1999-ben sok csalódással kellett szembenézni a magyar színházi életben (is). Igaz, a rendszerváltással nem dôlt össze a korábbi színházi rendszer, és akárhogyan is nézzük, ez komoly eredménynek tekinthetô. Viszont az összedôlés megakadályozására tett erôfeszítések megakadályoztak sok olyan változást, amelyeknek egy évtized alatt bármilyen idôkben, akár „békeidôkben” is végbe kellett volna menniük, nemhogy olyankor, amikor alapjaiban változott meg nemcsak a társadalom, de a mindennapi életmód, ezen belül a kultúra fogyasztásának hogyanja is. Ennek következtében aztán a színházi szakma egyszer csak ott találta magát, hogy hosszú-hosszú évek óta ugyanazokon az egyre unalmasabb kérdéseken rágódik, és nem jut közelebb nemhogy a válaszokhoz, de új kérdésekhez sem. A színházról szóló nyilvános megnyilatkozások tetemes része fanyalgás meg múltba révedô bezzegelés lett: temetik a színházat mifelénk manapság. Még bizarrabb, hogy szinte mindenkire átragadt ez az „egyenmísz”, nemcsak azok fújják ezt a nótát, akik koruknál és helyzetüknél fogva erre predesztináltak (vagyis az öregedô középszerûek hada), hanem az egykori dicsôséges harcok hôsei, sôt a fiatalabbak is.
Mindig voltak, vannak, lesznek ifjú tehetségek. Ezek egy része mindig jókora adag publicitással is meg van dobva, hiszen mindig voltak, vannak, lesznek, akik iparszerûen ûzik a sztárcsinálást. Persze a munkával létrehozott érték és a plakátnépszerûség nem mindig (elég ritkán?) esik egybe, de azért hosszú távon nehéz elhitetni, hogy a bolhának az egész elefántház kijár. 1999-re több nimbusz-lufi kipukkadt, mások meg hiába dolgoztak tovább egyenletes színvonalon, rájuk unt a „közvélemény”. Közben lassan, de biztosan tovább izmosodott az a tévhit is, hogy bizony ezek a mai fiatalok, ezek valahogy nem az igaziak.
Pedig ez nincs így, nem lehet így. Olyan igaziak ezek a „mai fiatalok” (már ha egyáltalán létezik ilyen kategória), hogy igazibbak nem is lehetnének. Minden ilyen kételyre alaposan rácáfol például egy 1999 végén bemutatott elôadás, amely körül azonban nem volt különösebb csinnadratta, bár Budapesten is vendégszerepelt aztán egy okos és hasznos programsorozat keretében. Hogy nem lihegték úgy körül ezt a bizonyos Peer Gyntöt, az elsôsorban annak köszönhetô, hogy Sepsiszentgyörgyön készült a produkció, Budapesttôl 700 kilométerre, pedig ebben a városban még a 250 kilométerre lévô Nyíregyházáról is az az általános vélemény, hogy messze van. Az a szívet melengetô ebben a történetben, hogy egyáltalán nem olyan, mintha 1999-ben játszódnék: fiatalok valahol a periférián, nem túl jó körülmények között értékes, fajsúlyos elôadást hoznak létre. Persze azért annyira nem lehetünk romantikusak, hogy ne lássuk, egyáltalán nem a véletlen mûve, hogy minôség született a Tamási Áron Színház elôadásában. Hiába huszonéves a címszereplô és a rendezô egyaránt, komoly múlt és jó iskolák vannak már mögöttük. Gyerekes bizalom jellemzi azt, ahogy ebbe a közös munkába belevágtak, és felnôttes józanság, ahogy megvalósították a nagyralátó tervet.
Barabás Olga rendezô Tompa Gábor tanítványa volt, és Bocsárdi Lászlóval együtt öt év alatt összeszokott színészcsapatot gyûjtöttek maguk köré a sepsiszentgyörgyi színházban. Számos sikeres produkciót mutattak be, különösen emlékezetes volt Barabás Olga Don Juanja, ahol már igencsak a maga elképzelései szerint szabta át Molière szövegét, megelôlegezve ezzel az egészen bátor Ibsen-átiratot.
Fontos megemlíteni, hogy az erdélyi színházi élet – mind a bemutatók (és nézôk) számát, mind a minôséget tekintve – komolyabb tényezô annál, mint ahogy ez mostanáig az anyaországból látszott. Immár kilenc erdélyi városban mûködik hivatásos társulat, és ezek némelyike igen magas színvonalon dolgozik. A tömegesen áttelepülô középnemzedék könnyen-gyorsan átadta a helyet a fiataloknak, másrészt igen gyümölcsözô a román színházzal való szoros együttélés.
Ennek az erdélyi színházi életnek fontos része Barabás Olga is, ez az alacsony, halk szavú, mosolygós lány, akit gyakran megbántanak azzal, hogy nem nézik ki belôle: bizony ô az az erôskezû rendezô, aki ezeket a markáns elôadásokat létrehozza. A sepsiszentgyörgyi színház viszonya természetesen nem konfliktusmentes a várossal, gyakran hangzik el például az a vád, hogy Barabás Olga inkább követi a bukaresti román színikritikusok ízlését, és a sikeres fesztiválszereplések fontosabbak neki, mint a magyar kultúra ápolása, terjesztése. Sôt, még azt is megengedte magának, hogy egyenesen Budapestrôl kérjen fel vendéget a Peer Gynt fôszerepére, mintha nem lenne neki elég jó az a társulat, amelynek építésében maga is tevékenyen részt vett. Onnan nézve talán így is lehetett látni azt, hogy Hajdu Szabolcs érkezett Székelyföldre megformálni egy nagyon sajátos Peer-figurát.
Hajdu Szabolcs is rendhagyó figura, kicsit talán maga is rásegít, hogy legendák alakuljanak ki körülötte (nem véletlen, hogy ennyire passzol alakjára Peer Gynt szerepe). Hol mint színházrendezô, hol mint filmrendezô, hol mint színész bukkan fel, több munkán dolgozik egyszerre, látványosan abbahagyja valamelyik tevékenységét, hogy aztán váratlanul megint belekezdjen valamibe. Gyakran visszatérô motívum nála a szülôvárosa, Debrecen, ahová vissza-visszatér dolgozni is: egykori amatôrszínész társai extrém és szuggesztív figurákként tûnnek fel filmjeiben és színházi elôadásaiban. Hajdu mint filmes dolgozott marosvásárhelyi színésznövendékekkel, és itt ismerkedett meg Barabás Olgával, akit rögtön fel is kért egy filmjébe szereplônek, anélkül, hogy látta volna a rendezôt valaha is játszani.
A Kicsimarapagoda címû film alapján úgy tûnik, beigazolódott a megérzése. Barabás Olga pedig úgy hívta meg Hajdu Szabolcsot a Peer Gyntre, hogy sohasem látta színpadon játszani. Az elôadás bizonyította, jó volt a megérzés. Eddig a romantika. A hazai alternatív-független színházi-filmes világ egyik jelentékeny figurája odacsöppen egy erdélyi kisvárosba, ahol évek óta komoly mûhelymunka folyik. Innentôl már a romantikátlan profizmus következik.
Barabás Olga maga gondozza elôadásainak szövegét, ami a próbafolyamat során nyeri el végleges formáját. Ezúttal nem sok maradt Ibsenbôl, pontosabban a felületi mesébôl: bizonyos szereplôk lettek kiemelve, és a köztük lévô viszonyok lettek feltárva. A színpadkép hajót formáz vitorlákkal, árbocokkal, és folyamatosan jelen van valamennyi szereplô, de jobbára csak párjelenetek zajlanak. Látjuk a maga útját fáradhatatlanul keresô Peer Gyntöt, aki össze-összetalálkozik egy-egy olyan figurával, aki valamilyen, Peer számára kínálkozó lehetôséget testesít meg. Aztán a végén vitorlát bontanak, és Peer Gynt vezetésével elhajózik az egész furcsa panoptikum. Nem mesélôdik el tehát az egész kacifántos sztori, de magát a lelki értelemben vett történetet végigélhetjük Peer Gynttel.
Nehéz meghatározni az elôadás stílusát vagy mûfaját, és igazából nem is vesztünk vele sokat, ha ezt nem tesszük meg. Kockáztassuk meg a kijelentést: az bizony költészet, ami a színpadon zajlik – nem nagyon van mit magyarázni rajta. Erôs képek vannak, végig szól a zene, némafilmes stílusú, akrobatikus betéteket látunk idônként, de bôven hagy teret a rendezés a színészi alakításoknak is – minden szereplônek jut legalább egy „nagyjelenet”, és jelentôséggel bírnak a mások jelenetei alatt a háttérben végzett szöszmötölések is. Hajdu Szabolcs Peer Gyntje rendkívül közvetlen, személyes hangon tud megszólalni. Huncut kölyökkutya, bájosan átlátszó hazugságokkal, amiket olyan átéléssel ad elô, hogy már maga is elhiszi ôket. Ugyanakkor nem infantilis és nem súlytalan, bohóckodásával nem bagatellizál. Fontos értéke az elôadásnak, hogy találkozott benne két autonóm alkotó, akik tekintettel tudtak lenni egymásra: Hajdu Szabolcs önállóbban dolgozik a szerepében, mint általában a színészek szoktak, ugyanakkor nem telepedett rá az egész elôadásra, hagyta, hogy közben Barabás Olga megrendezze azt.
Ezt az elôadást többször is érdemes megnézni, és legyünk patetikusak: itt kezdôdik az igazi színház. Van a rossz elôadás, amit egyszer is kín végigülni. Van a jó elôadás, ami egyszer élvezetes, de már ennyitôl is kiadja mindazt, ami benne van, a második megnézés nem több, mint nosztalgiázás az elsô megnézéssel kapcsolatban. Aztán van a színházmûvészet, amikor számos rétege van az elôadásnak, amikor fokról fokra lehet felfedezni benne mindenfélét, és bizony érdemes a résztvevôkkel végigélni a produkció fejlôdését, mert nemcsak szakmai szempontból érdekesek a változások, hanem a nézôi élmény is teljesen megváltozik. Ibsen szövegmonstrumából, illetve a sepsiszentgyörgyi elôadás megalkotóinak ötletáradatából szükségszerûen kevés fért el végül az elôadás keretein belül, és jó néhány helyen felfedezhetôk a vágások nyomai (sokszor csak egy villanás maradt egy folyamat helyén, és ettôl meredek váltások, bicsaklások lettek). Egyes problémákat lehetne boncolgatni az elôadással kapcsolatban, de ez nem von le a kezdeményezés értékébôl. Nagyot nem hibáznak az alkotók, az elôadás szövete, matériája kifejezetten egységes. Akartak valamit, és azt el is érték, elkerülve megannyi veszélyt. Mintha vezette volna valami a kezüket… És semmiféle kukacoskodó kritika nem képes megváltoztatni azt az elemi jellemzôjét a sepsiszentgyörgyi Peer Gyntnek, hogy érdemes többször is megnézni, tehát mûvészetrôl van szó.
Barabás Olga és Hajdu Szabolcs tehát: tessék, itt vannak a sokat hiányolt fiatalok. Huszonéves alkotók, akik felnôtt módon dolgoznak. Sikeresek, de mégsem tartoznak a csak ideig-óráig futtatott sztárocskák közé, hiszen úgy volt 1999-ük, hogy volt elôtte 1998-uk és lett utána 2000-ük is. Barabás Olga létrehozta a húszas évek Berlinjét megidézô Alexanderplatzot, amely már intézményes háttér nélkül jött létre Marosvásárhelyen. (Ez az erdélyi magyar színházi életben újdonságnak számít, ott most kezd értelme lenni a annak a kifejezésnek, hogy „alternatív színház”, amely nálunk már nem különösebben jelent semmit, többnyire családi kisvállalkozásokat és apró haknimanufaktúrákat takar.) Ezeknek az úgynevezett alternatívoknak a 2000. évi szemléjén okozott kellemes meglepetést Hajdu Szabolcs, aki váratlanul megjelent debreceni szabadcsapatával, akikkel az általa írt darabot adták elô. Úgyhogy Barabásnak és Hajdunak lesz 2001-ük is, egészen biztos vagyok benne. Aki meg aggódni akar, az csak aggódjon nyugodtan…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu