A szociológusok, közgazdászok,
politológusok, társadalompszichológusok ki fognak
nevetni, de egy társadalom lelkiállapotát és
kondícióját én tényleg a gyümölcslevek
alapján ítélem meg. Ez a kritérium még
sohasem csapott be. Szlovákia, benzinkút melletti üzlet:
grépfrútlé nincs, almalé nincs, csak narancslé
van. Magyarország, budapesti lakótelepi bolt: megvan minden
alapvetô gyümölcslé (grépfrút, alma,
narancs), de mindegyikbôl csak egyfajta; hiányoznak a kevésbé
tipikus ízek. Lengyelország, Varsó, bódé
a lakásunk mellett: a bôség zavara, annyi az íz
és a fajta, hogy már az én képzelôerômet
is meghaladja, képtelen vagyok választani.
Bereményi Gézával
ültünk egyszer a varsói Mozaika kávéházban:
Bereményi arról beszélt, hogy hogyan érzékeli
a történelmet. A korszellemet. A hely szellemét. Azt
próbálta meghatározni, mi is az a szerv a testében,
amellyel bele tudja élni magát az ôt körülvevô
valóságba, mi teszi képessé arra, hogy a zsigereiben
érezze egy ország lényegét az adott történelmi
pillanatban. Mert bárhogyan is, de határozott különbséget
érzékel például a kilencvenes évek Lengyelországa
és Magyarországa között:
– Itt nálatok sokkal
több energiát, vitalitást, optimizmust érzek.
Lüktet az élet, a ti kapitalizmusotok tényleg mindenkié,
az emberek belevetették magukat, és hisznek is benne, hogy
van értelme ennek a lótás-futásnak. Talán
azért, mert ti már húsz évvel ezelôtt
túlestetek a megfelelô edzésen, amikor törülközôkkel
és kristályvázákkal üzleteltetek – többek
között nálunk, a budapesti Keleti pályaudvar elôtt.
Már akkor megértettétek, nem lehet arra várni,
hogy majd az állam minden embernek megfelelô életkörülményeket
biztosít, hanem mindenkinek magának kell felgyûrni
az ingujját, és munkához látni. Magyarországon
viszont az utolsó pillanatig mindenki meg volt gyôzôdve
arról, hogy a hatalomnak kutya kötelessége gondoskodnia
az állampolgárokról és életszínvonalukról.
Ezért, amikor Lengyelországban elkezdôdött a kapitalizmus,
megindult a gazdaság privatizációja, a lengyelek ezt
saját lehetôségükként kezelték,
és tömegesen csatlakoztak hozzá. A magyarok viszont
gyanakodva figyeltek, és passzívan vártak, hagyták,
hogy a húsosfazékhoz továbbra is csak az a szûk
csoport férjen hozzá, amelyik már korábban
is ott lehetett... – ha emlékezetem nem csal, valami ilyesmit mondott
akkor Bereményi.
Nem tudom, alapos szociológiai
felmérések is igazolnák-e azt a tételt, miszerint
a magyar kapitalizmus erôsebben kötôdik a nómenklatúra-eredethez,
mint a lengyel. Afelôl azonban nincs kétségem, hogy
Bereményi pontosan megérezte, miben különbözik
a két ország hangulata. A gyümölcsléválaszték
összevetése alapján én is valami nagyon hasonló
következtetésre jutottam. A lengyel üzletek kínálata
olyan óriási, hogy az már abszurd, a gyártók
és forgalmazók agresszív vitalitása és
optimizmusa, amivel szüntelenül újabb és újabb
kísérletet tesznek arra, hogy letámadjanak, és
megkaparintsák a pénzemet, pedig olykor már hajmeresztô.
A budapesti üzletek mértéktartó, nyugodt kínálata
a gyártók óvatosságát és konzervatív
tartózkodását mutatja.
A kapitalizmus ugyanaz Budapesten
és Varsóban, a piaci konkurencia szabályai egyetemesek
– a lengyelek és a magyarok mégis másként reagálnak
ugyanazokra az ösztönzôkre. Néha az az érzésem,
léteznek bizonyos gének, amelyek eldöntik, ki milyen
stratégiával alkalmazkodik a változó valósághoz.
Mintha Varsóban az expanzió és az újdonság
fáradhatatlan keresésének génje játszaná
a fôszerepet, Budapesten pedig éppen hogy az új tapasztalatok
elkerülésére intô gén, mintha az a félelem
lenne erôsebb, hogy az új tapasztalatok könnyen válhatnak
a kudarc és kellemetlen élmények forrásává.
Valószínûleg ezért van kevesebb gyümölcslé
Magyarországon. És ezért kevesebb a helyi magán-rádióállomás,
kevesebb a tv-csatorna, kevesebb az új sajtótermék
és folyóirat. Ha mégis megjelenik valami újdonság,
nem helyi talajból nôtt ki, hanem a nyugati tôke plántálta
ide.
De félre a tréfával.
A lengyelek és magyarok közötti különbséget
természetesen nem a gének határozzák meg, hanem
az eltérô kulturális fejlôdés és
az eltérô tapasztalatok összessége. Ördög
tudja, milyen messzire kellene visszamenni a múltba, hogy ezt a
mai különbözôséget megmagyarázzuk. 1989-ig,
amikor a lengyelek kisztrájkolták a szabadságot és
a demokráciát, a magyarok pedig küzdelem nélkül
kapták meg, mert maguk a hatalmon levôk megértették,
hogy a hatalom további megtartásának nincs értelme?
A hetvenes évekig, ahogy azt Bereményi állítja?
Az 1956-os forradalomig, amikor a szovjet hadsereg megtörte a nép
gerincét, és sárba taposta a lelkét? Vagy még
tovább, a II. világháborúig, amit a magyarok
rossz oldalon fejeztek be, Hitler hû szövetségesének
pecsétjét és traumáját hurcolva? Igen,
de ez a szövetség egy még korábbi vereség
eredménye, amikor az I. világháború után
elcsatolták Magyarországtól történelmi
területeinek nagy részét, lakosságával
együtt. (Lengyelország, amellyel 1945 után ugyanez történt,
kárpótlást kapott az ún. Visszaszerzett Területek
formájában.) Vagy talán annak a magyar ismerôsömnek
van igaza, aki úgy véli, hogy a háború után
a lengyelek magabiztosabbak maradtak, mert egyszerûen kevésbé
féltek az oroszoktól? Vagy a lengyeleknek már eleve
más a tapasztalatuk az oroszokról? Hiszen több gyôzelmes
csatát vívtak ellenük, a legutóbbi nem is olyan
régen zajlott, 1920-ban. A magyarok viszont nem is egyszerûen
vereségek sorozatát szenvedték el Oroszországtól,
hanem mindezt nemzeti sorstragédiaként, apokalipszisként
élték meg: 1849-ben, az elsô világháborúban,
a másodikban és 1956-ban egyaránt. Ezek szerint még
mélyebbre kell merülni a történelemben, egész
a ködbe veszô, kereszténység elôtti korhoz,
amikor a magyar vándorló törzsek elérték
a Kárpát-medencét? Hiszen akkor hangzott fel elôször
a magyar történelemben és kultúrában az
idegen, szláv tenger közepébe vetett finnugor nép
bánatának és magányának dallama.
Talán tényleg
csak egy ilyen történelmi exkurzus adna teljes magyarázatot
a lengyelek és magyarok közti, föntebb jelzett különbségre,
hisz egy nép történelme olyan, akár egy fa törzse:
az egymást követô nemzedékek évgyûrûkhöz
hasonlóan rétegzôdnek egymásra. Nekünk
azonban most csak arra van módunk, hogy a legfölsô réteget
nézzük, s bár nem látjuk mindazt, ami alatta
rejlik, de érzékeljük, hogy ott van, hatása tovább
él.
*
1999 decemberében
meghívtak a Kamera Hungária címû magyar tévéfilm-fesztivál
zsûrijébe. Miközben a babérokra pályázó
filmeket néztem, akarva-akaratlanul egyre csak arra figyeltem, mennyire
más az 1989-es magyar rendszerváltás tapasztalata,
mint amit a lengyelek éltek meg. E különbségek
különösen azokban a közegekben nyilvánvalóak,
amelyeket 1989 elôtt „értelmiségként” határoztak
meg.
Az egyik film arról
szólt, hogy egy elszegényedett budapesti értelmiségi
a kommunizmus bukása után elveszíti a munkáját,
a legelemibb létfenntartáshoz szükséges eszközökhöz
sem jut hozzá, de szégyell szociális segélyért
folyamodni. A családját a szomszédos üzlet eladójától
szerzett maradékokkal eteti, szemétdombról cipel haza
„még egészen jó állapotban levô” régi
székeket. Amikor a gyereke elsô osztályba megy, a boltból
kénytelen tanszereket lopni neki. Badarság? Túlzás?
Fikció, aminek semmi köze sincs a valósághoz?
Mint kiderült: egyáltalán nem. A vetítés
után a tv-stúdióban összegyûlt pszichológusok
teljes komolysággal vitáztak azokról az emberi magatartásmódokról,
erkölcsi és egzisztenciális kérdésekrôl,
amelyek elôtt napjainkban állnak a magyarok. A vita egyetlen
résztvevôje sem próbálta akár csak finoman
is azt sugallni, hogy a fôvárosi értelmiségi
elszegényedés vízióját kissé
tán túlrajzolja a film.
Bereményi Géza
is hasonlóképpen látja a kilencvenes évek Magyarországának
világát. A Cseh Tamásnak írt Somlai Margit
címû ballada hôsnôje egy nyugdíjas tanárnô,
mûvelt, kulturált asszony, öt nyelven beszél,
egykor rajongtak érte a gyerekek. Egyik régi tanítványa
évekkel késôbb találkozik vele, amint rongyokba
burkolózva turkál egy árusbódé kukájában.
Erre a képre már-már
szinte megszállottan térnek vissza a mai magyar irodalmi
és filmes alkotások, olyan gyakran, hogy figyelmen kívül
aligha lehet hagyni, és makacs ismétlôdését
aligha lehet véletlennek tartani. Csak hát a valóság
nem igazolja ezeket a sötét diagnózisokat. Nem igaz,
hogy a budapesti értelmiség (maradjunk ennél az anakronisztikus
terminusnál) rongyokban jár, és a kukában turkál.
De hogyan él akkor
egy budapesti értelmiségi? Talán rosszabbul, mint
egy varsói. Nem könnyû – mondja több barátom.
Egyetemen tanítanak, kulturális területen dolgoznak,
lengyel irodalmat fordítanak. „Ahhoz, hogy olyan színvonalon
éljünk, mint te – gyôzködnek –, jóval több
idôt kell munkával töltenünk, mint neked.” Egyik
ismerôsömet nemrég épp élelmiszer-csomagolás
közben találtam: épp szárazkolbászt, konzerveket
és egyéb dolgokat pakolt kartondobozba. Férje több
hónapos ösztöndíjjal Párizsban van, ô
pedig rendszeresen küld neki ennivalót, hogy ne kelljen rá
pénzt kiadnia. A feleség budapesti piacon vásárol,
így a férj táv-étkeztetése valóban
sokkal kevesebbe kerül, mint ha párizsi üzletbôl
kosztolna – még akkor is, ha hozzávesszük a csomagküldés
költségét vagy egy-egy ilyen „transzport” megszervezésére
szánt idôt.
Az is igaz, hogy Magyarországon
sokkal magasabbak az adók. Ha a lengyel értelmiségi
magyar adófizetô lenne, már kb. évi 16 ezer
zloty (1 zl kb. 65 Ft) fizetésnél a legmagasabb adósávba
jutna, és jövedelme 40 százalékát le kellene
az államnak perkálnia (összehasonlításképpen:
a lengyel csak az évi 59 ezer zlotys jövedelmet meghaladó
bevételnél fizet 40 százalék adót).
Nincs hát abban semmi különös, hogy a honorárium
kézhezvételekor egy magyar értelmiségi elsô
rutinkérdése így hangzik: „Errôl a pénzrôl
kap értesítést az adóhivatal?” Egy Budapesttel
együttmûködô nyugati intézmény munkatársaitól
hallottam, hogy állandó harcban állnak a magyarokkal,
akik csak akkor hajlandók nekik dolgozni, ha papíron semmi
nyoma nem marad az általuk keresett pénznek. Így aztán,
ha valakit meg akarnak nyerni, a könyvelônek igencsak törnie
kell a fejét, hogyan álcázza a magyar munkatársaknak
kifizetett összegeket. Ezt egy budapesti intézmény már
automatikusan csinálja: nemrég egy kiadó azzal igyekezett
írásra csábítani, hogy megígérte,
a lengyel adóhivatal sohasem fog tudomást szerezni a honoráriumról.
Hát jó, rendben
van, elhiszem, hogy a magyaroknak nehezebb, mint nekünk, nem könnyû
a megélhetés. De hát ez azért még nem
nélkülözés. Az alacsony jövedelmektôl
és az abszurdan magas adóktól azért messze
van az éhezés és a rongyokban járás.
És állítom, hogy a budapesti utcákon gyakrabban
látni mobiltelefonos embereket, mint kukákban turkálókat.
De ha a kukában turkáló értelmiségi
víziója mégis szenvedélyes makacssággal
tér vissza, akkor mégiscsak kell, hogy legyen valami igazság
ezekben a komor képekben. Ha azonban ez nem az anyagi valóság
igazsága, a kulcsot a magyar értelmiség lelkiállapotában
kell keresni.
Hasonló siránkozásokat
persze Lengyelországban is lehet hallani, csak éppen más
közegben. Ha Lengyelországban azt állítják,
hogy a nép nyomorog, éhhalál fenyegeti, az ugyancsak
nem annyira az anyagi valóságot tükrözi, mint inkább
az ilyen nézeteket valló emberek felfogását,
attitûdjét: azoknak a lelkiállapotát, akik abban
a bizonyos „régi” világban érezték magukat
otthonosan, a mostaniban pedig nem lelik helyüket. Csakhogy Lengyelországban
ezek az emberek nem írnak könyvet, nem forgatnak filmet, nem
írnak verseket és balladákat – inkább eltorlaszolják
az utakat, kiszórják a gabonát, és elfoglalják
a hivatalokat. A szélsôségesen negatív álláspontok
hangoztatása Varsóban fordított arányban áll
a képzettségi szinttel. Budapesten viszont – olykor az a
benyomásom – egyáltalán nem ez a helyzet.
Talán megint a hetvenes
vagy különösen a nyolcvanas években kell keresni
a magyarázatot erre a különbségre?
A lengyel értelmiség
ekkor tagadta meg végleg, hogy engedelmeskedjen az uralkodó
rendszernek, még akár az örökös zaklatás
vagy állásvesztés árán is: még
az egzisztenciális bizonytalanság is elviselhetôbbnek
tûnt, mint a cenzúra szorítása vagy a politikai
szabadság teljes hiánya. Amikor végül 1989-ben
ez a szorító abroncs szétpattant, a lengyel értelmiségi
elit kétségtelen megkönnyebbülést érzett
– még ha ezt nem is kísérte anyagi helyzetének
javulása. A cenzúra eltörlése, a szabad média,
az utazási szabadság és a szabad kapcsolatteremtés
külföldön, a politikai pártok és egyesületek
szervezésének szabadsága, az oktatás szabadsága
– mindez olyan lényeges áttörés volt számára,
amely kárpótolt minden anyagi veszteségért.
A magyar értelmiség
viszont még a hetvenes és nyolcvanas években is tartotta
magát ahhoz a kimondatlan egyezséghez, amelyet a Kádár-rezsim
erôszakolt rá 1956 után a konszolidáció
és az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében,
és örült még annak a csekély szabadságnak
is, amit kegyesen kiadagoltak neki. Az elégedetlenség elsô
jelei a nyolcvanas évek elsô felében tûntek fel,
mindenekelôtt egyetemista körökben – de mielôtt még
ez az elégedetlenség tömeges lázadássá
kristályosodhatott volna, a kommunista rendszer szép békésen
véget is ért.
1989-ben tehát a
magyar értelmiség megszerezte a politikai és szellemi
szabadságot, mielôtt még megérett volna arra,
hogy megküzdjön érte. Ám mivel nem harcolt, a rendszer
elnyomó jellegét sem tapasztalta meg olyan élesen.
Ezért az 1989-es fordulat sem tûnt számára olyan
nagy vívmánynak, mint amekkora árat – szerinte – fizetnie
kellett érte. Ezért nô olykor apokaliptikus mértékûvé
Budapesten a kukában turkáló értelmiségi
víziója, ezért fedi el a valóság tényleges
képét.
Ezt a különös
„optikai csalódást” használja ki aztán – tapasztalataim
szerint – a magyarországi jobboldal, amikor egyre-másra a
posztkommunistaság ízléstelen és igazságtalan
vádjával illeti válogatás nélkül
az egész értelmiséget. Márpedig akik így
vádaskodnak, azok vagy rosszhiszemûek, vagy tájékozatlanok,
vagy szándékosan nem hajlandók megérteni, mennyire
nem azonosítható a tudatos és önkéntes
kollaborálással az a „közmegegyezés”, amelyet
a Kádár-rezsim az egész társadalomra (az egész
társadalomra, nem csupán az értelmiségre) rákényszerített.
Mert nem kollaboráns az a megkínzott fogoly, aki beleegyezik,
hogy nem énekli el a nemzeti himnuszt, ha cserébe a hóhérsegéd
nem tépi ki a többi körmét.
A következô,
„optikai csalódásból” fakadó tézis,
amivel magyarországi útjaim során lépten-nyomon
találkozom, arra a feltevésre épül, hogy a magyar
„posztértelmiségi” mentalitás nem egyeztethetô
össze a piaci reáliákkal, az igazi értelmiséginek
a szellemmel van dolga, nem a durva pénzvilággal. Mindennapi
tapasztalataim azonban ezt a feltevést sem igazolják. Az
egyetemi évekbôl megmaradt lengyel barátaim és
ismerôseim jelentôs része – sôt talán többsége
– ma saját kis cégét vezeti, vagy magánvállalkozásokban
dolgozik. Egyiknek képrestauráló mûhelye van,
a másik rádióreklámokat készít,
a harmadik csecsemôknek való kengurukat gyárt, van,
aki a Powazki temetô mûemlék sírjait restaurálja,
van, aki könyvkiadó tulajdonosa. Mindannyian keményen
dolgoznak, de anyagi körülményeikre nem panaszkodnak.
Az a csoport, amely a szocializmus idejébôl megôrizte
a hagyományos „értelmiségi” státust, kisebbségben
van.
Budapesten azonban csak
egyetlen régi barátomnak van magáncége: az
ô könyvesboltja viszont az elmúlt tíz évben
egész hálózattá terebélyesedett. Ez
persze csak véletlenszerû, személyes tapasztalat, bárki
cáfolhatja olyan statisztikákra hivatkozva, amelyek – a lengyel
statisztikákhoz hasonlóan – a kis magánvállalkozások
számának jelentôs növekedését mutatják.
A téma ismerôi azonban óvatosságra intenek,
mondván, hogy az egyszemélyes magyar vállalkozások
jelentôs része fiktív: a munkaadók, miután
nem akarják a munkaviszonyban lévô dolgozók
foglalkoztatásával járó költségeket
viselni (tb, a szabadság, valamint az elbocsátás idejére
járó fizetés stb.), inkább arra kényszerítik
ôket, hogy jegyezzék be a gazdasági tevékenységüket,
és mint bt. vagy másféle cég adják el
a szolgáltatásaikat. Ezért számos intézményben
még a takarítónôk sem a cég alkalmazottai,
hanem egyszemélyes vállalkozások, amelyektôl
a megbízó megvásárolja a takarítás
szolgáltatását, nem fájdítva a fejét
a szociális és munkáltatói biztosításokkal.
Kíváncsi lennék, hogyan festenének a magyar
statisztikák, ha kihagynánk belôlük az összes
ilyen típusú „kényszercéget”?
De hasonlítsuk össze,
hogyan reagálnak helyzetükre a magukat „vesztesként”
definiáló lengyelek, s hogyan a magyar „vesztesek”. Míg
Lengyelországban a kollektív reakciók, addig Magyarországon
az egyéni stratégiák dominálnak. A tipikus
kép, amit ha máshonnan nem, a lengyel televízióból
mindenki ismer: a határállomáson közösen
szórják ki a gabonát, együtt foglalják
el az állami hivatalok helyiségeit, zárt csatarendben
torlaszolják el az utakat, a feldühödött embertömeg
saját szervezete zászlója vagy transzparense alatt
tiltakozik, dühöng stb. Ezek az emberek ugyanúgy nem tudnak
alkalmazkodni a megváltozott valósághoz, mint magyarországi
vesztes társaik, de az, hogy alkalmazkodóképességük
hiányát már szervezett, kötött, szabályozott
formában juttatják kifejezésre, már önmagában
is azt bizonyítja, hogy bizonyos fokig ôk is elfogadták
és elsajátították annak a rendszernek a játékszabályait
és viselkedésmódját, amelynek lényege
a spontán egyensúlyteremtés, az önszervezôdô
érdekcsoportok különbözô, gyakran ellentmondó
tevékenységének eredôjeként kialakuló
helyzet.
A magyar vesztes nem szövetkezik,
nem szervezkedik. Individualista. Nem tolakszik a tévé képernyôjére,
nem írnak róla az újságok: alkalmazkodóképességének
hiánya nem ölt látványos, kollektív cselekvési
formákat. Könnyebb felfedezni a játékfilmekben
és az irodalomban, ahol a magányos, a társadalom peremére
szorult egykori értelmiségi alakjában ölt testet,
aki kukában turkál, vagy – mint Spiró György
Szappanoperájában – a lakás négy fala közé
zárkózik, úgy él, akár egy lakatlan
szigeten. Az új, veszélyes és érthetetlen valóság
persze még itt is háborgathatja, betolakodhat a menedékébe,
de egy ilyen hívatlan vendégtôl könnyû megszabadulni,
csak az ajtón kívülre kell tessékelni, és
gondosan beriglizni az ajtót.
Magyarországon a
csoportos stratégiák bizalmatlanságot keltenek, és
gyakran negatív asszociációkat hívnak elô.
Az emberek önszervezôdô csoportjainak alapformája
– amelyet a Kamera Hungária fesztiválon bemutatott filmek
és elôadások szerzôi megörökítettek
– a bûnbanda volt. A nyolc bemutatott játékfilmbôl
ötben tûnt fel a gengsztermotívum, némelyekben
egyenesen fôtéma volt. Spiró György Szappanoperájában
az emberek spontán önszervezôdését az ellenszenves,
tolakodó, primitív szomszéd személyesíti
meg, aki a hôsnô nyakára jár, hogy kicsikarja
a beleegyezését a tévékábel felszereléséhez.
Ez a tolakodás heves ellenszenvet ébreszt, habár a
józan ész szerint az ilyen típusú kezdeményezések
nagyon is praktikusak. Rokonszenvet kellene hogy keltsenek, hiszen a helyi
mikrotársadalmak többek között a közös
kábel, kapucsengô felszerelésén, a közösség
által ôrzött parkoló létesítésén
keresztül alakulnak ki.
A Kamera Hungária
fesztiválon figyeltem fel a Házikoszt címû tévéfilmre
is. Ez a mû – nagyon helyesen – semmilyen díjat sem kapott.
Mégis megjegyeztem, mert a benne ábrázolt világ
víziója alapvetôen eltér attól, ami ma
a magyar normának számít. A történet leegyszerûsítve
a következô: a szocialista idôk egykori értelmiségije
kétségbeesetten igyekszik feltalálni magát
az új valóságban. Belekeveredik az agresszív
és ravasz üzleti világba (természetesen megjelenik
az összes jól ismert rekvizitum: mobiltelefon, elegáns
autók, pénzzel teli bôrönd, hosszú combú
csábító és demoralizált üzleti
partner, közönséges bûnözôknek bizonyuló
üzlettársak stb.). A hôs megszakítja a kapcsolatot
a családjával, de nagyon szenved, mert szereti a feleségét
és a gyerekeit – úgy érzi, hogy az a világ,
amelybe belekerült, teljesen idegen a számára. Eddig
a pontig a cselekmény a tipikus magyar séma szerint zajlik.
A befejezés azonban kitör ebbôl a sztereotípiából:
szerencsétlen értelmiségink egyszer csak felébred,
és rájön, hogy mindez csak rossz álom volt. Ám
ez sajátos katarzisnak bizonyul: feleségével közösen
éttermet nyit a házuk földszintjén, ahol a környékbeli
lakóknak olcsó, házias ételeket kínálnak.
A posztszocialista posztértelmiségi megtalálja helyét
a kapitalizmus világában: megvalósul a látszólag
két, egymáshoz nem illô világ szimbiózisa.
Happy end. Szánalmas, mégis meglepôen optimista és
üdítô.
Ne áltassuk magunkat,
hogy hasonló happy end részesei lehetünk hamarosan a
valós életben is. Az ilyen típusú folyamatok
nagyon lassan mennek végbe. Edward T. Hall amerikai antropológus
a Rejtett dimenziók címû könyvében azt
állítja, hogy általában három nemzedéken
át tart, amíg a faluról jöttek városlakóvá
alakulnak. Feltehetôen az sem tart rövidebb ideig, míg
a szocializmusból jöttek kapitalizmus-lakókká
alakulnak: sem Lengyelországban, sem Magyarországon.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu