„A sorsnak kiszemeltje, de nem kegyeltje volt.”
Orbán Viktor

A Tíz éve szabadon címû konferencián Schmidt Mária,
a XX. Századi Intézet fôigazgatója és a kormányfô tanácsadója
„kifogásolta azt, hogy a Horthy-korszakot egyre többen próbálják negatív színben feltüntetni... hangsúlyozta, a Horthy-korszakban polgári demokrácia volt, ezért is érthetetlen számára a »hangadó értelmiség« vélekedése a Horthy-korszakkal kapcsolatban.”
Népszava, 2000. november 2.

Már felidézni is nehéz, de alig három évvel ezelôtt a Fidesznek ideológiája sem volt, csak jövôképe, ahogy ez tettre kész, optimista, pragmatikus ifjakhoz illik. Mára nemcsak ideológiája van, hanem irodalmi ízlése és színházesztétikája is, kedvenc képzômûvészeti alkotási módszere (figuratív), na meg fôleg történelemszemlélete. De miért adja fel a Fidesz önként a múltba fordulás kedvéért a csillogó szemû, ragyogó jövôbe nézô fiatalok pártjának image-ét?
Az image-váltásnak lehetnek racionális okai is. Lehet azt gondolni, hogy a jobboldal fölötti hegemónia megôrzésének feltétele a hagyományos jobboldalt érdeklô kérdések politikai tematizálása, és hát ezek a kérdések gyakran történelmiek. Azt is lehet gondolni, hogy a fiatalság projektálásának hatékonysága idôvel megkophat, sôt nevetségessé válhat. A trónkövetelôknek jól áll a fiatalság, de a hatalmon lévôknek illik megkomolyodniuk, tekintélyt sugározniuk.
Mégis azt gondolom, hogy a Fidesz-kormány történetírói munkássága javarészt szándékolatlan következménye annak a hatalomgyakorlási filozófiának, amelyet a „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” végiggondolatlan jelszava meghirdetett. Szándékolatlan következménye annak a téves – és hataloméhes ifjútörökök számára rendkívül hasznos – meggyôzôdésnek, hogy Magyarországon nemcsak kormányváltásra, hanem minél teljesebb elitcserére van szükség, mivel a magyar társadalom egy összefonódott politikai, gazdasági és szellemi elit igája alatt nyög. Ezért az új kormánynak nemcsak a politikai szférában vannak feladatai, és még nem is csak a gazdasági életben kell újraosztania a lapokat, hanem fel kell vállalnia az egyensúlyteremtést a tudományos, kulturális és mûvészeti életben is.
Ez a terv elég bizarr volt abban a formájában is, ahogy elôször megfogalmazódott. Nehéz belátni, hogy miért korrekcióra szoruló anomália, ha az alanyi költôk, a filozófiatörténészek és szobrászok pártszimpátiáinak megoszlása nem felel meg a legutóbbi parlamenti választás eredményeinek. De e törekvés belsô logikája, a kultúrkampfos kiszorítósdi dinamikája szükségszerûen teremtette meg a mai, kabaréba illô helyzetet. A miniszterelnök egy nyolcvankét éve halott elôdje képét polírozza, egy nyolcvanegy éve halott költôvel polemizál, ideológiai ügyekben befolyásos tanácsadója a „hangadó értelmiséget” korholja, mert az nem akarja magáévá tenni a hivatalos álláspontot egy ötvenhat éve véget ért korszakról. És Orbán Viktor pártja aligha képes már felfogni, hogy ez mérhetetlenül kínos és nevetséges.
Nem képes felfogni, mert a Fidesz fokozatosan, a maga számára észrevétlenül vált az „igazságos” versenyfeltételek megteremtésére törekvô erôbôl a hiteles
– nemzeti, keresztény, konzervatív – gondolkodás bajnokává. Az ôsbûn elkövetésével – a szellemi élet autonómiájának semmibevételével – rálépett egy síkos lejtôre, amelyen nem lehetett megállni. Ha a kormánynak joga van az értelmiségi elit leváltására törekedni, mivel ez vélhetôleg vitriolos kritikusa lenne, miért ne lenne joga azoknak a kulturális és tudományos tartalmaknak a lecserélésére is törekednie, amelyet ez az elit többségileg képvisel? Ha van szoclib kulturális és tudományos elit, amely nemzetietlen és kártékony, miért ne lenne szoclib versláb és forráskritika, amely ugyancsak nemzetietlen és kártékony? És miért ne lenne jogos a szoclib történetírással szembeszállni, amelynek múltképe nem felel meg a Happy End Kft. által fókuszcsoportokon tesztelt jövôképnek? Ha tudjuk, hogy majdnem minden történész sajnos még mindig szoclib, a szoclibek pedig mind hazudnak és hamisítanak, miért ne hallgatnánk meg a dilettánsokat és sarlatánokat, akik nyilván csak a szoclib címkézés áldozatai?
Szóval Tisza István már rehabilitálva van. (Hogy szükség volt-e Tiszát a magyar történettudománytól megvédeni, most hagyjuk.) De a miniszterelnöknek még van dolga. Nem született még kormányzati állásfoglalás a Kossuth–Széchenyi-vitában, nincs még elítélve a Zrínyit felöklelô vadkan, nincs még egyensúly teremtve a finnugristák és a sumerológusok között, nem kapnak elég publicitást a Jézus Krisztus magyarságát bizonyító tények. És ott van a kényes Koppány-ügy. Amelyben a kormány csak Szörényi Levente úttörô kutatásaira támaszkodhat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu