1996. augusztus 26-án egy szöuli bíróság elôtt két elszánt tekintetû, hatvanas férfi hallgatta felállva, kéz a kézben az bírói ítéletet, és vette tudomásul fegyelmezetten a kiszabott halál-, illetve 22 és fél évi börtönbüntetést. Az egyikük, Ro Te Vu négy, a másikuk, Cson Du Huan kilenc évvel korábban még Dél-Korea elnöke volt. Súlyos – és azonos – vádak alapján született az ítélet: zendülés, hazaárulás, korrupció, illegális pénzalapok felhalmozása. Ezek után mi mást gondolhatott volna a kívülálló, mint azt, hogy a Koreai Demokratikus Köztársaság, ha eddig nem is, most már kétségkívül a törvényesség és a közéleti tisztaság hazája, és maradéktalanul megfelel annak a képnek, a nyugati mércével is bátran demokráciának nevezhetô, ígéretesen fejlôdô ország imázsának, amelyet oly sikeresen alakított ki magáról immár már évekkel azelôtt, a szöuli olimpiai játékok idején.
Szó sincs róla, hogy ez a kép teljes mértékben hamis lett volna, az viszont szintén tény, hogy a dolgok – mint általában szokásuk szerint – ebben az esetben is bonyolultabbak annál, amilyennek elsô pillantásra látszanak. A két egykori államfôt 1995 végén fogták perbe, egy olyan idôszakban, amikor a hivatalban lévô elnöknek – Kim Jung Szamnak – és kormányának jó oka volt aggódni a közelgô parlamenti választások várható kimenetele miatt. Hónapok óta követték egymást az emberi mulasztások által okozott súlyos katasztrófák. Leszakadt híd, robbanás egy metróépítkezésen, végül egy összeomlott bevásárlóközpont, amely közel ötszáz embert temetett maga alá. A felháborodott közvélemény joggal hibáztatta a kormányt a megfelelô biztonsági elôírások hiánya miatt, ráadásul felmerült a gyanú, hogy a lepénzelt hivatalos személyek elnézôk az építôipar hanyagságaival szemben. Megszaporodtak a minisztercserék, amit a lakosság okkal értelmezett kapkodásnak, bizonytalankodásnak. 1995 júniusában, az elsô, teljes körû helyhatósági választások több mint harminc év után az ellenzéki pártok látványos elôretörését hozták, megerôsítve egyszersmind azt a dél-koreai jellegzetességet, hogy a választók nem annyira politikai irányzatok, mint inkább a politikusok regionális kötôdése alapján szavaznak.
Augusztusban azután az államfô egyik bizalmasa elszólta magát néhány újságíró elôtt: egy volt elnök hatalmas feketekasszát helyezett el különféle nevek alatt, különbözô bankszámlákon. Nem robbant ki azonnal a botrány, a fecsegô úr részben visszavonta a kijelentését, majd pedig lemondott hivataláról. Pedig az ellenzék már régóta szerette volna, hogy a két elôzô elnököt állítsák bíróság elé, ha nem is korrupciós vádakkal, hanem az 1979–80-as katonai puccs és az azt követô kvangdzsui vérengzés miatt. Ez a követelés azonban nem talált különösebb visszhangra a lakosság körében.

*

Ahhoz, hogy az ezután következô eseményeket világosan átláthassuk, mindenképpen szólni kell néhány szót az elôzményekrôl. 1961-tôl, az általa vezetett katonai puccs óta Pak Csong Ki tábornok vezette az országot egészen 1979 októberének végéig, amikor is a hírszerzés hozzá képest derék liberálisnak számító vezetôje október végén fôbe lôtte ôt az ebédlôasztalnál. Az erôteljes amerikai befolyás alatt álló Dél-Korea ebben az idôben is élhetôbb ország volt, mint a félsziget északi fele, de azért demokráciának még a szó mai ázsiai értelmében sem lehetett nevezni. Ha nem is indokolja, mindenképpen magyarázza ezt, hogy a hidegháborús helyzet Koreában mindig is a fegyveres harc kirobbanásának szélén táncolt Észak dühöngô kardcsörtetése miatt. A kettészakítottságot igen rosszul viselô déliek egyesülési vágyát az ottani vezetôk viszont szintén a hidegháborús hiszterizáltság fenntartásával igyekeztek féken tartani, miközben – északi kollégáikkal ellentétben – a gazdaság központilag vezérelt, lényegében tervgazdasági típusú felfuttatására összpontosították az erôiket. A politikai ellenzék viszont ebben az idôszakban is tevékenykedhetett, még ha korlátok között is. 1971-ben például Pak Csong Ki éppen hogy csak megnyerte az elnökválasztást az ellenzéki Kim De Dzsonggal szemben, aki ezután az Egyesült Államokban és Japánban agitált a szöuli rezsim ellen. 1973-ban azonban a dél-koreai hírszerzés Tokióban elfogta Kimet, hazahurcolták, majd bebörtönözték. Késôbb még halálos ítéletet is hoztak ellene, amelyet azután felfüggesztettek, de ez már a Cson Du Huan-féle puccs után történt.
Pak Csong Ki erôszakos halála egy amúgy is feszültségekkel teli idôszakban következett be, amelyet a Cson Du Huan-féle – elôbb a hadseregen belüli és a polgári kormányzásra csak ezután, fokozatosan kiterjedô – puccs zárt le. A hatalomátvétel legdrámaibb mozzanatai 1980 májusában, a délkeleti Kvangdzsu városában játszódtak le, ahol diákok és ellenzékiek napokon át szembeszálltak a szükségintézkedésekkel és a rohamrendôrökkel. Egészen addig ellenálltak, míg végül a hadsereg egységeit vetették be ellenük. Az összecsapásnak hivatalosan is mintegy kétszáz halálos áldozata volt.
Hogyha ez a vérfürdô nem lett volna, még megértôleg is mondhatnánk az ekkori katonai hatalomátvételrôl – akárcsak a húsz évvel korábbiról –, hogy szándéka szerint stabilizáló jellegû volt, az ország elemi biztonsági érdekeit veszélyeztetô, alighanem északi ügynökök által is gerjesztett káosz terjedését fékezte meg. Elég hamar követte is a belpolitikai enyhülés: a szükségállapot fokozatos feloldása, a nagy számban begyûjtött politikai foglyok kiszabadulása.
Az ország lendületes gazdasági fejlôdése talaján a kibontakozó jólét lehet az egyik magyarázata annak, hogy a mindenáron való újraegyesülés követelésének  tömegbázisa egyre szûkült. Ez alighanem fontos oka volt annak, hogy a kormány további politikai reformokat is ígérhetett, középpontjukban a közvetlen elnökválasztás intézményének visszaállításával. A folyamatot továbbra is heves belpolitikai csatározások kísérték, miközben az ellenzéki oldalon is dúlt a harc a pozíciókért, és szervezeti mozgások is zajlottak. A kormánypárt elnöke Ro Te Vu lett, Cso Du Huan kadétiskolabeli jó barátja és segítôje a puccs idején. Ôt indították a párt elnökjelöltjeként is. A másfél évtized után megtartott elsô közvetlen elnökválasztáson, 1987 decemberében elsôsorban azért tudott gyôzni, mert az ellenzék két vezetôje, Kim Jung Szam és az addigra már rehabilitált Kim De Dzsung nem tudott megegyezni. Mindketten elindultak, és nagyjából azonos mennyiségû szavazatot szereztek (a már említett regionális vonzalmaknak megfelelôen), de külön-külön kevesebbet, mint Ro, akinek a gyôzelmét még kisebb-nagyobb szabálytalanságok, csalások is elôsegítették.
Az elnökválasztást 1988 áprilisában parlamenti választások követték, ahol újra a kormánypárt gyôzött, de nem tudta megszerezni a mandátumok többségét.

*

A visszacivilesedett hatalom számára alighanem irtózatos nyomást jelentett a szeptemberben-októberben esedékes olimpia közelsége, hiszen valóban Dél-Korea nemzetközi tekintélye forgott kockán, az, hogy befogadják-e a „normális” országok exkluzív körébe. Ez lehetett Ro Te Vu egyik alapvetô mozgatórugója, amikor februári elnöki beiktatásakor kijelentette: elmúlt az az idô, amikor a gazdasági fejlôdés és a nemzetbiztonság érdekében csorbát kellett ejteni a szabadságon és az emberi jogokon. Jelentôs mértékben enyhítettek a külföldi utazás korlátozásain. Folytatódott a sajtó liberalizálása, feloldották az Észak-Koreába szökött írók mûveinek a tilalmát, sôt, beengedtek az országba bizonyos északi sajtótermékeket is.
Anélkül, hogy kísérletet tennénk a dél-koreai közérzet árnyalatainak megragadására, annyit talán megállapíthatunk: az emberek nem tûrték el, hogy vezetôik Észak-Koreára mutogatva próbálják igazolni az ottaniakhoz hasonló korlátozásokat. A kettészakítottság egyik következménye az volt, hogy sokak számára a szöuli kormány Amerika-barát, tehát nemzetietlen elkötelezettségével és ebbôl adódó kulturális gyökértelenségével szemben Észak a koreai nemzeti függetlenség, az autentikusabb hagyományôrzés gondolatával mosódott egybe. De ugyanez a nemzeti öntudat magyarázza azt is, hogy miután 1988 egész nyara kormány- és Amerika-ellenes tüntetésektôl, diákok és rendôrök heves összecsapásaitól volt hangos, az olimpia idején szüneteltek a konfliktusok.
Utána viszont ismét fölerôsödött az ellenzéki nyomás a Cson Du Huan uralmának kezdetén elkövetett jogsértések felülvizsgálatára, a folyamatosan ismertté váló korrupciós ügyek felgöngyölítésére és a felelôsségre vonásra. 1988 novemberében Cson egy televíziós beszédben megkövette a lakosságot, minden vagyonát az államra hagyta, és feleségével együtt egy buddhista kolostorba vonult. Ro Te Vu pedig a további sima átmenet biztosítása érdekében tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel. Sikerült is megegyeznie a kevésbé radikális Kim Jung Szammal, és 1990 januárjában megszületett a kormánypártból és az ellenzék egy részébôl a Demokratikus Liberális Párt, amely két évvel késôbb, 1992-ben meg is nyerte a parlamenti választásokat. Mindenesetre korántsem szerzett annyi szavazatot, mint amennyit a szervezetet alkotó korábbi pártok egy ciklussal korábban mondhattak összesen a magukénak.
Kim Jung Szam ugyanennek az évnek a végén gyôzött az elnökválasztáson is, a meg nem alkuvó Kim De Dzsung pedig bejelentette, hogy visszavonul a közéletbôl. 1995-ben azonban mégis visszatért, ami egykori ellenzéki harcostársát, immár politikai ellenfelét, a másik Kimet bizonyára aggodalommal töltötte el, annak ellenére, hogy ô maga úgysem indulhatott volna ismét elnökjelöltként. A korábban megkötött politikai paktum értelmében azonban a most már átrendezôdött kormánypárti sorok megerôsítésén kellett munkálkodnia. Pontosabban: saját egykori, mérsékelt ellenzéki társainak a pozícióit igyekezett erôsíteni a kormánypárton belül, a – mondjuk így –  konzervatívok rovására. Éveken át ellenállt a nyomásnak, amely változatlanul sürgette Cson és Ro felelôsségre vonását Kvangdzsu miatt. Amikor azonban kitudódott, hogy a két elôzô elnök mintegy félmilliárd dollárnyi fekete kampánykasszát hozott létre hivatali ideje során, szabad utat adott az igazságszolgáltatásnak.

*

Ezt az is megkönnyítette, hogy 1995 októberében Ro Te Vu egy televíziós beszédében maga is beismerte a feketekassza létezésének a tényét. Ennél is meghökkentôbb volt azonban egy további önkéntes vallomás. Az elszánt és mindeddig kompromittálatlan Kim De Dzsung, aki nem titkolt államfôi ambícióktól fûtve vetette bele magát ismét a politikai küzdelmekbe, bejelentette, hogy a kilencvenes évek elején neki is leesett kétmillió dollár ebbôl a kasszából.
Egyedül Kim Jung Szam tudta kivonni magát a nagy kollektív feltárulkozás egyszerre viszolyogtató és épületes ôszinteségi rohamából, pedig nehéz elképzelni, hogy ne segítette volna elô ez a pénzalap elnökké választását. Gyanakvást ébreszt vele szemben az is, hogy amikor az egész korrupciós botrány már magának a kormányzatnak a szavahihetôségét, ezen keresztül a legitimitását kezdte ki, a Cson és Ro elleni felhozott vádak mégis csak kiegészültek az 1980-as puccs és a kvangdzsui vérengzés kapcsán megfogalmazottakkal. Tény viszont, hogy a per folyamán a vád alá helyezettek köre egyre bôvült, és az ország történetében példátlan módon az elnök közvetlen környezetének egyes tagjain kívül a gazdasági élet vezetô posztjait betöltô személyekre, például a legnagyobb kereskedelmi bank elnökére is kiterjedt.
A két fô vádlott – mint láttuk, külön-külön már mind a ketten a lakosság kegyelmébe ajánlották magukat – a bíróság elôtt váltig állította, hogy politikai kampány áldozatai, és a vizsgálatnak valójában nem az a célja, hogy feltárják a közelmúlt történelmét. A drámát valóban nem követte katarzis. A szigorú ítéleteket – amint ez várható is volt – enyhítették. Cson Du Huan hamarosan visszatérhetett a kolostorába, és Ro Te Vu is kegyelmet kapott. Egy évvel késôbb immár az államfô, Kim Jung Szam fia állt bíróság elôtt korrupciós vádakkal.
A közvélemény figyelme pedig már elôzôleg más ügyek felé fordult. 1996 augusztusában az ilyenkor szokásos, Korea újraegyesülését követelô diákmegmozdulásokat különösen nagy eréllyel verték le, és a letartóztatottak száma is – mintegy ötezer –  messze meghaladta a megszokottat. Decemberben pedig úgy hagyatott jóvá a kormány egy sor munkaügyi törvényt, amelyek felforgatták a hagyományos, paternalista foglalkoztatási rendszert, hogy kora hajnalra hívták össze a törvényhozást, amirôl azonban az ellenzéki képviselôket elmulasztották értesíteni. Hiába volt hát látványosan mozgalmas az év, Dél-Korea még mindig nem tudta kiszakítani magát a hatalomgyakorlás önkényes gesztusainak megszokásából.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu