1996 júniusa van, vége a színházi évadnak: errôl ennyit, gondolja magában a szorgos színházbajáró, nincs már mit várnia. Aztán megszólal a telefon, hogy indul egy autó Kaposvárra, van benne egy hely: érdemes lesz lemenni. Ugyan mi történhetne, gondolom, mikor megérkezünk: az évadzáró társulati ülésre várva színészek süttetik magukat a színház melletti padokon a délutáni nappal, nem úgy néz ki, hogy bárki is akarna itt még valamit domborítani (vagy akár csak homorítani). Pedig este még elôadás. Tom Paine a darab címe, a rendezô Mohácsi János, aki már nem elôször nem készült el az elôadással a premier kitûzött idôpontjára. Az a fajta munkamódszer, ahogy dolgozik, nem tekinti „késznek” a darabot, megkérdôjelezi annak minden apró részletét és a színészi improvizációkat, a próbák tapasztalatait felhasználva kollektív alkotásként újraírja a drámát. Csakhogy az ilyen pepecselést gyakorlatilag bármeddig lehet folytatni (hiszen ha a drámaíróban kételkedünk, hogyne kételkednénk saját magunkban is), így aztán a szoros idôbeosztáshoz, az üzemszerû színházi mûködéshez nehezen igazodik a Mohácsi-féle partizánalkat. A Tom Paine-t sem sikerült évad közben bemutatni, viszont nem lehetett felborítani miatta a mûsortervet, ezért félbemaradt a próbafolyamat. Bizonyos pályázati támogatásoknak feltétele volt azonban, hogy még az évadban meglegyen a premier, különben is jobb úgy eltenni nyárra egy elôadást, hogy már áll a lábán. Így csaphatott le rám a júniusi derült égbôl egy friss elôadás, és okozott maradandó élményt, ráadásul ez lett egyik elsô megjelent színikritikám tárgya is. Mohácsi János azóta sem változott: négy évvel késôbb már szerkesztô vagyok, fotóst küldök Nyíregyházára a színházzal egyeztetett idôpontban. A már többször elhalasztott bemutató legutóbbi információk szerint érvényes dátuma elôtt három nappal vagyunk, a mobiltelefonban a fotós rémült hangja: hova küldtetek engem? itt mindenki civilben van, és még most írják át a darabot…
Thomas Paine (1737–1809) a hivatásos forradalmárok egyik legkorábbi képviselôje, olyan filozófus, aki képes populáris formában elôvezetni eszméit és ezzel elindítani az eseményeket, de a reálpolitikához nincsen érzéke, annak napi játszmáiban mindig alulmarad. Angliából fiatalon települt át Amerikába, annak idején rendkívül népszerû könyveiben kifejtett elvekre épül sok tekintetben a Függetlenségi Nyilatkozat, sôt állítólag tôle származik az Amerikai Egyesült Államok elnevezés is. Aztán a nyughatatlan forradalmár képtelen volt beilleszkedni az új állam megmerevedô rendjébe, a vezetô beosztásokból sorozatos botrányok közepette távozik. Végül Franciaországba megy, hogy exportálja a forradalmat. Miközben Angliában felforgató tevékenységéért távollétében halálra ítélik, Párizsban a konvent képviselôjévé választják, majd épphogy megússza a guillotine-t, és börtönbe kerül. Késôbb nyomorban, mindenkitôl elfeledve hal meg New Yorkban. Tom Paine, az amerikai szabadsághôs élete meglehetôsen blaszfém módon jelenik meg az off-off-Broadway fenegyerekének, Paul Fosternek 1967-es darabjában, de Foster utólag szégyenlôs úrifiúnak bizonyul Mohácsi Jánoshoz képest. Hol vannak már a hatvanas évek, amikor még sokat sejtetô borzongással lehetett kiejteni a szót: forradalom, amikor még nagy, sötét erôk örvénylésének lehetett látni a történelmet. 1996-ra a kaján Mohácsinál már minden röhejesen pitiáner lett, Foster alaposan átírt darabjából vérfagyasztó bohóctréfa kerekedett. Junk-színház: nyelvi kacatokból, blôd viccekbôl összetákolt szöveg, a szemétdombot idézô játéktérben elôadva, ahol a színészi leleményesség a legkülönbözôbb funkciókkal ruházza fel a sok lomot. Elképesztô energiákkal dolgozó színészcsapat, mint egy fékevesztett majomhorda, amely ízekre szed mindent, gúnyt ûz a legszentebb eszmékbôl is. És az ember elhûlve tapasztalja meg, hogy bizony gúnyt lehet ûzni belôlük, hagyják magukat.
Foster precízen történelmi darabot ír, Mohácsi nagyvonalú történelemhamisításba fog, és Paine-nel vezényelteti le például a bostoni teadélutánt és a Bastille ostromát is. Mintha valahogy mindent ez a fura fickó intézett volna a nyugati demokrácia által annyiszor hivatkozott, két évszázaddal ezelôtti nagyszerû idôkben. Csakhogy azt látjuk, Tom Paine egyáltalán nem ura a helyzetnek, saját alkoholizmusával küszködve csetlik-botlik végig a csurom vér történelmen és az Ember pedig, a felvilágosodás alapelvei szerint a természettôl fogva jó ember, az egy állat. Reménytelen eset, sárkányfog-vetemény, kár belé demokrácia, szabadságjog, közjólét, miegymás. Minden olyan nagyszerûen indul, aztán az eszmék kicsorbulnak a csapatba verôdve mérhetetlenül ostoba emberek kicsinyességén. Valahogy mindenbôl valami egész más sül ki, mint azt ez a nyomorult idealista elképzelné. Kovács Zsolt (akkor még újonc Kaposváron, azóta nagyszerû alakítások egész sora van mögötte) pedig lendületesen dolgozza végig az elôadást: ott áll (ül, fekszik, rohan stb.) ez a törékeny, kicsi ember a nagyon meggyûrt arcával, bizonytalanul szólal meg a repedt-fazék hangján, de mégis van valami hallatlan pontosság és elegancia mindenben, amit csinál az általános lepusztultság közepette. Örökre a fülemben marad Kovács Zsolt hangja, ahogy ismételgeti minden mondatban: „testvéreim”. Úgy tudja kimondani, hogy egyszerre melegen hiteles és súlytalanul hiteltelen. Ugyan kinek a testvére ez az örvénylô bohócfalka, ez a darab emberiség, amelyik a demokráciára eleve alkalmatlannak mutatja a fajt? A leghatékonyabb típusú színház zajlik itt, amit csak ismerek: vígjáték, ahol újra és újra elrontják a kedvünket, ahol a legváratlanabb pillanatokban lehervad vagy bennakad a röhögés.
Mohácsi János ügyetlen rendezô, sôt valószínûleg nem is lesz már belôle „ügyes rendezô”. Több mint tizenöt rendezés után még mindig rendkívül rutintalan módon old meg dolgokat. Nehezen elkészülô, mindig igen hosszú és az elviselhetetlenségig terjengôs, szétesô szerkezetû elôadásai azonban sorra nyerik a díjakat. És joggal nyerik, mert oly sok eminens, de üres produkcióval szemben szólnak valamirôl, jeges fuvallatként cirógatja végig a nézôt: igen, ennyire értelmetlen a mi egész vergôdésünk. Kaján és kegyetlen bohóc Mohácsi (és az általa megfertôzött kaposvári, illetve nyíregyházi színészcsapat), olyan az ô fanyar, mondhatni penetráns humora, mint a sajt: nehéz eldönteni meddig pikáns, honnantól büdös. A belterjesség néha már taszító, csak a színészek értik a saját poénjaikat, a nézô tanácstalanul szemléli, hogy min mulathatnak olyan jól. A büfébeli fecsegés, a silány ökörködés elterpeszkedik az elôadásban, a kikínlódott, erôltetett gegek is helyet követelnek maguknak azon a jogon, hogy az alkotóközösség sajátjai ôk is, kikérik maguknak, hogy valaki arisztokratikus szakmai szemlélettel kiirtsa ôket az elôadásból.
Mohácsi János alakja, stílusa rendkívül alkalmas arra, hogy legenda képzôdjön körülötte, de ne szépítsük a dolgot: a Tom Paine, meg úgy általában a Mohácsi-rendezések ormótlan, randa elôadások. Teljesen esetlegesen keveredik össze bennük a szimpla igénytelenség és a sûrû költészet. És csalamádé mivoltukra nyilván nem adekvát magyarázat az, hogy az élet is ilyen, mert egyrészt nem ilyen, másrészt meg ha ilyen, akkor színháznak pont hogy másmilyennek kell lennie. A Tom Paine játékidejének jelentôs százaléka halvány, nyögvenyelôs Monty Python imitáció, ugyanakkor számos pillanat ólomnehéz és kristálytiszta. Ahogy rendkívül ötletes díszlettel és játékkal sikerül hajót, illetve gályát megjeleníteni, abban a legnemesebb színházi tudás tükrözôdik. Ahogy rezgésbe hozott késpenge hangjával, olajoshordó tompa döndülésével kísérve az egész társulat kórusban bejelenti a soron következô jelenet címét, azzal mindig megfellebbezhetetlenül veszi kezdetét valami. Ahogy Tom Paine lelkérôl beszélnek és az egyik színész markából kifújt maroknyi csillámpor lebegve oszlik szét a levegôben, annak alkalmából egyszerre áll meg és egyszerre indul újra a szívverése az egész társulatnak és a közönségnek. Mintegy sûrítménye ez a csillámpor a Mohácsi-féle színháznak. Nem tudja például megállni a rendezô, hogy ne csak egyszer süsse el az elôadásban az effektet. Ráadásul a színész által nem is szétfújt, csak szétlehelt maroknyi porból maximum az elsô sorban ülôk ruhájára jutna egy kevés, de a rendezô megengedi magának azt az aljasságot, hogy a technikai hídról ketten módszeresen beterítik a stúdiótér teljes közönségét, és még hetek múlva is talál az ember a ruháján, a használati tárgyain ezekbôl a tapadós, lemoshatatlanul alattomos apró foszlányokból. Bizony ilyen a Mohácsi-féle színház: otromba és udvariatlan, de levakarhatatlan a hatása. A Tom Paine-t négy év után is ott érzi valahol a gyomorszája tájékán az ember, mint egy jól irányzott ütés emlékét.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu