György Péter
A 301-es parcella

Az alább olvasható esszé fejezet egy könyvbôl, amely 1956 hagyományának, utóéletének történetét elemzi. A XX. század egyetemes és magyar történelmének e vitathatatlanul kiemelkedô eseménye, a közelmúlt forradalma és szabadságharca nélkül valószínûleg 1989 története is másként alakul. Mai szabadságunkat jelentôs részben a forradalom résztvevôinek köszönhetjük: a baloldali értelmiségi forradalmároknak, a tradicionális jobboldali eszmék elkötelezettjeinek, végül, de nem utolsósorban a pesti srácoknak, azoknak, akik között igazán bôven aratott a halál, s akik maguk többnyire semmiféle politikai áramlathoz nem tartoztak – mindössze szabadok kívántak lenni. A forradalom emléke teoretikusan és hivatalosan a mai magyar társadalom vitán kívüli és felüli alapértéke. Az 1989-ben szabadon választott parlament elsô döntései közé tartozott az 1956 emlékét megörökítô törvény meghozatala. (Amely törvénybôl ugyanakkor már „kifelejtették” Nagy Imrét, ami arra utalt, hogy a forradalom hagyományának megalapítását már nem jellemzi a forradalom alatti nemzeti egység.) Ugyanakkor – ki-ki tapasztalhatja – a forradalom hagyománya egyre csekélyebb, illetve méltatlanabb szerepet játszott az elmúlt évek során. 1956-ot tehát, más-más okoknál fogva, de kétszer felejtettük el. A szinte teljes kollektív amnézia jellemezte az 1960-as évek és 1989 közötti korszakot, s a felejtés burkát – itthon – mindössze a demokratikus ellenzék törte fel. 1989-ben aztán eljött 1956 nagy pillanata: a rendszerváltozás évének kronológiájában igen komoly és sokrétû szerepet játszott a forradalom hagyományának újraalapítása. 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésén nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZMP uralma végképp megroppant, s ennek a belátásnak a nyilvánvalóvá tételében kimondottan fontos szerepe volt a forradalmi legitimitás újraélesztésének. Ekkor élte fénykorát a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amelynek kulcsszerepe volt a 301-es parcella kialakításában is. Utóbb – többek között 1992-ben, Jovánovics György kíméletlen és zseniális emlékmûvének átadásakor – már más idôk jártak, s a mai politikai elit egésze számára a forradalom inkább kényelmetlen és kellemetlen örökség, mintsem élô hagyomány lett.
A könyv tárgya – melybôl egy rövidebb fejezetet a Beszélô mostani számában közzétehetek – e felejtés elemzése. Hogyan és miért alakult úgy a kollektív emlékezet, mint amilyennek tanúi voltunk és vagyunk? Terhel-e ezért bárkit felelôsség, s ha igen, miben áll az? Van-e esély és mód a hagyomány újralapítására, 1956 ismételt rehabilitációjára? Azt remélem, hogy e kérdések nem feleslegesek. Mi, akik ma élvezzük a szabadság édes ízét, mindenképp jól tesszük, ha mégsem felejtjük el azoknak a bátor nôknek és férfiaknak a tetteit, akik közül sokan az életüket adták azért, hogy mi – Ottlik Géza hôseinek példájára utalva – könnyedén választhassunk a Lukács-uszoda lépcsôi között.
Itt s most csupán egyetlen nevet említenék, egyetlen kiváló férfiét, aki igen sokat tett azért, hogy 1956 emléke a felejtés évtizedeiben is fennmaradjon. Szabó Miklós, a történész azok közé tartozott, akiknek ezt a könyvet írtam. Fájdalommal tölt el, hogy már nem áll módjában kíméletlen kritikájával rámutatni munkám gyenge pontjaira.
A teljes szöveg – A néma hagyomány – idén karácsonykor jelenik meg a Magvetô Kiadónál.

Jegyzetek

1992. június elejére a rákoskeresztúri köztemetô 301-es parcellájában emberfeletti munkával elkészült a Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989-es pályázatán nyertes szobrász, Jovánovics György forradalmi emlékmûve.
A június 15-ére tervezett ünnepélyes átadás elôtt két héttel kiderült, hogy a 298-as parcellában tevékenykedô Magyarok Nemzeti Szövetsége és a Mártírok Igazságtévô Bizottsága úgynevezett székelykaput állít fel, pontosan a 300-as és 301-es parcella között. A semmilyen zavaros akciótól vissza nem riadó csoportok készek álltak arra, hogy lehetetlenné tegyék az emlékmû felavatását. Ezekben a napokban kiderült az is, hogy a napi politika nagyon távol áll az ’56-os egység gondolatától. A szélsôjobboldal szimbolikus politizálása pedig olyan messze ment, hogy nem pusztán az emlékmûavatás emelkedettségét rombolhatja le, de azt is mutatja, hogy a kormány gyakran nem uralja az antikommunista jelszóval fellépô kalandorokat. Május 30-án a Romhányi László vezette Magyarok Nemzeti Szövetsége és a Bosnyák Imre vezette Mártírok Igazságtevô Bizottsága1 több helyszínen megrendezte a Hôsök napját: jelen volt ott nemcsak az antikommunizmus összes árnyalata, de a hungarizmusé is. A Hôsök napja egyébként nem tartozott a magyar történelem ismert napjai közé, ha valaha, akkor egyszer, 1944 májusában ünnepelték meg.2 Ekkor derült ki, hogy a mérsékelt jobboldalnak, azaz Antall Józsefnek – aki igazán mélyen undorodott a radikális jobboldaltól – milyen komoly árat kellett fizetnie azért, mert lényegtelennek tekintette a kegyelet és emlékezet módszeres vizsgálatát. Bosnyák Imre és Romhányi László aktív politizálásba kezdtek. A székelykapu felállításának célja elsôsorban az volt, hogy a rehabilitáció szelleme a szélsôjobboldalra és a hungaristákra is vonatkozzék. A székelykapu ikonográfiai, kronológiai, logikai hiba volt ott, ahol állt; de tervezôi éppen ezt akarták. Lehetetlen helyzetet teremteni: lesz, ami lesz. Bosnyák több interjúban is hangsúlyozta, hogy beszélt Boross Péter belügyminiszterrel,3 aki segítséget nyújtott, és rendôri védelem alá helyezte a kaput. Nem hiszem, hogy a köztársaság belügyminisztere elôbb értesült volna a Mártírok Igazságtevô Bizottságának action gratuite-jérôl: elképzelhetô, hogy kész helyzet elé állította a szélsôjobboldal, amely szerette azt a látszatot kelteni, hogy kapcsolatok fûzik a kormányhoz. Igaz viszont, hogy Boross Péter beszélt ezekkel az emberekkel: az ô és a nemzetbiztonsági miniszter felelôssége volt, hogy június elsô hetére majdnem kezelhetetlen helyzet alakult ki.4
Néhány nap alatt Boross Péter és a kormány megértette, vállalniuk kell a felelôsséget. Kapóra jött nekik Jovánovics György, Makovecz Imre és Melocco Miklós közös fellépése. Arra kérték a három mûvészt, hogy együtt vizsgálják meg a kialakult helyzetet. Tanácsukat nemcsak az önkormányzat, hanem a kormány és a Pofosz is szívesen fogadta. Makoveczre még Romhányi és Bosnyák sem mondhatta, hogy nem elég elkötelezett, a jeles építész azonban pontosan felmérte, hogy ezeknek a nemzeti színekbe öltözött s a jobboldalt is lejárató kalandoroknak a megállítása közérdek. Melocco Miklósnak pedig a kivégzett apja nyugszik a 298-as parcellában, amelyet a mûvész „kutyasírnak” nevezett, és mélységesen megvetette, amit ezek az emberek tettek. Jovánovicsra pedig még ôk sem mondhatták, hogy kommunista. Június 12-én a kaput áthelyezték mai helyére. A 300-as parcellát nem zavarja, de lehetôséget ad a 298-as parcellába való belépés ünnepélyességére.
Az avatás idôpontja is problematikus volt. Göncz Árpád éppen külföldön volt, ahonnan 17-én ért haza. Nem várták meg. 15-én tartották az avatást. Göncz eltávolítása megfelelt a kormány ’56-os politikájának. Vásárhelyi Miklós és Mécs Imre tiltakoztak, mind az idôpont tologatása, mind a Göncz távollétében megtartott ünnepség miatt. Az MDF-nek egyrészt szüksége volt ’56-ra, másrészt a kormánynak egyre kínosabb lett 1956.5 Ami 1956. október 23-a és november 4-e között történt, a jobboldali kormány ízlése szerint túl közel volt a demokratikus szocializmushoz. Sokkal fontosabb volt számukra, ami nem történt meg. De Antall József nem tehette meg, hogy nem megy el a 301/300-as parcellába, noha nem állt szándékában a reformkommunista, demokratikus szocialista hagyomány legitimálása sem. Márpedig a nemzeti egység hangsúlyozása – számára legalábbis – ezt jelentette. Mondta is, hogy a hajdani egység csak pillanatokig tartott.
A miniszterelnök elutasította a kanonizált interpretációk mindegyikét, kiábrándult és igaz realizmusa azonban rosszul hatott – ott a temetôben. „Azonban ne legyenek illúziói senkinek – figyelmeztette hallgatóságát Antall József –, hogy 1956. október 23., a forradalom kirobbanásának napja – ha nem végzôdik a szovjet tankok november 4-ei megindulásával, s a harc nem bukik el – a hetek és hónapok múlásával nem hozta volna elô az ellentéteket. Ne mondjuk magunknak, mert nem igazat állítunk, ha így teszünk – mintha 1956-ban mindenki egyetértett volna a következô hetekben és hónapokban!” Ezek után a kormányfô az emlékezés igazságosságát hangoztatta: mindenki a maga forradalmát tartja az igazi 1956-nak, „hiszen milyen eltérô vélemények születnek manapság arról, hogy ki tett többet a forradalom idején, s ki is az igazi forradalmár…”6 Szomorú, de maga Antall József sem úszta meg az ’56-os hôsi tettekkel való óvatos kérkedést – különösen Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Erdélyi Tibor és a többiek társaságában volt ez visszatetszô. Voltaképpen Antall sem volt szabad: az 1989-ben kialakított ’56-mitológia uralta, mint ekkor még mindenkit. Azok választották meg, akik nem kértek ugyan a TIB hajdani reformkommunistáinak demokratikus szocialista eszméibôl, viszont – szemben az ’56-osokkal és az SZDSZ elsô vonalával – nem tettek semmit a Kádár-rendszer ellen. Az MDF – maga Antall is – a szocializmusban kényszerûen, de mégiscsak magára talált értelmiségiekbôl állt, akik késôbb roppant nehezen viselték, ha emlékeztették ôket arra, hogy ôk békésen együttmûködtek a rendszerrel. Antallnak – aki ráadásul ekkor már tisztában volt betegségével – esze ágában sem volt tôle idegen értelmezési keretben szerepelnie; s minthogy ekkor már nyoma nem volt az 1989-es nemzetiegység-mítosznak, ezért inkább vállalta a sértésszámba menô kényelmetlenséget, mintsem hogy ne ô uralja a helyzetet. Inkább 15-én, csak Göncz nélkül, inkább mitizálni, csak nem bevallani, hogy ’56-ban ellenfelei többet tettek, mint ô. Márpedig azt is tudhatta, hogy ebben a térben csak erre a néhány pillanatra övé a domináns szerep.
A nagy történelmi tablókhoz szokott, XIX. századi narratívákban gondolkodó történész-miniszterelnök kulturális normája, ízlésvilága teljesen idegen volt ettôl a néma és kérlelhetetlen tértôl, amely éppen az olyan nagy retorikai teljesítményeket zárja ki és tekinti idegennek, mint amilyeneket a miniszterelnök kedvelt. Antall a történelmi tudat bizonyosságába vetette hitét: ebben bízott, amikor (mint azt Fehér Ferencnek mondta volt) „alámerült és kibekkelte ôket”, s ezt a reményt látta beteljesülni 1989-ben. De ezen a napon egy olyan térben állt, amelynek alkotója épp ezt a narrativitást utasította vissza.
Jovánovics emlékmûve a közvetlen gyász kérlelhetetlenségének a színtere, ez a tér a halál katasztrófájának közvetlen élményét és közönyét állítja nagy erôvel. Jovánovicsot az esszenciális ôsélmény izgatta, és nem a narrativitás bizonyosságának elvesztésétôl félô politikai tudat. (Antall József síremléke annak az illusztratív történelmi tudatnak a terméke, amelyet Jovánovics elutasított, s amelyet a miniszterelnök szeretett. Igaz, a saját síremléke körül minden az ô végakarata ellenére történt. Antall ugyanis borostyánnal benôtt egyszerû keresztet akart – ezt ugyan meghagyták, de körbeépítették Melocco Miklós különös történelmi elbeszélésekbôl szôtt kôfátylával.)
Antall József után Szabad György beszélt. A házelnök az egykori nemzeti egységet emlegette dagályos nosztalgiával. Göncz Árpád szövegében – távollétében olvasták föl – arra kérte a jelenlévôket, hogy vegyenek példát egykori önmagukról. Nagy Erzsébet sem mondhatott mást: ô is a nemzeti összefogást sürgette, bár nyilván tudta, hogy mindez reménytelen – immár nem csak a kalandorok miatt.
A TIB alapítói június 16-án nyilatkozatukban ugyancsak a nemzeti egység helyreállítására szólítottak fel, ugyanakkor emlékeztettek arra, hogy a kárpótlás még el sem kezdôdött, s a meghurcoltak szociális helyzete továbbra sem javult.7 Mindez politikatörténet, epizód csak a történeti emlékezet fenntartásában. A lényeg, hogy a rusztikus kô, az emlékmû ma is a helyén áll.
Nem véletlen persze, hogy míg 1989 és 1992 júniusa között mind a TIB-et, mind az 1956-os nemzeti egység örökségének kanonizálását számos támadás érte, Jovánovics emlékmûve gyakorlatilag semmiféle intellektuális kritikát nem kapott. 1989 októberében, a kiállítás megnyitásakor volt ugyan felháborodás bôven, de még 1992 legrosszabb napjaiban sem hangzottak el érvek az emlékmû esztétikai megvalósításával kapcsolatban.
Az emlékmû eddigi elemzôi közül különösképp az esszéisztikus Földényi F. László8 és a monografikus alaposságú Rényi András9 más-más szempontokból, de egyaránt hangsúlyozták az alkotás metafizikai emeltségét. Földényi – mint Rényi megjegyzi – inkább önnön modernségkritikájának igazolását látja az emlékmûben, míg Rényi a metapolitikai irgalmatlanságot hangsúlyozza. Jovánovics munkájában valóban nincsenek narratív kapaszkodók, nincs a gyász súlyát oldó enyhület. Ennyiben nem is felel meg a TIB eredeti kiírásának, amely a gyász oldását is hangsúlyozta. Ez az emlékmû nem az 1956-os forradalom és/vagy szabadságharc bármely oldalán állt harcosok emlékmûve, nem egy történeti pillanat kiemelésének és örökséggé tételének monumentuma. Sokkal inkább a halállal való kíméletlen szembenézést követeli meg. Mint Rényi megjegyzi: „vaskövetkezetességgel törekszik túlságosan is könnyen égnek-jövônek forduló tekintetünket visszafordítani a föld és önmagunk felé.”10 Ez az emlékmû nem Déry Tibor Vidám temetésének színtere: „Felhôtlen nyári nap volt, s noha a kaszárnyaszerû temetô minden erejével azon volt, hogy a léttelenben is fenntartsa az emberi észjárás szimmetrikus rendjét, s megakadályozza a holtak beszüremlését az anyag könnyû, gyors körforgásába, a természet a maga közérthetô, ravasz méltóságával kifogott rajta, egy-egy óvatlan pillanatban a súlyos kôemlékek mögül szétburjánzó borostyán vagy a sírdombokon virágzó rózsa, muskátli, szegfû naivul összekeverte az elmúlás és születés szûk képzeteit.”11
Jovánovics emlékmûvének semmi köze ahhoz a színházi díszletszerû temetôi szobrászathoz, amelynek annyi nagyszerû példájával találkozhat, aki felkeresi a Fiumei út különféle, szimmetrikusan elrendezett parcelláit. Jovánovics nem ígér és nem old fel semmit. Nincsenek meghajló leányok, töviskoszorús Krisztusok, néma és az idôk végeztéig hûséges állatok, a „kôbe vésett fájdalmat” idézô, megfeszülô izmok. Sem keresztény, sem görög mitológiai figurák – cserébe azért, hogy szinte teljesen láthatatlanul és mit sem sejtve, de ki-ki egy „eltemetett” bazilika kupoláján megy át, amikor belép az emlékmû szûk folyosójára. Nincsenek nevek, sem egyszerû harcosoké, utcán elesett civileké, sem nagy történelmi nevek, melyeket véd és fenntart az idô: Kossuth- és Deák-mauzóleum. Angyal István neve sincs itt; a névtelen emberek hiánya van itt; haláluk tragédiáját Jovánovics nem enyhíti. Az emlékmû szûk folyosóin végiglépkedve a látogató szinte nekiesik a hatalmas és rusztikus kôtömbnek és a temetô falának. Ez az emlékmû nemigen jöhetett volna létre a kereszténység története nélkül, de nem vallásos áhítatra való épület. Jovánovics munkája a testnek helyet adó színtér általam ismert legkevésbé kíméletes konstrukciója; de nem templom. Nem kíván senkinek megbocsátani, nem kíván kiengesztelni, sem beavatás, sem remény nincsen.
Jovánovics nem kritikusa a modernségnek, hanem építész/szobrász tanúja. Hitetlen embernek tûnik, akit teljes súlyával nyomaszt saját tehetetlen kívülállásának ténye. Julia Kristeva írja Hans Holbein Halott Krisztusa kapcsán: „E kép láttán óriási, kérlelhetetlen és néma vadállatnak, vagy helyesebben, sokkal helyesebben mondva – bármily furcsán hangzik is –, egy legújabb szerkezetû, óriás gépnek rémlik a természet, amely esztelenül megragadott, darabokra zúzott és érzéketlenül, süketen magába nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes nagyszerû lényt – olyan lényt, amely egymaga felért az egész természettel, annak minden törvényével, az egész világgal…”12 Egyre inkább úgy látom Jovánovics mûvét, mint ennek a rettenetnek, a közöny gépezetének fenyegetését valósággá változtató alkotást. Jovánovics teremtése: a néma és elhagyott épület, az év háromszázhatvannégy napján magára maradt szobor mutatja, hogy az érzéketlen és süket talán a legpontosabb jelzôi annak a néma processzusnak, amit meghalásnak hívunk.
Jovánovics templomot idéz, de nem templomot épít: nem személyesíti meg sem a halált, sem a halottat. A gyászolókat komoly feladat elé állítja; ugyanis a halottakkal, nem a túlélôkkel tart.
A Rákoskeresztúri temetô vége és a Kerepesi úti nemzeti panteon két, szinte összeegyeztethetetlen világ. Az a temetô valóban sokkal inkább a nemzeti létben való öntudatra ébredés egyik sétatere, mintsem a halállal való találkozás pillanatának szentelt hely. A nemzeti panteon azt ígéri, hogy a túlélôk közössége fenntartja a lét valamely formáját; érdemes árkádsort építeni, mert lesz kinek, érdemes fenntartani a szent neveket, mert lesz, aki elmormolja azokat. A nemzeti panteon a történeti lét része, nem a vallásos élmény megteremtésének és megélésének, még kevésbé az istentelenek magányának színtere. Mindez itt elhalványul.
Jovánovics tud a forradalomról – 1956 centiméter gránit a földben, amit a szó szoros értelmében kerülgetni kell, mert bele lehet esni a múlt gödrébe –, de nem beszél arról. Ez a 301-es parcella, s akiket ide temettek, azokat a hóhér mintegy kihajította a nemzeti emlékezetbôl. Hogyan tehetne úgy, mintha mindez nem történt volna meg? Hogyan tehetne úgy – kérdezi ez az emlékmû –, mintha bizonyosak lehetnénk abban, hogy van még az a közösség, amely „elmormolja szent neveiket”? Nem sokkal inkább igaz-e az, amit Angyal megértett saját magukból: csôcselék ez, amelynek, íme, nem jut ki a közkegyelem.
Jovánovics mûve nem tagadja a nemzeti emlékezetet, mindössze nem vesz róla tudomást. Nem helyezkedik látványosan kívül rajta, de nem hazudja azt, hogy tapasztalta annak közösségét. Akiknek az életét közönyösen és kérlelhetetlenül magába nyelte a Kádár-rendszer, azok sem tapasztalták ezt. Jovánovics szobra nem beszél – s ennél nagyobb nehézséget gyászolónak emlékmû nem állíthat. A halál néma és közönyös, azaz nem is tudott arról, hogy elvitte ezeket az embereket. Nincs Kháron, nincs Léthe, nincsenek metaforák, amelyek mind segítenének felemelni a fejünket, és végre ellépni a sírtól. Jovánovics úgy véli, hogy aki kimegy a temetôbe, az valamit fellelni ment ki, s nem pusztán a rituális ismétlés nyugalmának megteremtéséért.
Ezek az emberek ki lettek lökve a nemzet emlékezetébôl. Ez épp azt a tárgyilagosságot jelenti, amit Ottlik Iskola a határon címû regényében tapasztalhattunk. Ottlik nagy, az emberi szabadságélmény evidenciájáról szóló regénye a Lukács uszoda teraszán kezdôdik el, 1957 nyarán. Azon a nyáron, amikor folyamatosak voltak a kivégzések, s mégis igaz volt Ottlik leírása a civil mindennapi életrôl. Jovánovics ugyancsak nem akarja, hogy ne gondoljunk arra, kivégzésük nyarán mennyien napoztak boldog szerelemben az uszoda teraszán, sem azt nem akarja, hogy ezért bárkinek lelkiismeret-furdalása legyen. De nem fedi el az igazságot. Nem felejtkezik el az amnéziáról. Nem teremt – sem gyûlöletbôl, sem félelembôl – egy romantikus narratívát, amely azt ígérné, aminek mindenki az ellenkezôjét tanúsíthatja.
Itt, az újratemetés színhelyén nem igaz a szokásos felirat: nem felejtünk. Jovánovics emlékmûvében az a harminc év is benne van, amikor az emlékmû még nem állhatott. 1989-ben, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága által felkért zsûri tagja, Keserû Katalin is azt hangsúlyozta, hogy Jovánovics munkája önmagunk emlékmûve is. A néma tudomásul nem vételé. A nemzeti emlékezet hiányának emlékmûve.
1992. június 15-e és a székelykapu mintha igazolta volna Jovánovics legrosszabb sejtelmeit: ha nincs nemzet, hát nincs, ha nincs béke, hát nincs, de a temetô nem arra szolgál, hogy ezt hazudjuk egymásnak vagy magunknak. A szobrásznak nincs módja a politika alakítására. A politikai tudatnak sincs mit kezdenie az emlékezetteremtés e színterével. Jovánovics mûve még csak azt sem mondja, hogy nincs remény a nemzeti sírkertre és a panteonra.
1956 mûvészileg és etikailag hiteles emlékezete máig a városon kívül maradt: a temetô mélyén és sarkában. Ami a városban látható és tapasztalható, az csupán ennek a politikai változata, a politikai elit által teremtett reprezentáció. Amikor – 1991-re – helyreállt a történelmi emlékezetgyártás normális mechanizmusa, abban a pillanatban szükségszerû lett, hogy a Jovánovics-féle emlékezetteremtés ott van, ahol: a temetô sarkában.
A történelmi emlékezet ugyanis politikai konstrukció, ennek megfelelôen a politikai osztály érdekviszonyainak foglya: szülötte és áldozata. Más kérdés, hogy a történelem történeteibe valaki mindig belehal. Soknak a neve sem marad meg, nemhogy a sírja. Fennmaradnak életutak, amelyek tisztán állnak elôttünk – kései leszármazottak elôtt. Vannak nevek, melyek mögül az élet története hiányzik, csak néhány villanást ismerünk. És vannak nevek, csak nevük; a 301-es és a 298-as parcella mélyén, akikrôl tán még bíráik sem tudták, hogy miért kellett meghalniuk. És csontvázak, emberi csontok maradványai, amelyeket soha nem azonosított senki. Így együtt mindez: a mi nemzeti panteonunk.
Az 1956-os forradalom egyre inkább egyetlen nap az évben. Kisebb csoportok kelnek útra a városból, hogy felkeressék halottaikat.
De néhány ember csak elindul a folyosón; s elôbb-utóbb nekiütközik a nagy rusztikus kônek, a temetô falának. Rátalál egy-két ismerôs és több ismeretlen névre. Ha béke nem – csend születhet mindebbôl. A temetô semmivel sem jobb, mint amilyenek mi magunk voltunk.

Jegyzetek

1 „…Bosnyák Imre lép a mikrofonhoz, a Mártírok Igazságtévô Bizottságának elnöke, aki 17 évet töltött szovjet börtönökben. Beszédében fôként a 298-as parcella ügyére hivatkozik, mondván a többit Romhányi már kifejtette. Megköszöni Boross belügyminiszter úrnak, hogy kérésükre ôrizteti a székelykaput, amit Demszky le akart bontatni, mondván, hogy engedély nélkül épült. Boross úriember volt (taps) Demszky viszont, ha le meri dönteni, a halálos ítéletét írta alá.”
Rejtô Gábor: Hôsök napja: nem a békegalamb üzenete érkezik a sírokból. Magyar Hírlap, 1992. június 3.
2 „Megint gazdagabbak lettünk egy ünneppel. A Romhányi-front megünnepelte május 30-át, a hôsök napját. Ezt a senki által nem ismert ünnepet állítólag egyszer már megülték 1944-ben. Megint egy kísérlet arra, hogy becsempésszék a Sztójay-kormány és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége eszmeiségét a Magyar Köztársaság tudatába. Az ünnepség rendészeti biztosítását ellátó darutollas egyedek is világosan kifejezésre juttatták, hogy miféle hagyományról van szó. A darutoll körülbelül olyan nemzeti szimbólum, mint a nyilaskereszt.” Szabó Miklós: Hadúr-ünnep. Beszélô, 1992. június 13., 16. o.
3 „Én viszont Demszky ténykedését megelôzôen beszéltem Boross miniszter úrral, kértem a segítségét. Másnap ott volt két rendôrautó, és rendôrök vigyázták a székelykaput. Amikor elkezdtük a parcella rendbetételét, senki sem tiltakozott. Beadványainkra, kéréseinkre senki sem reagált. Akkor határoztuk el: nem kérünk, hanem cselekszünk.” -mg-: Hôsök vasárnapja: Székely kapu kontra Városháza. Új Magyarország, 1992. június 6., 5. o. „Egy jottányit sem vagyunk hajlandók engedni: nem tesszük át a székely kaput, s amennyiben azt Demszky Gábor lebontatja, akkor a saját halálos ítéletét írja alá – hangoztatta a tegnapi – mintegy kétszáz fô részvételével megtartott nagygyûlésen Bosnyák Imre, aki egyúttal köszönetet mondott Boross Péter belügyminiszternek, aki »állta a szavát és kérésemre rendôrökkel biztosíttatta a székely kapu építését«”. Tóth Ákos: Székelykapuavatás, halálos fenyegetéssel. Népszabadság, 1992. június 1.
4 Bosnyák Imre nyilvánosan életveszélyesen megfenyegette a fôpolgármestert, s az is kiderült, hogy tárgyalt a belügyminiszterrel, aki mindezt soha nem cáfolta. A Mártírok Igazságtévô Bizottságának elnökét senki sem szólította fel, hogy vegye számításba a halálos fenyegetéssel együtt járó büntethetôséget.
5 „A kormánynak egyre kínosabb 1956. Úgy látom, hogy a forradalom csak spanyolfal volt az 1990-es választások idején. Ez a kormány nem ’56-ban, hanem a Bethlen-korszakban, a Horthy-rendszerben keresi a folytonosságot. Nemzeti konszenzus szerintem már három évvel ezelôtt sem volt, hacsak abban nem, hogy megegyeztek Göncz Árpád személyében, nevezetesen, hogy a parlament ôt válassza meg államfônek…” Pogonyi Lajos: A kormánynak egyre kínosabb 1956. Szomorú beszélgetés a rusztikus kôrôl. Népszabadság, 1992. június 15.
6 Bercsi János: Antall: mindenki a maga forradalmát tartja az igazi 1956-nak. Göncz: vegyünk példát októberi önmagunkról. Magyar Hírlap, 1992. június 16.
7 A TIB alapító tagjainak nyilatkozata: Kulturált politikát – nemzeti összefogást. Magyar Hírlap, 1992. június 16.
8 Földényi F. László: Séta a 301-es parcellában. Jovánovics György thanatoplasztikája. Jelenkor, 1992. november, 900–915. o.
9 Rényi András: A dekonstruált kegyelet. Jovánovics György 1956-os emlékmûve és a posztmodern szobrászat. In: A testek világlása. Hermeneutikai tanulmányok. Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 173–217. o.
10 Rényi András: i. m. 214. o.
11 Déry Tibor: Vidám temetés. In: Szerelem és más elbeszélések. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963, 61–62. o.
12 Julia Kristeva: Holbein Halott Krisztusa. Narrativák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Budapest, Kijárat Kiadó, 1998, 38. o.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/