Szijj Ferenc elsô verseskötetének, A lassú élet titkának megjelenése (1990) az akkori fiatal magyar irodalom egyik legjelentôsebb eseménye volt. Poétikailag rendkívül intenzív, sok irányba szerteágazó képet mutatott, és izgalmas módon továbbgondolva felvonultatta mindazokat az eljárásokat, amelyek az elmúlt évtizedekben a klasszikus, önmagát maradéktalanul beteljesítô konstrukcióként értett verseszmény megbontására kialakultak. Ezeket az eljárásokat, amelyeket mindenekelôtt a metaforikus beszéddel szembeni gyanú hatott át, Szijj Ferenc nem kis mértékben az antiköltészet negyvenes évekig visszanyúló hagyományaiból merítette. Azok a törések és kizökkentések, amelyek minduntalan megakasztották a metaforikus olvasáshoz szokott jelentésképzés menetét, maguk is egy sajátos rajzolatot hoztak létre, amely a verset nem önmagát beteljesítô mûnek, hanem a készülés befejezhetetlen folyamatában lévô szövegnek mutatta.
A versanyag törésének talán legnyilvánvalóbb mintájával az eltérô metaforikus képzetek dekonstruktív keverése szolgál, amely sokat átvesz a dadaista vicc tradíciójából, és megmutatja Szijj Ferenc költészetének azt a máig érvényes sajátságát, hogy nála az értelem és az énszerûség megalkotása szinte minden esetben a humoron, gyakran a keserû humoron halad át. A kötet nem egy részlete, például a kötet címét adó vers elsô sorai egy század eleji avantgárd antológiában is helyet kaphattak volna: „Itt húzódik a fülével összenôtt nôi nem, / a bokrok alatt madarak heverésznek. / A pelikánban az állam tépdesi mellét. // A szomorúságot nem ismerem, / az elégedettség beszél belôlem.” Ugyanilyen fontos eleme e poétikának a lehetséges és a lehetetlen határának neoavantgárd jellegû eltörlése, ami egyszersmind az individualitás képzeteit is visszavezeti az esetlegesség, a szabad, sokszor groteszk nyelvi találkozások területére. Tulajdonképpen ugyanezt a hatást érik el a ready made legszigorúbb szabályai is.
A Konkrét utazás címû vers semmi mást nem tartalmaz, mint a metróbemondó versszerûen tördelt szövegét, amit a Deák tértôl a Dózsa György útig hall az utas. A szövegeket meghatározó nyelvkritikai attitûd mindvégig a metaforikus olvasatokkal szemben fejti ki erejét, és abból a Wittgensteint idézô felismerésbôl indul ki, hogy mivel minden, ami történik, véletlenszerû, ami pedig levezethetôvé teszi az eseményeket, az a dolgok világán kívül van, ezért a kijelentések nem fejezhetnek ki semmi mást, „magasabbat”, csak önmagukat. Az utazás nagy hagyományú életmetaforája itt elveszíti metafizikus irányultságát, de megôrzi magára a nyelvre vonatkozó tartalmait, és éppen e destrukció által válik jelentésessé: az út nem a kezdet és a vég íve, hanem esetleges hosszúságú idô két megszakítás között. „Szíveskedjenek vigyázni, csukódnak / az ajtók. A Deák tér következik. / Deák tér. Kérem, vigyázzanak, / záródnak az ajtók. Az Arany János / utca következik. Arany János utca. / Tessék vigyázni, záródnak az ajtók. / (...)” El lehetne játszani azzal, hogy az állomások nevei, Deák, Arany stb., abban a külsôdleges logika által diktált egymásutániságban, ahogyan következnek, a történelem elbeszélésének milyen lehetôségeit nyitják meg, ugyanakkor magába a szövegbe is belekomponálódik létrejöttének történeti dátuma, hiszen akkoriban a Lehel teret még Élmunkás térnek hívták (különösen ha hozzágondoljuk, hogy a metró jelzôszignálja mindmáig az Internacionálé elsô taktusa).
A humoron áthaladó törések és a megszakítások, valamint a ready made retorikája kiszakítják a tárgyat természetes összefüggéseibôl, és allegorikussá teszik a verset, amely az új, nem tudott jelentésekre való ironikus felkészülés helyeként nyilvánul meg. A metafizikus tartalmakat lebontó allegorikus mozgások, amint a Konkrét utazás címû vers példáján is láttuk, az elbeszélésszerûség formáját öltik. Szijj Ferenc késôbbi pályáján ez a tendencia erôsödött, a versek egyre inkább elbeszélôkké váltak, nem is szólva A futás napja prózájáról, amely A lassú élet titkából ide átkerült A naplóhôs monológja címû vers hipertextusának is felfogható. A lassúság Szijj Ferencnél elsôsorban meditatív szabadságot jelent, amely a metafizika kényszerítô erôivel, a „lét mélységével” és az eseményekben felismert „szükségszerûséggel” szemben a dolgok puszta szenzuális tapasztalatára, testszerûségére irányul, és ez a versbeszéd alapvetô allegorikusságának köszönhetôen nem valamiféle immanens jelszerûségében, hanem az elbeszélô hang modális mozgásaiban nyilvánul meg. E mozgások közepette a fô szólam a destruktivitás egyáltalán nem felhôtlen humoráé:

Napról napra megfeszített munkát végzek,
hogy megmaradjak a lét felszínén.
Kezdôdik azzal, hogy reggel
óvatosan kell fölriadnom, mert az ágyam
kissé balra lejt, s végzôdik azzal,
hogy este az álmoktól való félelmemet
az idôvel kell eltöltenem.
És közben ott van a túlzott jelentésû
környezet, nem hagyhatom magára,
mert nélkülem szabadon megtörténhetne bármi,
elôzmények és következmények nélkül,
s a legapróbb helyszín is azt állítaná,
hogy létezem. A testemmel kell fenntartanom
azt a vad folytonosságot minden esemény
és a többi test között, mely engem
vágytól s emléktôl megkímél.
(A naplóhôs monológja)

Az allegorikus gondolkodásmód elôtérbe kerülésével a 90-es években nem csupán Szijj Ferenc költészete vált egyre inkább elbeszélôvé. Elgondolkodtató, hogy amíg az utóbbi évtizedekben született legkiválóbb prózai munkákban a nézôpontok rögzíthetetlensége miatt, valamint a valóság áthagyományozott fogalmát érintô jogos kételyeknek köszönhetôen nagymértékben háttérbe szorultak a történetmondásra épülô elbeszélésformák, addig a költészetben vagy a vers és a próza határán a történetépítésnek új lehetôségei alakultak ki. Ennek okait máig alig vizsgálta a kritika, holott olyan eltérô poétikák jegyében alkotó költôk szolgálnak változatokkal e jelenségre, mint például Kemény István, Kun Árpád, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó vagy Rába György. Ebbe a sorba illeszkedik Szijj Ferenc 1999-ben megjelent Kéregtorony címû kötete is. A világ elbeszélésekben való léte értelmezettséget jelent, ami viszont nem tudja eltörölni annak nyomait, hogy a világban nem elbeszélések vannak. Ami történik, és így maga az élet is, Szijj Ferenc mûveiben hangsúlyozottan szinguláris esemény, az elbeszélés azonban óhatatlanul rendet visz a mindig töredékesen tudott dolgok egyszeriségébe. A Kéregtoronyban cím nélkül, de római és arab számokkal megjelölve hat sorozatba illesztve olvashatók a versek. E rend meghatározza az írás és az olvasás külsôdleges szerkezetét. A költészet esetében azonban már a szöveg tördelése, megjelenése is hangsúlyozza minden ilyen szerkezet konstruáltságát. Az elbeszélés énszerûségét Szijj Ferencnél ez a feszültség alkotja meg. De vajon mi történik a világgal, miközben a személyesség elbeszéléssé alakítja? E költészetet kezdettôl fogva a lelassult, a testre, a dolgok anyagiságára intenzíven figyelô, az egyszeriséget a dolgokkal való együttlét kontemplativitásában megôrzô lét lehetôsége foglalkoztatta, miközben kizárta a metafizikus gondolkodás által felkínált ugrások lehetôségét. „Meg attól is szinte félek, hogy megváltoztatok / valamit a városon. Hogy már csak én hiányzom / ahhoz, hogy történjen valami jóvátehetetlen” – írja Szijj Ferenc a hatodik sorozat elsô versében.
A könyv egyfajta családtörténet, ugyanakkor véletlen balesetek, „értelmetlen” halálok története is. Megrázó az a minden elbeszélôi erôszakosságtól és magyarázatkereséstôl mentes anyagszerû pontosság és minimalizmus, ahogyan a Kéregtorony elbeszéli a maga történetét:

(2)
Ezek csak ilyen körülmények, hozzátartoznak
valamihez, nem is tudom. Talán hogy hogyan
választották ki egymást ilyen iszonyú
láncolatban élet és halál véletlenjei.
De nem akarok különösebben emlékezni,
túl sok volt a belenyugvás, kezdetektôl fogva,
még azokban a pillanatokban is,
amelyeket megkímélt az idô.
Abból lett ez a kegyetlenség.

(3)
„Mûködik ez – mondta, és mutatta is,
hogy mûködik a hátsófék –, csak egy kicsit
jobban meg kell nyomni.” Merthogy anyám
azzal a biciklivel dôlt bele az árokba
és esett neki a villanyoszlopnak.
Indult gesztenyét szedni, jött
lefelé a lejtôn, hogy még a horgos elôtt
felkanyarodjon a dombtetôre vivô útra,
ahol majd leszáll és tolni fogja a biciklit,
de a keresztezôdés elôtt megijedt valamitôl,
talán meglátott egy közeledô autót,
s nem tudta bevenni a kanyart. Egy hét
múlva meghalt. Apám néhány évvel késôbb,
valamivel lejjebb, a horgosban esett le
a biciklirôl, nem tudom, ugyanarról-e
vagy egy másikról. Részeg volt, csúszós is
volt az út. Ô két hétig élt még utána.
A bátyámat anyám halála elôtt nem egészen
egy évvel, a falu és a vár között félúton
ütötte el egy autó, de ô akkor gyalog volt.
Tél volt, este volt, az állomásra igyekezett,
de a frissen leesett nagy hó miatt csak az úttesten,
a jármûvek keréknyomában tudott menni,
késôn vette észre a vezetô. Még aznap éjjel meghalt.

Szijj Ferenc verseiben az elbeszélt dolog megôrzi idegenségét az elbeszéléssel szemben. A család tagjai között van valaki, a kissé együgyû báty, aki a róla szóló versben (amely intermezzóként illeszkedik a kötet egészébe) közvetlenül is megtestesíti az emlékezet, az elbeszélés idegenségének eszményét, amelyet a szubjektivitás semlegesítésének igénye hat át: „Ez maradt neki. Megöregedni hamar / annyira, akkor ez a kérdés és középpont / nélküli mûködés, de mégis a férfiak / világa, hivatal, raktári cikkszámok, / ivás, mesterségesen gyorsított várakozás. // Vagy nem maradt semmi. Én is hiába / álltam ott, soha nem képzeltem el erôsen, / milyen az, ráhagyatkoztam arra, / ami közös volt régrôl, valahogy elviselhetô. / Többet tudott nálam, irigyelhetem.” Ennek az anyagszerûen, pontosan felmért idegenségnek a tétje nem lehet más, mint hogy az elbeszélô az elbeszélés által eltörölje énszerûségét, és az emlékezet, illetve a nem tudás egymást szüntelenül át- meg átjáró beszédével megnyissa a teret az érthetetlen elôtt, amiben megpillanthatja mindazt, ami megesett vele és körülötte, tehát amit az életének nevezhet. Ez az elbeszélôi szituáció nagyon hasonló ahhoz, amelyben A futás napja prózájának hôse találta magát. A legnagyobb erô, amely az elbeszélôt idegenségében az elbeszélt történethez, a véletlenek iszonyú láncolatához fûzi, az anya ôrültsége. Az ôrült anya beszéde jelenti a legmélyebb törést a múltban, amellyel szemben az emlékezet („nem emlékszem mit mondott”) csak önnön ürességén felülkerekedve szólaltathatja meg az idegenség és a közelség sajátos feszültségében a személyességet.
Voltaképpen Szijj Ferenc egész kötete emlékezetszöveg. Ezért is oly megdöbbentô, hogy az anya ôrületérôl szóló rész, amely a könyv közepén helyezkedik el, a múlt szakadozottságának nyomaiból, az emlékezet mûködésképtelenségének jeleibôl épül fel, és szinte minden emléktöredékkel kapcsolatban megismétli: „nem emlékszem”, „mi történt erre / nem tudom”, „nem tudtam hogy azért vagyunk ott / vagy tudtam de nem emlékszem hogy / tudtam.” A nem emlékezésben az anya ôrültsége elleni tiltakozás is megnyilvánul: „nem emlékszem / mit mondott: többször mondta / az élet tengerén valami nyilván hajó / talán úszik? Úgy mondta mint valami / végsô tanulságot: emlékszem magamban / tiltakoztam hogy lehet ilyet mondani: / de csak mondta nem tudta abbahagyni / többször is elmondott dolgokat: / féltem nagyon féltünk.” Különös, hogy az anya ôrültségének legközvetlenebb szövegemlékeként a tengeren hánykódó hajó élet-metaforája idézôdik fel. A másik emlék pedig az idegenségé, a fiút és az anyát elválasztó rácsé (ez is egyfajta nyelvrács), ami összefonódik azzal a tudattal, hogy elbeszélés és az ôrület világa közt nincsen átlépés: „mindenhol rács / volt az ablakon figyeltem: gyógyszerezték / kezelték: közönyös volt fáradt néha vidám: / érdeklôdött az iskoláról: nem érdekelte: vagy mi újság otthon mi lett volna:” Az anya tragédiájával szemben kialakított tiltakozó, önmentô idegenség tapasztalata Szijj Ferenc költészetében a nyelvrôl (az anyanyelvrôl) való gondolkodás egészére kiterjed, a metafizikus metaforizálás az ôrület jelentés nélküli, félelmes beszédeként leplezôdik le benne.
Az ôrület nyelve mögött azonban ott áll a halál rendje, amely az elbeszélés szerkezetét is meghatározza. A kötetet kézbe véve a római egyessel megjelölt részt olvasva nem sejtjük, miért van szó az autóvezetés olyan dilemmáiról, mint hogy „elgázolja-e az ember az idegen gyalogosokat / vagy legyen udvarias”, csupán késôbb, a báty haláláról értesülve válik világossá, hogy a korábban olvasottak mintegy a kötet alaphangját megütve egy másik, a szenvtelen idegenség nézôpontjából közelítették meg a véletlenek iszonyú láncolatát, a halálok történetét, a nem tudást. A kötet egyes versei, éppen úgy, mint a könyv egésze, a hipertextualitás elve szerint épülnek fel: az egyes szövegrészek – tipográfiailag is jelezve – alárendelt részleteket tartalmaznak, amelyek a felsôbb szintû – a könyvlapon kijjebb szedett – szöveg egy-egy szavához tartoznak, az egyes versek pedig folyamatosan újrarendezhetô, nyitott kapcsolatok szövedékén keresztül kapcsolódnak egymáshoz.
Ha az élet véletlenszerû események sorozata, amelyet a halál perspektívája alakít renddé, akkor ami történik, ami megesik, lehet szörnyû és érthetetlen, de semmiképpen sem tragikus. Hiszen a tragikus ember, amint a Szijj számára oly fontos fiatal Lukács György írja, a szenvedélyben és a szenvedély által talál magára, a tragikus látásmódban ez az eredendô elhatározottság rendezi egységbe a dolgokat, teszi szükségszerûvé alakulásukat, miközben a sorsként átélt idô minden indulata a halál felé irányul. Szijj Ferenc költészetének látásmódja nem tragikus. Nála a halál a véletlenek ilyen iszonyú sorozatában sem válik az elbeszélés középpontjává, ami ebben az esetben az élet metaforáit ismételgetô, mégis a halál felé tekintô ôrület uralmának elfogadását jelentené. És e nem tragikus látásmód közel engedi az elbeszélést az emlékezetben élô dolgok anyagszerûségéhez, finom plaszticitással jelennek meg benne az egyes mozzanatok, és a nem tudás törésvonalait is pontosan megmutatja. Azt, amit Szijj Ferenc könyve nekem jelentett, amit adott, a legtisztábban magában a kötetben találtam megfogalmazva: „Végre nem kellett mást / csak ülni, nézni ezt a belátható, / változékony messzeséget, / és a kínzó kérdésekre válaszolni.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu