1. Semmi se történt
– 1996-ban? Mi a fene történt
akkor? - kérdezi.
– Én az IWM jóvoltából
Bécsben fordítottam A. C. Danto esszéit – mondom.
– Honnan tudhatnám?
– Akkor miért 1996-ot
vállaltad? – kérdi. – Vagy csak rád sózták?
– Hirtelenjében nem
emlékeztem rá, hogy akkor voltam Bécsben – mondom.
– Felejt az ember.
– Akkor most mi lesz? –
kérdi.
– Semmi vész – mondom
–, rekonstruálunk magunknak emlékeket.
Egészen addig, míg
neki nem láttam a bogarászásnak, 1996 meglehetôsen
semmitmondó évnek tûnt. Sôt, végén
kezdvén a történetet, mindjárt abba a megállapításba
ütköztem, mely szerint 1996 afféle unalmas, már-már
normális év volt. Araszolgattunk a függôhídon,
messzire nem néztünk, természetesen lefelé se,
oldogattuk a következô lépéssel jelentkezô
rutinproblémákat. Afféle present continuous év
volt, amely véglegesen lefolyik a Dunán.
Idézek:
„Az 1996-os igazából
az unalom éve volt. Ha a polgári demokráciának
– ahogy sokan állítják – fokmérôje az
unalom (amikor nagyobb feszültségek nélkül, szakszerûen
intézik az ügyeket), a mögöttünk lévô
évben sohasem látott magasságokba jutottunk. Normális
keretek között, különösebb forrósodások
és meglepetések nélkül zajlott az élet.
Ügyek persze voltak, meg ügyesek is. Nyilván nem nyugtat
meg senkit, hogy ezekrôl (Tocsik, robbantások, kivégzések,
végkielégítések stb.) ma sem tudunk többet,
mint az elején. Nem vigasztal az sem, hogy ezek szerény ügyecskék
azokhoz képest, amelyeket a hôn vágyott Európai
Unió országaiban regisztráltak (Di Rupo, kergemarhakór,
Peter Graf, Van Gogh, brit fegyverexport stb.). A mi ügyeinket benyelte
az „ügyintézés”, a bizottságok, az albizottságok
meg persze az ügyészek és ritkábban a bírák.
Ez így rendben is van. Ettôl persze nem könnyebbült
meg senki, és ez is rendben van. Hogy mindezek dacára mégis
unalmasnak minôsíthetô az óév, az annak
köszönhetô, hogy nem keletkeztek olyan jelentôs új
konfliktusok, amelyeket az intézmények ne tudtak volna kezelni.
(Ügyintézôt persze kellett cserélni szépen,
vagy legalábbis cseréltek.) Sôt a megegyezések,
a rutinszerû döntések idônként oly monotonsággal
zakatoltak, hogy már-már elfelejtettünk azon töprengeni,
most haladunk-e elôre, vagy éppen toporgunk. Csak néhány
figyelmeztetô momentum volt, amely felrázott, hogy itt mi
azért megyünk vagy mennünk kell: a nagyobb privatizációs
események, a kórházi ágyszámcsökkentés
körüli hercehurcák, az energiár emelése.”
Ezt írja Krajczár
Gyula a Népszabadság 1996. évi utolsó számában.
Krajczár szerint
(talán megbocsátja, hogy a szövegébe kapaszkodom
így kiindulásképpen) valójában azt kéne
megérteni, miért megy jobban a gazdaság, mint azt
a hivatalos statisztikai adatok alapján gondolhatnánk, és
mitôl mûködik. Mert a feketegazdaság ellen lehet
harcolni, de mennyivel jobb lenne megérteni. Aztán tovább
lehetne lépni, és akkor jöhetne már a szerény,
Magyarországra méretezett választék a kényszereken
belül – jöhetne a politika, a vízió. A normalitás
megérleli az idôt a vízió számára,
mintha a monoton szürkeség csak azért zakatolna, hogy
aztán megszüljön valami szivárványszínût.
Csak el ne mulasszuk.
„Hamarosan megtudjuk, hogy
a nagyobbik kormánypártnak csakugyan szocialisták-e
az elképzelései, hogy ki gondolkodik liberálisan,
ki konzervatívan. Megtudjuk, hogy akarunk-e szocialista kapitalizmust,
vagy netán egy konzervatív eszmeiségû intézményrendszert
szeretnénk. Mert megtudjuk, hogy mi is az egyáltalán.
Nagyon meg fogunk lepôdni, bárki csinálja is.”
Az elôkészület
jellegû zakatolásba más hiba is becsúszhat.
Arra gondol Krajczár, hogy a koalíció megbukik?
„…sajnos még
pechünk is lehet. Lelépünk a függôhídról,
vetünk három bukfencet örömünkben, és
észrevesszük, hogy újabb függôhídhoz
érkeztünk. Politikai elitünk ugyanis még nincs
igazán hozzászokva a választásokhoz.”
Rejtélyes szöveg.
Visszatekintve olyan bonyolult egzegézist kíván, mint
egynémely bibliai hely. Olvashatjuk blazírt önelégültséggel
(hogy tartsuk a jó irányt, sínen vagyunk, csak valami
gonosz le ne lökjön onnan), némi iróniával
(néhány jelentéktelen, kaotikus kis ügy, amelyektôl
el is tekinthetünk, egy pár szakmailag indokolt vagy mégsem
annyira indokolt személycsere, végsô, félmegoldásokat
bebetonozó normalizálódás, a konfliktusokat
szépen, mechanikusan elcseszerintô intézmények
megszületése), vagy baljósan profetikus szövegként
is: „mert nem tudjátok, milyen Istent imádtok, és
nem tudjátok, hogy napjaitok meg vannak számlálva,
és hogy a langyosokat kiköpi a szájából
az Úr!”
Különös szöveg is. Nincs benne szó a médiatörvény és az alkotmányozás körüli botrányokról, a koalíciós konfliktusokról, amelyek afféle folytatólagosan elkövetett válási flörtöléssé fajulnak október tájára, nincs benne szó a meghasadt MDF-rôl, az MSZP vezéráldozatairól, a purifikált SZDSZ eróziójáról, az alkotmányozás kudarcáról, a Kuncze-féle rendôrségrôl és a bûnüldözô szervek kormányzati sokasításáról, „körüli” meg „közeli” alapítványokról, olajról, gyedrôl, alapszerzôdésekrôl.
Olyan Dunán lefolyós,
unalmas, rutinszerû ügyeknek tûnhettek ezek?
2. Past continuous
Emlékeket „present
perfect” módban szoktunk rekonstruálni magunknak (az számított,
ami még most is számít), és a present perfect
igen igazságtalan a múlttal.
A wie es eigentlich gewesenrôl
fôleg a lyukak beszélnek, az észre nem vett észrevennivalók,
és az elfelejtett élmények.
Nem emlékszem rá,
hogy milyen könyvek jelentek meg a könyvhéten, nem emlékszem
rá, hogy mit csináltam azon a nyáron, nem emlékszem
rá, hogy eszembe jutott-e egyszer is az év folyamán,
hogy harmincéves leszek, nem emlékszem rá, hogy mit
írtam és hová.
Nem emlékszem rá,
hogy felkavart volna az alkotmányozás vagy a tévécsôd
ügye. Nem figyeltem, amikor Tölgyessy bejelentette kilépését
az SZDSZ-bôl, és nem figyeltem, amikor Orbán Viktor
kinyilatkoztatta, hogy az egyesült polgári ellenzék
készen áll a kormányzásra.
*
„A Századvég
kiadó és a Századvég politikai iskola útjai
különváltak. Szûkítették a szépirodalmi
profilt, helyette inkább a felsôoktatásban használható
tankönyveket publikálnak.”
E tankönyvek némelyikének
szerkesztésébôl éltem 1996-ban, és Gyurgyák
János „Egy könnycsepp a Fideszért” címû
publicisztikája jutott eszembe a leggyakrabban az összesített
magyar publicisztikai termelésbôl, bár ekkor a Századvég
Kiadót már Osirisnek hívták. 1996-ban jött
létre a Felsôoktatási Pályázatok Irodája,
amely kiemelt programként felsôoktatási tankönyveket
is támogatott. Mivel bizonyos világbanki hivatalnokok arra
ösztönöztek bennünket, hogy a felsôoktatást
tekintsük universitásnak, az egyetemesség összefogójának
(persze ôk alighanem a takarítónôkön, a
rektori hivatalokon és a párhuzamos kurzusokon megspórolható
pénzekre gondoltak), hirtelenjében minden könyvkiadó
felismerte kiadványaiban a mûvelt emberfôk tápanyagát.
Mindig van persze, aki ügyesebb, és van, aki kevésbé
ügyes.
*
1996 márciusában
újraindult a Beszélô, havilapként. Senki se
akart fôszerkesztô lenni, egyeseket megvétóztak,
mások önmagukat vétózták meg, ha Kiss
Ilona nem akarta volna a lapot, lap se lett volna. Kiss Ica mellett még
a Postabank is kellett hozzá, sajnos.
Aszongya, ha jól
számolom, ez a negyedik projektum, amelyben belekeveredtem Princz
király támogatólag elôadott és politikailag
igen kiegyensúlyozott hódító hadjáratába.
A Beszélô elsô
száma nagyon szép volt, és olvashatatlanul unalmas.
Mint egy csomag kétszersült, jó s rossz idôkre
egyaránt, lejárhatatlan szavatossággal, elvileg életmentô
táplálék is lehet, diktatúrában, sivatagban,
hosszabb repülôúton vagy fogdai tartózkodás
alatt. Viszont semmi étvágygerjesztô nincs benne. Halottak
eledele, az örök élet titka.
Inkább az újfajta
Budapestrôl írjunk, a kurvákról, a bárokról,
a yuppie-król, a koldusokról, az utcai és az otthoni
erôszakról, ne az emberi jogok meg a nacionalizmus elméletérôl.
Az emberi jogok unalmasak. Kritizáljunk meg mindenkit. És
riportokat írjunk, ne értekezéseket. Fekete Éva
kicsit mulat magában, csóválja a fejét, a többiek
meg vannak fagyva: a kurvákról, emberi jogok helyett? Nem
volt sikerem.
Így hát kurvák
helyett meginterjúvoltam Szelényi Ivánt. Életem
legrosszabb interjúja. Szelényi Iván elnézett
a fejem felett, és arról beszélt, hogy végre
magára talált a Magyar Szocialista Párt, és
a munkásság ezt felismerte. Megszületett az ellenerô
a globális kizsákmányolással szemben. Stabilizálódtak
a választói rétegek. Higgyem el, a magyar demokráciában
öntudatra ébredtek az érdekek.
Ezt nem nagyon hittem el.
Nem úgy van inkább, hogy mindig elküldjük a francba,
aki éppen hatalmon van?
*
Nyár lett. A Tatai-tó
megbuggyant, Peer Krisztián megszöktetett egy egész
üveg Unicumot, öregedni kezdtünk. Egyre több a tiszteletbeli
tag, és egyre több a gyerek a focipálya szélén.
Unatkozunk egymással.
A JAK története
véget ért, számomra legalábbis, noha mintha
még szerkesztgettem volna egy darabig, ideiglenes megbízottként,
a JAK-füzeteket Gács Annával. A szerkesztési
munka java abban állott, hogy minden egyes könyvre beadtunk
három pályázatot, a Nemzeti Kulturális Alaphoz,
a Magyar Könyvalapítványhoz és a Soros Alapítványhoz.
Akkoriban ez még afféle rutin volt, szürke zakatolás,
mert évi nyolc könyvre mindig össze lehetett halászni
a három állami, illetve birodalmi forrásból
a pénzeket. Emlékszem, a JAK másik sorozata, a mûfordító
füzetek már nem boldogult – elôbb kellett volna belenézniük
a szürke zakatolás végén várható
színes fénybe, mint nekünk, „kortárs fiataloknak”,
a szabadságba, amely rövidesen eltörölt néhány
irodalmi speciest a föld színérôl. Meg kell mondjam,
szociáldarwinista szemmel nézve, megdöbbentôen
sok volt a túlélô. Nem ekkortájt akarták
kiköltöztetni a Magyar Írószövetséget
a Benczúr utcai épületbôl, elmaradt bér-
és rezsiszámlákra hivatkozva? Az irodalom mindenhol
a szûkös önkormányzati források jelentette
realitásba ütközött, és gyôzött
– ezt magyarázza el nekem egyszer valaki.
*
Kulcsár-Szabó
Ernô ihletésére mozgalom támadt a vidéki
ifjúság körében, letörendô az esztetizáló
lukácsista belvárosi tenyészetet, a reakció
fészkét, a megújulás, a valós irodalmi
rendszerváltás ellenségeit, akik mûvelt polgári
közönségrôl álmodoznak, ahelyett, hogy megértenék
az idôk szavát és a szakértelem imperatívuszát.
Én is ellenség
lettem. Még sose voltam ellenség addig, eléggé
megviselt, fôleg, hogy a belvárosi lukácsista tenyészetben
egyedül én voltam a belvárosi, és némi
apákfiúknagybácsik stílusú érvelés
után akár még lukácsista is, ily módon
különösen exponált helyzetben éreztem magam.
Ekkor gondoltam elôször arra, hogy Magyarországon most
egy ideig nem lehet majd élni.
*
Generációs
betegségem lett. Sirattam a generációmat, valamint
hittem benne. Minél kevésbé lehetett generációs
forradalmat remélni, annál inkább szorgalmaztam. A
Pepsi Szigetben láttam a jövô zálogát.
Meg lehetett érteni Tarlós Istvánt is, persze, de
nem lehetett megérteni azt a vakságot, amely a millecentenáriumi
ünnepségek utolsó pillanatban kiugró alvállalkozóiba
több bizalmat helyezett, mint kétszázezer Budapestre
áramló fiatalba.
Már megkezdôdött
az internet-korszak Magyarországon, bár nekem állandó
e-mailem csak októberben lett.
Augusztus 15-én El
Kazovszkijjal és Veér Andrással alkohol- és
drogmentes mámorban hablatyoltunk valamit a képtartás
elônyeirôl, gyér közönség elôtt,
Veér aztán
folytatta Pokornival, aki nagyon szelíden és határozottan
elvileg a nulla tolerancia elvét képviselte. Tanárbácsisan
kioktatott: szeretnéd te, ha gyermeked egyszer majd betépve
jönne haza? Mondtam, nem szeretném – bár egyszer mindent
ki kell próbálni –, de kétlem, hogy ebben a nulla
tolerancia fogja megakadályozni. Talán inkább ha idônként
érdeklôdöm a hogyléte felôl. Gondolja, az
emeli majd a magyar népesség morális öntudatát,
ha minden füvezôt bûnözônek nyilvánítanak?
Mindegy. Elveket képviselô
emberrel fölösleges vitatkozni, csak összezavarodik és
ideges lesz. Ideges is lett. Inkább elmentem dobolni az olajoshordókon.
*
Hôsi idôk voltak,
bár egyesek máris a fáradás jeleit érzékelték.
A Szigetrôl Bodoky Tamás és Új Péter
tudósította online az Internettót.
Idézek:
„1996. augusztus 15., csütörtök,
2 óra 30 perc
Kicsit késôn
jövök rá, de ilyen eseményrôl képtelenség
tudósitani. Aktualitásomat vesztem folyton. Ti. mindig történik
valami, képtelenség befutni az egész pályát.
Elterjedt, hogy a Prodigybôl
valaki meghalt, nem lesz koncert. Marhaság.
Aztán a vámosok
szaroztak a jövedéki engedélyekkel, megint majdnem bezárták
a piás helyeket (magyarul az egész kócerájt).
Állitólag
egy igazi magyar államtitkár felhívta a Gerendai Karcsit
(a Sziget fôszervezôje), hogy ô – mármint az államtitkár
– úgy tudja, hogy ezt az egészet a drogmaffia mûködteti.
Hát, kábé ennyit a magyar államtitkárok
értelmi képességeirôl.
Jut eszembe, becsöppetem
egy drogügyi vitába is, ahol Veér András, egy
tisztességes narkós és egy tisztességtelen
fideszes rágta egymás agyát. Szerencsére nagyon
kevesen jártak arra.”
Ennyit a színfalak
mögötti történésekrôl. (…)
*
Velencében konferencia
készült az európai ifjúságról.
Végigjártam öt középiskolát, és
teleszórtam a Szigetet a kérdôíveimmel, hogy
kiderítsem, mit tud és mit remél az ifjúság.
Lelkes voltam, ebbôl is látszik.
„Minden generációs
politikai erôfeszítés kudarcra van ítélve
ma amiatt, hogy az ifjúsági kultúra, ha van ilyen,
apolitikus vagy antipolitikus? Van generációs elem az egyik
vagy másik korcsoport politikai tudatában vagy tudattalanjában?
Érdeklôdnek a mai fiatalok a politika iránt? Van bármiféle
politikai identitásuk? Van »1989-es« identitásuk?
És utoljára, de nem utolsósorban: van bármiféle
európai identitásuk?”
Minderrôl nem tudtam
meg semmit a kérdôíveimmel. Azt tudtam meg, hogy mások,
a nálam tíz évvel fiatalabbak, már bölcsebbek
nálam. Nem politizálni akarunk, hanem élni. A fiatalság
még legalább tizenöt évig tart, addig nem érdemes
máson gondolkodni. Továbbtanulunk, külföldön,
ha lehet, utazgatunk, körülnézünk a világban.
Világnézetünket a Született gyilkosok és
a Holt Költôk Társasága határolja be. Ponyvaregény,
természetesen, azt említeni se kell. Olyanok vagyunk, mint
az egykori romantikus generáció. Cinikusak és szentimentálisak
egyszerre. Túl jón és rosszon, de még érettségi
elôtt.
3. Present perfect
Az évezred végi
bölcsesség azt súgja, hogy lett volna mire felfigyelni
pedig. Megannyi megkezdôdött ügy, amelyekkel mégsem
végzett a sikeresen felépített konfliktusmegoldó
gépezet.
Mindjárt februárban
a médiatörvény.
Idézek:
„Derûlátó
szkepticizmussal tekinthetünk a magyar médiatörvény
megvalósítása elé – hangzott el a kétnapos
budapesti nemzetközi médiakonferencián szombaton, Révész
T. Mihály kormányfô-tanácsadó zárszavában
– tudósít a februári Népszabadságban
Varsányi Gyula. – Az Európai Média Intézet
vezérigazgatója, Peter-Bernd Lange egyebek között
megjegyezte, hogy félô, a törvény olyan szigorú
követelményeket támaszt a közszolgálati
rádióval és televízióval szemben, hogy
nem tudják majd állni a versenyt a kereskedelmi partnerekkel.
A lengyel televízió felügyelôbizottságának
elnöke, Karol Jakubowicz úgy vélte, hogy a magyar törvény
bonyolultságának egyik oka a parlamenti erôk politikai
bizalmatlansága. A szakember feltételezi, hogy a pártok
által kijelölt kuratóriumi tagok politikai megfontolások
alapján fogják végezni munkájukat. A lengyel
szakértô kifejezte aggodalmát, hogy a magyar köztelevíziók
esetleg marginális szerepre kényszerülnek az új
kereskedelmi csatornák versenyében. Az angliai Független
TV Tanács fôtitkára, Michael Redley azt tette szóvá,
hogy a frekvenciák pályáztatása során
a közönség nem kap szerepet a döntésben: kik
kapjanak kereskedelmi rádió- vagy tévécsatornát.”
Már februárban
felmerül, hogy biztosokat kéne küldeni a közszolgálati
médiumokhoz, akik áttekintenék az átalakulás
gazdasági vonatkozásait. Székely Ferenc megbízott
tv-elnök cáfolja, hogy szét akarnák lopni a házat,
vagy hogy a külsô gyártásban készülô
produkciók vásárlása pazarló, netán
korrupcióra alkalmat adó gyakorlathoz vezetne.
Kósa Ferenc, a kulturális
bizottság alelnöke, erôteljesen támogatja a médiumok
pótköltségvetési igényeit. Potom 16 milliárd.
A médiatestületek meg alig nyolcszáz millióba
kerülnek. A demokratikusan ellenôrzött, közszolgálati,
kulturális értékeket ôrzô, magas szintû
tájékoztatást biztosító televíziózás
és rádiózás drága dolog. Olyan drága,
mondhatjuk utólagos bölcsességgel, hogy túl van
országunk jelenlegi szerény lehetôségein. A
tömegigényeknek is engedni kell, Friderikusz-show, Uborka,
Szerencsekerék – meg ahogy ugyanezek továbbszáradt
változatát manapság nevezik –, a tévé
a népé, és a nép nézettségi adatokból
áll.
A TV-kuratórium elnöke
Kovács András. Kovács András szeretne filmeket
csinálni, márpedig az állami támogatás
nélkül nem megy. Biztos, hogy ez összeférhetetlen
a médiakuratóriumi elnökséggel? Talán
mégsem. Kovács reménykedik, addig nem mond le, szeptemberben
törvényértelmezést kér Gál Zoltántól,
az Országgyûlés elnökétôl. Az összeférhetetlenség
nem egyszerû kérdés, ha van róla törvény,
akkor se tudjuk, mit tilt meg. Bármikor kiderülhet, hogy azt
is megengedi, amit tulajdonképpen megtilt, és fordítva.
Kitartás!
*
Uborkaszezon. Czeizel-ügy.
Azon tûnôdöm, ki indította el ezt az egészet?
És miért? Juszt László a Nyitott szájban
július 7-én? Mindenesetre Tamás Ervin már súlyos
enyjebejnyében részesíti a genetikusprofesszort, és
véleményezi, hogy nem lehetetlen, hogy Cz. zsebre dolgozott.
De, mint mondja, még ha nem dolgozott is zsebre, akkor is milyen
csúnya dolog ez.
Idézem:
„…a fenti kérdések
mögött ott a mai örökbefogadás megannyi anomáliája,
amelyet ez a történet is élesen megvilágít.
Nemcsak a bürokrácia lassúságát, az iszonyatos
hercehurcát, hanem azt a nagyon is prózai helyzetet, amelyet
vulgárisan úgy jellemezhetünk: lenne fizetôképes
kereslet, amely jelenleg – úgy, ahogy az életben szinte mindenütt
– kiskapukat nyit, ahelyett, hogy a nagyot tárná ki. Mindez
nem tesz fölöslegessé egy újabb kérdést:
mennyiben tartja etikusnak Czeizel, amit vállalt? Persze ez alól
a kérdés alól is kibújhat örökösen
hajtogatott refrénjével, miszerint ô a csecsemôk
javát tartotta szem elôtt. Ez a szívet melengetô
válasz érvnek nem elég. Az orvos-kutatónak
tudomásul kell ugyanis vennie, hogy ô és csapata egy
üzleti gépezet fogaskerekévé vált, olyasmibe
ártotta magát, ami messze kívül esik feladatkörén.”
Nyilvánvaló,
hogy Tamás Ervinnek Czeizel professzor örökbefogadási
segédkezésével kapcsolatban nem az esetleges jogi
gubanccal van baja. Az a probléma, hogy eme tevékenység
összefonódik a kizsákmányoló kapitalizmus
antidemokratikus, népnyomorító pénzéhességével.
Nem elég, hogy áru lett a kultúra, és fizetni
kell a fogászaton, de már az örökbefogadás
lebonyolítását is lehet üzleti vállalkozásként
ûzni. És ki jut ilyenkor gyerekhez? Természetesen a
gazdagok!
Nemsokára oda jutunk,
hogy ahogy más fogyasztási javakat is, a gyerekeket is az
alulfizetett tajvani sweatshopokban és elmaradott afrikai országokban
termelik majd amerikai exportra. Undorító. Holott a társadalmi
igazságosság azt kívánja, hogy szegények
és gazdagok egyforma eséllyel jussanak gyerekhez.
Akár ez volt Tamás Ervin fô üzenete, akár nem, hamarosan szövetségesre talált, és eme szövetséges, ha szabad ilyen erôteljesen fogalmaznom, a Népszabadság legrémesebb közléspolitikai fiaskójához vezetett. Minden kommentár nélkül közölték Téglásy Imre szociointerjúját „A magzat áráról”.
Hogy Dr. Téglásy Imre hogy keveredett össze a Baranyi („Baranyi”) házaspárral, akik egy gyermeküket Czeizel professzor segítségével nyílt örökbefogadással átadták egy magyar házaspárnak, önmagában is érdekes kérdés lehetne. Akkoriban történhetett, amikor Baranyiék feljelentették Czeizelt, amiért következô magzatformájú gyermekük kiközvetítésére – mivel változtak közben a jogszabályok – már nem vállalkozott.
Az interjú avagy jegyzôkönyv
kommentár nélkül jelent meg, és hosszasan taglalta
az örökbefogadási aktus pénzügyi vonatozásait,
említést tett Czeizel doktor által fedezett paraszolvenciáról,
a Czeizel hivatalában zajló árverés jellegû
alkudozásról, amelynek során Baranyi mama csak azért
nem fogadta el a jó másfél millióra szóló
amerikai ajánlatot „Marianntól”, mert nem akarta a gyermekeit
oly hosszú idôre magukra hagyni, és/vagy mert nem vihette
volna magával a férjét Kaliforniába. Nem világos,
hogy a két, ellentmondásosnak tûnô indok közül
Téglásy úr melyiket hitte el. Téglásy
úr, akirôl annyit tudhatunk meg a Népszabadságban,
hogy ô a szöveg „közreadója”, nem fektetett különösebb
hangsúlyt arra, hogy Baranyiék zavaros beszámolóját
néhány jólirányzott kérdéssel
informatívabbá tegye.
Megelégedett azzal,
hogy Baranyiék és az örökbefogadók kivételével
minden (vélt) közremûködô orvost és
jogászt néven neveztessen a szövegben, lehetôleg
valamilyen összeg társaságában.
Mint a hamarosan következô
cáfolatokból és a Népszabadság ellen
indított perekbôl kiderül, a megnevezett szereplôk
jelentôs része nem volt szereplô, és ezt Téglásy
úr akár még tudhatta is, mert felvilágosították
róla a megkérdezettek.
Érdekes, hogy ekkor
senkinek sem tûnt még fel Körmedy-Ékes Judit közremûködése,
valamint az a szövegben nyilvánvalóan megfogalmazódó
vád, amelynek következtében most Körmendy-Ékes
Judit bírósági eljárás elébe
néz, hogy ti. Baranyiné Tündér Ilona zökkenômentes
kórházi elhelyezése érdekében valaki
– nem ô – aláírt a nevében egy bejelentkezési
lapot.
Még érdekesebb,
hogy senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, miért
szívügye Téglásy Imrének a sztori ilyetén
kiteregetése. Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni,
kicsoda Téglásy Imre, aki ily hirtelen Tamás Ervin
támogatására sietett (avagy fel lett karolva az elôbbi
által, miután „interjújával” hiába házalt
az úgy látszik jobb ízlésû Magyar Nemzetnél).
Idézek a Magyar Életvédô
Honlap egyik oldaláról:
„Mi is az az Alfa Szövetség
Az Alfa Szövetség
1999 tavaszán ünnepli 3 éves születésnapját.
Az eltelt idô alatt 9567 eset került a forgalmi naplóba:
ez többek között titkolt vagy szociális válságterhességet
viselô anyák, szétzilált családok, veszélybe
került gyermekek sorsának megnyugtató elrendezését
is jelenti. Mindezt önkéntesen és szabad idejükben
végzik az ún. »Alfa-hangok«.
Milyen céllal alakult
az Alfa Szövetség? Tisztességes jó szándékú
emberek hozták létre, mert megrendülve látniuk
kellett, hogy évente egyre több újszülött
fejezi be alig megkezdett életét méltatlan módon,
vagyis szemeteskukákba hajítva, reklámszatyorba rejtve,
elhagyatva… Mindezek közben mások, akiknek nem súlyos
teher, hanem édességes kincs lenne a gyermek, évekig
hiába várják, hogy örökbe fogadó
szülôk lehessenek, bár a korai kötôdés
érdekében – a magzati vagy újszülötti életkorú
gyermekek létérdeke, hogy mielôbb szeretô karokba
kerüljenek. Tevékenységünk törvényes
keretek között folyik és minden anyagi érdektôl
mentes. Még az ún. költségtérítés
fogalma sem árnyékolhatja be munkánkat…”
Az Alfa Szövetség
tehát a Czeizel-ügy kipattanása elôtt néhány
héttel vagy hónappal alakulhatott, és mindenben osztja
Czeizelék örökbefogadási politikáját,
egy kivétellel: hogy a közvetítés a keresztény
szellemiség jegyében történik, és éppen
ezért bármiféle személytôl személyig
tartó pénzmozgás kizárt.
Képzeljük el
most Baranyiné Tündér Ilonát (Téglásy
úr találmánya a név), amint Czeizel doktor
elutasítása után kétségbeesetten körülnéz,
hol lehetne mégis elsütni ezt az újabb gyermeket. Eljut
talán az Alfa Szövetséghez, amelynek Téglásy
Imre egyik szervezôje, folyóiratának szerkesztôje.
Itt meginterjúvolják. Az interjú során Baranyiné
megdöbbenten értesül róla, hogy az Alfa Szövetségnél
nem jár pénz a gyerekért. De hát a Czeizel
doktor nyolcszázezret ígért! Az a Mariann pedig (mint
kiderül, Gáti Mariann sosem járt a NEVI-ben, tehát
Baranyiné, fûzzük tovább a lehetséges mesét,
a hatás kedvéért integrálta ôt is, meg
a másfél milliót, a történetbe) még
többet is ígért! Baranyiné fel van háborodva.
Az az elôzô pénz már mind elment! Hát
nem érti a Téglásy úr, hogy szegény
embereknek bizony jól jön az a pénz?
Téglásy úrnak, érti-e vagy sem, elvei vannak. Kikapcsolja a magnót, leíratja a szöveget, tesz néhány nem túl invesztigatív látogatást néhány megnevezett személynél, majd körbeházal a dokumentumával. És lám, van rá fogadókészség. Az Alfa Szövetség és a Népszabadság közös együttmûködéssel erkölcsi fertôbe mártják Czeizelt és a családtervezés új koncepciója nevezetû programot.
Ez persze csak mese. Én találtam ki az egészet.
György Péternek, aki természetesen már ekkor megszólal (és már ekkor is médiatanácsadó, csak éppen az ügy egy másik szereplôje környékén), 1996-ban még nem jutnak eszébe személyiségi jogok. Az jut eszébe, hogy miért nem szólítják fel Czei-zel Endrét, miniszterén keresztül, lemondásra az újságírók, ha egyszer közpénzekbôl ad örökbe gyerekeket. A dolog non sequiturnak látszik. Mindegy, a lényeg, hogy a lelkiismeret sose hallgasson.
*
Nyár vége felé
járunk. Nem sikerül tévéelnököt választani.
Túl demokratikusan próbálkozunk. Módosítani
kéne a médiatörvényt, egyrészt törvénybe
iktatni az állami támogatást, másrészt
meg redukálni a demokráciát a kuratóriumokban.
A kétharmados szótöbbség délibábos
álom volt, tisztára mint az alkotmányozás.
Legyen egyszerû többség, azon belül pedig döntsön
a kormányoldalról delegált elnök. Tulajdonképpen
ez esetben, már ha pártszerûen szavaznak a delegáltak,
az ellenzékre nincs is olyan nagy szükség. Mint Krajczár
mondja, bár aligha erre gondolt, meg leszünk lepve, kik hajtják
végre kiknek a vízióit.
Haraszti Miklós nagyon
fel van háborodva „Horn Gyula kicsi puccsán”.
Idézem:
Népszabadság,
július 11.
„(…) A bizalom elleni vétek
legtöbbször nem siklatja ki magát a demokráciát,
sôt éppen általa nyeri el büntetését.
Ám e mostani csíny nem kevesebbet vett célba, mint
az éppen eredményre jutó összpárti alkotmányozást.
Ez régi demokráciákban is magának a rendszernek
a fiaskója volna. A mi megegyezéses, alkotmányközpontú
átalakulásunkban egyenesen azt célozta az egyezségszegés,
hogy ne készüljön el a rendszerváltás végleges
alkotmánya. (…) Most júniusban (…) a korporatív szárny
követelésére a rendszerváltás alkotmányával
szakította meg a szolidaritást a szocialisták vezetôsége.
(…) Ha a rendszerváltás tovább halad, és megegyezéses
marad, nem kaphat alkotmányi szintû megtámogatást
a korporációk hatalma. Ezt az alájuk tartozó
szakszervezeteknek egyébként szükséges társadalmi
szerepe sem indokolja. Látszólagos civil jellegükkel
szemben bürokráciájuk ma már a maradék
állami szektor egyetlen folytonos kötôszövete. Érdekvédelmi
munkájuk politikai alkudozás az adófizetôk pénzének
felosztásáról, amit valaha az állami vezetôk
folytattak le egymás között. (…) Van alkotmányozási
kényszer? Sokan hiszik persze, hogy ez nem szükségszerû.
(…) Sajnos rosszul mérik fel a kárt. (…) Ha megbénítják
a közös munkát, azt nem alkotmányozási szünet,
hanem erôpolitikán és revánson alapuló
folytonos alkotmánymódosítási harc váltja
fel. Hornék manôvere kivételes kegyelmi állapotot
szüntetett meg.”
Kivételes kegyelmi
állapot. Rendszerváltó szolidaritás. Éppen
ezért lépett be az SZDSZ, a liberális, az önkorlátozó,
az elvi alapokon álló erô a koalícióba
– hogy ezt létrehozza. Így gondoltuk.
Egy kis értelmiségi
kontroll az osztogató-fosztogató etatista-korporatív
állam felett. Liberális ellensúly, amely meg tudja
különböztetni az „álcivilt” a „civiltôl”, a
jogállamot megalapozó alaptörvényt az „erôpolitikán
és revánson alapuló folytonos alkotmánymódosítási
harc”-tól. Ez lett volna a koalíció értelme.
Haraszti szövege persze nem csak Hornnak szól, vagy a szocialista partner kevésbé liberálisbarát köreinek. Haraszti szövege Tölgyessynek is szól, aki tíz nappal korábban hosszú értekezést jelentetett meg, szintén a Népszabadságban, „Az alkotmányozás veszélyei” címen.
Idézek:
„A tárgyalásos
átmenet számos elônnyel járt, de következményeként
a magyar közjogi fejlôdés a folytonos alkotmányozás
pályájára sodródott. A világ nemzeteinek
históriájában az új alaptörvény
megalkotása rendszerint a politikai fordulatot közvetlenül
követô idôszakban történt. Az új elveken
alapuló konstitúcióért viselt felelôsség
az eltérô nézetek képviselôit általában
néhány hónap alatt megegyezésre szorította.
Az alaptörvény szentesítésével az alapítók
nagy egyetértését rövidesen felváltotta
a kormány és az ellenzék vetélkedése.
A kormánytöbbség hatalomgyakorlásának
eredményességében, az ellenzék másságának
felmutatásában vált érdekeltté. A demokratikus
fordulat után hat esztendôvel egyszerûen elmúlt
az alkotmányozás ideje. Jó volna megállni.
(…) A széles konszenzuson nyugvó folytatás láthatólag
meglehetôsen korlátozott mértékben teszi lehetôvé
a fennálló alaptörvény megváltoztatását,
a csupán kétharmados döntéshozatal viszont meglehetôsen
éles konfliktusokat keltene. Az alapos újraszabást
igénylôk kizárólag kétes alkalmi szövetségek
kötésével lennének kielégíthetôk.
Egyáltalán nem bizonyos, hogy az új alaptörvény
tartalmilag is jobb lesz a jelenleginél. Semmi garancia nincs arra,
hogy a végsô döntést meghozó népszavazáson
az állampolgári részvétel meggyôzô
legitimitással ruházza fel az új alkotmányt.
Lehet itt még parlamenti kivonulás, bojkottfelhívás.
Az alkotmányozás mégoly jelentékeny erôfeszítések
esetén is jobbára csak további ütközéseket
és kevés politikai sikert ígér.”
1996 van. Nincs kegyelmi állapot. Nincs rendszerváltó szolidaritás. Pártok vannak, szövetségek, jobb és rosszabb egyezkedések. A politika ideje. És aki ezt nem veszi észre, az hamarosan eltûnik majd a színrôl, mert nincs a politika számára mit kínálnia.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu