A legfelsõ emeleten még volt egy lépcsõforduló. Onnan szûkebbek,
magasabbak voltak a fokok, föl tovább, egy fekete vasajtóig: zengett,
ha ököllel vagy nyitott tenyérrel ráütöttek. Az ajtó mögött rejtelmes
padlást, öreg vaskazánt, ládába gyûjtött leveleket lehetett sejteni,
mint abban a késõbbi házban, ahol a hatalmas födémgerendák alatt
egy rokkant homokkõszobor feküdt mozdíthatatlan, és a salakhalmok,
a cseréptörmelék, a galambtetemek fölött roskatag pallókon kellett
járni. De a fekete vasajtó mögött, amely egy napon kinyílt, nem éltek
se szobrok, se denevérek. A tetõ párkánya elõtt laza drót volt kihúzva,
lent a Királyfürdõ játékkupolája zöldellt, ujjnyi vékonyan folyt a Duna,
és a templom elõtti kavicsos részrõl kitörlõdtek a biciklióféknyomok.
A vasajtótól pár lépésre, egy alacsony betonkúp tövében ott hevert egy
hullámosra ázott, savanyú szagú könyv: "az ország dolgozói nagy
odaadással", "az emberiség történelmében az elnyomottak",
"hogy disznóormányukat ne legyen kedvük a mi szovjetkertünkbe
dugni" Abban az évben sok esõ hullt. Seprûzve, hûsen, hidegen szitálva
áztatta a tetõt, a kertet: a párkány lapjait a gaz, a fû megrepesztette,
és ahol nyáron megolvadt a kátrány, mély rések hasadtak. És a tetõre
mindenféle kitalált állatot lehetett képzelni. Kutyafejû bogarakat,
szárnyatlan verebet, beszélõ gerlét, ahogy csörtetve felverik lapnyi
kertjüket: "Éerkölcsi és politikai fegyverÉ", "Éfelbõszítették a
nép ellenségeitÉ" Nem tudom, kinek jutott elõször eszébe, hogy
fölmenjen a tetõre napozni, és hogy ruhát teregessen. A vasajtó attól
kezdve mindig nyitva volt, és a szörnyecskék, míg papírkertjük szét
nem ázott, a betonkúp mögül a lakók minden mozdulatát figyelték.