„A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe...”
Terka szavalt a nagy szobában.
Akkora átéléssel, hogy beleborzongtunk.
„Minden, minden a régi,
De én hol élek,
járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.”
Nem bírtam minden
sorra figyelni.
„...Én a bolondos
zajnak,
Én a cifra városnak
Vagyok a kóbor lelke...”
Nem tudom, mi történt velem. Engem vers így még nem ragadott torkon. Talán, mert Ady-kötetem még nem volt. „Korai”-nak gondolta édesapám. Mészáros doktoréknál, a szomszédban, Imre bácsi elzárva tartotta a lányunokái elôl, a nagy tálalószekrénynek abban a felsô részében, ahol az italospalackokat. Pedig Pötyi három-négy évvel öregebb is volt nálam.
„...Óh kapj fel innen,
Város,
Ragadj el innen, Város:
Kik messze kiröpültek,
Sohse térjenek haza
...”
Biztosan volt, ami kiesett.
Nem bírtam minden sorra figyelni. Ami nem hozzám szólt,
az elveszett. Igaza van – gondoltam dacosan. – Én sem akarok visszatérni
soha.
Még nagyon közelrôl
láttam édesapámat, amint kimegy a ház elé,
leszereli a falról az ügyvédi névtábláját,
visszajön, behúzza maga mögött a kovácsoltvas
kaput, és egy hatalmasat rúg a névtáblába.
Még nagyon közel
volt minden.
„Ha Spitzer Jutkának
jó, neked is jó lesz” – mondta anyám, és ez
attól fogva megfellebbezhetetlen maradt. Amikor felhozott körülnézni,
s tudtam, hogy ott hagy: teljesen zsibbadt voltam. Búcsúzásunk
végén, hogy mégse menjen el megnyugodva, kis dühös
sírást hallattam.
Batóné meg
akarta simogatni a fejemet, de:
– Hozzám ne tessék
érni! – sziszegtem.
– Te hogyan kerültél
oda? – kérdeztem évtizedekkel késôbb Jutkát.
– A Groszmann Zsuzsi miatt
– felelte. – Zsuzsi hazajött Ausztriából a szüleivel,
az apja meghalt még Budapesten flekktífuszban, az anyja még
hazament... Abádszalókra... és ott... Már bennük
volt a betegség... Zsuzsit a nagynénje, a gonosz René
cselédsorban akarta tartani. Akkor Groszmann Sándor, egy
másik nagybácsi, aki a JOINT fôtitkára lett,
bevitte Zsuzsit az akkoriban létrehozott Szenes Anna Leányotthonba.
Zsuzsival együtt én is bementem, de alig két hónapig
voltam ott, Zsuzsi kivándorolt Palesztinába, én meg
hazajöttem Kunhegyesre, készülni az érettségi
vizsgámra.
Záporoztak ránk
– elzártságunkban is – a pesti hatások. „Úgy
hívták, hogy Szentimentál Dzsóni – londoni
volt ô, nagy vagány...” A rádiót nem engedte
szólni Erzsi néni, hát bekúszott a dallam az
ajtóréseken. Ritka kimenôinken láttuk is a jampeceket,
vastag nyers gumitalpú cipôikben, kitömött vállú,
kockás zakóikban, feltûnô „amerikaias” nyakkendôikkel.
Némelyiken zöld pálma ringott kék ég alatt,
kék víz felett... Egyik társnônket, akit Lampel
Évának hívtak, a „korszellem” hatására
„Jampi”-nak kereszteltük át. Nagydarab lány volt, kissé
tenyeres-talpas, mégis ugrattuk. Egy másik, sokkal csinosabbik,
a „Miszter” gúnynevet kapta, alighanem ugyancsak valamelyik halhatatlan
korabeli slágernek köszönhetôen.
A dalok... a legkülönbözôbbek
voltak a dalok. Ekkoriban ismerkedtünk meg Schneider Fánikával,
aki, mint ismeretes, „azt mondta, / nem kell néki piros szoknya.
/ Inkább kell neki gigerli, / Aki ôtet ingerli.” A gigerlit
valahogy olyannak képzeltem el, mint a jampikat, akik izzadtan ropják
a szvinget kimenôs hentes- és mészárostanonc-öltönyeikben.
Engem más foglalkoztatott.
Az olyan fájdalmas dallamok, mint abban a dunai révész
általi visszautasításban: „Nem megyek én, nem
megyek, / Mert nagy zaj kél a Dunán, / Mert nagy zaj kél
a Dunán...” És azt is roppant érdekesnek találtam,
hogy „zaj”-nak nevezi a jégzajlást, ezek szerint a jégzajlás
– amelyet sohasem élhettem át a mi Holt-Tisza-águnk
partján – nagy zajjal jön, egymásnak ütközô,
egymásra torlódó jégtáblák iszonyú
zörömbölésével, égi háború
szintû vízi szenzáció... S egyre csak azon töprengtem,
hol tanulhatnám az ilyesmiket, az ilyen összefüggéseket,
amik engem igazán érdekelnek, miközben tudtam, hogy
a tanulásomnak befellegzett. S miközben látni véltem
magam elôtt Schneider Fánikát mint sokfodros piros
szoknyába öltözött, spanyol szépséget
hervadtan haldokolni valamelyik vad, rámenôs, hawaii nyakkendôs
brutalizátor karján, tûnôdve hallgattam a szovjet
slágereket, amelyek a Szovjetuniót soha meg nem járták,
csak úgy tettek, mintha onnan jöttek volna, s ilyen csacskaságokat
hoztak útravalóul, mint „Messze távoli hómezôn,
/ Hol a szél muzsikál, / Fenn a vártán, a hegytetôn
/ Két muzsik diskurál…”
S minden hivatalos tiltás
ellenére – mert a politikát ki kellett rekeszteni a Szenes
Anna Leányotthon villafalai közül – jöttek a kommunista
párt indulói, a „Vörös Csepel, vezesd a harcot!
/ Váci út, felelj neki!” és jöttek a cionista
mozgalom dalai:
„Tel-Avivban minden van,
ami másutt nincsen,
levegôt és
vizet is
kaphatsz csupán ingyen.
Dolgoztunk mi már
másnak eleget,
alijázzunk, és
az utunk
Erecbe vezet!”
És erre hóráztunk, ami viszont a jugoszláv felszabadító hadsereg táncai közül szivárgott be. (A hórát késôbb zakatolássá minôsítették át.) Hogy hol körtáncoltunk? Természetesen ott, ahol fiúk is akadtak: a Molnár utcai plúga udvarán.
Palesztina földjén
kevés volt a lány. Elôfordult, hogy az egyik fiú
– ez talán az egyik kirándulásunkon történt,
a Hármashatárhegyen – mellém szegôdött
és hosszan fejtegette, hogy tekintsem kvázi honleányi
kötelességemnek, hogy kivándorlok (ahogy ô mondta:
„alijázok”). „Félre ne érts, nem azt mondom, hogy
velem gyere, bár én szívesen fogadnálak, de
nem errôl van szó – magyarázta –, hanem arról,
hogy javítani kell a statisztikai arányokon. És ha
Te tudnád, mekkora körülrajongásban van ott része
egy szép leánynak!” – Fátyolos szemmel, ábrándosan
nézett a szemembe. Azután megzabolázta tekintetét,
ajka is elkeskenyedett. – „Különben is bolond ember az – tette
hozzá –, aki fát a más földjébe ültet.”
Milyen különbözôek
voltak a fiúk is! A diákszálláson – mert hiszen
az volt a Molnár utcai „plúga” – emeletes ágyakon
aludtak, készültek a vizsgáikra és az elmenetelre
– ahogy ôk mondták: „Erecbe”. Elôadták, hogy
az alijázás korántsem veszélytelen, hajókról
regéltek, amelyek emberrakományát „a britek” (így
mondták, s nagy indulattal) nem engedték kiszállni,
így azután a tengerjárók látszatra visszafordultak,
ám az éj leple alatt ismét visszatértek, látótávolságon
kívül lehorgonyoztak, és a titkos bevándorlóknak
úszva kellett elérniük valamely biztonságosabb
öböl partját. Nem tudtam, mennyire kell komolyan venni
ezeket a rémtörténeteket, vajon nem csupán saját
romantikus arcélüket festik-e át még merészebbre,
még nemesebbre? Volt fiú, aki egyáltalában
nem törôdött velünk, a Szenesbôl belátogató
lányokkal, mondhatnám, ránk sem hederített,
csak hevert a priccsén és nagy könyvbôl imádkozott
vagy szótárból tanult. (Ismert tolmács lett
késôbb belôle, tudott hat-nyolc nyelven – és
nem ment ki.) Egy másik örökké csak a rajztömbjével
bajlódott, bármelyikônk alkalmas volt neki arra, hogy
a szénrajzait, vízfestményeit mutogassa – és
elismerést zsebeljen be: az volt az érzésem, maga
is bizonytalan a „mûvei” megítélésében,
mint ahogy én is az voltam, amikor megnéztem a dolgait. Volt,
aki bevallottan bachurára vadászott, vagyis szeretôre,
azt gondoltam, elôre be akarja biztosítani magát, nincs
kedve egyedül kimenni (és abból a kevésbôl
válogatni próbálni már Palesztina földjén).
„Akarod, hogy a bachurod legyek?” – kérdezte izgatottan az egyik,
nagyon élénk piros ajkú srác, s legközelebb
és azután megint megkérdezett, látszólag
elfelejtette, hogy kosarat kapott már. Szegény fiúk,
érzékeltem, hogy senkijük sincs az égadta világon,
az, aki nem volt „hithû” cionista közülük, ezért
is ment el (s jött vissza közülük késôbb
nem egy, igaz, a meggyôzôdéses cionisták közül
is).
Volt köztük egy
kölök – lehetetlen volt észre nem vennem, hogy kerülget
engem. Feltûnôen csinálta, mindig oda akart ülni
a közelembe, moziban is voltunk csapatostul, ott is, de sokszor igyekeztünk
ki a levegôre, a budai hegyekbe – ott is. Fiatalabb volt nálam
két vagy három évvel, már ez is sértett
– mit akar tôlem ez a taknyos? Én még abban a hiszemben
nevelôdtem, hogy az ideális korkülönbség
kilenc év a férfi kárára, a nô javára!
Egyszer aztán, talán a Gellért-hegy valamelyik szúrós
bozóttal telenôtt lankáján megkért, hogy
jöjjek el vele egy kicsit odébb. S kicsit szigorúra
sikerült kérdésemre, hogy mit akar, kérdéssel
felelt, de szinte nyöszörögve: „Nincs egy kis klópapírod?”
Nagyot nézhettem
„hódításomon”. Azt hiszem, szó nélkül
ott hagytam. Pedig neki nôvér kellett volna és anya
– no de ehhez én nem lehettem még elég okos. Tizenöt
éves voltam.
Hírlett, hogy az egyik
fiúcsapat hamarosan elmegy. Kértük, hogy kimehessünk
elbúcsúztatni ôket, de nem engedték. Megint
csak regéltek valamit különleges veszélyekrôl,
s arról, hogy hajnalok hajnalán indulnak, különvonat
jön értük, s összevissza beszéltek, hol azt
mondták, hogy Bécs felé indul a szerelvény,
hol azt, hogy Bukarestnek megy. Orosz katonák ôrzik a vonatot,
ezt is megsúgták, pénzzel, itallal, napcsikkal megvesztegetett
kis ruszkik, már csak ô miattuk sem lehet kimennünk a
pályaudvarra, búcsúkendôt lobogtatni, és
különben is, mi szenesanikósok az igazak álmát
fogjuk még aludni akkor, egyikünknek sem fog vérezni
a szíve.
El is tûnt, mint szürke
szamár a ködben, az egyik csoport. Valahogy nem tudtuk tragikusan
felfogni. Még itt volt a diákszálló népességének
másik fele, sôt, többen, hisz azok is maradtak, akik
nem szándékoztak elmenni Izrael földjére. Még
táncoltunk a szobákban és a keskeny, magas belvárosi
udvaron:
„Jaj-jaj-jaj-jaj, jajja-jajja-jajja-jaja...Jaj-jaj-jaj-jaj,
jajja-jajja-jajja-jaja...”
Még énekeltük,
hogy
„Bén-áhárim,
bén-áhárim...”
Körben álltunk,
tapsoltunk. Azután párt szakítottak közülünk
a fiúk maguknak, s egymásba karolva, majd kart cserélve,
kettesével jártuk:
„Hoj-hoj-hoj-hoj, hoj-hoj-hoj-hoj...”
Még szavalt Terka
a nagy, agyonfüstölt szobában, még hallottuk nemegyszer
a csapat egyik vezetôjének, Baruchnak a furcsa mondatkezdéseit.
Mert, valahányszor kérdeztünk tôle valamit, kissé
nyakatekert módon szeretett válaszolni. Azt kérdeztük,
milyen lesz neki ott? Azt felelte: „Bár amilyen jó!” És
hozzátette, jiddisül: „Allen jidischen Kindern gesagt!” („Minden
zsidó gyereknek kívánom!”) Ha azt kérdeztük,
hogyan képzeli ottani elhelyezkedésüket, lelkesen válaszolta:
„Bár ahogyan el leszünk rendezve!” Ilyet is mondott, már
nem tudom, mire: „Bár amennyire!” Biztos vagy benne, hogy neked
ott jó lesz? – kérdeztük. „Nanáci, vadkacsa!”
– felelte.
Elutazásuk elôtti
napon odalépett hozzám. „Akarsz a bachurám lenni?”
– kérdezte, számomra váratlanul, és immár
teljesen értelmetlenül. A tekintetében volt valami ijesztô.
Nem tudtam eldönteni, stupid-e vagy halott.
A tanáraink között
különleges helyet foglalt el egy anya meg a lánya. A mama
volt a szabásztanárnônk, régi nagy szalon egykori
tulajdonosnôje, mindenkihez egyformán kedves, vagyis távolságtartó
idôs asszony, immár fûzôs, magas szárú
cipôben járt, ha járt, mert nehezére esett a
járás. Helyette a munkánkat a lánya ellenôrizte,
ô ment géptôl gépig, asztaltól asztalig,
ô kevésbé volt távolságtartó,
ellenkezôleg, szívesen barátkozott volna velünk.
Történeteket mesélt egykori kuncsaftjaikról,
a szép Apponyi Geraldine grófnô, Zogu albán
király késôbbi hitvese például náluk
vett – ahogy ô mondta: „tôlük kapott” – egy fehér
vászon kabátkát („dzseket”-et ), Reményi-Schneller
pénzügyminiszter kövér felesége egy „pazsett”-tel
hímzett fekete estélyit, és így tovább.
A barátkozásnak velünk azonban olyan modorbeli akadályai
voltak, mint az a tény, hogy a centimétert például
„szanti”-nak mondta, s egyáltalán szörnyen affektált.
Párizsról is szeretett mesélni, a francia „bon ton”-ról,
hogy ott például, ha egy lépcsôn megyünk
felfelé vagy jövünk lefelé, és szembejön
valaki, illik megállni és azt mondani: „Pardon, madame” vagy
„Pardon, monsieur”...
Több se kellett Ábrahám
Rózsinak! Ô volt a legkisebb köztünk, az auschwitzi
Kinderlagerbôl szabadult, egy örökké mosolygó,
igazán szeretetre méltó lány. Rózsi
elôadta nekünk a viccet a nyuszi papáról és
a nyuszi fiúról. Ezek ketten fogadást kötöttek
egymással, melyikük bírja tovább szusszal...
a szerelmi aktust. Szépen sorba állították
egy mezôn a nyuszi hölgyeket, s elindul a sor egyik végérôl
nagy szuszogva, mint egy vén vicinális, a papa:
„Merszi... Mádám...
merszi... Mádám... merszi... Mádám... merszi...
Mádám...”
Elindul a sor túlsó
végérôl gyorsvonati sebességgel a fiú:
„Merszimádám-merszimádám-merszimádám-merszimádám-merszimádám-pardon,
Papa, merszimadam-merszimadam...”
Persze, dôltünk
a röhögéstôl. És amikor a szabónô
leánya legközelebb megint azt mondta a centire, hogy „szanti”,
akkor egy csapásra eszünkbe jutott a vicc, és csillapíthatatlan
nevetésben törtünk ki. Botrány lett belôle,
a megsértett szabásznô behívta az igazgatónôt.
– Ezek nem úri lányok
– panaszolta.
Mi persze ezen is csak nevettünk.
Egyedül Ábrahám Rózsival lett baj, akinél
a kacagás kisvártatva fuldokló zokogásba ment
át, éppoly elállíthatatlanba:
– Nem elég – kiáltotta
–, hogy az ember megjött Auschwitzból, még jól
neveltnek is kell lenni?!
Még jól neveltnek is kellett lenni. A szombat vagy vasárnap délutáni teadélutánokon a budai izr. nôegylet hölgyeivel még udvariasan társalogni is kellett. Gyûlöltem ezeket a hölgyeket, elképzelem, milyen komor, elutasító tekintettel szolgáltam fel nekik a teát vagy kávét és tejszínhabot. Pedig tudtam, hogy az ô jóindulatukon sok múlik, némelyikük még személyes anyagi áldozatot is vállal némelyikünkért, ennek ellenére képtelen voltam másra gondolni, mint a sors kivételes igazságtalanságára: „Amiért nektek nem ölték meg az apátokat... – gondoltam sötéten –, amiért nektek nem fosztották ki az otthonaitokat... amiért rátok már nem került sor és hozzátok isten-tudja-miért kegyes volt az élet... azért csörgethetitek itt az arany karpereceiteket...”
Persze, elôfordult,
hogy játszottunk. Pöttyös Magda volt a nagy közös
játékok szervezôje a hodályban, maga köré
gyûjtött mindenkit, akinek kimenôs napon nem volt hova
mennie. Egy alkalommal a fiatalabbik szabásznôt utánoztuk.
– Mert amikor még
végekben állt nálunk a szövet és a selyem
a rögálokon... – kezdte valaki abban a jellegzetes, nagyzoló
modorban,
– Nagyon magas volt a rezsi,
akarom mondani: rözsi... – folytatta álmodozó hangon
valaki más,
– De egyszer csak megjelent
egy olyan reprözantatif hölgy, mint például Edelsheim-Gyulai
Ilona, az ifjú Horthyné...
–... és azt kívánta,
mi röalizáljuk a vágyait...
–... és csináljunk
neki egy komplét bársony röverrel...
–... hogy a sarki röndôr
is hasra essen, ha meglátja...
–... rönöszansz
stílben legyen...
–... rönöszansz
rödiküllel...
–... és a röndôr
hasraeséssel röagáljon...
–... és azonnal rötúrjegyet
váltson magának Túrkevére – kiabálta
Terka,
–... hogy ott kirohanhasson
a röterátra... – visította, már alig bírva
magával a röhögéstôl, Weiszberger Éva,
–... és azt elfelejtettük
mondani, hogy rölíf-szövésû volt az a bársony...
– mondta Pöttyös Magda, fejét komoran csóválva
a nyilvánvaló mulasztás miatt, majd rám szólt:
– Marika, te is mondj már valamit!
– Röcefice-bumm-bumm-bumm!
– mondtam én.
Máskor is játszottunk.
Ország-várost. Barkochbáztunk. Énekeltünk.
Terka szavalt. Táncolni tanítottuk egymást. Akadt,
aki zongorázott. (Talán a Miszter, nagy lendületû
keringôket, lassú angol keringôket, vidám foxtrottot.
Engel Márta, egy dundi nagy lány csak egy dalt tudott klimpírozni,
azt viszont a végtelenségig nyûtte: „Hullámzó
Balaton tetején...”)
Én is tanultam zongorázni
otthon – és a Szenesben felejtettem el. Egy ujjal sem voltam hajlandó
érinteni a billentyûket.
A felvágást
nem bírtuk elviselni. Mirólunk valószínûleg
sok mindent lehántott a deportálás.
Emlékszem, milyen
csodálkozva néztem – Budapestre visszakerülve – a magas
sarkú cipôkben billegô, pipiskedô nôket.
Ez még van, ezt még lehet?
Szerényebbek lettünk.
A sorsunk is szerénységre nevelt. Segítséget
szinte nem kaptunk sehonnan. JOINT-csomagok jöttek ugyan, de csak
nagy néha. Ma sem értem: kinek adtak, ha a saját árváiknak
nem adtak?! És amit adtak: mintha Amerikában – mert hiszen
onnan került hozzánk, ottani gyûjtés nyomán
az a sok rissz-rossz rongy – csak arasznyi derekú, nádszál-királykisasszonyok
éltek volna, akik civilben bártündérek, mert
olyan cipôkben jártak, tizenkét centis sarkokon? Mi
normál lányok voltunk, ha akadt is köztünk egy-két
kövérebb vagy nagyobb darab – és nem lehetett a csomagokban
egy ruhát találni, ami alkalmas lett volna ránk. Szabad
idônkben két-három ruhából vágtunk
sávokat és varrtunk magunknakvalót, varrni tanultunk
ezáltal is, ha ösztönözni akartak volna minket, készakarva,
sem tehették volna jobban... de kétlem, hogy ez volt a cél.
Amit kaptunk, az válogatatlan vagy válogatott rongy volt,
felfoghatatlan, de igaz.
És különben
sem számíthattunk semmi segítségre. Az egyik
társnônknek, aki húszévesen, fogak nélkül
jött meg Auschwitzból (a vitaminhiánytól két
foga lógott fent, két foga mozgott lent), az egyik budai
izr. nôegyleti hölgy csináltatta meg a fogait, hivatalos
lehetôség erre sem volt.
Ezért nem értem
soha azokat a gyôzelmi jelentéseket... de bizonyára
igazságtalan vagyok. Elvégre az egész eltartásunk,
napi háromszori kosztunk, sôt talán tízórai
kenyér és uzsonna is volt, a JOINT-ra hárult, a házat
is fenn kellett tartani, igazgatónôt, konyhafônöknôt,
kertészt és fûtôt fizetni, tanárok jártak
ki hozzánk, mi bejártunk a városba tanoncképzôbe,
villamosjegyre se lett volna pénzünk!
A házat be kellett
rendezni. Nagyjából egyforma ágyak, ágynemû,
varrógépek, asztalok, székek (mindenki ágya
mellett is egy szék), hálátlan vagyok. Valami szekrény-rekeszünk
is volt, nyilván. Polc a kofferünk alá. Konyhaberendezés,
fôzôedények, evôeszközök, tányérok,
bögrék. Finomabb étkészlet a budai izr. nôegylet
zsúrjaira. Egyenkötény. Zongora. Bár az inkább
– emlékezni vélek – az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának
ajándéka volt.
Ruháskosarak, mert
ruháskosárban hordtuk a vasalnivalót, a kertben kifeszített
köteleken leszáradt ágynemût, fehérnemût.
Ruháskosárban hordtuk az uzsonnát, tízórait...
Biztosan igazságtalan
voltam.
Mert a körözöttet
ki adta az uzsonnánkhoz? .
És a zsemlét
a körözött alá?
És a kést,
amivel a zsemlét kettévágtuk, megkentük?
És a negyed papírszalvettát
a körözöttes zsemléhez?
És az ollót,
amellyel a papírszalvettát négyrét vágtuk?
Büntetésül
százszor le kellene íratnom magammal.
Sok évvel, évtizedekkel
késôbb véletlenül megismerkedtem a JOINT egykori
vezetô pszichológusával. Öreg ember volt már,
finom öregúr.
– Járt kint a Szenesben?
– kérdeztem tôle.
– Nem. Miért, kellett
volna?
És akkor megéreztem,
hogy egy pillanatra visszatér a „szenesanikós” nézésem.
Nekem rosszabb évem
volt az, amit a Szenes Annában eltöltöttem, mint maga
a deportálás. Mert odakint az ember úgy volt vele
– még a magamfajta, már tizenhárom éves, koraérett
gyerek is –, hogy vagy túléli, vagy sem. Vagy megölik,
vagy sem. De hazajönni – ez azt a reményt táplálta
bennünk, hogy a régi otthonunkba haza. Az egykor volt otthonba.
Mindenki a plüss díványpárnájára
vágyott, nebbich.
Megmaradt egy csoportkép,
itt van a kezemben. Nem szabályos csoportkép, elöl guggoló
legkisebbekkel, hanem össze-vissza, ahogy épp beterelôdtünk,
amikor megjelent egy fényképész. (Valami keveset fizetni
kellett érte – nekem annyi zsebpénzem sem volt otthonról,
hogy akár két forint negyvenet kiadjak. A képet évtizedekkel
késôbb másoltatta le nekem Nusi.)
Nem volt könnyû
megtalálnom rajta magamat. Kissé el is bújtam, talán
nem is akartam rajta lenni. „Nem ér a nevem.” Közömbös
volt számomra, hogy látszom-e.
Aztán egyszer csak,
sok lányfej mögül, rám nézett egy szempár.
Szomorú, tompa szemek. Fénytelenek. Az vagyok én.
Akad, aki mosolyog.
Negyvenhárman vagyunk
rajta – plusz középen a Batóné. Mások
sem látszanak jól, másoknak sem volt – talán
– fontos, hogy látszódjanak.
Furcsa kép. Jó
fényképész csinálhatta, a Várkonyi Stúdió
emblémája van rajta, bizonyára a budai izr. nôegylet
valamelyik jótékony hölgye küldte ki hozzánk.
Számomra rosszabb
év volt az, amit a „Szenes”-ben töltöttem annál
is, amilyen a végsô kiszolgáltatottság, a deportálás
volt. Mert ott az embert sodorta a sorsa, nem volt igazán felelôs
magáért. Ha megölik, az a gyilkosok felelôssége.
De a visszakapott szabadság a teljes nincstelenség, a totális
kifosztottság körülményei között, immár
nyilvánvalóan apám nélkül, a deklasszálódás,
a kilátástalan jövô kilátásával...
nehezebben volt elviselhetô. Nem vonzott a távlat, hogy varrás
útján (talán) életben tarthatom magamat.
Éltünk. Éltünk in den Tag hinein – ahogy a német mondja (csak úgy bele a napba). Egyszer, ahogy kimenôre mentünk a Keleti Károly utcán, egy szemétkupac tetején valósággal felkínálta magát nekem egy finom fekete könyv, aranydíszes gerinccel, fedelén hullámos aranykeretben vitorlás hajó... Gót betûs volt, jól sejtettem, Heinétôl a Dalok könyve. Otthon is megvolt. Kézbe vettem, felütöttem. Tudtam olvasni. „Es liegt der heisse Sommer / Auf deinen Wängelein...” A forró nyár ott lángol a te kis pofidon... Rögtön fordítani is tudtam a körülöttem ácsorgó lányoknak. Röhögtünk persze. Ez lett „magánkönyvtáram” elsô kötete. Vajon ki dobhatta ki, mert „felmondott” a német nyelvnek? Vagy talán meghalt valaki, s az örökösöknek nem kellett? Nem is voltak örökösei?
Új tanárnôt
kaptunk a chavera személyében. Idegennyelv-szakos tanár
volt eredetileg is, most angolt és ivritet tanított nekünk.
Azt hiszem, a fordított sorrend a helyes: újhébert
és angolt. Eleinte érdeklôdéssel jártam
az óráira, szuggesztív egyéniség volt,
szokatlanul energikus nô, férfiasan rövidre vágott
hajjal. Az angolt kimondottan élveztem, német nyelvi alapokról
könnyûnek tûnt. Az újhéber logikája
– mint tudósok által csinált nyelvé – lenyûgözött.
(A der, die, das követhetetlensége és következetlensége
sokszor felbosszantott, emlékszem, ilyesmi kérdésekkel
gyötörtem a nevelônômet: miért semleges nemû
az ablak, nônemû az ablaküveg, hímnemû a
függöny? Szegény, nem lévén nyelvtörténész,
nem tudott kielégítô válaszokkal szolgálni,
s többnyire azzal zárta le az ügyet, hogy önfejûségemre,
makacsságomra panaszkodott anyámnak. Anyám elôvett.
„Már megint felbosszantottad a kisasszonyt.” „De hát én
csak azt akartam megtudni, miért das Fenster, die Fensterscheibe,
der Vorhang” – védekeztem. Anyám összehúzott
szemmel, rajtam kissé mulatva nézett rám, s jött
a rejtélyes mondatai egyike: „Nekem akarsz bemutatkozni? Ismerlek,
szép maszk.”)
Aztán hirtelen ráuntam
mindenre. Nem jártam a chavera óráira, hiába
üzent értem. Belefúrtam magam a Heine-könyvbe.
Én nem új
életet akartam kezdeni, hanem a régit folytatni.
Egyik este ránk jött a bolondóra, s hatalmas párnacsatát vívtunk a nagy hodályban, ahol legalább nyolcan aludtunk, ha nem többen. A nagylányoknak a Keleti Károly utcai villa emeletén kisebb szobáik voltak, három-, legfeljebb négy ágyasak, s irigyeltük ôket több okból: mindenekelôtt bizonyára azért, mert nagy lányok voltak, s úgy képzeltük, elôbb és inkább tudnak segíteni magukon, mint mi. Ôk néhányan egyébként kezdettôl fogva itt laktak, elmondták (nem is egyszer, akár úgy is fogalmazhatnám: orrunk alá dörgölték), hogy ôk voltak azok, akik nekigyürkôztek a piszkos, elhanyagolt ház elsô kitakarításának a háború után, ôk sikálták fel a padlókat, mosták le a vastagon szürke ablakkereteket, miközben a plafonról mint koszos tüllrongyok lógtak a pókhálók. Szép volt a ház, egész földszintje melegbarna burkolatú (ezt hívják mahagóninak? kissé vöröses árnyalat), a belsô falépcsô oldalán esztergált fabábok csillogtak, a terem, ahol a budai izr. nôegyletnek rendeztünk zsúrokat, üvegszárnyú ajtókon át egy kis kertre nézett, ahol fehér és lila labdarózsák dugták ki fejüket a bokrok élénkzöld fényébôl vagy sötétzöld árnyékából. Próbáltam faggatni a nagylányokat, mit hallottak, kié lehetett ez a villa, de nem tudták, nem is érdekelte ôket.
A nagylányok klikkje
– rosszkedvünkben így emlegettük azt a négy-öt,
legfeljebb hét-nyolc lányt, akik az emeleten laktak, Erzsi
néni bizalmasai voltak, legalábbis mi úgy láttuk,
hogy sokat pusmognak vele, s éppúgy lekezeltek minket, ahogy
békeidôben a kistestvéreiket (talán). Mintadiákok
voltak itt, megtanultak szabni-varrni, s nem kis csodálkozással
hallottam sok évvel késôbb, hogy Csöpi (Csöpi?),
mindenesetre az az elegáns kinézetû, tartózkodó
modorú lány, akire gondolok, egy életen át
megmaradt fehérvarrónônek.
Hozzánk képest
nagylánynak számíthatott volna már Pöttyös
Magda is, de ô nem nézett le minket, ô, ellenkezôleg,
foglalkozott velünk. Egy ruhája volt, az is pöttyös
– így ragadt rá a neve. Örökké mosolygott,
egész lényébôl áradt a kedvesség.
Mint általában mindenki, ô is hallgatott arról,
amit átélt. „Hazajöttem, jelentkeztem a Bethlen téren,
s elindultam gyalog a Nagykörúton, egy ismerôs család
lakása felé – mesélte. – A bátyám meglátott
a villamosból, leugrott...” Szép szeme bepárásodott,
úgy meghatódott újra meg újra. Arról,
hogy miért akart holmi távoli ismerôsöket megkeresni,
nem szólt egyetlen szót sem. Évtizedekkel késôbb
tudtam meg – de akkor ez a boldogságra termett teremtés már
megkeseredett, mosolytalan asszony volt –, hogy Mengele doktor ikertestvéreknek
vélte ôt és nála egy évvel idôsebb
nôvérét, Editkét. „Zwillinge? – kérdezte.
– Seid ihr Zwillinge?”, Magda rémülten rávágta:
„Ja!” s ennek köszönhetôen az ikerkísérletek
céljára elkülönített, egyelôre életben
hagyott gyerekek barakkjába kerültek. Editke nemsokára
a Magda karjaiban halt meg, hiába könyörgött neki,
hogy élni kell! akarni kell!, Editke azt felelte, hogy már
nem kíván élni, eleget látott az életbôl.
„Te érted ezt? – kérdezte tôlem Magda öregen és
komoran és szigorúan. – Egy tizenkilenc éves lány,
aki azt mondja, ô már eleget élt?!”
De most még alig
értettük a múltat, nem sejthettük a jövôt,
s Pöttyös Magda, aki – úgy képzelem – az auschwitzi
Kinderlagerben tanult meg a nála kisebbekkel törôdni,
anyát-nôvért pótolni, köztünk aludt
a nagy hodályban, elalvás elôtt mozifilmekrôl
mesélt, amelyeket még a szülôfalujában,
Szécsényben látott, s amikor egyszer egy habostorta-dobálásos
jelenetrôl számolt be érzékletesen, valamelyik
Chaplin-filmbôl talán, valaki felágaskodott az ágyán
és hozzávágta a párnáját. Másvalaki
nyilván „meg akarta védeni” a Pöttyöst, s már
fenn ugráltunk valamennyien az ágyak tetején, repültek
a párnák, visongtunk, izzadtunk, „nesze!” – kiabáltuk
–, „neked nesze!”
Valaki bedugta az orrát
az ajtón a nagylányok klikkjébôl, „megvesztetek?”
– kérdezte –, „rögtön jön Erzsi néni!” Erre
lecsillapodtunk, valaki azt morogta ugyan, hogy „holnap folytatjuk”, úgy
látszik, revánsot akart venni, s másnap folytattuk
is, csak mert elôzô este olyan jól esett, s harmadnap
is fent táncoltunk-viháncoltunk az ágyak tetején,
amikor kivágódott az ajtó, s Erzsi néni sipította
felénk fenyegetôen:
– Mi van itt? Tébolyda?
Gyorsan bebújtunk
a takarók alá, de a helyzetet már nem lehetett megmenteni.
Az igazgatónô bejelentette, hogy másnap feloszlatja
a társaságot, büntetésül mindenki más
szobába kerül. (Most visszagondolva is elborzadok, mennyire
nem volt pedagógiai érzéke, mennyire hiányzott
belôle minden együttérzés velünk. Örülnie
kellett volna, hogy úgy viselkedünk, mint a normális
gyerekek!)
– Biztos valamelyik nagylány
súgta be a Batónénak – hallottam még egyik
szobatársnôm morgását.
Másnap hajnalban már
nagy pusmogás folyt, ki-ki közölte a nyilvánossággal
s fogadkozott, melyik szobába nem hajlandó átmenni.
Mi Terkával elhatároztuk, hogy megpróbáljuk
kiharcolni a „kriptá”-ba való felhurcolkodás jogát.
Kriptának azt az emeleti utcai szobát nevezték, amely
mintha nem is ehhez a villához tartozott volna, hanem a szomszéd
házból kanyarították volna le, talán
valamelyik belsô cseléd lakott benne, komornyik? szobalány?
Most senki sem aludt ott, mert hideg volt, mint a kripta, hideg, „miképp
a sír...”
Nekem tulajdonképpen
nem volt kedvem ellen való a szétköltözés,
és Terka tudta ezt. Egyik szombaton vagy vasárnap kettesben
maradtunk, ôt iszonyatos migrén gyötörte (gyerekkora
óta fejfájós volt), én cserélgettem
a homlokán az állottvizes zsebkendôket. Közben
halkan beszélgettünk, nem igényelt teljes csöndet,
csak félhomályt. Megtárgyaltuk a nagy szoba lakóit,
senki ellen nem volt kifogásunk, de az éjszakák!...
Mert éjszaka a lányok, az egész nap fegyelmezett,
akár fülig érô szájú lányok
sírtak, kiáltoztak, fogukat csikorgatták... Ábrahám
Rózsi egyszer legurult az ágyról, úgy hadonászott
a karjával, „Die Hunde!” – kiabálta.
– „A kutyák!”
Terka túrkevei volt,
nem ismertük egymást korábban. Neki sem jött vissza
az apja. Ez volt az önkéntelenül használt formula
összebeszélés nélkül, külsô kényszer
nélkül – mert csak így lehetett elviselni. Mi történt
vele? Elvitték. Mit tudtok róla? Nem jött vissza. Mondtam
volna ki én, hogy meggyilkolták?!
S amíg csak az van,
hogy nem jött vissza – talán még visszajöhet...
Másnap nem történt
semmi. Harmadnap sem. A Batóné mintha megfeledkezett volna
fenyegetésérôl.
Aztán egyszer csak
megszólította Ábrahám Rózsit a folyosón.
– Te melyik szobában
is laksz? – kérdezte mintegy szórakozottan.
Ábrahám Rózsi
egész hosszában kihúzta magát. Lehetett vagy
egy méter húsz „szanti”.
– A tébolydában
– felelte.
Erzsi néni megértette,
hogy ôt most megsértették. Elfordult, valóban
félvállról adta utasításba:
– Akkor most szépen
bemész a tébolydába és közlöd a veled
hasonszôrû társnôiddel, hogy félóra
múlva minden cókmókjukkal készen állnak
az ágyuk mellett. Az ágynemût is húzzák
le, viszik magukkal!
Egy órán belül
szét voltunk „ültetve”. De a szobán a „tébolyda”
név rajta ragadt. Késôbbi szenesanikósok mesélték,
akiket ott nem is ismertem, hogy ôk a „tébolydában”
laktak.
Hacsak nem a „pöttyös”
szobában.
Mert az a szoba, ahová
Magdát áttelepítették, róla maradt elnevezve.
Olyanok, akik nem is ismerték
ôt, vitték tovább a nevet.
Magda akkor már titkos
kommunista volt. Néhányunknak, bizalmas barátoknak
megmutatta a kis piros tagkönyvét. Egyébként
a párnája alatt rejtegette.
Az intézetben – úgy
vélem, helyesen – tilos volt minden politikai tevékenység.
A lányok között akadt persze, aki azt mondta magáról,
hogy ô „sómér” vagy „mapáj”. De ez inkább
a fiúik álláspontja lehetett, nem az övék.
Világnézeti harcra sohasem került sor közöttünk.
A budai izr. hitközség hölgyei sosem kezdeményeztek
politikai tárgyú beszélgetéseket. Ôk
csak dicsérték a pogácsát, aprósüteményt,
amit sütöttünk, tapsoltak, ha valamit elôadtunk. A
chavera kórust formált belôlünk, angol népdalokat
és cionista mozgalmi dalokat tanított be nekünk. Bégettük,
hogy „Bee, bee, black sheep”, a következô számmal „Jerusolájim”-ra
emlékeztünk. A hölgyek mindentôl el voltak ragadtatva.
De néha elkaptam
az egymás közti beszélgetésükbôl mondatokat,
melyeken aztán rágódhattam.
– … nem értem, mit
képzeltek ezek – mondta például az egyik hölgy
emelt hangon. Nem zavarta, hogy én közben körbejárok,
töltöm a teát a csészéikbe. – Azt gondolták,
hogy aki túléli, hazavergôdik valahogy, szép
csendben visszaül majd a kártyaasztal mellé, és
úgy fog viselkedni, mint aki csak a toalettre ment ki közben?!
Egyszer egy másik
meg ezt mondta:
– Minden „kisnyilast” tárt
karokkal fogadnak, de unsereiner, aki mindig szociális gondolkozású
volt, nem szívesen látott vendég, mert nem népi
elem…
Asztalszomszédja
sóhajtott. Szép kék kötött kosztümjén
megrezzentek az ezüstgombok.
– Kezdôdik elölrôl.
Glaubt es mir, kezdôdik elölrôl.
A chavera, úgy látszik,
észrevette, hogy fáradtak vagyunk a rendszeres nyelvtanuláshoz.
Vagy fásultak, vagy más jár a fejünkben. Beiktatott
hát néhány „meseórát”.
Kapott egy kis irodaszobát
a házban (egyébként nem lakott velünk). Jött,
kulccsal kinyitotta az ajtaját, néhányan már
ott tolongtak körülötte. „Ma mirôl tetszik mesélni
nekünk?” – hízelegtek. Mindnyájan jól jártunk,
érdekesen, meggyôzôen tudott elôadni.
Tôle tudtuk meg, ki
volt Szenes Anna vagy Anikó. (Erzsi néni még arra
is képtelen volt, hogy errôl valamiképp tájékoztasson
minket: lehet, hogy ô sem tudta.) Elmélázhattunk a
pesti úrilány sorsán, aki elmegy a földet túrni
Palesztinába, majd a németek bejövetele után
brit katonaként ejtôernyôvel kiugrik a Kárpát-medence
felett, hogy sorstársain segítsen – és egyenest a
gyilkosok karjaiba szalad. Segíteni senkin sem tudott, hiába
áldozta fel magát. „De legalább megpróbált
valamit” – mondta Pöttyös Magda. „Könnyelmûség
volt – csóválta a fejét a Miszter. – Még csak
tisztességesen fel sem derítették a terepet!” „Az
már a britek felelôssége” – mondta ellentmondást
nem tûrô hangon a vörösesszôke Sári
(Sári?), akinek szeplôs orrára rá volt írva,
hogy egy cionista fiúval jár.
Palesztináról
is mesélt nekünk a chavera. A harmincas évekbeli itthoni
elôkészületekrôl, különbözô
táborokról
– ô „hachsará”-nak
mondta –, ahol mezôgazdasági munkára kezdték
nevelni a zsidó ifjúságot. 1929-ben történt
az elsô kísérlet Magyarországon, a Mátrában,
a Gyöngyöspata melletti Nagyparlagon. Négyhetes tábor,
több mint ezer résztvevôvel... (s engem elkábított
a gondolat, hogy a születésem elôtt két évvel
már volt erre szervezô erô és fôképp:
elôrelátás...) Sátortábor, fôleg
fiúk, de lányok is...
Herzl Tivadarról
is beszélt a chavera, azt sem tudtam, hogy magyar volt, a Dohány
utcában született, az Eötvös Gimnáziumba járt,
unokatestvére Heltai Jenônek, s ekkor Terka felállt
és elkezdte mondani Heltai Jenô versét: „Tudd meg:
szabad csak az, akit / szó nem butít, fény nem vakít...”
A chavera a tenyerébe
ejtette állát, úgy hallgatta, de mindnyájunkat
meglepett, kis túlzással azt mondhatnám: megbabonázott.
„Mûvésznô – mondta a chavera végül –, egyszer
talán még büszkék leszünk, hogy ismerhettük
önt süldôlány korában!” Majd oldalra hajtva
fejét, görbén fölfelé nézve, ravaszul
megkérdezte: „Nem adnád elô jövô szombaton?”
Terka hosszúra nyújtotta
a nyakát, mint egy balerina.
– Nem tehetem – mondta.
S talán keménységét enyhítendô,
hozzátette: – Egyéb, halaszthatatlan elfoglaltság
miatt.
Ahogy mentünk visszafelé
a szobánkba, megkérdeztem:
– Miféle halaszthatatlan
dolgod van neked?
– Süttetnem kell a
hasamat a nappal – felelte. – Elég hideg van a kriptában,
nem?
Nem telt bele tíz
év, talán csak öt vagy hat, s az egyetemen váratlanul
összetalálkoztam a chaverával. Valamelyik nagy elôadóterembôl
zúdultunk kifelé, és egymás mellé sodródtunk.
Én akkor már magyar–német szakra jártam, ô
valószínûleg másoddiplomát akart (bár
ezt annak idején nem így hívták). Miután
tisztáztuk, ki hogyan kerül ide, s már a tömeg
is erôsen fogyatkozott körülöttünk, a chavera
félrevont a fal mellé vagy egy sarokba.
– Kérlek – kezdte
–, ne beszélj itt arról, hogy mi ketten valamikor együtt
cionistáskodtunk.
– Én sohasem voltam
cionista – mondtam csodálkozva.
A chavera szeme villant.
– És azok a fiúk,
akik körülötted nyüzsögtek?
Még jobban elcsodálkoztam.
Honnan veszi?... Nem is volt annyi.
– Egy sem tett szívemben
kárt, kárt, kárt... – feleltem.
Most már tényleg
haragudott.
– A csôrötök,
az fel van vágva...!
Csodálkozásom
nem akart véget érni. Én úgy tudtam magamról,
hogy mindig csak sokára és utólag jut eszembe, mit
kellett volna válaszolnom. Most nem gondolkoztam, csak úgy
kicsúszott a számon. Engem is meglepett. Vagyis ha lett volna
olyan fiú, aki...?
Ma már nem tudom,
hogyan búcsúztunk el egymástól. Felteszem,
hogy barátságosan. Ám egy idô után észrevettem,
hogy lehetôség szerint átül az elôadóterem
túlsó térfelére, elkerül a folyosón,
a Trefort-kertben. Végeredményben neki volt igaza, csak én
még nem akartam felfogni, hogy már megint baj van velünk.
És egyáltalában: megalázó volt számomra
ez a „velünk”. Ebben a másik életben, ami véletlenül
adatott, már csak magamért szerettem volna felelni.
De most még ott vagyunk
a Szenesben. Még nem járunk az ötvenes évek elején,
most még 1946-ot írunk.
Én ugyan csak látszólag
vagyok a Szenesben. Ellátom a konyhai szolgálatot, ha be
vagyok osztva Vetô néni keze alá, de nem tanulok meg
se fôzni, se sütni. Megkavarom a déli lecsót,
le ne égjen – azt sem tudom, mi van benne. Gyúrom a szombati
teadélutánra a mézes puszedli tésztáját,
gondolataim messze járnak. Mihelyt vége a konyhásság
hetének, visszaülök a varrógép mellé,
igyekszem egyenes vonalban szegni a lepedôt, de nem érdekel,
pusztán csak kipécézve, megalázva nem szeretnék
lenni mint „rossz tanuló”. Mások hazamennek karácsonyra,
nekem azt írta anyám, nincs pénze vonatjegyre, becsüljem
meg, hogy itt lehetek. Terka is hazamegy, pedig nagy a feszültség
közte és a mamája közt, mert a mamája férjhez
akar menni. Terka szerint várhatna még...
Még csomagot sem
fogok kapni. Anyám úgy beleélte magát a szegényasszony
szerepbe, hogy az egyszerûen vérlázító.
Tetszik nekem ez a kifejezés, ezzel magyarázom Terkának,
hogy mit érzek. „Egyszerûen vérlázító.”
Ahelyett, hogy kitalálna valamit, szegénységi bizonyítványt
kér a községházán, hogy segélyt
kaphasson! Azt írja nekem, örüljek, hogy itt lehetek!
„Te ott nagykanállal ehetsz...” – azt írja! Bezzeg ô
a szomszédok könyöradományaira van szorulva, arra,
hogy átnyújtanak-e a kerítésen egy kancsó
tejet, hoznak-e a friss sütésbôl egy darab kenyeret?
Hát nem képes megérteni, hogy én szívesebben
enném otthon a kukoricamálét, mint itt a
diós tésztát?!
„Ich möchte weinen,
doch ich kann es nicht” – olvasom Heinénél. Bôgni szeretnék,
ámde nem tudok...
Karácsony van.
Kevesen maradtunk a nagy
házban.
Délután Vetô
néni is feljön a konyháról, leül közénk
beszélgetni. Sokkal finomabb, melegebb szívû, mint
Erzsi néni. Sohasem hallottam, hogy konyhafônöki minôségében
megbüntetett volna valakit. Vagy árulkodott volna a Batónénak
valakire. „Édes gyerekem” – mondta mindenkinek. – „Édes gyerekem,
hát segíts már!” – ez volt a legdühösebb
felcsattanása, ha valamelyikônk elbambult.
Más szempontból
azonban szigorúbban ítélkezett. „Én azt a kis
ribancot nem tûrném meg az otthonban!” – mondta Rózsa
Jutkára. Énnekem, eddig, ôszintén szólva,
fel sem tûnt az a lány, pedig a hodályban együtt
laktunk. Nem hiszem, hogy akár egyetlen szót is váltottunk
volna egymással. Kerek arcú, vastag ajkú, tágra
nyílt szemû lány volt, gömbölyded, mosolygós,
jelentéktelen. Polgár Ági, akinek szintén nem
volt most hová mennie (neki apja-anyja nem jött
vissza), világosított
fel utóbb, hogy Rózsa Jutkáról elterjedt a
hír: idegen férfiakkal ismerkedik a kimenônapjain.
„A szája, figyeld meg jobban: a szája – hívta fel
e fontos ténykörülményre a figyelmemet: – a szája
mutatja, hogy milyen érzéki.” Körülnéztem,
hogy alaposabban szemügyre vehessem Rózsa Jutka érzéki
ajkait, ám ô pillanatnyilag nem a mi társaságunkban
idôzött.
– És a te barátnôd
– emelte rám a tekintetét Vetô néni –, édes
gyerekem, a te barátnôd sem tetszik nekem. Hogy is mondjam
csak? Túl nagyvonalú. Lehet, hogy mûvészlélek,
készséggel elhiszem, én mûvészlelkeket
privátim nem ismerek, de ez nem jogcím arra, hogy egy lány,
egy jó házból való fiatal lány pálinkaszagúan
érkezzen meg a kimenôrôl! Nem tudom, mit szólna
az édesanyád, ha megtudná, hogy te egy ilyennel barátkozol,
mi több, kettesben elvonulj a kriptába, édes gyerekem!
Vigyázz, nehogy rossz híretek támadjon, mert azt aztán
nehéz lesz lemosni! Érted, mire gondolok...
Nem értettem.
– Pálinkaszagúan?
– kérdeztem. Én még itt tartottam. – Sohasem éreztem
rajta semmiféle... – Tanácstalan voltam. És olyan
hirtelen jött az egész, még arra sem találtam
szavakat, hogy Terkát megvédjem. Szégyelltem magam,
mintha cserben hagytam volna.
– Hát csak vigyázz,
édes gyerekem! – mondta a Vetôné.
Polgár Ágival
késôbb megbeszélhettem, mit akarhatott mondani. Áginak
lágy volt az arca, lágy volt a szava, de nagyon kemény
is tudott lenni.
– Ez olyan, mint a lágerben
– válaszolta. – Ott is rühellték, ha valakik egymásba
kapaszkodtak. A barátság: erô. Az összefogás:
erô. Akár még ellenállás is lehet belôle...
Itt ezek a mini-Stubik is jobban örülnek, ha egyenként
egzecíroztathatnak minket.
– Ühüm – feleltem.
– Kik azok a Stubik?
– Azok a lengyel vagy szlovák
nôk, akik Auschwitzban szobaparancsnokok voltak. És akik gyûlöltek
minket, magyarokat... Mert nekünk tovább volt normális
életünk, mint nekik... Még ôk is büntettek
minket.
– Zsidó nôk
voltak? – kérdeztem döbbenten.
– Nanáci, vadkacsa.
Két fûzôs
kis cipôt látok, fekete lakk, fehér betéttel.
„Nekem is volt ilyen” – gondolom, s máris nyilvánvaló,
hogy az enyémek. Háttal látom magam, a hajam középen
elválasztva, kétfelé osztva, a copfjaim nyilván
elôreesnek. „De hisz a copfjaimat rég levágta anyám,
még a gettóban!” – vitatkoznék az elém táruló
képpel, de valahogy gyönge az ellenállásom, s
jobban is érdekel, ami következik. Guggolok tehát az
út mentén, a kocsiút szélén, a puha
antilopbetétes, magas szárú cipômben, ünneplôcipô
volt, ilyen poros útra nem is engedték volna felvenni, ilyen
sáros útra, mert most látom, hogy a vastag barázdákban
tócsák rezegnek. A homokban békák vonszolják
elôre magukat, rút piszkosszürke varangyok, szemölcsbarna
foltokkal, még vastagon be is lepte ôket az út pora.
Figyelem, ahogy kikerülni iparkodnak a nyirkos sárgöröngyöket,
a magas keréknyomot, amelynek a mélyén víz
csillan. Fény árad a levegôben, apám hajlik
fölém, nem látom, csak a melegét érzem,
beburkoló melegét. Valamit szól hozzám, de
nem értem. Nem értem, pedig annyira szeretném érteni,
hogy mit mond. „Édesapám! – kiabálom. – Nem értem!”
Sírva ébredek,
ráz a zokogás, szerencsére egyedül vagyok a kriptában.
Azután eljött
értem Bandi bácsi.
Anyám levelével
jött a Batónéhoz, igazolni magát, hogy ô
a családunk régi barátja, s kivihet magukhoz karácsonyi
ebédre. Meg vasárnap is mindig, ahányszor csak akar.
Nem is tudom, örülök-e
neki. Már kezdtem a lányokkal egy kicsit eljárni,
már kezdtem a környéken kiismerni magam. Ez már
megint szülôi ellenôrzés akar lenni?
Mert igenis, az ember kiszabadul
a szülôi ház kontrollja alól. A saját lábára
áll, maga felel magáért. Dönthet jól,
dönthet rosszul. Szabadon választhatja meg azt is, melyik irányba
indul a villamossal, amikor egyik irányban sincs semmi keresnivalója.
Most visszatoloncolnak a gyerekkorba?
Bandi bácsi testvére,
Sándor bácsi volt az édesapám talán
legjobb barátja. Ritkán találkoztak, mert Sándor
bácsiék Kecskeméten éltek, vagy Sándor
bácsi élt ott egyedül? Egyedül élt ott?
Agglegény lett volna? Nem emlékszem.
Csak ôt látom
magam elôtt (még mindig). Fantasztikus ajándékokat
tudott hozni. Amikor beköltöztünk a házba – négyéves
voltam, mire felépült –, Bandi bácsi hozott nekem egy
babaházat, hogy nekem is legyen házam; akkora volt, hogy
én is belefértem a közepébe. Beültem, onnan
irányíthattam az emeletes, gangos ház belsô
életét. (Volt ott patika, szatócsüzlet, különbözô
kis mérlegek, a lakásokhoz konyhaberendezés, miniatûr
edénysor…) Az új kertbe egy szekérderék ôszibarackfát
küldött Sándor bácsi. A gyümölcsöskert
egyik fele azzal volt beültetve. Pontos utasítást is
mellékelt, milyen távolságra kell telepíteni
ôket egymástól, milyen sûrûn öntözni,
milyen gyakran ojtani és így tovább. Újdonság
volt akkor a törpe ôszibarack, még a környezô
birtokokról is bejöttek kertészek, intézôk,
édesapám szívesen mutogatta nekik, tárgyalta
meg velük.
Azt a hajasbabát
is tôle kaptam, akivel volt egy közös fényképem.
A baba nyitni-csukni tudta porcelánkék szemét, s én
addig ráztam, amíg szét nem ráztam a fejében
valamit. Attól kezdve a baba szeme nagy koppanással csukódott.
Anyám meg akart büntetni, amiért „máris” tönkretettem
(miért, késôbb tönkretenni szabad?), de apám
csak nevetett, és azt mondta: „Kopog a baba szeme az éhségtôl,
nem hallja? Én is éhes vagyok. Mit kapunk enni?” Sándor
bácsi sem haragudott, amikor legközelebbi látogatásakor
anyám restelkedve megmutatta neki az általam akkorra már
megunt, félredobott, szeme drótvázas szerkezetétôl
is megfosztott babát. Anyám arra kérte – jelenlétemben,
és hogy megszégyenítsen egy idegen elôtt –,
ne hozzon nekem többé ajándékot. Sándor
bácsi azt felelte, a kíváncsiság jó
dolog, s legközelebb egy kis detektoros rádiót fog hozni,
hadd szedjem szét azt is – és tanuljam meg újra összerakni.
Rosszkedvûen vártam, féltem, hogy anyám nem
fogja odaadni. Majd elteszi a szekrényébe, megvárja,
amíg már nem akarom megnézni, mi szól a hasában!…
Az is eszembe jutott – nem most, akkor! –, hogy Sándor bácsi
még sohasem hozott meglepetést anyámnak. Csak nekem.
Illetve… a barackfák, azok nyilván közös ajándék
voltak a felnôtteknek, de Sándor bácsi azért
biztosan tudta, hogy mégis inkább apámnak…
Vagyis minket szeret jobban.
Engemet és édesapámat.
Nagy megnyugvás volt
ez nekem.
Bandi bácsi hasonlított
Sándor bácsira, de mindjárt az elsô találkozásunkkor
elmondta, hogy ô „szegény Sándornak” – így nevezte
– a kisujjáig sem ér fel. Sírt szegény Bandi
bácsi, ott volt a felesége is, bólogatott, s mellette
ült a nálam kisebb kislányuk, az riadtan hallgatott.
Megtudtam hát, hogy Sándor bácsi zseniális
ember volt, feltaláló, s elôfordult ugyan, hogy egyik-másik
találmányába belebukott, de rögtön utána
talpraállt, megint eszébe jutott valami, támogatókat
szerzett… Érdekes volt, hogy a mondat egyik felét a férfi
mondta, a másikat az asszony. Valahogy így:
– Igazi talentum volt a
szegény Sándor…
– Egy zseni! De tényleg.
– Elôadódott
néha nála is, hogy rosszul kalkulált…
– De a talpára esett,
mint a macska!
Sándor bácsi
sem jött vissza. Ha akkor sikerült volna Pestre szöknie…
De azonnal megszakadt az érintkezés a németek bevonulása
után… Az ô leveleiket késôbb visszahozta a posta,
a borítékokra rá volt nyomva egy külön erre
a célra készült stemplivel, hogy „Gettózva van”…
Bandi bácsi sápadtan támasztotta fejét az ajtófélfának,
arcán végigfolytak a könnyek.
– Állítólag
rettenetesen megverték a csendôrök – mondta még.
– Gazdagabbnak hitték,
mint amilyen volt… – magyarázta a felesége.
– Napóleon-aranyakat
kerestek rajta…
– Hogy ezt honnan vették?!
Napcsink sohasem volt.
Asztalhoz ültünk.
Igazán finom ebédet kaptam. Húslevest, sok zöldséggel,
cérnametélttel, zsírkarikákkal… Utána
sült húst krumplipürével, kompóttal. Mogyorótortát.
Ebéd után
a Bandi bácsi felesége hosszú szipkából
elszívott egy illatos cigarettát. Bandi bácsi nem
dohányzott. A kislányon változatlanul érezni
véltem valami riadtságot, nem tudtam, mit és miért.
Amikor megköszöntem
a meghívást, Bandi bácsi felajánlotta, hogy
visszakísér az intézetbe. A felesége jobbról-balról
megcsókolt. Meg kellett ígérnem, hogy máskor
is eljövök. A kislánynak könnyes volt a szeme, amikor
az elôszobában hozzám simult és megpuszilt.
Bandi bácsi az úton
elmondta, hogy ô nem sokra vitte. Kereskedôsegéd volt,
„öreg segéd” – tette hozzá fanyarul. Most sincs biztos
egzisztenciája, s hiába ment le Kecskemétre, „szegény
Sándor” holmijából nem talált meg semmit. A
felesége gazdag rokonsága segíthetne rajtuk, legalább
most, valami indulótôkével, de eszük ágában
sincs. Ôt „Pechvogel”-nek tartják, akinek a lyukas tenyerébôl
kifolyik a pénz. Az utolsó években már „szegény
Sándor” sem tudta ôket támogatni, mert a zsidótörvények
miatt megszûnt minden jövedelme. Pedig az „önjáró
locsolót” is ô találta ki, áldás az a
földeken… Némelyik mintagazdaságban már kipróbálták.
Biztosan maradtak meg nem
valósult tervek, kidolgozott rajzok, számítások.
Vagy ellopta valaki, vagy megsemmisültek. Régi szomszédok,
új lakók morcosan hallgatnak.
Homlokon csókolt
a ház elôtt. „Eljössz máskor is? – kérdezte.
– Jólesett veled beszélgetni. Hasonlítasz édesapádra.”
De aztán nem lett
„máskor”. Bandi bácsi megölte magát. Búcsúlevelében
azt írta, eltakarította magát az útból,
hátha a felesége gazdag rokonai így majd inkább
segítenek az özvegyén és az árváján.
Amikor becsuktam magam mögött
a nagy tölgyfa kaput, újabb meghívás várt.
A budai izr. hitközség hölgyei szétosztották
egymás közt azokat a lányokat, akik nem tudtak hazamenni
karácsonyra.
Nekem másnapra is
ebédmeghívásom volt. Egy nem különösebben
szép, de elegáns hölgy választott pont engem.
Rémlett, hogy a férjét is láttam már;
talán érte jött egyszer.
Nagyon kedvesek voltak,
igazán közvetlenek. Úgy beszélgettünk, mintha
már régóta ismernénk egymást. Kérdezték,
elmennék-e velük színházba.
– És tessék
mondani: ki az a Da Capo Al Fine?
Gyula bácsi nevetett.
– Ez szellemes. Mindjárt
megnézzük a lexikonban.
Frászkarikát
voltam én szellemes. Csak hirtelen nem jutott eszembe, hogy hívják
a szerzôt, akinek a darabját akartuk megnézni.
– Lope de Vega – mormolta
Gyula bácsi. – Lásd: Vega Carpio, Lope Felix de. Látod,
ezt én se tudtam. Mindig tanul az ember. Tehát Vega Carpio,
született 1562. november 25-én Madridban, meghalt 1635. augusztus
21-én ugyanott; hát nem fantasztikus, hogy valakinél,
aki ezerötszáz-valahányban született, még
a hónapot és a napot is tudni lehet?!… Spanyol drámaköltô
– „drámaköltô”, látod, ezt tegnap írták,
de már elavult –, még életében a nemzet legnagyobb
írógéniuszának rangjára emelkedett.
Termékenysége közmondásos volt, legalább
ezerötszáz drámát írt, ezek közül
mintegy ötszáz fennmaradt. Te, ha valamennyit meg akarnánk
nézni, kitöltené az egész életet! Shakespeare-höz
el se jutnánk, Katona Józsefrôl nem is beszélve…
Tízéves korában már egyetemre járt,
tizenhárom éves, amikor elôadják elsô
drámáját, tehát csodagyerek, mint Mozart, azután
harcolt az azorok – azórik, azorrók? – ellen…
– Azután az azutik
ellen… – mondtam, mert mindennél jobban ambicionáltam volna,
hogy ezen a színvonalon tudjak társalogni. De közben
eszembe jutott valami. – Tessék mondani, az baj, ha valakinek olyan…
„lexikális” a mûveltsége?
– Már miért
lenne baj? – kérdezte Gyula bácsi. Megsejtett valamit. –
Ezt rád mondták?
– Ühüm.
– Miért, milyen legyen
tizenöt éves korodban? Élettapasztalatod még
nem lehet…
Nem tudtam, most örüljek-e,
vagy talán meg kellene sértôdnöm. Kislánynak
nyilvánítottak megint, avagy megvédtek, lovagiasan?
– Botrányos szerelmi
élete miatt 1588-ban kiutasították Madridból,
csak hét évvel késôbb térhetett vissza…
– folytatta a felolvasást (vagy talán fordítást)
Gyula bácsi. Nemcsak a Révai Nagy Lexikona volt meg nekik,
mint nekünk otthon, hanem nagy német és angol és
francia kiadványok is. – Mit jelenthet vajon, hogy „botrányos
szerelmi élet”? – nézett mosolyogva a szemembe. – Te sem
tudod? Hiába a nagy lexikális mûveltséged?
Nevetnem kellett, de megint
nem tudtam, nem vagyok-e egyszerûen pisisként elintézve.
Hát tehetek én arról, hogy még csak… tizenhat
leszek?
– 1618-ban kolostorba lépett
– olvasta Gyula bácsi. – „Lépett”? – csóválta
a fejét. – Vonult! Kolostorba vonult, mint Liszt Ferenc! Annak is
elég botrányos szerelmi élete volt, mit mondjak…
Az ajtóban ott állt
Márta néni. Ki tudja, mióta.
– Maga csak ne mondjon semmit
– szólt rá az urára. – Ne rontsa el ezt a szegény
kislányt a cinikus beszédével. Az ebéd elôállt.
A szobalányuk, aki
behordta a tálakat és felszolgált, szûk fekete
selyemruhát viselt, fehér köténnyel, bóbitával.
Ilyet csak filmeken láttam korábban. Márta néni
barátságosan beszélt vele, úgy rémlik,
távoli rokonuk volt, elszegényedett családból
való, már nem fiatal. A nevére nem emlékszem,
valószínûleg Rezsinkének hívták.
Többször szóba került az asztalnál, hogy velük
együtt vészelte át a nehéz idôket. Ilyenkor
Márta néni sóhajtott.
– Akkor a színház
elôcsarnokában találkozunk – így engedtek el.
Elôször nem akartam
hinni a szememnek. Nem is tudom, mit gondoltam. Még azt is, hogy
rendes tôlük. Nem hagyták otthon, mint Hamupipôkét.
Talán máskor is magukkal viszik néha. Ne fájjon
neki, hogy engem meghívtak, vadidegen gyereket. Gyula bácsi
kalapját kerestem a tömegben. Márta néni biztos
elegáns lesz, gyöngysorral…
– Marika, csakhogy megtaláltam!
– lelkendezett a nô. – Nem itt kell felmenni, hanem oldalt!
Kiderült, hogy a kakasülôre
van jegyünk.
– Ha édesapád
él, ezt nem merték volna velünk megtenni – szólalt
meg a fülemben anyám hangja. Már nem tudom, mivel kapcsolatban
mondhatta. Sokszor mondta.
Némán mentem
fel a lépcsôn a harmadik emeletre.
Ezek eleve a cselédsorba
vettek jegyet.
Gavalléros, mit mondjak.
De akkor minek ajánlották
fel? Kértem én tôlük? Netán én figyelmeztettem
ôket, hogy… tegyenek nekem egy szívességet?
Tehetnek nekem egy szívességet.
Pipiskedve mozgott a színpadon
egy nô. Sokkal öregebb volt, mint amilyet játszott. Tizenhét
éves lányt játszott! Masnikkal a füle fölött,
a ferde vágású szeme vonalában. Azután
táncot lejtett bolerós ruhácskában. „Egy-kettô-három-négy,
te csak illedelmes légy, fel ne rántsd a szoknyádat,
ne mutasd a bokádat!” – ezt énekelte. A fején pomponos
kalap.
Nincs is énekhangja.
A nézôtérrôl
„brávó!” kiáltások. Tapsvihar, tapsorkán,
tapshurrikán. Meg kell ismételnie. Újra emelgetni
kezdi hervadt lábszárait. Az ô korában biztos
nagy teljesítmény.
Mi ebben Lope de Vega? –
csodálkozom szünetben a folyosón a színlapot
olvasva. Ez Hervé „Lili”. Gyula bácsi tévedett. Vagy
ahhoz drágább lett volna a jegy? Két jegy. Mert ha
ôk akartak volna magukkal vinni, akkor hármat kellett volna
venniök. És akkor biztosan a földszintre mentünk
volna.
– Márta néniék?
– kérdem mintegy mellesleg, miközben a földszint közönségét
bámulom. (De ez sem igaz. Talán nézem ôket,
de nem látom. Kavargást látok, összemosódó
arcok, összeolvadó hangok, itt is voltam, passz.)
– Vendégségbe
mentek. Meg voltak híva.
Aha. Nyilván én
értettem félre. Még csak nem is üzenték,
hogy sajnálják, de más irányú elfoglaltság
miatt… Nem, ez így volt kalkulálva. Szolid befektetés.
Így lehet két legyet ütni egy csapással. Felejthetetlen
estét szerezni mindkettônknek.
– Mit mondjak majd, mit
üzen a Marika?
– Hogy nekem ilyen színház
nem kell – szakad ki belôlem.
A nô meghökkenve
mered rám, neveletlen, buta kamaszlányra.
– Azt fogom mondani, hogy
köszöni szépen.
Meghajtom a fejem. Ég
az arcom.
– Köszönöm
szépen.
Te csak illedelmes légy.
„Egy-kettô-három-négy.” Még csak ez hiányzott,
hogy ez a hülyeség benne ragadjon a fülemben. Hervé,
hervatag. Kiszera méla, bávatag. Itt is voltunk. Pántos
cipellô, pomponos kalap. A szoknyácskát két
ujjal kell felhúzni. A végén még le is kell
guggolni. Menüett, mely pajkos szvingbe csap át. Pajkos szvingbe.
Pajkos szvingbe.
Mászik fülbe.
Harap fûbe.
Oszt szagolja.
Alulról.
Ez az.
Rég meg kellett volna
halni.
Azután Bandi bácsi
meghalt. Anyám írta meg a rossz hírt. S hogy mihelyt
tehetem, menjek át kondoleálni.
Mit csinálni?
Körülnézek.
Polgár Ági… talán vele megbeszélhetem.
Vacsora után felmentünk
a varrodába. Elmondtam neki.
– Én nem akarok ilyen
világban élni – mondtam neki. – Hogy egy apának meg
kelljen ölnie magát… Véletlenül életben
maradt, és akkor meg kell ölnie magát. Én nem
bírok átmenni és ájtatos arcot vágni!
Hogy nem akadályozták meg?! Miért nem örültek,
hogy megvannak? Együtt vannak! Mit akartak még? Mit mondjak
nekik? Én! Én mit mondjak nekik? Nem akarok élni!
Már értelmetlenül
ordítottam. Egymásba botlottak a szavaim. Rázkódtam
a sírástól. Ági, azt hiszem, komolyan megijedt.
– Ne csináld, Marika
– simogatott. – Igazad van, persze, hogy igazad. De hát nem tudhatod,
mennyire… tört el neki a lelke… már a fivére miatt.
Ha az volt az erôsebb, az örök példakép…
És minden odaveszett vele… Az egyetlen, aki néha segített
rajtuk… Most már reményük se maradt…
– Meg kell egy apának
halnia, hogy a kislánya élhessen? – kiáltottam ôrjöngô
dühvel. – Hogy a felesége minden ebéd után elszívhasson
egy cigit? Micsoda világ ez, Ági, ahol híres színésznôk
azt éneklik a színpadon, egy ilyen háború után,
hogy „Egy-kettô-három-négy, kicsi cipô hová
mégy? Kipp-kopp, kopogok, iskolába indulok!”? Ki mondja meg,
hogyan éljünk tovább? Ki mondja meg, miért kell
bírni tovább? És az anyám azt írja,
menjek át és mondjam azt: „Részvétem”!
Éreztem: összefüggések
nélkül tör elô belôlem minden. Olyan volt,
mintha hangokat hányhattam volna végre. Szakadt fel a gyomromból
a visszanyelt szavak slejmje.
Batóné nyitott
be. Ahogy meglátott, ô is megijedt.
– Csak észrevettem,
hogy itt még ég a villany… – mentegetôzött szinte.
– Marikának meghalt
egy családi barátja – magyarázta Ági. – Méghozzá
öngyilkos lett.
Erzsi néni közelebb
jött.
– Csak nem az a szomorú
ember, aki a múltkor itt járt nálam? – kédezte.
És amikor igent intettem a fejemmel, tünôdve hozzátette:
– Kár érte. Finom úriember volt.
Még szorosabban mellénk
lépett, de nem mert megérinteni.
– Majd szólj, hogy
mikor lesz a temetés. Adunk pénzt virágra. – S ijedt
arcomat látva, megnyugtatott: – Az intézet adja, nem én.
Megjött Terka, s vele
együtt a mamája is megjelent. Most vettem tudomásul,
pedig már a múltkor is észrevettem, csak kiment a
fejembôl: hogy milyen jól öltözött két
nô. Irhabundában voltak, gyapjúsálakkal, melyek
a kockás szoknyák anyagából készültek.
A moherpulóverjükre azt mondta Rózsa Jutka: „Egy álom.”
Azután helyesbített: „Két álom.”
A mama feljött a kriptába,
segített elrakni a rengeteg holmit, amit hoztak. Ennivalót
is – egész polc dzsemet, akácmézet. Cipôsdobozban
süteményt. Azután kinyilvánította azt
a kívánságát, hogy velem kettesben be akar
ülni a Hauerhez.
– Mondd neki azt, hogy elmész.
– El? Hova?
– Mit tudom én. Palesztinába.
Amerikába. Bárhova.
Terka mamája nevetett.
Magas, csontos nô volt, s én azt képzeltem volna róla,
hogy biztosan szigorú is, de örökké nevetésre
állt az arca. A szeme körül a ráncok, az orra alatt
az árnyék, a hullámzó szája, mely erôs
pirosra volt festve, a szénnel vagy korommal kirajzolt szemöldök
(kicsit el is mázolódott már): minden vidám
mozgásban táncolt rajta, élénk volt, élt.
Hozzám képest, aki a kriptában... S akinek ô
az anyja lehetett volna, tényleg!
– De én nem akarok
elmenni innen – mondtam.
– Nem is kell. Csak meg
kell fenyegetni vele. Meg kell zsarolni.
A haja simán hátra
volt fésülve, kontyba. Talán ez okozta, hogy szigorúnak
véltem. De most, hogy szemben ültem vele, nagy biztonsággal
megállapítottam, hogy nem igazi szôke. Hennázva
van a haja.
– De én nem szeretek
blöffölni. S ha már egyszer valamit kimondtunk, ahhoz
ragaszkodni kell...
– Pont olyan vagy – nevetve
csóválta a fejét –, amilyennek Terka leírt.
Hiszen ezért is vagy a legjobb barátnôje... Értsd
meg: anyád alszik. Fel kell ébreszteni.
Krémes lepényt
ettünk, ô kávét kapott és rágyújtott
utána, én Bambi szörpöt kértem. Nem akartam,
hogy tudja: most vagyok a háború óta elôször
cukrászdában. Régen sem voltam sokszor, talán
még fel is tudnám idézni, hányszor – egyszer,
amikor Pesten voltunk, egy fiatal házaspár, távoli
rokonok, kávéházba adtak randevút nekünk,
s anyám rögtön kész volt az ítélettel:
úgy látszik, a lakásuk nem alkalmas a vendégfogadásra...
Terka mamája fújta
a füstöt, szemmel látható élvezettel.
– Füstkarikákat
is tetszik tudni? – kérdeztem.
Nevetett megint.
– Ha egyszer eljössz
hozzánk Kevibe – és remélem, hogy eljössz –,
akkor majd... Itt túl nagy feltûnést keltenék.
Az a férfi az ajtó mellett már úgy is bámul
minket jó ideje.
Arrafelé fordultam.
Egy elegáns úr – a korát nem tudtam megsaccolni –
ugyancsak cigarettázva ült ott, s egy kicsit mintha biccentett
volna felém.
– Most mi lesz? – kérdeztem,
s nagyon izgatott lettem.
– Semmi. Nincs bemutatva.
– És ezzel... vége?
Terka mamája átnyúlt
az asztalon, megpaskolta a kezemet.
– Ha majd felnôtt
asszony leszel... fogod tudni..., hogy egy asszony életéhez
hozzátartozik az ilyesmi. Ez annyi, mint a napi locsolás
a virágnak. Hogy szembejön egy férfi az utcán,
és megakad a szeme rajtad... A boltban valaki néz... Ezek
az apró élmények megerôsítenek egy nôt...
Feljavítják a napját...
– Tényleg?
– Hát persze. Megérzed,
hogy néznek – és önkéntelenül kihúzod
magad. Be a hasat, ki a mellet! Nincs az a kozmetikum, ami jobban használna
a nôi szépségnek, mint a férfiszem pillantása.
Egyszer csak elkezdesz szépülni belülrôl. Fényleni...
– És az a férfi...
nem lesz szörnyen csalódott? – kérdeztem, s arra az
úrra gondoltam az ajtó mellett, a jól szabott, kétsoros,
Esterházy-kockás öltönyében, de vigyáztam,
hogy ne nézzek arra. (És közben az is eszembe ötlött,
honnan tudja, hogy ôt bámulja? Hátha engem?!)
–Túlélik –
felelte torokból kacagva, s kissé még hátra
is hajtotta a fejét. (Éreztem, hogy annak a férfinak
játszik.) – Nem kell aggódni, általában túlélik.
– S komolyabbra formálva az arcát, hozzátette: – Egyáltalán,
fogadj el tôlem egy jó tanácsot. Soha nem kell megpróbálni
belehelyezkedni a mások lelkébe. Majd megoldják. Hanem
elôször is és mindenekelôtt és végeredményben
is az a legfontosabb, hogy te mit akarsz. Ne érdekeljen, hogy mások
mit akarnak. Te csak azt tartsd folyton szem elôtt, hogy mi jó
Neked. Nincs más, aki a te érdekeidet képviselné,
csak te magad. Ha pedig tisztáztad Magaddal, mit akarsz, attól
ne tágíts. Abból ne engedj. A bajok mindig ott kezdôdnek,
amikor valaki elkezdi tekintetbe venni, miféle reményeket
táplál vele szemben a másik. Ne érdekeljen,
mit várnának el tôled mások. Ne érdekeljen.
A te életed a te életed...
Hirtelen az volt az érzésem,
hogy magáról beszél. Tôle azt várnák
el mások – a saját lánya is –, hogy gyászoljon.
De ô eldöntötte, hogy mit akar...
Sóhajtott, hívta
a fizetôt.
– Szívesen itt ülnék
még veled – mondta –, de ha már Pesten vagyok, be kell vásárolnom
egyet-mást. Mindig szívesen látlak, ha kedved szottyan
lejönni a mi kis akáclombos falunkba... Azt a mamát
pedig meg kell zsarolni. Rá kell ijeszteni, hidd el. Nem muszáj
ilyen engedelmes, jó kislánynak lenni. Neked is csak egy
életed van! Ha már megmaradtunk...
A Nemzetinél feltett
a villamosra, de az már nem jutott eszébe, hogy talán
nincs pénzem jegyre. Leugrásra készen álltam
a peronon (akkoriban, ha fordult a szerelvény vagy más okból
lassított, le lehetett lépni, nyitva volt az ajtó).
Nehezen raktam össze magamban, amiket hallottam, az én anyám
biztosan nem beszélt volna ilyen szanzsen (ez is anyám szava!)
egy idegen lány elôtt „a nôi lét rejtelmeirôl”
– s ôszintén szólva nem is bántam, hogy anyám
nem ilyen. (Bagószaga sincs.) Nem mintha a Terka mamája erkölcstelen
lett volna, vagy kihívó (bár a Fräuleinom talán
annak látta volna), (no de nem kell egy öreg osztrák
kisasszony mértékével mérni) („szanti”-jével...),
és „zsénben” sem kell lenni, ha ilyesmikrôl esik szó,
igenis, lehet mindenrôl tárgyszerûen beszélni,
nem kell folyton zavarba jönni, az a felnôttség egyik
különös ismertetôjele, hogy minden zavar nélkül,
pirulás nélkül, fölényesen tudnak megmukkanni,
megvakkanni, bármely témát megugatni, ôk nem
zsenírozzák magukat, nem sütik le a szemüket, olyan
nyugodtan állják a tekintetedet, mint Rózsa Jutka,
„az a kis ribanc”, mit csinál az, aki ribanc?
A legjobban az lepett meg,
hogy a Terka mamája túl engedelmes, túl jó
kislánynak nevezett engem – engem, aki örökké csak
dacos, engedetlen, rossz gyereknek érzem magam, amiért nem
vagyok belenyugvóbb, alázatosabb, nem tudom azt mondani anyámnak,
hogy legyen meg az ô akarata, mindig okosabb akarok lenni nála,
okosabbnak képzelem magam nála, azt hiszem, én messzebbre
látok, távolabbi jövôbe látok, miközben
ô épp csak túlélni akarja a mai napot, mint
a lágerben, pedig lehet, hogy neki van igaza, nekem meg kell tanulnom
varrni, hátha elmegyünk együtt Amerikába, Palesztinába,
nekem szakma kell, de akkor miért nem avat be a terveibe, ha vannak
tervei?... Vagy annyira megszokta a lágerben, hogy mások
döntenek felôlünk, és annyira hozzászokott
a régi életében is, hogy nem neki kell határoznia
„az élet nagy kérdéseiben”, apám mondta ki
mindig, hova utazunk majd a nyáron, ô nézte meg a térképen,
merre, milyen kirándulásra megyünk, s anyám mindig
rá hagyatkozott, lustán és engedelmesen, és
még boldog is volt talán (biztos), hogy átengedheti
a vezetést, hogy biztos kézzel vezetik...
De én nem vagyok
ilyen szelíd, és nem is tudok, nem is akarok az lenni, és
hát nem is kérek én olyan sokat, csak tanulni akarok,
mert csak abban érzem jól magam, ha olvashatok, ha tanulhatok,
apám egyszer elvitt egy jogi könyvtárba, s amíg
ô megkapta a kikért könyvet és megtalálta
benne, amit keresett, nekem a szabad polcról szabad volt levennem
bármit, de inkább csak nézelôdtem, irdatlan
hosszú sorokban húzódtak ott a szótárak
(az volt föléjük írva: „kézikönyvek”),
nekem csak latin szótáram volt, kétkötetes (az
is kinek tetszhetett meg, ugyan melyik ruszki vitte haza a zsákjában
elôbb fel Berlinig, aztán egyenesen az Urálig, vagy
inkább csak valamelyik jó szomszéd hitte azt, hogy
akkora kincs, jobb nem adni vissza?). Akkor ott, abban a könyvtárban
megéreztem, hogy én csak úgy lehetek boldog, ha könyvtárban
fogom leélni a napjaim és bármit leemelhetek és
beléolvashatok, s amikor eljöttünk, apám arról
kezdett beszélni, mit érzett ô, amikor gyerekkorában
Lôcsén elôször szabadult be a városi könyvtárba...
„Rögtön elhatároztam, hogy könyvtáros leszek,
és bár a sors másképpen hozta, mindig örülök,
ha valamilyen paragrafusnak, régi joggyakorlat leírásának
utána kell néznem, a könyvtáraknak még
a levegôjét is imádom beszívni, pedig egy könyvtárban
kissé mindig poros a levegô, de az nemes por.” És így
mentünk, kézenfogva, nagy beszélgetésben, anyám
a hotel halljában várt ránk, egy kékkel hímzett
drapp gobelin mellett, az annyira tetszett neki... Vadászok indultak
rajta vadászatra, kutyákkal a kék fák között.
Egyikük görbe kosszarvat emelt a szája elé.
„Trombita szól, kutyák
csaholnak, és ellovagolnak a vadászok...” A fülemben
még ma is szól az a rövid kis zongoradarab, a kottáját
is látom magam elôtt. Ellentétben az elsô Bach–
Czerny–Chován zongoraiskolával,
amely fekvô füzet volt, legfeljebb négysoros klimpíroznivalókkal,
ez már hosszában támaszkodott a kottatartónak,
hat-nyolc sorba rendezett hangjegyekkel. Furcsa, hogy szövege is volt,
miközben nem volt szövege, mert az a másfél sornyi
vers? próza? inkább csak magyarázatként szolgált,
eligazítóul a zene „rengetegében”, ellenben viszont
énekelni is lehetett:
trombii/taszól,
kutyák/csaa/holnak
s/ellova/golnaka/
vadáá/szok...”
Majd még egy eligazító
mondat: „... és eltûnnek a nagy erdôben.” De ez már
köznapi hangon volt mondva, s engem ez is izgatott, hogyan fér
meg mindez egymással; egymás mellett, ezt követôen
már csak zene jött, bolyongás a nagy erdôben,
kék fák között, mint azon a gobelinen... Ilyesmiket
akartam én tanulni, hogy milyen kort képzeljek azok köré
a vadászok köré, akik fején nagy tollas kalpagok
voltak, hogy amikor ránézek egy ilyesvalamire, már
értsem is, ahogyan anyám értett a szônyegekhez,
csak ránézett valamelyikre és már mondta: „Ez
szmirna... ez beludzsisztán... ez bokhara...”, s azt is nyugodtan
megmondta, ha nem tudta: „Ezt nem tudom, de ez is Ázsia...” A szôrméket
is nevükön tudta szólítani: „ez asztrahány,
ez szkunk, ez fókabôr...„ Én hermelint szerettem volna
látni mindenáron, Pesten voltunk, ácsorogtunk egy
nagy szûcs kirakata elôtt, anyám megmutatta, melyik
az, szörnyen csalódott voltam, nem akartam elhinni, hogy ebbôl
a kis vacak cickafarkból készül a királyok köpönyege,
a boltos kijött a boltjából, udvariasan köszönt
anyámnak, s anyám mosolyogva elôadta neki vitáját
velem, a „fônök úr”, aki elhárította ezt
a megszólítást, azzal, hogy ô csak egy szerény
szûcsmester, beinvitált minket az üzletébe, elôhozatott
a segéddel egy már készülô palástot,
amelynek szélén prémbojtként csüngtek
a szürkével vagy drappal melírozott, hófehér
kis csónakformák, nekem szabad volt megsimogatnom a finom,
puha szôrt, de még mindig nem voltam egészen meggyôzve,
s azt kérdeztem, hogy ez igazi-e vagy talán csak színházi,
nevettek, de türelmesen bizonygatták, hogy ennél nincs
igazibb, s a vége az lett, hogy anyám vett egy szürke
prémkucsmát apámnak.
Tanulni akartam, megtanulni
a világot, a cipôbôröket és a kesztyûbôröket
és a virágok nevét és a ruhaanyagok nevét
és hogy ki az a Kertész Erzsébet, aki a Riporterkisasszonyt
írta, és ki az a Móricz Zsigmond, aki a Hét
krajcárt, és mit vétett el, hogy pontatlansággal
vádolhatták, az én imádott Petôfim, mire
kellett volna jobban ügyelnie, és mi az a „mûgond”, meg
az „epikai hitel”, és mi a „jambus” és a „makáma”,
ezekrôl Arany-könyvemben olvastam, és arra a kérdésre
is választ kerestem, miért nem elég valamit lerajzolni
tudni, mi az a „többlet”, amit hozzá kell tenni, mi az „egyéniség”,
és az honnan jön, és arra is magyarázatot akartam
találni, hogy miért akartak megölni engem, és
ha már meg akartak ölni, miért hagytak mégis
életben.
– A tövis nagy bajokat
képes okozni – mondta Vetô néni a konyhaajtóban.
– Sajnos, a tövis nem steril.
A kertészünkkel
beszélgetett, illetve amikor jobban odanéztem, láttam,
hogy a kertész egyik ujját köti át.
Ez a kertész is olyasvalaki
volt, akivel egyetlen szót sem váltottam a „szenes”-ben.
Hallottam pedig szelíden tréfálkozni más lányokkal.
Mintha azt mesélték volna róla, hogy ô is zsidó,
aki elveszítette az egész családját. Máig
sem tudom.
– Na te – nézett
rám Vetô néni. – Édes gyerekem, te napról
napra sötétebb képet vágsz. Néha azt gondolom,
hogy te már mogorvának születtél.
Mit lehet erre felelni?
Nem szóltam semmit.
De a gondolat azért
megült a fejemben.
Lencseválogatás
vagy babhüvelyezés közben azon töprengtem, vajon
nem igaz-e, amit a Vetôné mond. Engem is bántott a
túlzott komorságom. Sokszor szerettem volna könnyedebb
lenni, különösen fiúkkal, férfiakkal szemben.
Az a szegény kertész – azt sem tudom, fiatal volt-e, vagy
öreg – meg sem mert szólítani.
Egyszer, két ajtó
között, véletlenül kihallgattam anyám és
a Fräuleinom beszélgetését – rólam. Ez
a Marika egy kis „Noli me tangere” – mondta a kisasszony. – „Ein kleines
Rühr-mich-nicht-an.” Anyám azt felelte, hogy még mindig
jobb, ha valaki gátlásos, mint ha gátlástalan.
Egyetlen szavukkal sem tudtam
mit kezdeni. Most dicsértek avagy elégedetlenségüknek
adtak kifejezést?
Képzelem, milyen
elsötétült, buta arccal léptem be a szobába.
A szorongás csúfít, ezt hamar észrevettem.
Szörnyû dolgok
történtek sorozatban, elôször a Bandi bácsi
temetése, ahova tényleg vihettem virágot, Erzsi néni
adott nekem pénzt még villamosjegyre is, a Bandi bácsi
feketébe burkolt feleségét kétfelôl karonfogva
hozták, szinte emelték a fivérei, arca kivehetetlen
volt a sûrû gyászfátyol alatt, a kislány
megint hozzám simult és meleg puszit adott és megkérdezte,
ugye, járok majd hozzájuk, azután a budai izr. nôegylet
délutánján Márta néni szegezte nekem
a kérdést, miért nem látnak soha, s én
szemlesütve feleltem, hogy sokat kell még tanulnom, mire az
egyik asztalszomszéd hölgy zajosan helyeselt, megígérte
továbbá, hogy az én szalonomban fog varratni… s ezután
kiderült, hogy a Pöttyös tébécés.
El kell távolítani
az intézetbôl.
El is paterolták
olyan hamar, amilyen gyorsan csak tehették. Fogalmam sincs róla,
miféle orvosi vizsgálat elôzte meg ezt az ijesztô
felfedezést, nem emlékszem, hogy hozzánk jöttek
volna ki minket lekopogtató doktorok (a varrodába talán?),
vagy nekünk kellett csapatostul elvonulnunk valahová, közeli
avagy távoli rendelôbe, csak a képre emlékszem,
hogy a Pöttyös idegesen kapkodja össze a holmiját,
Ábrahám Rózsi testôrködik mellette, mást
szinte oda sem akar hozzá engedni, aztán ô rohant ki
a budakeszi szanatóriumba meglátogatni, azóta is ô
hozza a híreket, hogy Magda mindenkit csókoltat, plédbe
csavarva kap légkúrát egy teraszon, jól néz
ki, prímán le van sülve… Beszélték, hogy
Magda hatására Ábrahám Rózsi is belépett
a kompártba, de ez titok volt persze.
Szégyelltem, hogy
a múltkor úgy kifordultam magamból. Még az
eddiginél is óvatosabban igyekeztem láthatatlanul
elsurranni Erzsi néni mellett, nehogy eszébe juttassam magam.
Olyan dolgok rázkódtak fel akkor belôlem, amik utólag
nem igazolhatók. Bajor Gizi nem a kis cipôk kopogásáról
énekelt, hanem arról, hogy illedelmes kislánynak kell
lenni; bakfist alakított, de nem óvodást! (A zenéje
persze azonos volt a két „számnak”; ezért volt nekem
a színházban mindjárt olyan émelyítôen
ismerôs.) Ha Pöttyös Magda itt lenne, vele talán
beszélhetnék róla, de most Ábrahám Rózsi
úgy eltakarja a cingár kis testével, hogy Magda ki
sem látszik mögüle… Talán meglátogathatnám
egyszer, de gyalog nem lehet kimenni Budakeszire, villamospénzt
meg egyedül Rózsi sírt ki magának (talán
valamelyik budai izr. nôegyleti hölgytôl).
És mi lenne, ha egyszer
„testületileg” kimennénk?
Beszélgetni, kettesben,
nem tudnék ugyan vele… De mégis, ezt a gondolatot valahogy
elhinthetném. Szólnom kéne Nusinak. A nagylányok
közül egyedül Nusi… ô sem valami közlékeny
irányunkban, de legalább nem barátságtalan.
Nem hordja olyan magasan az orrát, mint a Kis Kati, a Lonci, a Csöpi,
az Engel Márta, a Lampel Éva, a Moskovits Ági (akit
„kenguru”-nak becéznek)… Mert ezek úgy tesznek, mintha mi
nem lettünk volna ott, ahol ôk. Pedig – hogy mondja anyám?
– azon a kéjutazáson mi is részt vettünk, azon
a dzsemborin mi is jelen voltunk…
Pöttyös Magda
helyét rögtön betöltötték, nehogy üresen
maradjon az ágya, és jött egy lány, ritka ronda
szerzet, a koponyáján alig kétcentis haj, s a ruhái
kórházi munkaruhák, búzavirágkékek,
fehér gallérral, mandzsettával. Némán
leült közénk, megette, amit a tányéron kapott,
amit eléje raktak, nem beszélt senkivel.
– Egy finn ápolónô
– mondtam dühösen, mert felháborított, hogy Magdát
nem várhatta vissza az ágya.
– Fin Minkács – hahotázott
mellettem Ábrahám Rózsi.
– Egy néma ápolónô
– próbált új variánst összerakni Terka.
Meg kellett mentenem ötletemet.
– A szovjet–finn háborúban,
hát nem emlékeztek? A mozihíradóban mutatták
ezeket a Lottákat…
– Gondolod, hogy ez egy
német önkéntes ápolónô…?
– Fin Minkács! –
ragaszkodott megfigyeléséhez Ábrahám Rózsi,
és már mozdult a szája, hogy fülig érhessen
megint.
– Gyerekek, ne bántsátok
– mondta Polgár Ági. – Vetô nénitôl hallottam,
hogy Auschwitzban volt… ô is.
Vállat vontam. (Máig
szégyellem.)
– Más is volt deportálva
– feleltem.
Igen, még én
sem tudtam, hogy mi a különbség.
Nem beszéltünk
róla. Nem elemeztük. Nem végeztünk összehasonlító
vizsgálatokat. Akik ott voltak, tudták. Mi, akik véletlen
szerencsével nem ott voltunk – Groszmann Zsuzsi, Spitzer Jutka,
Polacsek Terka meg én –, azért arról a névsorolvasásról
mi sem hiányozhattunk. Zsuzsi, akinek még hazavergôdtek,
s már itthon haltak meg a szülei… ôt mindenesetre hazahozták.
Hogy azután az elsô aliják egyikével elmenjen…
A hajóról, amely nem köthetett ki a palesztinai partokon
– mesélte évtizedekkel késôbb Spitzer Jutka
–, kirakták ôket egy szörnyû szigeten, valami bozótosban,
ahol nem volt se munka, se élelem… Csak a várakozás,
hogy mikor mehetnek tovább…, s ez eltartott majdnem egy évig
… Zsuzsi betegen érkezett Haifára…
Majdnem egy évig…
Látni vélem ôket, rosszul öltözött fiúkat-lányokat
azon a Földközi-tengeri szigeten. A fiúk kihajtott nyakú
ingben, a lányok esetleg ejtôernyôselyembôl varrt
blúzokban… Meleg van, forróság van, csak szomjas az
ember, hírekre szomjas, mikor indulunk már? A szokatlan hôség
lelassítja a mozdulatokat, ülnek, lóbálják
a lábukat, bambán bámulnak a kék messzeségbe.
Már beszélgetni sincs kedvük. És biztos vagyok
benne, hogy sohasem beszéltek arról, amit átéltek,
mert arról nem lehet elkezdeni beszélni, az ember nem tudhatta,
mi történik vele, hová ragadják el az érzései,
az indulatai, félt a saját izgalmától, félt,
hogy átszakad egy gát, s aztán majd nem bírja
abbahagyni, nem tudja magát visszafogni, elveszti önuralmát,
nem tudja elállítani a könnyeit, visszaparancsolni a
sírást, nem tud a szokott hangján beszélni,
csak csukladozni, ordítani, „üvölteni, mint az állat”,
nem lesz ura a mozdulatainak, esetleg letépi magáról
a ruhát, a tíz körmével esik neki a saját
arcának, nem lesz képes megfékezni magát.
Keskeny pallón egyensúlyozva
kell járni a törmelékkupacok fölött (mint
1945. április 22-én a Fôvám téren, amikor
a Kelenföldi pályaudvar felôl – …és Komárom
felôl és Levél község felôl …és
Marchegg felôl és Strasshof felôl – gyalog átértünk
anyámmal az oroszok által ideiglenesen rendbe hozott Ferencz
József-hídon. Onnan még nem voltak eltakarítva
a romok). Akár jelképesnek is nevezhetném megérkezésünket
Pestre. Attól fogva mindig szûk pallókon kellett járni,
és vigyázni, mert a pallók körül épp
csak a napi porrétegtôl elfedve, ott púposodott minden,
amit maga alá temetett a háború.
Kötéltáncosok
lettünk. Volt, aki lezuhant.
Ábrahám Rózsi
tíz év múlva fogja megölni magát.
Általment a keskeny
pallón s elrepült.
Egyszerûen kilépett
egy ablakon.
Az új lány
nem maradt sokáig velünk.
Elment a legközelebbi
cionista csoporttal.
Már a nevét
sem tudom, talán nem is tudtam soha.
Azután jött egy
még újabb lány a Magda helyére.
Nem sok vizet zavart. Süketnéma
volt. Mindig érdeklôdô arccal fordult felénk,
sejtelmem sincs, mit értett az egészbôl. És
hogy csinálta végig az egészet?!…Valaki azt mondta,
ô is megjárta Auschwitzot. És kórházban
volt utána, Pozsonyban talán, ugyanolyan búzakék-fehér
vászonruhát kapott, mint az a tüskehajú elôdje.
Erzsi néni azután szerzett a Jointtól egy ruhacsomagot
egyenesen az ô számára. Csinos, jó alakú
lány volt, minden jól állt rajta.
És hosszú
haja volt. Szép haja. Dús, sötétbarna.
Most úgy érzem,
mintha egy évszázaddal késôbb, pedig csak négy
évvel késôbb, amikor Sztálin elvtárs
megvilágította elôttünk a nyelvtudomány
néhány kérdését – „E fekélyek
eltávolítása megtisztítja majd a mi szovjet
nyelvtudományunkat…” –, és egy olvasói kérdésre,
hogy ha a nyelv a gondolkozás alapja, akkor mi a helyzet a süketnémákkal,
I. V. Sztálin szanzsen azt felelte, hogy a süketnémáknak
nincsenek gondolataik, én érettségi után voltam
már, egyetemi felvételire (káderezésre) készültem,
és csak erre a kedves lányra tudtam gondolni, mert kedves
teremtésként maradt meg emlékezetemben a mindig figyelmesen
felénk forduló, napraforgó-arcával, és
azt mondtam magamban: nem neki, nekem nem voltak gondolataim.
„Keljetek fel, só-ó-mérok,
hasatokra süt a Nap!”
Hasonló dallamot én
csak a csendôrlaktanya felôl hallottam gyerekkoromban, valahányszor
takarodót fújtak.
Minket meg ezzel ébresztett
Lonci.
Jó kedve volt, mert
a nagylányok különleges eseményre készültek.
Esküvô volt kilátásban. Páros esküvô.
Kis Katit megkérte
a „Miszter” bátyja. Nusinak is kérôje akadt. Egy idôsebb
férfi.
Nem tudtam részt
venni az általános felbolydulásban. Pedig még
a nôegyleti hölgyek is részt kértek belôle;
de még mennyire! Összeállították a legpraktikusabb
és az életkezdéshez nélkülözhetetlen
nászajándékok listáját, szervezték
az esküvô egyházi és világi programját,
hosszan latolgatták, ki legyen a rabbi, ki legyen a kántor,
a díszebéden ki köszöntse majd az ifjú pár(oka)t,
kell-e a Batónénak is köszönetet mondani, mint
„pótanyá”-nak, aki egyébként úgy is
viselkedett, mint egy elérzékenyült mama, aki elsôbálozó
leányait készíti elô a nagy eseményre;
langymeleg löketekben áradt felénk a nyálas érzelmesség;
rosszul voltam. Még nekem is átfogta a csuklómat az
egyik néni a puhán pihegô kezével: „Örülsz,
hogy a kis társnôid férjhez mennek?”; alig bírtam
tôle megszabadulni.
(Márta néni
idôközben felmérte, hogy konok és hálátlan
vagyok. Már nem tüntetett ki érdeklôdésével.
Vagy még ô volt a végén megsértve.)
A chavera is szerephez jutott
megint. Kórust taníthatott be, lejárhatta a lábát
magyar és héber és angol és újhéber
chaszene-dalok kottái után, „esküvôi koncert!”
– ismételgette ragyogó arccal, „új mûfaj!” Aztán
az esküvôi koncerten, mialatt a násznép a kertben
felállított, összetolt asztaloknál ült,
a labdarózsabokrok elôterében, az egyik új férj,
a „Miszter” bolondozós kedvû bátyja egyszer csak felmutatott
egy félbevágott citromot, s emiatt némi szólamfennakadás
támadt a karban.
De még nem tartunk
ott. Az majd a nyáron lesz, vizsgák után. Most még
csak kora tavasz van, most még az elôkészületek
folynak. A chavera Terkát is be akarta vonni, újra meg újra
megkörnyékezte: nem szavalna-e valamit.
– Szívesen – felelte
Terka. – Legyen A vén fegyvermesterné balladája? –
Már pózba is vágta magát, csípôre
tette kezét, s rázendített rekedtes, közönséges
hangon:
Nézd: mint boszorkány
korhadt seprônyélen,
Ülök, vénasszony,
itt a járdaszélen,
S gerincem görbe, mint
egy pléhkanál…
– No de miért ezt?
– kérdezte a chavera riadtan. Vetô néni meg, mert ô
is felkeveredett a konyháról az elôkészületek
terére, az ebédlôbe, ahol mindez zajlott, félhangosan
megjegyezte:
– Mert csak ilyet tud.
Terka meghallotta, egyetlen
bakugrással ott termett elôtte.
– Hah! – kiáltotta.
– Akkor ezt hallgassátok meg!
Ha orgonák közt
erre jársz a nyáron,
A dombtetôn, barát
vagy idegen,
Ne gúnyolódj
e három jómadáron,
Kik itt lengünk a sárga
zsinegen:
Bôrünket, nézd,
a víz lemosta régen,
Nyelvünk megzöldült,
mint a rézgaras…
– Pfujj! – fordult el Vetô néni, a lányok közül azonban többen biztatták Terkát, hogy szavaljon még. Én szorongva figyeltem, mi történik, féltem, hogy túl messzire merészkedik, ugyanakkor jólesett nekem, hogy úgy látszik, Terka is torkig volt a negéddel:
A dombtetôn a sziklák
mint a nyársak
Merednek, lassú szél
nyög, és a hársak
Hasadt odvából
tejszín nyál csorog;
A tar bozót mélyén
szerelmes árnyak
Ölelkeznek s a holdas
fák úgy állnak
Tótágast,
mint mezitlen asszonyok.
Öledre vágyva
sírok itt e holt
Avarban, hol szerelmünk
fészke volt…
Vetô néni legyintett, szuszogva visszaindult a konyhába. Éreztem, hogy ha Pöttyös Magda most nem lenne távol, már rég körtáncot lejtettünk volna Terka körül, mintegy az ô ösztönös védelmében is. De itt most tanácstalan kamaszlányok álltak egyik lábukról a másikra, a szemük csillog ugyan, s fogják is még kérlelni Terkát unalmas vasárnap estéken, hogy szavaljon azokból a tisztességtelen versekbôl, de ha most Erzsi néni nincs kegyes kedvében, s nem oszlatja fel a társaságot azzal, hogy Terkának küld egy félig tréfás, félig komoly intést a mutatóujjával, minket pedig felparancsol a varrodába, elvégre elôbb-utóbb vizsgázni is kell majd… – nem tudom, mi lett volna. Terkát akár ki is csaphatták volna.
Mondtam is neki, már
fent a kriptában.
– Akár ki is csaphattak
volna!
– Ne zörögj már
– felelte. – Hátha éppen azt akarom? Nem kívánok
itt lengedezni. – Közelebb jött, kinyújtotta a nyelvét.
– Nyelvem megzöldült, mint a rézgaras…
– Hamarosan levizsgázunk
– próbálkoztam más oldalról, kevés meggyôzôdéssel.
Mert mit mondhattam volna neki? Hogy azután elkezdôdik a Nagy
Élet?
– Fütyülök
a segédlevélre – mondta Terka. – Nem kívánom
megszerezni.
Leültem az ágy
szélére.
– Hanem mit akarsz?
– Élni. Ahhoz, hogy
mûvész legyen valaki, nem kell segédlevél.
Igaza volt. Mit felelhettem
volna?
– De hát egyelôre
nem tudsz a saját lábadra állni!
– Megzsaroltam anyámat.
– Mit csináltál?
– Jól értetted.
Ha holttá nyilváníttatja apámat, és
férjhez megy Schwarcz Pistához, akit én ki nem állhatok,
akkor vesznek nekem egy garzonlakást Pesten. Nekik is jobb, ha én
nem leszek a turbékoló ifjú pár útjában…
Szédelegve mentem
le a varrodába. Ez hirtelen sok volt. Ha Terkának önálló
lakása lesz… talán még én is kiszabadulhatok
innen. Elalszom én a spájzban is, ha kell…
Alig láttam az izgalomtól,
miközben látszólag lepedôszélt varrtam.
Mibôl élnék meg? Hogy anyám támogatni
két fillérrel sem tud, az evidens volt. Talán nem
is akar. Nem értene egyet azzal, hogy önálló
életet akarnék élni, kibújni a gyermekkorból.
Mit tudnék csinálni?
Édesapám mesélte,
hogy amikor a Felvidékrôl lejött Pestre, egyetemi hallgatónak,
házitanítóskodásból élt, mint
még annyian a korabeli fiatalemberek közül. Rossz tanuló
gazdag gyerekeket én is korrepetálhatnék. Persze,
megint más egy egyetemista fiú; ellenben kevésbé
tud bizalmat ébreszteni maga iránt egy tizen… hatéves
lány. Ha legalább már leérettségiztem
volna!
Hát nem színtiszta
ôrültség ez bennem? Ôrület. Mintha nem láttam
volna az apámat, amint leszedi az ügyvédi tábláját,
és hatalmasat rúg belé?! Segített rajta az
a rengeteg sok tanulás, az a célratörés, küszködés?
Meg tudta óvni ezen az áron a családját vagy
magát?… Mit akarok én?! Miért akarom?
Este a kriptában mégis
megint rátereltem a szót. De hát hogy képzeli?
– kérdeztem Terkát. Mibôl fog élni? Persze az
ô mamája nem tüntet azzal, hogy koldusasszony – gondoltam.
Talán épp ellenkezôleg: jobb módúnak
mutatja magát, mint amilyen.
– Nézd – mondta Terka
–, én tök tehetségtelen vagyok ahhoz, amit itt tanítanak.
„Egy született ántitálentom”: megmondta már a
szabásznônk is.
Ez igaz volt. Mert ha engem
olykor még el is szórakoztatott, hogy gyufaszálon
át kell felvarrni a gombokat, Terka kezébôl kihulltak
a gyufaszálak, és a gombok alatt durván összerántott
anyag púposodott rosszkedvûen, vasalhatatlanul.
– De mibôl fogsz megélni?
– Majd ad a Schwarcz hentes
– vonta meg a vállát. – Amiért tágultam az
útból… Megéri neki. Meg kell, hogy érje. Ha
nem tudná magától, majd felvilágosítom.
Schwarcz hentes falumbeli
volt. Gyerekkoromból nem úgy állt elôttem a
véres kötényében, mint aki olyan gazdag. Volt
neki egy szép arcú, de szörnyen elhízott felesége.
Mintha rémlene, hogy beteg volt az a nô, cukorbeteg. És
nem jött vissza. Schwarcz Pista viszont hazakerült a munkaszolgálatból,
és egészen feléledt. Hirtelen kiderült, hogy
fiatal, jó kiállású férfi. Az üzletét
nem nyitotta meg újra, sejtelmem sincs, mibôl élt.
Vidoran járt-kelt, elegánsan;
a kérô. Végiglátogatta
azt a néhány egyedül maradt
asszonyt… Hozzánk
is benézett. Persze, kliensünk volt – mondta anyám –,
udvariatlanság lett volna részérôl, ha nem kérdi
meg, hogy vagyunk, mit tudunk apádról… Aminthogy anyám
csodálkozott is, hogy Groszmann Sándorék nem néznek
felénk, holott úgy hírlett, megjöttek… Az már
csak késve jutott el hozzánk, hogy megjöttek, de mindjárt
meg is haltak…
Groszmann Zsuzsi késôbb
eljött egyszer-kétszer, és megmondta, hogy elmegy. El
a faluból, el a gonosz nagynénje keze alól, aki úgy
képzelte, ingyen cselédet örökölt benne. Zsuzsi
nagyobb lány volt, mint én, ámulva hallgattam. Elindul
egyedül. Ültünk nálunk, az üres házban,
anyám sodronyos vaságyának a szélén
(az az ágy valamilyen hadikórházból maradt
ránk, német Feldlazarett volt-e vagy orosz lazaret, ki tudja).
Zsuzsi azt mondta, csak arra vár, hogy a nagybátyja üzenjen
érte. A nagybátyja régi cionista volt, aki megszökött
a miskolci gettóból, s a háború után
a Joint fôtitkára lett Pesten. Biztatta Zsuzsit, hogy létesül
majd egy internátus árván vagy félárván
maradt lányok részére, akik a deportálásból
kerültek haza. Szakmát fognak a kezükbe adni. Kenyeret.
Oda Zsuzsi már fel van véve.
– Spitzer Jutka is jön,
Kunhegyesrôl – mondta Zsuzsi. – Tetszik rá emlékezni…
Én is emlékeztem
rá, az aranygombos mélykék boy-kabátjára,
Durbin-kalapjára a régmúlt idôkbôl. Ô
is nagylány volt már hozzám képest, szép
lány. Rokonai éltek itt, idôsebb házaspár;
azok se jöttek vissza. Óh, kapj fel innen, Város…
– Anyádék
Túrkevén maradnak? – kérdeztem Terkát.
– Mit tudom én. Lehet,
hogy elmennek Amerikába.
De azt egy szóval
sem mondta, hogy ha lakása lesz, költözzem hozzá.
Terkának „korszakai”
voltak, Ady után jött nála Villon–Faludy. A közelmúlt
hetekben még csak azt akarta hallani (magától), hogy
El a faluból, meg Add nekem a te szemeidet, Tengerpart, alkony,
kis hotel-szoba, meg azt, hogy Uram, háborúból jövök
én, Mindennek vége, vége… És azt is, hogy:
…Zengett a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult
a föld…S csókolt minden az Ég alatt… S csókolt
minden az Ég alatt… Csak mondta, mondta a verseket, nála
tapasztaltunk olyat elôször, ami késôbb divatba
jött, hogy áradnak a versek, akár a címük
nélkül is, akár kezdô szakaszuk híján,
ahogy neki a nyelvére jött, ahogy belôle burjánoztak,
ahogy az egyikbôl átsiklott a másikba, és rokon
hangulatok hajszál-erezetén terjedtek szét a versek,
töltötték be a hodályt. Már rég nem
barátkoztunk, rég nem találkoztunk, de Adyt az ô
hangján hallottam még sokáig, csak be kellett hunynom
a szemem, s megint ott voltam (pedig nem akartam) a szenesannában,
a nagy szobában. Erôs orgánuma volt, sok hangja, ábrándozó
és édes tudott lenni, a másik percben ordenáré,
repedt fazék. Már rég nem voltunk barátnôk,
s még mindig vártam, hogy egyszer majd az ô elôadóestjérôl
olvasok az újságban, Villont fog szavalni a Zeneakadémián
(alább nem adtam), hosszú fekete ruhában, piros sállal
a nyakán, piros klipszekkel a fülében…
Az utóbbi idôben
sokat volt távol, azzal a festônövendékkel járt
a Molnár utcai plúgáról, kimenôs napokon
elsôként türelmetlenkedett a zárt ajtó
mögött, utolsónak jött haza. Már nem hívott,
hogy menjek vele.
Ajándékot hozott
nekem a süketnéma lány, fogalmam sincs, miért
gondolta, hogy majd nekem adja, vagy ki értette meg vele, hogy az
nálam van a legjobb helyen: Schillers dramatische Dichtungen, Erster
Band. Ugyanabban a finom, fekete kötésben, mint a Heine, a
Heiném, ugyanaz a lipcsei kiadó. A süketnéma
lány várakozó arccal adta át, az arca közelrôl
valahogy félbemaradt benyomást tett rám, mintha csak
elnagyolt szobrászi munka lett volna, s a cizellálás
elmaradt. Próbáltam lassan, tagoltan beszélni hozzá,
de továbbment, kissé álmatag léptekkel.
A legjobbkor jöttek
Schiller „drámakölteményei”, s ez a kötet nem is
volt gót betûs, szerencsémre, mert a szöveg régiesebbnek
érzett, mint a Dalok könyve, s még így is nehezemre
esett olvasni. Belekezdtem abba, hogy Kabala és szerelem, de a mondatokat
csak töredékesen értettem, pusztán a lényeget:
hogy a szerelmespárnak meg kell halnia. „Die Limonade ist gut” –
mondja Luise Miller, amikor mit sem sejtve felhajtja a méregpoharat…
A két fényszórót,
ahogy az autó közeledett, vízszintes fénytengely
metszette; nem igazi tengely, káprázat csupán. A kripta
ablakából bámultam kifelé a meleg éjszakába.
Fáradtnak éreztem magam, üresnek és mégis
nehéznek. Terka megint nem volt itthon.
Srégen szemben átjáró
húzódott azok között a nagyjából
egyforma házak között, amelyek kôbábos teraszokkal
könyökölnek ki az utcára. Lámpa vetett szerény
fényfoltot az átjáróba – és egyszer
csak ez elôtt a fényforrás elôtt állt
egy férfi meg egy nô, a nô lehajolt, kigombolta a férfi
sliccét, kihúzta a farkát, néhányszor
meglóbálta, azután a férfi átnyújtott
neki egy zsebkendôt, a nô beletörölte a kezét,
a férfi is megtörölközött, begombolkozott, zsebre
tette a zsebkendôt, belekarolt a nôbe, és továbbmentek.
Megkövülten vártam az ablakban, hogy belém csap
a villám, kilestem valamit, ami nem rám tartozott, féltem
a büntetéstôl, s ugyanakkor iszonyodtam is attól,
amit véletlenül láttam, ha ez a testi szerelem, akkor
nekem nem kell, kik lehettek ezek, nem is voltak fiatalok, középkorú
pár voltak, összeszokott léptekkel mentek tovább,
ez már csak ilyen, a férfire rájön, a nô
elvégzi, azután vidáman és megkönnyebbülve
és köznapian libegnek tova?
Sokszor álltam még
este az ablakban, hátha visszajönnek. A férfit egyszer
felismerni véltem a villamosban. „Ha te tudnád, hogy én
mit tudok rólad” – gondoltam, de ez sem tett vidámabbá.
A Tell Vilmos versekkel kezdôdik,
és érdekes: a versek kevésbé öregszenek,
mint a próza. Azt is szeretném, ha valaki megmagyarázná
nekem: miért van ez így? És hallom a dalt, holott
sohasem hallottam, halászgyerek dalol a ladikban, „Nevet a tó,
fürdeni hív…” A tehénpásztor is énekszóval
búcsúzik a hegyektôl …
Vetô néni hajlik
fölém:
– Édes gyerekem,
beszédem van veled.
Sóhajtva teszem félre
a könyvet.
– Nem tapasztaltál
tegnap este semmi különöset, amikor a barátnôd
hazajött? – kérdi Vetô néni és szigorúan
néz a szemembe.
– Nem – csodálkozom.
(De nem vagyok egészen ôszinte. Mintha éreztem volna
rajta egy kis italszagot. Én azonban tettem magam, hogy már
mélyen alszom.) – Mélyen aludtam – mondom most a Vetônének
is.
– Részeg volt a barátnôd,
édes gyerekem.
– Mibôl tetszik gondolni?
– Mibôl, mibôl…
Van orrom a szaglásra. Meg is mondtam neki. Elôször nem
akarta elismerni; még vitatkozni próbált! Velem!
– Vetô néni
kérem… Ha megivott… esetleg… egy kis likôrt… vendégségben…
Az még nem részegség!
– Ide figyelj! Megfenyegettem,
hogy megmondom az anyjának. Csak vonogatta a vállat, hogy
bánja is ô. Akkor közöltem vele, hogy neked is megmondom…
és akkor letérdelt elém ez a Jászai Mari… Átkulcsolta
a lábom szárát, úgy könyörgött,
hogy ne mondjam meg neked… De én felelôsséggel tartozom
érted. Muszáj neked egy ilyen egzaltált valakivel
barátkoznod?… Biztosan nem örülne az anyukád, ha
megtudná… Igazán van itt elég rendes lány,
barátkozz azokkal.
– Vetô néni
– nyögtem –, honnan tetszik tudni, hogy ivott?
– Fejezzük be a disputát
– mondta. – Ô egy lelkileg gyönge lábakon álló
valaki. Remélem, nem kételkedsz a szavaimban, édes
gyerekem.
Lelkileg. Lábakon.
„Ha van értelme a szónak…” – csóválta volna
a fejét édesapám.
Lelkileg. Lábakon.
Ezért is esik olyan könnyen térdre.
Ezek szerint Terkát
is elvesztettem.
Sejtelmem sincs, hol termett
az idei tavaszon az a rengeteg celluloidszalag, amit egy szép napon
a varrodában találtunk. Talán valamelyik nôegyleti
dáma férjének üzemébôl került
ide egész halommal; valaki azt mondta, hogy lemosott filmszalag.
Kaptuk, hogy „üres óráinkban” eljátszadozzunk
vele, kitaláljuk, mire lehetne használni. Még az is
lehet, hogy a nôegyleti bácsi kitûzött valami „feltalálói
jutalmat”.
Polgár Ági,
a csendes, szorgalmas Ági meglepôen találékonynak
bizonyult. Addig forgatta, rakosgatta egymás mellé a rugalmasnak
látszó, de akaratos, törékeny csíkokat,
amíg ki nem dolgozta a megfelelô technológiát.
Dupla gyapjúszállal – azt is kaptunk a Jointtól, motringokban,
hogy köthessünk magunknak sapkát, sálat (Nusi még
mellényt is kötött magának és másoknak)
–, szabályos ferde öltésekkel összedolgozta a kemény
szalagokat, ezáltal hajlékonyabbá is tette ôket;
mondhatnám: rájuk erôltette akaratát. Elôbb
szerkesztett egy nagy szatyrot, azután varrt egy kisebb kézitáskát,
csinált könyvvédô „huzatot”, tervezett virágcserép
alá való, slingelt szélû lapocskákat;
kifogyhatatlan volt az ötletekbôl.
Úgy tíz nap,
két hét múlva a celluloidkupac eltûnt a varrodából.
Háncsot hoztak valahonnan, abból kezdhettünk magunknak
szatyrot, kézitáskát, a tanonciskolai osztálykönyvnek
rusztikus kemény fedelet fabrikálni. Akkoriban már
többet jártunk az utcán, megfigyelhettük, hogy
a nôk többsége efféle háncsszatyorral jár.
Ági valóban
kapott némi pénzjutalmat. Melltartót vett belôle
egy fûzôsnônél, a szabásznô lányának
közvetítésével, „áteljé-áron”,
vagyis kedvezményesen.
Terkát sikeresen
eltávolították.
Talán sürgönyzött
az anyjának a Batóné.
S az ô lakrészében
tartotta fogságban. Nem engedte többé fel a kriptába,
de még az órákra sem.
Egyszer elmentem a földszinten
a Batóné lakosztálya mellett. Terka állt a
résnyire nyitott ajtóban, kinyújtotta utánam
a kezét. De én úgy mentem el mellette, mintha nem
vettem volna észre.
– Nem kellett volna meghallgatnod
engem is, mielôtt ítélkeztél fölöttem?
– kérdezte sok-sok évvel késôbb Terka.
Amerikából
látogatott haza. Hosszú fekete ruha volt rajta, piros sál
a nyakában, nagy klipszek a fülében.
Nem lett belôle híres
elôadómûvész. De idônként behívták
a helyi tévéadók valamelyikébe. Olyankor kötényt
kötött, s babos kendôt kanyarított a fejére.
Magyaros ételek fôzésére tanította a
környék asszonyait. Theresa’s How To Cook Hungarian. Még
jól is jött a tökéletlen angol kiejtése.
Külön érték. Lelki láb.
Most Polgár Ági
lett a legjobb barátnôm a szenesben. Sokszor mentünk
is együtt a tanonciskolai órákra, ha jól emlékszem,
valahová az Ipar utca környékére (gróf
Haller utca?). Ezeken az órákon iskolapadban ültünk,
s váltakozó tanárok olyan tárgyakat tanítottak
nekünk, mint számtan, közgazdasági alapismeretek,
ipartestületi törvény. Szörnyen unalmas volt, de
legalább kiszabadultunk az intézetbôl, villamospénzt
kaptunk, láthattunk valamit a városból. Tavasz volt
már, 1947 tavasza… A gróf Haller utcán (maradjunk
ennél) rügyeztek a fák, a saroktelkeken, a Duna felôl,
még nem voltak eltakarítva a törmelékhalmok,
a nagyjából épen maradt házak is sérültek
voltak mind, hol a tetô egyik fele hiányzott és csupaszon
meredtek a padlástér gerendái a kékülô
égbe, hol a fél ház volt leomolva, hol az erkélyek
leberetválva, láthatóvá lettek az emeleteken
az elárvult cserépkályhák, csikótûzhelyek,
szobasarkok, csíkos tapéták (családi képek
nyomaival), s még azokon az épületeken is, amelyek látszólag
sértetlenek voltak, minden ablakon ferdén leszakadva lógtak
a rolók. (És miután már elhordták is
a romokat, ez a leszakadt redônyök városa maradt még
sokáig.)
Anyám azt írta,
hogy édesapám, amikor Pestre került, térképpel
kezdte járni és tanulni a várost, s akkor elkezdtem
célra orientáltan bliccelni a villamoson, így megtakarított
pénzembôl pedig sikerült vennem egy használt térképet
a Múzeum körúton egy kis antikváriumban. Kedves
idôs bácsi volt a kereskedô, szóba elegyedett
velem, s így köszönt el: „Legyen máskor is szerencsém!”
De még azt is írta
anyám, hogy a zongorát nem sikerült eladni. Nem is tudtam,
hogy megpróbálkozott vele; amikor hazaértünk,
a házat az utolsó szegig kifosztva találtuk, csak
a zongora ázott a gyümölcsöskertben, a már
virágzó törpe barackfák közelében.
Úgy látszik, akik a hátsó kertkapu felé
szándékoztak elvinni, mégis letették, mert
nehéznek találták. Anyám mellékelt a
leveléhez két levelezôlapot, az egyiken ez állt:
„Igen tisztelt Asszonyom! Értesültem, hogy van Önnek egy
eladó zongorája. Kérem szíveskedjék
velem közölni, hogy a zongora milyen gyártmányú,
milyen állapotban van és a billentyûk fehérek-e.
A húrozata nem-e rozsdás, a fenék, amin a húrok
fekszenek, nem repedt-e. A hangolószögek vasba, vagy fába
vannak beékelve? A zongora gömbölyû-e, vagy sarkos
végû?” Nem tudom, mit felelt anyám a mesternek, aki
a Dohány u. 66. szám alá, a „Corvin tejivó”-ba
kérte címezni a válaszlevelet; félek, hogy
a zongora e magas szakmai kívánalmaknak nem felelt meg, mert
én úgy láttam, hogy a kerti tartózkodás
(isten tudja, mióta) nem tett neki jót, s az alja meg volt
repedve. A másik lapon csak ennyi állt: „A zongorát
nem vittük el, nem hozható rendbe.”
Elszállt hát
a zongora is.
Polgár Ági valamikor a hetvenes években küldött nekem Ausztráliából egy nagyszerû munkát: durva zsákvászonra filctollal rajzolt Kossuth-arcképet. Hogyan juthatott Sydneyben eszébe?… Képzelem, milyen sokat mondott az ausztráloknak.
Most már lassan minden
afelé mutatott, hogy – legalábbis számomra – vége
lesz a szenesbeli életnek. Eldöntöttem, hogy a vizsgák
után nem maradok tovább, nem akarom a mesterlevélig
vinni. Mások is terveket szôttek, hallottam, amint a nagylányok
arról beszélgettek, miért ne próbálnának
meg közülük akár hárman együtt kivenni
egy kis cselédszobát, s varrásból megélni?
A szabásznô lánya biztatta ôket, hogy segít
majd nekik vendégkört szerezni.
Mások lehajtott fejjel
hallgattak. Polgár Ági – tudtam – bent marad a következô
évre is. Ábrahám Rózsinak sem volt a kinti
életben senkije. A Pöttyös visszatérését
várta, s néhányunknak elárulta, hogy pártmunkát
végez egy közeli körzetben. Egyik vasárnap elhívott
magával, Gobbi Hilda szavalt egy lakóház udvarán,
Ilosvay Katalin is, ha jól emlékszem. Ady-verseket mondtak,
Petôfit, József Attilát, a gangon kint könyököltek
a lakók, tapsoltak, olykor még bele is kotyogtak.
Folytak az elôkészületek
a kettôs esküvôre is. Az ebédlôben a falhoz
tolva felállítottak két hosszú asztalt, ott
gyûlt a sok nászajándék. Étkészlet
és likôröskészlet, tejeskancsó és
vizeskancsó, zománcos vájdling és cseréptál,
zsúrterítô, szalvettákkal… A nôegyleti
hölgyek hordták össze, lehetôleg egyformán,
igazságosan elosztva a két pár közt.
A chavera erôteljes
mozdulatokkal dirigált, épp egy angol dal volt soron: „Régi
mesédre emlékszel-e még?… Volt egyszer rég,
egyszer rég…” s még annyit sem éreztem, hogy megingok,
elindul velem a dobogó, csupán azt érzékeltem,
hogy oldalt fordulok, és aztán már csak azt láttam,
hogy egyszerre többen hajolnak fölém. Így értesültem
róla, hogy elájultam. Sokan kérdezték, mit
éreztem, de nem tudtam visszaidézni.
A Batóné és
a Vetôné sürgönyöztek anyámnak. Engem
ágyba dugtak, cserélgették a priznicet a homlokon.
(Abból a megfontolásból, hogy az sose árt.)
S valóban megnyugtatott, elzsongított. Még álmodtam
is. Fénylô réten szétdobált színes
anyagokat láttam, de mire oda értem, hogy megnézzem,
felvegyem: elszürkült minden. És olyan csend támadt,
hihetetlen csend; mintha bura alatt mozognék… Ezen annyira elcsodálkoztam,
hogy felébredtem, de mindjárt elaludtam megint. És
tovább álmodtam: most szürke volt a rét, szétdobált
szürke felmosórongyok hevertek szanaszéjjel. Közelebb
léptem, felnyaláboltam egy kupacot. Piroskockás szoknya
volt közte, zöld ejtôernyôselyem anyag, térképszerû
barna foltokkal… „Ruhákat szeretnék” – állapítottam
meg, amikor az álmélkodástól újra felébredtem.
Folytatólagos álmomban késôbb Engel bácsiék
üzletében jártam, rögtön ráismertem,
pedig az öreg házaspár nem jött vissza; náluk
volt a fiókokra írva, hogy „rizskása”, „mazsolaszöllô”…
Anyám másnap
már Pesten volt. Hajnalban jött fel, krumplis zsákok
tetején, valami piacozó ember szívességbôl
felhozta a Lehelre. Szörnyû útja volt, a szekéren
átvetett kötelekbe kapaszkodott, mozgott alatta a zsákok
minden göröngye, megtörte, meggyötörte…
Már nem voltam ágyban,
de még kíméltek; reggeli után nem kellett felmennem
a varrodába, a délutáni tanonciskola alól is
felmentettek. „Tudod te azt, édes gyerekem” – legyintett Vetô
néni, azután megkérdezte, nem vagyok-e úgy.
Mert annak is tünete lehet az elájulás… Elôször
nem is értettem, mit akar. Mire felfogtam, megnyugodott, hogy nem.
Ajánlottak anyámnak
egy címet: egy asszonyt az Újlipótvárosban.
Özvegyen maradt, és szívesen kiadná a hátsó
kis szobáját „egy megbízható valakinek”. Anyámmal
azonnal oda mentünk, gyalog a Keleti Károly utcából
a Kossuth hídon át; kivettük. Valahol egy kifôzésben
megebédeltünk.
Még moziban is voltunk
délután.
Sejtelmem sincs már,
mit láthattunk. A Patyomkin páncélost vagy az Egy
csók, más semmit? Csak arra a nyúlós zenére
emlékszem, ami a mozi elôterét ázalagos akváriumhoz
tette hasonlóvá. Különben is zöld volt a fény
valahogy, s mi körvonalainkat vesztve, sápadtan mozogtunk a
páfrányok közt, mint az ebihalak
– Micsoda hülyeség
– bosszankodtam. – „Óh, jer el vélem, / Aranyos lélek,
/ Oda, hol élek / Én…” És nagy hévvel fejtegettem,
milyen kibírhatatlanul szentimentális a dallam, a szöveg,
milyen ósdi a szóhasználat… Szinte maguktól
jöttek a számra a szavak, az érvek, fölényben
éreztem magam, nyugodtan, biztonságban álltam egy
katedrán…
– De az azért szép
– mondta anyám -, hogy „tartsd minden jóval, szerelmes szóval
szegényt…”
És akkor elhallgattam,
mert megértettem, hogy kire gondol.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu