2001. május 15-e és június 15-e között megjelent a Heti Válasz elsõ évfolyamának hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik száma. Összesen négyszáz színes és fényes oldalon (+20 oldal borító). A négyszáz oldalon megjelent összesen 14 kisebb-nagyobb, de inkább kisebb hirdetés (+15 a borítón). Átlagosan tehát huszonkilenc oldalanként tûnik fel a lapban egy-egy hirdetés. A 14+15 = 29 darab hirdetésbõl 3-3 hirdeti a Széchenyi Tervet (2 hátsó borító az ötbõl), az Inforádiót (ahol a Heti Válasz viszonthirdetni szokott); 2-2 a Szociális és Családügyi Minisztériumot a gyereknap és az anyák napja alkalmából (az utóbbi után két, illetve három héttel), a Természet- és Társadalombarát Közalapítvány rendezvényét Sasvári Szilárd fellépésével és a polgári újságírói díj átadásával, a Budapest Bankot, valamint az Akadémiai Kiadó, az Európa Kiadó és az UR Könyvkiadó és Topográfiai Stúdió könyvheti kiadványait; 1-1 az ÁPV Rt. pályázati felhívását, az Illésmetróomegát, a Kairosz Kiadó Lakatos Pálját és a Magyar Fejlesztési Bankot. A maradék hét pedig
(7 belsõ borító a tízbõl) magát a Heti Választ! És ez jó. Mert ez a hét legalább abból a sok százmillióból van, amit már úgyis odaadtak az adónkból, és nem azokból a továbbiakból, amit a kincstári hirdetõkön keresztül hétrõl hétre adnak még.
Még, még, még és még, a polgárnak soha nem elég!

*

Még, még ingatlan is kell neki. A Demokratának is, a Heti Válasznak is, az Andrássy út összeköt mérsékeltet és mérsékeletlent. Az ingatlanosztogató bizottság összeköti a nõegyletet a lõegylettel, a debreceni diákot a szombathelyi fõpincérrel.
A szocik elõször az igenlõ kezüket emelgetik a tûz mellett odabent, azután a tagadó hangjukat a mikrofon elõtt idekint. Uncsi. Egyszerûen uncsi. Nagyon kínos, ha az újságíró elunja a fölháborodást. Ugyanis szakmai és etikai okokból nem unhatja. De hát nem tehet róla, mégis unja. Az unatkozás nem az akaratától, nem a szakmai meggyõzõdésétõl és a tisztességétõl függ. Hiába, nem lehet naponta frissen és üdén felháborodni. Az ingatlanokról szerencsére olvashat a kedves olvasó a lapban eleget, én itt átugorhatom.
De emlékszik még valaki, mi a fenét csináltunk mi í97-ben, amikor az ingatlanvagyon 80 százalékát mintegy természetes mozdulattal ráhagyták a Kádár-kor végi status quóra? Pedig minden más esetben, amikor arról van szó, hogy bezzeg akkor nem járt a szátok, emlékszem, hogy mennyire járt. A tollunk meg pláne. Tocsik, Nagymaros, tévéelnökösdi, zsurki vodka, kormányfõi cigányozás, Postabank, rendõrségi randalírozások és így tovább. Mind megvolt. De ez a í97-es ingatlancsíny. Átaludtuk?

*

A kisgazdák rendületlenül bukdosnak lefele. A Fidesznek falstaffi sors jutott: "Arra vagyok kárhoztatva, hogy ennek a tolvajnak a társaságában raboljak." (Shakespeare: IV. Henrik, II. felv.) Nota bene Falstaff társa egy felvonással odébb megjavul, és két drámával odébb hercig király lesz belõle. Falstaff meg marad, aki volt.

*

Falstaff, mint tudjuk, szép nagy volt. Mert nagy lenni. Ha ma élne, az összes kocsmai adósságát kifizethetné a Széchenyi-tervbõl. Mi bezzeg nem merünk nagyok lenni, az a mi bajunk. Bezzeg, ha mernénk! Akkorák lehetnénk! Akkorák, mint mint, mondjuk, egy... Simon Tamásné iskolaigazgató. Egész más volna a légkörünk. Ledõlnének körülöttünk az avítt falak, felépülne végre a parkunk és egybenyílnánk a polgári társadalommal. Kapnánk mûhelyt a mûhelyünkhöz, szállodát a szállodánkhoz, szárnyat a szárnyunkhoz, pocakot a pocakunkhoz, pénzt a pénzünkhöz, bármit a bárminkhez. Mint ahogy kap semmit a semmijéhez az, akinek semmije sincs. Se szava, se szavazata.

*

Az én idusközöm az érdekesebb hetvenesek szempontjából érdektelen. A következõben lesz hetven Eörsi Pista, az elõzõben volt Ferge Zsuzsa, ebben csak a születésnapok elõzményei és utózmányai vannak.
Az egyik utózmány a Heti Válasz rádiókritikája, mely a Ferge Zsuzsával készült születésnapi rádióbeszélgetés (Gondolat-Jel) kapcsán a szociológus nagyasszony "deklarált pártelkötelezettségérõl" értekezik. Ti. a kritikus tudomása szerint õ "írta a szabad demokraták programjának szociális részét". Istenem, szegény Ferge Zsuzsa tíz éve a liberálisok szociálpolitikáját nyüstöli. Hát érdemes?!
Történt egyszer még felejthetetlen felmenõnk, a heti Beszélõ életében, hogy Kristóf Attilát behúzták altera parsónak a 168 Órába. Langmár Feri pedig ebbõl az alkalomból megírta róla ugyanott, hogy butaságokat beszél. Akkor talán még akadtak a 168 Óra olvasói között olyanok, akiknek újat mondott ezzel. Kristóf Attila rögtön szaladt is a bizonyítékkal, írt a lapnak sértett levelet, hogy õ megmondta a szerkesztõnek, ne engedjék a hõbörgõket visszahõbörögni, mert nem azért ment õ be példamutató bátorsággal az oroszlán barlangjába, hogy oda engedjék hozzá az oroszlánokat. Ráadásul pont egy ilyet, aki a Beszélõ újságírója, tehát egyrészt szadeszes, másrészt arra húz a tolla, amerre az érdeke. Akkor nekem volt szerencsém felvilágosítani a lap olvasóit arról, hogy a Feri már jó ideje nem írja, hanem perli a Beszélõt, és bár nem könnyû ember, de legalább mindenki biztos lehet benne, hogy azt mondja, amit igaznak gondol. Azóta már nem olyan könnyû feltételezni mindenrõl, amit a pszeudofidesz pszeudokuratóriumi bûnrészeseként leír, hogy komolyan gondolja, de azért én még bírom.

*

Apropó kuratórium. A következõ idusraportõrnek már módjában lesz beszámolni arról, hogy Áder házelnök torkára forrasztotta a rágalmakat mindazoknak, akik azt híresztelték, hogy pártérdekei szerint cserélgeti az alkotmányról és az alkotmánybírósági ítéletekrõl alkotott vélelmeit. Az Alkotmánybíróság ítélete szerint csonka kuratórium csak akkor jöhet létre, ha az ellenzéki pártok egyáltalán nem jelölnek kurátorokat. Áder házelnök ezt az ítéletet makacsul úgy értelmezi, hogy ha az ellenzéki pártok túl sokat jelölnek, akkor egyet sem jelölnek. Megjósolom, hogy ha az MTI tulajdonosi testületének megválasztásakor a szocik netán túl sokat jelölnének, akkor a házelnök egyik jelöltjükrõl sem szavaztat majd. Elvégre egy jogász mégsem teremthet olyan precedenst, amellyel saját ténykedésének alkotmányellenességét igazolja. Hacsak nem teljesen hülye, vagy nem gondolja, hogy rajta kívül mindenki az.

*

Persze lehet, hogy azt gondolja. Gondolta ezt már a legfõbb ügyészrõl, az Alkotmánybíróságról, legújabban a legfelsõ bíróról, aki vele ellentétben úgy véli, hogy egy jogerõs bírósági ítélet (történetesen az, ami Torgyán frakciótagságáról született) mindenkire nézve kötelezõ. Végtére is, ha egy tekintélytisztelõ konzervatív jogász szakmája legfõbb tekintélyeit mind hülyének nézi, akkor a többieket se nézheti nagykabátnak?

*

Hazaérkezett Acapulcóból a vízimádó Kriszta, és vele jött a bugyija. Pedig félõ volt, hogy ott marad az egzotikus vízben, ahol oly sebesen tolták elõre a talpánál az egzotikus orrukkal a palackorrú delfinek a Krisztát, hogy majdnem leesett a bugyija. Mire a Kriszta beúszott a Blikk június 13-i számának 11. oldalára, közvetlenül az új évezred elsõ nagy találmánya, a férfi-erényöv mögé, már nem öbölben volt, hanem kádban, s már nem is volt rajta olyasmi, ami még leeshetett volna róla (egy lepramentes országban). A fentiekbõl talán már kiderült, hogy a vízimádó Kriszta egy megélhetési pózoló, akit a felvevõgépek jelenléte spontán fürdõzésre indít. Ennek a napnak a sajtójában egy másik ilyesféle megélhetési pózolót is
láttunk, akit a felvevõgépek jelenléte spontán fürdõzésre indított. Ezt a másikat a Hócipõ mutatta. A komoly sportkapitányok és a komolytalan sportminiszter között az a különbség, hogy a komolyak a gyõzelem után repülnek a medencébe, a komolytalan pedig helyette. Nem szeretnék annak a testõrnek a bõrébe lenni, aki mellõl terven felül vízbe lehet lökni egy minisztert. De hát ilyen bõr nincs is, csak PR-terv. Talán még emlékszik a kedves olvasó, hogy a múlt évezredben még kissé problematikus volt a sportminiszter PR-szempontból, de az új évezred lehetõségei az õ szempontjából is korlátlanok (gondoljunk csak a férfi-erényövre).

*

Az olimpiai lufinak el kellett szabadulnia, mert a Világkiállítás-fóbia még nem volt lekezelve. A tagadás nem elég, állítás kell. Az önmegtagadás után ellenönkép. A Fidesz 1994-ben éppúgy megtagadta expóellenes álláspontját, mint az MSZP a maga expópártiját. Ez a nézetcsere gyorsan lebonyolódott, ha igaz az a bölcsesség, hogy csak a barom következetes, akkor az SZDSZ tényleg egyedül maradt a karámban. Tirts Tamásnak, aki egykoron nem gyõzte abzugolni az expót, volt képe (és mekkora) azt állítani a Demokratában, hogy õk az expó pártján voltak, a szocik pedig ellene.
Az expótagadás tagadásának át kellett mennie valaminek az állításába, ami éppoly baromság, mint az expó. Az olimpia erre a célra tökéletesen megfelel. És van egy nagy elõnye az expóval szemben: nem kell elutasítani ahhoz, hogy ne kelljen megcsinálni. Tökéletesen megbízhatunk a rajtunk kívül álló okokban. 2012-ben éppen hatvan éve lesz, hogy egy ilyen kicsi ország, mint a miénk, olimpiát rendezett, de hát Helsinki idején még az olimpia is egészen kicsi volt egy maihoz képest, csak a magyar sport volt akkor olyan nagy, mint Rákosi Mátyás hatalma. Kijönne az az olimpia ötmilliárd dolcsiból (meg a forgalmi adó - tenné hozzá apám), ha minden magyar polgár mostantól odáig beletenne havonta egy ezrest, meg is volnánk.
Egy-egy érdemi jelölt bejelentkezését a világsajtó regisztrálni szokta. Orbán svájci bejelentését viszont még mínuszos mosolyra sem méltatták a világlapok.

*

A Föld egyhatoda (vagy már csak hetede?) kicsúszott a vízummentességi körünkbõl. Az elsõ vízumkényszeres munkanap tapasztalatairól beszámolt a Magyar Nemzet: "Sorban állás nélkül - Zavartalan az oroszországi magyar vízumügyintézés". Beszámolt a Népszabadság is: "Moszkvában magyar vízumért is sorban állnak". A Magyar Nemzet az MTI alapján tud-sított, az MTI-nek meg azt mondta a nagykövet, hogy sor nincs, ha meg van, akkor rövid. A Népszabadság tud-sít-jának viszont azt mondta a sor, hogy eléggé van. Sõt, elege van.

*

Õsszel volt szerencsém a Népszabadságban kommentálni Demszky Gábor pártelnöki belépõjét: "Hamarosan meglátjuk, mi történik a padl-n heverõ párttal. Val-ban a talpára állítják, vagy a feje tetejére?" Megláttuk. Nem állították sem ide, sem oda, maradt a padl-n.
Csak Demszky Gábor nem maradt. Lemondott. A funkci-ját még megtarthatta volna, iránymutat- hatalmát azonban nem. Úgy meg minek? Érvényesültek a politikai piac törvényei. Éppoly szigorúan, ahogy Demszky érvényesítette õket tavaly õsszel: ennyit érek, nektek az adott helyzetben ennyire kellek, ennyit hozok nektek, ennyi hatalmat kérek érte a párt stratégiájának, taktikájának, kommunikáci-jának, apparátusának, vezetõ szerveinek, képviselõjelölt-állományának meghatározásában. Az üzlet megköttetett. Miután a Demszky és csapata által meghatározott irány és stílus a politikai piacon nem bizonyult versenyképesnek, Demszky árfolyama leszállt, az õszi alkut újra kellett tárgyalni. A tárgyalások megindultak, majd Demszky lemondásával megszakadtak.
A kellõ személy, a kellõ helyen, a kellõ idõben nem azt tette, amit kell. Demszky integratív személyiségként lett sikeres, a legsikeresebb magyar politikusok egyike, aki, miközben markánsan és hitelesen képviseli az elveit, termékeny együttmûködésre képes igen különbözõ erõkkel. Az összetart- képessége széles politikai sávot fog át. Ehhez képest úgyszólván antidemszkyként lett pártelnök, aki nem integrálni, hanem megosztani akar a párton belül is, az ellenzéken belül is. Mégpedig nem is a tárgyi célszerûség, hanem a verbális öncélúság szempontjai szerint.
A Demszky vezette SZDSZ-ben benépesült az oldalvonal. Az oldalvonal mentén összetalálkoztak Demszky stratégiájának kezdeményezõi, hívei és ellenfelei, a decemberi küldöttgyûlés elõtt Demszky mellett és Demszky ellen érvelõk, voltak ott hétpróbás szocifalók, a koalíció í94-es ellenzõi, a koalícióból való kilépés í96-os szorgalmazói, a legpasszívabbak és a legaktívabbak, a legpártszerûbbek és a legpártszerûtlenebbek, a minimális állam és az aktív, építkezõ állam hívei, a Szabadelvû Hitvallás készítõi és kritikusai, a legjobban és a legkevésbé eladható figurák. Szóval mindenféle népek. Egyetlen dolog kötötte össze õket: nem (vagy már nem) voltak Demszky emberei. Ki ezért, ki azért, ki senki se tudja miért.
Demszky ugyan nem azt tette, amit kell, de nem is az ellenkezõjét. És ez fontos. A lemondás után a kommentátorok kórusa azt zengte, hogy megbukott a kétfrontos harc politikája. Vége van neki. Meghalt a cselszövõ, nem dúl a rút viszály a szadi és a szocik között. Ez nem ártalmatlan félreértés, ez a karének az SZDSZ bõrére megy. Ez a béke a halál békéje lenne. A magyar liberalizmus haláláé. Ha a két (több) frontos harcnak vége van, akkor a magyar liberalizmusnak és az SZDSZ-nek is. Nem a frontok számával van probléma, hanem a harcmodorral - valamennyi fronton. Egy liberális és nem liberális párt között frontnak kell lennie. Híd is lehet, de front feltétlenül. Az ellenzéken belüli konfrontációs szünetnek az égvilágon semmi értelme. Nem is helyes, nem is hasznos. Az MSZP liberális kritikáját az SZDSZ helyett nem végzi el senki. Ha ez a kritikai folyamatosság szünetel, az MSZP-rõl is, az SZDSZ-rõl is hamis kép alakul ki. Az SZDSZ szavazótáborát tényleg nem érdemes az MSZP közelében keresni, mert meglehetõsen idegenkedni kell a szocialistáktól annak a polgárnak, akinek kormányváltó szándékai vannak, mégse rájuk, a nagy pártra, a várható gyõztesre szavaz. Ahhoz komoly ok kell. Akinek viszont mindennél fontosabb, hogy a szocik ne jöjjenek vissza, azok nem szavaznak ellenzéki pártra (hacsak a MIÉP-et nem tekintjük annak, de nem tekintjük). Az viszont kizárt, hogy az SZDSZ-re szavazzon bárki is, akinek nincsenek erõs ellenzéki érzelmei, és aki elfogadná annak a kockázatát, hogy a szabad demokratákra adott szavazatával a Fideszt benntarthatják a hatalomban. Egyszerûen nincs olyan célcsoport, nincs ember az elmegyógyintézetek falain kívül, akinek a kedvéért érdemes lenne lebegtetni (noch dazu teljesen egyoldalúan, ezért megaláz-an) a Fidesszel való kormányzás lehetõségét. Azok a politikatechnikusok, akik rávették Demszkyt arra, hogy tart-zkodjék a Fidesszel való koalíció kizárásától, szakmájuk közveszélyes kontárai. Jobb, ha csak irodalmi munkásságában kamatoztatja a képzelõtehetségét az, aki el tud képzelni egy olyan választ-polgárt, aki í98-ban az SZDSZ-tõl átpártolt a Fideszhez, akkorát csal-dott bennük, hogy most visszapártolna, de ehhez neki arra a megnyugtat- informáci-ra van szüksége, hogy a Fidesz az SZDSZ-re adott szavazatával is bennmaradhat a hatalomban.
Ha a Demszky fél éve alatt (és korábban) benépesült oldalvonal népe bejátssza a pályát, akkor kialakulhat egy sokoldalúbb, színesebb és eredményesebb játékstílus.
Az SZDSZ elszürkítésének és lebutításának politikája azon a félreértésen alapult, hogy ha egy párt egyszerû üzeneteket akar eljuttatni sok emberhez, akkor magának a pártnak is le kell egyszerûsödnie. Ez nem így van. Éppenséggel nagyon is árnyalt, sokelemû és érzékeny stratégia kell ahhoz, hogy egy párt mindenféle szinten, színben és irányban tudjon kommunikálni. Hogy a párt által átfogott nézetek és irányzatok skálája kellõképpen széles legyen és mégis konzisztens, hogy legyen benne választék, hogy sok és sokféle személyiség otthon érezze magát benne.
Konrád György a heti Beszélõben egykoron a dzsesszbanda szellemét, a különbözõ, de egymásra figyelõ, egymás egyéniségének érvényesülését támogató szólisták kölcsönös megbecsülését, toleranciáját és együttmûködését ajánlotta az SZDSZ vezetõinek figyelmébe. Aktuális.

*

A Magyar Narancsot és a 168 Órát a beszarászat problémaköre, az ÉS-t a lovasológiai tanulmányok foglalták le (+ az idusköz talán legfontosabb írása, Bokros Lajos tanulmánya a társadalmi szolidaritás látszatáról és valóságáról).
Nézzük elsõként a másodikat: Aumerle mondja Shakespeare II. Richárdjának negyedik felvonásában: "Szégyent hozzak nemesi csillagomra, / Hogy egyenlõként megvívok vele? / De mocskos ajka szennye ottragad / Fényes híremen, hogyha nem teszem." Hát ez volna a lovasológia alapproblémája, amire így is lehet válaszolni, meg úgy is. Én amúgy szoktam: a mocskosajkúval vívni nem kell (pláne egyenlõként), de el kell végezni a nyilvánosság számára a szenny és a valóság összevetésének feladatát. Mert az teljesen mindegy, hogy a mocskosajkú mit gondol rólunk, de az nem mindegy, hogy tudják-e konkrétan a mi olvasóink, hogy ahhoz képest, amit a mocskosajkú mond, mi az igazság.
Kenedi János és Fencsik Gábor megkíséreltek olyan tetemes mennyiségû tényt feltárni a plagizátorról, hogy egyszer s mindenkorra alá lehessen temetni a mocskosajkút. Valóban elõ is állt tetemes munkával, tetemes mennyiségû tény, ám a temetés nem jött össze. (A szellemi persze - tehetném hozzá, de azoknak, akik nem akarnak félreérteni, nem szükséges, azoknak meg, akik akarnak, nem akadály.) A temetéshez több kellett volna: kevesebb. A siker ugyanis nem a tények mennyiségén, hanem evidenciáján múlik. A releváns tények elsüllyedtek a szótengerben, egybemosódott biztos és kétes, gyanús és evidens. Az ÉS lovasológusai nem választották szét megfelelõképpen a nyilvánosság szintjeit és a munka fázisait. A szisztematikus feltárómunka: elõfeltétel; eredményének szisztematikus leírása: dokumentáció. Annak is a nyilvánosság elõtt van a helye, de a háttérben: például a honlapon. Vagy (és) a ráérõ kevesek folyóirataiban. A rendelkezésre álló anyag releváns és evidens elemeibõl pedig tömegfogyasztásra alkalmas méretû és minõségû cikket kell képezni. Ez sajnos nem történt meg. Ha az összes labdánkat feladjuk, akkor annak egy része óhatatlanul magas lesz és lecsapható. És a védhetetlenek akkor már fel sem tûnnek. A cáfolható mellékes elnyomja a cáfolhatatlan lényeget.

*

Ami a beszarászatot illeti: annyi bizonyos, hogy a kelleténél sokkal többen és a mindenkinél sokkal kevesebben vannak beszarva, és a beszartság (miként a beszaratlanság) nem statikus állapot. Van, aki ma leszarja, akitõl tegnap beszart. Színes a világ és szagos és bonyolult. Ennél többet errõl nem mondanék, csak emlékeztetnék egy nem egészen mellékes tényezõre. Arra, hogy végképp szétbomlott a rendszerváltási csomag, és mi elgurultunk a sarokba. És ezt a távollétet, sarokban létet sokan nem bírják. Rámegy a záróizmukra. Lehet, hogy a hatalomtól, pénztõl való távolságot önmagában még csak-csak elviselnék, de a közérdeklõdéstõl és a közérzülettõl való távolságot már nem. Minek mondjanak le bármirõl, ha a lemondásukat az asztaltársaságukon túl senki se értékeli, senkit sem érdekel, ha nem lesz belõle közmegbecsülés, se ma, se holnap, a beszarásból pedig nem lesz közmegvetés?!
Mindig is tudtuk, hogy honfitársaink nagy része számára nem fontos, ami fontos: a demokrácia minõsége, az államhatalmak elválasztása, a szabadságjogok, az állampolgári egyenlõség, az alkotás szabadsága, az egyén szuverenitása, a kisebbségek biztonsága, a szociális felelõsség ésígytovább, ésígytovább. Mindig is tudtuk, hogy nem lehet kevés szóval, csak sok történelemmel megjeleníteni mindezek összefüggését azzal, amit közönségesen jó életnek vélünk, s amirõl már mindenki tudja, hogy fontos.
Ami nekünk fontos, az a rendszerváltás idején benne volt a jóléti világ képzetének csomagjában. Az Antall-rezsim idején benne volt a csalódottak, elszegényedõk és megbolygatottak ellenzékiségének csomagjában, és a Horn-kormány idején még mindig benne volt az új rendszer illemtanának a csomagjában.
Mindig is tudtuk, hogy egyszer eljön az igazság pillanata, a fedett közöny kiütközik, és ha erre a közönyre ráépül a gátlástalanság, akkor baj lesz. Ez a baj van most.

*

És ez a baj nem lesz leváltva a kormánnyal. De lehet, hogy a kormány se lesz. Éppen ebben az idusközben jelentek meg az elsõ közvélemény-kutatások, amelyek már a Fidesz elõnyét mutatták, s azt, hogy kicsit többen valószínûsítik már a Fidesz gyõzelmét, mint az MSZP-ét. Ha a Fidesz gyõz, akkor nem kell a bajjal bajlódni, eléggé megnõ az magától is a Fidesz-MIÉP kormányzás alatt ahhoz, hogy igazolja az antitézist, hogy a több-mint-kormányváltás visszaváltása a jólét, a nyugalom és a normalitás feltétele legyen, s ennek a szükségletnek a csomagjában ismét helyet foghatunk a legfontosabb dolgoknak, amin a demokrácia minõsége múlik.
És ha leváltódik a kormány, akkor mi van?
Attól függ, mire váltódik. Ha egy tiszta szoci kormányra, akkor ki fog derülni, hogy mi választja el õket a Fidesztõl - a gátlásaikon kívül, mert ezt az elválasztó elemet a Fidesz példája már elsodorta.
Ki fog derülni? Hát részben. Abban, amiben meg tudjuk különböztetni a Fideszólike cselekvést az -unlike-tól. De sok esetben ezt majd nem tudjuk megtenni. Benne leszünk a bizonytalanságban. Ha megérkezik a tisztító vihar, és Fideszország káderei elröpülnek, mint a falevelek a szélben, akkor mit mondunk? Mondhatjuk azt, hogy a szocik visszaigazolják a kirúgottak kinevezõit, hogy visszaigazolják a politikusok egykutyaságának népszerû képzetét, hogy nem megszakítják, hanem megerõsítik a közszolgálat átpolitizálásának rossz körét, hogy elszabadítják a bosszúszomjat, és a folyamat a maga logikája szerint feltétlenül átterjed oda is, ahol azt már végképp nem lehet szakmai okokkal indokolni. Ebben mind nagyon igazunk lesz. De csak akkor és csak addig jár majd a szánk, ha és amíg nem a "mieinknek" kell azokkal a káderekkel együtt élniük, pláne dolgozniuk, akik nem azért kerültek a helyükre, mert oda valók, és ha rátermettek, akkor sem annak végrehajtására termettek, amit jónak és közjónak tartanánk. Ha ez nem így lenne (jellemzõen), akkor nem lenne igaz, amit a Fidesz káderpolitikájáról terjesztettünk. A helyzet tehát úgy áll, hogy a röpülõ káder is a Fideszt fogja igazolni, meg az álló is. És ugyanígy a törvények, intézmények, kormányhatározatok, szerzõdések, építkezések, elosztási folyamatok, díjak és dekórumok esetében: ami marad, azt igazolja, hogy az új kormány se tud jobbat, ami nem, azt igazolja, hogy az új kormány is leszarja a kontinuitást, és úgy tesz, mintha vele kezdõdne az idõszámítás.
 
*

Idusközöm vége, június 15-e sûrû nap volt. Péntekre esett. Elõzõ nap váratlanul kiesett a rovatom a Népszabadságból. Ezen a napon jelentek meg az elõzõ napra szánt cikkek. Köztük Völgyes Iván elsõ írása a Fórumban. És az utolsó. Aznap jött a hír, Csurgó térségében lezuhant a Synergon vezetõit szállító repülõgép.
Ezen az éjszakán Hencidán felgyújtották egy roma család lakását, Göteborgban pedig irányévet adtak a csatlakozandóknak. Ez volt Kokó utolsó éjszakája elsõ világbajnoki címvédõ csatája elõtt.
Kitört a vakáció és a konvertibilitás!
Éljen az erõs nap, az erõs forint és az erõs Kokó. A világbajnok, a verhetetlen!