1999 ôszén hat általános iskolát látogattam
meg a Havas Gábor, Kemény István és Liskó
Ilona vezette „Cigány gyerekek az általános iskolában”
címû országos reprezentatív kutatás keretében.
Ennek során adatfelvételt végeztem az általános
iskolákban, az intézményeket fenntartó önkormányzatoknál
és cigány családoknál, beszélgettem
tanárokkal, tanulókkal, órát látogattam.
Az általam felkeresett hat falu viszonylag közel van egymáshoz,
helyzetük mégis sokban különbözik. A falvak
mindegyikében számottevô a cigány lakosok száma,
megítélésük azonban, a településen
belüli helyzetük, a többségi, nem cigány lakossághoz
fûzôdô viszonyuk, a cigány gyermekek általános
iskolai helyzete igen változatos képet mutat.
Megélhetés
Az eltérô gazdasági-társadalmi környezet,
a cigányok és nem cigányok változatos viszonya
különféle megélhetési stratégiákat
alakított ki az egyes cigány családoknál. Az
egyes településeken belül nagyon különbözô
helyzetben élô cigány családokkal találkoztam,
a falvak többségében a nagyon szegény, kilátástalan
helyzetben élôk mellett vannak gazdaságilag sikeresebbek
is.
Minden településen él olyan cigány család,
ahol valakinek van állandó jövedelme. A munkaadóktól
húzott jövedelmek nagyon széles skálán
mozognak. A legmagasabb beosztású dolgozó, akivel
találkoztam, érettségizett, és évek
óta a közeli erômûben dolgozik, jelenleg blokkgépész,
több ember munkáját irányítja. A legtöbb
pénzt azok vihetik – vagyis küldhetik – haza, akik hosszú
évekig a közeli város vágóhídján
dolgoztak, és ahonnan külföldi munkalehetôséghez
is jutottak. Az általam megismertek közül a legrosszabbul
fizetett munkaerô az az asszony, aki havi 23 000 forintért
végez segédmunkát három mûszakban a szomszédos
település vasöntödéjében.
Egy-egy faluból többnyire mindenki ugyanabba a két-három
közeli gyárba, üzembe jár dolgozni, a falubeliek,
ismerôsök, rokonok egymást ajánlják be.
De van olyan település is, ahol a helyi gyárban folyamatosan
van munkaerô-felvétel, de inkább két-három
faluval messzebbrôl vesznek fel embereket, csak falubeli cigányokat
nehogy alkalmazni kelljen – „mert lopnak”.
A rendszeres és legális munkavállalásból
származó jövedelmek azonban a háztartások
bevételeinek csak kisebb hányadát adják. A
cigány családok többsége jövedelmét
alkalmi munkákból is kiegészíti, vagy teljes
egészében abból szerzi. Az alkalmi munkák lehetôségeit
befolyásolják a helyi adottságok és a falubeliekhez
való viszony. Szinte minden családnál tartottak állatot
a ház körül. Még a legszegényebb cigánytelepen
is van néhány disznó, amit jelesebb ünnepekre
tartogattak. Gyakori a csiga-, gomba-, gyógynövénygyûjtés
– de ezekbôl csak idôszakosan lehet jövedelemhez jutni.
Általános a tûzifa-gyûjtögetés különbözô
formája. Van, aki csak úgy elhozza a fát az erdôbôl
– mert nincs mivel tüzelnie. (Ezt a legtöbb településen
nem nézik jó szemmel.) Akinek már van egy motoros
fûrésze, az egy erdôrész tisztítását
vállalja, így a téli tüzelô mellett még
eladni is tud a fából.
Többeknek a falubeliekkel ápolt jó viszony jelent
valamiféle megélhetési biztonságot. A legtöbb
„parasztnak” megvan a maga „jó cigánya”, akit elhív
ásózni, kapálni, különféle rohammunkára.
A fizetség sokszor nem pénzben történik, hanem
élelemben, használt ruhában, apró szívességekben.
Ez a munkaadó részérôl jótékony
cselekedetnek minôsül, amit illik alázatosan elfogadni.
Ezt a kliens-patrónus jellegû viszonyt piacosították
az egyik faluban. Itt évek óta a helybeli cigány családok
segédkeztek a falubeli gazdáknak a szôlôben,
eleinte csak szüretkor, nagyobb rohammunkák alkalmával.
Ma már februártól novemberig kialkudott napszámért
rendszeresen járnak a szôlôkbe dolgozni. Ez biztos megélhetést
jelent sok családnak, de ez is csak egy bizalmi kapcsolaton alapul,
mindkét félre kötelezô szerzôdés
nem áll mögötte.
Legtöbben a különbözô jogcímen kapott
járadékaikat, csekély önkormányzati segélyeiket
kénytelenek kiegészíteni alkalmi munkákkal.
De az így szerzett jövedelem nem elégséges ahhoz,
hogy egy család – még ha csak létfenntartási
szinten is – megélhetését hónapról hónapra
biztosítsa. Hónap végén a legtöbb családnak
pénzt kell kölcsönkérnie. Napjainkban a cigány
családok legtöbbje olyan szegény, hogy még ha
tud is gondoskodni saját családjáról, közvetlen
hozzátartozóiról, azt már nem engedheti meg
magának, hogy a többi rokonának kölcsönadjon.
Ezt felismerve kezdtek a tehetôsebb cigány családok
uzsorakamatra hitelezni. Majd minden faluban található olyan,
aki ezzel foglalkozik. Ennek egy gyakorlatiasabb példája,
amikor a kisebb tôkével rendelkezô személy a
környéken felvásárol néhány disznót,
és a helyi hentesénél jóval magasabb áron
otthon hitelbe kiméri. Ezek az illegális vagy azt súroló
tevékenységek könnyen kilátástalan helyzetbe
sodorhatják az adós családokat. Az általam
látogatott hat faluból háromban egyértelmûen
megmondták, hogy melyek azok a családok, amelyek bûnözésbôl
élnek, és hogy kik tartoznak tágabb környezetükhöz.
Ôket a helyiek közül mindenki ismeri, még a rendôrök
is. Rendre hosszabb-rövidebb idôre néhányan börtönbe
is kerülnek közülük, de ettôl a helyzet semmit
sem változik. Elbeszélések szerint manapság
a lopás, betörés már kevéssé jövedelmezô,
ráadásul nagy a kockázata is. Mindhárom helyen
a pénzkölcsönzés mellett a prostituáltak
foglalkoztatását és védelmét – a „lányfuttatást”
– jelölték meg a bûnözô családok legfôbb
tevékenységi körének. A „foglalkoztatott” lányok
sokszor saját falubeliek, szegénységbôl mindenáron
szabadulni vágyó fiatal lányok, eladósodott
családanyák.
Kívül-belül
A cigány családok falun belüli térbeni elhelyezkedése
alapján ezeket a településeket két nagy csoportba
oszthatjuk. Ahol a hetvenes években a cigány családok
elkezdtek beköltözni a faluba, és nem cigány környezetben
elszórtan házakat építeni vagy vásárolni.
Ahol csak a faluszéli homogén cigánytelepen vagy amellett,
de szintén tömbben élnek a cigány családok,
és építenek új házakat.
Négy olyan település van, ahol cigány családok
a falun belül elszórtan, nem cigány környezetben
is élnek. Ezekben a falvakban a cigány családok a
hetvenes évek elején, a régi cigánytelep felszámolása
után kezdtek házakat vásárolni, illetve a nyolcvanas
években új házakat építeni. Egyik településen
sem tudták teljesen felszámolni a régi „cigánysort”,
a mai napig élnek ott családok, akiknek valamilyen oknál
fogva nem sikerült elköltözniük, illetve a faluba költözô
nagyon szegény családok csak itt képesek maguknak
házat vásárolni vagy az elhagyott, üres házba
beköltözni. Ezek a „cigánysor”-maradványok a falu
örökös szegénytelepévé váltak.
Több településen megfigyelhetô, hogy a családok,
ha el is költöztek a régi cigányteleprôl,
házakat a falu belsô részeiben csak egymáshoz
közel, egy-egy utcában vásároltak, vásárolhattak.
Ezzel a falun belül újabb telepszerû utcák jöttek
létre, ahol a cigány családok mellett már csak
néhány, általában idôsebb nem cigány
család él.
Ahogyan a családoknál különbözô
életminôségekkel találkozhatunk, úgy
a többségi társadalommal való viszony is többféleképpen
alakul. Azok, akik a faluban laknak, mindennapos, intenzív kapcsolatban
állnak a nem cigányokkal. Erre a falu szélén
lakóknak nyilvánvalóan kevesebb a lehetôségük.
Ennek megfelelôen a cigány családok többségi
megítélése is differenciált: megkülönböztetnek
rendes és nem rendes cigányokat. Ezeknek a kifejezéseknek
több variánsával találkoztam: a rendes cigányokat
általában a sajátjukként kezelik
(„a mi cigányaink”), alázatosnak, tisztelettudónak
mondják, ellentétben a jöttment, hangoskodó betelepülôkkel.
Az egyik faluban évtizedek óta a központtól egy
kilométerre egy domboldalon volt az a három utca, ahol a
cigányok laktak,
a település belterületén viszont a közeli
városból kitelepült cigányok vettek házakat
az utóbbi években. Egy-két év alatt kialakult
a megkülönböztetés: „A telepiek a mi régi
jó cigányaink, de ezekkel a hangoskodó jöttmentekkel
a faluban nem lehet mit kezdeni.”
Egy másik faluban, ahol egyes cigány családok
a hetvenes-nyolcvanas években szép házakat építettek
maguknak, a mai napig a közeli ipartelepen dolgoznak, kezdenek magukra
maradni. A falu mellé települt bánya tönkretette
a talajt, az ivóvizet, a környék holdbéli tájjá
változott – így aki teheti, elköltözik a közeli
városba, de legalább a szomszéd faluba. Azok a cigány
családok, akik eddig megbecsült tagjai voltak a falunak, most
személyes sértésként élik meg, hogy
szomszédaik, ismerôseik is elmennek a lassan cigány
többségû faluból, vagy ha ôk ugyan nem tudnak
elköltözni, de gyerekeiket nem járatják a falu
cigány többségû iskolájába.
Abban a két faluban, ahol cigány családok csak
a falu meghatározott részén laknak, illetve lakhatnak,
a nem cigány családokkal való viszony is másképp
alakult. Az évtizedek óta tartó kirekesztô önkormányzati
politika, amely a mai napig megakadályozza vagy hallgatólagosan
eltûri, hogy cigány családok csak bizonyos utcákban
vásárolhassanak házakat, erôsíti a cigány
családokkal szembeni elôítéleteket, sztereotip
gondolkodásmódot. Az egyik faluban közel 800 cigány
él négy-öt utcába berekesztve. A falubeliek,
ha kell, összefogva megvásárolják a falu más
részein lévô eladó házat, csak hogy azt
semmiképpen se cigány vegye meg. Önkormányzati
telket sem vehet meg cigány család. Csak abban a nekik kirótt
négy-öt utcában élhetnek. Ezek az utcák
– ellentétben a falu többi részével – nincsenek
csatornázva, aszfaltozva; a folyamatos belvíz miatt bokáig
ér a sár, a kertekben áll a víz. Így
októbertôl áprilisig valóban rendezetlennek
tûnnek a cigányok lakta utcák. A helyi diszkóba,
bizonyos kocsmákba csak a „rendesebb cigány családok”
tagjait engedik be. A faluban a cigányok között szinte
teljes a munkanélküliség, de a nem cigányok között
is nagyon magas. Az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató,
többek között két mezôôrt is alkalmaznak,
akik arra ügyelnek, hogy télen senki se lopja a fát
az erdôbôl, nyáron pedig a terményt a mezôrôl.
A másik helyen más okok miatt próbálják
kiszorítani a cigányokat a településrôl.
Itt a falu két végén van „cigánytelep”. A jegyzô
nyíltan megmondta: nagy vágya, hogy valahogy megszabaduljon
a cigányoktól. Pedig ôk még segélyt sem
kérnek – dolgoznak. De jelentôs az idegenforgalom. Ráadásul
a falu újonnan felfedezett nevezetessége a cigánytelep
mellett van. Így az idelátogató turisták egy
másik irányból, kis kerülôvel kénytelenek
azt megközelíteni. Egyre több ember költözik
ki a közeli városból, a falu már szinte elôvároskénti
kertvárosként funkcionál, az ingatlanárak nagyon
magasak. A befolyásos, tehetôs városi embereket zavarja
ez a „szomszédság”. Az önkormányzat pedig már
bánja, hogy a nyolcvanas évek közepén fillérekért
mérette ki cigány családoknak a telkeket.
Azt, hogy cigányok és nem cigányok mit gondolnak
egymásról, jól tükrözi a következô
példa. Az egyik iskolában – egy olyan faluban, ahol a cigány
családok helyzete relatíve jó, nincsenek különösebb
konfliktusok cigányok és nem cigányok között
– magyarórán fogalmazást írattak 7–8. osztályos
gyerekekkel arról, hogy mit gondolnak a másságról,
különösen a faluban élô cigányokról.
Íme néhány részlet:
„Anyukám postás, és ô tudja, hogy milyenek
ezek a cigányok. Amikor megküldik a segélyeket, már
reggel nyolckor ott várják ôt a posta elôtt.
Azután elviszik a kocsmába, és az összeset elisszák.
Ha jól emlékszem, a cigányokat I. Zsigmond királyunk
engedte be. Én elbeszélgetnék Zsigmonddal, hogy nem
gondolt-e az utókorra, hogy milyen lesz az ország helyzete
a késôbbi idôkben. I. Zsigmond nagyon felelôtlen
volt, amikor megnyitotta elôttük a határt.”
„Nem dolgoznak, hanem mikor megkapják a segélyt az 5-6
gyerekre, sokan elisszák, és otthonra nem marad pénz.
Jó lenne, ha kimennének Strassbourgba, és ott letelepednének.
Jobb és könnyebb lenne az élet nélkülük.”
„Mostanában a cigányok úgy szaporodnak, mint a
nyulak. Én a romákat kiküldeném az egész
országból. Mindig a kocsmában vannak, isznak, részegek,
büdösek, kötöszködôek. Én megvetem
ôket álltalában. Volt már nem egyszer olyan,
hogy egy cigány kötekedett, és ha visszabeszélsz
vagy megcsapkodod, már másnap vagy hatan jönnek rád.
De vannak köztük jópofák, aranyosak is. Olyanok
is vannak, akik csak azért csinálnak öt-hat gyereket,
hogy a segélyt és a pénzt felvegyék és
eligyák. Szerintem kölcsönösen lenézzük
egymást.”
„Az osztálytársaim közül egy, kettô,
három lány van, aki ha nem is akarja, hogy észre vegyem,
akkor is lenéz, mert cigány vagyok. De én ha meghallom
tôle vagy bárki mástól, hogy büdös
cigány, már elnézést a kifejezésért,
de kezét lábát eltöröm, és a haját
kiszaggatom. Mert nem szeretem, hogyha lenéznek, habár én
nem szégyellem azt, hogy cigány vagyok, mert akárhogy
is, nem külömbek tôlem, én is ugyan olyan ember
(lány) vagyok mint egy magyar lány.”
„A magyarok tisztelettudóbb emberek, mint a romák. Azok
szépen beszélnek, nem pedig csúnyán, mint némelyik
romák. Pedig én is roma vagyok, de én úgy nézem
magam, mint egy cigány, de az engem nem nagyon érdekel. A
magyarok nem lopnak, nem bûnöznek. Az én szüleim
és testvéreim se bûnöznek, lopnak. Az én
apám régebben kéményseprôs volt, de most
seprôket köt.”
Cigány gyerekek az iskolában
Egy gyerek iskolai sikerességét vagy sikertelenségét
nagyban befolyásolja az, hogy milyen kapcsolat van közte és
a társai, közte és tanárai között;
hogyan viszonyulnak hozzá, a családjához, életmódjához,
esetlegesen eltérô kultúrájához. Az önkormányzati
politika, illetve a többség viszonya a kisebbséghez,
mindig visszatükrözôdik az iskolában.
Tapasztalataim szerint a tanárok többsége – tisztelet
a kivételnek – nincs tisztában azzal, hogy a gyerek milyen
körülmények közül érkezik az iskolába.
A falusi iskolák egyik nagy problémája, hogy tanáraik
többsége nem helybeli lakos, vagy csak átmeneti idôre,
egy-két évre költözik a faluba, amíg nem
adódik más, jobb lehetôsége. A hat iskolából
kettôben az összes tanár, másik kettôben
a tanárok többsége a közeli városból
jár ki nap mint nap tanítani. Két iskolában
a tanárok többsége évenként kicserélôdött,
volt, hogy csak októberre tudtak minden állást betölteni.
Valószínûleg ezek a tanárok csak kényszerbôl,
más lehetôség híján kerültek ezekbe
az intézményekbe. Azok, akik falusi tanítóskodásukat
csak átmeneti állapotnak tekintik, nem fektetnek különösebb
hangsúlyt a gyerekek és családjaik megismerésére.
Volt iskola, ahol a tanárok egyszerûen megmondták,
hogy „náluk nem divat a családlátogatás”. Ezek
után nem lehet azon csodálkozni, hogy a tanár nem
érti, hogy mirôl beszél a gyerek – és fordítva.
Egyik helyen az osztályfônöki óra témája
a szabadidô eltöltése volt. Amikor az egyik fiú
megemlítette, hogy elôzô éjszaka milyen filmet
látott a televízióban, a pedagógus teljesen
felháborodott: „És a szüleid nem szóltak rád,
hogy ez nem neked való film, menj el aludni?!” A fiú már
szégyellte is magát, meg a szüleit is egy kicsit, amikor
egy kislány felvilágosította a tanár nénit:
„De hát nekik csak egy szobájuk van, hova küldte volna?”
Véleményem szerint, ha a pedagógus megismeri azokat
a körülményeket, ahonnan a gyerek érkezik, felméri,
hogy azokból milyen hátrányok vagy elônyök
származnak, már könnyebben kezelheti a felmerülô
pedagógiai problémákat. Például az egyik
helyen a cigány családok a közeli patakban rendszeresen
horgásznak, vesszôt szednek, amibôl kosarat tudnak fonni.
Az ezekbôl a családokból érkezô gyerekek
mutatták meg a patakparton megtartott biológiaórán,
hogy hol terem a fûzfavesszô, milyen a sás. A délutáni
séták, kirándulások útvonalát
is mindig ôk tervezték meg. Ezzel a tanár olyan szituációt
teremtett, ahol ôk is sikeresen tudtak szerepelni társaik
elôtt.
A cigány szülôkkel való kommunikáció,
kapcsolattartás talán még ennél is nehezebb
egy pedagógus számára. A rossz szociális helyzet
általában együtt jár az alacsony iskolázottsággal,
a rossz érdekérvényesítô képességgel.
Mindebbôl egyenesen következik, hogy bármilyen hivatalos
ügy elintézése számukra nehézségekbe
ütközik, általában a hivatallal történô
bármiféle kapcsolatot kudarcként élnek meg.
És nincs ez másképp az iskolával sem. Valószínûleg
a cigány szülôknek is eleve rossz iskolai élményeik
vannak, nem is nagyon értik, hogy mi az, amit tôlük az
iskola, immár mint szülôktôl, elvár. Ahogy
gyerekkorukban sem kérdeztek rá, ha nem értettek valamit,
ugyanúgy szülôként sem teszik ezt meg, és
szülôként ugyanúgy nem tudnak teljesíteni,
ahogy gyerekként sem tudtak.
Persze a tanároknak sem egyszerû: senki sem tanította
nekik, hogyan kell egy az övéiktôl eltérô
szociokulturális közeget megismerni és megérteni,
a szülôvel és a gyerekkel kapcsolatot teremteni, párbeszédet
kialakítani. Nem tudja, hogy mire számíthat, amikor
elmegy egy ilyen családhoz látogatóba, nem tudja,
mit tegyen, hogy ne hatóságként, hanem partnerként
kezeljék. Néhány kudarcos kísérlet után
már nem is megy el ezekhez a családokhoz. A szülôk
pedig kicsit megbántottan mesélik, hogy persze hallottak
már családlátogatásról, de ide a falu
szélére soha nem jönnek ki az iskolából.
A hat iskolából kettôben tapasztaltam azt, hogy
a cigány szülôkkel kialakult valamiféle kapcsolattartás.
Mind a két iskolában olyan tanárok tanítottak,
akik olykor már a mostani gyerekek szüleit is tanították,
vagy gyerekkorukban együtt jártak velük iskolába.
Ezek a pedagógusok tisztában vannak azzal, hogy milyen körülmények
között élnek a cigány családok, és
milyen tudást tartanak fontosnak. A szülôk ebbe a két
iskolába be mernek menni hívás nélkül
is, csupán azért is, hogy érdeklôdjenek a gyerek
után, megbeszéljenek valamit az osztályfônökkel.
Tudják ugyanis, hogy meg fogják ôket hallgatni.
Támogatások
A hat falu iskolái egyetlen dologban teljesen azonosak: az ott
tanulók legalább 25 százaléka cigány.
A kutatás során azt a gyereket tekintettük cigánynak,
akire az iskolában a pedagógus, az osztályfônök
azt mondta, hogy cigány. Az iskolák azért kényszerülnek
tanulóikról eldönteni, hogy cigányok-e vagy sem,
mert az állam a „cigány etnikumhoz tartozók felzárkóztató
oktatásáért” fejkvótát fizet. Azt, hogy
ki tartozik a cigányok közé, az iskola a legkülönbözôbb
szempontok alapján dönti el.
1. Azokon a településeken, ahol szegregált cigánytelep
van, az utcanevek alapján kategorizálnak. Aki a Dankó,
Ibolya, Viola stb. utcában lakik, azt mind cigánynak minôsítik,
hiszen ezekben az utcákban valóban többnyire cigányok
laknak. Az említett utcákban séltálva aztán
kiderül, hogy néhány nem cigány szegény
család is csak ott tudott magának házat vásárolni.
Az egyik „cigánytelepen” hat cigánynak tartott gyerekbôl
kettô vegyes házasságban született, és
a szülôk gyereküket már nem tartják cigánynak.
Valószínûleg a falu más utcáiban pedig
laknak egy-két generációval elôbb odaköltözött
cigány családok, akikre ma már kevesen mondják,
hogy cigányok, mert „nem úgy élnek”.
2. Kisebb településeken általában a szülôk
származása alapján kategorizálják a
gyerekeket. Ehhez persze az szükséges, hogy a tanárok
a falu összes lakóját ismerjék, ám a hatból
csak egyetlen iskolában voltak ilyenek. Ugyanebben az iskolában
történt meg az is, hogy a faluból férjhez ment
cigány lány a körzetesítés miatt ebbe
az iskolába hozta vissza a gyerekeit, de megkérte volt tanárait,
hogy gyerekeire ne mondják, hogy cigány gyerekek.
3. Van olyan iskola, ahol a nevek alapján állapították
meg valakirôl, hogy cigány vagy sem. Ebben a faluban többségében
szlovákok laktak, így a szlovák nevûek nem cigányok,
a többiek cigányok lettek. Itt minden tanár egy másik
faluból vagy a közeli városból járt ide
tanítani.
Nyilvánvalóan más kategorizációs
variánsok is léteznek, de azt hiszem, ennyibôl is egyértelmû,
hogy az iskola által cigánynak tekintett gyerekek, és
a magukat cigánynak vallók csoportja nem fedi egymást.
Az iskolák, ha nem is tudatosan, de nagy valószínûséggel
azokat a gyerekeket fogják cigánynak tekinteni, akik hátrányos
helyzetbôl, eltérô szociokulturális közegbôl
érkeznek, és az ebbôl fakadó mindennapos problémáik,
konfliktusaik alaposan megnehezítik a tanárok, intézmények
dolgát. Ugyanakkor a fejkvóta igénylése miatt
az iskolák hajlandók még azt a gyereket is cigánynak
tekinteni, akinek felmenôi között akár csak egyetlen
cigány is van. De akit egyszer cigánynak tekintenek, azt
azután nagy valószínûséggel cigányként
is fogják kezelni, öntudatlanul is társítva az
elôítéletekbôl fakadó negatív tulajdonságokkal.
Nem a teljesítmény lesz az egyedüli mértékadó.
„Jó tanuló gyerek, pedig cigány. Mindig tiszta a ruhája,
pedig cigány.” Gyakran elhangzanak ezek a mondatok: a dicséret
szembeállítva a származással.
A helyzetet bonyolítja, hogy ezekben az iskolákban a
hátrányos helyzetû gyereket és a cigány
gyereket azonosnak tekintik. Pedig e két kategóriát
hiba összemosni, és egy társadalmi problémát
egyedül az etnikai eredetre visszavezetni. A hátrányos
helyzetû gyerekek nagy része valóban cigány,
de egyrészt vannak nem cigány hátrányos helyzetû
gyerekek is, másrészt nem minden cigány gyerek hátrányos
helyzetû. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni,
mert az iskolák többségében – és sajnos
nem csak ott – cigányfelzárkóztatásról
beszélnek. Tévedés: nem a cigányokat, a hátrányos
helyzetben élôket kell felzárkóztatni.
A kutatás során azt is megkérdeztük mind
az iskolában, mind a fenntartó önkormányzatoknál,
hogy mire használják fel azt a pénzt, amit a „cigány
etnikumhoz tartozók felzárkóztatására”
kapnak, hogyan jelenik meg a többlettámogatás az iskola
költségvetésében. Egyetlen iskola sem volt, ahol
pontosan meg tudták volna mondani, hogy költségvetésükbôl
mekkora részt tesz ki ez a juttatás. Ezt általában
azzal magyarázták, hogy a kisiskolák nem önállóan
gazdálkodnak, az önkormányzat, mint fenntartó
hagyja jóvá a költségvetésüket, minden
nagyobb kiadásukat a hivatallal kell egyeztetniük. Arra a kérdésre,
hogy mire használják fel ezt a fejkvótát, általában
azt válaszolták, hogy mivel a tanárok korrepetálásokat
tartanak a gyerekeknek, ez beépül a bérükbe. A
felzárkóztató fejkvótából az
iskola köteles heti hat óra korrepetálást biztosítani
a tanulóknak, de ennek költsége általában
jóval kisebb, mint a teljes igényelt támogatás.
A fenntartó önkormányzatoktól sem kaptam ennél
konkrétabb válaszokat, ott is általában a teljes
költségvetésbôl osztották vissza, hogy
mennyi is lehetett a fejkvóta. Az önkormányzatok általában
az állami támogatások mértékétôl
függôen egészítették ki az iskolák
költségvetését. Az önkormányzatoknak,
mint ahogy az iskoláknak is, érdekükben áll minél
több gyereket cigánynak minôsíteni, mert ezzel
is több állami támogatáshoz jutnak. Ezzel csak
az állami támogatások mértéke nô
– az iskola költségvetése azonban nem magától
értetôdôen. Mert a cigány gyerekek után
kapott pénz egy nagy kalapba kerül, ahol már a fejkvóta
felhasználását nagyon könnyû adminisztratívan
igazolni, de a tényleges felhasználást, a felhasználás
eredményeit senki sem firtatja.
A hat iskolából kettôben találkoztam olyan
kezdeményezéssel, amely konkrét programokat fogalmazott
meg, és indított el cigány gyerekek számára.
E két iskola tanárai elkezdtek különféle
programokon gondolkodni, amelyek alapján sikeres pályázatot
lehet írni. A tanórai kötöttségektôl,
a számonkérés kellemetlen helyzetétôl
mentes közegben a tanár-gyerek viszony átalakult, a
tanár más oldalról ismerte meg tanítványait,
ez talán visszahatott a tanórai kapcsolatukra is. A pályázati
programokban részt vevô tanárok ösztöndíjat
kaptak, ezzel egészítették ki fizetésüket.
Sajnos azonban ezek a pályázati lehetôségek
nem teszik lehetôvé a hosszú távú tervezést,
hisz elmélyültebb munkát mindig csak egy adott idôszakra
biztosított a program finanszírozása.
A buktatók
Mind a hat iskola a falu, a település egyetlen iskolája,
így nem találkoztam az iskolai szegregáció
azon szélsôséges esetével, amikor cigány
gyerekek a település egyik, a többiek a másik iskolájába
járnak.
Egy iskola volt, ahol kialakult a „spontán” szegregáció.
Ma az iskola 123 tanulója közül 116 cigány. A faluban
még 38 iskolaköteles korú gyerek él, ôk
a közeli városba járnak tanulni. Az 1977–78-as tanévben
az elsô osztályosok közül még 12 volt magyar
és 4 cigány, az 1985–86-os tanévben már 3 magyar
és 12 cigány gyerek iratkozott be. A negyedik, ehhez a korosztályhoz
tartozó magyar gyerek anyukája a mostani igazgatónô,
aki akkor a szomszéd faluban tanított, és ezért
odavitte a gyerekét is. Az igazgatónô szerint ekkortól
kezdték a nem cigány szülôk másik iskolába
elvinni gyerekeiket. Miután bevezették a szabad iskolaválasztást,
ez a folyamat felgyorsult. Ekkor már néhány cigány
szülô is elvitte a gyerekét más iskolába,
mert úgy gondolta, hogy gyerekük az adott feltételek
mellett nem lesz sikeres az iskolában. 1998 júniusáig
a nyolcosztályos iskola három épületben mûködött,
egymástól 1-1 km távolságra, igen mostoha körülmények
között. Fatüzelésû kályhával
fûtöttek, sokszor maguk a tanárok. Akkora volt a füst,
hogy még télen is nyitott ablaknál kellett tanítani.
Tornaterem nem, WC pedig az udvaron volt. Sem a tanárok, sem a diákok
nem jártak szívesen iskolába. Az oktatás színvonala
igen alacsony volt, amit a továbbtanulási mutatók
is jeleztek. Amikor az oktatás már teljesen lehetetlenné
vált, az egyébként gazdag önkormányzat
építtetett egy modern iskolát tornateremmel. A felújítás
hírére a cigány szülôk többnyire visszahozták
gyerekeiket az iskolába. De a nem cigány szülôk
már nem.
Hasonló folyamat indult meg másik két iskolában
is. A tehetôsebb szülôk elviszik gyereküket a közeli
város vagy a szomszéd falu iskolájába onnan,
ahol egyre több a problémás, hátrányos
helyzetû, többnyire cigány gyerek. Ettôl relatíve
egyre több leszt az iskolában a problémás gyerek,
egyre feltûnôbb lesz számosságuk, egyre nehezebben
lehet tanítani. Egy ponton túl a folyamat öngerjesztôvé
és megfordíthatatlanná válik.
Az alábbiakban az oktatás azon kényes pontjaira
szeretném felhívni a figyelmet, ahol a rendszer szabályozatlansága,
vagy a szabályok ellenôrizetlensége miatt a hátrányos
helyzetû gyermekek egy olyan struktúrába kényszerülnek,
amely nem nyújt lehetôséget számukra a felzárkózásra,
az öröklött hátrányok leküzdésére.
Általában az iskolai pályafutásnak két
kényes pontja van: a kezdet és a vég.
A kezdet
Minden iskolában azt hangsúlyozták, hogy az iskolába
való belépés mikéntje meghatározhatja
egy gyerek egész iskolai karrierjét, hosszabb távon:
az életét. Az pedig, hogy valaki elsôsként milyen
osztályba kerül, pedig alapvetôen eldöntheti további
iskolai elômenetelét. Nyilvánvaló különbségek
vannak egy falusi és egy városi, egy normál városi
és egy tagozatos iskolában, vagy egy alapítványi
iskolában tanuló gyerek esélyei között,
de a hat falusi iskola is igen eltérô esélyeket kínál
az ott élôk számára.
Valaki akkor kezdheti meg az iskolai tanulmányait, ha iskolaérett
lesz. Az iskolaérettséget általában az óvodában
mérik fel. Ha egy gyerekrôl nem tudják biztosan megállapítani,
hogy már iskolaérett-e, elküldik egy bizottság
elé. Ott hivatalosan felmérik, rendelkezik-e a megfelelô
képességekkel ahhoz, hogy teljesíteni tudjon az iskolában.
Ám mind a tankönyvek nyelvezete, mind az ehhez kapcsolódó
feladatsorok egy normál körülmények között
felnövô gyerek környezetéhez igazodnak: van a szobában
asztal, ahol a gyerek rajzolni szokott, a szülôknek vannak könyveik,
volt már életében nyaralni stb. Egy hátrányos
szociális helyzetben élô gyerek számára
mindez nem természetes. Az ô környezetében más
a természetes. Így a tesztek, a tankönyvek valójában
nem a képességeket vizsgálják, hanem egy bizonyos
életvitelre épülô tudást kérnek
számon. E tesztek alapján a hátrányos helyzetbôl
érkezôk könnyen minôsülnek fogyatékosnak,
könnyen a kisegítô osztályba kerülnek.
Iskola elôtt minden gyereknek kötelezô egy évig
óvodába járnia. Elvileg ez alatt az egy év
alatt az óvodai foglalkozásnak csökkentenie kell a hozott
hátrányokat, a gyerekeket fel kell készítenie
az iskolai elvárások teljesítésére.
De ha az óvoda csak gyerekmegôrzô funkciót lát
el, ha nincs kapcsolat, párbeszéd az óvodai és
az iskolai pedagógusok között, ez a felkészítés
szinte lehetetlen. Az egyik igazgatónô panaszolta, hogy
náluk az óvodában az sem baj, ha kilencre viszik a
gyereket, de délben már vigyék is haza, mert az óvónônek
indul haza a busza. A gyerekekkel senki sem foglalkozik. Az iskola 123
tanulójából (94 százaléka cigány)
49-et minôsített az iskolai képességeket vizsgáló
bizottság – a standard tesztek alapján – fogyatékosnak.
A 49-bôl 16 gyereknek mindenképpen kisegítô iskolában
kellett volna tanulnia, de az igazgatónô kiharcolta, hogy
a normál iskolában tanulhassanak speciális tantervvel.
Kiderült, hogy ahogy elkezdtek foglalkozni az „enyhe fokban értelmi
fogyatékos” gyerekekkel, hirtelen elkezdtek fejlôdni, és
egy idô után már nem is tûntek fogyatékosnak.
Ezeknek a gyerekeknek a sorsa csak az igazgatónô lelkiismeretességén
múlt, a rendszer mindenképpen kisegítô iskolába
utalta volna ôket. Azt pedig mindenki tudja, hogy a kisegítô
iskola egy zsákutca: továbbtanulási lehetôségek,
piacképes szakma, munkalehetôség a kisegítô
iskolákban végzettek számára ritkán
adatik.
Önálló kisegítô iskola csak nagyobb
településeken mûködik, és a normál
osztályok melletti kisegítô osztályt is csak
a nagyobb iskolák tudnak indítani. Az általam látogatott
hat iskolából háromban olyan alacsony volt a tanulók
létszáma (77, 123, 125 fô), hogy nem tudtak külön
kisegítô osztályt indítani. A kisegítô
oktatásra szoruló tanulók szülei választhattak,
hogy bentlakásos kisegítô iskolába íratják
a gyereküket, vagy mindennap elkísérik ôket a
legközelebbi kisegítô iskolába, illetve a helyi
megoldást választják. Senki sem válik meg szívesen
hetekre hatéves gyerekétôl, a mindennapi utazgatás
pedig nagyon sokba kerül, és mindenféle munkavállalást
megakadályoz, így általában mindenki a helyi
megoldást választotta. Ez azt jelenti, hogy a gyerek végigüli
a normál tanórákat, de nem feleltetik; a dolgozatokat
megírhatja, de nem osztályozzák; és heti hat
órában (innen van a köznapi neve is „hatórás
gyerek”) a tanár felkészíti a kisegítô
tananyagból. Ugyanez a tanár vizsgáztatja ôt
év végén is. Ezekrôl a gyerekekrôl mindenki
tudja az osztályban, hogy ôk „mások”, soha nem is lehetnek
egyenlô partnerei osztálytársaiknak, a mindennapi gúnyolódás
céltáblái ôk. Ezt enyhítheti egy jó
pedagógus, egy jó szellemû iskola – de ezek nem számon
kérhetô dolgok. Ugyanígy csak a tanár jóindulatán,
lelkiismeretességén múlik, hogy a tanuló valóban
tanul-e valamit az órán vagy sem. A „hatórás
gyerek” a hátrányos helyzetû kisegítô
iskolás.
Az a gyerek, akinek sikerült elkerülnie a kisegítô
osztályt, még mindig kerülhet felzárkóztató
osztályba. A hat iskolából kettôben mûködött
ilyen osztály, amelynek célja, hogy a hátrányos
helyzetû gyermeket felkészítse a normál iskolai
oktatásra. A tanulók az elsô év végén
vagy normál másodikban, vagy újabb bizottsági
tesztek alapján kisegítô iskolában, vagy újra
felzárkóztató elsôben folytathatják iskolai
pályafutásukat. Mind a kisegítô osztályokban,
mind a felzárkóztató osztályokban nagyon magas
volt a cigány gyerekek száma.
Ha valaki bekerül egy normál osztályba, a rendszer
már nem gördít különösebb akadályokat
a tanuló útjába. Természetesen a pedagógusoknak
nagyon sok problémával kell megküzdeniük, de ezek
alapvetôen pedagógiai kérdések, nem a rendszerbôl
fakadó problémák.
Az iskola itt „csak” kiskapukat kínál a tanulóknak,
amik rendszerint zsákutcába vezetnek. Az alapvetôen
pedagógiai problémáknak ezen „egyszerû” megoldásai
szerencsére egyre kevésbé léteznek. A legtöbb
iskolában csak múlt idôben beszélnek róla.
Az egyik ilyen közkedvelt kiskapu az idegen nyelv alóli
felmentés. Ha az osztályból kiemelik a problémás
gyerekeket – ami általában a cigány gyerekeket jelenti
–, a többiek könnyebben, jobban tudnak haladni a tananyagban,
így a továbbtanulásnál jobb esélyei
lesznek. A felmentett gyerek pedig megszabadul egy nehéz tárgytól
– amibôl valószínûleg úgyis megbuktatták
volna –, és helyette mehet felzárkóztató órára,
mert úgyis szüksége van rá. De aki nem tanul
idegen nyelvet, az legfeljebb szakmunkásképzô intézetben
tanulhat tovább, és ezzel már tízévesen
végletesen lehatárolódnak munkavállalási
esélyei. Persze miután formálisan már nem lehet
az idegen nyelv tanulása alól bárkit felmenteni, az
igazgató mutatja is a hivatalos statisztikát, hogy náluk
nincs felmentett, de a matematikatanár azért jóhiszemûen
elmeséli, hogy sokat jelent, amikor a gyengébbeket elengedik
németóráról, és korrepetálhatja
ôket, neki sem kell visszajönnie délután, a gyerek
meg úgyis csak ül és csak néz azon a németórán.
A vég
A hátrányos helyzetû gyerekek körében
nagyon gyakori az osztályismétlés. Bár van
olyan iskola, ahol inkább nem is buktatnak, mindegy, hogy mit teljesít
a tanuló. Ebbôl az iskolából gyakorlatilag értékelhetô
tudás nélkül kerülnek ki a gyerekek, és
ha be is iratkoznak valamilyen középfokú intézménybe,
arra nincs esélyük, hogy el is végezzék.
A hátrányos helyzetû gyerekeknél általában
az elsô és az ötödik osztályban torlódnak
fel a problémák. Vannak gyerekek, akik eleve túlkorosan
érkeznek az ötödik osztályba, de 13-14 éves
korukig ott is maradnak. Az iskolákban ez általában
nem a túlkoros gyerek problémájaként, hanem
a többiek problémájaként vetôdik fel. Nem
az a kérdés, hogyan lehetne átsegíteni a nehézségeken
a problémás gyereket, hanem az, hogy zavarja az órát,
bomlasztja az osztályközösséget, rossz példát
mutat a többieknek, ezért semlegesíteni kell, meg kell
tôle szabadulni. Ennek több technikája lehetséges.
Az egyik iskolában adminisztratív megoldást vezettek
be: a túlkoros tanulókat egy osztályba szervezték,
és délután tartottak nekik órákat. Ezzel
az iskola megszabadult problémás gyerekeitôl, a szülôk
sem háborogtak tovább, hogy milyen rettenetes gyerekekkel
kénytelen egy osztályba járni a gyereke, és
végre csend és fegyelem volt az iskolában. Délutánonként
pedig vagy bejöttek, vagy nem a túlkoros-problémás
gyerekek, tanítottak is nekik valamit… Szerencsére a megyei
pedagógiai intézet beszüntette ezt az osztályt
– a tanárok legnagyobb bánatára.
A túlkoros, problémás gyereket fel lehet menteni
az iskolalátogatás kötelezettsége alól,
ezzel hivatalosan magántanuló lesz, ami egyet jelent azzal,
hogy befejezte iskolai tanulmányait. Ezt általában
már csak nagyon szélsôséges esetekben szokták
alkalmazni. Van olyan iskola, ahol minden tanévben két-három
lányt kell felmenteni azért, mert terhes lesz. Volt olyan,
ahol akkor mentették fel az egyébként sokat mulasztó
fiút, amikor elmesélte, hogy elôzô éjszaka
neki kellett a lányokra vigyázni a placcon. Valóban
nem szerencsés, ha ezek a fiatalok nap mint nap együtt vannak
10-14 éves gyerekekkel. De az sem fogadható el, hogy ôk
ilyen élethelyzetekbe kerülhetnek 14-15 évesen.
Ma az általános iskolások többsége
még 16 éves koráig iskolaköteles. Így
ha valaki befejezi az általános iskolát, és
abban az évben még nem tölti be a 16. életévét,
be kell iratkoznia valamilyen középiskolába. Általában
egy hátrányos helyzetû tanuló nem a legjobb
eredményekkel végzi el az általános iskolát,
így felvételizni is csak egy alacsonyabb színvonalú
középiskolába tud. Minden beiskolázási
körzetben megtalálható az a szakmunkásképzô
intézet, amely nem kínál ugyan piacképes szakmákat,
de mindenkit felvesz. Egy ilyen intézményre mondta az egyik
igazgatónô, hogy szíve szerint senkit sem küldene
oda, mert ha eddig még nem találkozott az alkohollal, a droggal,
akkor ott majd fog.
A középiskolák már nem fektetnek túl
nagy hangsúlyt az iskolakötelezettség betartására,
ha a gyerek nem jár iskolába, egy idô után automatikusan
kizárják. Elvileg a helyi jegyzô feladata lenne, hogy
ilyen esetben egy újabb iskolát jelöljön ki a gyerek
számára, de mire ez a hír eljut a jegyzôhöz,
a gyerek már biztosan betöltötte a 16. évét.
Azok sincsenek sokkal könnyebb helyzetben, akik jó eredménnyel
végezték el az általános iskolát, és
sikeresen felvételiztek akár egy szakközépiskolába.
Ezek a gyerekek hirtelen nagyon sok problémával találják
szembe magukat. Kikerülnek megszokott helyzetükbôl, mindennap
buszra, vonatra szállnak, ahol ismeretlen, új emberekkel
kerülnek szembe. Egyszerre zúdul rájuk az addig csak
kirándulásokból ismert város megannyi csábítása,
együtt a szabadság, a felnôttség érzésével.
Bekerülnek egy új osztályközösségbe,
ahol senkit sem ismernek, ahol ôket többszörösen is
másnak tartják. Másnak, mert egy faluból jöttek,
másnak, mert másképpen beszélnek, másnak,
mert más szavakat használnak, mint a városi gyerekek,
és másnak, mert esetleg olyik még cigány is,
amely jelenség sajnos szokatlan egy városi középiskolában.
És ezt a problémás helyzetet a gyereknek egyedül
kell feldolgoznia. Ôk általában olyan családokból
érkeznek, ahol nincs állandó jövedelem, a közlekedési
bérlet, tanszerek megvásárlása is gondot okoz.
A mindennapi nehézségek, a létbizonytalanság
nem teszi lehetôvé a hosszú távú gondolkodást,
az elôrelátást – számukra négy év
beláthatatlanul hosszú idô. A szülôk féltik
elengedni gyereküket, hiszen ott a sok rossz példa: hány
lány jött már haza terhesen a középiskolából,
vagy hány fiú kallódott már el. Más
szempontból egy 14-15 éves gyerek ezekben a családokban
már felnôttnek számít, elvárják
tôle, hogy dolgozzon, vagy legalább otthon segítsen
a háztartásban. Az ilyen családokból kikerülô
gyerekek egyedül, segítség nélkül nem tudják
elvégezni a középiskolát, bármilyen jó
képességûek is, ha nincs, aki elvárja tôlük
a tanulást, aki vigyázzon rájuk, és értékként
kezelje az ô teljesítményüket, a kihívások,
a környezet hatására feladják a küzdelmet.
Az egyik iskolából több cigány gyerek is
továbbment középiskolába, a tanárok pedig
a Soros Alapítvány támogatásával megszervezték
ezeknek a gyerekeknek a segítését. Hetente háromszor
(az egyik nap szombat volt, hogy a kollégisták is élhessenek
vele) biztosítottak szaktanári korrepetálást
a falu általános iskolájában, kapcsolatban
álltak a gyerekek iskoláival, a gyerekek szüleivel,
és nagy hangsúlyt fektettek a rendszeres iskolába
járásra. Személyes közbenjárással
több iskolai konfliktust elhárítottak, kijárták,
hogy mégse csapják ki a gyereket az iskolából,
ha kicsapták, elintézték, hogy év közben
átvegye egy másik iskola. De még ilyen erôfeszítések
ellenére is a 12 továbbtanuló gyerekbôl az elsô
év végéig kettô végleg kimaradt az iskolából.
Persze a többség nem maradt ki, de ez valahogy mégsem
eléggé szívderítô. És most nem
a példában szereplô, az elsô középiskolai
tanévén valahogy átevickélô példában
szereplô tíz cigány diákra gondolok, hanem azokra,
akik el sem jutnak a középiskoláig; a többszörös
bukottakra, a kisegítôsökre, a magántanulókra,
a cigányosztályba kényszerülôkre, a nyomorban
élô gyerekekre. Velük ez a közoktatási rendszer
nem tud mit kezdeni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu