Alábbi észrevételeim abból erednek, hogy saját, a 2000 októberi számában hibásan közölt tanulmányomnak a 2000 honlapján nemrégiben helyreigazított változatát kíséreltem meg úgy megtalálni az interneten, hogy nevemet írtam be keresôszóként. Ebben nem jártam sikerrel (úgy látszik, a Yahoo tökéletlen), de csodálkozásomra nevem egy másik írásnak, volt egyetemista társam, Rév István (történész, a Soros-féle Nyílt Társadalom Archívum igazgatója) által a Beszélôbe írt cikkének részeként jelent meg. Ennek elolvasása után csodálkozásom döbbenetté változott.

Kenedi János Kis Állambiztonsági Olvasókönyv címû mûvének ismertetése ürügyén Rév István terjengôs írást közölt a Beszélô 1998/4. számában. Rév e cikkében a tényekre való különösebb tekintet nélkül anekdotázik, spekulál, illetve tudományoskodva bölcselkedik, majd így von le saját premisszáiból tetszetôs következtetéseket. A spektrum széles. Rév jólértesülten hajigálódzik. Röpül a KB-határozat, röpül a Timothy Garton Ash, röpül a Biblia, röpül a nehéz kô. A rágalom és a történelemhamisítás szinte észrevétlenül szövi át a kedélyes szálakat, amúgy mellékesen válik úgyszólván magától értetôdôvé.
Nem lehet itt célom egy recenzióként közreadott, máskülönben nem jelentôs írás részletes ismertetése. A személyemet ért, valótlansága által mélyen sértô, de Rév írása szempontjából egyébiránt szükségtelen állítást – egyfajta öncélúan személyeskedô, alaptalan, csak pszichológiai megközelítésben fölfogható kipellengérezést – kívánom helyreigazítani. A személyes meggondoláson túlmenôen azért, mert Révnek e különös lépése – ha magyarázatát keressük – alkalmat kínál bizonyos, egy egész korszakot, illetve réteget érintô következtetésekre. Egyidejûleg mindennek kapcsán egy történelmi epizód hamis bemutatásának kiigazítására is sort kerítek majd, melynek lényegét Rév – ez nehezen félreérthetô – a kádárista politika étoszával és céljaival összhangban kísérelte meg alapvetôen eltorzítani, érdekes módon annak ellenére, hogy e politikát egyébként általánosságban, legalábbis úgy látszik, elmarasztalja. Az Olvasó elnézését kell kérnem, hogy a fönti vonatkozásokban sajnos elkerülhetetlenül, bizonyos személyes összefüggések bemutatásával is kénytelen leszek majd terhelni. Ezeknek ugyanakkor – ami mentségemül szolgálhat – kordokumentum jellegû értékük is van.
Idetartozik, hogy következetlenséggel, legalábbis egy összefüggésben, mindenesetre nem lehet Révet vádolni. Recenziójának Kenedi könyvével szembeni fô ellenvetése a Kenedi által a személyiségi jogoknak, a vonatkozó törvénynek megfelelô, Rév szerint túlzásba vitt tiszteletben tartása. Saját írásában azután ilyen kicsinységekkel valóban nem is bíbelôdik, gátlástalanul idézi (félre) tárgyához egyáltalán nem tartozó, baráti körben elhangzott mondatom. Még az ott szereplô lábjegyzet is álreferencia. Ami alatta olvasható, csak a legnagyobb nehézséggel hozható kapcsolatba azzal, amire Rév vonatkoztatta. Közlésének e látszat-alátámasztása – írásának tudományos integritását diszkreditáló szakmai csalás.
Rév szerint: „…megtudhatjuk, milyen szerepe volt a hetvenes évek elejének március 15-i demonstrációiban a forradalmi romantikának, azoknak az elképzeléseknek, amelyek ezekben a fiatalokban a forradalomról, elsôsorban a lenini forradalomról az iskolai történelemoktatás eredményeképpen kialakultak. (Egyetemi csoporttársam „itt Bereznay beszél a Szmolnijból” bemutatkozással hívta telefonon barátait a Galamb utcából 1973. március 15-én tüntetni – ez az, amit a a KISZ KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1973. március 19-én „álforradalmiságnak” nevez.) Ezekbôl érthetô meg, miért lehetett fontos a letartóztattak számára Jancsó Miklós Égi bárány címû alkotása. Azt is megtudhatjuk, hogyan hathatott a gimnazista gyerekekre Kardos Ferenc Petôfi ’73 címû naiv filmje…”
Tetszenek ezt érteni? Ami történik: kivetítés. Arról van szó, hogy minden, ami Rév önmaga volt, úgy jelenik meg, mintha tulajdonságai másokat jellemeztek volna. Ez egyidejûleg érezhetôen megvetô lenézéssel, lekezeléssel párosul: Rév nem tudja elfogadni önmagát. A fogalmak magukért beszélnek. „Ezek a” (leninizmussal mételyezett, bábszerû) „fiatalok”, (lesajnálandó áldozatok, saját akarattal nem rendelkezô, önálló gondolkodásra képtelen) „gimnazista gyerekek”. Az erôlködés nyilvánvaló. Mindig „ôk”, véletlenül sem „mi”. Ide kívánkozik a kérdés, hol volt, mit csinált akkor a hasonló korú Rév István? A sorok között ki nem mondottan olyasmi érzôdik, mintha alternatívaként lebegett volna (Már akkor!, Már akkor!) az események hátterében. Ünnepeljünk!
A valóság az volt, hogy 1973. március 15-én az ideges (vagy ki tudja?, talán valamilyen pártutasítás útján agresszivizált) rendôrség gumibotokkal támadt az 1848-as forradalom évfordulójáról mint minden évben, akkor is, virágok elhelyezésével, énekszóval, szavalással békésen megemlékezô fiatalokra. Egészen véletlenül (hacsak a rendôrség szemében szakálla nem tette gyanússá), az egyidejûleg a Belvárosban az ünnepléstôl teljesen függetlenül saját dolga után sietô Rév is a támadás áldozatává vált, amennyiben útjában megállították és személyi igazolványát elkobozták azzal az utasítással, hogy majd jelentkezzen érte a rendôrségen. Az ilyesmi más, átlagos állampolgár számára akkoriban potenciálisan rendkívül fenyegetô volt. A miniszteri rangban lévô, a párt legfölsô berkeihez tartozó KB-tag fiának, Révnek azonban nem volt mitôl tartania. Mégis, szinte sokkolt állapotba került. Szûkebb baráti köre ezután gyûlt össze, az általa említett Galamb utcai lakáson. Jómagam e körnek, függetlenül attól, hogy Révnek évfolyamtársa voltam (ô pontatlanul állítja, hogy csoporttársa is) csak ideiglenesen voltam része, egy rendkívül tisztességes és bizony nagyon csinos lány által, akihez akkor szorosabb szálak fûztek. Az utóbbi vonatkozást nem egészen öncélúan említem, hanem, hogy így világíthassak rá a jelen lévô csoport nagyobb részével kapcsolatos különleges helyzetemre. Miközben mindennapos szinten aránylag jól kijöttünk, politikailag, ideológiailag mélységes ellentétek választottak el egymástól, melyek viták során rendszeresen fölszínre is kerültek. Rév és barátai a fennálló rendszer egyes vonásait valamilyen elképzelt jobbfajta marxizmus nevében bírálták ugyan, de legitimizációját magát elfogadták és létét nem ellenezték, ami személyes hátterük ismeretében legalábbis nem volt meglepô. Eközben, nem tudhatom biztosan, de nem is valószínûtlen, hogy Rév akkori közelebbi ismerôsei közül az egyetlen voltam, aki a rendszert egész marxi ideológiájával együtt nemcsak következetesen és legalábbis baráti körben nyíltan, szôröstül-bôröstül elvetette, demokratikus szempontból elfogadhatatlannak tartotta, de azzal bizonyos nemzetinek nevezhetô meggondolásokból is szemben állt. Mint erre utaltam, Rév sokkolt állapotban volt. Egy sarokban ült, és nem lehetett hozzá szólni. A jelenlévôk egyike (Révvel ellentétben én inkább nem dobálódznék nevekkel, ha nem szükséges) pontosan fejezte ki a társaság hangulatát, amikor kifakadt: „És ezek után holnap hogyan olvassam úgy Marxot, mint eddig?!” Én ezen talán némileg tapintatlanul, de nyíltan hahotáztam, és igyekeztem Révet magát is vigasztalni, nyugodjon meg, az ô helyzetében egyáltalán nincs mitôl tartania. Bevallom, számomra a helyzet szórakozató volt. Nagyon tanulságos volt ennek a mindennapok nehézségeitôl burokban védett, üvegházban élô csoport egyes tagjainak a (sejthetôen ideiglenes) lelki összeomlását látni, és közvetlenül tapasztalni, amit amúgy is tudtam, hogy mennyire nem volt közük az akkori átlag magyar által megélt valósághoz. Az aznapi rendôri brutalitás, mely a legtöbb ember számára a rendszer jellegének ismeretében, ha nem is mindennapos, de közhelyszerû esemény volt, számukra a leleplezés erejével, mélyen megrendítôen hatott.
Mindezt fontos volt elmondani ahhoz, hogy mindenki elôtt nyilvánvaló legyen, Rév akkor elhangzott, általa egyébként szöveghûen idézett mondatomat semmiképpen sem értelmezheti úgy, ahogy írásában bemutatja, még akkor sem, ha bármennyire valószínûtlenül, de talán pillanatnyilag, tényleg félre is értette volna. A fönti helyzetben történt, hogy úgy szóltam a telefonba, ahogyan azt Rév idézte. A Szmolnijban tartózkodás kijelentése a részemrôl nemhogy semmilyen leninista forradalmi romantikával fertôzöttséget nem jelentett, hanem éppen ellenkezôleg, az adott helyzetben magának Révnek a körére történt gúnyos utalás volt. Ha a társaságban volt, akiben az ún. lenini forradalommal – (érdekes, hogy e kommunista fikcióra Rév még most is tényként utal) – kapcsolatban illúziók éltek, akiben álforradalmi elképzelések dolgoztak, az semmiképpen sem én voltam. Vö. Svejk: „Fel Belgrádra! Fel Belgrádra!” – Én: „Itt Bereznay beszél a Szmolnijból”. Sapienti sat.
Nem tenném szóvá ennek a tulajdonképpen jelentéktelen epizódnak Rév által eltorzított bemutatását, melynek valódi összefüggéseibôl kiforgatott közzépottyantása nekem gyakorlatilag semmit sem ártott. Ha – ahol élek – angliai értelmiségi körökben ismernék és elhinnék Rév rágalmazó inszinuációját, senkit sem érdekelne. Mondom, nem is tenném saját jó hírnevem rontására szolgáló igyekezetét szóvá, ha nem kellene a föntiek alapján egészen biztosnak lennem abban, hogy mindezzel Rév tisztában volt, és a valóság pontos ismeretében szándékosan rágalmazott meg. Jóhiszemûségének hiányát mutatja az is, hogy cikkében szerepeltetésemet, egyidejû e-mail kapcsolatunk során, jónak látta elhallgatni. Ami fölháborít, az nem is az ostoba tartalom, hanem a félre nem érthetô szándékosság. Itt merül föl az indíték kérdése, aminek tanulságai már nemcsak személyes, de általános érvénnyel is bírnak. Egyelôre azonban még mindig a közvetlen események.
Míg Rév „csak” szándékosan torzított az ominózus mondat értelmezésének tekintetében, már egyértelmûen valótlanságot állít, amikor azt mondja, hogy bárkit is tüntetni hívtam. Ez semmiképpen sem lehetett igaz. Elsôsorban azért nem, mert nem is volt tüntetés. Ezen a ponton Rév valójában már a kommunista rendszer apologétájának szerepével azonosul. A rendszer volt az, mely a rendôri támadást valamiféle kitalált tüntetésre adott válaszként próbálta hamisan igazolni. Emellett azért sem hívhattam „tüntetni” senkit sem, mert amikor számból a nevezetes mondat elhangzott, már régen lezajlottak az események, akárhogyan is nevezzük vagy értékeljük ôket. Tulajdonképpen hízelgô Révtôl, hogy efféle tüntetésre invitálást tételez föl rólam. Nem voltam én olyan bátor ember. Senki nem mert volna a hetvenes évek elején Magyarországon tüntetésre még csak gondolni sem, függetlenül attól, hogyan érzett. Ez akkor is így volt, ha szélsôségesen rendszerellenes kijelentéseket az egyetemen, esetenként Rév jelenlétében, önmagammal szemben nem kis felelôtlenséggel, meg is mertem engedni magamnak. Becsületére és általában az egyetemen oktatók becsületére is szolgál, hogy az ilyesminek semmilyen jelentôs következménye nem lett. De az utcára menni, tüntetni, azt tudtam, hogy egészen más megítélés alá esett volna. Nagyon jól emlékeztem még gyerekkoromból az oroszok által szétlôtt Budapestre, és ha bárkinek az emlékei e tekintetben halványultak volna, Csehszlovákia legázolása akkor még öt évnyi távolságban sem volt. A március 15-i megemlékezéseket viszont hagyományosan is engedélyezték. A békésen ünneplô résztvevôket egészen váratlanul érte a rendôrség senki által sem provokált agresszív brutalitása.
Itt érkezünk el Rév írásának ahhoz a pontjához, melyre elöljáróban mint a történelem meghamisítására utaltam. Fölfoghatalannak ebben az értelemben nemcsak az tûnik, miért tartotta Rév szükségesnek a leírt rendôri beavatkozást, 1998-ban, még ennyi idô múltán is, valamiféle azt megelôzô tüntetés kommunista mítoszának továbberôsítésével próbálni igazolni. Még kevésbé érthetô, miért nem tud azonosulni azzal a kézenfekvô ténnyel, hogy az általa lesajnált fiataloknak elég volt saját örökségük, hagyományaik tisztelete ahhoz, hogy március 15-érôl megemlékezzenek. Mi szükség van ehhez leninista álforradalmiságot, vagy legjobb esetben egy Petôfirôl szóló film hatását keresni magyarázatul? A rendszer gyanakvása Révénél akkor már sokkal lényegre tapintóbb volt: ha békés is volt az ünneplés, igaz volt, hogy a hazafias érzés a megemlékezôkben természetesen keveredett az ország, mint 1848-ban, akkor is alávetett helyzete miatt érzett nemtetszéssel, belsô tiltakozással. Ha csak virágokkal is, ha csak a Talpra magyar szavalásával is, az összegyûltek ilyen, nem pedig balos fogalomkörökben mozogtak. Éppen (és csak) az országban akkor létezett maroknyi balosnak volt a nemzeti ünnep maga anatéma. Együtt lélegzô, elfogadó közösség volt az ünneplôké: mint a magyar történelem legjobb pillanataiban, itt sem voltak jelen torz, megosztó fogalmak. E közösséget az egy hazában élô közös sorsúak összetartozásának természetességével alkották a legkülönbözôbb származású, hátterû vagy szociális helyzetû fiatalok. Tudtuk, érdekeink közösek. Ez ma különösen aktuális. Éppen az ilyen örökség nevében is hangsúlyozottan nemzeti érdek szembeszállni azzal a törekvéssel, hogy a nemzet egységét csak szétziláló, hazafiaskodó, álnemzeti magyarságmegosztók sajátítsák ki és így torzítsák kirekesztôvé az éppen tôlük legidegenebb Szent István-i befogadó hagyományokat. Érthetetlen, Rév miért kísérel meg további mítoszgyártással egy ilyen értékes örökséget, amennyire tôle telik, lejáratni? Ha már az elnemzetlenítô kommunizmusnak magának hátat fordított, nincs miért elzárkóznia annak észrevételétôl, hogy másfajta közösségtudat is élt az országban, akár még a 70-es években is, mint a pártszellemûek közösségéé. Rév írásából az érzôdik, hogy ha a párt tanaival már szemben áll is, annak világa még lenyûgözi, bûvöletétôl, sôt néhol szempontjaitól máig nem tud szabadulni.
Révnek a késôbbiekben, ahogyan ezt elôre lehetett látni, nemcsak bántódása nem esett, hanem idôvel jelentôsnek nevezhetô karriert is csinált. Ennek akkor is csak örülni lehet, ha az ember szívesebben látta volna, ha legalább megközelítô esélyhez jut azoknak a hasonló képességûeknek a sokasága is, akik politikailag kevésbé elônyös helyzetük folytán még az egyetem közelébe sem nagyon juthattak el. Akárhogyan is legyen, Rév maga aligha tehet arról, hova született, sôt még apját sem lehet fia pályájának aktív vagy passzív elômozdítása miatt elmarasztalni. El lehet talán tûnôdni a sors késôbbi fordulatain, melyek a demokrácia elméleti elômozdításának ügyét éppen Rév kezébe (is) juttatták, de hát tudjuk, hogy „betyárból lesz a legjobb pandúr”, amit ha Rév most tárgyalt cikke nem is bizonyít, az ember ehhez és Rév számára további sikereket hozó következményeihez csak minden jót kívánhat.
Ugyanakkor azt lehetne várni, hogy ha valaki, aki a kádári rendszer kiváltságosa volt, majd annak megszûntét nemcsak káros következmények nélkül tudta átvészelni, hanem az új helyzetbôl még profitálni is képes volt, e ponton végleg hátat fordít terhes örökségének, és másokhoz hasonló, depolitizált részesévé válik a demokratikusabb viszonyoknak. Annak tapasztalásától, hogy Révnek még ilyen helyzetben is a múltjával való foglalkozás a fontos, hogy attól helyzete megszilárdulása után most már nem annyira szabadulni remél, de benne mintegy dicsôséget keresni is, úgy és azáltal, hogy régebbi környezetének talán egyetlen, semmilyen tekintetben nem marxista személyes jó ismerôsét is olyan típusú és ízû rágalmazással próbálja meg bemocskolni, amilyennel korábbi, rosszabb idôkben embereket egyszerûen elvitettek, attól bizony kinyílik az ember zsebében – a Beszélônek írt válaszcikk.
Határozottan zavar ezen túlmenôen, hogy annak ellenére, hogy a politikai körök, melyeknek Rév, helyzetébôl kifolyólag, eredetileg része volt, közben korábbi szerepük várható következményeitôl tartva a számadást a magyar nép „európaiság”-ára apellálva kerülhették el sikerrel, Rév még ez után, utólag sem képes errôl a néprôl, saját népérôl, annyi érettséget föltételezni, hogy az saját meggondolásából, saját értékeinek tisztelete miatt emlékezett volna meg rendszeresen nemzeti ünnepérôl, nem valamilyen beléoltott leninista álforradalmiságtól vezettetve. Itt derül ki, hogy Rév nem képes megszabadulni attól az – úgy tûnik – ráterhelôdött önhittségtôl, mely a politikus kommunista ideológiai létének velejárója. Aki másként gondolkodik, annak csak „hamis tudat”-a lehet. A megreformált Révnél ez „polgári álhumanizmus”-ból visszájára, leninista álforradalmisággá módosul. Ami továbbra is hiánycikk marad, az más ember autonóm létének, önállóan gondolkodási képességének a nyugatias tisztelete.
Ugyanezt egyértelmûen mutatja írásának egy másik része* is, ahol a sajátjától eltérô, az 1987–90-es átalakulások, vagyis a mai magyarországi helyzet létrejöttének lényegét érintô (éppenséggel nagyon is figyelemreméltó) nézetek különbözô képviselôit együttesen és egyszerûen „paranoiás”-nak bélyegezve intézi el. Föltûnô, hogy ô, akit semmi nem tart vissza attól, hogy a legjelentéktelenebb események elemzésével fél oldalakat töltsön, ennyi figyelmet szentel egy saját gondolatmenete szempontjából is központi jelentôségû kérdésnek. A gyakorlat mindenesetre nem ismeretlen. A szovjet, sôt a hazai kommunista történelem is elég mintát kínál megközelítésmódjára, arra, hogy akinek a véleménye nem tetszik, azt bolondnak nyilvánítják. Nálunk 1990 óta politikai indíttatással tudtommal nem zártak ugyan senkit elmegyógyintézetbe, de a nyílt társadalom e letéteményesének sommás ítélete olvastán az ember eltûnôdik a lehetôségeken.
Csak sejteni lehet, miért folyamodik a korábbiakban bemutatott eszközökhöz Rév. Már látható volt, olyan emberrel állunk szemben, akinek lelkiismerete van, méghozzá szigorú és nem megbocsátó. Múltjának, vagy inkább örökségének emléke terheli, az általa pontosan ismert múltbeli szörnyûségekkel való asszociáltságának ténye alól gyakorlati bûntelensége ellenére sem kaphat magától fölmentést. Emiatti lelki elszigeteltségén azután úgy igyekszik enyhíteni, hogy mindazt, amit magának szükségtelenül el nem néz, megpróbálja környezetére rávetíteni.
Az ember arra gondol, talán nemcsak valamilyen absztrakt történelmi igazságtétel szempontjából lett volna hasznosabb a változásokat 1989–90 táján bizonyos módszeres jogszerû vizsgálatokkal, és ahol szükséges, felelôsségre vonásokkal összekötni. Nemcsak az ország népe elôtt általában teremthetett volna egy ilyen eljárás olyan tisztább képet, melyben nem maradhatott volna hely a közben talán éppen ennek az elmaradása által is lehetôvé tett és divatossá vált rendkívül rossz ízû, bûnbakkeresô csoportvádaskodásoknak, de maguk a felelôsségre vontak elôtt is egyértelmûen és lelkileg fölszabadítóan zárhatott volna ez le egy terhes és nemritkán önhibájukon kívül rájuk rótt örökséget. Az ilyen vizsgálatoknak „boszorkányüldözéssé” történt kikiáltása, majd annak az „európaisággal” való önkényes kapcsolatba hozása és ilyen úton való elkerülése valójában csak a nagyon kisszámú, legnagyobb bûnösöknek volt érdeke. Rév maga, efelôl semmi kétségem, semmiképpen sem tartozik közéjük, de még a legkisebb bûnösök közé sem. Helyesnek tartanám, ha meg tudna tanulni ebbôl a szemszögbôl nézve viszonyulni önmagához is, környezetéhez is. A magam szempontjából pedig indokoltnak tartanék tôle cikkének rám vonatkozó részével kapcsolatban egy bocsánatkérô helyreigazítást. Noblesse oblige. Az „európaiság”-nak (azaz nyugatiságnak) a személyiségi jogok szellemének tiszteletben tartása is része, amivel múltbéli jó ismerôse nevének – bármennyire kis mértékben is történt – indokolatlan meghurcolása nem összeegyeztethetô. Bocsánatkérésének megtörténte után nem látnám akadályát, hogy jó ismeretségünk az eddigi közvetlenséggel folytatódjon, és londoni látogatása esetén, amennyiben erre igényt tart, továbbra is rendelkezésére állhat nappali szobámban, mint elméletileg eddig is, egy szétnyitható, kényelmes matrac.

* A cikk internet-változatának 10. oldalán

Sajnálatos újraközlés

A tehetetlen düh kerülgetett, amikor kezembe vettem a Beszélô évek címû kötetet. Az elôzetes és kimerítô egyeztetések után az 1964 címû év-esszémnek a Kádár János arculatváltásával foglalkozó részlete, a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül végrehajtott húzások, valamint a slendrián beavatkozás következtében zavarossá és értelmezhetetlenné, nyelvtanilag is érthetetlenné vált.
Nem marad más lehetôségem, mint hogy a Beszélô szerkesztôségétôl követeljem a tönkretett részlet csonkítatlan másodközlését s azt, hogy a kötet esetleges újranyomásánál korrigálja a hibát. Az Olvasót persze csak szelíden kérhetem, hogy az alábbi helyrezökkentett szöveget kivágva vagy xeroxolva csúsztassa be a kötet 363–364. oldalára.
Murányi Gábor
 

A párt vezetôi ekkoriban – a személyi kultusz tanulságait levonva többnyire arctalanok. A hatalom titokzatos fellegvárából csak olykor-olykor ereszkednek le, útjaikat ilyenkor sem kíséri nagyobb visszhang. Az év folyamán az MSZMP politikai akadémiáján – a párt belsô nyilvánossága elôtt – persze majd mindegyikük tart elôadást, Apró, Nyers, Kállai és Nemes egyhangúvá csiszolt beszédeit pedig a párt napilapja, a 750 ezres példányszámú Népszabadság mint jelentôs elvi állásfoglalásokat közli. A korszak etikettje szerint a kollektív vezetésû, harcban összeforrott, megbonthatatlan egységû pártot kizárólag Kádár személyesíti meg, aki az év folyamán jó, ha tízszer lép ki a nagyobb nyilvánosság elé. (Ilyen kivételes alkalmak voltak a testvérpártok vezetôinek – Zsivkovnak, Hruscsovnak, Ulbrichtnak, Titónak, Novotnynak – magyarországi látogatásai alkalmából rendezett nagygyûlések.) Közszerepléseirôl a lapok kolumnákon keresztül tudósítanak, közreadják nagygyûlési beszédeinek – Szirmai István által megszerkesztett – változatát. „Emberközeli” arcát azonban csak két alkalommal próbálja a sajtó felvillantani. A februári, Csongrád megyében tett háromnapos látogatás során, amikor is a nevezetes esemény szinte minden órájáról hírt ad a Népszabadság, ám az mégis csak a négy újságoldalnyi tudósítás egy elbújtatott bekezdésébôl tudható, hogy „a szegedi pártaktíva-értekezleten Kádár János a megye pártmunkásait tájékoztatta az idôszerû hazai és nemzetközi kérdésekrôl”. Ebben – az MSZMP belügyének tekintett, titkosított – beszédben mondta el Kádár a fentebb már idézett, az ország kenyerével kapcsolatos eszmefuttatását, és ugyanitt, az osztályharcos szegedi pártklán hívei elôtt jelentette ki azt is, hogy a proletárdiktatúra ereje immár „nem azon múlik, hogy mennyi ember van börtönben és mennyi nincs, hanem azon, hogy a nép igazságérzete” ki mellett áll. „Én értékelem a rendôrséget, a hadsereget, nagyon nagy híve vagyok a munkásôrségnek. De az igazi erô nem ebben van. Államunk, rendszerünk igazi ereje a nép megértésében, megbecsülésében és támogatásában van. Mi így látjuk a proletárdiktatúrát, s aki erre azt mondja, hogy revizionizmus, arról majd mi megmondjuk, hogy mi a vélemény róla.”
A másik alkalom, amikor a sajtó emberközelbe hozza az elsô titkárt: 1964. április 4-e. Ekkor a szovjet és a magyar pártvezetés együtt ünnepelt Budapesten. Hruscsov, aki 1956 után pártfônökként ez alkalomból negyedszer (akkor aligha sejtette, hogy utoljára) járt Magyarországon, a nevezetes esemény alkalmából Lenin-renddel, a Szovjetunió Hôse, valamint az Arany Csillag érdemrenddel tüntette ki Kádár Jánost. Az operaházi díszbeszédében a szovjet párt elsô titkára egyebek mellett azzal indokolta a valóságos kitüntetésesôt, hogy Kádár „a népi Magyarország nehéz napjaiban, a párt és a nép akaratából a párt és az ország vezetésének élére állt, bátorságot és politikai elôrelátást tanúsított a magyar forradalom ellenségeivel folytatott harcban”.
A kitüntetésrôl volt persze véleménye az utca emberének is. Ezt az április 13-i hangulatjelentés úgy tolmácsolta: a széles tömegek „a magas kitüntetést jólesô érzéssel fogadták”. Ám: „egyes helyeken rosszindulatú, ellenséges megjegyzések” is elhangzottak, így például: „Drága árat fogunk fizetni ezért a kitüntetésért!”, valamint: „Hogyan lehet magyar állampolgár a Szovjetunió Hôse?”
Júniusban az új arcélét formáló Kádár részt vett, s beszédet mondott a pártfôiskola évzáró ünnepségén. Ideológiai eligazítása megint csak a belsô körnek szólt: „…Nos, hol is az osztályharc? Ennek a megállapításához meg kell nézni, hol tartunk az osztályharcban jelenleg. Jelenleg Magyarországon az osztályharc ott tart, hogy a munkásosztály szövetségeseivel együtt megsemmisítette a burzsoázia politikai hatalmát, gazdasági hatalmát, mûveltségi monopóliumát és jelenleg folytatja a harcot a burzsoázia ideológiai hagyatéka, maradványai ellen, amelyek az emberek gondolkodásában még megvannak… Teljesen fel akarjuk építeni a szocialista társadalmat, s utána megkezdjük a kommunizmus felépítését. Itt az osztályharc, ez az osztályharcos cél ma. S hogy ki van mellettünk, ki van ellenünk, azt ehhez a célhoz kell mérnünk. Ha valaki rendszerünk ellen támad, szocialista társadalmunk céljai ellen, az ellenünk van, az ellen harcolni kell, az ellenségünk. Aki a rendszert tudomásul veszi, a Népköztársaság törvényeit tiszteletben tartja, dolgozik, segíti a szocializmus építését, az velünk van, az a mi szövetségesünk és barátunk.”
Hasonló gondolatokkal a nyilvánosság elé is kiáll. Március 19-én, a Hazafias Népfront III. kongresszusán (ahol az elnök ismét Kállai Gyula, a fôtitkár pedig Erdei Ferenc lett), ugyancsak „balra” üt: „A mi szemünkben nem bûn – jelenti ki –, ha az emberek a szocialista társadalom építése közben is keresik a boldogulásukat… Közismert, hogy vannak emberek, akik szerint a diktatúra annyi, mint odacsapni. A diktatúra azonban nem csak annyiból áll, hogy csapjunk oda. Mert az igazság az, hogy amikor ezeket a primitív jelszavakat hirdették, még oda sem tudtak csapni, ahova kellett volna, sôt az ellenkezô oldalra csaptak oda ezzel a »csapjunk oda« jelszóval.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu