Jegyzetek

„…a science fiction dinamikus ereje olyan energia, amelyet az ember most megpróbál felhasználni mind a béke, mind a háború érdekében. A világ legjobb mûszaki iskolájában, a Massachusetts állambeli Technológiai Intézetben a science fiction oktatása folyik. A Pentagonban a »Buck Rogers Hivatal« azt tanulmányozza, hogyan lehetne fegyvereket létrehozni a science fiction ötleteibôl. A science fiction híveinek egyik kongresszusán, ahol hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erô, mint az atomenergia. Ebbôl a perspektívából kell nézni a tudományos-fantasztikus irodalmat…”

Isten hozott az univerzális kocsmában!

A Csillagok háborújának egyik híres jelenetében a Tatuin nevû sivatagbolygó egy kocsmája szerepel, ahol állítólag „a galaxis összes értelmes fajzata megfordult egyszer, hogy felhörpintse kedvenc idegmérgét, és az éppen divatos jizz riff melódiájára elregélje a maga valószínûtlen, ám többnyire igaz történetét”.1 A zenét a boltozatos homlokú bithek szolgáltatják: Tech, Figrin Da’n és Doikk; a hely egy Chalmun nevezetû vuki tulajdonában van, és amennyiben feltételezzük, hogy léteznek az emberen kívül más értelmes fajok is, akkor az egész jelenet annyira életszerû, hogy elsôre talán fel sem tûnik, hogy valójában mennyire valószínûtlen. Sôt, tulajdonképpen lehetetlen.
A Mos Eisley kocsma képének megrajzolásakor ugyanis a film rendezôjének a szeme elôtt minden bizonnyal egy olyan ivó lebegett, ahol különbözô foglalkozású, sôt, különbözô kultúrákból érkezô, különbözô nemzetiségû emberek találkoznak, és együtt mulatoznak. Vagyis George Lucas implicit módon bár, de egyfelôl azt tételezte fel, hogy az ivás, illetve a zene2 szeretete egyetemes emberi tulajdonság, másfelôl pedig azt, hogy ami jellemzô az összes értelmes földi lényre, az jellemzô lesz a földönkívüliekre is, és a különbözô értelmes fajok között lényegében nincsen nagyobb eltérés, mint a különbözô kultúrákból érkezô emberek között.
Vitathatatlanul vonzó persze azt képzelni, hogy az értelmes lényekre jellemzô magatartásformák teljesen univerzálisak lennének, ám ez még az emberek esetében sem feltétlenül igaz (és semmiképpen sem igaz minden magatartásformára): egyes földi kultúrákban az alkohol (vagy a kávé) fogyasztása például tilos, míg a nyugati civilizációban kábítószernek nevezett anyagok szedése nem, illetve fordítva.3 Ráadásul ismét csak kimondatlanul, de George Lucas álláspontja egy lényegében karteziánus és dualista felfogást is sugall, mely szerint a test és a lélek mintegy elkülöníthetô egymástól, és kizárólag a testtôl független értelem számít, és ennek megfelelôen persze a test felépítése és evolúciós múltja sem fontos.
Amit persze értelmezhetnénk úgy is, hogy a Csillagok háborúja mintegy felülemelkedik a mindenféle idegen fajok iránti elfogultságon, és a „minden ember testvér” gondolatot általánosítva azt sugallja, hogy „minden értelmes lény tesvér” – csak éppen túl azon, hogy némi iróniával akár azt mondhatnánk, hogy ezek szerint leginkább a fehér európai férfiak számítanak értelmes lénynek – elvégre a busmanok, törökök vagy akár az európai nôk sem igazán járnak kocsmázni – az evolúcióbiológia alapján abban is biztosak lehetünk, hogy az emberi faj fejlôdésének története olykor jobban meghatározza magatartásunkat és viselkedési szokásainkat, mintsem elsôre gondolnánk, és így egy tôlünk eltérô biológiai múlttal rendelkezô idegen alkalmasint nagyon is sok mindenben különbözik tôlünk, és bizonyos dolgokat nagyon is másképp csinál. (Ez persze valójában egyáltalán nem meglepô: egy értelmes delfin világa is nagyon különbözne a miénktôl, Stanislaw Lem, a híres lengyel science fiction-író meglehetôsen gúnyosan említi Az úr hangja címû regényében – amely egyébként a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel nehézségeivel foglalkozik –, hogy milyen nagy hatással volt az egész emberi kultúrára az a tény, hogy a kiválasztó- és a szaporító szervek olyan közel helyezkednek el egymáshoz, illetve bizonyos értelemben egybe is esnek).
Erre az egyik legjobb példa talán éppen Mos Eisley kocsmájának zenéje, amely a film szerint olykor igencsak hangosan is szólhat – noha több mint valószínû, hogy még egy földi értelemben zenekedvelô idegen sem tudná élvezni egy koncert dübörgô zaját, de persze akad jó néhány további ellentmondás a Csillagok háborújának ezen színhelyén. Úgyhogy haladjunk sorjában: nézzük elôször is magát a zenét – majd pedig a zenekar tagjait, a zenekar tagjainak nevét és minden mást is, hiszen a Tatuin bolygó a jelek szerint kiválóan alkalmas a különféle ellentmondások és logikátlanságok bemutatására.

Gravitáció, légkör, zene

Ami a probléma fizikai oldalát illeti, a Star Wars valójában mintha mindvégig a Földön játszódna: amikor a fôszereplôk, például Han Solo vagy Luke Skywalker egy idegen világra jutnak el, mindenütt nagyjából a földinek megfelelô gravitáció fogadja ôket, és mindenütt oxigénben gazdag légkör – ami pedig a különbözô idegen fajokat illeti, egyik sem mozog feltûnôen nehézkesen vagy túlságosan is könnyedén az ember számára ideális körülmények között. Vagyis egyikük sem érkezett egy, a miénknél sokkal kisebb vagy sokkal nagyobb tömegû bolygóról, és ekkor vagy azt kell feltételeznünk, hogy az értelmes élet kizárólag a miénkhez megszólalásig hasonló tulajdonságokkal (hasonló légkörrel, hasonló gravitációval stb.) rendelkezô égitesteken fejlôdhet ki (ám semmi okunk nincsen ezt feltételezni), vagy pedig arra gondolunk, hogy George Lucas soha nem foglalkozott a kérdéssel – és ez utóbbi persze sokkal valószínûbb. Mint ahogyan az is valószínû, hogy ha akár csak kissé is különbözik egy értelmes lényekkel benépesített bolygó tömege a Földétôl, akkor kissé más lesz a zenéje is, mivel a valamivel ritkább vagy sûrûbb légkörben máshogyan fognak a hangok terjedni.4 Christian Huygens 1698-as posztumusz könyvében, a Felfedezett égi világ: avagy következtetések a bolygók világainak lakóival, növényeivel és termékeivel kapcsolatban ugyan abból indul ki, hogy bár minden bizonnyal igaza van azoknak a filozófusoknak, akik szerint „nem nélkülöz minden ésszerûséget az a feltételezés, mely szerint a bolygólakók szeme felfelé néz, mert ez a legmegfelelôbb, és így a legkönnyebb a csillagokat megfigyelni”, de azért „számtalan elképzelhetô forma létezik… és ezek meglehetôsen eltérhetnek tôlünk”. Másfelôl azonban ezek az eltérések semmiképpen sem lényegiek, mivel minden értelmes lénynek hozzánk hasonlóan rendelkezniük kell – elvégre különben Huygens szerint nem számíthatnának értelmesnek – matematikával, írással, geometriával – és a zenéjük sem térhet el nagyon a miénktôl, hiszen mind a kettônek ugyanolyan változatlanok a matematikai alapjai.
A valóságban azonban még akkor sem fog azonos alapokon nyugvó zenét játszani a világ minden értelmes faja, és a Mos Eisley kocsma még akkor sem valószínû, hogy létezne, ha a kozmológus John D. Barrow szerint hosszú távon a mûvészetek növelik a túlélési esélyeket, és így legalábbis valószínûsíthetô, hogy elôbb-utóbb minden értelmes lénynél felbukkannak – ez a gondolat mintha csak a Huygens-féle, a zene egyetemességébe vetett hitének továbbfejlesztett változata volna, hiszen mintegy azt sugallja, hogy a zene minden értelmes lénynél nagy valószínûséggel (sôt, talán törvényszerûen) megjelenik.
Eszerint az állítólag az „evolúcióra alapozó” (de nevezhetnénk akár szociáldarwinistának is) logika szerint „elsô látásra nem könnyû észrevenni, milyen elônnyel jár, ha valaki Beethovent vagy a Beatlest kedveli… Benyomásainkat sok százezer év növekvô bonyolódása és modorossága homályosítja el. De ilyen problémákkal nem csak a zene eredeténél találkozunk. Ezek (a kérdések) felvetôdnek a szépmûvészet minden ágánál”, és a válasz az, hogy a mûvészetek végsô soron mindig hasznosak: „a festészet az esendô emlékezet kompenzálása és a közléskényszer megnyilvánulása”; az irodalom különbözô formái (amelyek a szájhagyományokból nôttek ki) „segítenek az ismeretlen lefegyverzésében, az életet értelemmel ruházzák fel. Az ismeretlen határait távolabbra tolják és megszilárdítják az önbizalmat, ami abból a tudatból származik, hogy a világ értelmezhetô”. A hôsi tettek feljegyzése és tiszteletben tartása pedig bátorságra, sôt, egyes esetekben önfeláldozásra is ösztönzi az embereket – és persze nem kevésbé „hasznos” a szobrászat sem, aki ugyanis hosszasan bíbelôdik a kôvel, fával vagy fémmel, az jobban megismeri az anyag tulajdonságait, és akár a fegyverkészítésben, akár a házépítésben hasznosíthatja majd. „E pragmatikus szemlélet fényében vizsgálható meg a tánc”, illetve a zene is, mondja Barrow: a tánc ugyanis minden emberi kultúrában jelen van, mint ahogyan a születés, a háború, a gyász is, és amikor valami fontos történik, akkor „a primitív tánc ritmikus forgásai közös élményben” egyesítik a csoport tagjait. A tánchoz viszont az a zene szolgáltatja a kíséretet, amelynek legôsibb formája talán a szív dobogását imitáló, ritmikus dobolás lehetett,5 és „még ma is szoros kapcsolatot találunk a szexuális kihívás és a hangos, ritmikus zene között”.
Barrow „szigorúan pragmatista” elképzelésével persze több ponton is vitatkozni lehet. Elôször is, mintha félreértené az evolúciót, amikor a különöbözô kulturális jelenségek (mint amilyen az irodalom vagy a tánc) értelmezésénél abból indul ki, hogy azoknak feltétlenül hasznosaknak és a túlélést segítôknek kell lenniük. Egy G. H. Estabrooks nevû szerzô nem véletlenül jelentetett meg könyvet még valamikor 1941-ben „Az ember mint mûszaki fiaskó” címmel: mi ugyanis „olyan négylábú állatok vagyunk, akiket az evolúció sietve átszabott kétlábú, függôleges tartású lényekké”, ahogyan az evolúcióbiológus Geroge C. Williams fogalmaz, és ennek megfelelôen közelrôl sem vagyunk ideális konstrukciónak tekinthetôk. Gondoljunk csak arra, hogy a nôk medencéjének felépítése milyen kevéssé alkalmas a gyerekszülésre, és milyen egyszerû volna egy jobb megoldást kitalálni. Az evolúció ugyanis nem a semmibôl kiindulva alkotja meg a különbözô szerveket, hanem a már meglévô elemeket használja fel, és testünk felépítésének tengelyes szimmetriája, valamint az, hogy éppen két pár végtagunk van, nem arra vezethetô visz-sza, hogy ez a körülményekhez „a lehetô legjobban alkalmazkodó megoldás”, hanem arra, hogy az elsô, a tengereket elhagyó tüdôshalak két pár testfüggelékükkel másztak elôre az iszapban, és minden szárazföldi gerinces örökölte tôlük a páros szimmetriát az emberig és a madarakig bezárólag. Nem nehéz kimutatni, hogy ez az örökség legalábbis valószínûtlenné teszi az értelmes, eszközhasználó szárnyasok megjelenését, hiszen miután az egyik pár végtagot feláldozták a repülés kedvéért, a két pár végtagot elôíró örökség miatt esélyük sincsen rá, hogy a szárnyak és a lábak mellé kezeket is kifejlesszenek maguknak. Ez az egy pár láb plusz egy pár szárny konstrukció bizonyos értelemben messze van az ideálistól, ám ahhoz azért eléggé jó, hogy a madarak elboldoguljanak vele; és ugyanez mondható el számtalan más esetben is: a légzô- és emésztôrendszer korai egységének köszönhetôen ma minden gerincesnél cigányútra mehet a falat, és ennek nyilvánvalóan semmiféle adaptációs elônye nincsen: egyszerûen így alakult. „A mûködésbeli elôny vagy hátrány – jegyzi meg ismét csak Williams – nem ok arra, hogy valamely alapvetô anatómiai jegy megôrzôdjék vagy eltûnjön” – hacsak nem végzetesek a változás következményei. Az evolúció mintegy magával hurcolja mindazokat az elemeket, melyek megléte még nem vezet katasztrófához. Amibôl viszont már az is következik, hogy a Mos Eisley kocsmát birtokló, Chalmun nevû vuki több mint valószínû, hogy nem lehet felegyenesdve járó, kétkezû és kétlábú teremtmény (hacsak fel nem tételezzük, hogy valamelyik távoli ôse egy földi szárazföldi állattól származik).6 De nem is annyira ez az érdekes most, hanem inkább az, hogy amennyiben a biológiai evolúciónál sem indokolt a „szigorú szükségszerûség” feltételezésével élni, mely szerint „mindennek úgy kell lennie, ahogyan van”, és ehelyett indokoltabb lényegében történeti okokra visszavezetni a különbözô jelenségeket, úgy legalábbis kérdéses, hogy elfogadhatjuk-e Barrow érvelését, mely szerint minden mûvészetnek funkcionális, az ember túlélésének valószínûségét növelô gyökerei vannak, és valószínûleg indokoltabb a legtöbb esetben történeti okokat keresni a különbözô „kulturális jelenségek” mögött. Mert az ugyan vitathatatlannak tûnik, hogy a beszédnek alapvetô szerepe van az emberiség fennmaradásában, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az embercsoport, amely nem redelkezik képzômûvészettel, ki fog pusztulni, és abból, hogy a zene valamilyen formája minden emberi közösségben jelen van, még nem következik feltételnül, hogy „praktikus” is: elvégre testfelépítésünk sem azért kétoldalasan szimmetrikus, mert az az „ideális” megoldás. Abból pedig, hogy míg a kétoldali szimmetria minden gerincesre, a zene viszont a Földön csak a homo sapiensre jellemzô, legfeljebb arra következtethetünk, hogy a zene a törzsfejlôdés késôbbi szakaszában jelent meg, illetve, hogy – a beszédhez hasonlóan – legfeljebb az értelmes lényekkel hozható kapcsolatba, ám semmiképpen sem arra, hogy minden értelmes lénynek rendelkeznie kell zenével vagy akár általában véve mûvészettel.7

Szív, drog és egyebek

Különösen azért nem, mert bizonyos körülmények között (például egy állandóan viharos szelektôl sújtott vagy nagyon vékony légkörrel rendelkezô bolygón) a hallásnak egészen biztosan nem lesz akkora szerepe, mint nálunk, és az ottani értelmes lények egészen biztosan kifejlesztenek ugyan egyfajta kommunikációs rendszert, de ez a hangok helyett alapulhat mondjuk fényfelvillanásokon vagy más módszereken is – és az ilyenek nem különösebben élveznék a Mos Eisley kocsmában hallható zenét. De ha rendelkeznének is valamiféle füllel, amely a hangoknak ugyanazt a tartományát volna képes érzékelni, mint a többieké, még akkor is lehetnének gondok. A zenekar ugyanis akkor játszhat csak mindenkinek, ha legalább alapjaiban mindenkinek megegyezik az ízlése: egy európai számára dallamtalannak, hamisnak és zeneietlen zörejekkel telinek tûnhet a keleti zene, és ez fokozottan igaz lehet tökéletesen más kultúrákból érkezô értelmes lények esetében.
Nem nehéz persze rájönni, hogy mi vezette félre George Lucast: elfelejtkezett róla, hogy a méret sok esetben egyáltalán nem mindegy, és amíg egy metropoliszt talán elképzelhetünk egy nagyváros alapján, addig egy kisváros alapján biztosan nem8 – és ugyanígy: a földi társadalmat sem nagyíthatjuk fel a sokmilliárdszorosára. Márpedig a Csillagok háborújában éppen valami ilyesmi történik: ki nem mondva bár, de az az alapfeltételezés, hogy ha egy földi kocsma törzsközönsége legalább hozzávetôleg egyet tud érteni abban, hogy mi a „szép zene”, akkor valami hasonló fog történni egy számtalan faj által látogatott ûrkocsma esetében is. Amennyiben nem fogadjuk el ezt, úgy ráfanyalodhatunk egyfajta kozmikus McDonald’s-kultúra kialakulásának feltételezésére is – egy ilyen létrejötte azonban ugyan-úgy nem különösebben valószínû, mint ahogy az sem valószínû, hogy minden fajnak ugyanaz lesz a metabolizmusa, és ugyanazt a táplálékot képes megemészteni, mint mi.
Barrow ugyan a zenével kapcsolatban arra hivatkozik, hogy „a dobszó… elôsegíti az eksztázist vagy a transszerû állapot elérését, elômozdítja a szinkronizált kollektív tevékenységeket, mint pl. a táncot. De talán az emberi szív dobogása is ugyanolyan fontos”, mivel „bármilyen megfeszített tevékenység során a szívverés észrevehetôvé válik”, ám igazából az sem biztos, hogy egy földönkívülinek földi értelemben vett szíve van. Nálunk az evolúció során az elsô lépésben olyan érszakaszok jelentek meg, melyek izmai összehúzódva és kitágulva mozgásban tartották a testfolyadékot;9 második lépésben a rovaroknál a potroh belsejében, általában a hátoldalon található és rendszerint kilenc kamrából álló, ún. csôszív pumpálta a fej felé a vért; a harmadik lépésben pedig az ún. többüregû szív biztosította a puhatestûek, valamint a gerincesek véráramlását… A szív fejlôdésérôl még hosszan lehetne írni, ám a lényeg mindenképpen az, hogy egyfajta központi, a testfolyadék keringetésérôl gondoskodó szervrôl van szó, amely ritmikus lökésekkel gondoskodik róla, hogy a vér mindenhová eljusson. Valószínûleg egyáltalán nem szükségszerû egyetlen ilyen központi szerv léte:10 az ûrhajós Buzz Aldrin és a sci-fi-író John Barnes könyvében, A csillagok fiaiban a földönkívülieknek például nem egy, hanem több szívük van,11 és igazából legalábbis nehéz lenne amellett érvelni, hogy egy értelmes idegen fajnak feltétlenül a miénkhez hasonló keringési rendszerrel kellene rendelkeznie. Ekkor viszont az sem látszik valószínûnek, hogy az állítólag a biológiánk által meghatározott ritmusok is minden értelmes faj számára adottak – abban pedig a legújabb kutatások szerint teljesen biztosak lehetünk, hogy a földönkívüliek (a részeg földiekkel ellentétben) nem fogják különösebben kedvelni a hangos zenét.
Sôt, az általunk kedvelt frekvenciákat sem. Nálunk ugyanis a zenénél kulcsszerepet játszik egyfajta evolúciós örökség is, amely egészen biztosan nem lesz jellemzô az idegen fajokra. Korábban úgy gondolták, hogy a belsô fül egy részének, a vesztibuláris rendszerhez, azaz a fültornáchoz tartozó „sacculus”-nak, amely a halaknál még hallószerv volt, az embernél semmiféle szerepe nincsen, most azonban úgy tûnik, hogy a hipotalamuszhoz: az éhségért, szexuális vágyakért és hasonlókért felelôs részhez csatlakozva a 90 decibel feletti hangerôsségtôl lép mûködésbe, és a rockkoncertek meg a diszkók jellemzô hangmagasságai különösen stimulálóak a számunkra.12 Azaz gyakorlatilag nincs valószínûsége annak, hogy egy földönkívüli kedvelni fogja a Mos Eisley kocsmában dübörgô zenét.13 Az viszont nagyon is elképzelhetô, hogy valamiféle, az alkoholhoz hasonló kábító- és tudatmódosító szert az összes értelmes faj ismer. Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint „ha egy neurofiziológust arra kérnénk, hogy manipulálja egy bonyolult idegrendszerrel rendelkezô állat viselkedését, valószínûleg elektródákat vezetne az érzékeny területeire, majd elektromosan ingerelné az állatot, esetleg pontszerûen kiirtaná az idegsejteket”, de az agyat máshogyan is lehet manipulálni, és annak sincsen akadálya, hogy ehhez kémiai stimulálószereket vegyünk igénybe14 – az emberek esetében alkoholt, marihuánát stb., más értelmes lényeknél pedig más anyagokat.15 És idáig jutva már legalábbis elképzelhetô, hogy más értelmes fajoknál is léteznek olyan, a földiekhez hasonló kocsmák, mint amilyen állítólag ez a bizonyos, a Tatuin bolygón található csehó is, ahol kikapcsolódásból és szórakozásból szokták a különbözô lények felhörpinteni kedvenc idegmérgüket. Lássuk most, hogy miért. Az ún. megszaladási jelenségnek az a lényege, írja a humántetológiával kapcsolatban Csányi Vilmos, hogy „valamilyen szelekciós hatás egy tulajdonságot optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat, növel”, és ilyen például a modern ember édességkedvelése is: ennek az ôskorban az volt az „értelme”, hogy a vad gyümölcsökben csupán akkor jelenik meg a cukor, amikor már teljesen meg-érett: „Így biztosítja a növény, hogy csak az érett gyümölcsöt szedjék le az állatok… az édes íz kedvelése vezetett tehát a vitamindús gyümölcsökhöz”. Manapság azonban a cukorhoz önmagában is hozzá lehet jutni, és egész ipar alapul azon a megszaladási jelenségen, hogy a szükségesnél jóval nagyobb mennyiségû édességet fogyasztunk.
Csányi szerint hasonló „megszaladást” figyelhetünk meg az alkohol és a kábítószerek esetében is: ezeket gyakorlatilag minden emberi kultúra ismeri, ám míg korábban „nem naponta, hanem bizonyos alkalmakkor, bizonyos emberek élhettek a tudatmódosítás lehetôségével”, addig korábbi kulturális hátterétôl megfosztva „a modern ember úgy kezdi el fogyasztani ezeket a drogokat, mint a csokoládét”, és elvileg az is lehetségesnek látszik (bár nem feltétlenül szükségszerû), hogy hasonló megszaladás játszódik le más fajoknál is, és az idegenek nekiállnak kocsmákat építeni egy sivatagi bolygókon.

A méret a lényeg

Van azonban valami, ami mégis teljesen valószínûtlenné teszi a Csillagok háborújában szereplô kocsmai jelenetet, és ez a Birodalom iszonyatos mérete. Miként korábban már szó volt róla, hacsak nem rendelkeznek közös evolúciós múlttal, akkor a különbözô értelmes lények metabolizmusa feltehetôen eléggé fog különbözni ahhoz, hogy ne tudják elfogyasztani egymás ételeit és italait – sôt, azok esetleg mérgek legyenek számukra.16 Tehát a kocsmárosnak több ezer, de a világ méreteinek függvényében az is lehet, hogy több millió különbözô italt kellene állandóan a raktáron tartania, ha mindenkit ki akarna szolgálni – és még arra sem számíthatunk, hogy a Birodalom különbözô részein élô fajok úgysem fognak ellátogatni ide. Elvégre a kiindulási pontul választott szövegben is az szerepel, hogy itt „a galaxis összes értelmes fajzata megfordult egyszer, hogy felhörpintse kedvenc idegmérgét”. A fénysebességnél gyorsabb, hipertérben történô utazást Lucas minden bizonnyal azért vezette be, hogy leküzdje azokat a nehézségeket, amelyek egy egész galaxist átfogó Birodalom nagyságából fakadnak,17 ám ezzel csak mások lettek a problémák, de nem szûntek meg, és ez – miként korábban már volt szó róla – oda vezet, hogy a film belebukik abba, hogy nem tud elszakadni a nyugati típusú társadalmak modelljétôl.
Méghozzá leginkább egy XIX. század végi XX. század eleji modelljétôl, mely szerint az emberek viszonylag kis településeken, nem pedig nagyvárosokban laknak, és mely szerint az utazás egyáltalán nem általános. Ez az elképzelés jól tetten érhetô például a nevekben, az ugyanis, hogy a film fôszereplôit Luke Skywalkernek, Han Solónak, Chewbaccának stb. hívják, legfeljebb viszonylag kis közösségek esetében alkalmas az adott személy azonosítására. A legostobább és legkirívóbb példa talán Ron L. Hubbard Háború a Földön címû könyvében olvasható, ahol egy több milliárd egyedet számláló pszikló faj egyik tagját Kernek18 nevezik, a másikat pedig Terlnek – nem nehéz belátni, hogy túlságosan is sok psziklót nevezhetnének így ahhoz, hogy bármi értelme legyen az egésznek. És hasonlóképpen: Techekbôl, Figrin Da’nokból, Doikkokból meg Chalmunokból is túlságosan sok létezhet ahhoz a Csillagok háborúja mérhetetlen kiterjedésû Birodalmában, hogy tudni lehessen, kirôl is van szó, úgyhogy ilyenkor valamilyen megkülönböztetést kellene alkalmazni: a walesieknél például azt mondják, hogy Dai Jones-the-milk és Dai Jones-the-post (azaz Dai Jones, a tejesember és Dai Jones, a postás). Magyarországon még az 1500-as években elterjedt a kétnevûség (a vezetéknév és a keresztnév) használata – kötelezôvé II. József tette –, ám ma ez már közelrôl sem elég: gondoljunk csak arra, hogy ha valakit Kovács Tibornak hívnak, akkor hány névrokona fordulhat elô a Kárpát-medencében.19 A név hosszúsága és bonyolultsága itt lényegében azt tükrözi vissza, hogy milyen lélekszámú közösségek voltak jellemzôk a névadási szokások megszilárdulásakor,20 és ami azt illeti, a Luke Skaywalker (hogy a Chewbaccát már ne is említsük) ebbôl a szempontból nagyon is preindusztriális nevek, és egy tényleg galaktikus birodalomban, amely nem csupán egy XIX. század végi falu értelmetlenül felnagyított változata, máshogyan neveznék az állampolgárokat. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Star Wars világa túl szép, túl emberközeli – és persze túl ostoba is – ahhoz, hogy igaz legyen.

Jegyzetek

1 Kevin J. Anderson Tales from Mos Eisley Cantina címmel meg is írta ezeket a történeteket.
2 Méghozzá a hangos zene: ha halkan játszanának a zenészek, akkor meg sem lehetne ôket hallani.
3 Vagy gondoljunk csak a különbözô házassági formákra a monogámiától a kleptogámiáig (házi barát) intézményéig.
4 Amikor a Mars Society, a Mars kolonializálásának lehetôségét vizsgáló társaság egyik tagja megkomponálta az 1990-es évek végén azt a zenét, amelyet a remények szerint valamikor 2050 körül az elsô marsi telepesek fognak majd hallgatni, akkor azzal számolt, hogy a földinél mérhetetlenül ritkább légkörben a magas hangok fognak jobban terjedni.
5 A dobszót nagyon egyszerû elôállítani. Elég hozzá egy bot is, sôt, akár még bot sem kell, mert a saját testünk is megteszi.
6 És ugyanez igaz a játékmackószerû ewokokra csakúgy, mint Luke Skywalker tanítómesterére, a szintén emberszerû Yodára.
7 Ráadásul ami – mondjuk a földi körülmények között – Barrow szerint adaptációs elônyhöz vezethet, az máshol esetleg az egész törzs (vagy faj) kipusztulását eredményezheti: a csoport érdekében bátorságra serkentô hôsének csak akkor „hasznos”, ha a körülmények nem szélsôségesen ellenségesek, és bármiféle, az óvatosságtól való minimális eltávolodás nem katasztrófához vezet.
8 Gondoljunk csak arra, hogy egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, ám egy nagyvárosban már nem, és ez alapvetôen befolyásolja az emberek magatartását is.
9 A földigilisztáknál például a háti edények percenként 15-20 alkalommal húzódnak össze.
10 Elképzelhetô, hogy a központi szív ugyanolyan, evolúciós véletlenek következtében kialakult földi specialitás, mint mondjuk a testünket jellemzô tengelyes szimmetria.
11 Náluk valószínûleg a fejlôdés során több érszakasz is pumpálni kezdte a vért, és mindegyikbôl külön „szívecske” alakult ki. A több szív alkalmazása persze túl azon, hogy „biztonságosabb”, bonyolultabb is, hiszen a lüktetô érszakaszoknak, illetve a késôbbiekben a szíveknek egymással összehangoltan kell mûködniük, de a dolog egyáltalán nem látszik lehetetlennek. És ha már az idegenek sajátos science-fiction anatómiájánál tartunk, akkor említsük meg, hogy Larry Niven–Jerry Pournelle: Szálka Isten szemében címû könyvében az idegenek egyfelôl nem rendelkeznek a miénkhez hasonlóan rugalmas és hajlékony gerinccel, másfelôl a véletlen genetikai sodródásnak köszönhetôen náluk az egyik kéz a precíziós, finom fogást igénylô munkákra vált alkalmassá, míg a másik az erôkifejtésre. A kétoldali aszimmetria persze a Földön is elôfordul: gondol-junk csak az integetô rákokra. De elképzelhetôk a mi szívünktôl teljesen eltérô konstrukciók is.
12 Az ezekre a frekvenciákra való érzékenységet szintén a halaktól örököltük.
13 Érdekes kérdés, hogy egy, a miénktôl eltérô fejlôdési út milyen, nálunk nem létezô mûvészeti ágak kialakulásához vezethetne.
14 Itt értelemszerûen feltételezzük, hogy hozzánk hasonlóan az idegenek is hosszú szénláncokból épülnek fel, de természetesen a science-fiction lehetô legvalószínûtlenebb teremtményeit is „be lehet rúgatni” valamivel, ha rendelkeznek magasan fejlett idegrendszerrel.
15 Természetesen még a földi élôvilágban is nagymértékben változik, hogy mi számít kábítószernek – sôt az is, hogy mi számít méregnek. Carl Sagan írja egy helyütt, hogy „A kávé kellemes ízét és hatását… azok a mérgek adják, melyekkel a növények a rovarokat és kis emlôsöket igyekszenek elriasztani a kávébab fogyasztásától”.
16 K. W. Jeter Alien Nationében az idegenek a romlott tejtôl „részegednek le”.
17 Nehéz lenne filmet csinálni egy olyan háborúról, ahol két ütközet között mondjuk tízezer év telik el. A fénysebességnél nagyobb, a hipertérben történô utazások lehetségességére vagy lehetetlenségére azért nem térünk ki, mert ebben az esetben az érvényesnek tekintett fizikai törvények felülbírálásáról van (vagy legalábbis lehetne) szó; egy olyan világ létét feltételezni viszont, ahol a különbözô lényeknek eltérô eredetük ellenére azonos a genetikai felépítésük, egyszerûen ostobaság.
18 Természetesen most eltekintünk attól, hogy a „Ker” szerepelhet például emelkedô, illetve ereszkedô hangsúllyal is – ez esetben ugyanis ez reprezentálható lenne mondjuk négy betûvel – és attól is, hogy ha százbetûs az ábécé, akkor jóval több kombináció lehetséges. A lényeg mindenképpen az, hogy egy nagy lélekszámú közösség tagjainak nem lehet rövid neve.
19 „Európa sok országában és más nyelvekben is – írja D. Crystal A nyelv enciklopédiájában – az egyik leggyakoribb név a Kovács (arab Haddad, angol Smith, orosz Kuznyecov, portugál Ferrerio, német Schmidt, spanyol Hernandez/Fernandez, francia Le Févre/La Forge és így tovább).”
20 Természetesen szerepet játszhat az is, hogy egy értelmes faj számára milyen hosszú név jegyezhetô meg és mondható ki a beszélô és a hallgatóság számára egyaránt elfogadható idô alatt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu