Mondókával és lövöldözéssel, egy kicsavart népi rigmussal és egy család szisztematikus kiirtásával kezdôdik Jancsó Miklós két évvel ezelôtti filmje. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten minden tizedik percében elôkerül egy pisztoly, és minden ötödik percében elhangzik egy anekdota. Temetôben nyitunk és temetôben zárunk, tisztes halomban sorakoznak a hullák, de a halálokkal csak a feltámadások száma vetekedik, ahogy azt már megszoktuk Jancsónál. Hernádival kettesben egyszer már lelövették magukat az Isten hátrafelé megy végén a Halászbástyán, most sem sokat teketóriáznak, ha arról van szó, kit kell eltenni láb alól. Saját magukat sem kímélik, de hát miért kímélnének bármit és bárkit is? Lehet, hogy a számukra semmi sem szent, ám a legapróbb anekdota is számít. Jancsóék országimázsa szabadszájúan perlekedik a konzervatív víziókkal. A Kapa-Pepe filmek (a Lámpás, az ANYÁD! a szúnyogok… és a frissen elkészült Utolsó vacsora) sajátos millenniumi trilógiát képeznek, helyére kerül bennük Emese álma, Kossuth legendája és a Szabadság-szobor története. Kis magyar válogatottak kísértenek, a hetek, a tizenegyek és a tizenhármak (a honfoglaló törzsek, az Aranycsapat és az aradi vértanúk), így együtt tán még sosem emlegették ôket, most azonban, laza félmondatokban, egymás mellé kerülnek. És ha már itt tartunk, Budapest-bédekkerként is reprezentatív ez a három film, hiszen a Kerepesi temetôtôl a Lánchídig, a Hôsök terétôl a Parlamentig és a Budapest Sportcsarnokig szinte minden illusztris helyszínt felvonultat. Az ezredvégi Magyarország kísértet-palotájában játszódnak, de azért történelmi huzat söpör végig rajtuk, nehogy már elfelejtsük, kik vagyunk, hol vagyunk, és honnan is jöttünk.
A Lámpást néhány hónap alatt majdnem ötvenezren nézték meg a pesti és vidéki mûvészmozikban, elsôsorban fiatalok, akik a Csillagosok, katonákról tán nem is hallottak. Jancsó egy évvel késôbb a kritikusok díját is besöpörte – egymást megtámogató szakmai és közönségsiker, ki tudja, mikor volt hasonlóra példa, tán csak a Szegénylegények esetében. A Jancsót hosszú éveken át önismétléssel vádoló kritika hirtelen a Mester megújulásáról cikkezett, Buñuel kései filmjeinek zabolátlan szürrealizmusát hozva fel példának. A Lámpás kétségtelenül új sorozatot nyitott, elôzmények nélkülinek mégsem mondható. A Szörnyek évadja vagy a Kék Duna keringô kesernyés iróniája kellôképp elôkészítette a talajt a fekete komédiák számára. Jancsó operatôrt és színészgárdát váltott (legutóbbi filmjeit Kende János helyett Grunwalsky Ferenc fényképezte; Kozák, Cserhalmi és Udvaros helyett Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Vasvári Emese a vezetô színészek), a hosszú snittek és a nagyszabású tömeg-koreográfiák helyébe az epizodikus elbeszélések és a színészi jutalomjátékok léptek, mégsem forgatta fel fenekestôl a stílusát. A hányással, veszekedéssel és emberhús-evéssel fûszerezett kerti parti csúcsjelenetét például egy bravúros hosszú beállításban látjuk; a halál és a feltámadás játékai, a trükkös szerepcserék pedig már a hetvenes évek eleje óta vezetô motívumai a Jancsó-filmeknek.
A technika, a stílus sosem volt kérdés, még kevésbé probléma Jancsó számára, a legutóbbi filmek kötetlen fogalmazásmódja, abszurd és groteszk játékai sem arról tanúskodnak, hogy mostanra valamit „megtanult”, amit korábban „nem tudott” – a szilánkos történetekhez egész egyszerûen a laza, anekdotikus elbeszélésmód illik.
Könnyfakasztóan léha, elegáns és szabad film a Lámpás, lerázza magáról a köteléket, a történetmesélés, a tekintély, a fennköltség ballasztjait, mégsem lesz céltalan tréfálkodás. Szabad ötletek jegyzéke, asszociációk laza sorozata, variációk végtelen menete, akárha kocsmaasztal mellett, egymás gondolatát, történetét továbbgörgetô baráti beszélgetés lenne. Nemcsak a szerepek, a történetek is variálódnak, végzetesen téved, aki azt hiszi, a kérdôjelek nélküli igazság és valóság birtokában van. Bizonyos jeleneteiben talán erôltetettnek vagy lötyögôsnek tûnik, a szövegelés lendülete, a végiggondolt improvizációk svungja azonban mindvégig kitart. Elég az ôsi pikareszk képlet, és kellô fantáziával tökéletes társadalmi keresztmetszetet lehet köréje varázsolni. Túlságosan mûvelt sírásó, baksisvadász közlekedési rendôr, hisztérikus, újgazdag vállalkozó, simulékony modorú ügyvéd, tetovált kidobóember, tétova hivatalnok, arrogáns maffiafônök és affektáló luxuskurva – ez csak a töredéke annak a tömérdek szerepvariánsnak, amely a filmben elôtûnik. Többnyire elrajzolt, groteszk figurák, mégis, így egymásra halmozódva felérnek egy alapfokú társadalomismeret-órával. Kapa és Pepe folyton-folyvást perlekedô bohócpárosa az ezredvégi magyar világ emblémája: Don Quijote és Sancho Panza, Stan és Pan, Vladimir és Estragon mai társalakjai – és persze karikatúrái.
1999 elején majd egy hónap leforgása alatt követte egymást a mozikban Szomjas Györgytôl a Gengszterfilm, Jancsótól a Lámpás, és Grunwalsky Visszatérése. Három bûnfilm, amelyet nem csak a téma, de a Mucsi–Scherer páros, valamint az operatôr, Grunwalsky személye is összeköt, jóllehet a képi világukban alig lehet valami közöset találni. Szomjas, Jancsó és Grunwalsky egyaránt a rendszerváltás utáni átrendezôdést, a kilencvenes évek magyar társadalmát próbálták megragadni, más-más metszetben és regiszterben. A Gengszterfilm kisstílû bûnözôi, akik életük legnagyobb fogása után épp csak elmenekülni képtelenek a tett színhelyérôl; a Lámpás folyton alakot és karaktert váltó, sírgödörbôl elegáns sportkocsiba szökellô hôsei; a Visszatérés kíméletlen és szûk látókörû barbárjai félreismerhetetlenül errôl a vidékrôl származnak. Itt történik minden a szomszédban, a leendô gyilkoshoz olykor átkukucskál a leendô áldozat, a kocsmában együtt isszák a sört, a partikon egymás kezérôl csapják le a nôket – nincs mese, az adott alkotó habitusától, indulatától, stílusától függôen a történetek lehetnek groteszk krimik, temetôi abszurdok vagy naturalista drámák, az attitûd azonban összeköti ôket. Nem hajolnak el a gyôztesek és a vesztesek drámái elôl. Sorsokat mutatnak és indulatokat ébresztenek. Biztos, hogy nem szívesen ismerünk bennük magunkra, és arra az országra, amelyben élünk. A napi politikát még csak véletlenül sem érintik, talán ezért is bízhatunk abban, hogy kevéssé fog majd rajtuk az idô. Ha évtizedek múlva valaki a kilencvenes évek Magyarországáról szeretne tájékozódni, talán ehhez a három filmhez fordulhat: mozaikjukból keserû, de érzékletes panoráma bontakozik ki.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu