’98 februárjában, egy hétfôi délután
fáradtan ültem az irodámban. Általában
a hétfô a legnehezebb napom: délelôtt fôpolgámesteri
kabinet-, délután fôvárosi frakcióülés,
majd az SZDSZ ÜT sokszor éjszakába nyúló
tanácskozásai a Mérleg utcában. És persze
a csak aznap letárgyalható, elintézhetô egyéb
ügyek és programok. Pihenésképpen bekapcsoltam
a televíziót. Akkor még az alkotmányos szokásjog
és a házszabály normális értelmezése
szerint minden héten volt plenáris parlamenti ülés.
A képernyôn épp Horn Gyula beszélt. „Ha mostantól
már nem csinál semmit, esetleg elmegy szabadságra,
az MSZP akkor is abszolút többséggel nyeri a választásokat”
– gondoltam, a nemrég megjelent közvélemény-kutatási
adatok alapján. Horn elemében érezte magát.
Vízlépcsô-ügyben kiosztotta az összes többi
párt szónokát, mellékesen Boross Pétert
„régi belügyesnek” nevezte, megnyugtatólag hozzátéve,
hogy „nincs ezen mit szégyellni”, nem azért mondja. Az a
gondolat villant át az agyamon, hogy „ha viszont Horn nem megy szabadságra,
akkor lehet, hogy mégsem nyer biztosan az MSZP”. Este a „királyi”
TV Híradót néztem. A kormány valamennyi minisztere
felvonult. Erôltetett menetben „jó hírek”, átadások,
propaganda. Arra gondoltam, hogy a „Pálffy-féle híradó”
korábban kabinetet buktatott, ez most megismétlôdhet.
Az SZDSZ választási esélyeit illetôen nem
tápláltam vérmes reményeket. Nem csak a közvélemény-kutatási
adatok miatt. A formálódó kampányüzenet
lényege az volt: „szavazzatok ránk, hogy az MSZP ne legyen
túl erôs.” Vagyis nem azért, mert mi vagyunk Magyarország
egyetlen következetesen nyugatos, egyetlen igazán szabadelvû
pártja, amely egyedül képviseli következetesen
az elsô gyümölcseit már éppen meghozó
pénzügyi-gazdasági reformintézkedéseket
és az emberi jogokat, hanem azért, hogy kissé visszafogjuk
egy másik párt etatizmusát, korporativizmusát,
osztogató kedvét, antidemokratikus hajlamait.
Az MSZP-vel kötött koalíciót egyébként
annak idején én is támogattam. Mi több, a Városházán
is velük léptünk koalícióra. Elôször
úgy tûnt, mind a két koalíciós szerzôdés
megfelel az SZDSZ érdekeinek. A Városházán
nem is volt komolyabb probléma, hiszen egyenlô erejû,
egymásra utalt felek kötötték azt precíz
programegyeztetés után. A kormánykoalícióban
mások voltak az erôviszonyok, ott viszont kvázi „koalíciós
vétójogot” sikerült kialkudni a tárgyalások
során. Ez az elsô két–két és fél
évben többé-kevésbé mûködött
is. Horn kilenc hónapnyi – utóbb végzetesnek bizonyuló
– makacskodása után a kormány elkezdte rendbe tenni
a gazdaságot, megkötöttük a szomszédos országokkal
az alapszerzôdéseket, és kézzelfogható
közelségbe került az ország NATO-tagsága.
Ám amikor a krízis mélypontja után a gazdaság
növekedni kezdett, az MSZP egyre világosabban értésünkre
adta, hogy nincs ránk tovább szüksége. Az alkotmányozás
szabotálása, a Nagy Sándor-ügy stb. után
a botrányos kereskedelmitévé-pályázat
volt az utolsó csepp: ekkor ki kellett volna lépnünk
a kormányból. Akkor nem tettük meg, és közvetlenül
a választások elôtt persze már nem lehetett.
1998 egyébként a szoclib koalíciós kormányzás
eredményeinek jegyében indult. Január elsejével
megkezdték mûködésüket a magánnyugdíjpénztárak.
Ez volt a talán legnehezebb terület, a társadalombiztosítás
reformjának elsô valódi, komoly eredménye. Az
év elsô hónapjában folytatódott az elôzô
évben megindult gazdasági növekedés. Volt alap
az inflációnál nagyobb mértékû
nyugdíjemelésre, és a minimálbér is
nôtt. Február elején Dánia és Kanada
elsôként ratifikálta NATO-tagságunkat. Két
hét múlva bejelentették, hogy Magyarország
visszafizette utolsó tartozásait is az IMF-nek. 1982-es csatlakozásunk
óta elôször nem tartozunk semmivel a Valutaalapnak. A
kormány és a fôváros szerzôdést
kötött a négyes metró építésének
finanszírozására, és márciusban elhelyeztük
az Erzsébet téren a leendô Nemzeti Színház
alapkövét.
Ám az MSZP az új esztendôben is folytatta az SZDSZ
bedarálását. Ebben érzésem szerint kulcsszerepe
volt Hornnak, aki majdnem annyira ellenszenvezett a pártállam
demokratikus ellenzékének jogutódjával, mint
a nacionalista, neobarokk, úri jobboldallal. Ezenkívül
törleszteni akart a koalíciós szerzôdés
által rákényszerített hatalomkorlátozásért:
azért, hogy jó néhány populista kezdeményezésérôl
(pl. a vagyonadó bevezetésétôl), hatalmának
kiterjesztésérôl (pl. Kiss Elemér kancelláriaminiszterré
való kinevezésétôl) vagy a kormány balra
tolásáról (Nagy Sándor bevonásáról)
le kellett mondania. Az MSZP – az SZDSZ ellensúlyaként, afféle
kiegyensúlyozó politikai manôverekként – rendszeresen
kisebb engedményeket tett fô ellenfeleinek. Ilyen volt például
a veszteséges Magyar Nemzetnek, a jobboldali ellenzék szócsövének
a Postabankon keresztül történô finanszírozása.
(Azon a Postabankon keresztül, amelynek közgyûlése
pontosan egy hónappal az országgyûlési választások
elsô fordulója elôtt dönthetett egy sokmilliárdos
alaptôke-emelésrôl, amelynek nagy részét
a költségvetés állta…) Most február végén
Horn ismét tett egy gesztust jobb felé: elérte, hogy
három hónappal a választások elôtt Alexa
Károlyt, a meglehetôsen militáns MDF-es ideológust
nevezzék ki az MTV Hírtanácsának az elnökévé.
Ez ugyanazon a napon történt, amikor a magyar és
a szlovák kormány képviselôi Pozsonyban aláírták
a vízlépcsô megépítésének
elôzetes keretmegállapodás-tervezetét. Horn
a nagymarosi vízlépcsô felépítésével
akarta megkoronázni miniszterelnökségét: a bukott
államszocialista rendszer szimbólumává vált
antihumánus, környezetromboló beruházás
megvalósításával. Ez talán nem is elsôsorban
az SZDSZ-nek szólt – bár tudta, hogy aznap ül össze
az SZDSZ utolsó küldöttgyûlése a választások
elôtt. Egyszerûen azt kívánta bebizonyítani,
hogy alig egy évtizeddel a rendszerváltás után
ô már ezt is meg tudja csinálni. Ez a példátlanul
önhitt, elbizakodott lépés azután megpecsételte
politikai karrierjének és kormányának a sorsát.
A szerzôdés aláírásának napjára
a Duna-mozgalmak nagy tüntetést szerveztek. A küldöttgyûlésünkön
Kuncze Gábor elnök is, én is élesen elítéltük
a megállapodást, és az SZDSZ vezetô személyiségei
közül, akik tehették, részt vettek a tüntetésen.
A rendszerváltás óta az elsô olyan demonstráción,
amelyen együtt vonultak SZDSZ-esek, fideszesek, MDF-esek, MIÉP-esek.
Csakhogy hiába tudta mindenki, hogy mi az SZDSZ álláspontja
– a közhangulat egyszerre annyira kormányellenes lett, hogy
a polgárok nem tettek különbséget a két
kormánypárt között. A Fidesz megérezte a
nagy lehetôséget: a nagymarosi gát elleni fellépés
sodrában az addig még megmaradt morális gátak
is leomlottak a mérsékelt jobboldal és a szélsôjobboldal
együttmûködése elôtt.
Az SZDSZ hiába közölte a parlamentben, hogy megvétózza
a vízlépcsô-szerzôdést: népszerûségi
mutatói továbbra sem kúsztak nyolc százalék
fölé. Az MSZP pedig néhány hét alatt leküzdötte
magát a folyamatosan javuló Fidesz szintjére. Horn
elbizakodottsága, a vízlépcsôügy, Tölgyessy
Péter indulása a Fidesz országos listájának
egyik vezetô helyén, a Torgyánnal kötött
egyre nyilvánvalóbb szövetség és a remek
PR-kampány elôrevetítette az elmúlt három
évben a jobboldal fô erejévé felnôtt Fidesz
gyôzelmének a lehetôségét. Volt még
néhány gyanús robbantás is, részben
vezetô ellenzéki politikusok lakása elôtt, részben
a korábbi maffiás leszámolásokra emlékeztetô
módon. Ezek felidézték a választókban
az MSZP-s miniszterelnöknek a közbiztonságra vonatkozó
és az SZDSZ-es belügyminiszter lejáratását
célzó korábbi kritikáit – de a szavazófülkében
persze mindkét kormánypártot büntették.
A két forduló között megtartott Horn–Orbán-tévévita
azután, amelyen a kiválóan kommunikáló
Orbán a közvélemény egyhangú pontozásával
legyôzte a miniszterelnököt, eldöntötte a választások
kimenetelét.
Az elsô forduló az SZDSZ részére katasztrofális
eredményt hozott. Az országos lista 7 százaléka
és az egyéni jelöltek túlnyomó többségének
kiesése kispárti ellenzéki jövôt valószínûsített.
A második fordulóra kiderült, hogy vidéken –
egy-két város kivételével – minimálisra
csökkent a támogatottságunk, de Budapesten is sokat
veszítettünk. A vereség elôszele ellenére
is meglepôen sokan jöttek el a Mérleg utcába az
eredményeket figyelni és megbeszélni mindkét
forduló estéjén. Valaki mellettem meg is jegyezte:
ez bizony nem ünneplés. „Majd ôsszel ünnepelünk”
– válaszoltam, egyszerre tamáskodó és reménykedô
tekintetek kereszttüzében.
Természetesen tudtam, hogy azért az ünnepért
keményen meg kell harcolni. Az SZDSZ súlyos veresége
és az ellenzék gyôzelme után nem voltam könnyû
helyzetben. Csakis a szocialista párttól és persze
a jobboldaltól is független, polgári liberális
centrum pozíciójából nyerhettem. Két
dologra számíthattam. Budapest liberális hagyományaira
és kiváló csapatomra, amellyel az elôzô
éveket, ciklusokat végigdolgoztuk.
A kampányunkat erre a két pillérre építettük
fel. Világos, érthetô formában mutattuk be az
elôzô nyolc év eredményeit: azt, hogy Budapest
1944–45 szörnyûségei, a Rákosi-korszak nyomora
és a Kádár-éra szürkesége után
a századelô óta elôször újra európai
világvárossá fejlôdött. És ugyanilyen
világos, egyértelmû üzenetet küldtünk
a városban élô, többségükben szabadelvû
polgároknak arról, hogy mire számíthatnak,
ha a szélsôjobboldali MIÉP támogatását
elfogadó – vagyis feltehetôleg e támogatást
gyôzelme esetén pozíciókkal viszonzó
– fideszes jelölt, Latorcai János gyôzne: stagnálásra,
provincializmusra, a rasszizmus rendkívüli térnyerésére.
Latorcaival való televíziós vitáim is errôl
szóltak. Az MSZP jelöltjével nem foglalkoztam különösebben:
nem támadtam, de világossá tettem, hogy a szocialistákkal
való koalíció továbbra is kizárólag
a szabadelvû értékek és célok prioritásának
jegyében képzelhetô el.
Az országos politikában is eseménydús volt
a nyár. A jobboldal kôkemény érdekalapú
koalíciót hozott létre. Torgyán – jelöltjeinek
a második forduló elôtti visszaléptetéséért
cserébe, no meg az Orbán-kormány stabil jövendôbeli
támogatásáért – megkapta az általa kitalált
„vidékfejlesztési csúcsminisztériumot”. Nyilvánvaló
volt, hogy amíg a Kisgazdapárt elnöke a szavazóbázisát
jelentô kisbirtokosok veszteségeinek finanszírozására
elegendô összeget kap a mindenkori költségvetésben,
Orbán egyebekben azt csinál, amit akar. Persze a másik
két kisgazdatárca ügyeibe sem nagyon szólhat
bele a Fidesz: így azután éppen azt az ügyet
adta fel, aminek tulajdonképpen a gyôzelmét köszönhette,
és ahonnan liberális budapesti értelmiségi
támogatói bázisa kikerült: a környezetvédelmet.
Az euroatlanti integráció három kulcsfontosságú
területét, ahol a legnagyobb a lemaradásunk – a hadügyet,
az agráriumot és a környezetvédelmet – vetette
oda Orbán a lobbi- és pártérdekek áldozatául.
Érdekesnek látszott a maffiás leszámolások
ügyében tanúsított tehetetlensége miatt
két éve menesztett országos rendôrfôkapitány
belügyminiszteri kinevezése. Nem tudok arról, hogy van
akár egyetlen olyan demokratikus nyugati ország, ahol a rendôrséget
felügyelô belügyminiszter maga is rendôrtiszt volt.
A mértékadó nyugati sajtó minderre mérsékelten
kritikus hangon reagált, a populista ígérethalmaztól
megrettent külföldi tôke viszont a választások
elôtt menekülni kezdett az országból. A BUX-index
hónapokon át mélyrepülésben volt.
A Fidesz azonnal megkezdte a rendszerváltó demokratikus
konszenzustól való visszalépést jelentô,
„kormányváltásnál többet” jelszó
beteljesítését. Még a látszatra jó
startot jelentô elsô két lépésérôl
– a Postabank elnökének leváltásáról
és a tb-önkormányzatok feloszlatásáról
– is elég hamar kiderült, hogy ezek pusztán visszaállamosítást
jelentenek. (Szimbolikus, hogy az év utolsó munkanapján
az állam az adófizetôk 152 milliárd forintjából
pótolta a Postabank veszteségeit, amikor alaptôkéjét
ennyivel megemelte. A tb-önkormányzatok pedig ma már
egyszerûen a Pénzügyminisztériumhoz tartoznak.)
Kiszivárgott, hogy Orbán Simicska Lajost, a Mahir korábbi
elnökét, a Fidesz volt fô pénzszerzôjét
akarja az APEH élére állítani. Erre a Népszabadság
megírta, hogy Simicska egykori jobbkeze a Mahirnál, bizonyos
Schlecht Csaba egy csomó köztartozást felhalmozott céget
szélhámos(ok)nak adott el. Orbán ezek után
dafke kineveztette Járai pénzügyminiszterrel Simicskát.
Ezzel egyfelôl jelezte, hogy azt csinál, amit akar, és
nem érdekli a sajtó, a közvélemény, másfelôl
azt, hogy a Fidesz javára szolgáló korrupció
nem korrupció. Harmadsorban pedig lehetôvé tette, hogy
egy pártkatona egy fontos állami szervnél, az adóhivatalnál
utólag eltüntesse a nyomokat, s a felállítandó
– és ilyen körülmények között pártrendôrségként
mûködô – adórendôrséggel fenyegesse
politikai ellenfeleit. Ami az igazi rendôrséget illeti, megjegyzendô,
hogy az azóta eltelt két esztendô sem volt elegendô
ahhoz, hogy Schlecht Csabát bíróság elé
állítsák, és ott derüljön ki az igazság.
A közvélemény azonban rosszul reagált a Simicska–Schlecht–Kaya
Ibrahim-botrányra, ezért gyorsan kreálni kellett egy
másikat. Tíz nap múlva Orbán Viktor bejelentette,
hogy az elôzô kormány állami pénzbôl
ellenzéki politikusokat figyeltetett titkosszolgálati eszközökkel.
Az ezt kivizsgálni hivatott parlamenti vizsgálóbizottság
másfél év alatt sem tudott semmiféle bizonyítékot
produkálni erre. Az augusztusi botrányváltásból
az MSZP került ki jobban: az ôszi önkormányzati
választások elôtt lényegében behozta
a Fideszt.
Mi Budapesten a politikai kampány mellett végigdolgoztuk
a nyarat. Sikerült határidôre átadnunk több
komoly és hasznos beruházást. Felújítottunk
fôútvonalakat, megnyílt a Liliom utcai Kortárs
Mûvészetek Háza, a Trafó és a Szabó
Ervin Könyvtár új zenei gyûjteménye. Minden
közvélemény-kutatási felmérés szerint
végig az elsô helyen álltam a három komoly jelölt
közül a fôpolgármesteri posztért vívott
versenyben. Miután a felmérések szerint Katona Béla,
az MSZP jelöltje ôsszel sem számíthatott 10 százaléknál
több szavazatra, visszalépett a jelöltségtôl.
Feltehetô volt, hogy támogatóinak zöme is rám
kíván szavazni. Igen nehéz helyzetbe kerültem
volna azonban, ha egy ellenséges többségû közgyûléssel
kellett volna folytatnom a munkát, ezért nagyon fontos volt,
hogy az SZDSZ is jobban szerepeljen, mint tavasszal. A kampánycsend
elôtti utolsó sajtótájékoztatón
a Mérleg utcában azt kértem a budapesti polgároktól,
hogy kétszer szavazzanak rám: egyszer mint fôpolgármesterre
és egyszer a velem dolgozó csapatra, azaz az SZDSZ listájára.
Az eredmény minden várakozást felülmúlt:
három lényegében egyenlô erejû frakció
jött létre a Fôvárosi Közgyûlésben:
egy szocialista, egy liberális és egy konzervatív,
s mellettük egy kisebb szélsôjobboldali. Miután
az MSZP-vel való városházi koalíció
az elôzô négy évben jól mûködött,
és a Fidesz országos vezetôi egyértelmûen
ellenséges hangot ütöttek meg az SZDSZ-szel és
velem szemben, a megfelelô egyeztetések után az addigi
koalíciót újítottuk meg.
Bár országos léptékben a legtöbb polgármesteri
helyet az MSZP nyerte el, a kormánypártok is jól szerepeltek,
budapesti vereségüket azonban láthatóan nehezen
emésztették meg. Biztos voltam abban, hogy megpróbálnak
majd keresztbe tenni, épp ezért nem is lepett meg különösebben,
amikor közölték, hogy nem támogatják a Nemzeti
Színház Erzsébet téri felépítését.
Ez az önkényes döntés határozta meg a Fôvárosi
Közgyûlés alakuló ülésének
máskor ünnepélyes hangulatát: kemény szópárbaj
után tiltakozó nyilatkozatot fogadtunk el. Beiktatási
beszédemben „három európai szellemiségû
frakcióról” beszéltem. Közülük a Fidesz–MDF–MKDSZ-frakció
a MIÉP-pel szavazott.
Egy héttel a Nemzeti Színházról szóló
döntés után Orbánék felmondták
a kormány és a fôváros között kötött
szerzôdést a négyes metróról. Az injuria
annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a lépésük
már engem is meglepett. Már ekkor is látszott, hogy
a többségükben jogászokból lett Fidesz-politikusok
nem sokat törôdnek a joggal. (Négy héttel késôbb,
december elején egyébként újabb pofont adtak
a parlamenti demokráciának, megakadályozták,
hogy a nyolcéves szokásjog szerint az országgyûlési
vizsgálóbizottságoknak ellenzéki elnökeik
legyenek.) Két nappal ezután a miniszterelnök bejelentette,
nem állítja fel az ítélôtáblákat.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a független bírósági
szervezetért sem rajonganak, mivel láthatólag nem
lehet rá nyomást gyakorolni. Én azonban hittem és
ma is hiszek a jogállamiság elvében, ezért
azonnal eldöntöttük, hogy szerzôdésszegése
miatt perbe fogjuk az államot. Elsôsorban a metró miatt,
amit a budapestiek – minden közvélemény-kutatás
szerint – nagyon akarnak, és amelyre nagy szükség is
van. De azért is, hogy a polgárok lássák: az
állam nem élhet vissza ismét a joggal úgy,
mint a Kádár-rendszerben, akkor se, ha szeretné. Vagyis
a civil kurázsit is erôsíteni akartam a jogkövetô
és jogtisztelô magyar állampolgárokban.
Összességében az 1998-as év egyszerre volt
számomra a vereség és a gyôzelem éve.
Az SZDSZ-t tavaszi választási veresége ellenére
sikerült Budapesten talpra állítani. Ez a siker egy
önmagát és szabadelvû eszméit bátran
vállaló, sokat, hatékonyan és egymást
segítve dolgozó egységes csapat munkájának
és a választópolgároknak küldött
egyértelmû, világos üzenetnek volt köszönhetô.
A polgárok többsége ugyanis egyszerûen javuló
életminôségû és egyben normális,
nyugodt légkörû, kultúrharcoktól, ideologizálástól
és korrupciós botrányoktól lehetôleg
mentes városban és országban akar élni. Ha
talál olyan erôt, amelyiknek el tudja hinni, hogy az is ilyen
várost, országot akar teremteni, akkor azt támogatja.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu