Transzetnikus párt avagy polgári fórum?
A Provincia eddigi számaira jellemzô kitartó disputa
jó alapja lehet a továbblépést megelôzô
visszatekintô elemzésnek. Különösen érdekesnek
tûntek számomra a jövôre vonatkozó tervek.
Az egyik: egy transzetnikus párt megalakítása, melynek
a szerkesztôk és munkatársak gárdája
lehetne a magja. Ennek az elgondolásnak két olyan vonatkozása
is van, amelyhez én másképp viszonyulok. Nem tûnik
számomra sikeres ötletnek egy – még egy! – új
párt megalakítása, amikor a (román) közélet
színterének problémája épp a pártosodás
inflációja. Egy ilyen új párt a legjobb esetben
is csak a politikai osztályt gyarapítaná, azt a réteget,
amelynek különleges alkímiával gyakran sikerült
tiszteletre méltó, olykor egyenesen kiváló
egyéneket kínos politikai bábfigurákká
átgyúrnia. Mert – például – nem igazán
dicsôség az, hogy miután az irodalmi élet egyik
legfontosabb véleményvezére volt valaki, s a liberalizmus
idealistái az ország egyik lehetséges elnökeként
tekintettek rá, egyszerûen visszaminôsül az egyik
történelmi párt nyolcvanéves epigrammaíró
elnökének szürke és szomorú hadnagyocskájává.1
Az sem kevésbé szánalmas dolog, hogy egy természetes
adottságait rosszul használó antiszemita költô,2
a diktátor hízelgô kiszolgálója, egy
szélsôségesen reakciós, hazafisággal
manipuláló párt elnökévé válik,
még akkor is, ha sikerül ehhez egy választói
réteget (melynek kétségbeesett kisemberek és
katonatisztek a hangadói) meggyôznie. Tételezzük
fel, hogy ez az új párt csak jó szándékú,
kompetens és erkölcsös emberekbôl tevôdne
össze. Nos, így sem jutnánk messzire, mert – akarva-akaratlanul
– nekik is abban populista és nyájszellem által uralt
politikai életben kellene tevékenykedniük, amely már
az elsô öt percben kompromittálná ôket (ne
feledjük ugyanis: a politika az egyezkedés és a kompromisszum
tudománya!).
De van az elgondolásnak egy érvényes része:
egy multikulturális vita- és cselekvést kezdeményezô
fórum létrehozása. Igen, ez hasznos lenne, s meg is
lehetne valósítani! Adjunk lendületet az emberekben
rejlô polgári érzületnek, s kezdjük ezt a
legalsóbb szinten, szembeszegülve a polgármesterek visszaéléseivel,
olyan kezdeményezésekkel, amelyek rákényszerítik
a városatyákat arra, hogy ne a csúcson levôk
(propagandisztikus, választási célzatú) szeszélyeire,
hanem a helyi közösségek igényeire figyeljenek.
Nem azt állítom, hogy a politikai életben nincs
javítanivaló, hogy nem lehet azt jobbítani. Csupán
úgy hiszem, vannak sokkal sürgetôbb, nem kimondottan
politikai relevanciájú szükségletek. Tíz
év elegendô volt annak kiismerésére, hogy mire
korlátozódik a politika dinamikája Romániában.
Üres szónoklatokra és kétes nyájszellemre!
A külpolitikát egyrészt a térség erôviszonyai
és a nagy nemzetközi szervezetek szabják meg, másrészt
a választópolgárok irányából
érkezô nyomás. Belpolitikában a kormányzó
klikk – bármelyik legyen is az – érdekei a meghatározóak,
s a háttérben az általános és növekvô
nyomor van. Ahol tényleg lehet tenni valamit, anélkül
hogy oly közvetlenül és elviselhetetlenül függnénk
e párhuzamos, cinikus játékosok által mozgatott
világ mechanizmusaitól, az a közérdek (egyelôre
virtuális) tere, az a tér, amely kilép (vagy nem lép
be) a politika hatókörébôl. Egy példa erre:
a Polgári Szövetség. Némi bizonytalankodást
követôen, Ana Blandiana okos döntése nyomán,
e szervezet a parlamenti politizálás játéktéren
kívül maradt. Ennek tízéves mérlege: a
Polgári Szövetség adott egy államfôt Romániának,
egy másikkal csôdöt mondott, jelen volt a meghatározó
vitákban, és az idôk során minden lényegi
dilemmával terhes kérdésben a saját – olykor
emlékezetes – álláspontját fejtette ki. Ami
pedig Ana Blandianát illeti, személyisége sem „kopott
meg” annyira az évtized csatáiban, abban a mállasztó
közegben, amely nemzeti dicsôségünk annyi nagy alakját
beszennyezte.
Már megírtam s most is fenntartom: egy mindenféle
(képzelt vagy valós) etnikai elkülönülést
meghaladó polgári fórum volna az az újítás,
amelyre Erdélynek a jelen pillanatban, úgy tûnik, leginkább
szüksége van. S még csak nem is egyetlen ilyen fórumra,
hanem többre, többfélére, amelyek eredményesen
tudnának animálni egy olyan társadalmat, amely megszokta,
hogy néha drámai kitörésekkel, de inkább
passzívan viselje el saját kifosztását és
szembehazudását.
Erdély nem organikus egység, inkább hazák egy kötege
De mivel Erdélyrôl mindannyian úgy beszélünk,
mintha ezen a földrajzi-történelmi entitáson visszavonhatatlanul
egyazon dolgot értenénk, engedtessék meg nekem, hogy
megjegyezzem, e dolog pontosításokra szorul. Amikor ma Erdélyrôl
beszélünk, több történelmi valóságot
összekapcsoló absztrakciót használunk. A mi kortárs
Erdélyünk nem csupán a történelmi Erdélyt
foglalja magában, hanem az úgynevezett Partiumot is. A Bánság,
a Maros alsó szakasza (Arad), Bihar, a Szilágyság,
Szatmár és Máramaros a múltban közigazgatásilag
sem tartoztak Erdélyhez. A történelmi Erdély
és – mondjuk – az Arad környéki románság
társadalmi helyzetében – legalábbis a modern korban
– jelentôs különbségek voltak, az utóbbiaknak
sokkal több joguk volt, és a jobbágyságtól
is hamarabb megszabadultak.
A mostani helyzet helyes megértéséhez azonban
a történelmi Erdély sajátosságait is figyelembe
kell vennünk. Sikerrel alkalmazhatnánk az amerikai Jackson
Turner elméletét, a „szekcionalizmust”, még akkor
is, ha a román és magyar történészek egyaránt
haboznak – akár félelmükben, akár mert számukra
ismeretlen a módszer – alkalmazni. Az egyes térségek
sajátosságait minél pontosabban rögzítenünk
kellene, ha valamit érteni kívánunk Erdélyünk
alkatából. Egyféleképpen fejlôdött
a Barcaság, másképp Hátszeg vidéke vagy
Máramaros. (Ezeket említem, mert ezekrôl a „vidékekrôl”
már rendelkezünk történelmi monográfiákkal.)
Mindegyiküket az együttélés egy-egy külön
típusa jellemzi, ezek tanulmányozása pedig olyan megközelítést
igényel, amely nem tekinthet el a sajátos társadalmi
helyzetet kialakító gyökerektôl, sem azoktól
a sajátos reprezentációkról, amelyeket az egyik
etnikum a másikról kialakít. További példák:
a Székelyföld, az Avas-vidék vagy a Bánság
– amelyeknek kutatása csak részleges vagy egyoldalú
volt – szintén megérdemelnének, legalább nemzedékenként,
egy vitát.
Még nincs ilyen Erdély-történelmünk
– a szó mai, tág értelmében –, s nem úgy
tûnik, hogy valaki vállalná megírásának
kezdeményezését. Mind a román, mind a magyar
politikusok az említett valóságtól eltekintô
diskurzusokat kedvelik, s manipulálnak, amikor egy képzeletbeli
egységes Erdélyre hivatkoznak, amely saját (valós
vagy színlelt) tudatlanságukon alapul. Alighanem azt hiszik,
hogy a különbözô térségek közti
különbségek elôtérbe helyezése ellentmondásba
kerül a román egység eszméjével, illetve,
a magyar Erdély esetében, kellemetlen azokra a vidékekre
nézve (ilyen például Hátszeg, Fogaras vidéke
vagy Máramaros), ahol a románok korai és masszív
jelenléte dokumentumokkal is bizonyítható.
Másfajta „Romániák”
Természetesen ez nem csak Erdély kérdése.
Már Dimitrie Cantemir, a Descriptio Moldaviae szerzôje
is felhívta a figyelmet arra, hogy a XVIII. század elsô
felében Moldvában több, jelentôs autonómiával
rendelkezô „ország” létezik (mint például
Fãlciu, Tigheciu, Vrancea). Mi több, a középkori
Moldva államszervezetén belül két tartomány
létezett, a Tara de Sus (Felsô Ország) és a
Tara de Jos (Alsó Ország), amelyeket egy-egy „kormányzó”
(mare vornic) vezetett. Hasonló módon foglalta magába
Havasalföld az Olténiai bánságot, melyet a bán,
egy uralkodónak alárendelt nagybojár vezetett, s amelynek
igazgatása az állam többi részétôl
függetlenül, autonóm módon történt.
Mind Moldvában, mind Havasalföldön felfedezhetjük
– minden különösebb erôfeszítés nélkül
– azokat a kisebb egységeket, amelyek beépültek a nagy
egészbe, de amelyek megôrizték sajátosságaikat
(olykor egészen napjainkig). Bárki, aki Romániában
él, sejti, hogy mit fejeznek ki az olyan elnevezések, mint
Bukovina, Herta-vidék, Vrancea vidéke, Dobrudzsa stb. Amikor
1918-ban egyesültek Romániával, nem minden bukovinai
gondolta úgy, hogy ennek bármilyen körülmények
között be kell következnie, úgy hogy amikor D. Gusti
elôadás-sorozatot szervezett az 1923-as alkotmányról,
egyes elôadók erre még figyelmeztettek. Az erdélyi
románok sem gondolták mind úgy, hogy a Regáttal
való egyesülésnek minden egyezkedés nélkül
kell bekövetkeznie; bizonyítja ezt, többek között,
Traian Vuia Franciaországból egyik barátjához
küldött levele, amely csak nemrégiben vált ismertté.
Mindaz, amit a két háború közötti román
állam a tartományok közös nevezôre való
hozását siettetve nem valósított meg, a kommunista
rendszer ötven éve csak tovább mélyítette.
A proletár internacionalizmus nevében véghezvitt nivellálást
nemrégiben a nemzeti érdek nevében folyó nivellálás
követte. És amikor Octavian Paler publicisztikai írásaiban
a román européereket fitymálva azt mondja, nem lehetsz
„sehonnan jövô” európai, arra gondolok, hogy ugyanezt
a kérdést az identitás más szintjén
is megfogalmazhatjuk, s nem lehetünk „sehonnan jövô” románok
sem.
Mindannyiunk e közös történetébôl
következtetve azt kell mondanom, hogy egy ilyen vitának nincs
miért nyugtalanítania a nem gyúlékony és
nem titkolt érdekek által vezérelt lelkeket. A kisebb
vagy nagyobb mérvû közigazgatási autonómiák
jelen voltak múltunkban, s ma is mûködhetnek, fôleg
mivel a globalizációs trendek alapja egyben regionalizációs
folyamatot is jelen van. A helyi tradíciók újraértékelése
jó alap (vagy legalábbis jó fogódzó)
minden olyan tervhez, amely a létezô állami struktúrák
rugalmasabbá tételét célozza a polgárok
javára, függetlenül azok etnikai, kulturális vagy
vallási hovatartozásától. A múltat semmiképp
sem kell visszaállítani, de nem is tekinthetünk el tôle
teljesen. Nem bélyegezném meg annyira azokat közülünk
– mint Marius Cosmeanu teszi –, akik még nem látják,
mi a megoldás, de hajlandók tárgyalni róla.
Mert a megoldás, íme, nem egyetlen s nem is nyilvánvaló.
A románul gondolkodás különféle módjai
E ponton néhány rövid megjegyzést tennék
a román közösség szintjén domináns
gondolkodásmódról. Túlságosan ki szokás
emelni az európai és a balkáni életszemlélet
különbségeit. Az egyik a „mitikáké” – a
komolytalanoké, korruptoké, a minden vállalkozásukban
állhatatlanoké –, a másik az erdélyi románokat
jellemzi (akik komolyak, erkölcsösek és kitartóak
céljaik követésében). Egy kissé szkeptikus
vagyok ebben az elhatárolhatóságban. Nem hiszem, hogy
komolyan használhatjuk Caragiale metaforáit a szükséges
fogalmi megközelítés helyett.
Ezért úgy gondolom, hogy a két Románia
– s itt a Románia kifejezést a román közösség
s nem az állam megjelölésére használom
– nem a balkáni (Munténia és Moldva), illetve az osztrák–magyar
közegbôl eredeztethetô (a Partium, a történelmi
Edély, Bukovina). Még csak nem is a tradicionális
és modern Románia kettôsségérôl
van szó, ahogy A. Marino gondolja (a Politicã si culturã
– Politika és kultúra – címû 1997-es kötetében).
A román viselkedésmódok szerintem nem a valamikori
állami-kulturális hovatartozásnak és nem a
városiasodás fokának függvényei. Újabb
kutatások szerint az erdélyi értelmiségi elit
nagy többsége nem alacsony társadalmi rétegekbôl
származik – inkább a kisnemesség, a papság,
a vagyonos parasztság rétegébôl erednek. A románság
nagy többsége viszont falusi, szegény, ortodox vagy
görögkatolikus lakosság volt, legalábbis a XIX.
század közepéig. Köztünk és paraszt
nagyszüleink vagy dédszüleink között a távolság
itt, a mai Erdélyben a románok közt éppoly kicsiny,
mint a hegyeken túl, Munténiában és Moldvában.
E tekintetben Románia homogénebb, mint gondolnánk,
a falusi világ perspektívája pedig nem csupán
az iparosítással városnegyedeket benépesítô
betelepülôk révén van jelen a városiak
szemléletében. „Rurális” modellek szerint rajzolódik
ki a románok kulturális horizontja Alecsandritól és
Kogãlniceanutól kezdôdôen (Moldvában)
N. Grigorescu parasztasszonyaiig (Havasalföld), de ugyanezt látjuk
Cosbucnál, Gogánál és Ioan Alexandrunál.
A „sãmãnãtorism”, a népies irányzat
(„poporanism”), a Gândirea nyomán kibontakozó irányzat
(„gândirism”) és a legionárius mozgalom lényeges
erdélyi hozzájárulással alakultak ki, jelentek
meg, de – s ezt nyomatékosítanunk kell – tökéletes
együttmûködésben a Regát kulturális
életének vezéralakjaival (itt Iorgát, Nichifor
Crainicot és, ha úgy gondolják, Nae Ionescut kell
megemlíteni).
Tételem tehát az, hogy a következô Romániák
együttélésérôl van szó: egyrészt
létezik egy többségi, a klánok ôsi logikájában
és rituáléjában mélyen gyökerezô
Románia (amely olykor a vendetta és a maffiát jellemzô
hallgatás, az omerta szintjén nyilvánul meg), és
egy modernebbik, amely felfedezte a polgári individualizmust és
a karteziánus racionalizmust, amely azonban nehezen találja
meg a kiutat eredeti környezetébôl, keresvén egy
másfajta szolidaritás kialakítását.
Ez utóbbi kialakulásában nyilván a román
nyugat és Közép-, valamint Nyugat-Európa közötti
kapcsolatok játszottak szerepet, és a másik Románia,
az ôsi közösségeké természetesen a
Balkánon is megtalálható. De az ütközô
mentalitások magyarázatának, úgy vélem,
ebbôl a – mélyebb – állapotból kell kiindulnia,
s nem olyan történelmi körülményekbôl,
amelyek a hosszabb táv perspektívájából
kérészéletûnek tûnnek.
Erdély – s vele együtt a mélyrétegeiben oly
egységes egész Románia – esélye az lenne, ha
a modern típusú, liberális és demokrata individualizmus
szelleme megerôsödne és jelenvalóbbá válna
a közélet színterein (a mass-mediában, a polgári
és politikai aktivizmus révén). Másként
a múlt továbbra is felfalja a jövôt, a klientizmus,
a nepotizmus, az atyafiság szelleme, a kapcsolatok és protekció,
a populizmus megfojtja a meritokrácia és tisztességes
verseny, a szabadság és demokrácia szellemét.
Amit a szavazatok mondanak
Végül még egy szót. Molnár Gusztáv szerint – amint azt az Erdélyi kérdés az új politikai kontextusban (megjelent a Problema transilvanã címû kötetben), valamint a Választási geográfia – 21 tételben (Provincia, 1. sz.) címû írásaiban elmondja – az erdélyi szavazók magatartása amellett szól, hogy Erdély politikai értelemben is létezik, világosan elhatárolódva Románia többi részétôl. Én nem osztom nézôpontját. Ha Erdély különbözô övezeteit vizsgáljuk, különbözôségeket találunk a megyék közt is. Ami Molnár Gusztávot politikai reményekre jogosítja fel, az számomra a civil társadalom szintjén reménykeltô. Úgy gondolom, az erdélyiek szavazatai az elmúlt tíz év során arra a potenciálra utalnak, amellyel e térség emberei egy új, európai és demokratikus játékszabályok alapján mûködô polgári keretet tudnak teremteni. Hogy e keret átalakíthatja-e az – intézményes és egyéni – aktorokat, csak ezután dôl el, ugyanis meglehetôsen sok akadály van (széles körben elterjedt hamis kockajátékok, törzsi szellem és uralkodó klánok, egyfajta pesszimizmus a nyomor és hosszas hatalmaskodás nyomán, az új vezetôk csalásaitól való félelem stb.). Lehet, hogy az az új közszellem, amelyrôl az elmúlt évtized statisztikái tanúskodnak, valami újat eredményez a politika terén, de az is lehet, hogy épp ellenkezôleg, csupán a polgári szellem és annak megnyilatkozási módjai válnak dinamikusabbá, változatosabbá. De az is meglehet, hogy a születôben levô történelem mindannyiunknak igazat ad, vagy mindannyiunkat megcáfol. Meglátjuk!
1 Utalás Nicolae Manolescu irodalomkritikusra, a Romania Literara
címû lap fôszerkesztôjére, aki ez év
nyarán bejelentett lemondásáig a Nemzeti Liberális
Párt választmányának elnöke volt.
2 Corneliu Vadim Tudor.
Fordította: Bakk Miklós
6. sz. 2000. október
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu