Két éve a Stresszhelikopterrel, melynek énekese,
ex-gitárosa és -dobosa vagyok (azért ex-, mert áttértünk
a számítógépes zeneszerzésre), írtunk
egy popdalocskát, abbéli nem titkolt reményünkben,
hogy majd jól meghódítjuk vele a magyar könnyûzene-ipar
sekélyes pocsolyájának ormait, no meg sok serdülô
(és -etlen) lány szívét, illetve utóbbi
sereglet szüleinek bukszáját (értsd: pénztárca).
A reménykeltô kezdetet mégsem követte happy end,
sem kft., okaként a kezdetleges menedzsment (0), a ráfordítható
tôke csekély volta (egy mikrofon, egy PC hangkártyával
+ két hamis dobgitár celluxozott mikrofonnal) róható
fel. Megpróbálkoztunk még néhány bombasztikus
ötlettel, így Halász Judit híres fölvételének,
a Helikoffernek remixelésével, korábbi számaink
technósításával, de még a dunaszegi
diszkóig sem jutottunk el holmi plébekkelés erejéig.
A világ nem tudhatja, mit vesztett, csak mi. Na de miért
mondom én ezt el, és miért a címben a ?
Az imént emlegetett nyári sláger röfrénje
ugyanis az alábbi körülmények közt született:
kaptam tíz percet arra, hogy összeeszkábáljak
egy nyári kavalkádot idézô songot, így
íródott meg a Végre itt a nyár kezdetû
sláger, melybe minden a nyár szóra rímelô
szót sikerült belezsúfolni álljon itt néhány
sor a teljesség igénye nélkül: végre
itt a nyár / ennyi nekünk jár / gyere velünk hát
/ bulizzunk legalább / a parti minket vár / a diszkó
nyitva áll / ne várj már tovább stb. Az idézett
szövegtöredék elemzésébe most nem fognék
bele, pedig belesajdul szívem, ahogy el kell suhannunk naplóm
expresszvonatjával e remek sorok mellett (írójának
kilétét fedje jótét, balladai fokú homály),
hogy a páratlan zengésû, rejtett belsô rímekrôl
már ne is említessék szó. A jel pedig azért
kellett, mert azon a bizonyos nyáron, mikor újrarajzolhattuk
volna szerény kis popkontinensünk térképét,
azonnal felbukkantak hasonló szövegek, a mi tudtunk és
beleegyezésünk nélkül.
HÁNYADÁN ÁLLUNK
Szegény Beszélô! Jól belecsapott a lecsóba. Azt ugyanis nem mertem bevallani a lap szerkesztôinek, hogy sehol nem voltam nyaralni, úgy pedig nehéz dolog nyári naplót írni. Na de egyszer van az életben ilyen lehetôség, hogy sok ártatlan ember olvasgassa oldalakon keresztül a velem tényleg megtörténteket valóság-ról és nemvalóság-ról még lesz szó bôven. Például a szexuális életemet (lásd Csáth Géza, egy évben hány nô, ebbôl mennyi szûz. Érdekes, hogy a nôk orgazmusait Géza nem jegyezte, bizony, azok más idôk voltak; sóhaj a férfiak karából, a nôi orchestra sértetten a Cosmóba mélyed), tivornyázásaimat (sajnos megint a bácskai golyószóró ugrik be a 10 G-ivel, de errôl nem nyilatkozhatom, és különben is, én nem, nem, soha). Ha lehunyom szemem, ott lebegnek éteri magasban a nagy elôdök, akiket szeretünk. De hol vagyok én mondjuk Gorkijhoz képest, kinek naplója elsô oldalán eredendôen özvegy édesanyja elhalálozik, kitör egy háború, a kedvenc macska az utolsókat rúgja, és mínusz húsz fok van a cserépkályhában? Én nem emigráltam egy hajó lapátkerekére kötözve, mint Kassák; legföljebb késett a tapolcai személy három órát. Nem hánytam végig száz oldalt, mint azt Nagy László teszi naplójában, legfeljebb csak a Zöld Pardon (beszédes név!) fáinak tövébe, meg a no, ebbôl ennyi elég is. Mégsem vagyok olyan, mint Neonpapa cimbi (ki egy sörreklámban a macsót játssza), hogy csak úgy, a cipôm orrát gyomorsavaimmal fényesítgessem. Fújj!
MIDõREND
Mivel fenti róka tegnap hajnalban osont át a színen, ezért kapva kapok azon az elsôre eredetinek gondolt ötleten, hogy visszafelé haladok az idôben, így teremtve meg az eddig nem létezô kompozíciós elvet na de majd jól dekonstruálom a vége felé, nehogy rám legyen fogva valami csúf. Hátradôlök kényelmes gurulós székemben (most ne hívjon senki, dolgozom), és elôveszem a naptáram, hogy felidézzem magamban Kétezer nyarát (azért nem számmal írtam, mert reklám lett volna). Ha hiszitek, ha nem is, nincsen benne semmi se.
HAVEROK, BULI, GANJA
Lemaradtam a nagy kisberlini Parádéról, a Balaton legkeletibb pontján hômérôztem a vizet (heréim úgy fölhúzódtak tôle, hogy azóta se találom ôket), leégtem (visszaugrás: kínkeservesen dôlök hátra kényelmetlen gurulós székembe), ettem fagyit, sört, lecsót; Linda asszony rám bízott egy ezrest, cserébe vettem neki vattacukrot. Azóta is színes darazsakkal álmodik. Vízicsúzdázni nem merünk, helyette pirannyázunk. Egyszerû játék hülyegyerekeknek: két csapat küzd egymás ellen, cél a pöttyös gumilabda birtoklása, megszerzéséhez és -tartásához bármely eszköz megengedett. Továbbfejlesztett változat: a parton mázsálás, az a csapat nyer, amelyiknek kevésbé nô meg az össztömege. (Ki nyelt kevesebb vizet. Pisilni, kakilni, büfizni nem ér.) Hajnalban magyar sikerfilmek tervezgetésébe fogunk. Alapötletem: jó sztori briliáns párbeszédekkel és színészekkel; a többiek helyeselnek; ugyan mi kell még?
SZENTMILLENIUMIALKOTMÁNYOSÚJKENYÉRISTVÁN
mellett robogunk el Szamaránkkal, megállunk valami ricsajra, mi a fenét lôdöznek ottan messze föl az égre, nézek, oszt mit nem látok, hát ménkû nagy verescsillagokat kinyíllani a parliment felett, dörzsölgetem a gyulladásos szememet, hogy akkor mifene, visszagyütt a Gyula, azért részeg napok óta a népgyûllésbe, hát már megin bégyüttek a ruszkik, az ukrán frontot csak elôrre kûdték egy kicsit robbantgatni, az Aranykéz vagy mi csak ízelíttô, demócska volt, na eztet kapjátok be, ne az újkenyírt, szegín Szentistván meg forog a sírjába, nem csoda, én is forognék, mer se koronám, se szentjobbom, ugye, kicsit gyanús, mér nem a bal, se fejcsontom, hát hogy szerepeljek így a sok rokkoperába, mondjátok feleim?
HEGYALJA, FOKOS, ÁLOMBANKÓK
Eddig minden létezô kurátort gyûlöltem.
Definícióm szerint a kurátor az, aki sok pénzt
kap azért, hogy ne adjon nekem pénzt. Kutyaharapást
szôrivel: Ágoston JAK-elnök még tavasszal kinevezett
a Tokaji Írótábori Kuratórium Hivatalosan Delegált
Jakosává, egyúttal elnökségi tag lettem
a JAK-ban (ja, ez a József Attila Kör, fiatal írók
szervezete), amit hiányos és késôn leadott pályázatokkal
háláltam meg.
Tokajban ugye minden évben összeülnek a nemzet írói,
hogy gyógyírt leljenek elôbbi beteg lelkének
orvoslására. Hajnalra a gyógymód rendszerint
borrá válik, ambuláns hajlamúak pálinkával
dolgoznak, az ebédnél nagy csodálkozás, mikor
egy gyöngyözô üveg sört bontok ki, és
még csak nem is az asztal sarkán. Pedig a bor a Rákóczi-pincében
fantasztikus, bár a helyfoglalással gondjaim akadtak. Iszonyú
hosszú asztalsor mellett rengeteg író ül, sehol
egy hely, csak legelöl, a díszhelyen: ki is van írva,
hogy kuratórium. Ülnék le, egy bácsi megérinti
a vállamat, hogy né má, fiatalúr, hát
ez a Kuratóriumnak van fenntartva, mondok remek, ülnék
lefele, de csak szorongatja a lelkes nemzetôr a vállam, hogy
hát nem hallja, ez a Kuratórium helye, mondom, remek, mert
az én vagyok, meg az állam és a Király is.
Este a miskolci ôrzô-védô-költô
gondjaira bízom magam, hála Istennek úgy beszörpizik,
hogy nem tud verekedni, ezért tisztes távolból ugyan,
de beszólok neki, persze csupán barátságból.
Szerencsére szemben ül velem burkushonba szakadt hazánk
fia, Papp Tibor is, így végre megtudom, mit jelent a Manu
Chao számában az, hogy zsönetemplû, monámúr.
Csak azért sem mondom meg.
@RÁCZPONTyHU
Érdekes dolog a sznobizmus. Mert aki elmegy a Ráckertbe,
az bizony akkora sznob, hogy nem fér be a kapun (csak azt a rohadt,
alattomos vasat cibálnák már ki a betonból,
mindig elesek benne), de aki meg ezért nem megy oda, az is. Sok
híres színész, szociológus, újságíró,
költô megfordul a gesztenyefák lombja alatt, és
mulatnak, dáridóznak hajnalig. Engem mindig elfog a rettegés,
hogy mi van, ha a fejünkre borul valami kazahsztáni Ikarusz
a Gellért-hegy oldalából, mert akkor aztán
befellegzett a mai magyar színháznak, szociológiának,
a költészetnek meg végképp. Ennél jobban
már csak a ventilátornál virgonckodó csótányoktól
tudok félni, bár Petôcz András megnyugtatott,
hogy a Szaharában pitbullméretûek is rohangálnak.
Az ô kádjába speciel egy visszatérô egyed
járt beachelni, elképzelem, ahogy egy óriáscsótány
elterpeszkedik a fehér zománcon, kezében turhaszörp,
és unottan vakargatja magát. Késôbb lenyugszom,
és Sebinek magyarázom (mint késôbb elmondta,
üvöltve), hogy friss elméletem szerint miért nevezik
a nôi nemi szervet kehelynek. Ennek taglalására e helyütt
nem térnék ki, de mint motívum talán felbukkan
még életpályám egy távolabbi szakaszában.
(Esetleg egy szakdolgozatra gondoltam: A nôi nemi szerv metaforáinak
téves értelmezése az utóbbi néhány
ezer évben. De van egy másik adu ászom is: A Margit-legenda
feminista kritikája.)
Néztem még itt focimeccseket, legjobb élményem
valamelyik délutáni cseh bukta volt: sütött a nap,
a kivetítôn semmit nem lehetett látni, és a
kezdôrúgás után a közvetítô
hangja is elment, bár ez utóbbi inkább csak elôny.
De ha már egyszer meccset nézünk, akkor meccset nézünk:
a tények és a férfiak makacsak bírnak lenni.
Valamikor a nyár kellôs közepében, tán
ugyanitt Zsoca évfolyamtárs egy álmával rukkol
elô, amibôl mostanában én is rendszeresen (csuromvizesen)
szoktam felébredni. Lehet, hogy a nehéz ételek, a
kényelmetlen körülmények miatt (ágyam tizenöt
éves, a lécek és a szivacs sajátos elhelyezkedése
miatt reggelente úgy érzem magam, mint egy darab hullámpala):
azt álmodjuk, hogy kiderül, valami nem stimmelt gimnáziumi
tanulmányaink körül, ezért még egyszer el
kell végezni az egészet. Elölrôl. Matekórákkal,
hajnali felkelésekkel, mindezt úgy, hogy közben marad
a mostani énünk, járunk dolgozni, egyetemre, és
mégis. Pszichoanalízisre nem megyünk, gondolom, túl
egyértelmû lenne a diagnózis. Ráadásul
nálam még súlyosbodott is a helyzet: újabban
már az általános iskolát is elölrôl
kell kezdenem. Lehet, hogy mégiscsak komoly a baj?
Nemsokára ötéves érettségi találkozóm
is lesz, elôre be vagyok recskázva, hogy hány bankigazgató
vagy programozó jön piros sportautóval, nem baj, ugye:
az eszmék. Steve volt osztálytárssal rendesen végigszörpiztünk
pár estét, Miki zongorista volt osztálytárs
meg eljött a könyvbemutatómra, az ünneplés
közepén eltûnt röpke három órára,
majd elômászott a Rácz egyetlen vécéjébôl
(esküszöm, ez az utolsó kertes sztori). Kérdeztük,
mi volt, kit macerált ottan meg, nem, szó se volt róla,
hát akkor mit bírt kihányni három órán
keresztül, á, semmit, csak pihent. Aktívan. És
mosolygott.
SZIGET
Nem tudok leszokni róla. Már a nyolcadik éve, a
kezdetek óta nyomom, elegem van belôle, de aztán mégiscsak
kimegyek. Ingyen, naná! Három éve a Sziget Sun nevû
napilap színeiben indulok: részeg emberek csinálják
sokkal részegebb embereknek. A rendszer teljesen normális
is lehetne, csak sajnos ittasan azt képzeli magáról
az ember, hogy mekkora nagy dumája van, és le is írja.
Másnap jön aztán a döbbenet, de az úri közönség
addigra már táncol, és optimális esetben mindenen
röhög, vagy csak gerappázik. Két koncerten voltam
teljes terjedelmemben: Boban Markovicson és Kispálon. Utóbbinak
régi híve vagyok, mindig csodálattal tölt el,
hogy hogy lehet ilyen rosszul játszani ennyi sok ember elôtt,
akik ezt mégis élvezik. Most jöhetnék azzal,
hogy bezzeg, amikor én még fiatal gimnázista voltam,
és a csepeli Májkertbe jártunk Kispálra, tudjátok,
még a múlt évezredben, de ez rossz duma lenne. A Bobanra
meg azt mondta Ákutyi barátom, hogy ez annyira jó,
hogy ôk fognak játszani a lakodalmán. Drukkolok neki,
bár mostanában kizárólag csak férjezett
vagy stabil baráttal élô harminc körüli nôkkel
bír összejönni. Viszont gazdagok.
A szerkesztôségben mindenkit megfenyegetek, hogy ha nem
írnak, akkor lemezvágó ollóval választom
el ôket becses vip hetijegyüktôl, majd a hegyibeszéd
után eltûnök két napra. Elôször egy
matracos vaságyra heveredek le. Hajnali négykor kiderül,
nagyot vétkeztem az Úr ellen, mert más ágyát
kívántam meg; az arc szelíden közli, hogy szerencsés
vagyok, mert ez csak az elsô éjszaka, és ô még
türelmes, de holnap valószínûleg, holnapután
meg már biztosan lerúgott volna az ágyról.
Közben matracot szerez valahonnan, és lefekszik máshova.
Feltámadt hitem az emberiségben. További éjszakákat
Linda asszonnyal töltöm az egyszemélyes vaságyon,
de mivel már nettó négy és fél évesek
vagyunk, úgyhogy egyszerre fordulunk, egyszerre fájdul meg
a nyakunk, és egyszerre borulunk ki emiatt. Mindketten dolgozni
megyünk reggel, ami kivételes bájt kölcsönöz
az egész Szigetnek.
Szomorúan konstatálom, hogy táplálék-inputom
a minimálisra redukálódott, gyakorlatilag megszûnt.
Koffeintablettán, kávén, cigin és bombán
élek, egy átlagos kenyérmorzsa is megfekszi a gyomromat.
Esténként csak zöldséget fogyasztok, néha
legyantázom a tüdômet, a vitaminokat és ásványi
anyagokat sörrel biztosítom. Egyik nap hatalmas buli a szerk.-ben:
lefagyott egy fontos gép, újra kell tördelni az anyagot
ez minden évben elôfordul egyszer-kétszer, tulajdonképpen
már hiányzott is. A totális csôd pillanatában
kitör az ôrület: elôször a fôszerk. kezd
táncolni egy fotóssal, majd egyre többen csatlakoznak.
Egy ideig elhitetem magamról, hogy én vagyok a DJ, ami abban
merül ki, hogy az elején beteszek egy cédét.
Tovább nem sumákolhatok, táncra perdülök
egy magányos partvissal; Michael Flatley szomorkodva állt
volna az ajtóban, ha lát minket. Még van rá
esélye, mert egy Sziget-híradós kolléga rögzítette
az infernális jeleneteket. Ha esetleg komolyabb politikai karriert
futnék be, kénytelen lennék ólommal tetováltatni
a homlokát.
BALCSI
Az egykori magyar vegyifegyver-központban, Balatonfûzfôn
is nyaraltam. Illetve dolgoztam, mert mit csinál az éhenkórász
költô-szerkesztô? Nyári szabadságát
munkával tölti mondjuk mással, mint amihez szokott:
esküszöm, egy árva sort sem olvastam el, semmit, még
a Blikkbôl se! Jót tett a kedélyállapotomnak,
plusz még le is barnultam. Szóval Czifrik fater volt a fônök
egy ELTE TTK-s nyelvi táborban. Arra, hogy minden gyerek nyelvet
tanulni jött ide, én csak a harmadik nap után jöttem
rá, de mindegy. Czifrik sógornôjével mentünk
elôôrsnek, hogy fogadjuk a korán érkezô
kölköket, meg bazi nagy mamutokat fessünk barna papírokra.
Minden egyes tábornak van ugyanis egy kerettörténete,
ennek az ôskor (szerényen megjegyzem, én találtam
ki; bár a többiek megvádoltak, hogy csak azért,
mert biztosan nem szeretek zuhanyozni és borotválkozni, és
így könnyen ráfoghatom a nyuszira). Idôközben
kiderült, hogy a legminimálisabb képzômûvészeti
tevékenységre is teljesen alkalmatlan vagyok, és fogalmam
sincs arról, hogy ki hol tartózkodik éppen, ezért
egy idô múlva már nem is kérdeztek tôlem
semmit. Ezért jobbára a Toyota Hiace (ejtsd: hiácse,
régi kínai város, a Bo-ci-dinasztia idején
élte virágkorát) kisbuszt vezettem: csak egyszer járdáztattam
meg a hátulját, viszont általában elfelejtettem
sebességben hagyni, mikor kiszálltam belôle, ezért
kétszer is rohanhattam utána lejtôn. Rém izgi:
nagyon hamar fel bír gyorsulni a 2100 kiló, ilyenkor utána,
ajtó ki, fék be tisztára, mint egy amcsi filmbe.
Fûzfô-Iparteleprôl Veszprémbe csukott szemmel
el tudok vezetni, de a legjobb, hogy mindig ki kellett tölteni egy
menetlevelet, útinaplót vagy mi a francot, hogy aszongya:
rendszám, tömeg, sofôr neve, kilométeróra
állása, honnan-hova-miért. Mókás, amikor
a szomszéd faluba elugrottam hat tekercs klotyópapírért,
elképzeltem egy rendôri igazoltatást, ahogy ellenôrzik
a tételeket, tényleg megvan-e a hat.
Sanyarú a nevelôtanár élete egy nyári
táborban: reggel nyolc, fél nyolc körül kizavarja
a gyerekeket az ágyból, ehhez elkerülhetetlen, hogy
ô is fölkeljen az említett idôpont elôtt
legalább fél órával, hogy ne úgy nézzen
ki, mint egy zombi. Utána lecsendesíti a kedélyeket
a keverôpult körül, mert ez luxustábor, ahol reggeli
rádióval ébresztünk: mivel a skacok összevesznek
a zenén, ezért beerôlteti kedvenc muzsikáját,
amitôl mindenki azonnal elrohan reggelizni. Eddig teljes a siker.
Utána kilencre mindet el kell zavarni órára, kétségtelenül
ez a legnehezebb feladat. Van még ebédeltetés, vacsiztatás.
Én az úttörôtáborokból úgy
emlékszem, ennyi, aztán mindenki fakultatíve folytathatta
a nappal megkezdett szemezést hard változatban de errôl
csak meséltek, 13 éves koromban vége lett az úttörôségnek,
cserkész meg nem akartam lenni. De mi bevezettük a tábori
pénzt, az agyarat (agyrat), amin lehetett vásárolni
különféle szolgáltatásokat, így esti
puszit, szerenádot, nyilvános éljenzést (a
hat legerôsebb férfi tanár valahogy közéjük
erôszakoltam magam feldobálja az illetôt háromszor
a levegôbe; fiatal lányoknál érdekes mód
mindenki a derék [megkockáztatom: fenék] közelébe
igyekezett elhelyezkedni sorok írója elégedett elért
eredményeivel).
Kemény István mondta egy interjúban, hogy sikeres
fiatal költônek lenni nem valami csúcs. Siker az, ha
menô vagy a nôknél, vagy rúgsz egy gólt.
Gondoltam magamban, mit szerénykedik itten az István, biztos
csak ironizál, tiszta hülyeség, bezzeg a költészet.
Aztán most a táborban rájöttem: Istvánban
próféta veszett el. Fociztam én hébe-hóba
eddig is, de vagy kapus voltam (kedvenc cseleim egyike, hogy kicsit terpeszben
állok az én karika lábaimmal nem is lehet másképp
, és rárontok a csatárra, aki így biztosan
kötényt akar majd adni, de persze résen vagyok), vagy
hátvéd, az a tipikus kellemetlen, tapadós játékdekonstruktôr.
Most viszont kihívtuk a gyerekeket mindenféle sportban, persze
a foci volt a legfontosabb, és ami még állítólag
soha nem fordult elô a tétékás táborokban:
a tanárok gyôztek, 3:0-ra! Már az elején hisztizni
kezdtem, hogy miért nekünk kell félmeztelenül játszani,
mert akkor hogyan fogom a fejemre húzni a pólómat
a gólmámor pillanataiban; és tényleg: a második
félidôben egy remek fejessel szereztem meg a lélektanilag
rendkívül fontos második gólt: Szabi bead, Levi
felugrik, bólint, és a labda a fél kaput betöltô
kapus hóna alatt repül a hálóba már
ha lett volna olyan, de így fél percet kellett szaladni utána.
Tényleg, egy gól sokkal nagyobb öröm, mint sikeres
fiatal költônek lenni gondoltam magamban. Fiatalnak ugyan
fiatal vagyok (761113), a sikeren lehet vitatkozni, de egy gólon
nem (nem is volt les!).
IRODALOM
Fél éve nem írok semmit, ez a napló is kész ôrület, meg még nagy nehezen összeizzadtam egy Parti Nagy Lajos-paródiát, de azt is el akarták venni tôlem történetesen a Tütü Tangóban olvastunk fel Karafiáth mûvésznôvel, mikrofon nélkül, ezért én néha ordítozva elismételtem Orsi válaszait. Aki kérdezett: Bárdos Deák Ági, a hely nagyasszonya. Nem mondom, jól járt velünk: korlátlan fogyasztás volt a penzumunk, szerintem nagyon megbánták azóta. A hangzavar miatt egy idô után én olvastam fel a Karafiáth-verseket is, végül gondoltam, akkor magamtól is eleresztek néhány szöveget a végén Ági Orsolyához fordult, és elkezdte neki dicsérni a Parti Nagy-paródiámat, majd amikor szóltam, hogy az az enyém, akkor teljesen meglepôdött szerintem akkor kezdett el hinni bennem egy picikét. Közben beszélgettünk is, Ági elmesélte, hogy van egy olyan készülék, mely két ember közt képes érzéseket közvetíteni. Példának említett egy (naná, hogy) amerikai pasast, akibe bele van ültetve egy csip, egy másik meg a feleségébe, aki rákos, és így a fickó érzi, hogy mikor fáj az oldalbordája. Én akkor szólásra emelkedtem, hogy engem sokkal jobban érdekelne egy olyan csip, amely a feleségem orgazmusait jelzi, mégis, mennyi lehet, ha én éppen nem vagyok a közelben (nevetés, taps).
CSEND ÉS HALÁL
Még a táborban jött a telefon, hogy nagyapám. Sejtettem, mert nagyon beteg volt, az egész belseje tönkrement, össze-vissza kötögettek benne mindent, és a kórházban még azt hittem, annyira azért nem komoly, nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Ki fog akkor ultiban módszeresen tönkreverni? Ki fog mesélni a negyvenes-ötvenes évekrôl? Ki fog a korlátnak dôlve elszívni napi két doboz szofit? És ki vigyáz rám háromévesen; ki tanít meg úszni a Dunában, ki tanít meg bicajozni, katonát csinálni kenyérbôl, szalonnából, paprikából?
UTÓ
Nagyjából ennyi, sok fontos dolognak kellett kimaradnia, de ugye, a struktúra. Ilyen egy kisköltségvetésû nyár, minek újít fel az ember lakást? És végül a köszönet: Isten, Apu, Anyu, Öcsi, Linda, mindenki a Beszélôben és a Magvetôben (a fônökök különösen), haverok, barátok, mindenki, aki meghívott egy körre, vagy ha nem, akkor utólag nem hajtotta be az árát, na meg a szôkék legelébb, aztán feketék, végül barnák és a maradék.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu