Éppen egy éve, hogy Jelcin elnök átadta a hatalmat megbízott utódjának, Vlagyimir Putyinnak, s azóta túl vagyunk már a 2000. március 26-i orosz elnökválasztás következményein is. Kialakult a hét elnöki megbízott által irányított elnöki körzet, befejezéséhez közeledik a felsôház átalakítása. Megvalósult az adóreform. Az Oroszországi Adóügyi Minisztérium jelentése szerint 2000. június végéig a költségvetési törvényben elôirányzottakhoz képest valamivel több mint másfélszer nagyobb bevételhez juttatta a központi költségvetést az „adóminisztérium”. De még a Pénzügyminisztérium által elôírtakhoz képest is kb. 119 százalékos a „tervteljesítés” a hivatalos adatok szerint. A két szám közti eltérés (a duma által meghozott költségvetési törvény számai és a Pénzügyminisztérium elôírásai között) is olyan sajátossága Oroszországnak, mely még a jelcini korszak öröksége. Ám a nyilvánvaló növekedés már nem köthetô a jelcini korszakhoz: a bevételek növekedése mögött a legnagyobb oroszországi cégek befizetései állnak. Ez is olyan jelenség, amely az elmúlt évtizedben nem volt mindig így.
Érdemes rögzíteni, milyen volt az ország abban a pillanatban, amikor Putyin átvette az irányítást. S az ország fogalma alatt semmiképpen sem a moszkvai hatalmi játszmákat értjük. A cikk szerzôinek alaptétele az, hogy bár nyilvánvalóan fontos, hogy ki tartja kezében a moszkvai kormányrudat, az orosz politikát nem lehet egyszerûen az ottani személyi kombinációk alapján megérteni. Bár a huszadik század utolsó évtizedének tudományos beszédmódja szívesen használta a „nagy trendek” vagy „nagy narratívák” nyomán levonható következtetéseket, a valós helyzet az, hogy az évtized során szinte évente megújuló – és magát mindig a legutolsóként és megváltoztathatatlanként bemutatni szándékozó – értelmezések sorra csôdöt jelentettek a valóság kicsiny igazságaival találkozva. Ennek az oka az volt, hogy maguk az elemzôk sem voltak tisztában azzal, hogy egy folyamatosan átrendezôdô, fluxus-szerû világhelyzetet akarnak strukturalista módon, elôre beépített trendeket feltételezve megmagyarázni.
A globalizáció, ahogy azt a kilencvenes évek elsô felében el illett képzelni, nem azért fulladt ki, mert csôdbe jutott, hanem azért, mert virtuális hazárdjátékból nem tudott valós történéssé válni. A lesajnált regionális erôk voltaképpen erôsebbeknek bizonyultak, legfeljebb azt kellett tudomásul venni, hogy ha nem megy szépszerével, akkor az erôszakos összeomlás képeivel fejezik ki igazságaikat. A kilencvenes évek második fele nem kis részben arról is szólt, hogy a modern világ sem alakítható át részvénytársasággá, pláne olyanná nem, amelyet családi betéti társaságok irányítási módszereivel akarnak kormányozni. Az évtized elején még hatalmi ágnak tûnô hírközlésrôl pedig kiderült, hogy cifra szolga.

Nagy narratívák pedig nincsenek

Ahhoz, hogy visszatérjünk az évtized során kizökkent tudományos diskurzusok normális menetéhez, meg kell érteni, hogy az, amit a kilencvenes évek során „nagy narratívákként” és „globális trendekként” értelmeztünk, voltaképpen fantomok voltak. A nagy narratíva nem más – Braudellel szólva –, mint a történelmi idô leghosszabb, évszázadok során ható egységének, a longe durée-nak belekényszerítése a történelmi idô itt és mostját jelentô spaciale fogalmába. Efemer jelenségek alapján próbálunk tehát hosszú távú következtetéseket levonni. Ez természetesen képtelenség.
A másik nehézség, ami a posztmodern diskurzus szakmai hitelképességét nullává teszi, az a részletek és tények iránti teljes érzéketlensége, illetve a látszat és valóság önkéntelen összemosása. Egyfelôl a modern tömegkommunikáció tudatosan törekszik arra, hogy Honolulutól Kamcsatkáig ugyanaz az instant információ, kicsit nyakatekert szóval infotainment jusson el a fogyasztókhoz. Eközben épp a valóság, a mûholdról nézve értelmezhetetlen helyi sajátosságok, a mozaikdarabkák tûnnek el, illetve mosódnak egybe. Másfelôl a posztmodern elemzôk számára egy adott történelmi folyamat részletei is ismeretlenek. Így kerül elénk az antiszemita kelet-európai tömegek, a „turáni-szláv parasztállamok” képzavara, amelyet barátságosan színez a kopaszra borotvált orosz maffiózók és a muzulmán fundamentalisták vagy éppen a Lenin-kép alatt felvonuló hetvenéves orosz bábuskák képe. Ezekben az általánosításokban nem az a baj, hogy adott helyen és idôben ne lettek volna vagy ne lehetnének igazak, hanem az, hogy általánosan, a valós helyzet feltárása helyett vetjük be ôket. Oroszországról, illetve a szovjet térségrôl szólva már a nyolcvanas évek utolsó évei folyamán is megfigyelhetô volt, hogy az elemzôk nagy része éppen a lokális folyamatokkal nem tudott mit kezdeni.
Ugyanígy nem érintette meg a térség szakértôit a Szovjetunió civilizációs öröksége sem, holott megkerülhetetlen mind a makroelemzések szintjén, mind gazdasági, demográfiai, társadalmi szempontból, mind pedig a sajnálatos módon bô évtizede aktuális etnikai konfliktusok szempontjából.
A Szovjetunió civilizációs örökségén természetesen nem a homo sovieticusként besorolt embertípust, az „átmentô” gazdasági és politikai elitek maszkabálját értjük, hanem az örökös fejlôdésre, modernizációra alapuló „szocialista társadalom (társadalmak)” létezését, továbbélését olyan korban, melyben az már nem mûködik. Ám ezen esetben kérdés, mi mûködik helyettük. Elvégre Oroszország, túl az 1998. évi nagy pénzügyi válságon, meglehetôsen szívós túlélônek bizonyult.
Legalább ennyire szívet szorító a közép- és kelet-európai értelmiség viszonya saját jelenéhez. A kilencvenes évek hajnala éppen azt mutatta volna, hogy ez az értelmiség alkotójává válik saját sorsának, mi több, még a Nyugat felé is fontos kulturális összekötô kapoccsá válhat. Ezzel szemben éppen az ellenkezôjét láthatjuk. Kialakult a totális reflexió társadalma, amelyben a közép- és kelet-európai értelmiségi jó esetben az infotainment beszállító kisiparosaként mûködött, rosszabb (és általánosabb) esetben a globális infotainment által tükrözött és alaposan félremagyarázott hírmorzsák alapján ijesztgette a saját közvéleményét. Hozzá kell tenni, hogy a közvélemény kiszolgálása kizárólag akkor lehet sikeres, ha a nagyközönség által ismert, örökölt, tanult közhelyeket erôsíti meg, ha a nagyközönség büszke balítéleteihez nyújt megerôsítô adalékokat. Ily módon, végsô soron, minden hír és hírmagyarázat elnyeri helyét és helyiértékét egy olyan rendszerben, amely régi és jól ismert, könnyen fogyasztható közhelyekbôl építkezik. A közhelyek eme rendszerében pedig, szükség szerint jó és rossz, de kizárólag a közismert és ezért leegyszerûsítô, általánosító képbe illeszthetô események és aktorok kaphatnak helyet. E tanulmány szerzôit két cél motiválta. Egyrészt éppen a régiók és nemzetiségek Oroszországát kívánják bemutatni, másrészt pedig kifejezetten olyan, módszertanilag új megközelítésben, amelyben egyszerre nem szokás mifelénk látni. (Igaz, másutt sem nagyon.) Bár Magyarországon nagy hagyománya van az oroszországi nemzetiségek, fôként az uráli, török és mongol nyelvet beszélôk kutatásának, még egyszer sem merült fel, hogy e kisebbségek – ha nem is mindig önként és örömmel kerültek belé – szerves részét alkotják Oroszország egészének. Amikor tehát az oroszországi múlt és jelen szövetének finom szálait kívánjuk kibontani, nemcsak a régiókra, hanem rájuk is figyelnünk kell. Az ország területének több mint a felét birtokolják, ha sok esetben ez az állapot csak névleges is. Ráadásul saját történelmük és társadalmuk is ott bújik meg a birodalmi keretek megszabta nagy narratíva alatt, de abba szervesen bele nem ágyazódva. Ezt az igazságot a maga legtragikusabb valójában éppen a csecsenföldi események mutatták meg.

Oroszország és mi

Az európai, majd késôbb a közép- és kelet-európai öntudat fontos elemei az Oroszországról és az oroszokról szóló, majdnem mindig negatív toposzok. Oroszország ebben a kontextusban negatív összehasonlítási alap, amelyhez képest „még mi is” jobbak, gazdagabbak és európaiak vagyunk.
A Boris Groys által „a Nyugat tudatalattijának” nevezett Oroszország tehát azt a szerepet tölti be nagyban a Rajna és a Visztula között, mint kicsiben Románia a magyar köztudatban. Ráadásul a nyolcvanas évekre ez az Oroszország-kép Nyugaton is tökéletes sikert aratott, miután 1968, 1979 és 1981 negatív tapasztalatai végképp kiszorították a nyugat-európai köztudatból az irodalmi reminiszcenciák alakította romantikus russzofíliát. Ebbôl következik, hogy a nyugati Oroszország-toposzok alapvetôen reflexiós természetûek. Nem az a lényegük tehát, hogy megértjük-e és meg kívánjuk-e magyarázni általuk Oroszország jelenségeit, hanem arról, mit gondolunk e jelenségek fényében magunkról.
Oroszország jelenségei kapcsán természetesen nem árt eleve leszögezni, hogy valóban különlegesek, hiszen az ország méretei, földrajzi és etnikai viszonyai jelenleg nem vethetôk össze más országokkal. A jelenleg szót azonban érdemes kiemelni. Azt, hogy Oroszország jelenleg a földkerekség utolsó nagy birodalmi szervezetû állama, amelynek tizenhétmillió-hetvennégyezer négyzetkilométernyi területét megannyi nemzetiség lakja, joggal érezhetjük az általunk megszokott nemzetállami keretekkel leírhatatlannak, mint ahogy ez így is van. De nem szabad elfelejtkeznünk egy nagyon fontos tényrôl. A birodalmi keretek nem csak Oroszországra, illetve a Szovjetunióra voltak jellemzôk a XX. század hetedik évtizedéig.

Birodalom és nemzetállam

Az Oroszország és a Nyugat közötti, a közép-kelet-európai értelmiségi mondavilágban megmagyarázhatatlannak tûnô együttmûködés ugyanis reális alapokra épült. Fontos megjegyezni, hogy míg a Gdansk–Varsó–Budapest–Zágráb-tengely (illetve a hozzájuk sokban hasonlító cseh és szlovén gondolkodás) elsôsorban a nyugati kereszténység, a rendiség és nemzeti-polgári forradalmak triászát hangsúlyozta (ez utóbbi egyébként a térség keletebbi kisállamainak is sajátja), addig a szigorú értelemben vett nyugati történelemnek volt (és ma is van) egy másik lehetséges olvasata. Ez pedig a Karolingok császársága, a hûbériség, a keresztes hadjáratok és a gyarmatosítás tengelyén jelöli ki a közösségi pontokat. Ezt a képet tovább árnyalja egy nagyon fontos tényezôvel. Kelet-Közép-Európa értelmiségi elitjei szívesen emlegetik, hogy polgári nemzetté válásuk során nyugati mintákat követtek.
A valóság viszont az, hogy paradox módon a nyugat-európai polgári nemzetek megszilárdulása, bár korábban kezdôdött, de lényegesen késôbb fejezôdött be, mint keleten, sôt helyenként még ma is tart. Ennek oka pedig éppen az volt, hogy a polgári és nemzeti állam megjelenése e területeken összekapcsolódott a gyarmatosítás kalandjával és a tengerentúli birodalom eszméjével. (Ez alól csak a Habsburg Monarchia jelentett kivételt, innen gondolkodásunk ez irányú szegényessége.) Azaz például a Harmadik és Negyedik Köztársaság egységes és oszthatatlan francia nemzetének tagjai szinte csak az anyaország polgárai voltak, s hozzájuk kapcsolódtak a világméretû birodalom különféle jogállású alattvalói, akik között lehettek teljes jogú francia polgárok, mint mondjuk a szenegáliak és kokinkínaiak, de lehettek protektorátus vagy gyarmati közigazgatás alá vetettek is. Azt, hogy ez a hatalmas birodalom mégis mekkora egységet és erôt tudott jelenteni, éppen a második világháború példája mutatja. Ráadásul az elsô világháború után a legtöbb gyarmati birodalom kifejezetten azzal próbált a válságból kivezetô utat találni, hogy különféle bôrszínû és kultúrájú alattvalóit az egységes birodalom teljes jogú polgárságának ideája felé terelte.
A portugál Novo Estado például kereken tagadta, hogy gyarmatosító hatalom lenne. Ehhez hasonló megoldással kísérletezett a Brit Birodalom is, és hosszú ideig úgy tûnt, hogy az új Nemzetközösség e birodalom új köntöse csupán. E ponton elégedjünk meg annak a leszögezésével, hogy Oroszország (majd a Szovjetunió) és a Nyugat viszonya multikulturális és multietnikus birodalmak kapcsolata volt jószerivel a hetvenes évekig (az aktuális szovjet fôtitkárok és francia elnökök rendszeres és hagyományosan „szívélyes” tárgyalásai mögött sem a személyes barátságot kell keresni). Ebbôl származik az a keserû történelmi tapasztalatunk is Oroszországról, hogy ami a közép- és kelet-európai értelmiségi számára érthetetlen volt, vagy éppen a népek börtönét jelentette, az a nyugat-európai politikacsináló számára magától értetôdô volt. Az ötvenes évek brit, francia vagy portugál politikusa ugyanis tiltakozott volna az ellen, hogy több kontinensre kiterjedô hazája nemzetállam, míg az orosz fél tapasztalata viszont az volt, hogy birodalma csak egyike a nagy nemzetközi hatalmaknak.
Nemzet és birodalom
Ezt nem véletlenül hangsúlyozzuk. Oroszország történelmének legalapvetôbb sajátossága, hogy nem nemzetállam. Ugyanakkor az orosz nagyhatalom kialakulása nemcsak abban tér el a nyugatiakétól, hogy nem tengeri, hanem szárazföldi hódítások sorozata volt, hanem abban is, hogy másképp oszlott meg a birodalom alapnépességének és periferikus népességének területe, mint a tengerentúli gyarmatbirodalmak esetében. Az orosz (és a vele hosszú ideig egylényegûnek számító ukrán és belorusz) népesség úgy települt keleti és déli irányba, hogy hatalmas zárványokban hagyta maga mögött a meghódított nem orosz lakosságot. Így a centrum és periféria viszonya Oroszországban gyökeresen más, mint Nyugaton. Az ország fô kulturális trendjeihez csak lazán kapcsolódó területek nem az ország határszélein helyezkednek el, hanem az ország testébe szervesen beilleszkedve élik – gyakorlatilag – saját életüket. Az abszolútnak és totalitáriusnak mondott orosz (majd szovjet) állam kisebb-nagyobb vehemenciával igyekezett kiterjeszteni az említett térségek feletti ellenôrzését. 1917-ig ennek legfôbb eszköze a térítés és az oroszosítás volt, míg a szovjet korszakban a szocialista iparosítás és a városodás. Míg a térítési és oroszosítási kísérleteknek még az európai Oroszországban is csekély eredményei voltak, többek között azért, mert az autoritás (a lokális és erôszakos térítés, oroszosítás) és a törvényesség konfliktusából Nagy Katalin uralkodása óta még a legelkötelezettebb cárok alatt is az utóbbi került ki gyôztesen, addig a szocialista, szovjet típusú civilizáció maradandó nyomot hagyott a Szovjetunió nem orosz népeinek, nemzeteinek fejlôdésében (lásd modernizáció és nemzetépítés).
Az 1917 után a szovjet térségben végbement politikai változások lényegét az jelentette, hogy az állam lemondott az oroszosításról (a pravoszlávia eleve kiesett a játékból), sôt hajlandó volt etnikai alapon szervezett, delegált hatalmi szervezetek kiépítését is támogatni. A bolsevikokra nagyon is jellemzô pragmatizmus a nemzeti önrendelkezés kimondásával és formális bevezetésével nemcsak a bolsevik államot mentette meg, de létrehozta a nemzeti fejlôdés intézményes kereteit olyan népeknél, etnikumoknál is, amelyek a századelôn a nemzetté válástól még igencsak távol álltak.
A Szovjetunió tárgyunk szempontjából és közjogi értelemben éppen nem a cári Oroszország örököse volt, míg a mai Oroszország a Szovjetunió közvetlen örököse. Míg az Orosz Birodalom szupranacionális jellegébôl fakadóan a nemzeti elem nem volt a politika szervezô eleme, a Szovjetunióban meghatározó szerepet kapott. Az új állam politikai, közigazgatási egységeinek kialakításakor nemzeteket, nemzetiségeket ismertek el, nemzeti-territoriális egységeket „konstruáltak” (másokat egyik népszámlálástól a másikig tartó idô alatt „dekonstruáltak”), mintegy elfogadva ezzel a közös, szovjet hazába tagolt autonóm fejlôdések lehetôségét. Ugyanakkor a közös ideológia olyan egységes életformát is terjesztett, amelybe csak beletörni vagy általa megtöretni lehetett. Nem kívánunk most ennek részleteibe belemenni, legyen annyi elég, hogy a hetvenes évek végéig ez a modell alapvetôen sikeresnek, sôt, részben exportálhatónak is bizonyult.

A szovjet civilizáció

A konszolidált szovjet civilizáció a szovjet történelem forradalmi szakaszának és a honvédô háborúnak a lezárultával teremtôdött meg, 1945 után és az 1970-es évek között. Az új, gyakran elôzmény nélkül megépült szocialista városok a tudatosan tervezett szocialista társadalom alapjai, mikrokozmoszai lettek, amelyek az „elmaradott, félfeudális” falvakhoz képest a civilizáció addig ismeretlen vívmányait jelenítették meg. Az egyentervek szerint felépített városok elsôsorban az ôket éltetô – gyakran stratégiai – ipari tevékenység, nagyüzem munkaerôvel (humán erôforrással) való ellátását szolgálták. Ugyanakkor ezek a települések közigazgatási központok lettek, a megfelelô hivatalnoki karral, regionális és részben nemzeti értelmiséggel, kulturális intézményekkel: óvodákkal, fôiskolákkal, sajtóval stb. 1939-ben, a szovjet ipari forradalom lezárultával a Szovjetunió népességének 32 százaléka volt városlakó, míg 1989-re a városi népesség aránya elérte a 66 százalékot. A városodás dinamikája addigra megszûnt, 1979-tôl egyértelmûen stagnált. „Az emberiség története bizonyára nem ismert ilyen gyors szárnyalást az elmaradottságtól, a patriarchális viszonyoktól, a kulturálatlanságtól a társadalmi haladás olyan magas fokára, mint amilyen napjainkban a szocializmus” – jelenthette ki büszkén a szovjet életformát dicsôítô mû szerzôje.
Valóban új civilizáció teremtôdött, mégpedig olyan, amely nem akarta erôszakkal oroszosítani mikrokozmoszai lakóit. A cél az általában vett orosz ajkú „szovjet ember” kitenyésztése volt. Az oroszság ugyan ennek a kevert etnikumok feletti öntudatnak a legfôbb külsô attribútuma volt, de ez csak a közös nyelv és egyfajta birodalmi kultúra szintjén létezett. A ma már közhelyszámba menô orosz regionalizmus gyökerei is itt keresendôk inkább, mint a klánok, maffiák és egyéb per definitionem megfoghatatlan struktúrák képében. Sôt, a jelenlegi oroszországi viszonyokra gyakran használt „új középkor” magyarázatok elméleteit is a 60-as, 70-es évek „Nyugatján és Nyugatjára” dolgozták ki. Az új, gyakran a semmibôl elôbújt szocialista városok lakói – az ipari munkástól a tanáron át a helyi irodalmi kiadvány szerkesztôjéig – és vezetôi egyaránt érdekeltek voltak a régiók közötti tervalku-versenyben. Az ipar és a köré települt, telepített közigazgatási város és társadalma, kultúrája olyan szoros szimbiózisban élt és él, amelynek átstrukturálása, megszüntetése beláthatatlan civilizációs katasztrófát okozna. Ugyanakkor viszont a külsô elemzôk éppen ennek a rendszernek a fennmaradásáért hibáztatják a mai orosz államot. Márpedig annak megértéséhez, hogy „miért viselkednek úgy, mint az oroszok” – hogy egy 1947-ben megjelent amerikai könyv címét idézzük –, a modern orosz regionalizmusnak a szovjet történelemben gyökerezô lényegét kell feltárnunk.
A szovjet politika és helyi politikák sikerének titka már Lenintôl kezdve nem volt más, mint a doktriner lózungok és a régiónként változó társadalmi, kulturális valóság kiegyezése, ha tetszik: asszimilációja. Ám az asszimiláció nem az 1924-tôl újraszabott, egymással közvetlenül határos régiók között zajlott, hanem a központ és ideologikus direktívái, valamint az egyes régiók között. Miután a meghirdetett ideológia célja az új civilizáció, elérésének módja pedig a fejlett iparosítás és az ezzel együtt járó városiasodás volt, az újraelosztásban mint adott rendszerben minden egyes régió igyekezett az érdekeit önállóan érvényesíteni. Ám a sikeres lobbizáshoz kellett az adott régió, szerencsésebb esetben nemzeti régió elismertetése.
Miután a szovjet típusú tervalku megszûnt, és az állam tudatosan kivonult a lokális „életszínvonal-politikából”, területenként eltérô drámaiságú helyzet állt elô föderációszerte. A lakótelepek népei – az oroszországi népesség túlnyomó része – a szegényebb (és zordabb, hidegebb éghajlatú) területeken szembesültek legelôször azzal a jelenséggel, hogy városaik, mikrocivilizációik valójában ideiglenes építmények. Szibéria egyes területein és a távol-keleti Tengermelléki Körzetben az elemi infrastrukturális szolgáltatások kerültek a csôd szélére: a vasbetonból épült panelházak még hosszú ideig állhatnak, ám az amúgy sem precíziós munkával beléjük épített vezetékhálózat, fûtési rendszer bármikor felmondhatja – és idôrôl idôre fel is mondja – a szolgálatot. Az orosz urbanisztikai szakemberek az elmúlt években folyamatosan adják vészjeleiket a központi és helyi hatalom felé, hogy a szovjet civilizáció alapjaként definiált modern városi életmód veszélyben van. Veszélyben van a pusztuló infrastruktúra és az azokat használó emberek milliói.
Nem véletlen a belsô népvándorlás egyértelmû trendje: a hajdan központilag ellátott arktikus, szibériai városokból egyre nagyobb számban költöznek el a lakók. Mind a helyi, mind a központi politika kénytelen szembesülni a szovjet civilizáció legfélelmetesebb társadalmi örökségével: azzal, ami már nem mûködik, de létezik. A kérdés most csak az: mi történik az ipari társadalom (számos preindusztriális zárvánnyal együtt) fönnmaradt keretei között a világ talán legnagyobb mesterséges ipari társadalmával? A válaszok eltérôek lehetnek. Vannak, akik a fenti – nem túlzó a szó – drámai helyzetbôl a reszovjetizálás útját javasolják, míg a másik véglet a nyilvánvaló állami (és össztársadalmi) felelôsség atomizálása, lokalizálása. Ez utóbbi politika a gazdaságilag fejletlenebb és „politikailag gyengébb” régiókban valóságos katasztrófával fenyeget. Az aránylag gazdag és jól ellátott városok, régiók megteltek, ezért a fenyegetô civilizációs, gazdasági-társadalmi veszély elhárítása újfajta „egységet”, szolidaritást igényel a föderációtól. Ám mindez nem feltétlenül vezet a szupercentralizált és a „kiegyenlítô újrafelosztás” gazdasági elvén alapuló birodalom feltámadásához. Igaz, a legutóbbi idôk történései ezt sem zárják ki, de találhatunk ellenpéldákat is. Az elmúlt évtizedben látványosan felvirágzó Moszkva vezetése például még arra is képesnek bizonyult, hogy az infrastruktúra folyamatos építése mellett szubvenciókkal segítse a leszakadt rétegeket. Így alakulhatott ki, hogy Moszkvában még a nyugdíjasok között is ritka, ha valaki ezer rubel (kb. 10 000 forint) alatti járandósággal kell, hogy beérje, miközben a másik fôváros, az európainak tartott Pétervár látványos szegényedése közepette magasan kvalifikált kutatók jussa marad az ötszáz rubeles éhbér, esetleg a biztonsági ôri szolgálat egy nagy áruházban. Luzskov Moszkvája (és a többi donor körzet) egyébként éppen ezért tiltakozik a tervezett adóreform azon intézkedése ellen, amely a helyi hatalmakéból a központi hatalom kezébe adná az Oroszországban legrendszeresebben beszedett adónemet, a hozzáadott értéket. A regionális eltérések azonban nemcsak gazdasági jellegûek,
a kultúra vagy éppen a vallásszabadság jelenléte legalább ennyire meghatározó. Miközben ugyanis Irkutszkban szemináriumok és közigazgatási akciók sorával igyekeznek meggátolni az orosz lakosság körében egyre jobban terjedô karizmatikus-protestáns mozgalmakat, Vlagyivosztok nem emel kifogást a jelenlétük ellen.

A régiók Oroszországa

Az eltérô gazdasági adottságú régiók mint politikai terek eltérô módon alkalmazkodnak a normatív újraelosztás megszûntével kiváltott helyzethez. Alapvetôen két stratégia különböztethetô meg. Az orosz periféria politikailag és társadalmilag forró pontjain a „különleges reagálás”, a tûzoltás jellemzi a vezetôk tevékenységét (például a Távol-Kelet, Csukotka, az északi Tengermellék vidékén). A politikailag stabil térségekben a posztszovjet átmenet békésebb, nyugodtabb viszonyokat teremtett a rituális-procedurális demokrácia keretei között. E vidékek elitje helyi gyökerû, nem kívülrôl – az országos, központi nagypolitikából – érkezett „hôsökbôl” tevôdik össze (mint amilyen Lebegy és Ruckoj). Társadalmi és politikai elôéletüket tekintve leggyakrabban a peresztrojka korszakának másodvonalbeli lokális gazdasági kádereibôl rekrutálódtak. Ez az új típusú, szovjet eredetû helyi elit laboratóriumi tisztasággal leginkább a Volga menti területeken figyelhetô meg.
A szovjet-orosz vidék egyik öröksége ez. A szovjet társadalomépítés, a nagy „civilizációs fordulat” forradalmi szakaszának lejártával a konszolidálódó unióban egyre hátrébb szorultak a Moszkvából küldött komisszárok, és egyre inkább elôtérbe kerültek a helyi káderek. A hatvanas évektôl a területi, (nagy-)városi pártbizottságok vezetôi túlnyomórészt a helyi mezôgazdaságból, iparból kiemelkedett-kiemelt gazdasági káderekbôl kerültek ki. Ezek a helyi és helyi gyökerû pártvezetôk, mint országnyi területek urai és vezetôi, már egyszerre lehettek az ideologikus központi hatalom helyi képviselôi és a helyi társadalom, gazdaság érdekeinek képviselôi a központi pártapparátus elôtt. A szovjet állam és a központosított tervgazdaság gyengülésével ez utóbbi funkcióik lettek erôsebbek, s a peresztrojka éveiben már szinte csak ez maradt számukra. A helyi érdekekért lobbizó regionális „gazdák” és közvetlen munkatársaik színeváltozásának társadalmi elfogadását épp ez magyarázza.
Egyes Oroszország-szakértôket kifejezetten zavar, hogy a regionális vezetôk (kormányzók, elnökök stb.) nem írhatók le az országos, parlamenti politikai pártok és azok programjai alapján. Különösen igaz ez a gazdatípusú regionális vezetôkre, akik aztán igazán magukénak vallják az orosz „vidéki” elit krédóját: „Vidéken az emberek (értsd: a vezetôk) az ügyekkel foglalkozzanak, és ne a politikai osztályozással!” Az ideológia, a politikai programok az adott terekben érdektelenek és értelmezhetetlenek. Ott csak kétféle vezetô létezhet: a jó és a rossz gazda. A peresztrojkából „átmentett” elit békés, „procedurálisan demokratikus” uralmára Asztrahány, Volgográd, Szaratov a legjellemzôbb példa.
Az 1993. októberi belpolitikai földrengést a Jelcin vezette Oroszország azzal hagyta sikeresen maga mögött, hogy elfogadta a régiók országokká válását (s Putyin reformjai éppen ezt a folyamatot igyekeznek visszafordítani). 1993–94 folyamán a régiók és a központ viszonya, az egyes régiók jogi státusa konszolidálódott, institucionalizálódott. Az egyes köztársaságok, megyék, autonómiák és a két fôváros egyre hatékonyabban léptek fel a központtal szemben. A Kreml által elfogadott gyenge állam politikája a gyakorlatban a be nem avatkozás politikája lett a régiókon belüli „belpolitika” kérdéseibe.
1994 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy gazdasági források hiányában a központi állam nem akadályozhatja meg az orosz regionalizmus új rendszerének kialakulását, sôt azt elfogadja, és kétoldalú szerzôdésekben szentesíti. E politika logikus következménye lett mindenfelé a „szovjet” (azaz a tanácsrendszeri) örökség lokális lebontása. Moszkva olyannyira nem avatkozott bele ebbe a folyamatba, hogy 1996 januárjában és februárjában az orosz alkotmánybíróság precedensdöntést hozott: megsemmisítette az altáj-vidéki és a csitai terület törvényhozóinak határozatát, amellyel a helyi végrehajtó hatalmat a regionális törvényhozás ellenôrzése alá kívánták vonni. A végrehajtó hatalom kivonása a törvényhozók kontrollja alól a Kremltôl sem idegen, ám ez „vidéken” a Kremltôl függetlenül zajlott. A „központ”, a föderatív állam a régiókon belüli politikai harcokban ma már nem döntôbíró, legföljebb a lokális belpolitikában kijátszható „erôfaktor”.
Az 1993 utáni orosz regionalizmus fô sajátossága az, hogy a Föderáció jogalanyai között nemcsak jogi aszimmetria (Udmurtia például parlamenti köztársaság, míg Komiföld elnöki köztársaság), hanem költségvetési aszimmetria is van. Míg a szovjet típusú regionalizmus gazdasági szempontból normatív volt, addig ez az orosz regionalizmus, a „központ–vidék” kapcsolatában ez nem érvényesül. A gazdaságilag stabil, a föderatív és a világpiacon likviddé tehetô (fôként nyersanyag-) tartalékokkal rendelkezô régiók és az azokat tragikusan nélkülözôk között az életszínvonal minden mutatójában drámai különbségek alakultak ki. Ezzel párhuzamosan megfigyelhetô egy etnikai-territoriális aszimmetria is. Az ország lakosságának 83 százaléka vallja magát orosznak, míg az ország területének 53 százaléka etnikailag „címzett” terület. Különösen élesen jelenik meg ez a gazdaságilag hátrányos helyzetû, instabilabb régiók esetében. A regionális költségvetésekben a központi újraelosztásból származó források súlya régiónként és költségvetési évekként változó módon a 0 százaléktól az 50 százalékot meghaladó skálán mozog. Az utóbbi helyeken bukkannak fel kívülrôl érkezett „hôsök”, hogy megmentsék a régiót: a helyi lakosság és a helyi elit el is várja tôlük, hogy „kijárják” a központi források megszerzését.
A gazdaságilag stabil régiókban, ahol a központi újraelosztás szerepe csekély vagy nem is létezik, a végrehajtó hatalom feje úgy viselkedik, mint valami jó gazda. Az ilyen regionális vezetôktôl sem idegen a kijárás, a protekcionizmus, ám ennek legfôbb célja a központtól való koncessziók megszerzése. Így például Jurij Luzskov, Moszkva város feje sikeresen lobbizott föderációs szinten a moszkvai privatizációs program elfogadtatása, illetve az élelmiszerimport egyszerûsítése mellett. Luzskov Moszkvája nemcsak az új orosz kapitalizmus – tagadhatatlanul egyre jobban csillogó – kirakata, de a sikeres regionális (municipiális) orosz kapitalizmus sikeres modellje is lett. Ne feledjük, Moszkva nemcsak az Orosz Föderáció fôvárosa, de annak önálló jogalanya is. Luzskov az akkori moszkvai elsô titkár, Borisz Jelcin patronáltjaként kezdett emelkedni, 1987-ben. A városi szovjet adminisztrációtól a moszkvai kormány fejéig ívelô fél évtizedes pályája végig patrónusa pályájával párhuzamosan haladt. A rendszeresen bejáratos regionális fônökök közül ô jutott be legkönnyebben az orosz elnökhöz. Kapcsolatukra 1994–95-ben vetült árnyék, amikor is Korzsakov, Jelcin akkori bizalmi embere és Berezovszkij lejárató szándékú kampányba kezdtek, abbéli félelmükben, hogy Luzskov elnök akar lenni. A kampányt Luzskov a legkisebb népszerûségveszteség nélkül élte túl, mivel a lényébôl fakadó kép, „a tiszta és jó gazda” imidzse megvédte ôt. Ezt nem befolyásolta az a körülmény, hogy mint jellegzetes regionális vezetô, a polgármesteri hivatalt gyakorlatilag leválasztotta a városi tanácsról. Mint jó gazdasági szakember, adminisztrátor nemcsak a helyi törvényhozástól, a városi önkormányzattól tudta magát függetleníteni, hanem a városban székelô központi államtól is. Önállóságának záloga épp a sikeresen mûködô municipiális kapitalizmus. A város bevételei a Kelet-Európában hagyományos ingatlaneladásból, a város által alapított cégek mûködtetésébôl, valamint a jó gazdálkodásból származnak. E bevételek fölött Luzskov és hivatala gyakorolja az ellenôrzést, a városi tanácsnak sok köze nincs hozzá. A municipiális tulajdonú vállalatok (tiszta városi tulajdon, résztulajdon, vegyesvállalat) tevékenységi köre szerteágazó: a halfeldolgozástól a sütôiparon át, az ingatlancégen keresztül találunk közöttük turisztikai vállalatot, szállodákat, televíziós produkciókat elôállító cégeket (Moszkvában még a Pizza Hut és a Macdonald’s is részben városi tulajdonban van). Tevékenységük hozzájárul az országosan kiemelkedô kommunális és szociális kiadások forrásaihoz, de nyereségükbôl jut a régiók közti segítségnyújtásra is. Az ellátás minden téren Luzskov Moszkvájában a legjobb Oroszországban.
A Moszkvával megegyezô jogállású második fôváros, Szentpétervár azonban nem lett az orosz (municipiális) kapitalizmus vitrinje, mi több, a város drámai módon provincializálódott. A forradalom elôtti Oroszország kozmopolita fôvárosa elvesztette kozmopolita jellegét, a szovjet és poszt-szovjet Moszkva viszont „elnyerte”. Szentpétervár nem tudott Oroszország nyugati kapujává, valóban „különleges gazdasági övezetté” válni, ahogy teljes kudarcot vallott a legnyugatibb orosz régió, Kalinyingrád („leánykori nevén” Königsberg) ebbéli próbálkozása is. E sorok egyik írójának megrázó személyes élménye volt a hatalmas kalinyingrádi pályaudvaron a hosszú órákon át tartó ácsorgás abban a reményben, hogy operatôrével legalább egy, a pályaudvaron – hétköznap délután – átsuhanó vonatszerelvényt sikerül kameravégre kapni. Nem sikerült: Oroszország legnyugatibb kapuját a Nyugat valamilyen oknál fogva nem használja. A kalinyingrádi körzetben mûködô vegyesvállalatok túlnyomó többsége litván és lengyel tulajdonban van. A litván „nagytôke” alapvetôen abból profitál, hogy az Oroszországból Oroszországba (Kalinyingrádba) tartó áruk vámmentesen utaznak át Litvánián, ahol a vagonok tartalmát kipakolják. Így válhatott Litvánia az országban amúgy nem található nyersanyagok (kôolaj, stratégiai fémek stb.) jelentôs exportôrévé. Jellemzô a kalinyingrádi oroszok tudatára a város polgármesterének e tanulmány egyik szerzôje elôtt tett kijelentése: „Kalinyingrád immár harmadik generáció óta törzsökös orosz föld.”

Az orosz hisztéria

Oroszország politikai mentalitásának alapvetô eleme a külsô világból való kiszorultság következtében kialakult diszkomfortérzés. Az a kényszer, hogy Oroszországnak minden esetben „bizonyítania kell”, hogy nagy és erôs állam, amely képes megállni a világ elôtt, sôt ha kell, az egész világ ellenében. A nagy és erôs állam, amely képes megvédeni a népét, szükségszerûen centralizált. Így vált az orosz mentalitás alapvetô részévé a nagy és erôs állam és az azt megteremtô erôskezû vezetô tisztelete. Az erôs állam azonban éppen azon az áron erôs, hogy a nép gyenge. Magyarán szólva, a külsô reprezentáció sikerei érdekében a belsô viszonyok ellenében cselekszik. Nem azt az államot akarja fönntartani, ami van – és éppen ezen a ponton tér el ténylegesen az orosz mentalitás a nyugatitól –, hanem azt akarja megteremteni, aminek lennie kellene. Így lesz a nagyhatalmi politika kényszere Oroszország fejlôdésének csapdája, hiszen éppen azokat az erôket vonja el, amelyek a társadalom felemelkedését szolgálhatnák, ráadásul mentálisan is torzuláshoz vezet. Oroszország önképe ugyanis nem egyezik a saját valóságával: éppen azt tekinti természetellenesnek, ami e sorok szerzôi szerint természetes állapota volna. Az ország föderáció mivoltát.
Így történhetett meg, hogy az orosz történelemben mindig azok az uralkodók a pozitív példák, akiket saját történelmünkben el sem viselnénk. Az udvartartását és dinasztiáját kiirtó, országának harmadát elvesztô, maradékát pusztává tevô Rettenetes (IV.) Iván például a nagy uralkodó prototípusává válhatott, utóda, Borisz Godunov viszont jó szándékú, ámde mégis tragikus figura a szemükben. Rettenetes Iván nagyságának forrása viszont nemcsak a lokális hatalmak megtörése, hanem éppen az is, hogy ô volt az, aki 1552-ben elfoglalta Kazánt, s ezzel megtörte azt az erôt, amely nemcsak a mongol hódítással vált az orosz történelem diabolikus ellenpólusává, hanem már korábban. A Volgai Bulgária képviselte iszlám, valamint a déli füves pusztákon nyargaló nomádok már Kijev boldog idejében a pravoszláv földmûvesek nyugodalmas világának sötét ellenpontjai voltak.
1552 és 1583 között Oroszország nem csak a többnemzetiségû birodalommá válás útján indult meg: a kelet-európai régióért a X. század óta küzdô két világvallás, az ortodoxia és az iszlám között dôlt itt el a harc. Az iszlám hagyomány pedig – az orosz népmesék patriarchális „régi jó világának” megfelelô Kijev-szindróma párhuzamaként – éppen Bulgár országára hivatkozik, akár még a mai Üzbegisztánban is.
Így érthetô a probléma lényege. Oroszország – az anyaméhben egymást bekebelezô ikerpárokhoz hasonlóan – kebelezte be a vele párhuzamosan megindult fejlôdésû kelet-európai és közép-ázsiai iszlám területeket, amelyek, ahogy tudtak, végül is úgy szakadtak ki testébôl, mint Kronosz testébôl elnyelt ivadékai. A helyzet végzetes voltát viszont az jelenti, hogy a Volga–Urál-vidéken elnyelt eredeti ikerpár kiszakadása halálos lenne Oroszországra nézve. Nem következhet tehát be az, ami Nyugaton, ahol az egykori gyarmati birodalmak többé-kevésbé nehézségek nélkül tudtak visszavonulni anyaországukba. Ha Oroszország adná fel nemzetiségi területeit, akkor szükségszerûen fel kellene adnia a szibériai és a távol-keleti Oroszországot is, magyarán: az ország megszûnne létezni.
Ugyanakkor éppen a kulturális tradíciók átjárhatatlansága okozza azt, hogy a hódító voltaképpen nem tudott – és ma sem nagyon tud – mit kezdeni a meghódítottakkal.
A szovjet korszak nemzetiségi politikája is jószerivel ennek a következménye volt. Az egyes etnikai autonómiák kialakításával a központi hatalom mintegy rögzítette a kialakult helyzetet, azzal a feltétellel, hogy az általa kialakítandó lokális elitek maguk kötelesek a gondjaikra bízott terület stabilitásáról gondoskodni. Hiába a több évszázados együttélés, a közös birodalmi tradíció és a többé-kevésbé mindenütt beszélt birodalmi nyelv, Oroszország történeti önképébôl hiányzik e tanulságok tényleges levonása. Hiányzik annak elismerése, hogy az orosz nemzeti fejlôdés mellett az országban nem egyszerûen kisebbségek élnek, hanem önállóan fejlôdô nemzetek, amelyek, kényszerûen, éppen Oroszországon belül kell megvalósítsák útjukat. Ezek az utak pedig nem közigazgatási, netán hatalmi eszközökkel megrendszabályozható anomáliák, hanem az ország történelmi fejlôdésének szerves következményei. Az oroszok nagy többsége így, ideértve a moszkvai szellemi eliteket is, értetlen bizalmatlansággal szemléli kisebbségei különutaskodását. Még akkor is így van ez, ha a jelcini korszak óta a központi kormányszervekben rendre helyet kapnak a kisebbségek képviselôi, az akadémiai körökben pedig üzletszerûen ûzött sikerágazattá vált az ország etnikai helyzetével való foglalatoskodás.
Az orosz nemzeti fejlôdésnek az a legfôbb akadálya, hogy nem tesz világos különbséget a föderációba vont területek, valamint a tulajdonképpeni haza között. Oroszország létezik, „orosz” ország azonban nincs. Ebbôl aztán természetesen következik, hogy az ország nem folytat következetes regionális politikát. Moszkva, még pontosabban a moszkvai Kreml aktuális urai hol kényszerûen tudomásul veszik, hogy az ország régiók és nemzetiségek halmaza, de nem együttese vagy egysége, hol pedig megkísérlik felújítani az erôs cár IV. Iván óta jól ismert modelljét. Szembefordulnak velük, s maguk kísérlik meg egységessé formálni akart (azaz jószerivel nem létezô) népüket boldogítani. S ezzel az ördögi kör tovább tágul, hiszen az erôs állam megint csak önmaga valósága ellenében kell, hogy tevékenykedjék mindaddig, amíg ki nem fullad. Kalandjával azonban kifosztja a felfelé törekvô régiókat, miközben nem képes hatékonyan segíteni a lemaradókat. Kifelé szintén kényszerpályára jut. Ahelyett hogy hagyná az ország egyébként hatalmas természetes erôforrásait megnyílni, kisajátítja ôket, s az erôs állam – a saját maga által teremtett imaginárius veszélyekre, a maga keltette problémák megoldásának költséges voltára hivatkozva – igyekszik külsô segítséget kicsikarni szövetségeseibôl, de leginkább ellenfeleibôl. Így voltaképpen minden olyan kísérlet, amely Oroszországban a nyugati típusú centralizált államhatalom megerôsödésére irányul, szükségképpen hozza magával mindazt, amit az ország „keleti despotikus” voltának mítosza ígér. A bezártságot, a bizalmatlanságot, az alsó közigazgatási szintek kaotikus voltát. Amikor ugyanis a régióközi fejlôdést szétverni vagy legalábbis gátolni igyekszik, ahelyett hogy regulálná – éppen hogy akadályozza a belsô együttmûködést s ezzel a természetes nivellálódás folyamatát. Azt, hogy az ország régiók és nemzetiségek halmazából valódi egységgé alakuljon. Ráadásul, erôforrásainak véges volta miatt, elôbb-utóbb újra arra kényszerül, hogy elfogadja az egyes regionális elitek szerepét, s különalkukat kössön velük.
A gond az, hogy az orosz közvélemény (s nyomában a nyugati is) erôs államot akar, holott éppen ez gondjai fô okozója. Kaotikus volta ellenére a jelcini Oroszországban éppen azért tudott megindulni és többé-kevésbé lezárulni a nagy átalakulás, mert az államot gyengesége megakadályozta, hogy beavatkozzék a természetes folyamatokba. Ezt a keserû tanulságot éppen az elsô csecsenföldi beavatkozásból kellett levonnia. A Putyin által megindított reformfolyamatok igazi veszélye nem az, hogy rendezni akarja a jelenlegi föderáció közigazgatási és jogi káoszát, hiszen azt rendezni kell. Éppen úgy, ahogy az is világos mindenki elôtt, hogy a lokális elitek jelenlegi hatalmának megtörése nélkül nem lehet igazi demokrácia Oroszországban, ahol jelenleg éppen a regionális szinteken maradt meg a szovjet technokrácia uralma. Az igazi kérdés az, hogyan teszi mindezt. A jelenlegi eredmények éppen az erôs állam restaurációjának árnyékát vetítik elôre.
Ezen a ponton nem haszontalan, ha diskurzusunkba bevezetjük a Bibó által a közép-európai nemzetfejlôdésekkel kapcsolatban használt „hisztéria” kifejezést. Az orosz hisztéria lényege (és ez voltaképpen az egyetlen, amely ténylegesen a mongol, majd az aranyhordai függôség maradványa) a széttagolt pravoszláv földmûvesek államának alapvetô gyengesége, amelyet csak erôt mutatva lehet legyôzni. Ezzel szemben áll viszont azoknak a nemzetiségi területeknek a hisztériája, amelyek éppen az orosz erô áldozatainak hiszik (okkal vagy ok nélkül, de általában inkább okkal) magukat. A jelenlegi orosz válság oka éppen ez a hisztéria.

Köztársaságok és egyéb nemzetiségi területek

Ezt a képletet csak bonyolítja, hogy a legtöbb esetben nem beszélhetünk egyszerûen csak az „oroszok és kisebbségiek” ellentétérôl. Maguk az etnikumok között is hol kemény rivalizálás folyik, hol alkalmi lokális szövetségi rendszerek jönnek létre. Igaz, számszerû súlyuk közben csökkent (l. az 1. táblázatot ), s e téren a mai Oroszország helyzete gyökeresen más, mint a Szovjetunióé, ahol az oroszság alig tudta fenntartani a maga relatív többségét. Az adatok alapján két fontos jelenség állapítható meg. Egyrészt az, hogy Oroszország saját etnikai területtel nem rendelkezô kisebbségeinek lélekszáma csökken, s ebben a kazakok, a németek, az örmények és a zsidók egyaránt érintettek (azaz, a zsidó népesség csökkenését nem lehet csak az antiszemitizmussal magyarázni). A másik, hogy a népesség és a saját etnikai területek, pláne azok jogi helyzete és politikai befolyása nem állíthatók korrelációba egymással. A Jelcin régi fegyvertársa, Mihail Jefimovics Nyikolajev (az orosz név tôsgyökeres jakutot takar) vezette Szaha köztársaság ôslakosai, a jakutok (a saját nevükön szahák) lélekszáma csak egytizede a tatárokénak, és lényegesen elmarad a dagesztáni avarokétól vagy éppen az ukránokétól is. Ugyanakkor Szaha (teljes nevén Szaha szire) gazdasági és politikai jelentôsége messze meghaladja a föderáció legszegényebb területei egyikének számító Komiföld vagy éppen az ukránok befolyását.
A kétharmadnyi Nyugat-Európának megfelelô területû Jakutföld a maga több mint 3 000 000 km2-ével a legnagyobb köztársaság, e terület 40 százaléka az északi sarkkörön túl található. A legnagyobb és leghidegebb föderációs jogalany lakossága kb. egymillió, melybôl 382 ezer az „ôslakos”, míg a többi mintegy 120 nemzethez, nemzetiséghez tartozik. Szervezettségük és érdek-képviseleti súlyuk azonban adott esetekben jelentôsebb a számbeli súlyuknál – mégpedig azért, mert zömük territoriális szervezetben, önálló szövetségi jogalanyisággal élhet, s ettôl meg sem lehet fosztani. Egy-egy nemzetiségi terület irányítása tehát eleve ugródeszkát jelenthet az országos politikában való részvételhez, ahogyan a szovjet korszakban is. (A putyini reformok éppen ezt igyekeznek kiküszöbölni.) A nemzetiségi területek legerôtlenebbje is nagyfokú autonómiával bír, s így, ha másként nem, de nemzetiségi alapon szembeszállhat a központi akarattal. Az etnikai autonómiák csúcsát jelentô köztársaságok pedig formálisan is szabályos államot alkotnak az államban. Saját elnökük, kormányuk, parlamentjük van, saját állami jelképekkel, önálló hivatalos nyelvvel és saját karhatalmi szervekkel rendelkeznek. Nagy a gazdasági önállóságuk is. A legerôsebbek a pénzügyi függetlenséget is kiharcolták, hogy csak a közös, föderációs költségeket (külügy, hadügy, pénzügy stb.…) fedezô költségeket utalják tovább az általuk beszedett adókból. Természetesen fenntartják maguknak ásványkincseik és egyéb természeti erôforrásaik felett való rendelkezés elsôdleges jogát is, amirôl aligha lehet egyszerû adminisztratív úton lemondásra kényszeríteni ôket.
Ráadásul e nemzetiségi területek nemcsak annyiban válnak el az ország egészétôl, hogy az ott élô ôshonos, tituláris nemzetiség számára ezek jelentik az elsôdleges hazát a föderációval szemben, hanem e területeken belül eleve másként értelmezik a kisebbség és többség, az államalkotó nemzet és a nemzetiség fogalmait. E régiók gyengébbjeiben a tituláris nemzetiség elszánt vagy éppen csüggedô küzdelmet folytat a saját, területen belüli érdekérvényesítésért, az erôsebb, helyi elittel és többséggel rendelkezô
autonómiák azonban világosan érzékeltetik, hogy az adott területen ôk jelentik az államalkotó többséget és az – általában orosz – bevándorlók a kisebbséget. Bár az orosz sajtó ilyen esetekben rendszeresen felveti az „etnikai fasizmus” vádját, valójában arról van szó, hogy az adott terület hatóságai – kölcsönösségi alapon – igyekeznek elégtételt venni lakosaik vélt vagy valós sérelmeiért. Tehát ha a moszkvai rendôrség a dagesztániakat vegzálja, akkor a dagesztániak az oroszokon állnak bosszút (általában nem a helyi, hanem a jövevény oroszokon).
Ugyanakkor az is tudnivaló, hogy az ország területének ötvenhárom százaléka nemzetiségi terület, s e területeken az ország lakosságának tizennyolc százaléka él. Ennek az eltérésnek, miszerint a nemzetiségek a számarányukhoz képest sokszorosan nagyobb területet birtokolnak, az oka abban keresendô, hogy az ország ritkán lakott, de hatalmas természeti erôforrásokkal rendelkezô szibériai területei zömmel nemzetiségi területek (2. táblázat).
E területek többsége szuverén, nemzetközileg jogképes államalakulatnak tekinti magát. Számos alkotmány a külön állampolgárság intézményét is rögzíti, bár hozzáteszi: a köztársasági állampolgárok egyben a föderáció állampolgárai is, a föderációnak a köztársaság területén tartózkodó állampolgárai azonban nem számítanak automatikusan az adott köztársaság állampolgárainak. (Más esetekben, mint például Adigeában, kikötik, hogy a helyi törvényhozás helyeinek 51 százalékát föltétlenül az ôslakóknak kell kapniuk, holott a köztársaságban ma már orosz többség érvényesül.) A szuverén jogalanyiság adott esetben tûnhet illuzórikusnak, hiszen nem valószínû, hogy a 29 000 ôshonos lakta Evenkiföld 1996-ban elfogadott alkotmánya alapján nemzetközi hatalommá válna, de például a magyarországi letartóztatása alapján elhíresült alumíniumbáró, Bikov és a leszerepelt politikus, Sumejko kettôse 1999 nyarán jól megvetette a lábát ezen a területen, hogy Alekszandr Lebegy krasznojarszki kormányzó ellen sikeresen lépjenek fel. Lebegy, Krasznojarszk ura, nyilvánvalóan jó kapcsolatokat ápol még Hakaszia elnökével, Alekszej Lebeggyel, aki a saját testvéröccse. 1998-ban felmerült annak a lehetôsége is, hogy a krasznojarszki kerületbôl 1992-ben kivált kis, török alaplakosságú köztársaság visszatérjen anyaterületébe.

Haza és haladás

Akadtak olyan kis népek, amelyeket meg sem érintett a politikai nemzetté válás folyamata. Ilyenek a Szaján-hegységben élô tofalarok, az evenkiföldi jukagirok, az eszkimók vagy az Amur mentén élô tunguzok maradványai. Jellemzô a szovjet-orosz politológiai kutatások ez irányú felületességére, hogy szinte meg sem említik ôket. Holott a saját territóriummal nem rendelkezô etnikumok jelentôs része nem jövevény, mint a németek, zsidók vagy a koreaiak, hanem olyan ôshonos, akiknek a lélekszáma alatta maradt annak, ami egy territórium kialakításához kellett. Ugyanakkor olykor a kijelölt nemzetiségi territórium határain belül az adott etnikumnak csak egy töredéke él, és még annak sem minden tagja beszéli anyanyelveként az etnikum nyelvét.
A legkirívóbb eseteket elôre felsoroljuk: Karéliában csak a karélok 63 százaléka él, de alig több mint a felük vallja anyanyelvének a finn legközelebbi rokonának számító nyelvet. A mordvinoknak csak 29 százaléka él a köztársaságban, a tatároknak csak 32, a mariknak 50, a csuvasoknak pedig 51 százaléka. Az anyanyelvhasználat azonban általában mindenütt eléri vagy meghaladja a tituláris etnikumhoz tartozó lakosság háromnegyedét, általában nyolcvanöt-kilencven százalékos.
Akadtak népek, amelyek megkapták ugyan a saját territóriumaikat, de nem rendelkezvén saját elittel, voltaképpen csak nevükben gazdái a területüknek. Ezek leginkább Szibéria és az arktikus vidékek ôslakói. E területek mindegyikén orosz többség érvényesül, s a tituláris nemzetiség számaránya sehol sem haladja meg a 16 százalékot. Vannak népek, amelyek többé-kevésbé zavartalanul élhetik az életüket. Ilyenek az evenkik, csukcsok és korjákok, s vannak, akik számára az önálló terület még az indián rezerváció biztonságát sem nyújtja, e népek közül a legtragikusabb sorsúak a hantik és a manysik, akik önálló körzetük lakosságának mindössze 2 százalékát alkotják. Hozzájuk hasonlóan a föderáció leggazdagabb területének számító Jamali Nyenyec Autonóm Körzet (a tituláris etnikum számaránya 4 százalék) legfeljebb a nevében nemzetiségi terület már. Bár a szovjet-orosz etnikai nómeklatúra szerint önrendelkezéssel bíró, saját írásbeliséggel rendelkezô népek, a nagy olajtársaságok nyomásával szemben e népek ugyanúgy védekeznek, mint Alaszka és Brit-Kolumbia ôslakói. Elmenekülnek, idônként kétségbeesett kísérletet tesznek az ellenállásra, illetve külsô segítôktôl várják a megváltást. E külsô segítôk legaktívabbja Szaha. A jakutok az északi népek közül az egyedüli sikeres érdekérvényesítôk, sôt a föderáción belül is az egyik legsikeresebbnek számítanak.
A második szintet azok az etnikai területek alkotják, ahol a tituláris nemzet számszerûen kisebbségbe került, és a köztársaság irányításában is háttérbe szorult. Ezzel szemben presztízse vagy saját elitjének jó stratégiája következtében sikeresen tudja érvényesíteni saját érdekeit a köztársaságon belül. E köztársaságokra jellemzô az erôs települési aszimmetria, a jövevény lakosság túlsúlya a szovjet idôkben kiépült városok lakosságából ered, a vidék az ôslakosság kezében van. E köztársaságok olyan zónában fekszenek, ahol – gyakran a környezetükhöz képest is – kiugróan magas az iparban foglalkoztatottak aránya. Ez jól megfogható jelenséget takar: a szovjet civilizáció e területeken (is) importnövény, az uniformizált városokba szabadon ömleszthetô ipari populáció voltaképpen a harmincas évek óta a földjükrôl elûzött orosz parasztok leszármazottaiból áll, míg az etnikai populáció jobban megôrizte a rurális életformát. Mindezek mellett e köztársaságokra jellemzô az a folyamat is, hogy a tituláris etnikum fokozatosan erodálódik, mind nagyobb számban veszti el anyanyelvét és hagy fel eredeti életmódjával. A külön kiemelt Karélián (10 százalék) és Burjátián (24 százalék) kívül Dél-Szibériában Hakasziát (11 százalék) és az Altáji Köztársaságot (31 százalék), az ország európai területének középsô és északi részén Komiföldet (23 százalék), Udmurtiát (31 százalék), Mari Elt (43 százalék) és a Mordvin Köztársaságot (33 százalék) említhetjük e sorban. Hakasziában a helyzetet bonyolítja, hogy az ôslakos, török nyelvû, de nem muzulmán népességet szabályos feudális függôségbe vonták a Mongólia Hovd megyéje felôl odavándorolt muzulmán kazakok.
Vannak köztársaságok, ahol a kisebbségbe került tituláris nemzetiség meg tudta tartani a politikai vezetést, és így a föderáció szintjén is rendelkezik vagy legalábbis Putyin reformjaiig rendelkezett érdekérvényesítési lehetôséggel.
E köztársaságok sorába az alábbiak tartoznak: Baskorsztán (22 százalék), Szaha (33 százalék), Karacsáj-Cserkeszföld (41 százalék), ahol eleve két ôshonos elit küzd egymással, és Adigea (22 százalék), ahol az alkotmány rögzíti, hogy a helyi törvényhozás, a Haet helyeinek 51 százaléka illeti meg az ôslakókat. Formálisan, csak a számok alapján ide sorolhatnók még Kalmükiát (45 százalék) és Tatarsztánt (48 százalék), de két ok miatt nem tesszük: egyrészt, mert a relatív többség e köztársaságokban a tituláris nemzet kezében van (az oroszok aránya Tatarsztánban 43 százalék, Kalmükiában 38 százalék), másrészt, mert érdekérvényesítô képességük kiemelkedôen jó (különösen a tatároké). A tituláris nemzet belsô kohéziója – Baskorsztán kivételével – mindegyik köztársaságban magas fokú, nyelvük, kultúrájuk nem erodálódik. A baskírok számára sem csak az orosz, sokkal inkább a tatár nyelv és kultúra jelenti a kihívást.
Az alábbi köztársaságokban van abszolút vagy relatív többségben a tituláris nemzet: Tatarsztán, Kalmükia, Csuvas Köztársaság (68 százalék) Észak-Oszétia (53 százalék), Ingusétia (71 százalék, az utolsó adatok még az együttes Csecsen–Ingus Köztársaság korából vannak), a szibériai Tuva (64 százalék) és a szakadár Csecsenföld (nincs korrekt adat). Két másik köztársaságot is meg kell említsünk a Kaukázus északi elôterébôl: a Kabard–Balkár Köztársaságban a két tituláris nemzetiség számaránya 57 százalék, míg Dagesztán ôshonos lakosai együttesen a köztársaság populációjának 73 százalékát teszik ki, s itt a legkisebb az oroszok aránya, mindössze 9 százalék. Van még két autonóm terület, ahol egyértelmûen többségben van a tituláris nemzetiség, ilyen a Komi–Permi (60 százalék) és az Agai Burját (55 százalék), de e területek tituláris nemzetiségei az anyaköztársaságban egyértelmûen kisebbségben vannak.
E számok mögött korántsem egységes politikai kultúra áll. Oroszországban a föderáció szintjén valóban mûködnek a demokrácia és a piacgazdaság keretei. Távol Moszkvától azonban más a helyzet. E régiók mindegyike saját útját járja, vezetôi általában riválisok nélkül állnak az élükön. Különösen így van ez a nemzetiségi területeken, ahol a fô törésvonalak nem a politikai vagy gazdasági megfontolások, hanem etnikumok és vallások között húzódnak. Demokráciát követelni e köztársaságokban általában azok a csoportok szoktak, akik úgy érzik, hogy a helyi nemzeti elit kormányzó csoportjával szemben nem elég erôsek. Fellépésük így rendre a „nemzeti érdek” elárulásának minôsül, ôk pedig arra kényszerülnek, hogy fölfelé, Moszkva irányába tekintgessenek. A „demokrácia” követelése általában, az ismert esetekben, a territoriális aszimmetria feladását célozza. Ebbôl viszont az következik, hogy szükségszerûen válik lehetetlenné az a folyamat, ami Oroszország valódi demokráciává alakulását jelenthetné: a helyi demokráciák kialakulása. Ezt a folyamatot nehezíti, hogy ezek az etnikai zárványok nemcsak nyelvükben különlegesek, hanem társadalmi szervezetükben is. Zömükben archaikus társadalmi rendben élnek, jelentôs részük ráadásul inkább kapcsolódik kultúrájában az iszlám világhoz vagy éppen a tibeti buddhizmus kultúrájához, mint Kelet-Európához. A nyolcvanas-kilencvenes évek során bekövetkezett nemzeti megújulás vagy tényleges újjászületés korszaka pedig éppen hátrafelé, az archaikus életforma megerôsödése irányába lökte ôket. Részben gazdasági kényszerbôl, hiszen a hagyományos életforma gyakran jobb túlélési lehetôségeket biztosított, mint az összeomló szovjet ipari társadalom, amely egyes területeken ki sem épült. A szovjet rendszer, hangzatos jelszavai ellenére, voltaképpen gátolta e kis népek társadalmi fejlôdését. A sztálini tisztogatások éppen azt a gazdag, tekintélyes és iskolázott réteget tüntették el, amely alkalmasnak bizonyult volna arra, hogy egy társadalmi átalakulás katalizátora legyen. A túlélôk a szegény és archaikus körülmények között élô rétegek lettek, akiket elláttak ugyan a modernizáció külsô kellékeivel, valójában hagyták ôket a saját hagyományos kereteik között élni. Miközben a szovjet rendszer makacs vallásüldözést folytatott, s a muzulmán területeken nemcsak a formális vallásgyakorlást tiltották, hanem megalázó gatyavizitekkel ellenôrizték, hogy valaki körülmetéltette-e fiúgyermekeit, vagy sem, a tényleges társadalmi gyakorlattal szemben tehetetlennek bizonyultak. Így például mit sem tudtak tenni a többnejûség gyakorlata ellen a Kaukázusban és Közép-Ázsia déli területein. Egyetlen látványos gesztusra futotta erejükbôl: a második világháború után, 1947-ben a Szovjetunióban rövid idôre ismét bevezették a törvénytelen gyermek fogalmát. Délen ez a törvény éppen a másodfeleségek vétele ellen irányult, sikertelenül. Egyébiránt megmaradtak a hagyományos házassági és esküvôi szokások, a nagycsaládok és ahol voltak, a törzsek rendszerei.
A szovjet rendszer tehát voltaképpen nem tett mást, mint hogy szentesítette e területek külön fejlôdését, etnikai alapon felcímkézte és egymástól elszigetelte e területeket, majd ellátta ôket a modern államiság formális kellékeivel. E kereteket pedig mindegyikük úgy töltötte ki, ahogy tudta. Az etnikai régiók minden polgára automatikusan szovjet állampolgár lett 1924-re az akkori Szovjetunió területén, s jogfolytonosan vált az Oroszországi Föderáció állampolgárává 1991 után.
A szovjet gyakorlat így homlokegyenest ellenkezôje volt a cári Oroszországénak, amely elsôsorban a tradicionális elitekkel való együttmûködés útját választotta, de óvakodott megadni az állampolgárságot a Sztyeppei Fôkormányzóság és a Turkesztáni Fôkormányzóság muzulmán ôslakóinak.
E területek etnikai alapú szervezete pedig lehetôvé tette, hogy a kelet-európai kisnemzeti államok simulacrumai jöhessenek létre. A látszólagosság nemcsak abban nyilvánult meg, hogy e területek egy nagyobb egységbe ágyazva mûködtek, hanem abban is, hogy a nemzet fogalma itt mást jelentett, mint ami a kelet-európai térségben megszokott.
Az új hatalom kiépülésének egyik kulcsszava az „ôshonosítás” (korenyizacija) volt, amely részben azt jelentette, hogy a központi hatalom az általa teremtett új nemzetiségi eliteknek adta át formális állami funkciói egy részét. Ezzel párhuzamosan az is a feladatává vált, hogy meghatározza, melyek e nemzetek. Ez részben úgy ment végbe, hogy a központi hatalom mintegy megelôlegezte számos terület ôslakosainak nemzetté válását – függetlenül attól, hogy ez a folyamat bekövetkezett-e, sôt számos esetben éppen akadályozva azt –, de adott esetben hajlott arra is, hogy maga teremtsen új tituláris nemzeteket. Dél-Szibéria két körzetében, az Altáji (régi nevén Ojrot) Köztársaságban és Hakasziában voltaképpen az állami akarat terelte egybe a meglévô török nyelvû reliktumpopulációt egy olyan nemzet kereteibe, amelynek lényegével maguk sem voltak tisztában. Még tragikusabb volt a helyzet a Kaukázus északi elôterében. Itt ugyanis nem csak az következett be, hogy egymástól teljesen idegen, bár azonos (muzulmán) vallású népek kerültek össze, mint például Dagesztánban, ahol a hatalom hozta létre két kis kaukázusi török nép, a karacsájok és balkárok közös irodalmi nyelvét, miközben e két népet két másik etnikummal zárta közös területbe: a karacsájokat a cserkeszekkel, a balkárokat a kabardokkal. Az így létrejött alakulatban nemcsak a hagyományos törzsi versengés vált jellemzôvé, hanem a frissen összerántott új egységek új nemzeti elitjei is éles harcban állottak egymással. E helyzet lényege éppen az volt, hogy elvben csak egy nyelv, az orosz, s csak egy kultúra, a birodalmi szovjet válhatott közöttük közvetítôvé. A szovjet ideológia abból indult ki, s ezt valóban komolyan is vette, hogy népeknek meg kell teremteni a saját útjukat az egységes birodalmi (szovjet) egészben való feloldódáshoz. Így a második világháború elôtt valóban megkísérelték ôket központilag boldogítani. Lényegében akkor erôltették rájuk – gyakran a szó szoros értelmében tûzzel és vassal – azokat a kelet-európai kisnemzeti stratégiákat, amelyek révén ma a föderációval szemben dacolni tudnak, saját nemzeti hisztériáik fókuszába állítva a sztálini korszakban elszenvedett kényszerû kultúraváltást.
E folyamat vizsgálata nekünk, Bibón szocializálódott magyaroknak külön elméleti tanulsággal is járhat. A szovjet rendszerben ugyanis formálisan és procedurálisan valóban létezett és megvalósult a nemzeti önrendelkezés elve, sok esetben nemzetek nélkül, vagy éppen akaratuk ellenére.
A szovjet nemzetépítési stratégia egyébként csak ott válhatott sikeressé, ahol a cári idôk körülményei eleve sikerre ítélték. Az ország európai részének északi és központi területein élô, a pravoszláv térítésnek régóta kitett területeken.

Ûrkutatás és gyûjtögetés

A nemzetiségi elitek preferenciája más, mint amit az elsô pillanatban várnánk. Fô céljuk az, hogy a XIX–XX. század kelet-közép-európai kisnemzeti államainak mintáját követve a formális politikai hatalmat megragadják és kézben tartsák, illetve, ahol ez nem megy, legalább a köztársaságon belüli jelentôségüket elismertessék. Jól kimutatható, hogy a nemzetiségi elitek gazdasági kérdésekkel csak annyiban törôdnek, amennyiben a nemzet szempontjából jelentôségük van. Amikor egy erôsebb köztársaság a saját fennhatósága alá vonja ásványkincseit, akkor nem csak a konkrét gazdasági elônyök kiaknázása vezeti. Egyfelôl szimbolikus aktust hajt végre, a nemzeti romantikának megfelelôen birtokba veszi a tájat, amelyet a sors (és a politika) népének juttatott. Másfelôl pedig voltaképpen etnopolitikai cselekedetet hajt végre, az erôforrások maximális ellenôrzése mellett csökkenteni kívánja az általuk kiváltott migrációt. Magyarán a kilencvenes évek folyamán a nemzetiségi elitek erôsebbje éppen a szerint a szerep szerint kezdett viselkedni, amire létrehozták. Megkezdte a polgári nemzet és intézményei kiépítését a gondjaira bízott területen. A gond az, hogy errôl a feladatról mindenki megfeledkezett. Megszûnt ugyanis az a keret, amely egyfelôl létrehozójuk, másfelôl pedig kiteljesedésük megakadályozója volt – a szovjet hatalom. Maga a föderáció készen kapta, és csak nagy fájdalmak árán tudta öntestében megtartani ôket. A nemzetiségi eliteknek egyébként a szovjet korszakban is más volt a szerepük, mint az orosz eliteknek. Az orosz elitek általában a terület jó gazdái akartak lenni, tehát fejlesztésében voltak érdekeltek, a nemzetiségi elitek viszont éppen ellenkezôleg, az adott nemzetiségnek akartak minél jobb lehetôségeket kialkudni. Így, ha szavakban a közösen fejlôdô szocialista haza rendíthetetlen építôinek bizonyultak is, valódi feladatuk éppen a konzerválás, az átmentés és a nemzeti-nemzetiségi terület és a nemzeti-nemzetiségi érdekek és presztízs védelme volt. (Itt érdemes emlékeztetni Heydar Eliyev, Eduard Sevarnadze, Algyrdas Brazauskas és Nurszultan Nazarbajev politikai karrierjére: mind köztársaságuk elsô titkárai voltak, s nem kis mértékben „etnikai politikájuk” sikerének tudható be, hogy a posztszovjet rendszerváltást követôen nem a nemzeti történelem süllyesztôjébe kerültek, hanem mai politikájának aktív alakítói lehetnek.)
A nemzetiségek gazdasági és társadalmi értelemben véve konzervatívok: a tituláris nemzetiség magas aránya a legtöbb esetben az ipari foglalkoztatottak alacsony arányával áll korrelációban, azaz a szovjet típusú, indusztriális-városi civilizáció hordozói elsôsorban orosz betelepülôk voltak e tájakon. Csak a Volga–Urál-vidéken találhatunk olyan köztársaságokat, amelyekben egyformán magas a tituláris nemzetiség és a szovjet gazdaságra jellemzô ipari foglalkoztatás aránya. Az ország központi és észak-európai régióinak foglalkoztatási szerkezetébe illesztett etnikai autonómiákban az országos átlag feletti volt az iparban foglalkoztatottak aránya. Azaz ezek a területek (belsô viszonyaiktól függetlenül) jobban belesimultak a szovjet ipari társadalomba, mint például Dél-Szibériában, ahol Hakaszia kivételével országos átlag feletti a mezôgazdaságban foglalkoztatottak száma. A Kaukázus északi elôterében csak Karacsáj–Cserkeszföldön és Adigeában ugrik ki az iparban foglalkoztatottak aránya. A nemzetiségi statisztikákból kikövetkeztethetôen nem az ôslakos populációt kell e számok mögött keresnünk. Általában jellemzô, hogy 1990 és 1994 között minden etnikai autonómiában kimutatható eltolódás ment végbe az iparban és a mezôgazdaságban foglalkoztatottak arányában az utóbbiak javára. Ez egyébként megfelelt a föderáció átlagának. A legdrámaibb csökkenést Tuvában látjuk, ahol az 1990-ben regisztrált 12,1 százalékról 1994-re 8,9 százalékra csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya. A mezôgazdasági népesség aránya 20,5 százalékról 26,9-re nôtt ugyanezen idô alatt. Megdöbbentô viszont, hogy az 1990-ben jegyzett s már akkor is az OSZSZSZK átlaga (29,3 százalék) feletti szolgáltatási és egyéb szektor 39-rôl 43,6 százalékra nôtt 1994-re (a föderáció átlaga 30,7 százalék). A szolgáltatási szektor aránya jellemzô módon magas még Szibéria autonómiái közül Burjátiában (34 százalék) és Szahában (40,4 százalék).
A hatalmas terület ellenére az ország sosem alkotott és ma sem alkot gazdasági egységet. Nem csak azért, mivel hiányzott hozzá az egységes piac, s mivel az ország infrastrukturális hálózata lényegesen gyengébb annál, mint amelyet egy ekkora gazdaság igényelne. Legalább ennyire aggasztó, hogy az ország a szovjet típusú civilizációs minták erôltetése ellenére sem alkot igazi civilizációs egységet. Az országban a szó szoros értelmében együtt élnek a legarchaikusabb társadalmi formák az tudományos-technikai forradalom és a posztindusztriális társadalom jelenségeivel. Az egy területen élés nem jelent igazi közösséget. Bár az Oroszország területén élô több száz nemzetiség tagjai elméletben honfitársai egymásnak, a köztük levô kohézió voltaképpen minimális és formális. Ugyanakkor a nemzetiségek egymás közötti viszonyát bonyolult hierarchia jellemzi, amelyben mindenkinek illik „tudni a maga helyét”. A nemzetiségek archaikus, rurális életformájából következett, hogy a szovjet társadalom fejlesztési terveit csak annyiban és addig támogatták, amíg az általuk kivívott presztízs és központi támogatás nem sértett etnikai érdekeket. A szovjet típusú extenzív fejlesztés hívei elôtt két út állt. Megpróbálhatták a helyi lakosság bevonását, ez azonban általában kevés reménnyel kecsegtetett. Így a szovjet városi populáció feleslege állt leginkább rendelkezésre. A nemzetiségi területeken felépült új városok ugyan formálisan magasabb civilizációs mintát képviseltek, mint amivel a helyi lakosság rendelkezett, gyakorlatban azonban az új szovjet városok ugyanazokkal a szociális problémákkal voltak terhesek, mint amiket mi Sztálinváros vagy Komló kapcsán ismertünk meg.
Nincsen egységes recept arra, hogyan alakult az oroszok és az etnikai elitek együttmûködése a szovjet korszak lezárultával. Akadtak helyek, ahol a lehetô legélesebb konfrontáció alakult ki, mint például Tuvában. Másutt viszont megindult az együttmûködés. Tatarsztán orosz lakosainak többsége pozitívan voksolt azon a köztársasági népszavazáson, amely 1992 márciusában azt a kérdést tette fel polgárainak, hogy hazájukat önálló nemzetközi jogalanynak tekintik-e, amely szabadon és az egyenlôség elve alapján alakíthatja kapcsolatait az Oroszországi Föderációval és a világ többi országával. Ebbôl következôen 1993 decemberében nagy részük távol maradt a föderáció alkotmányáról tartott népszavazáson. Tekintve, hogy a köztársaság belsô közigazgatása is szigorú etnikai elvet követ, az orosz többségû körzetekben elvben a tatárok ellenére is kiírhatták volna a népszavazást.
A helyi orosz lakosság tehát elsôsorban a köztársasághoz volt lojális. Ezt azonban nemcsak a hosszú együttélés során kialakult kapcsolatokkal magyarázhatjuk, hanem azzal is, hogy a helyi orosz elit konkrét gazdasági elônyöket húz a tatár nacionalizmusból. A köztársaság etnikai alapon kiharcolt gazdasági privilégiumaiból ugyanis ôk is részesednek.
Az etnikai autonómiák és az etnikumok helyzete tehát általában erôsödik a kilencvenes évek Oroszországában. Egyfelôl a szovjet korszakból örökölt jogaik alapján kezdeményezhettek különalkukat a Kremllel. Másfelôl könnyebben találtak erre jogalapot is, ha másképp nem, akkor a nemzeti sérelmeik alapján. Jellemzô, hogy akadt olyan etnikai autonómia, Csukotia, ahol az egyértelmûen orosz többség (66 százalék) kezdeményezte a terület elszakadását Magadántól, miközben a terület lakóinak csak 7 százaléka tartozik a tituláris nemzetiséghez. Ugyanakkor a szovjet korszak extenzív fejlesztési politikájának lezárultával megszûnt a betelepült városi lakosság utánpótlása. A régebbi kapcsolatok lazulása, a szovjet civilizáció kereteinek felbomlása lényegesen kevésbé érintette azokat az etnikumokat, amelyek a szovjet korszakban is hagyományos életformájuk kereteinek megôrzését állították stratégiájuk középpontjába. A kilencvenes évek éppen ôket igazolták. Ezzel párhuzamosan figyelembe veendô egy másik nagyon fontos tényezô is. Oroszország etnikai kisebbségeit csak az köti össze, hogy nem részei az oroszságnak. Nincs tehát semmiféle szabály, amely viselkedésüket általában leírná, egymással sem kötnek ilyen alapon szövetséget, sôt, regionális alapon éppen versengenek egymással. Ez pedig egyértelmûen a föderáció esélyeit javítja.

Nyelvek, vallások, kultúrák

A föderáció esélyeit javítja az a tényezô is, hogy az azonos régiókban elterülô, egymással nyelvileg és kulturálisan rokonítható etnikumok általában versengenek egymással, míg a távolabbi régiók kisebbségei egymás számára is idegenek. (Senki sem fogja magára érteni, ha Dagesztánban csukcs vicceket mesélünk.) Bár Kalmükia és Burjátia ôslakói egyaránt mongol nyelvûek, és a tibeti buddhizmust vallják vallásuknak, politikai együttmûködésre ez nem ad okot közöttük.
A szintén buddhista, de török nyelvû tuvaiakról nem is szólva. Ami a föderáció muzulmán területeit illeti, a Volga–Urál-vidék és a Kaukázus északi elôtere hívôi ugyan egyformán szunnita muzulmánnak vallják magukat, a köztük levô kohézió azonban minimális. Bár az orosz hisztéria szerves része a muzulmán veszélyre való hivatkozás, arra, hogy a föderáció muzulmánjai egységesen szállnának szembe Moszkvával, semmi esély sincs. A Volga–Urál-vidék két nagy muzulmán autonómiája, Tatarsztán és Baskorsztán rivalizálása éppúgy közismert, mint a Kaukázus északi elôterének népei közötti feszült viszony. Bár valamennyi muzulmán autonómia számára fontos a vallás szabadsága, valamint a Közel-Kelettel és a Törökországgal fenntartott jó viszony – e jogukat szimbolikus és procedurális formában is rögzítették a Moszkvával folytatott különalkuik során –, ez nem jelent egyforma kötôdést. A Volga–Urál-vidéken, amelynek szellemi elitje már 1917 elôtt ezer szállal kötôdött az Aranyszarv-öböl felôl fújó modern szelekhez, nyilvánvalóan e minta követését újította fel, azaz elsôsorban világi és nacionalista, csak másodlagosan muzulmán. Erre már csupán azért is rákényszerülne, mert a tatároknak maguknak is van saját keresztény kisebbségük, az úgynevezett keresenek. E köztársaságokra jellemzô, hogy a hivatalos Ankara nyíltan és procedurálisan támogatja ôket. Ugyanígy nyíltak és procedurálisak a kapcsolataik a szunnita iszlám világ többi részével, elsôsorban Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. (A síita Irán eleve nem jön be a képbe.)
Ami a Kaukázus elôterét illeti, az itteni társadalmak alapvetô vonásaikban különböznek a Volga–Urál-vidékétôl: a szovjet kisnemzeti külcsín alatt itt megmaradt a hagyományos társadalom, amelyet csak technikai körülményeiben érintett meg a modernizáció szele. Az iszlám a tradicionális életforma szerves része, de nem volt annyira erôs, hogy a hagyományos társadalmi kereteket áttörhette volna. Maga a vallásosság azonban lényegesen kevésbé formális és szabályszerû, mint a Volga–Urál-vidéken, különösen a (vallásos) tatárok között. Alapvetôen népi iszlámmal van dolgunk, amelynek eseti besorolása meglehetôsen nehézkes. Sejh Sámil mozgalmának külsôségei például az alapvetôen síita ihletésû (de a szunnita iszlám keretében számos helyütt megtalálható) vallásos testvérületek (dervisrendek) felépítésére emlékeztetnek, a szakirodalom azonban rendre az arábiai puritán wahhábiyya szektával azonosítja ôket, akikhez nyilvánvalóan semmi közvetlen közük sincs.
Mindezek ellenére az iszlám itt lényegesen jelentôsebb politikai tényezô, mint a Volga–Urál-vidéken. A föderáció iránt egyébként rendíthetetlenül hûséges Ingusétia elnöke, Ruszlan Ausev például 1999 nyarán sokkolta a közvéleményt azzal, hogy aláírta azt a törvényt, amely a köztársaság muzulmánjai számára engedélyezi a saría szerinti házasságot, magyarán a többnejûséget. Jellemzô módon a hír az orosz központi hírközlésben is elakadt a kis színesek rovatában, némely, az ingus honfitársak bô természetét és a négy anyós okozta galibákat ecsetelô megjegyzéssel fûszerezve. A legértelmesebb kommentárok esetleg azt hozták elô, s ebben igazuk is talált lenni, hogy a muzulmán köztársaságok ekképpen ráerôltethetik a saját jogrendjüket a többségre. Valójában azonban Ingusétia csak a szovjet idôkben is szokásos családjog törvényi szintre emelését jelentette be. A szovjet etnikai kutatások egyik kedves témája volt a családszerkezet, s ezen belül is a vegyes házasságok kutatása. Ezeket a szovjet típusú akkulturáció mérföldköveinek tekintették. Holott, a muzulmán területeket közelebbrôl vizsgálva, éppen az ellenkezôje igaz. E házasságok szinte mindegyikében a feleség az idegen, leggyakrabban orosz, s a férj az ôshonos muzulmán. Márpedig a saría értelmében muszlim férfi bármikor frigyre léphet keresztény vagy zsidó asszonnyal, csak a fordítottja a tilalmas. E vizsgálatok tehát éppen azt rögzítik, hogyan konzerválódott a lokális családrendszer úgy, hogy azt adott esetben a szovjet hierarchiában való elôrelépésre is fel lehessen használni.
A kaukázusi köztársaságok nem rendelkeznek institucionális kapcsolatokkal az iszlám világgal és Törökországgal. Törökország igyekszik pátyolgatni a térség török nyelvû népeit, de olyan jellegû partneri viszonyról, mint a Volga–Urál-vidék esetében, szó sem lehet. Az orosz hisztéria jellegzetes megnyilvánulása volt, hogy fôként az elsô csecsen háború elôtt szívesen beszéltek a csecsenek soraiban küzdô török tiszti különítményekrôl. A napi sajtóban rendszeresen mutattak olyan török nyelvû plakátokat is, amelyeket egyes marginális vagy éppen a köztársasági hatalommal nyíltan szembeforduló törökországi szélsôjobboldali és iszlámista szervezetek nyomtattak a csecsen hittestvérek buzdítására, és ezek egy része valóban el is ért Groznijig. Valójában ennél több nem is történt. Nem csak azért nem, mert a NATO-tagállam Törökországnak kiadós blamázst jelentene, ha katonáit ott érnék orosz területen. Sokkalta nagyobb súllyal esik a latba, hogy a saját iszlámistáival küszködô Törökország semmire sem vágyik kevésbé, mint egy fundamentalista bázisra a saját hátországában.
Érdemes végül egy pillantást vetni két különleges esetre, Tatarsztánra és Csecsenföldre. E két köztársaság folytatta ugyanis a kilencvenes évek folyamán a leginkább konfrontatív politikát, azonban ez a politika eltérô módszerekkel zajlott, és más-más eredményekre vezetett. Tatarsztán, bár jószerivel egy napra sem került a nemzetközi hírközlés figyelmébe, gyôztesen került ki a konfliktusból, míg Csecsenföld médiaeseménnyé lett, de vesztett. E két köztársaság sorsa másképp is jelentôs. Szimbolikus jelentôségük van az orosz nemzettudat, továbbá a már említett orosz hisztéria szempontjából. Tatarsztán, mint az eurázsiai orosz birodalom kialakulásának kezdôpontja, az orosz hisztéria szimbolikus okozója. Csecsenföld pedig az orosz hódítással legtovább és legeredményesebben dacoló terület volt, amelynek sorsa egyedüliként ivódott be az orosz köztudatba. Ráadásul e két köztársaság kilencvenes évekbeli (és korábbi) útja tisztán mutatja Oroszország két nagy muzulmán régiója, a Volga–Urál-vidék és a Kaukázus elôtere közötti regionális és társadalmi különbségeket.
Periféria a centrumban: Tatarsztán és a Volga–Urál vidéke

Tatarsztán és a Volga–Urál-vidék esete legfôképp azért különleges, mivel itt, a külsô szemlélô által olyannyira orosznak tartott területen találhatjuk az ország egyik legösszetettebb nemzetiségi vidékét: ebbôl érthetjük meg azt is, miért nem alkalmazhatjuk Oroszország esetére a centrum és a periféria fogalmait. A Volga-vidék mint periféria ugyanis az ország szívében van. Sôt, meghódítása – ahogy azt már láttuk – szimbolikus jellegû volt. Ezzel párhuzamosan viszont éppen a Volga-vidéki tatárok voltak azok, akik a legsikeresebb polgári nemzetté válást hajtották végre, egyedüli muszlimokként egyelôre sikerrel reintegrálva saját, kényszerûen kereszténnyé vált testvéreiket is. Így a Mintimer Sejmijev (oroszosan: Mintyimer Sajnijev) vezette Tatarsztán valóban kényszerûen állam a birodalomban, amelybôl nem tud kiszakadni. Ráadásul nyersanyagkincseivel, kultúrájával és szervezettségével a szövetség legfejlettebb régióinak egyike. Tatarsztán érte el a legkeményebb alkufolyamatokban a legtöbb kiváltságot, Csecsenföld mellett ez a köztársaság állt a legtovább ellen a föderációs szerzôdés aláírásának. Az elsô csecsenföldi akció megindulása éppen akkor, 1994-ben következett be, amikorra Tatarsztán már aláírta a föderációs szerzôdést (a harmadik hosszan és eredményesen rezisztáló köztársaság a már említett Tuva volt).
Mivel éppen a Tatarsztánnak juttatott jogok voltak azok, amelyeket Csecsenföld elutasított, nem lesz érdektelen áttekinteni e két – egyaránt muszlim alaplakosságú s így bizonyos kulturális és nemzetközi kötôdésbeni párhuzamokat felmutató – köztársaság példáját, mint egy közös szituációra adott két, egymással homlokegyenesen ellentétes válasz folyamatát.
Tatarsztán területén legfeljebb ha a tatár népesség negyede él, ugyanakkor a tatárok csak a köztársaság lakosságának relatív többségét teszik ki. A tatárok aránya 48 százalék, míg az oroszoké tartósan 43. Ezek az arányok lényegében változatlanul követik egymást az 1926 utáni statisztikákban. E helyzetet látva a tatár elit nem arra törekedett, hogy saját nyelvi és kulturális dominanciáját az egész köztársaságban érvényre juttassa, hanem arra, hogy a körzetesítés (rajonyirovanyije) során olyan adminisztratív egységeket alakítson ki, amelyekben zavartalanul érvényesülhet a tatár többség. Így 74 tatár és 59 orosz körzet jött létre, s a köztársaság tatár lakosságának kevesebb mint nyolc százaléka került orosz körzetekbe. A két etnikum viszonya így konfliktusoktól mentessé, ugyanakkor hûvössé és távolságtartóvá vált. Ezzel párhuzamosan a tatár elit hajlandónak mutatkozott arra, hogy hasonlóan nagylelkû elbánásban részesítse a köztársaság területén lakó más nemzetiségeket, így például a csuvasokat.
A tatár bánat nem csak arról szólt, hogy a tatárság zöme a köztársaságon kívül rekedt, míg a köztársaság lakóinak jelentôs része orosz volt. A tatár elit többször megkísérelte azt is, hogy hazáját önálló szovjet köztársasággá nyilváníttassa. E törekvésében nemcsak lokális pozícióinak elismertetése vagy az etnikum lélekszáma volt az érve (a tatárok lélekszáma messze meghaladta az önálló köztársasággal rendelkezô türkménekét), hanem annak, a szovjet hatalom által el nem ismert civilizatórikus missziónak is, amelyet a tatárok Közép-Ázsiában és Szibériában a cári idôkben töltöttek be. Különösen éles volt a szovjet idôkben a tatárok és az üzbégek ellentéte, mivel a brezsnyevi idôszakban a harmadik-negyedik legjelentôsebb köztársaság pozícióját kivívott üzbégek egyértelmûen maguknak követelték (és a politika támogatását élvezve ki is sajátították) azt a régi török nyelvû irodalmi és kulturális hagyományt, amelynek a XIX. századig a tatárok is részesei, alkotói, sôt részben (az Arany Horda örökségét is ide véve) kialakítói is voltak. A tatár hisztéria igazi oka azonban nem ez. A tatár történelemben és a tatár történeti tudatban ugyanis éppen azok az elemek jelentik a pozitív erôt, amelyek az orosz történelmi mitológia (és a ráépült hisztéria) számára az ellenpólust képviselik. Bár a szovjet korszak történelmi képzetei megkísérelték, hogy az új tatár nemzettudat központjába az Arany Horda helyett a Volgai Bulgáriát állítsák, azaz egy (török nyelvû, de nem tatárok alapította) muzulmán birodalmat, a végeredmény kétséges lett. Bár a bulgarista és a tatarista, azaz a tatár nemzetet és a (voltaképpen imaginárius) állami hagyományt a volgai bolgároktól, illetve a tatároktól, azaz az Arany Hordától származtató hagyomány ma is megosztja a tatár szellemi elitet, a vízbe dobott kô nem ott kavart hullámokat, ahol kellett volna. Az orosz és a tatár hisztéria kettôssége töretlen maradt. A tatárok éppen azt olvasták ki az orosz történelmi hagyományból, hogy ôk a terület régebbi civilizációja. Napjainkban azonban már egyre inkább elôtérbe kerül a tatár örökség nyílt vállalása. Bár erre a folyamatra nyugodtan legyinthetnénk, mint a kelet-közép-európai nemzeti hisztériák párhuzamaira, elemei, valamint lassú megállapodása éppen ezt mutatják: a tatárság képes volt arra, hogy egy többé-kevésbé stabil, a kelet-európai kisnemzeti régióval párhuzamba állítható nemzetté váljon. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a föderáció (és a volt Szovjetunió) számos egykori nemzeténél még a lázas önkeresés hisztériája zajlik. Jó példa erre, ráadásul kétszeresen is fókuszba állítható az, amikor Muhammad Adzsi balkár költô és irodalmár, honi hisztériáink párhuzamaként, a régi törökség fôistenének tartott Han Tengri fiaként mutatja be Jézust.
Amikor a Szovjetunió eresztékei ropogni kezdtek, Tatarsztán 1990 augusztusában úgy deklarálta saját szuverenitását, hogy abban nem esett szó arról, hogy az ország a még formálisan fennálló Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság része. Az oroszországival párhuzamosan kiépülô elnöki hatalom kellôen erôs volt ahhoz, hogy 1992 márciusában Csecsenfölddel együtt megtagadhassa a szövetségi kormány és a köztársasági vezetôk közötti tárgyalásokon való részvételt. Ezzel párhuzamosan, ahogy azt már láttuk, sikeres népszavazást tartottak a köztársaság belsô státusáról. 1993 decemberében a köztársaság lakóinak csak egy töredéke vett részt az Oroszországi Föderáció alkotmányáról rendezett referendumon. Még az orosz lakosság jelentôs része is távol maradt. Az országra nehezedô nyomás, amely Jelcin 1993. októberi gyôzelme után csak növekedett, 1994 februárjában érte el azt, hogy az ország tárgyalásokba kezdjen a föderációval, és – a politikai aszimmetria szép példájaként – társuljon vele. Mindezek ellenére a tatár elit ezt a helyzetet is olyan politikai kompromisszumnak tekinti, mint 1867 magyar, vagy 1868 horvát elitje a kiegyezést. Tatarsztán önálló kapcsolatrendszere kettôs. Az országot gazdasági érdekei nyilvánvalóan a föderációhoz, illetve annak nyugati kapcsolatrendszeréhez fûzik. Szellemi és lelki kapcsolatai viszont Törökország és a Közel-Kelet felé orientálják.
Ugyanakkor a volga–kámai térség sajátossága, hogy a különféle nem orosz etnikumok itt állnak a legbonyolultabb viszonyban egymással. A tatár–baskír ellentét, amely kulturálisan jelentéktelen, immáron több mint két évszázada segíti az orosz közigazgatást errefelé. Ráadásul a térség kisebb, nem muszlim népei, akik a török nyelvû csuvasokon kívül mind finnugorok, nem is az oroszokat, hanem a tatárokat tartják fô riválisaiknak.
Mindezek mellett, vagy éppen mindezek ellenére, éppen Tatarsztán volt az, amely a leghosszabb ideig dacolt Moszkvával, és amely a föderációs szerzôdés aláírásáért cserébe a legtöbb jogot harcolta ki magának, ideértve a külön köztársasági állampolgárság és a külfölddel való önálló kapcsolattartás jogát is.

Ellenpélda: a csecsenek

Ahogy az 1994. decemberi, Vlagyikavkázban tartott orosz–csecsen tárgyalások egyik tudós résztvevôjének emlékezéseibôl tudhatjuk, a szörnyûséges csecsenföldi háború kitörése elôtt egyértelmûnek látszott, hogy az egyik fél sem akart megegyezni. A tárgyalófelek ugyan kitûnôen megértették egymást az esti, informális összejöveteleken, étel és fôleg ital mellett, ám a hivatalos tárgyalásokon még a legkisebb, szimbolikus engedményre sem voltak képesek. Jellemzô, hogy az orosz delegáció – az oszét címerrel díszített tárgyalóteremben – azzal érvelt a dudajevi csecsen címer és az Icskeria országnév használata ellen, hogy az nem szerepel az orosz alkotmányban. Mindebben az sem zavarta ôket, hogy a fejük fölött lógó oszét címer és az Alania országnév sem szerepel benne. A két tárgyalódelegátus tagjai ugyanazokból a tankönyvekbôl, gyakran ugyanazoknál a professzoroknál tanulták szakmájukat. A Lomonoszov egyetemen jogászként végzett Tejmaz Abubakarov és a szverdlovszki jogi kar hajdani diákja, Abu Alijev az alkotmány és a törvény tiszteletét szovjet tankönyvekbôl és a szovjet joggyakorlatból tanulták, ahogy moszkvai partnereik is. Még náluk is kevesebb affinitást lehetett elvárni a közjogi kérdések iránt a katonai akadémiát végzett Musza Merzsujevtôl, Dudajev elnök katonai képviselôjétôl. Valerij Tyiskov akkori nemzetiségügyi miniszter emlékezete szerint a „Vlagyikavkaz” szálloda 505-ös szobájába december 12-én 14.30-kor Groznijból épp csak betoppanó Tejmaz Abubakarovot ezzel a kérdéssel fogadták: „És milyen a hangulat?” „Forradalmi – válaszolt Abubakarov. – Hetvenöt évig tanítottátok azt nekünk.”
Az 1995-ös csecsenföldi háború egy déloroszországi kisvárosban fordult meg. Június 14-én csecsen fegyveresek megszállták a bugyonnovszki kórházat, és túszul ejtettek másfél ezer embert. Ezt megelôzôen összecsaptak a helyi rendôrséggel, mikor megpróbálták elfoglalni székhelyüket. A bugyonnovszki túszdráma fôszereplôje – ahogy az akkori napokban az orosz és nemzetközi sajtóban bemutatták: fôhôse – a harmincéves Sámil Baszajev volt. Baszajev fegyvereseinek konvoja a hadmûveleti területtôl igen messzire jutott, anélkül hogy az orosz biztonsági szervek, a rendôrség és a hadsereg feltartóztatta volna. Az akkori háborús viszonyok közepette mindez csodának tûnhet. A háromnapos túszdráma során médiasztárrá vált Baszajev a Szabadság Rádió riporterének kérdésére elmondta, hogy azért esett a választásuk Bugyonnovszkra, mert elfogyott a pénzük. Nem az volt a célpontjuk – állítólag Szaratovig szerettek volna eljutni –, ám a pénzük fogytával megmásították elhatározásukat. Az Oroszország (és a szovjet utódállamok) útjain egymást követô rendôrségi ellenôrzô pontokon úgy jutottak át, hogy lefizették a rendôröket… Az orosz hadsereg és a belügyminisztérium alakulatai azonnal a helyszínen termettek, ahogy az újságírók is. A csecsenföldi háborúból addigra kiábránduló orosz társadalom egyenes adásban követhette az eseményeket. A közvéleményt megdöbbentette mindaz, amit látott és hallott. Az orosz fegyveres erô ugyanolyan módszerekkel akarta megoldani a bugyonnovszki túszdrámát, ahogy akkor már fél éve próbálkozott a csecsen kérdés megoldásával. A betegekkel, dolgozókkal és csecsen fegyveresekkel teli kórházat megostromolták. Bár a kórházba sikerült bejutniuk, egy részét elfoglalták, ám az ostrom megbukott. A katonák – egy szemtanú szerint – úgy viselkedtek, mint egy megszállt városban. Lôttek mindenkire, aki mozgott, számos civil áldozatot követelve. A fegyelmezett csecsen harcosok veszteségeik ellenére a kórház nagy részét megvédték. Az orosz közvélemény sajtónyilvánosság által generált döbbenete arra kényszerítette a hatóságokat, hogy tárgyalásokat kezdjenek a terroristákkal, sôt nem is csak velük. A tömegtájékoztatási eszközök által közvetített szimpátia az amúgy is népszerûtlen csecsenföldi háború támogatását végleg lehetetlenné tette. (Baszajev akkoriban Robin Hood-szerû figuraként szerepelt az oroszországi televíziós hírekben.)
A bugyonnovszki akció nemcsak Moszkva tehetetlenségét és sebezhetôségét mutatta meg, hanem Dudajev csecsen elnök hatalmának elolvadását is, aki addigra feladta az ôt addig jellemzô, kompromisszumképtelen álláspontját. Még abba is beleegyezett, hogy orosz katonai helyôrség mûködjön Csecsenföldön. Baszajev és az ôt követô maximalisták ellenezték a „megalázó” megegyezést. Dudajev elnök ugyanakkor a vlagyikavkazi „süketek párbeszéde” után fél évvel képes volt a megegyezésre Moszkvával. Ám két dologra addigra már képtelen volt. Egyrészt nem tudott, mert nem tudhatott elszámolni a csecsen lakosság elôtt a háborúval, annak iszonyatával. Másrészt képtelen volt a csecsen fegyveresek fölött – mint azok fôparancsnoka – ellenôrzést gyakorolni, a harctéri parancsnokok önállósították magukat. A dudajevi független és szuverén csecsen állam éppen államként nem volt képes funkcionálni, ô maga már nem volt valóságos államfô, hatalma és befolyása saját politikai és fizikai környezetére korlátozódott. Jelcinnek és Csernomirgyinnek valójában nem maradt kivel megállapodnia.
Az elsô csecsen háború legfôbb tanulsága az volt, mennyire nem igaz mindaz, amit a nemzeti kérdésrôl Kelet-Európában tartani szoktunk. Ha ugyanis igaz lett volna az a tétel, hogy „egy bátor és szabadságszeretô kis nemzet” áll szemben egy megroggyant birodalom agresszivitásával, akkor lett volna kivel tárgyalni. Csecsenföldön nem azért nem akadt tárgyalópartner, mert a csecsenek nyakasak, hajthatatlanok, hanem mert nem létezett az a nemzet, amelyiknek képviselôivel meg lehetett volna állapodni. A csecsen válság során, fôként Dudajev halála után, voltaképpen minden vezetô önmagát s (gyakran változó) kíséretét képviselte, miközben az egész nép nevében beszélt. Az is kiderült, hogy a kalandnak nem voltak a modern politika számára értelmezhetô céljai. Csak látszólag volt a kelet-európai nemzeti szabadságharcok utolsó fellobbanása. Egy függetlenségért küzdô nemzet ugyanis nem fog olyan idegeneket elrabolni és megsarcolni, akik éppen a megsegítésére érkeztek. Posztmodern médialehetôségek segítségével végrehajtott, de alapvetôen a korai középkorba illô kaland volt. Ami a háború kiváltotta reakciókat illeti, tipikus volt a hisztéria. A föderáció volt az izomból gyôzni akaró és éppen ezért barbár hatalom, amelynek rosszul vezetett akciója Dareiosz szkíták ellen vezetett hadjáratához vagy talán még inkább a marathoni csatához hasonlóan kudarcba fulladt, s amelyet ezért saját polgárai is megutáltak. A rosztovi hadkiegészítô parancsnokságon zokogó anyák nemcsak fiaikat siratták, akiket úgy vittek a grozniji vágóhídra, mint egy egyszerû menetgyakorlatra, de a végtelen orosz önutálatot is megtestesítették.
Az elsô csecsenföldi beavatkozás ugyanis éppen ezt az önutálatot váltotta ki a nézôkbôl. Ráadásul gyakran felszakadt az a sóhaj, hogyan bombázhatja egy hatalom ilyen könyörtelenül a saját népét. A csecsenek ekkor még egyértelmûen a saját nép kategóriájába tartoztak.
A csecsen háború pszichológiai tanulsága azonban éppen az volt, hogy nem azok. Az elsô csecsenföldi beavatkozás kudarca, amelyben két etnikai autonómia, Dagesztán és Ingusétia segített úgy-ahogy kimenteni Csecsenföldrôl a totális vereséget szenvedett szövetségi haderôt, alapvetô mentális változásokat is hozott. A központi hatalom, akárcsak az ország lakóinak zöme, akkor értette meg, mennyire véresen komoly valósággá vált az ország regionális és etnikai megosztottsága. A csecsen háború tehát nemcsak a központi hatalom és egy regionális kísérlet összeütközését jelentette, hanem éppen az orosz hisztéria egy új fázisba lépését.
Az elsô csecsen háborút lezáró haszavjurti egyezmény igazi álságos kompromisszumnak bizonyult. Formálisan ugyanis a föderáció megalázó vereséget szenvedett azzal, hogy négy évre jegelte a csecsen államocska jogi státusát, a gyakorlatban azonban a föderáció diplomáciai gyôzelmét jelentette. Csecsenföld nem kapott nemzetközi jogi státust, a probléma belügy maradt, s a föderáció, a hozzá hû kaukázusi köztársaságok segítségével sikerrel szigetelte el ezt a tûzfészket. Ugyanakkor a folyamatos terrorista és túszejtô akcióikkal, amelyek éppúgy nem kímélték a csecsenföldi EBESZ-missziót, mint ahogy a nemzetközi jószolgálati küldöttségeket sem, voltaképpen a csecsenek ellen fordították a közvéleményt.
Nem véletlenül használtuk az egyezmény szót arra a jogi aktusra, amely az elsô csecsen háborút lezárta. Nem volt közjogi szerzôdés, s nem nevezhetô békeszerzôdésnek sem, legfeljebb fegyverszüneti megállapodásnak, amelyet mindkét oldalon arra használtak, hogy konszolidálják saját belsô viszonyaikat. A valódi megegyezésig igyekeztek a felek „tárgyalási pozícióikat” erôsíteni. Ez a csecsen fél esetében sikertelenségre volt kárhoztatva. A Dudajev halála után formálisan is sokfelé szakadt kicsi országban nem találtatott kellô eréllyel és legitim hatalommal bíró politikus vagy politikai csoport, amellyel az orosz fél megegyezhetett volna. Csecsenföld a frakcióharcok és a polgárháború mocsarába süllyedt.
A fordulatot ismét a „bugyonnovszki hôsök” hozták be a történetbe azzal, hogy a csecsenföldi polgárháborút a csecsen határokon túlra terjesztették. A véres kaland kudarcát követôen a csecsen szélsôségesek és külföldi, valamint Oroszország különbözô iszlám vallású népeibôl verbuvált szövetségesei a harc új formáját választották. Nem kétséges, hogy a csecsen határokon belüli kudarcaik után az Oroszország szívében végrehajtott könyörtelen terrorakcióikkal igyekeztek kiprovokálni az orosz beavatkozást és az azzal járó „belsô, hatalmi konszolidációt”. A második csecsen háború idôben annyira közel van hozzánk, hogy annak leírásától eltekintünk. Egyet azonban le kell szögezzünk: a háborút nem a „Kreml bölcsei” provokálták ki – ellentétben a korabeli jól értesült zsurnál-politológusok vélekedéseivel, sugalmazásaival, miszerint mindez azt a célt szolgálta (volna), hogy az orosz közvélemény figyelmét elterelje a „Jelcin-klán és a Jelcin lány” zavaros pénzügyeirôl. A második csecsen
– s ebben az esetben: csecsenföldi – háborút Oroszország az elsô csecsen háború megalázó tapasztalatainak birtokában vívta meg sikerrel.
Ám a siker itt kizárólag katonai sikert jelent. A csecsen intranzigensek által kiprovokált háború legszomorúbb és leginkább hosszú távú eredménye az lett, hogy Oroszország számára végképp nem maradt kivel ki- és megegyezni. Természetesen lehet bábkormányokat elôhúzni, ahogy az meg is történt, akár éppen köztörvényes sikkasztókból, ám polgári társadalmat, polgári közigazgatást polgárok nélkül lehetetlen teremteni. Márpedig ma ez a helyzet. Az elhúzódó gerillaharcok olyan bizonytalanságot teremtenek a térségben, amely hosszú idôre megakadályozza az ország újbóli benépesítését, ha tetszik: civilizálását.

Keretes

Esettanulmányok köztársasági vezetôkre
Azt, hogy hogyan viselkedik egy adott köztársaság a föderáción belül, számos tényezô motiválja. A két legfontosabb nyilvánvalóan a köztársaság etnikai arányai (különös tekintettel az oroszokéra) és a köztársaság gazdasági súlya. Ezek a tények azonban nem elegendôek. Legalább ennyire fontos a helyi elit politikai kultúrája, valamint – elsô generációs vezetôkrôl lévén szó – a helyi vezetôk személyes kvalitása, de még inkább származása.
Az ország nyugati kapujának számító Karélia ôshonos lakosságának lélekszáma mindössze 79 ezer fô (a föderáció egészében 124 ezer), és ez a köztársaság lakosságának mindössze tíz százalékát jelenti. Ez az adat azonban csalóka, hiszen a köztársaság területének közel nyolcvan százaléka karélok lakta, az orosz népesség a fôváros, Petrozavodszk környékére koncentrálódik. A finnek legközelebbi nyelvrokonainak számító karélok esélyeit nyilvánvalóan emeli a hosszú finn határ és Finnország aktív érdeklôdése a terület iránt. A köztársaság jelenlegi vezetôje az 1955-ben született orosz Szergej Katanandov tipikus helyi politikusi karriert futott be. Mûszaki képzettséggel lépett a helyi politika arénájába, és onnan került egyre feljebb. Maga a mûszaki képzettség egyébként (idesoroljuk a komiföldi elnök, Szviridonov bányászelôéletét is) meglehetôsen tipikus a nyolcvanas-kilencvenes évek oroszországi helyi politikájában.
Mûszaki pályáról indult a jelenlegi burjátiai elnök, Leonyid Vasziljevics Potapov (szül. 1935) is, aki ugyancsak tôsgyökeres oroszként, habarovszki és irkutszki tanulmányok után 1976-ban került az SZKP burjátiai területi bizottságához, hogy azután, tipikus gorbacsovi ejtôernyôsként 1987 és 1990 között Türkméniában tevékenykedjen. Ahhoz, hogy burjátiai elnök lehessen, nyilvánvalóan hozzájárul, hogy a köztársaság lakosságának relatív többsége is orosz. (A vidék itt is burját.) Az eredendôen mongol (illetve a mongollal rokon nyelvet beszélô) burját lakosság jelentôs része nem beszéli anyanyelveként a burjátot, s az orosz fôség elismerését a szovjet korszakban éppen a közeli Mongólával szemben érzett fölény édesítette meg évekig.
Más a helyzet Kalmükiában. A 322,5 ezer lakosú Volga–Kaspi vidéki köztársaság lakosságának relatív többsége (45 százalék) ôshonos. Bár a nyugati-mongol kalmüköket a második világháború alatt kifejezetten a renitens etnikumok közé sorolták (a csecsenekkel, ingusokkal és a krími tatárokkal együtt ôket is kitelepítették), a köztársaság 1994-ben törölte alkotmányából a föderációból való kiválás, a saját állampolgárság és a közvetlen szuverenitás lehetôségét. A kilencvenes évek elején a Kirzsan Nyikolajevics Iljumzsinov (szül. 1962) vezette köztársaság a központi hatalom egyik fontos szövetségese lett. Maga Iljumzsinov akkor robbant be a nemzetközi tudatba, amikor megszállott sakkrajongóként 1994-ben szabályosan megvásárolta az akkori FIDE-világbajnokság rendezôi jogát. Ô maga nem része a nyolcvanas évekbôl itt maradt, és Jelcinnel, no meg az egykori szovjet köztársaságokban hatalomra került elitekkel együtt a szovjet hatalom szétverésében és az azt követô hatalmi játszmákban érdekelt, de éppen ezért el is kötelezett hatalmi eliteknek. A legendás moszkvai diplomataképzô, az IMO (Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) elvégzése után az üzleti életbôl érkezett 1993-ban a kalmük elnöki székbe. Elôször még feltörekvô szovjet üzletemberként vált a macsini nom (körzet, egyes oroszországi köztársaságok saját közigazgatási terminológiát használnak) képviselôjeként az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság népképviselôjévé. 1993-ban Ruszlan Ausev ingus elnökkel együtt kezdeményezte a föderáció jogalanyai tanácsának megalakítását, az akkori alkotmányos válság békés rendezése érdekében. 1995-ben, megkerülve a közép-ázsiai köztársaságokban szokásos népszavazást, formailag szabályos, de demokratikusnak éppen nem nevezhetô választásokon hosszabbíttatta meg elnöki mandátumát 2002-ig. Ellenfele, Hulhacsiev megpróbálta megóvni a választásokat, de nem jutott el az Alkotmánybíróságig. Jelcin ugyan 1996-ban megkísérelt maga is az Alkotmánybírósághoz fordulni, és megóvni a kalmük választási törvényt, amely egyes jelölésen alapult, viszont csak a deklarált köztársasági állampolgárok számára garantálta a választójogot, a passzív választójogot pedig a köztársaság államnyelveinek ismeretéhez és a köztársaság területén való legalább egyéves folyamatos munkaviszonyhoz kötötte, és ez éppenséggel ellentétben állott az 1994-ben Iljumzsinov kezdeményezésére bevezetett új alaptörvénnyel. Jelcin kezdeményezését 1997 januárjában visszavonta. Iljumzsinov birodalmának alapvetô jellemzôje tehát az, hogy a valós nemzeti újjászületés köntöse mögött lényegében egyszemélyes politikai hazárdjátékot ûz.
Ez a helyzet pont a fordítottja Hakasziáénak, amelyben – ahogy azt már láttuk – egy külsô, orosz katonai elit telepedett rá egy nemzeti köztársaság infrastruktúrájára. Dél-Szibéria legneuralgikusabb pontja, Tuva (1993 óta hivatalosan Tiva) mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ez a 170 500 négyzetkilométernyi köztársaság az egyetlen a föderáció szubjektumai közül, amely a XX. század folyamán többé-kevésbé tényleges függetlenséget élvezett, s 1944-ben a nemzetközi jog tökéletes lábbal tiprásával lett az OSZSZSZK része. A politikai földrajz iróniája, hogy egy, a nemzetközi jog értelmében szinte nem is létezô állam, a Tajvanon mûködô Kínai Köztársaság is a saját részének tekinti, polgárait saját állampolgárainak tekinti. A valóság mindebbôl az, hogy ez a kis országocska Mongóliához hasonlóan a Mandzsu Birodalomból, majd pedig Kínából szakadt ki. 1924-ben az ország hivatalosan is a Szovjetunió protektorátusa lett, de az 1944-ben bekövetkezô annexióba az ôslakosság alapvetôen sosem nyugodott bele. 1996-ban az archaikus török nyelvet beszélô, buddhista és eredendôen nomád ôslakosság a köztársaság háromszázhatezernyi lakosságának kétharmadát tette ki, aránya a déli régiókban elérte a kilencven százalékot. A fôvárosban, Kizilban ez az arány éppen fordított volt: a lakosság 64 százaléka orosz. A köztársaság történetét a kilencvenes évek folyamán két tényezô határozta meg. Egyrészt a szegénység és az ipari gazdaság összeomlása, másfelôl az etnikai feszültségek viharos felszínre törése. 1992–93-ban a tuvai elit, ha kellett, a legerôszakosabb módszerekkel igyekezett kiszorítani az 1989-ig fölényben levô oroszokat a hatalomból. Az 1993-ban elfogadott, a köztársaság szuverenitását és kiválási jogát rögzítô tuvai alkotmány lényegében ennek a folyamatnak a lezárása volt. A Kizil és Moszkva közötti feszültség 1994 során még csak tovább növekedett. A köztársaság lakóinak csak 31 százaléka támogatta a föderáció alkotmányát, ez nagyjából az orosz lakosság aránya volt, a többség viszont az azzal ellentétes tuvai alkotmányra voksolt. 1994-ben Jelcin a köztársaság egyes területeit, a nagy szegénységre hivatkozva, központi igazgatás alá igyekezett rendelni. Tuva ugyanakkor nemcsak az orosz–mongol határmegállapító tárgyalásokon vett részt önálló félként, de például a tibetiek védelmében nyilvános parlamenti határozatban ítélte el Kínát. A köztársaság 1995 januárjában természetesen elítélte a Csecsenföld elleni akciót, majd a nyáron bejelentette, hogy csatlakozni kíván az el nem kötelezettek mozgalmához. Ezenközben februárban megölték az egyetlen orosz tartományfônököt az országban. 1996 óta fokozatosan enyhült viszont a helyzet, amelyet a gazdasági összeomlás kihívásainak felismerése mellett az alkotmány föderáció-konformmá tétele is jelzett. A helyzet 1997-ben konszolidálódott, amikor a a köztársaság elnöki tisztét másodjára is a Moszkva támogatta Serig-ool Dzsizidzsikovics Oorcsak nyerte el, a Szabad Tuva Párt élén álló parlamenti elnök, Kaadir-ool Bicseldej elôtt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu