasni – , amit az emigrációs lét 15. évfordulóját „ünneplõ" Irodalmi Újság Újévi számvetés címû vezércikkében Méray Tibor írt: „Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küszködnek, mint a közelmúltban. … [ám] A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetõbb kérdése – kimondva vagy kimondatlanul –: mi a garancia? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad? … Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amely maga is egy idegen hatalom függvénye?"
  A Brezsnyev-puccs az egész világot váratlanul érte. Két nappal elõtte még az elsõ hármas ûrutazás áll a hírek elején. A Voszhod fellövésének hazai visszhangját ismerteti az október 13-i hangulatjelentés is. „Az újabb szovjet ûrhajó tegnapi felbocsátása egycsapásra a közvélemény figyelmének középpontjába került, háttérbe szorítva még az olimpia iránti érdeklõdést is" – jelenti a magas szintû lengyelországi látogatás miatt igencsak megfogyatkozott pb-nek a két osztályvezetõ, Pullai Árpád és Orbán László. – „A lakosság, fõleg vidéken a déli és a délutáni órákban értesült az eseményrõl és estérõl estére szinte mindenütt pártházakban, kultúrotthonokban és magánházakban csoportosan nézték a televízió közvetítését. Az újságokat szétkapkodták. Mindenki szurkolt a kísérlet sikeréért… Nagyon kedves emberi gesztusnak tartják, hogy az ûrhajósok üdvözölték az olimpia résztvevõit. Budapesten várták még két ûrhajó fellövését, hogy az olimpia emblémájának mind az öt karikájába jusson egy-egy szovjet ûrhajós."    Ebbe az idillbe robban be a hír, hogy 14-én a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága minden funkciójától megfosztotta Nyikita Hruscsovot. Ezt a magyar lapok 16-án, pénteken – a hivatalos TASSZ-kommüniké nyomán – közlik. A Népszabadság elsõ oldalán három hasábon, három azonos betûfokozatú sorban ez olvasható: Nyikita Hruscsov lemondott – Elsõ titkár: Leonyid Brezsnyev – Miniszterelnök: Alekszej Koszigin. S az alcím: Hruscsov elvtársat korára és egészségügyi állapotára való tekintettel, saját kérésére felmentették elsõ titkári és miniszterelnöki tiszte alól. A harmadik oldalon rövid életrajz Brezsnyevrõl és Kosziginrõl. Az esemény horderejét korántsem tükrözõ tényhír – amely szó szerinti átvétele a szovjet hírügynökség szövegének – után sem egyetlen értékelõ szó, sem az ilyenkor szokásos protokolláris üdvözlet nincs a lapban. (Ugyanezen a napon viszont a Népszabadság apró MTI-hírben rója meg a kínai „Renmin Ribaót", hogy „elfelejtette közölni": a Voszhod utasai a Szovjetunió állampolgárai, ráadásul – sajátos elszólásként – nehezményezi, hogy „a többi kínai lap egyáltalán nem kapott engedélyt a hír közlésére".)
  A világpolitikai fordulat lehetõségét is magában rejtõ szovjet vezércsere miatti izgatottság Magyarországon, ha nem is a nyilvánosság elõtt, a korábban emlegetett arctalanok arcát – legalább is az utókor számára – egy röpke pillanatra élesen megvilágította. A leváltást követõ napok és hetek történései ugyanis – más alkalmakkal ellentétben – meglepõen jól dokumentáltak. A Magyar Országos Levéltárban õrzött jegyzõkönyvekbõl, levéltervezetekbõl jól nyomon követhetõ, hogy mi is zajlott a magyar kulisszák mögött. Tudható például, hogy Hruscsov leváltásáról még aznap, vagyis október 14-én értesült a Lengyelországban tárgyaló Kádár Jánost helyettesítõ Biszku Béla. Õt Jurij Andropov – akkor épp a szocialista országokkal való kapcsolatért felelõs kb-titkár – értesítette telefonon. A hírt véve Biszku a belügyi szerveknél és a munkásõrségnél azonnal riadókészültséget rendelt el. Erre – két nappal késõbbi indoklása szerint – azért volt szükség, mert „vannak ellenséges elemek, akik ilyenkor megpróbálnak a zavarosban halászni… volt olyan eset, hogy valaki a Szabad Európa Rádió adását felerõsítve kitette készülékét az ablakba".
  A Lengyelországban testvéri látogatáson vendégeskedõ pártdelegáció vezetõje, Kádár ugyan szintén október 14-én szerzett tudomást az SZKP döntésérõl, ám érdemi információval nem rendelkezett, ezért aztán telefonon rábólintott Biszku elõbb említett reflexszerû intézkedésére, s konkrét utasítás helyett a mielõbbi viszontlátásig „üdvözölte a pb otthonmaradt tagjait".
  Az elárvult vezetõi testület zavarodottságát csak fokozta, hogy a párt- és tömegszervezetek osztálya – a központot részletes tájékoztatásért bombázó kéréseket – immár félnaponta közvetítette. A világsajtó ekkor már tele volt a történtek elemzésével, a Szabad Európa amúgy sem alacsony hallgatottsága ugrásszerûen nõtt, a pb elõtt tehát az a halaszthatatlan feladat állt, hogy másnapra olyan „megfelelõ vezércikket, illetve sajtókommentárt" készítsen elõ, amely – az irányítást kézbe vevõ Biszku megfogalmazásával „segíti a párttagok és a dolgozó nép bonyolult helyzetben való eligazodását".
  Az október 16-i rendkívüli pb-ülésre még nem érkezett vissza a Lengyelországban vendégeskedõ pártküldöttség, következésképp szolgálati okból nem volt jelen Apró, Kádár, Kállai, Brutyó és Nyers, Münnich pedig betegség miatt maradt távol. Az említett bejelentéseket követõen Biszku Nemes Dezsõvel felváltva osztotta meg pb-társaival mindazt, amit szovjet kollégájuktól, a külügyi titkár Grisintõl több telefonváltással tudtak meg. A legfontosabb, napi jelentõséggel bíró értesülésük az volt, hogy a Pravda másnapi, vagyis október 17-i száma – az SZKP PB döntése alapján – nem kommentálja a leváltást.
  A vita ezen a ponton kezdõdött. Abban mindenki egyetértett, hogy „a párt és általában a közvélemény orientálására…" elengedhetetlen egy Népszabadságban publikálandó „megfelelõ vezércikk". Az is vita nélkül elfogadtatott, hogy „a cikket Szirmai István, Komócsin Zoltán és Nemes Dezsõ konzultálják". Ezek után csupán azt az apróságot kellett eldönteni, hogy mi is a „megfelelõ". A Kádár felfogásához akkortájt igen közel álló ideológiai kb-titkár, Szirmai István azt a véleményét fejtette ki, hogy noha „a szovjet hivatalos közlemény nem tartalmaz egyetlen szó elismerést sem" a leváltott pártvezérrõl, „különös tekintettel saját közvéleményünkre… a mi kommentárjainkban kell néhány méltató szó" Hruscsovról, akinek „elévülhetetlen érdemei vannak a szörnyû sztálini korszak felszámolásában valamint a békés egymás mellett élés politikájának megvalósításában". Szirmai még azt is hozzátette, hogy talán „boldog, hosszú öregkort és jó egészséget" kellene kívánni Hruscsovnak. A pb jelen lévõ tagjai azonban óvatosságra, fokozott körültekintésre intették Szirmait. A késõbbi miniszterelnök, Fock Jenõ – a keményvonalasként számon tartott külügyi kb-titkárral, Nemes Dezsõvel együtt – a Szirmai által tervezett méltatást a „kelleténél többnek" érezte, helyette inkább „a szovjet elvtársakéhoz hasonló megfogalmazást" – vagyis a Hruscsov érdemeirõl való hallgatást – javasolta. „Már csak azért is – tette hozzá –, mert vigyázni kell az olyan megfogalmazással, hogy az MSZMP politikáját nem érinti a változás. De érinti… mert, mint ahogy õk mondják, még következetesebben, még határozottabban viszik a vonalat, s nálunk is még következetesebben, még határozottabban kell vinni azt a vonalat, amit eddig vittünk." Hozzájuk csatlakozott Komócsin Zoltán is, aki amondó volt: „semmiképp se kívánjunk neki semmit…, mert ha azok után, ami ott történt, hosszú, boldog életet kívánunk neki, Pesten ebbõl viccet csinálnak. Gáspár Sándor pedig a kommunista mozgalom etikettjére hivatkozva fejtette ki: „Ha az SZKP nem tartja fontosnak nyilvánosságra hozni Hruscsov elvtárs érdemeit, mi nem vagyunk hivatottak azt méltatni." Ezt az álláspontot kívánta erõsíteni a kegyvesztettség állapotát éppen megtapasztaló, nemrégiben még központi ellenõrzõ bizottsági elnök, a pb egyetlen nyugdíjasa, Rónai Sándor, aki így érvelt: „feleslegesen ne okozzunk nehézséget a Szovjetuniónak" , majd, biztos, ami biztos, talán sejtve, hogy pb-társa, Szirmai esetleg nem csak a saját szakállára bátor, hozzátette: „Elsõ pillanatra úgy néz ki, hogy ez a vezetés, különösen, akik itt együtt ülünk, Hruscsov elvtárs mellett áll, de talán rosszat tennénk még neki személy szerint is."
  A legélesebben a pb póttagja, az Országos Tervhivatal elnöke, a késõbbi új gazdasági mechanizmust szorgalmazó reformer csapat tagja, Ajtai Miklós exponálta a problémát: „A Pravda cikkében éles kritika van Hruscsov elvtárssal szemben – ha nincs is ott a neve –, csak kritika, semmi elismerõ szó. A magyar cikkben viszont semmi kritika, s bár nagyon röviden, de elismerés van… Ha ezt valaki összerakja, nem jut-e arra a következtetésre, hogy megálljunk, nincs itt mégis nézeteltérés, politikai differencia?" A vitában egyedül maradt Szirmai ellenvetése „merjünk önállóan írni!" – végül is fennakadt a sokat tapasztaltak óvatosságán, s ez tükrözõdött a Népszabadság másnapi, legfelsõbb helyrõl instruált írásában. A Szirmai által eredetileg javasolt hruscsovi „elévülhetetlen érdemek" a Népszabadság Tovább a lenini úton címû „szerkesztõségi cikkében" például „az SZKP és Hruscsov nagy érdemeivé" redukálódtak, a „szörnyû sztálini korszak felszámolásáról" nem esett már szó, s a cikkben ugyancsak nem szerepelt az a Szirmai szorgalmazta kitétel sem, hogy a magyar nép hosszú öregkort s jó egészséget kíván Hruscsovnak.
  A Népszava hasonlóan visszafogottan fogalmazott, míg a harmadik napilap, noha annak fõszerkesztõje, Mihályfi Ernõ ugyancsak be volt rendelve a soronkívüli eligazításra, nem közölt 17-én semmifajta kommentárt.
  A Hruscsov lemondásának további visszhangjáról október 17-én este összeállított hangulatjelentés rögvest vissza is igazolja a pb döntését, mondván, hogy a Népszabadság belsõ cikke „némileg megnyugtatóan hatott" az ország népére, bár az Ikarusban azért „röpgyûlést akartak szervezni Hruscsov mellett", s Pest megyében olyan „rémhírek is elterjedtek, hogy a kommunizmus az utolsó napjait éli, a termelõszövetkezeteket feloszlatják…"
  Október 18-án, vasárnap aztán begördült a Nyugati pályaudvarra az a vonat, amelyik a magyar pártküldöttséget hozta vissza Lengyelországból. A rögtönzöttnek aligha nevezhetõ nagygyûlésen – melyet a Magyar Rádió egyenes adásban közvetített – Kádár elõször is azt közölte az ország népével: „Küldöttségünk valamennyi tagja egészséges és munkaképes állapotban hazaérkezett." A részletes, mondhatni ásítanivalóan részletezõ úti beszámolót követõen belekezdett mondandójába: „Az elmúlt héten sok és különbözõ esemény történt. Voltak olyan hírek, amelyeknek nagyon örültünk, és volt olyan hír, amely meglepett bennünket – s aminek nem tudtunk örülni". Ez utóbbi félmondat azonban csak a pályaudvaron és a rádió egyenes adásában hangzott el, a másnapi Népszabadság tudósításából gondos kezek e kitételt már kigyomlálták. Mint ahogy „helyesbítették" Kádár azon elszólását is, miszerint Hruscsov helyére „Brezsnyevet és Koszigint nevezték ki". A Népszabadságban már a pontosított kifejezés jelent meg, vagyis: „választották meg".
  Mindazonáltal Kádár, ha az ominózus „elévülhetetlen" szót nem használta is, kifejtette, hogy Hruscsovnak „nagyon nagy érdemei voltak a sztálini személyi kultusz elleni harcban", valamint „azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és még az idén is, itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívbõl üdvözölhették" õt, „a Szovjetunió pártjának, államának, népének reprezentánsát, a béke fáradhatatlan harcosát", nos „azoknak nincs utólag mit megbánniok". A nagy tapssal fogadott beszéd végén a párt elsõ titkára még biztosította hallgatóságát: a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája „egy hajszálnyit sem változott, és nem is fog változni ezután sem."
  Kádár pályaudvari állásfoglalása kész helyzet elé állította a távollétében óvatoskodókat, ám jó néhány hét telt el addig, míg minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Voltaképp Kádár magatartásában az a korábban nem tapasztalt – igaz, látványosan csak november elejéig tartó – elszántság a meglepõ, amellyel kiállt egykori, éppen trónfosztott patrónusa mellett. A pályaudvaron elmondott beszédénél is továbbment abban a Brezsnyevhez címzett, ám nem a nyilvánosságnak szánt levélben, amit október 20-án a titkárság ülésén terjesztett elõ. „Nyugtalanít bennünket, hogy a felmentés indokai között Hruscsov elvtárs hibáit is személyi kultusznak minõsítik… s ha (õt) ezek elleni vétségben ítélnénk el, jelentõs társadalmi rétegek hite rendülne meg a szocializmusban. Kárt okozna, ha a Hruscsov elvtársat ért bírálat kompromittálná mindazt a jót, amit… mondott és tett" – áll abban a szövegtervezetben, amit a párt elsõ titkára elképzelése szerint a magyar kommunista vezetõk írnának az új szovjet vezetõknek „az õszinte baráti viszony és bizalom" jegyében.
  A levéltervezet ismertetése utáni vitában Kádár még azt is mondta: „A közvélemény megnyugtatása és helyes orientálása érdekében el kellene azon is gondolkozni, hogy a nyilvánosságra szánt állásfoglalásban miként lehetne óvatosan arra is utalni, hogy a magyar pártvezetés az SZKP-nak bizalmasan leszögezte az egyet nem értõ álláspontját." Ezzel a „letámadással" Kádár egyértelmûvé tette, hogy legfeljebb az óvatosabb megfogalmazásról hajlandó vitát nyitni, amely aztán több napon keresztül a Kádár által kijelölt mederben zajlott. Szokatlan helyzet, a pb tagjai – sajátos, Kádár elleni egységben – szavak törlését, sarkos megfogalmazások enyhítését próbálták elérni. Akkor még nem nagy sikerrel. Ingerültségében ugyanis – legalábbis az elsõ titkár, Biszku 1989-es visszaemlékezése szerint – az elsõ titkár még azt is kijelentette: „soha többé nem fog csókolózni a szovjet vezetõkkel". A kádári indulatokat talán érthetõbbé teszik azok az érvek, melyeket Kádár ezúttal elsõsorban pb-társaival szemben sorakoztat fel. „Mi nem tudjuk itt Magyarországon azt propagálni, hogy Hruscsov személyi kultusza… Keservesen sikerült meggyõzni az embereket, hogy van garancia a személyi kultusz ellen: a pártdemokrácia, a kollektív vezetés és a törvényesség." A titkárságon kezdõdött s 21-én a politikai bizottságban folytatódott vitában Gáspár Sándornak még az a más esetekben mindent elsöprõ érve sem használt, hogy a „félreértéseket abban a tekintetben, hogy az MSZMP és az SZKP között valami új dolog kezdõdik és mi szembehelyezkedünk az SZKP-vel… mindenképp el kellene oszlatnunk". Kállai Gyula is hiába hívta fel a figyelmet arra, hogy feltétlenül elejét kellene venni azoknak „a tömegekben és külföldön is keletkezõ híreszteléseknek, hogy Magyarországon is eltávolodási törekvés van…" A hosszadalmas disputa gyöngyszemének is mondható Komócsin Zoltánnak a „menteni a menthetõt" ötlete: „a 3. bekezdés végén, ahol Hruscsov elvtárs érdemeit méltatjuk, kellene egy mondat, mely érinti a negatívumokat…"
  Miután azonban Kádár elfogadtatta, hogy a pb a szovjet elvtársakhoz címzett levél végsõ formába öntésével õt, a mögé ismét felsorakozó helyettesét, Biszku Bélát, valamint a kezdettõl fogva az õ álláspontját hangoztató Szirmait bízza meg, a továbbiakban ügyes manõverrel kikerüli az ellene szólókat. Az október 23-i, ugyancsak rendkívülinek mondott kb-ülésen egy háromórás beszédben tapasztalt taktikusként és bevált szokása szerint magát és álláspontját, középre kormányozta be. Egyebek közt azzal érvelt a Hruscsov mellett kiálló s fõleg a leváltás módját szóvá tevõ levél elküldése mellett, hogy a norvégok (mármint: a norvég kommunista párt) hivatalos állásfoglalásában – amivel persze a magyar párt már nem érthet egyet – az a szó is szerepel: gyalázatos. Miután pedig az elviekben legnagyobb hatalmú testület támogatását is megnyerte, zárószavaival már a „vitapartnereinek" üzent: „Megfigyeltem már taggyûlésen is, ha dadog is egy ember, ha jót mond, megértjük akkor is. Körülbelül világos, hogy mit akarunk mondani. Hogyan gyõzzük le a kapitalizmust, ha napszámban ilyen fél nüansznyi szavakon lovaglunk, ahelyett, hogy odamennénk már, ahol termelni kell és a termelékenységet emelni."
  A kb-ülésen elmondott záróbeszédében Kádár, mondhatni õszinteségi rohamba esve vallotta meg, miért is emel szót Hruscsovért: „1956-ban az SZKP elnökségében napirendre került a magyar ellenforradalom és hogy mi itt a Szovjetunió teendõje, segítsen, ne segítsen, beavatkozzon, vagy ne avatkozzon. A vita kezdetén kisebbségben volt az a vélemény, hogy igenis nyújtsanak segítséget. És ennek a kisebbségnek az élén Hruscsov állt… Nem kultuszt akarok ûzni, de ez történelmi tény, amit mi nem fogunk az újságban sohasem megírni. Ott olyan vita volt elvtársak, hogy azt mondta az egyik elnökségi tag: inkább fõbelövi magát, minthogy megszavazza azt, hogy csapatokat adjanak Magyarországra." Mindezek mellett is feloldást igénylõ talány, hogy – a „hála nem politikai kategória" elvét valló és gyakorlatát megtestesítõ – Kádár, miközben fogadalmával ellentétben már a november 7-i moszkvai audencián – békülékenységét bizonyítandó – összecsókolódzott Brezsnyevvel, miért tartott ki Hruscsov mellett a késõbbiekben is, ráadásul olyan, nem a nyilvánosságnak szánt gesztusokkal, mint a pártfõtitkárnak küldött ládányi jonatánalmával.
  Az éppen hatalomra került, s az elvtársi kritikát (még) meglepõen jól viselõ Leonyid Brezsnyev novemberben azonmód levette a lábáról a magyar küldöttséget. Kádár moszkvai útja után a pb-nek készített jelentésében már úgy fogalmaz: a magyar pártküldöttségben a moszkvai tartózkodása idején „a különféle helyrõl szerzett értesülés alapján" megerõsödött az a meggyõzõdés, hogy „Hruscsov leváltása szükséges volt", ezenkívül pedig írásba adja azt is, hogy: „a Hruscsov-kérdéssel mi többet nem foglalkozunk".
  S hogy a háttérben ott volt Moszkva régi – egyébként már Hruscsov által is fel-felmutatott – ütõkártyája, Rákosi Mátyás, azt mi sem bizonyítja jobban más, mint hogy a kádári önkritika után Brezsnyev a búcsútalálkozón kijelentette, véleménye szerint „jobb, ha Rákosi Mátyás a Szovjetunióban él, az SZKP számára nem terhes az õ ottani tartózkodása".

  Kádár a tervezettnél két héttel késõbb, november 21-én avatja fel tehát az Erzsébet-hídat. A hirtelenjében aktívabbá lett (tett) Belügyminisztérium fokozza az 1964-es év második felétõl „egyre élénkebb tevékenységet folytató belsõ ellenséges erõk" elleni küzdelmet. Izgatás miatt 112 személyt vonnak felelõsségre. A „politikánk változatlan"-elv jegyében az év utolsó két hónapjában sorra leplezik le a nyugati útjaik alkalmával kémnek beszervezett magyar turistákat, a csempészárusokat, s kipattan a máig tisztázatlan Onódy-ügy. Az újságok bûnügyi rovatai naponta tudtul adják, hogy kik és mivel sértik meg a szocialista törvényességet: „Sikkasztó fõellenõrt ítélt el a bíróság", „Maszek vállalkozás a tsz leple alatt", „Holt lelkek a bérelszámolásban", „Súlyos visszaélések két kulturális intézményben", „Félmilliós devizabûncselekménnyel vádolt operaénekes a bíróság elõtt". A Legfelsõbb Bíróság pedig december 11-én – „a kapitalista társadalmi rend visszaállítása céljából szõtt államellenes összeesküvés" vádjával – az 50 esztendõs, volt demokrata néppárti képviselõt, dr. Matheovics Ferencet tíz esztendei, társait ennél valamivel rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre ítélte. A szigorú és jogerõs ítéletnél talán még baljóslatúbb volt a hangnem, amit nem a Népszabadság, hanem a népfront lapja, a Magyar Nemzet ütött meg december 17-én, a szerkesztõségi állásfoglalást jelzõ vezércikkében: „Matheovitsék államunk humánumát gyengeségnek vélték, kezet emeltek – immár nem elõször! – a népi demokratikus rendre. A büntetõ kéz lesújtott!… A megbocsátás szellemérõl már sokszor tanúbizonyságot tettünk – egyebek mellett a tavalyi amnesztiával –, s a megbotlott emberek tetteit továbbra is ennek a humánumnak a jegyében ítélik meg igazságszolgáltatási szerveink… De a nép állama ellen kezet emelõ ellenségeink ne számítsanak elnézésre, megbocsátásra, még kevésbé gyengeségre!"

1964. január A londoni Népszava anyagi nehézségek miatt megszûnik. Beszünteti mûködését a brüsszeli Nagy Imre Intézet is. (Az intézet háromnyelvû folyóiratának utolsó száma 1963 végén jelent meg.)
1964. jan. 1. Megkezdi mûködését a KGST Nemzetközi Bankja.
1964. jan. 4. VI. Pál pápa történelmi jelentõségû látogatása Jordániában és Izraelben: õ az elsõ katolikus egyházfõ, aki a Szentföldön jár.
1964. jan. 10. Panama és az Egyesült Államok megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Panama-csatorna státusának megváltoztatása körüli bonyodalmak miatt.
1964. jan. 29. Innsbruckban megnyitják a IX. téli olimpiai játékokat.
1964. jan. 31. Pálfy József fõszerkesztésében megindul a Magyarország címû politikai és társadalmi hetilap.
1964. febr. 1. A Budapest–Záhony vonalon dízelmozdonyok állnak szolgálatba.
1964. febr. 6. Nagy-Britannia és Franciaország megegyeznek, hogy a Csatorna alatt vasúti alagutat építenek.
1964. febr. 20–22. Az MSZMP KB határozatban ítéli el a Kínai KP politikáját, illetve dönt a mezõgazdaság továbbfejlesztésének feladatairól.
1964. márc. 5. W. Gomulka lengyel miniszterelnök nyilvánosságra hozza a nukleáris fegyverek közép-európai befagyasztásáról szóló tervezetét.
1964. márc. 10. Az NDK légterében szovjet vadászgépek lelõnek egy amerikai repülõgépet. Az eset óriási nemzetközi botrányt kelt. A háromfõs amerikai személyzetet március végén a zónahatáron átadják az amerikai hatóságoknak.
1963. márc. 12. Kelet-Berlinben Robert Havemann professzort kizárják a Német Szocialista Egységpártból, mert „a dogmatizmus elleni harc zászlaja alatt fellépve eltért a marxizmus–leninizmus vonalától.
1964. márc. 14. Kihirdetik az Elnöki Tanácsnak a társadalombiztosítás szervezetét egységesítõ törvényerejû rendeletet, amely 1965. január 1-jétõl lép hatályba. A társadalombiztosítást a SZOT Társadalombizosítási Fõigazgatósága irányítja ezentúl. – Miután Cipruson folytatódtak az etnikai zavargások, ENSZ-békefenntartókat rendelnek a szigetre. – Dallasban halálra ítélik Jack Rubinsteint, aki megölte a Kennedy-gyilkosság gyanúsítottját.
1964. márc. 19–20. A Hazafias Népfront III. kongresszusa Budapesten. Elnökévé Kállai Gyulát, fõtitkárává Erdei Ferencet választják.
1964. márc. 31.–ápr. 10. Szovjet párt- és állami küldöttség látogat Magyarországra. Április 3-án Kádár Jánost Lenin-renddel és a „Szovjetunió Hõse" aranycsillagával tüntetik ki.
1964. április Budapesten a külföldiek gépkocsit kölcsönözhetnek.
1964. ápr 4–5. A Pravda több ízben élesen bírálja a Kínai KP politikáját és Mao Ce-tungot.
1964. ápr. 4. Dorogon megnyílik az ország elsõ önkiszolgáló ABC-áruháza.
1964. ápr. 11. József Attila születésnapján elõször rendezik meg a „Költészet napját".
1964. ápr. 15. – júl. 15. Lakóbizottsági választások Budapesten.
1964. ápr. 17. A Hruscsov 70. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre Kádár János vezetésével küldöttség utazik Moszkvába. Hruscsov ismét megkapja a „Szovjetunió Hõse" kitüntetést.
1964. ápr. 15–19. Miskolcon elsõ ízben rendezik meg a rövidfilm- és televíziós rövidfilm-fesztivált.
1964. ápr. 22. Megnyílik a New York-i világkiállítás.
1964. máj. 13. Egyiptomban az elterelt Nílus homokgátjainak felrobbantásával befejezõdik az Asszuáni-gát építésének elsõ szakasza. A megnyitóünnepségen részt vesz a háromhetes látogatáson ott tartózkodó Hruscsov is.
1964. máj. 20. Budapesten felállítják az elsõ utcai automatákat.
1964. jún. 12. Moszkvában az NDK és a Szovjetunió 20 éves kölcsönös segítségnyújtási és barátsági szerzõdést köt.
1964. jún. 21. Törvényerejû rendelettel kibõvítik a népi ellenõrzés feladatait és jogkörét.
1964. jún. 29. Magyarország és Csehszlovákia között megindul a menetrend szerinti autóbusz-forgalom.
1964. júl. 2. L. B. Johnson amerikai elnök aláírja azt a polgárjogi törvényt, amely megtiltja a faji diszkriminációt. New York Cityben azonban faji zavargások törnek ki.
1964. júl. 15. A. Mikojan addigi miniszterelnök-helyettest L. I. Brezsnyev helyett a Szovjetunió elnökévé nevezik ki.
1964. júl. 20. A magyar állampolgárok a személyi igazolvány mellé kiállított betétlappal utazhatnak Lengyelországba.
1964. júl. 31. A Ranger–6 elnevezésû amerikai ûrszonda leszáll a Holdra, és képeket sugároz onnan.
1964. aug. 4. Miután észak-vietnami õrnaszádok megtámadnak egy amerikai rombolót a Vietnami-öbölben, az amerikaiak elsõ ízben hajtanak végre légitámadást Észak-Vietnam ellen. Megkezdõdik a több mint tíz évig tartó háború.
1964. aug. 10. Nyilvánosságra hozzák VI. Pál pápa elsõ, Ecclesiam Suam kezdetû enciklikáját, melyben kifejezi készségét a nem katolikus kereszténységgel való párbeszédre.
1964. aug. 28. A szovjet minisztertanács visszavonja a volgai németek kollektív bûnösségét kimondó 1941-es határozatát.
1964. szept. 9. Az NDK minisztertanácsa engedélyezi, hogy a keletnémet nyugdíjasok évente egy alkalommal, maximum 4 hetes idõtartamra felkereshetik nyugat-németországi, illetve nyugat-berlini rokonaikat. Szeptember 24-én engedélyezik a nyugat-berliniek belépését az ünnepek idõtartamára (mindenszentek, karácsony, húsvét).
1964. szept. 11–16. J. B. Tito vezetésével jugoszláv párt- és állami küldöttség látogat Magyarországra.
1964. szept. 15. A Vatikán képviselõi budapesti tárgyalásaik lezárásaként jegyzõkönyvet írnak alá Magyarország és a katolikus egyház viszonyáról.
1964. szept. 21. Megszûnik a vízumkényszer Magyarország és Bulgária között.
1964. szept. 24–26. A „kispolgári, burzsoá" nézetek elleni harcról és a szocialista tudatformálás soron következõ feladatairól rendez ideológiai konferenciát az MSZMP.
1964. okt. 1. Diósgyõrben felavatják a durvahengermûvet.
1963. okt. 10–23. Tokióban rendezik a XVIII. nyári olimpiai játékokat.
1964. okt. 12. Az SZKP KB Elnöksége – Hruscsov távollétében – ülést tart, amelyen Szuszlov, Seljepin és Ignatov felvetik Hruscsov elmozdítását. Másnap Hruscsov sürgõsen Moszkvába repül, az elnökség ülésén azonban csak Mikojan áll ki mellette.
1964. okt. 14. Az SZKP KB Elnöksége felmenti Hruscsovot elsõ titkári, másnap a Legfelsõbb Tanács Elnöksége pedig miniszterelnöki tisztségébõl. Utóda L. I. Brezsnyev, illetve A. Ny. Koszigin. Október 17-én a Pravda azzal magyarázza Hruscsov felmentését, hogy „ábrándkergetõ, kérkedõ, bürokratizmusra hajlamos volt", és személyi kultuszt vont maga köré. Hruscsov az elsõ szovjet politikus, akit leváltása után életben hagynak...
1964. okt. 16. Az elsõ kísérleti atomrobbantás végrehajtása Kínában.
1964. nov. 1. A Vietkong erõi behatolnak Dél-Vietnamba: Saigontól 20 km-re egy repülõteret támadnak meg. Dél-Vietnamban újra polgári kormány alakul, de állandósul a válság.
1964. nov. 2. Kádár János feljegyzésben fordul az MSZMP PB tagjaihoz, amelyben el nem múló háláját fejezi ki Hruscsov iránt.
1964. nov. 3. A hivatalban lévõ L. B. Johnson – az Egyesült Államok történetében egyedülálló arányú – gyõzelmet arat az elnökválasztásokon.
1964. nov. 10. Törvényerejû rendelet intézkedik arról, hogy a háborús bûntettek 20 év után sem évülnek el.
1964. nov. 21. Budapesten felavatják az új Erzsébet-hidat, amelyet 1960-tól építettek.
1964. dec. 10. A Nobel-békedíjat Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos kapja.
1964. dec. 15. Újabb politikai pereket indítanak Magyarországon. A Legfelsõbb Bíróság ítéletet hirdet Matheovics Ferenc, az 1949-ben feloszlatott Demokrata Néppárt képviselõje, és társai ügyében, akiket államellenes összeesküvéssel vádolnak. Tíz hónaptól tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélik õket.
1964. dec. 16. Nagyköveti szintre emelik Magyarország és Ausztria kapcsolatait.
1964. dec. 21. Ünnepség Debrecenben az ideiglenes nemzetgyûlés és az ideiglenes nemzeti kormány megalakulásának 20. évfordulóján.
1964. dec. 30. A SZOT Elnöksége felszabadulási munkaversenyt hirdet a közelgõ évforduló tiszteletére.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu