Mink András: Ma esti
vendégünkkel, a 70. születésnapját ünneplô
Hegedûs B. Andrással elôzetesen és felelôtlenül
abban állapodtunk meg, hogy nem beszélünk ’56-ról,
és ha lehet, nem beszélünk ’89-rôl. Hadd kezdjük
hát egy pimasz kérdéssel: milyen érzés
60 évesen pályakezdônek lenni?
Hegedûs B. András:
Nehéz, nehéz, nehéz. Hatvan év a nyugdíjkorhatár,
és ha nem is 60, de valóban 59 éves koromban minden
megváltozott. Ennek 58 éves koromban, 1988-ban már
voltak elôjelei, de addig nem nagyon hittük, hogy ez be fog
következni. Amikor én az Anyagmozgatási és Csomagolási
Intézet székeit koptattam, és ez olyan régen
volt, hogy a szobatársamat, nagyon kedves barátomat, Boda
Tamást néhány perccel ezelôtt alig ismertem
meg, de annál jobban megörültem neki. És akkor,
amikor mi ketten egy szobában beszélgettünk sok mindenrôl,
akkor az anyagmozgatás és csomagolás ragyogó
jövôjére gondolva, nem hittük, hogy egyszer lesz
kapitalista anyagmozgatás és csomagolás, szabad piacgazdaság,
de leginkább azt nem hittük, hogy kettônk sok mindenre
kiterjedô beszélgetését – én mindig nagy
dumás voltam, és tôle aztán igazán nem
kellett tartanom – itt folytathatjuk, ennyi ember elôtt. Igen, 1988–89-ben
minden megváltozott, és ha szabad ezzel az ócska formulával
élnem, akkor sokadmagammal, remélhetôleg sokmilliomod
magammal, ha nem is tízmilliomod magammal, de újjászülettem.
M. A.: Akkor egy kicsit
haladjunk vissza az idôben. A beszélgetés címe:
A Gerlóczy utcától a Gerlóczy utcáig.
Hogyan fonódott össze az élete a Gerlóczy utcával?
H. B. A.: A bejárattal
szemben lévô házat, a Gerlóczy utca 11-et nagyapám,
Hegedûs Ármin tervezte valamikor a század elején.
A család a harmincas években a legfelsô emeletre költözött,
ahol a nagyapámnak volt egy kis építészeti
mûterme, amit a második világháború elvitt.
Én a harmincas években ennek a háznak az ötödik
emeletérôl néztem a vitéz nagybányai
Horthy Miklós idejében rendezett augusztus 20-ai tûzijátékot,
ezt azoknak mondom, akik az idei tûzijáték-cirkusz
kapcsán elhitték, hogy a gellérthegyi tûzijáték
kádárista hagyomány. Öt-hat éves koromtól,
most már mindenki tudja, hogy az mikor volt, rendszeresen oda jártam
föl a manzárdra tûzijátékot nézni.
Az Eötvös Gimnáziumba jártam, ami itt van közel
a Reáltanoda utcában, ugyancsak családi hagyomány,
három generáció járt oda, a nagyapám
és a fiam. Amikor légiriadó volt, akkor a Gerlóczy
utca óvóhelyére siettünk. Nem akarom elmondani
a Gerlóczy utca egész történetét, több
mint harminc évig laktam ott. De ami a legfontosabb: a „Gerlóczy
utcáig” nemcsak azt jelenti, hogy most is a Gerlóczy utcában
vagyunk, hanem hogy ama 1988-as újjászületéskor
a Történelmi Igazságtétel Bizottsága a
lakásomon alakult meg. Kicsit furcsa is nekem, hogy emléktábla
jelzi, mert néhány hónapot az emléktáblával
egy házban laktam. Örültem, hogy nincs ráírva
a nevem, mert ez jelezte, hogy ez nem egy síremlék, hanem
még élek. Ez a Gerlóczy utcától a Gerlóczy
utcáig nagyon rövid összefoglalója.
Rádai Eszter: Egyébként
amikor megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság,
akkor fogalmuk sem volt arról, hogy egy bomba fölött ülnek.
És ez nem metafora, ez a szó szoros értelmében
így történt. És ez akkor derült ki, amikor
nemrég átadta a fiának ezt a lakást, és
István tatarozni kezdte. Mert akkor a padló alatt egy bombát
találtak, egy ’45-ös, fel nem robbant bombát.
H. B. A.: Hát az
ember hagyjon a fiára szeretetteljes ajándékokat.
Ez volt a családi öröksége.
R. E.: Visszatérhetünk
arra a 70 évvel korábbi Hegedûs B. Andrásra?
Talán nem is a 70 évvel korábbira, akinek a nevében
akkor még nem volt „B” betû, akkor egyszerûen csak Hegedûs
Andrásnak hívták, hanem mondjuk a 62 évvel
korábbira. Azt olvastam egy interjúban, amit a nyolcvanas
évek közepén adott, és sosem jelent meg sehol,
hogy a politizálást már 1938-ban kezdte, vagyis ha
jól számolok, nyolcéves korában. Ez hogyan
történt? Milyen volt az a család, amelyben ez természetes
volt?
H. B. A.: A család
nem politizált, én tehát teljesen deviáns voltam.
De én sem politizáltam, csak érdeklôdtem a politika
iránt, és rengeteg újságot olvastam – ezt viszont
családi befolyásra. Akkor csatolták vissza a Felvidéket,
az egyik nagyapám érsekújvári volt, úgyhogy
nagy volt az öröm, hogy Érsekújvár újra
magyar lett.
R. E.: Ugye jól gondolom,
hogy ezt nem ironikusan mondja?
H. B. A.: Ebben semmi irónia
nincsen. Az Érsekújvár és Vidéke címû
magyar újság piros-fehér-zöld kerettel jelent
meg, és benne volt, hogy kik a város jeles szülöttei.
Köztük volt Décsi Viktor, az anyai nagyapám. Szóval
nincs benne semmi irónia. Hogy ennek azután milyen politikai,
történelmi összefüggései lettek, azt tudjuk.
Tehát sokat olvastam újságot, nagyon érdekelt
a politika, ezért elég jól emlékszem a második
világháború elôzményeire és lefolyására.
R. E.: De én tudok
egy másik újságolvasással kapcsolatos történetrôl
is. 1945 januárjában az édesanyja, aki nagyon erôs
dohányos volt, az ön nagy-nagy könyörgésére
néhány cigarettát adott cserébe a Szabadság
elsô számáért, és ennek aztán
messzemenô következményei lettek. Jól tudom?
H. B. A.: Pontosan így
volt. Édesanyámmal a Krecsányi utcában bujkáltunk
hamis papírokkal, és amikor a front már elérte
a Pasarét alját, és ott hetekre megállt, akkor
a Pasaréti út sarkán találkoztunk egy férfival
– még folytak a harcok 1945-ben –, aki a Szabadságot árulta.
És én kikönyörögtem anyámtól,
hogy néhány cigarettáért vegye meg ezt az újságot.
Abban volt egy hír, hogy a MADISZ nem tudom melyik szervezete leverte
a Mussolini téren és a Hitler téren a táblákat,
és visszahelyezte az Oktogont és a Köröndöt.
Akkor én elhatároztam, hogy madiszos leszek, és ennek,
mint mondta, végzetes következményei lettek.
R. E.: Akkor 15 éves
volt, ugye?
H. B. A.: Hát ha
öregít, akkor 15 voltam, de azért még sok hiányzott
hozzá, mert mint tudjuk, október 4-én születtem,
és ez januárban történt.
R. E.: Mondhatjuk, hogy
ezzel el is indult az igazi, az aktív politikai pályája?
H. B. A.: Hát nagy
túlzással.
R. E.: De hiszen egy év
múlva már az MKP-nek is tagja volt…
H. B. A.: Másfél
év múlva.
R. E.: Bocsánat.
H. B. A.: Minden nap számít
a tévedések elkövetésében. ’46 végén
lettem a Magyar Kommunista Párt tagja. Kétségtelen
tény, hogy amikor átvergôdtünk a zajló
Dunán ’45-ben, akkor rohantam a Szent István körút
2.-be, ezt a jelen levô néhány kortársam elôtt
nehezen is tudnám letagadni. Mert Bácskai Vera bátyja,
Tamás, és Eörsi Gyula avatott madiszistává.
M. A.: Oda szeretnénk
kilyukadni, ha lehet, hogy milyen volt gyerekként kommunistának
lenni?
H. B. A.: Jó. (Elneveti
magát.) Miért ne lett volna jó? Hát hittünk,
csináltuk, aktívak voltunk, nem volt semmi önkritikánk,
azt hittük, hogy megváltjuk a világot, és addig,
ameddig nem esett le a tantusz – amit manapság katarzisnak mondanak
–, és nem jött a krízis, addig igazán semmi bajom
nem volt. Jó társaság volt, jó kollektíva
volt, és ezt most nem is idézôjelben mondom, az ember
megismerkedhetett lányokkal, megismerte a késôbbi feleségét
és így tovább, hát jó volt.
M. A.: Volt egy korábbi
sérelme: nem vették föl a cserkészcsapatba. Az
nagy csalódás volt?
H. B. A.: Igen. Ez az Eötvös
Gimnáziumban történt, ahol a numerus clausus miatt nem
vettek föl a cserkészcsapatba. Rendkívül szimpatikus,
ma azt mondanánk, baloldali, népi cserkészcsapat parancsnok
volt, a magyar tanárom, dr. Vörös István. Ô
azt mondta: Édes fiam, nagyon sajnálom, de nem lehet! És
nekem hiányzott a „csapat”. A MADISZ bizonyára ezt is pótolta.
R. E.: Akkor térjünk
vissza oda, hogy milyen volt gyerekként kommunistának lenni.
Az elôbb azt mondta, hogy jó volt. Mikor kezdett ez a dolog
valahol „nem stimmelni”? Egy kedves kollégája, barátja
azt mondta nekem, hogy magának három igazi kérdést
érdemes föltenni. Az egyik az, hogyan lett kommunista, hogyan
lett sztálinista? A másik kérdés az, hogyan
lett revizionista. És a harmadik, hogy hogyan lett antikommunista?
De elôször próbáljunk annak a végére
járni, hogy hogyan lett kommunistából, hithû
sztálinistából revizionista?
H. B. A.: Az elsô
kérdés az, hogy mi volt az elsô konfliktus? Az elsô
konfliktus korábban volt, de akkor a tantusz csak csörömpölni
kezdett. 1951-ben kint voltunk a berlini VIT-en, ami akármilyen
furcsa, borzasztó élmény volt. A berlini VIT-et már
katonásan, rendôrileg, mondhatnám államvédelmileg
szervezték. Mi megbízható gyerekek voltunk, de semmit
nem engedtek meg. Tolmácsok voltunk, nekünk kellett „vigyázni”
a mûvészekre, rendkívül megalázó
módon. Életem egyik, hát nem igazán „büszkesége”,
hogy amikor én voltam a Kovács Nóra–Rab István
balettpáros tolmácsa, akkor nem mentek át Nyugat-Berlinbe.
A következô évben egy öreg elvtársnô
vigyázott rájuk, akkor átmentek, és ott maradtak.
Ezen jót mulattam, de azért nagyon-nagyon megalázó
volt számomra is.
R. E.: Ön sem ment
át Nyugat-Berlinbe?
H. B. A.: Én se mentem
át, mert hülye voltam. Nyugat-Berlint évtizedekkel késôbb
láttam elôször. De ôk se politikai okokból
akartak átmenni, hanem Kovács Nóra nejlonbugyit és
nejlonharisnyát akart venni. Nyilvánvalóan visszajöttek
volna. Én fegyelembôl nem mentem át. Eszembe jut, hogy
a VIT-en egyenruhánk volt, VIT-egyenruhánk, olyan, mint az
olimpiákon is szokásos, vajszínû nadrág,
színes ing és nyakkendô. Zuhogott az esô, és
felvettem egy nem egyen-ballonkabátot, és a berlini utcán
Lakos Sándor elvtárs, aki a Társadalomtudományi
Intézet vezetôjeként ment nyugdíjba, rám
szólt az utcán, hogy miért nem jársz egyenruhában?
Abban vagyok, csak rajtam van az esôkabát – válaszoltam.
Erre azt mondta, nem számít, mert nem látni. Az ilyen
butaságokat már nehezen emésztettük meg. Persze
– mint tudjuk – komolyabb dolgok is történtek 1951-ben. Akkor
volt a kitelepítés, amit nem tudtunk igazán feldolgozni.
Családomból, baráti körünkbôl telepítettek
ki embereket, de ezt még megemésztettük. Csúnya
dolog, hogy megemésztettük, de megemésztettük.
A második kérdés
nagyon egyszerû, mert generációs probléma. 1953-ban
jött Nagy Imre, és „megvilágosodtunk”. És amikor
egy-két év múlva Nagy Imrét kicsinálták,
leváltották, megalázták, megbélyegezték,
mi már ebbôl nem engedtünk, és kitartottunk Nagy
Imre mellett. Ezt lehet revizionista korszaknak nevezni.
R. E.: Addigra már
– ha jól tudom – befejezte az egyetemet, és a bölcsészkaron
tanított politikai gazdaságtant.
H. B.: A. Igen, ez egy furcsa
véletlen, hogy a Rajk-perrel kezdtem a közgazdasági
egyetemet, és a Nagy Imre-programmal fejeztem be. Az államvizsgán
az egyik kérdésre, nem emlékszem melyikre, már
másképpen kellett válaszolni a Nagy Imre-program után,
mint ahogy arra fölkészültünk.
A pártvonallal együtt
a vizsgatételek is megváltoztak.
R. E.: De az abszolút
elnyomorodás maradt? Az még az én idômben is
dogma volt…
H. B. A.: Az abszolút
elnyomorodás ugyan tananyag maradt, de mert ez már a „revizionista”
korszak idején volt, a tanszéken az abszolút elnyomorodást
már nem nagyon kellett tanítanunk, nem is akartuk tanítani,
nagy viták voltak körülötte.
R. E.: Azt a közgazdaságtant
egyébként, amit akkor tanult és tanított –
most egy nagyot ugrom – sok évvel késôbb közgazdászként
különféle intézeteknél tudta valamire használni?
H. B. A.: Hát ha
nem akarja, hogy részletezzem, akkor egyértelmûen azt
mondom, hogy nem. Mire lehetett volna használni a Mûanyagipari
Kutatóintézetben vagy a NIM Ipargazdasági Intézetében
a kollektivizálás elméletét vagy az abszolút
elnyomorodás elméletét? Ez elmúlt.
R. E.: És ettôl
az a diploma olyan, mintha nem is létezne? Csak egy papír?
H. B. A.: Részben.
De hát azért sok mindent tanultunk. Ha az ember egyetemet
végez, az jobb, mint ha nem végez, mert a tanulás,
meg a tanulási folyamat, a szemináriumokon való részvétel,
maga az egyetemi élet, mindez számít. És akármilyen
gyatra volt is – azért mégiscsak egyetem volt, és
valószínûleg sok minden ráragadt az emberre.
De egy az egyben használni, amit a Marx Károly Egyetemen
tanultunk, beleértve akár a számvitelt is, nem lehetett.
Nem, késôbb újra meg kellett mindent tanulni: amikor
1963-ban a Mûanyagipari Kutatóintézetbe fölvettek,
és megmondtam, hogy a mûanyagról, azon kívül,
hogy van nejlonharisnya, semmit se tudok, jóindulatúan azt
mondták, hogy majd megtanulom. És többé-kevésbé
meg is tanultam, de nem az egyetemi ismeretek alapján.
M. A.: Az ötvenes évek
közepén tanársegédként tanított
az egyetemen. Most nem is arra lennék kíváncsi, hogy
mit tanított, hanem inkább arra, hogy milyen volt akkor tanítani?
Milyenek voltak a diákok? Voltak-e viták? Mennyire volt ôszinte
a légkör?
H. B. A.: Hogy a diákok
hogyan fogadták, azt nekik kellene megmondaniuk. A legokosabb diákomat,
Szabó Miklóst tegnap temettük el. Szóval 1953
ôszétôl 1956 ôszéig lassan lazult az egyetem
légköre, miként az ország légköre
is. Gondolom az elsô évben még elég szigorúan
tanítottam azt, amit kellett, azután pedig a politikával
összefüggô gazdasági és gazdaságpolitikai
kérdésekrôl egyre ôszintébben és
lazábban lehetett beszélni, és azt hiszem, hogy igyekeztem
nagyon ôszinte lenni. De azért ez azt jelenti, hogy magam
is sok mindent nem tudtam. Mi volt ez az ôszinteség? Hogy
a szocialista iparosítás erôltetett volt és
rossz, hogy a kollektivizálás erôltetett volt és
hibás, és ezer és ezer dolog. Azután az utolsó
évben, ’56-ban, már tavasszal és ôsszel – az
ôsz nagyon rövid ideig tartott – a politikai gazdaságtanból
már a politika dominált.
R. E.: Hihetetlenül
átpolitizálódott volt – ahogyan a kortársaitól
hallom – akkor az egyetemi élet is. Elôször rossz értelemben,
aztán egyre jobb értelemben…
H. B. A.: Az Eötvös
Loránd Tudományegyetem rossz értelmû átpolitizálódásán
nem voltam jelen, mert akkor a közgazdasági egyetemen tanultam.
Visszagondolva elég borzasztó volt. Néhány
diákok elleni koncepciós pert, aminek nem lett letartóztatás
a vége, hanem pártból való kizárással
vagy csúnya megaláztatásokkal fejezôdött
be, már nagyon rosszul éltünk meg. Nehezen éltük
meg.
R. E.: Ezt milyen minôségében
élte meg? Nézôként vagy résztvevôként?
H. B. A.: Mint diáknak,
nem volt jelentôs szerepem az egyetemi politikai életben.
Azt hiszem, tiszta a lelkiismeretem, amennyiben tiszta lehet valakinek
a lelkiismerete, aki eltûrte mindazt, ami történt. Mondjuk
Ferge Zsuzsa pártfegyelmije nagyon rossz élmény volt.
Ugyanígy Márkus István ügye, akit tanárként
távolítottak el az egyetemrôl. Ezek mind koncepciós
ügyek voltak. Ennyit a közgázról. Ezt egyszer meg
kellene írni, és föl kellene dolgozni. Ami az ELTE-t
illeti, ott jelentéktelen reformerbôl fokozatosan határozott
reformerré váltam, és ezzel kapcsolatban teljesen
tiszta a lelkiismeretem. A Lukács uszodában éveken
át többször odajött hozzám egy egyre kevésbé
fiatal ember, és megkérdezte, hogy emlékszem-e rá,
mert rossz származása miatt én jártam ki, hogy
ott maradhasson az egyetemen. Tehát akkor én már gondolkoztam.
De átpolitizált volt természetesen – hogy visszatérjek
a kérdésére – az Eötvös Loránd Tudományegyetem
is, a párttaggyûléseken kemény harcok folytak
a bal- és a jobboldal között, akkori kategóriák
szerint. Olyan tekintélyes revizionisták voltak a történettudományi
kar pártszervezetében, mint Lukács György. A
sztálinisták nevét nehéz lenne fölidézni,
mert jelentéktelenek voltak. Pártonkívüli nagyon
kevés volt, de a szakszervezetben jelentôs szerepet töltött
be Szabad György, aki kategorikus pártonkívüli
tisztségviselôje volt a karnak, és egyértelmû
volt, hogy a reformok oldalán áll.
R. E.: Akkor most ugorjunk
egy nagyot, és hagyjuk ki a Petôfi Kört? Hagyjuk ki mindazt,
ami – hogy úgy mondjam – az élete egyik csúcspontja
volt?
H. B. A.: Azért kértem,
hogy hagyjuk ki ma a Petôfi Kört, mert egyrészt a könyvemben
mindent újra közöltek, amit errôl eddig írtam,
másrészt ez olyan fontos része, nemcsak az én
életemnek, hanem meggyôzôdésem szerint a legújabb
kori magyar történelemnek, hogy nagyon nehezen tudnék
a Petôfi Körrôl néhány perc alatt újat
mondani.
M. A.: Egy kilencvenes években
adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ’56-ot kudarcként
élték meg. Milyen értelemben volt kudarc?
H. B. A.: Két megítélés
lehetséges: az egyik a nagy történelmi perspektívában
való megítélés. Vallom, hogy ’56 forradalma,
fegyveres felkelése és szabadságharca megváltoztatta
a magyar nemzeti történelmet, elindított vagy folytatott
egy olyan folyamatot Kelet-Közép-Európában, amely
megállíthatatlanná vált. És ha nem is
biztos, hogy ’56 nélkül nem omlott volna össze a szovjet
rendszer, de mindenesetre a szovjet rendszer instabilitásához
’56 hozzájárult. Ezért mindannak, ami ’56-ban történt,
a véráldozattal, elmenekült százezrekkel, szétrombolt
várossal, tele börtönökkel, mártírokkal
együtt, annak a történelmi mérlege pozitív.
De azt is mondhatom, hogy kudarc volt: mi reformerek voltunk, nem akartunk
fegyveres felkelést, nem akartuk, hogy akasszanak egy bukott forradalom
után. Nem akartunk véráldozatokat, hanem békés,
igazán békés reformista átmenetre gondoltunk.
Mindez ennek a reformmozgalomnak akkor konkrétan a kudarcát
jelentette, és végsô soron történelmileg
is azt bizonyította, hogy a szocializmus reformjával kapcsolatos
elképzeléseink illúziók voltak. Ezért
voltunk ’89-ben, szemben a radikálisokkal – mint e tapasztalatok
birtokosai –, óvatosak.
R. E.: De – már történelmi
távlatból visszatekintve – ez a reformerek kudarca volt,
nem az ’56-os forradalomé, még ha másképp látta
is akkor.
H. B. A.: Igen, ezzel egyetértek,
ez az ’56-os reformerek kudarca. Ez azt a meg nem válaszolható
kérdést involválja, hogy „mi lett volna, ha”. Errôl
Kende Péter írt pár évvel ezelôtt egy
kitûnô tanulmányt, de a kérdést ô
sem tudta egyértelmûen megválaszolni, mert nem lehet
megválaszolni.
R. E.: Akkor most egy álnaiv
kérdés következik: miért akart ’56 november 1-jén
belépni a Kádár-féle MSZMP-be, és miért
nem akart november 4-e után? Amibôl késôbb komoly
baja lett…
H. B. A.: A második
kérdés olyan egyszerû, hogy nem is tudom, mit válaszoljak.
Az elsô bonyolultabb. November 1-jén Haraszti Sándor,
a Nagy Imré-s csoport doyenje azt mondta a feleségemnek:
Marikám, ugye beléptek a pártba? Ember Mária
akkor fölhívott engem, és én azt mondtam, hogy
ha Sanyi bácsinak ez kívánsága, akkor belépünk.
Ez személyes hûség volt a bukott politikai ügy
iránt. Nagy Imre pártjába léptünk volna
be. De nem léptünk be. Tehát lehet, hogy a késôbbiekben
meggondoltuk volna magunkat, mert az, ami ott a Nádor utcában
– mint utóbb megtudtuk – Orbán László és
mások szervezésében megindult, az nem biztos, hogy
a kedvünkre való lett volna.
Hogy november 4. után
miért nem léptünk be a pártba, ezt nem is kell
megmagyarázni, mert ez annyira nyilvánvaló. Bejöttek
a szovjet tankok, Nagy Imre bement a jugoszláv követségre,
minden összedôlt, amit akartunk, amit csináltunk, amit
elképzeltünk. A tankok szétlôtték elképzeléseinket.
Jött Kádár, a parlamentben még a folyosókon
is szovjet katonák vigyáztak a forradalmi munkás-paraszt
kormányra. Semmiféle dilemmám nem volt. Jól
emlékszem, hogy amikor a bölcsészkaron Kiss Aladár,
a történész – aki az MSZMP-t szervezte – odajött
hozzám, és azt kérdezte, hogy te nem akarsz belépni,
vagy nem akarsz visszalépni a pártba, rögtön azt
válaszoltam, hogy jól gondolod. És ezzel a konfliktus
megoldódott. Ez teljesen egyértelmû volt.
R. E.: Jól értem,
hogy november 4-én vált ’56-ossá? Ettôl a naptól
kezdve vállalt mindent visszamenôleg is, mindazt, amit annak
idején ellenzett, amit rosszallott, amivel nem értett egyet?
H. B. A.: Egyértelmû
igennel lehet válaszolni. November
4-e olyan vízválasztót
jelentett, hogy dönteni kellett, nem volt semmiféle „revizionista”
vagy intellektuális töprengésre idô. Sokan emlékeznek
rá, nem volt semmiféle harmadik választási
lehetôség. Az ember vagy elfogadta a megszállást,
vagy elutasította. Kész.
R. E.: De hiszen voltak
egykori eszmetársai, az egykori revizionisták között
is nem kevesen, akik elfogadták azt a helyzetet. Amikor az elôbb
azt mondta, hogy nem érti ezt a kérdést, akkor azt
akartam mondani, hogy nem értem, hogy nem érti, hiszen nagyon
sokan beléptek abba a november 4-e utáni MSZMP-be.
H. B. A.: Tehát azok
elfogadták. Ha nem is mondom azt, hogy ha 300 ezer párttag
volt Nagy Imre kivégzésekor, akkor egy párttagra háromszázezrednyi
felelôsség jutott, mert ez így nem igaz természetesen.
Így nem igaz. De arra jól emlékszem, hogy amikor jöttek
a hírek a kivégzésekrôl, akkor az volt a véleményünk,
hogy de jó, hogy nem léptünk be ebbe a mocsokba, és
most nem kell röstellni magunkat. Bocsánatot kérek mindazoktól,
akik MSZMP-tagokként késôbb ezt végigcsinálták,
én nem állítom, hogy nem lehetett bizonyos kompromisszumokkal,
különösen 10-15 esztendôvel késôbb már
egészen más reformokat támogatva relatív becsülettel
végigcsinálni. De azért a pártba való
belépés kemény állásfoglalás
volt mindenki számára. Voltak barátaink is, akik beléptek,
de azért ez választóvonal volt.
R. E.: Ha jól tudom,
az utolsó volt a Petôfi Kör jelentôs vezetôi
közül, akit letartóztattak ’58-ban. Nagyon sokáig
volt szabadlábon, és akkor sem a Petôfi Körben
folytatott tevékenységéért fogták le,
hanem mindenféle másért, és egy olyan perben
ítélkeztek ön fölött, amelyben Mérei
Ferenc, Fekete Sándor, Litván György és Széll
Jenô voltak a vádlott-társai. Ön a negyedrendû
vádlott volt, ha jól tudom. Összeesküvéssel
vádolták.
H. B. A.: A népi
demokratikus államrend megdöntésére irányuló
szervezkedésben való tevékeny részvétellel
vádoltak, BHÖ I/2. paragrafus, noha elég kevés
„cselekvôségem” volt. Szilárd meggyôzôdésem,
hogy az én nagyon késôi, 1958. október 17-i
letartóztatásomban, a 28. születésnapom után
pár héttel, személyes és politikai bosszú
játszott szerepet. Hollós Ervin számára, aki
akkor a politikai rendôrség egyik vezetôje, nyilvánvalóan
tûrhetetlen volt, hogy a Petôfi Kör egyik második
embere, mert a másik második embere Nagy Balázs, elmenekült
(elsô emberét, Tánczos Gábort pedig letartóztatásunkkor
már 15 évi jogerôs börtönre ítélték)
még szabadon járkáljon. Itt két eset van, de
egyik nem mond ellent a másiknak. Az egyik a személyes bosszú.
Ma már a sokat szidott Történeti Hivatal jóvoltából
birtokomban van Hollós Ervinnek az a saját kezû feljegyzése,
amelyben felszólítja az illetékeseket, hogy engem
a Központi Statisztikai Hivatalból bocsássanak el. Olyan
vádpontok is szerepelnek ebben a szigorúan titkos feljegyzésben,
amirôl Hollós Ervin tudta, hogy nem igazak. Például
hogy Tánczossal én a pártközpontból közvetlen
kapcsolatot tartottam a fegyveres felkelôcsoportokkal. Ez nagyon
szép lenne, ha igaz lenne, de hát ebbôl egy szó
sem igaz, de ô ezt leírta. Tehát ez a személyes
bosszú szerepe. A másik, hogy többet feltételeztek
rólam, mint amit valóban tettem. De a barátaim úgy
gondolták, nemcsak a felsoroltak, hanem a fel nem soroltak, az egész
Ádám György-, Bohó Róbert-, Pozsár
István-féle és mások által szervezett
összeesküvés, hogy én túl exponált
vagyok mint Petôfi Kör-ös, és ezért a kemény
magba nem vontak be. Köszönök nekik jó néhány
elmaradt börtönévet. Amazok pedig nem tudták elviselni,
hogy én szabadon vagyok. Nyilván rengeteg volt a szubjektivitás.
Talán idetartozik,
hogy a fôtárgyaláson Vida Ferenc, az ismert vérbíró
volt a tanácselnök. Szeretném elôre jelezni, hogy
amit elmondok, abban nincs semmi irónia, nincs semmi rosszmájúság.
Nagyon kérem, ne értsék félre! Kornai János,
akire tanúként többet bizonyítottak rá,
mint amennyi az én vádiratomban volt, megúszta. Gondolom
azért úszta meg, mert Kornai olyan kiváló közgazdász
volt már akkor is, hogy Friss István nem akarta, hogy lecsukják.
A másik tanú, Pataki Ferenc pszichológus terhére
viszont kevesebbet róttak fel, de azért sok minden volt a
számláján. És ôt sem vitték be,
mert ô munkáskáder volt, a Petôfi Körben
talán nem exponálta magát annyira, és Hollós
Ervin talán kevésbé utálta ôt, mint engem.
Nagyon örültünk, hogy ôk hazamentek, elég zsúfoltak
voltak utána is a börtönök, tehát ez nagyon
jó, és mind a ketten kitûnôen viselkedtek szabadlábon.
R. E.: Visszatérve
kicsit a börtönévekre, kisidôs volt, ezt így
szokták mondani…
H. B. A.: Így van,
és egybe kell írni.
R. E.: Nem egészen
két évet töltött börtönben. Ez fontos
idôszak és fontos élmény volt az ön életében?
H. B. A.: Természetesen
alapvetô, meghatározó élmény volt. Börtönviseltek
elég nagy számban vannak itt, ôk is alátámaszthatják.
Tudjuk, hogyha a parasztember a fronton volt, és hadifogságba
esett, akkor egy életen át ez volt az alapvetô, meghatározó
élménye. A két év börtön a barátaiméhoz
képest rövid idô, de önmagában elég
szép idô rács mögött. Természetesen
meghatározó élmény volt, különös
tekintettel a rendkívül kellemes társaságra.
R. E.: Elmondaná,
kik tartoztak ebbe a társaságba?
H. B. A.: Nem volt olyan
jó a társaság, mint Vácott, mert ott ugye volt
a miniszteri zárka, Bibó Istvánnal, Gönczcel
és igazi miniszterekkel, tábornokokkal, csepeli munkástanácselnökökkel
és ördög tudja kikkel. Pest egy kicsit lejjebb volt a
ranglistán, de azért – hogy protokolláris legyek –
egy munkazárkában voltam Kosáry Domokossal, akitôl
nagyon sokat lehetett tanulni. Nagyon jó barátságot
köttem Zimányi Tiborral, a Recski Szövetség késôbbi
megalapítójával. Ott volt Eörsi, a mérnöki
irodában Mécs Imre és Erdélyi Tibor, a fordítók
között a kevésbé ismert Sziklai Imre, régi
barátom. A könyvtáros Ilosfalvy Róbert operaénekes
volt, akit közlekedési ügy miatt ültettek le, és
protekcióval került az értelmiségiek közé.
Jó társaság volt, kellemes, intellektuális
légkör.
R. E.: Jól gondolom,
hogy szabadulása után, a börtönön kívül
sokkal rosszabb társaságba került?
H. B. A.: Sokkal rosszabb
volt. Elôször is nem tudtam elhelyezkedni. A kutya se törôdött
velünk, 1960-ban a szolidaritás már kezdett megcsappanni.
Nagyon nehéz volt. Egyszer össze kellene állítani
azt a listát, hogy ’60 és ’63 között hány
munkahelyen jelentkeztem, ahova nem vettek föl. Tímár
János, a késôbbi professzor, végül elhelyezett
a Szellôzô Mûvekben, az Andor utcában. Három
és fél hónap után hívattak a személyzeti
osztályra, és azonnali hatállyal felmondtak, mert
a helyemre föl kellett venni egy leszerelt államvédelmi
határôr tisztet, aki egyébként nagyon röstellte
magát ezért. De a munkahely olyan szörnyû volt,
hogy bizonyos felszabadulást éreztem, hogy nem kell tovább
ott dolgoznom. Akkor három évig, mint oly sokan, az Országos
Fordító Iroda kenyerét ettem. Rabszolgamunka volt.
R. E.: Aztán arról
is hallottam, hogy különféle operettek, például
a Viktória és a Cigánybáró szövegkönyvén
dolgozott…
H. B. A.: Dolgoztam, az
túlzás. Korrigáltam. Sok okból nem dolgoztam
rajtuk, de leginkább irodalmi és zenei mûveltség
híján. De a Szerzôi Jogvédô Hivatalban
Erdôs Péternek volt egy úgynevezett színházi
osztálya, és ô kitalálta, hogy az általa
terjesztett operettlibrettókat valakinek el kell olvasnia. Nem volt
még xerox, négy példányban legépelték,
50 forintot fizettek egy korrektúráért. Így
egy óra alatt lehetett 50 forintot keresni, ami szép pénz
volt. Egyetlen intellektuális cselekedettel mégis dicsekedhetem:
helyreigazítást eszközöltem ki a Cigánybáró
librettójában, ugyanis az ötvenes években született
rendezôi utasítás szerint kövérre, antipatikusra
kell formálni a negatív hôs figuráját,
hogy hasonlítson Titóra. De amikor én korrigáltam
ezt a gépiratot – már a hatvanas években – akkor Titóval
már újra jóban volt a Magyar Népköztársaság.
És én, mint politikailag képzett ember, erre felhívtam
a figyelmet. Erre nagyon büszke vagyok. (Nevetés.)
M. A.: Amikor kijött
a börtönbôl, mit gondolt, mivel fog telni az élete
hátralévô része?
H. B. A.: Nem tudtam. Fél
év után azt mondtam a feleségemnek, hogy ez volt életem
legszörnyûbb fél éve, és ô sírógörcsöt
kapott, mert valahogy nem értette meg, hogy mit mondok. Tehát
nem azért szörnyû, mert visszakaptam a családomat,
hanem azért, mert minden teljesen reménytelen.
A börtön, az határidôs
volt.
M. A.: Azután elkezdôdött
intézeti pályafutása. Három költôi
név következik, MÜKI, ACSI, NIMIGÜSZI, ezek voltak
a munkahelyei.
H. B. A.: Igen, de aztán
szerencsésen átkerültem a FEPEKUK-ba. Amikor a NIMIGÜSZI-bôl
átkerültem a FEPEKUK-ba, amiben Tánczos Gábornak
jelentékeny szerepe volt, ugyanis nehezen ment, akkor a FEPEKUK-ban
azt mondták, hogy fura alak ez a Hegedûs, milyen hülye
helyeken dolgozott. Talán akkor föloldom ezeket a ma már
furcsa mozaikszavakat, sorban: Mûanyagipari Kutató Intézet,
Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet, Nehézipari
Minisztérium Ipargazdasági és Üzemszervezési
Intézet, Felsôoktatási Pedagógiai Kutatóközpont.
A Mûanyagipari Kutatóban kezdtem, ahová az igazgatónak
volt bátorsága engem felvenni. Hardy Gyulának hívták,
szerintem rossz kommunista, mert rendkívül jó és
rendes ember volt. „Nézd, ne várjuk meg a belügyi összekötôt,
ha fölveszlek, akkor már sokkal nehezebb kirúgni téged,
mintha megkérdezzük a véleményét” – mondta.
Ezek ágazati kutatóintézetek voltak, a megfelelô
minisztérium alá tartoztak, és az volt a feladatuk,
hogy a minisztérium által kijelölt távlati terveket
prognózisokkal és gazdasági számításokkal
támasszák alá. Volt ebben bizonyos progresszivitás
is, hiszen ’56 elôtt, amikor közgazdasági reformról
még szó sem lehetett, ilyesmi egyáltalán nem
létezett. Tehát hogy 100 mérnök között
legalább egy szál közgazdász dolgozott, aki megpróbált
bizonyos közgazdasági szempontokat, gondolkodást, egyáltalán
forint vagy dollár számokat becsempészni a munkába,
ez már önmagában komoly dolog, de a lényeg mégis
az volt, hogy igazolni kellett a felsôbbség akaratát.
A prognózisok természetesen sosem sikerültek jól.
Volt egy nagyon jó szándékú fônököm,
aki azt mondta, hogy a marxizmus–leninizmus tudományos elôrelátása
arra való, hogy a jövôt elôre lássuk. Ezt
az olajválság kellôs közepén mondta. Akkoriban
Kádár Jánostól megkérdezték a
Spiegel munkatársai, hogy mit hoz a jövô, és Kádár
elvtárs, aki nem gondolt a marxizmus–leninizmusban rejlô tudományos
elôrelátásra, azt válaszolta: „Mint ismeretes,
a jövôt nem lehet elôre látni.” Ezt kinagyítottam,
és kitettem a prognosztikai önálló csoport falára.
Nem mondom, hogy a munka teljesen érdektelen volt, nem mondom, hogy
rossz volt, megtûrtek, sôt néha el is fogadták
a véleményemet. Azért elmondanám, hogy a NIMIGÜSZI-ben,
az elôbb említett jó szándékú
igazgatóhelyettes ki akart engem nevezni a prognosztikai osztály
vezetôjévé, de ezt a személyzeti fônök
nem engedte. Pedig már volt erkölcsi bizonyítványom,
tehát törvényileg mehetett volna. Azzal akadályozta
meg, hogy egy ötvenhatos nálunk nem lehet osztályvezetô.
És akkor visszaminôsítették a prognosztikai
osztályt Prognosztikai Önálló Csoporttá.
És amikor a titkárnô elôször leírta
ennek a rövidítését, akkor azt mondta, Hegedûs
elvtárs, ezt nem lehet leírni. Gerô Péter kollégám
erre azt mondta: Ne aggódj, András, leszünk mi még
Futurológiai Alkalmazási Szolgálat is.
R. E.: És miért
volt ilyen „vándormadár”?
H. B. A.: Hogy a Mûanyagipari
Kutató Intézettôl megváltam, egyáltalán
nem biztos, hogy helyes volt. Hét évet töltöttem
ott, és rettenetesen meguntam. Lehet, hogy maradnom kellett volna,
de csábított, hogy az Anyagmozgatási és Csomagolási
Intézetben kipróbálhatom, milyen osztályvezetônek
lenni. És 1000 forinttal nagyobb fizetést ígértek,
ami akkor nagyok sok pénz volt. De kiderült, hogy az ACSI sem
jobb a MÜKI-nél. A konfliktus fô oka az volt, hogy amikor
az Április 4-e Gépgyárban, amely teljesen gazdaságtalan
volt és a tönk szélén állt, már
a szocializmusban is, mindennek ellenére egy olyan konvejorrendszert
kellett volna állami pénzen létesíteni, amelynek
semmiféle gazdasági értelme nem volt. Az igazgató
azt mondta egy vezetôi értekezleten, hogy itt nem számolni
kell, hanem hinni. Akkor elkövettem azt a szemtelenséget, hogy
azt mondtam, én ide közgazdásznak jöttem, és
nem papnak. És akkor megkértek, hogy távozzak. És
akkor jött a NIMIGÜSZI. A FEPEKUK-ba úgy kerültem,
hogy Kozák Gyula nagyon hívott. Társadalomtudósok
voltak ott, egy kellemes, jó csapat, és az intézetben
már a hetvenes évek végén lehetett igazibb
társadalomkutatásokat végezni. Tehát a politikai-társadalmi
vénám odahúzott.
R. E.: És akkor jött
az a bizonyos vasárnap délután, október végén,
1979-ben, amikor feleségével, Ember Máriával
együtt aláírta a Charta ’77-tel kapcsolatos nyilatkozatot,
és ezután 27 hónap következett, amikor nem dolgozott,
csak a fizetését vette föl, de – hallottam – ezt roppant
nehezen viselte.
H. B. A.: A szokásos
tudománypolitikai átszervezések folytak, és
az átalakult új intézet igazgatója, Gazsó
Ferenc egyetlen „aláírót” sem alkalmazott. Hogy gyávaságból
vagy meggyôzôdésbôl, ez mindegy, hamarosan ismert
reformkommunista lett. Én ezért nem szeretem, ha az ’56-os
pártellenzéket és a nyolcvanas évek reformkommunistáit
egy kalap alá veszik. Nagyon nehéz idôszak volt, bár
munkanélküliként elég nagy rutinom volt. De fizetést
élvezô, munkahely nélküli munkanélkülinek
lenni különösen megalázó dolog, mert az ember
még csak nem is ugrálhat. És akkor kiderült,
hogy elválik a pacal a májtól. Jóindulatúnak
hitt pártvezetôk hihetetlenül rosszindulatúan
viselkedtek, egyes pártközponti funkcionáriusok meglepôen
jól. Végül Török Imre az egész elhelyezési
cirkuszomat lezárta, ami több mint két évig tartott.
Akkor már nem volt divatos, hogy a nyilvánvalóan illegalitásban
lévô szamizdatosokon kívül az emberek állás
nélkül tengôdjenek. Ô intézte el azt, hogy
a Közgazdaságtudományi Egyetem két pártbizottsági
vétója után mégis felvételt nyertem
a Közép-Kelet-Európai Kutatási Központba
Berend T. Ivánhoz.
M. A.: A tiltakozóív
aláírásának volt valami elôzménye?
H. B. A.: Direkt elôzménye
nem volt. Ez is a Gerlóczy utcában történt egy
vasárnap délután. Az ívet Földvári
Tamás – aki hamarosan emigrált – és Zsille Zoltán
– aki valamivel késôbb emigrált – hozta. Tudták,
kik vagyunk, gondolom, biztosra jöttek. Ami fontos, hogy a Mérei-per
öt vádlottja közül négyen aláírtunk,
bár egyáltalán nem beszéltünk össze.
Csak Fekete Sándor nem írta alá, aki akkor már
az Új Tükör fôszerkesztôje volt: nem írhatta,
és nem is akarta aláírni.
R. E.: Magától
értetôdött, hogy mind a ketten aláírták?
És vajon sejthették-e elôre a következményeket?
H. B. A.: Nem volt gondolkodási
idônk, ez becsületbeli akció volt. Ha az embernek egy
perc gondolkodási ideje van, akkor vagy patetikusan aláírja,
és azt mondja, hogy trombitálnak és a cirkuszi ló
elkezd táncolni, vagy nem. Nem volt más választás.
R. E.: De hallottunk már
olyan történeteket, hogy egy családban, egy házaspár
– hogy ne egyszerre veszítse el az állását
a férj is meg a feleség is – beosztotta az aláírást,
egyszer az egyik, aztán a másik írt alá…
H. B. A.: Én egy
fél mondat erejéig óvtam Ember Máriát,
de azt mondta, hogy fogjam be a számat.
M. A.: Ennek lettek következményei.
A nyolcvanas években egy teljesen más közegbe került,
felvették a kapcsolatot az ellenzékkel, ’56-os emlékkonferenciát
rendeztek, satöbbi satöbbi. Innen egyenes út vezetett
az ellenzékbe, az 1986-os ellenzéki ’56-os konferenciáig,
majd következett a Történelmi Igazságtétel
Bizottság. Ám még a nyolcvanas évek elején
is volt egy vita arról, hogy vajon az egykori ’56-osok kellô
súllyal és elszántsággal képviselték-e
a forradalom hagyományát korábban. Mi a véleménye
errôl a kritikáról?
H. B. A.: Akik ezt mondták,
azok ugye börtönt messzirôl sem láttak. Azt hiszem,
hogy a mi alapállásunk az volt, hogy mi már kipróbáltuk,
jöjjön az új nemzedék. Ez vállalható
volt és vállalható ma is. De hogy nem vállaltuk
a tradíciókat, az nem igaz. A baráti körünk
ebbôl a társaságból került ki, már
a természetes kiválasztódás alapján
is. És ha már a Gerlóczy utca a beszélgetés
címe: amikor a Gerlóczy utcába költöztünk
egy nagy lakásba, szilveszterkor a társaság kétharmada
biztosan ’56-os volt. Valaki azt mondta, hogy népi ’56-osok és
urbánus ’56-osok – biztos nem pontosan így mondta – ekkor
találkoztak elôször újra. Talán azt mondta,
hogy volt nékoszisták és volt madiszosok. A baráti
kapcsolatokat ápoltuk. Litván György Lupa szigeti kicsi
házában (Konrád a Cinkosban megírja) az ’56-os
grófok és bárók rendszeresen összejöttünk,
együtt kirándultunk… És az olyan „gyerekeket”, mint
szegény Szabó Miki, bevontuk ebbe a körbe, így
ez egy ’56-os társaság volt. Hogy nem röplapoztunk,
nem szerveztünk fegyveres felkelést, hát édes
Istenem, valóban nem szerveztünk.
M. A.: És kik figyelték
önöket?
H. B. A.: Az állambiztonság
II/6-os osztálya, amit késôbb III/III-ra kereszteltek.
M. A.: Kicsit közelebbrôl?
H. B. A.: Ma már
lehet természetesen közelebbit tudni. Pontosabban két
korszak volt, az egyikrôl sokat lehet tudni, a másikról
nem. Az 1956–57. januártól a hatvanas évek végéig
terjedô ügynökjelentéseket, beleértve a zárkatársamnak
– zárkahálózati ügynöknek nevezik hivatalosan
a téglát – jelentéseit ismerem. És tisztelettel
jelentem, hogy három ügynökjelentés elolvasása
után nincs az az idióta, aki rá ne jönne, hogy
ki jelent róla. Legjobb barátaink, jóakaróink
voltak az ügynökök, nagyon könnyû ôket
dekódolni. A nyolcvanas évekbeli ügynökök,
amikor a Gerlóczyban megint mindenféle történt,
az ezekrôl szóló ügynökjelentések
még nincsenek deklasszifikálva, és hihetôleg
nem a Történeti Hivatalban, hanem a Falk Miksa utcában,
a Nemzetbiztonsági Hivatalban ôrzik ôket. Csak az úgynevezett
napi jelentéseket ismerjük, de az is lehet, hogy utolsó
pillanatban megsemmisítették ôket. De a régi
szép idôk besúgóit ismerem, és meg kell
mondani, hogy a dekódolás mûvelete nagyon fájdalmas
és nagyon megrázó volt. Illyéssel szólva
„a magánszorgalmú kutyákkal” kapcsolatban sok meglepetés
ért. Azt nem tudtam, hogy az egyetemi tanárom – akinek harminc
éven át hálás voltam, hogy munkával
látott el, fordításokat hozott, hogy megéljünk,
különösen az állástalanság idôszakában
– minden alkalommal jelentette a Belügyminisztériumnak, hogy
a jó szándékú feladatot végrehajtotta.
Ez ôszintén szólva megrázott. És meglepett
valóban a magánszorgalom, hogyan tupírozták
föl, hogyan túlozták el a társasági locsogásokat.
Itt kellemetlen, gusztustalan meglepetések értek. Sokan voltak.
A jelentések mégis olyan értelemben jók, hogy
ha túlzások vannak is bennük, az ember rekonstruálni
tudja önmagát. Ez különösen a zárkatársamra
áll, akit én intellektuális gôggel nagyon lebecsültem:
egy érettségi nélküli profi sportoló volt,
azt mondta, hogy várja az ítéletét. Az egyik
jelentésében olvasható: „Százados úr,
kérek kihallgatást a negyedem ügyében.” Ugye
az ember negyedet csak akkor kaphat, ha már el van ítélve.
Én megettem azt a hazugságot, hogy ô nincs elítélve.
Klasszikus tégla volt, és meglepôen jól írja
le közel fél éven keresztül, hogy mi történt.
Még agent provocateur is volt.
M. A.: Mennyire volt a nyolcvanas
években az ’56-os ellenzék egységes? Volt-e igazi
’56-os generáció? Lehetett-e akkor sejteni, hogy ’56 hagyománya
szét fog esni? A másik kérdés: hol volt az
’56-osok helye az akkori ellenzéken belül?
H. B. A.: A második
kérdésre azt válaszolom, a könyvemben van egy
hosszabb tanulmány arról, hogy a demokratikus ellenzék
hogyan dolgozta föl magában ’56 emlékét. Hogyan
ismerte föl külföldi és belföldi értelmiségiek
hatására, hogy reformot és politikai változást
’56 nélkül nem lehet végrehajtani, és ez hosszú
folyamat volt. Mi ezt mindig tudtuk. Hogy ki az a mi, azt nehéz
definiálni. Késôbb már nemcsak a legszûkebb
baráti kör járt össze ’56-os politikai és
világnézeti szolidaritási alapon, hanem a kör
tágult. Valószínûleg az elsô ilyen alkalom
a kilencek kerekasztal-beszélgetése volt, megint csak a Gerlóczy
utcában. Akkor ott olyanok is jelen voltak, akiknek soha semmi közük
nem volt ehhez a revizionista, exkommunista csoporthoz. Ezért olyan
nagy marhaság, hogy ez egy reformkommunista csoport, amit a mai
jobboldal állít. Olyanok voltak ott, mint Mécs Imre,
aki igazán soha nem volt kommunista, mint Rácz Sándor,
a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke, nagyon
hamar csatlakozott a körhöz Dénes János, Göncz
Árpád, aki a Kisgazdapártból indult, és
mások. Az összeforrottság, a szolidaritás és
a hatalom tökéletes negligálása nyilvánvalóan
összehozta az ’56-osokat. És ahogy mondani szokás, nem
azt kerestük, ami elválaszt, hanem azt, ami közös.
Ez teljesen magától értetôdô, minden üldözött
csoport így viselkedik. És amikor ’86-ban, a forradalom 30.
évfordulóján volt egy halvány remény,
hogy a kádárista reformok keretében legalább
a nemzeti tragédia szellemében kicsit kezdenek másképpen
gondolkozni, és az agitprop munkát kicsit másként
vezényelni, akkor kiderült, hogy egy fikarcnyit nem változtattak.
Nyilvánvaló, hogy a ’86-os konferencia a rendszerrel való
teljes szembenállást jelentette.
M. A.: 1989, a TIB, a Nagy
Imre-temetés. Kíváncsi volnék néhány
szereplôre, akik a másik oldalon álltak, és
akikkel napi kapcsolatban volt Pongor alezredestôl Németh
Miklósig. Milyen volt velük tárgyalni?
H. B. A.: Pongor alezredes
érdekes figurája a rendszerváltásnak. Ô
volt a budapesti karhatalom parancsnoka. Értelmes, jó eszû
rendôr volt, képzett rendôr, azt hiszem, a parancsot
teljesítette. És amikor 1989 késô tavaszán
azt a parancsot kapta, hogy a Nagy Imre-temetést rendôrileg
is támogatni kell, és az állambiztonság, a
mi egyéves szívós munkánk után, hadd
hangsúlyozzam, ’89 tavaszán, úgy döntött,
hogy nem a konfrontációt, hanem a megbékélést
keresi, akkor Pongor alezredes, civilben, összecsapta a bokáját
a Fôvárosi Temetkezési Iroda igazgatóságán,
és azt mondta: Hegedûs úr, állok rendelkezésére,
azt a parancsot kaptam, hogy a továbbiakban mûködjünk
együtt. És együttmûködtünk. Együttmûködtünk,
mert ô sem akarta, hogy vér folyjon, és mi sem akartuk.
Ô a régi rendszer embere volt, és ha más parancsot
kap, akkor újra elôveszi a gumibotot. Leszerelték egyébként,
és a helyettese lett az Antall-kormány idején a karhatalom
parancsnoka. A nevére nem emlékszem, vele nem volt személyes
kapcsolatom, de a híradókban gyakran lehetett látni.
R. E.: Én akkoriban,
mint a 168 Óra szerkesztôje, néhányszor foglalkoztam
önnel. Azon a napon, amikor Németh Miklós miniszterelnöknél
jártak, kicsit restelkedve azt mondta nekem, hogy nagyon izgatottan
készült erre a megbeszélésre.
H. B. A.: Ez igaz. Egyébként
Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád,
Mécs Imre és én voltunk a miniszterelnöknél
és a parlament akkori elnökénél, Szûrös
Mátyásnál. Van egy szép fénykép
róla, ha ma megnéznénk, akkor mindenki azt látná,
hogy Göncz Árpád köztársasági elnök
fogadja a felsoroltakat, mert olyan a képbeállítás.
Addigra a politikai döntés nyilvánvalóan megszületett,
és Németh Miklós rendkívül lojális
és készséges volt. Már azt is eldöntötték
a hatalom urai, hogy a temetést engedélyezik a Hôsök
terén, amivel kapcsolatban nekem elôzôleg súlyos
aggodalmaim voltak, mert féltem a provokációktól,
féltem a beavatkozástól, és sok mindentôl
féltem, ezt most nem akarom felsorolni. De addigra ez eldôlt,
tulajdonképpen ez már csak egy jóváhagyás
volt. A miniszterelnök azt fejtegette – ez a kínai vérengzés
elôtt volt, tehát azért volt mitôl félni
–, hogy a kínai diákok azt írják a plakátjukra,
Németh Miklóst idézve: „A hadsereg sohasem lehet a
belpolitikai harcok eszköze”. És ezt Németh Miklós
nagyon hangsúlyozta, mert akkor a Magyar Néphadsereg még
nem állt át a reformerek oldalára, szemben a Belügyminisztériummal,
amely már hajlékonyabb volt. Akkor egyeztünk meg abban,
hogy ki képviselje a kormányt. Ezt nevezte utóbb a
jobboldal reformkommunista árulásnak. Nagy hülyeség
az egész, mert ezt csak úgy lehetett elérni, hogy
mindkét fél engedményeket tesz. Az engedménynek
az egyik feltétele például az volt, hogy a Hôsök
terén nem voltak egyenruhás rendôrök és
más egyenruhás alakulatok, és a rendet – horribile
dictu – a Magyar Demokrata Fórum kitûnôen mûködô
rendezôgárdája biztosította Lezsák Sándor
parancsnoksága alatt. Hát ilyen furcsa világot éltünk
akkor.
R. E.: Egyébként
akkor belegondoltak abba ennek a szervezésben – be kell vallanunk
– dilettáns testületnek a tagjai, hogy itt mi minden zajlik
le közben? Hogy szemben állnak egy államgépezettel,
amelyrôl akkor még nem lehetett tudni, hogyan fogja ebben
a megegyezésben majd viselni magát? Hogyan fogja betartani
azokat az ígéreteket, amelyeket talán már nem
kellett kicsikarni tôlük, de…
H. B. A.: De ki kellett
csikarni. Lépésrôl lépésre. De azért
ez politikai kicsikarás volt. Azt hiszem, nagyon is tudtuk, hogy
ez nagyon kockázatos dolog, és tudtuk, hogy a mérkôzés
nincs lejátszva. Ezért mondom, hogy 1989. június 16.,
ahogy ez a mai Népszabadságban megjelent, az én életemben
a „leg-nap” volt. Június 16-án este a 301-es parcellában,
amikor a már idézett Pongor alezredest megkérdeztem,
hogy mi történt a városban, rádiótelefonon
jelentést kért, és kiderült, hogy rendôrileg
az átlagosnál nyugodtabb nap volt. Akkor, akármilyen
groteszk, Pongor alezredessel átöleltük egymást,
akkora megkönnyebbülés fogott el bennünket. Azért
ez reggel még nem volt olyan biztos. Amikor a Szépmûvészeti
Múzeum tetején megjelent egy pasas, és valaki szólt
nekem, hogy ott van valaki, akkor Pongornak kellett intézkednie
azért, mert nem lehetett tudni, ki ô, és mit akar.
M. A.: Hogyan lett a díszsorfalból
kegyeleti sorfal?
H. B. A.: Ez úgy
történt, hogy Németh Miklósnál el akartuk
érni, hogy a magyar honvédség fegyvertelenül
biztosítsa a rendet a temetôben, mert ott már végleg
nem volt rendezôgárda. A két liberális párt,
a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fiatal Demokraták
Szövetsége – ott Deutsch Tamás volt a parancsnok – együttesen
nem tudott kiadni annyi rendezôt, amennyire ott szükség
volt. Úgy gondoltuk, hogy fegyvertelen katonák sorfala valamely
rendet teremthet, legalább azt biztosítja, hogy a tömeg
ne lépjen a sírok közé. Ezt Németh Miklósnak
kellene megmondania, hogy igaz-e, amit mondok. Ô mint miniszterelnök,
nem nagyon rendelkezett még a Magyar Néphadsereg felett.
Két vagy három nap múlva délután szólt
a telefon otthon, és bejelentkezett a budapesti helyôrség
parancsnoka, hogy szeretne a TIB-bel tárgyalni. Én a reggelt
ajánlottam, de ôk ragaszkodtak, hogy rögtön. Ugyanakkor
a Gerlóczy utcai nagyszobában az ellenzék legkülönbözôbb
áramlatai vitatkoztak, köztük nagyon radikálisak
is. Ha észreveszik, hogy egyenruhás, magas rangú katonatisztek
jönnek tárgyalni, az nem tetszett volna ezeknek az elszánt
barátainknak, bajtársainknak. Így a hálószobában
az ágyon ülve (nem tudván, hogy bombán ülve)
a helyôrség parancsnokságával megegyeztünk,
hogy ôk adják a díszsorfalat. Akkor közölték,
hogy a díszsorfal a szolgálati szabályzat szerint
csak fegyveres lehet. És akkor valaki kitalálta, hogy nevezzük
kegyeleti sorfalnak. De hát ilyen nem létezik a szolgálati
szabályzatban. Így lett a díszsorfalból kegyeleti
sorfal.
M.A.: Végül
egy szokványos, de komoly kérdés: hogyan tovább,
mik a tervei a következô X-re?
H. B. A.: Nem is tudod,
milyen nehezet kérdeztél. Szeretném megírni
az életemet, dokumentumokkal alátámasztva, amely iránt
ma ilyen megtisztelô érdeklôdés mutatkozott.
Nem a divatos – posztmodernnek mondott - irányzathoz alkalmazkodva,
spontánul leírni mindazt, ami éppen eszembe jut, hanem
nagyon is földhözragadtan, a tényekhez ragaszkodva, emlékeimet
dokumentumokkal ellenôrizve, szembenézve az évszázaddal,
amelynek kétharmadát végigéltem. Talán
„A bizonytalanság évtizedei” lenne a cím, vagy legalábbis
a munkacím.
Hiszen születésemkor
még senki sem gondolhatott arra, hogy Hitler hamarosan hatalomra
jut, és arra, hogy apám a tizenéves éveim elején
a doni katasztrófa áldozata lesz. És ki jósolhatta
volna meg 10-12 éves koromban, hogy 20. évemben már
az MKP tagjaként leszek egyetemista, hogy újabb 10 év
elteltével már börtönbôl szabadult ellenforradalmárként
„F-dossziés személy” a BM nyilvántartásában.
Éppen 40 éves voltam, amikor – mint ez elhangzott – középvezetôként
dolgozhattam, hogy majd 50 éves koromban, persze a magam „hibájából”
újra állástalan diplomás legyek. És
10 év múlva valóban újjászülettem,
valóban „pályakezdôként” vetettem bele magam
a közélet sûrûjébe. Ez a tíz esztendô
sikerekben és eredményekben nagyon gazdag és nagyon
fárasztó volt. Minden izgalom és minden konfliktus
ellenére végül is megtörtént a magyar forradalom
teljes rehabilitálása, és büszke vagyok arra,
hogy szerepem volt az 1989. június 16-i temetés megszervezésében,
megrendezésében. Majd jött az 1956-os Intézet.
Eredményeivel és fiatal munkatársainak teljesítményével
hadd ne dicsekedjek. Hogy ezt az intézetet most éppen az
a kormány teszi lehetetlenné, amelynek miniszterelnökét
az én javaslatomra, mi kértük fel, hogy lépjen
„a világot jelentô” szószékre, ezt nehezen lehetett
elôrelátni. Így az elmúlt évtized sem
fejezôdött be a bizonyosság érzésével.
Ha jókedvû nem is, de munkára és harcra kész
vagyok. Van még dolgom az életben, s bármennyire is
patetikusan hangzik itt és most, szeretnék még sokat
dolgozni. Barátaim és ellenségeim jól tudják,
javíthatatlan munkaalkoholista vagyok. De elvonókúrára
nem készülök.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu