Ki hitte volna tíz évvel ezelôtt, hogy Fidel Castro rendszere képes lesz fennmaradni – akárcsak egy-két évig is –, miután összeomlott a Szovjetunió és tábora! Most pedig immár egy egész évtizede, hogy a kubai rezsim, ha nehezen is, de önerôbôl túléli egykori támogatóit, életben tartóit, és semmi jele, hogy erôinek végére érne. A kilencvenes évek elsô felét az új gazdasági körülményekhez való alkalmazkodásra fordította az ország, az utóbbi esztendôket pedig annak a bemutatására, hogy nincs az a kényszer, amely rábírhatná a politikai átalakulásra. Az 1999-es év végleg bebizonyította, hogy Kuba – legalábbis Castro haláláig – olyan marad, amilyen. De milyen is voltaképpen?

*

Öt-hatmilliárd dollárra becsülik annak a támogatásnak az összegét, amelyet a Szovjetunió évente Kuba rendelkezésére bocsátott, de természetesen nehéz volna megmondani, mi az, amit átfog ez az adat, és mi az, amit még hozzá kell ehhez számítani áruban, fegyverekben, puha hitelekben, árucsere-elszámolásokban, és mi az, amit a szovjet tömb többi országa ehhez még hozzáadott. (A KGST tagországaival bonyolódott a kubai külkereskedelem több mint kilencven százaléka.) Nem volt éppenséggel hatalmas összeg egy tizenegymilliós ország számára, a semminél azonban jóval több, és az államháztartás nagyobb réseinek betömködéséhez alighanem elég. A bérek szocialista módra alacsonyak voltak, munkahely – a hozzá járó mértéktartó munkafegyelemmel – mindenkinek jutott, az olcsó alapvetô fogyasztási cikkeket amúgy is csak jegyre lehetett kapni. Egyenlôség, valahol a nyomorhatár magasságában. Ennyi volt az, ami 1990–91-ben valóban összeomlott.
A kubaiak többsége számára ez az összeomlás még több nélkülözést jelentett, a jegyrendszer immár lényegében mindenre kiterjedt, bár az áruhiány miatt a jegyek beválthatóságát semmi sem garantálta. A havannai vezetôk tisztában voltak a közérzetjavítás fontosságával, és már 1990 októberében bejelentették, hogy a pártapparátus létszámát a felére csökkentik, és az ott dolgozók egy részét termelô munkahelyekre irányítják. Az ennél komolyabb módosító intézkedésekre csak három évvel késôbb került sor. 1993 júliusában Fidel Castro bejelentette, hogy feloldják a nyugati valuta birtoklását három évtizede tiltó rendelkezést. Ez a feketén cirkuláló dollártartalékoknak a hivatalos gazdasági körforgásba történô bevonását jelentette, valamint azt, hogy az emigránsok immár dollárral támogathatták hozzátartozóikat. Ugyanebben az évben több mint száz – alapvetôen kisipari jellegû – szakmában engedélyezték az úgynevezett önfoglalkoztatást, vagyis családi kisüzemek indítását. 1994 nyarán Havannában zavargások törtek ki, és ez további – részleges – gazdasági reformok bevezetésére ösztönözte a kubai vezetést. A külföldi tôke bevonása mindenekelôtt az idegenforgalom fejlesztésébe, a szövetkezeti és részben a magánszektor kiszélesítése a mezôgazdaságban a lakosság egy részének az életében is érzékelhetô változást hozott. Csakhogy ezzel együtt a legfôbb forradalmi vívmány, a társadalmi egyenlôség is visszafordíthatatlanul fölbomlott, és ez alighanem az elsô lépést jelentette azon az úton, amelynek a végét a sajátos kubai szocializmus megszûnése jelenti majd – nagy kérdés, hogy milyen körülmények között.

*

A kubai út különlegességét nem a társadalmi berendezkedés valaminô sajátos vonásai adják. Olyan volt ott is az élet, és, ami rosszabb, a többség számára olyan ma is, mint a mi térségünk valamelyik nem túl vidám barakkjában: lepattant szürkeség, vízhiány és áramszünet, ideológiai vegzatúra, pitiáner, gonosz besúgók hada és tompa kilátástalanság. Akit valamiféle ellenzékiesnek tekinthetô viselkedésen érnek, az még a saját lakókörzetében gondosan önszervezett, nemtetszését tettlegesen is kifejezô rendpárti csôcselék szidalmaiban is részesül, mielôtt az állambiztonsági szervek komolyabban is hozzálátnak tettei és állóképessége tanulmányozásához. Amiben Kuba más, az a lakosság viszonya ehhez a berendezkedéshez. Többségük számára a rendszer nem kívülrôl rájuk lôcsölt ballaszt, hanem a saját forradalmuk terméke. Lehet, hogy kicsit ágrólszakadt, lehet, hogy kicsit gonosz – de mégiscsak az övék. Na persze: már akié. 1959 óta úgy egymillióan mentek el az országból, és nagy kérdés, hogy ôk, illetve a leszármazottaik mit tesznek majd, ha bukik a rendszer.
A kubai nacionalizmus számára a szakállas forradalmárok kezdetben szó szerint maroknyi csapatának gyôzelme a Batista-féle, szintén nem túl barátságos és tisztakezûnek sem mondható diktatúra fölött az igazi függetlenség kezdôpontja (elegánsan eltekintve a szovjet függôség tényétôl). Ehhez jönnek négy évtized indoktrinációjának sokat ismételt elemei a dicséretes közoktatásról, a példás egészségügyi ellátásról, az alacsony árakról, az olcsó lakásokról, ami mind-mind úgy igaz, hogy a valósághoz semmi köze. Az oktatás agyonideologizált, még ha az írástudás tekintetében Kuba valóban nem áll rossz helyen a térség államai között. Ami az egészségügyet illeti, orvosok valóban vannak a szigetországban, fölös számban is, de a kórházak roskatag tábori lazarettek hangulatát idézik – a többirôl fentebb már esett szó. Mégis van – vagy legalábbis a legutóbbi idôkig volt – egy olyan számottevô réteg az országban, amelynek a hazafias érzései magának a rendszernek a létén és fennmaradásán alapulnak, és amely Fidel Castrót és Che Guevarát tekinti a nemzet két legnagyobb hôsének. És idesorolnák talán Arnaldo Ochoa tábornokot is, az angolai gyôzôt, ha nem végezték volna ki már tíz évvel ezelôtt, egy koncepciósnak vélhetô per következményeként, kábítószer-kereskedéssel kapcsolatos vádak alapján, de erôs gyanú szerint valójában Castro-ellenes szervezkedés miatt.
A társadalmi egyenlôség elve csak a legutóbbi évtized folyamán vált hazugsággá – azóta, hogy Kuba gazdaságát a dollár legalizálása két részre ejtette szét. Az egyik oldalon állnak azok, akik dollárhoz jutnak, a másikon azok, akik nem. A dollárosok közé tartoznak az emigránsok pénzküldeményeinek a címzettjei, az idegenforgalomban és annak illegális holdudvarában dolgozók, akik az állami dollárboltokban arcátlan árakon ugyan, de hozzájutnak mindenhez, amire szükségük van. Mindenki más a peso-gazdaság, a jegyrendszer, a munkahelyi tolvajlás keretei közé szorult. Azok, akik csatlakoztak a reform-szektorhoz, a szoros és egyre szorítóbb adózás és ellenôrzés miatt nem kerülnek feltétlenül a meggazdagodók közé. Az 1996-os csúcspontig közel háromszázezren váltottak iparengedélyt, de 1999 közepére már több mint egynegyedével csökkent a számuk.
A hivatalos becslések szerint a kubai háztartások mintegy 55 százaléka jut hozzá legális vagy illegális forrásból dollárhoz. Miközben 1993-ban ötszörös különbség volt a legalacsonyabb és legmagasabb keresetek között, két évvel késôbb már teljesen legálisan elôfordultak az alsó szintet százszoros nagyságrendben meghaladó jövedelmek is. Mindez egyfelôl az életszínvonal egyértelmû emelkedését jelzi, másfelôl viszont azt, hogy kialakul egy leszakadó réteg, amelynek az esetében már egyre nehezebb feltételezni bármiféle, érzelmi alapon megôrzött lojalitást a rendszerrel szemben.

*

Ôket egyetlen dolog kötheti a fennálló helyzethez: az a félelem, hogy jöhet még ennél is rosszabb. Képzeljük csak el a szocializmus bukása utáni Kubát, ahol, ha nem is Fidel öccse, Raúl Castro, de mondjuk a jelenlegi gazdasági tótumfaktum, Carlos Lage alelnök a Nemzetközi Valutaalap embereivel tárgyal. Vagy, és ekkor talán még rosszabb a helyzet, egy hazatért emigránsokat is magában foglaló kormány képviselôje, egy visszaprivatizálandó szálloda várományosa egyezkedik hasonló pozícióból azokról a megszorító, racionalizáló intézkedésekrôl, amelyek mielôbb visszaterelik Kubát a liberális piacgazdasági ráció birodalmába. A vesztes oldalra került kubai közalkalmazott elveszítheti a munkahelyét, állami bérlakásának nehezedô terheit sem képes már viselni, és a valamikori öntudatos hazafiból nyomorúságos pária lesz.
Talán a leendô elesettek egyetértésére számít Castro, amikor a különféle globalizációellenes mozgalmak teljes spektrumának érvkészletébôl szemezgetve fogalmazza meg újra és újra a „szocializmus vagy halál” konok jelszavát. Ezzel párhuzamosan egyik nap John Lennon szobrát avatja egy havannai parkban (életében természetesen tilos volt hallgatni Kubában a dekadens Beatlest), másik nap saját népének sokadszori foglyul ejtésével fenyeget, amikor az Egyesült Államok felé vezetô telefonvonalak lezárását ígéri egy sérelmesnek érzett washingtoni döntés miatt. És azért gondosan ügyel arra is, hogy a Kuba idegenforgalmában, bányászatában és dohánytermesztésében fantáziát látó kanadai, spanyol, francia, olasz befektetôk számára ne tegye politikailag tarthatatlanná a jelenlétet elnyomó intézkedéseivel. Már nem kapnak húszéves börtönbüntetéseket a sokasodó, egymástól független, általában néhány fôbôl álló ellenzéki proto-szervezetek tagjai. A látványos büntetéseket a folyamatos zaklatás váltotta föl.

*

A Kubával szemben érvényben lévô amerikai gazdasági szankciók körül már régóta húzódnak a viták az Egyesült Államokban, és a konkurencia megjelenése óta egyre erôsödik az intézkedések ellenzôinek a tábora. Az ideológiai természetû, történeti összefüggésekbe ágyazott érveken túl az alapkérdés természetesen Kuba jövôje. A szankciók enyhítése mellett érvelôk egyrészt humanitárius szempontokat vetnek föl, mondván, hogy a gazdasági korlátozások csak a nép sorsát nehezítik, nem pedig a vezetôkét. Másrészt pedig arra gondolnak, hogy a legbékésebb, legsimább átmenetet mégis csak az biztosítaná, ha Castro saját maga látna hozzá azokhoz a politikai reformokhoz, amelyek aztán elvezethetnek… hova is?
Az Egyesült Államokat több múltbeli példán okulva nyilván aggasztja annak a több százezer kubainak a rémképe, akik a szocializmus falainak a leomlásakor úgy döntenének, hogy nincs kedvük odahaza átélni egy fáradságos és hosszadalmas újrakezdést, hanem inkább elindulnak a közeli Floridába. Ezt a rohamot csak gondos elôkészítéssel lehet megelôzni, amire egy sokat próbált diktátor talán alkalmasabb, mint egy hirtelen elôbukkant, ôszinte és naiv, derék demokrata. Az sem volna kellemes Washington nézôpontjából, ha Castro halálát a vesztesek haragjának nehezen fékezhetô kitörése követné, ami a pacifikálás nehéz kötelességét róná az Egyesült Államokra. És nem feltétlenül megnyugtató perspektíva az sem, hogy netán az emigráció keményvonalasai rohannának haza kézbevenni Kuba dolgait, magukra haragítva azokat, akik helyben kínlódták végig a diktatúra évtizedeit.
Meglepô volna, ha Castro nem látná át mindezt – megteheti hát, hogy felsrófolja az esetleges reformok árát. Eközben valószínûleg mérlegel is, hogyan kerekíthetné le megnyugtatóan – kiválasztott utód híján – forradalmári, politikusi életmûvét.

*

Kuba a fokozatosan növekvô gazdasági és turisztikai érdeklôdés ellenére a kilencvenes évek közepére diplomáciai szempontból elszigetelôdött. A havannai rezsim propagandisztikus önértékelésének korábban fontos eleme volt az ország nemzetközi súlya, az a képzet, hogy a castróizmus magával az Egyesült Államokkal szemben mutat fel egyfajta alternatívát az amerikai kontinens és a világ számára. Ez a nagyralátó szándék ma sem idegen Castrótól, aki néhány éve például létrehozott egy külföldieket befogadó, ingyen oktató és ellátó orvosi egyetemet, amely az Egyesült Államokból is fogad hátrányos helyzetû diákokat. Egy idei interjúban pedig a következôket mondta: „A mi modellünk mûködik – nem, mintha bárkinek is ajánlani akarnám, hiszen nem exportálható. Ilyen körülmények között viszont nem Kubának kell alkalmazkodnia a globalizációhoz, hanem úgy kell irányítani a dolgokat, hogy a globalizáció igazodjék Kubához. Mára a világ egyetlen hatalmas bolondokháza lett. A jelenlegi rendszer a vesztébe rohan. Ennek összeomlás lesz a vége.” A látnoki szavak aligha válthatnak ki többet kínos mosolynál, de az utóbbi években mintha Castrónak ezt a gyengéjét ismerné föl a külvilág, amikor új diplomáciai sikerek ajánlatával igyekszik reformokra sarkallni ôt – sikertelenül.
1999 elején Bill Clinton jóváhagyott néhány olyan embargóenyhítô intézkedést, amelyek egyértelmûen a lakosság életének a megkönnyítését szolgálják. Castro válasza az volt, hogy megszavaztatott két törvényt a havannai parlamenttel: egyet a kábítószer-kereskedôkre kiszabható halálbüntetésrôl, egyet pedig azoknak a tíztôl húsz évig terjedô börtönbüntetésérôl, akik olyan információkat szolgáltatnak ki, amelyek elôsegíthetnek egy esetleges amerikai agressziót.
Ugyancsak 1999-ben, novemberben Havannában rendezték meg a kilencedik ibér–amerikai csúcstalálkozót. A rendezvény a latin-amerikai országok és a két volt gyarmati hatalom, Spanyolország és Portugália diplomáciai szempontból nem túl nagy jelentôségû eseménye. Castro számára viszont újra és újra lehetôséget ad arra, hogy saját diplomáciai fontosságának a látszatában tetszelegjen. Miután a kubai ellenzéki csoportok nemzetközi megismertetése ekkorra már eljutott végre odáig, hogy nem lehetett többé semmibe venni ôket, a résztvevôk abban bíztak, hogy az esemény jó alkalom lesz rábírni a hetvenkét éves vezért némi politikai engedékenységre. Az ellenzékiek egy része számára sikerült is kieszközölni a személyes találkozást külföldi politikusokkal, de a többségüket idôben elszigetelték. A konferencia után Castro új lendülettel látott hozzá a rendszer bírálóinak zaklatásához. A kubai emberi jogi aktivisták szerint évek óta nem csapott oda akkora erôvel a rendszer, mint a novemberi tanácskozást követô három-négy hónapban. Közel hatszáz embert tartóztattak le, helyeztek házi ôrizetbe vagy más korlátozó intézkedések hatálya alá. A politikai okból börtönbüntetésüket töltô személyek száma háromszázötven volt 2000 márciusában.
Csakhogy ebben az idôszakban a világsajtó éppen nem rájuk, hanem annak a hatéves kubai kisfiúnak a sorsára figyelt, aki novemberben sikeresen élte túl az átkelést Floridába, miközben édesanyja a tengerbe veszett. Elián Gonzálezt a Miamiban élô rokonok maguknál akarták tartani, az amerikai igazságszolgáltatás azonban – alighanem helyesen – úgy döntött, hogy térjen haza Kubában élô édesapjához. Castro hatalmas politikai kampánysorozatot dizájnolt a történet köré. Miután azonban viszolyogtató gesztusokból a másik, az emigrációs oldalon sem volt hiány, ezt a menetet végsô soron Castro nyerte meg. És – a holtpontról történô kimozdulás további késlekedése következtében ugyancsak végsô soron – Kuba vesztette el.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu