Ötven évvel megtörténte
után a holokauszt sokkal inkább jelen van az amerikai köztudatban,
mint korábban bármikor. A náci bûnösök
kései felkutatásáról szóló hírek,
az áldozatok által kezdeményezett kártérítési
perek az újságok címoldalára kerülnek.
Néhány államban törvény írja elô,
hogy a holokauszt kötelezô tananyag. Politikusok nap mint nap
figyelmeztetnek az emlékezés fontosságára.
1993-as megnyitása óta a washingtoni Holocaust Múzeum
a leglátogatottab intézmény az Egyesült Államokban.
Ugyanakkor a holokauszt szó felbukkant az abortuszról szóló
vitákban, használata kiterjedt a környezeti katasztrófákra,
és még arra is, hogyan sínylôdnek a kubaiak
Castro uralma alatt.
Hogyan vált a történelem
egyik legszörnyûbb katasztrófája ennyire meghatározó
elemmé az amerikai köztudatban? Mi a magyarázata annak,
hogy az európai zsidóság tragédiája
ilyen elementáris reakciót vált ki az amerikaikból?
Peter Novick könyvének ezek az alapkérdései.
Nem Novick az elsô,
aki problematikusnak tartja az amerikaiak viszonyát ehhez a katasztrófához.
Számos elemzô kérdôjelezte már meg a ritualizált
emlékezés autentikus voltát. Másokat a táborokba
áradó turisták tömege, és a rájuk
épülô ipar, a holokauszt-horror áruba bocsátása
riaszt. Az utóbbi idôben számos könyv szól
errôl a problémáról, többek között
Tim Cole Eladni a holokausztot: Auschwitztól Schindlerig címû
munkája, vagy Hilene Flanzbaum szerkesztésében a Holokauszt
amerikanizálása címû mû, amelyek mind
a holokauszt-kultuszt veszik górcsô alá, és
óvnak attól, hogy a tragédia horrorisztikus giccsé
váljon a tömegkultúrában. Novick könyve
azonban különbözik ezektôl. Ôt elsôsorban
a holokauszt utóélete érdekli, a holokauszt-emlékezet
alkalmazásának politikai vetülete. Már ennek
is megvan a maga története. Kiindulópontja egyszerû:
a holokauszt-kultusz Amerikában nem erkölcsi megfontolásokon
alapszik, és nem is tekinthetô spontán azonosulásnak
az emberek részérôl. A holokauszt-örökség
kezelése politikai ügy, emlékezetét politikai
célok érdekében használják fel. Novick
szerint a holokauszt-emlékezetet az amerikai zsidó szervezetek
alakítják és manipulálják. Provokatív
kérdése pedig az, hogy a holokauszt középpontba
állítása az amerikai köztudatban vajon jó-e
egyáltalán bárkinek, és jó-e maguknak
az amerikai zsidóknak. Novick válasza egyértelmû:
nem. Rendkívül kritikusan szemléli a holokauszt-emlékezet
alkalmazásának jelenlegi formáit. Bírálja
a holokauszt transzcendens retorikáját, amely nem más,
mint a horror szakralizálása. A holokauszt egyediségének
sulykolása szerinte üres szólam, amely ráadásul
lekezelô, hiszen a zsidók történelmi szenvedésének
felsôbbrendûségét sugalmazza. Úgy véli,
a „holokauszt tanulságaiként” gyakorta citált megállapítások
vagy hamisak és banálisak, vagy teljesen hatástalanok.
A könyvet máris
rengeteg bírálat érte szokatlan keménységéért
és állítólagos cinizmusáért.
Valóban, Novick olykor swifti szarkazmussal ecseteli a holokauszt-kultusz
szerinte visszás elemeit. Kemény, provokatív hangvétele
szándékos: Novick rendet akar vágni a holokauszt körüli
intellektuális és politikai zûrzavarban. Ráadásul
attól sem retten vissza, hogy az amerikaiak holokauszthoz való
viszonyát történelmi perspektívából
szemlélje. Hatalmas dokumentumanyag illusztrálja, hogyan,
milyen események hatására változott ez az attitûd
az elmúlt öt évtizedben. Ennek bemutatására
Maurice Halwachs francia szociológus „kollektív emlékezetrôl”
szóló, a húszas években született elméletét
hívja segítségül. Halbwachs a „kollektív
emlékezet” terminust használja a közösségi
vagy törzsi emlékezésre. Megállapítása
szerint ez az emlékezet, ha nem is mindig hamis, de mindenképpen
torzító jellegû. Ellentétben a történelmi
tudattal, amely igyekszik megérteni a múlt bonyolult összetettségét,
a kollektív emlékezet mitikus archetípusokra egyszerûsíti
a múlt eseményeit. Fô célja nem a megértés,
hanem a kollektív önazonosság örök igazságainak
megjelenítése, a hûség és a közösség
iránti lojalitás erôsítése, és
bizonyos csoportok érdekeinek szolgálata. A leggyakrabban
emlegetett példa ma az 1389-es koszovói ütközet
szerepe a mai szerb nemzeti öntudat alakításában,
a örök nemzeti mártíromság képzetének
felkeltésében.
Novick úgy véli,
hogy a holokauszt Amerikában hasonlóan hatékony szimbólummá
vált. A holokauszt jelképvilágát mai értékek
és ideológiai szándékok alakítják,
és adott érdekek, ügyek szolgálatában
áll. A tézis alátámasztására
Novick könyve számos meggyôzô bizonyítékot
sorakoztat fel. Nem a holokauszt-emlékezet bevett forrásaira,
memoárokra, irodalmi és képzômûvészeti
alkotásokra összpontosít, hanem a holokauszt mint politikai
jelenség mindennapi forrásaira: a hivatalos retorikára,
a közvéleményre, az általánosan bevett
képzetekre. Csak a nagyközönség számára
is ismert filmek érdeklik, a Schindler listája vagy az Anna
Frank naplója. De a fô forrás a sajtó, a televízió,
hivatalos állásfoglalások, és az amerikai zsidó
szervezetek dokumentumai. Ezek a források olykor zavarba ejtô
képet rajzolnak a holokauszt-emlékezet amerikai történelmérôl.
Különösen a háború utáni éveket
taglaló fejezet kelthet megdöbbenést. Novick finom,
mégis drámai elemzéssel tárja fel a hallgatás
okait.
Az nem új felfedezés,
hogy a háború után Amerikában a holokausztot
hallgatás övezte. A téma hiányzott a közéleti
diskurzusból. Az Amerikába érkezô túlélôk
megdöbbenéssel tapasztalhatták a tragédia iránti
látszólagos közönyt. A bevett magyarázat
a hallgatásra ez idáig pszichológiai természetû
volt: az amerikai zsidók bûnösnek érezték
magukat, hogy nem tettek többet az európai zsidók megmentéséért,
ezért nem akartak beszélni róla. Vagy: a tragédia
olyan elképzelhetetlenül szörnyû volt, hogy mindenki
úgy érezte, nem is lehet róla beszélni. Novick
elveti ezeket a közkeletû pszichologizáló magyarázatokat,
és sokkal kézzelfoghatóbb okokra mutat rá.
Mindenekelôtt rámutat arra, hogy kezdetben a holokausztot
nem tekintették olyan tragédiának, amely alapvetôen
és minôségileg különbözött volna
azoktól az atrocitásoktól és szörnyûségektôl,
amelyek a háborúban érték az embereket. Idônek
kellett eltelnie, amíg a soa mint önálló történeti
jelenség, körvonalazódni kezdett. A „holokauszt” terminus
nem is volt használatos az 50-es évekig. Bár a háború
után számos kép és dokumentum került nyilvánosságra
a felszabadított koncentrációs táborokról,
kezdetben senki nem gondolta azt, hogy ezek a borzalmak speciálisan
a zsidókkal lennének elsôsorban összefüggésben.
Eisenhower elszörnyedt a látottakon, de amikor a táborokról
beszélt, úgy írta le ôket, hogy azokban „a nácik
politikai foglyokat ôriztek”. Margaret Bourke-Whites döbbenetes
buchenwaldi képein nem zsidókat láttak, hanem a „nácizmus
áldozatait”. Ráadásul, amint Novick rámutat,
történetesen az amerikaiak által felszabadított
táborok foglyainak többsége nem is zsidó volt.
De amikor az elsô híradások érkeztek a zsidó
áldozatok tömegérôl, még akkor úgy
hitték, hogy a megsemmisítés ugyanúgy érintett
más csoportokat is. Raphael Lemkin lengyel zsidó, a „genocídium”
szó feltalálója, az ENSZ népirtásról
szóló konvenciójának egyik kidolgozója
is úgy értékelte, hogy „a nácik ki akarták
irtani a lengyeleket és az oroszokat, meg akarták semmisíteni
kulturálisan és demográfiai értelemben is az
elzászi francia lakosságot és a Karintiában
élô szlovéneket. Majdnem sikerült elérniük
azt a céljukat is, hogy kiirtsák az európai zsidóságot
és cigányságot”. A nép-irtás ilyetén
általánosításában, azaz lényegében
„zsidótlanításában”, amint Novick kimutatja,
nagy meglepetésünkre az amerikai zsidó szervezetek is
jócskán kivették a részüket. A magyarázat
az, hogy a háború utáni politikai légkör
aggodalommal töltötte el ôket. A háború után
nem sokkal a Szovjetunió megítélése megváltozott:
hôs fegyvertársból világot fenyegetô veszély
lett. Ezzel párhuzamosan a megvetett, aljas ellenség Németországából
a demokratikus szövetséges Németországa lett.
A zsidó szervezetek is alkalmazkodtak a megváltozott politikai
környezethez. Novick számos memorandumot, kommünikét
idéz, amelyekben a zsidó szervezetek arra szólítják
fel képviselôiket, hogy ne mondjanak ellenséges, „irracionális”
dolgokat Németországról, és inkább ne
beszéljenek a nácik faji alapú népirtásáról.
A meghatározó
befolyású zsidó szervezetek ezzel kapcsolatos óvatosságát
az Egyesült Államokban újjáéledô
antiszemitimus is növelte. Különösen ódzkodtak
attól, hogy a zsidók mint örök áldozatok
jelenjenek meg a köztudatban. Blokkolta ôket a „zsidók
azok kommunisták” közkeletû vádja, amely az antiszemita
propaganda része volt már a háború elôtt
és alatt is. A McCarthy-meghallgatásokon bevádoltak
jelentôs része is zsidó volt, nem beszélve az
olyan elhíresült kémügyekrôl, mint a Rosenberg
házaspár esete. Mindezek nem javították a politikai
légkört, amelyben a holokauszt emlékezete ismét
csak a zsidókra irányíthatta volna a figyelmet, és
ezt el akarták kerülni. A második világháborús
menekültekrôl szóló törvény tervezetében
a zsidó szervezetek képviselôi igyekezték homályban
hagyni, hogy az egykori deportáltak túlnyomó többsége
zsidó: „sok ezer dollárt költöttünk arra,
hogy elhitessük, hogy a deportáltak között nem csak
zsidók vannak” – írta egy zsidó aktivista.
Novick az 50-es évek
végének taglalásakor új elemet vezet be a hallgatás
magyarázatára. Eszerint a legtöbb ember ekkor azért
nem beszélt a holokausztról, mert az már meg sem fordult
a gondolataikban. A háború utáni példátlan
gazdasági fellendülés légkörében,
amikor szinte társadalmi kötelezettséggé vált
a felhôtlen optimizmus, senki sem akart a háború borzalmaira
emlékezni. Az amerikai zsidók is inkább azon fáradoztak,
hogy ôk is kivegyék a részüket ebbôl a fellendülésbôl,
és kihasználják az alkalmat, hogy teljesen amerikaivá
váljanak. Norman Podhoretz a zsidó gondolkodásról
szóló esszéjében, amely 1957-ben jelent meg
a Commentary címû folyóiratban, például
említést sem tesz a holokausztról.
A holokauszt csak a hatvanas
években kezdett megjelenni a köztudatban. Ebben Novick szerint
szerepe volt a hidegháború enyhülésének,
és néhány olyan meghatározó eseménynek,
mint a jeruzsálemi Eichmann-per. Kevésbé ismert, hogy
Eichmann elrablása és pere kezdetben inkább antiszemita
indulatokat ébresztett az amerikai sajtó egy részében.
Ez magyarázza az amerikai zsidó szervezetek korábbi
óvatosságát. Ám végül maga a per
vakító fényességgel világított
rá a nácik faji alapú genocídiumára,
és a nyers antiszemitizmus nyilvános kifejezése egyre
inkább elfogadhatatlanná vált. A „végsô
megoldás” valódi tartalma, vagyis hogy a náci népirtás
elsôdleges célpontja a zsidóság volt, ekkor
vált közismertté.
A per az amerikai zsidók
holokauszthoz való viszonyában is fordulatot hozott. Nemcsak
a megértésében, hanem annak felismerésében
is, hogyan használhatják föl azt stratégiai céljaik
érdekében. Az amerikai zsidóság, Izrael és
a holokauszt témája összekapcsolódott. Az Eichmann-per
idején éppen az izraeli politikusok voltak azok, akik azt
hangoztatták, hogy Izrael a Shoah megváltó örököse,
Izrael állam létét a zsidók elpusztításának
szándéka legitimálja. Az amerikai zsidóság
magáévá tette ezt a nézetet. A Közel-Kelet
bekövetkezô válságai nyomán pedig Izrael
és a holokauszt összekapcsolása túlfûtött
ideológiai tartalommal telítôdött. Az 1967-es
hatnapos háborúban felmerült a veszély, hogy
Izrael megsemmisül. Ez újabb holokauszt rémét
vetítette elô, noha Izrael gyors gyôzelmet aratott.
A soa azonban késôbb, az 1973-as jom kippuri háború
idején vált véglegesen a halál és újjászületés
szimbólumává, amikor a háború kimenetele
sokkal kétségesebb volt. Ezután a holokauszt az ellenséges
külvilág által fenyegetett zsidók védtelenségének
és sebezhetôségének emblémájává
lett. Az amerikai zsidók úgy tekintettek Izraelre, mint a
megsemmisítésre szánt zsidók utolsó,
törékeny mentsvárára. „Soha többé!”
– ezzel a jelszóval kezdôdtek a kampányok és
pénzgyûjtô akciók az amerikai zsidók körében
1967 után Izrael megsegítésére.
A hetvenes években
újabb változás következett be. Ahogy kezdett
felnôni az 50-es évek demográfiai robbanásakor
született generáció, már nem Izrael állam
megmentése volt a mozgósító erô és
cél, hanem az amerikai zsidó identitás megmentése.
A holokauszt emlékezete már nem a cionista eszme politikai
támaszaként funkcionált, hanem az amerikai zsidóság
önmeghatározásában vált kulcselemmé.
A 70-es évek végére az amerikai zsidók az Egyesült
Államok legsikeresebb kisebbségi csoportja lettek: magas
mûveltségû és respektusú, dinamikusan
fejlôdô és egyre inkább asszimilálódó
csoporttá. Mit is jelent Amerikában zsidónak lenni?
– kérdezhették akkor, amikor a kevert házasság
már teljesen megszokottá vált, a vallási kötôdés
pedig elhalványult. A holokauszt volt az egyetlen kínálkozó
válasz. Novick azonban rámutat arra, hogy ez a válasz
nem magától, nem spontán módon adódott.
A zsidó intézmények, melyeket aggodalommal töltött
el a zsidó önazonosság-tudat lassú eróziója,
tisztában voltak azzal, hogy a holokauszt milyen erkölcsi tôkét
jelent, és azzal is, milyen szerepet játszhat a közösség
„kollektív emlékezetének” megerôsítésében.
Az Amerikai Zsidó Bizottság elnöke, Bertram Gold az
általános nézetet visszhangozta: „A fiatal amerikai
zsidók azért nem érzik magukat eléggé
zsidónak, mert a holokauszt emlékét nem vésték
be a második világháború után született
generációk tudatába.” A Los Angeles-i Simon Wiesenthal
Központ mecénása pedig így nyilatkozott: „Sajnos
Izrael állam léte vagy a zsidó oktatás önmagában
már nem elég hatékony a zsidó identitástudat
fenntartásában. A holokauszt viszont mindig mûködik.”
A soa tehát arra
szolgált, hogy használható múltat lehessen
általa létrehozni. Féltékenyen ôrzött
és hatásosan képviselt múltat. Novick ezek
után a kisebbségi politika mai amerikai fejleményeit
elemzi. A kulturális közeg megváltozott. Az etnikai
elem társadalmi identitás egyre fontosabb tényezôjévé
válik, a történelmi katasztrófa pedig az etnikai
alapon meghatározott társadalmi csoportok létét
és céljait legitimálja. Az „áldozat” státusa
az erkölcsi ártatlanság és a feddhetetlenség
bizonyítéka. Novick nem véletlenül a vietnami
háborútól eredezteti ezt a változást,
abban a csalódottságban és széttöredezettségben,
amely azóta az amerikai társadalom egyik meghatározó
vonása. Ebben a közegben a holokauszt nem egysze-rûen
a modern zsidó történelem része, hanem történelemfeletti,
transzcendens erkölcsi tartalommal töltôdik, amely a gonoszág
fokmérôje. Ennek következtében azonban más
csoportok is sorban jelentik be igényüket a maguk holokausztjára,
amely óhatatlanul konfliktust provokál a holokauszt egyediségének
tárgykörében. A holokauszt egyediségének
szószólói határozottan visszautasítják,
hogy más katasztrófákra is alkalmazzák a népirtás
terminust. Stephen T. Katz, a holokauszt egyik vezetô történésze,
késôbb a washingtoni Holo-
kauszt múzeum igazgatója
például úgy érvelt, hogy a pekó indiánok
lemészárlása azért nem tekinthetô nép-irtásnak,
mert sok pekó indián túlélte azt, és
„ma is önálló csoportként tartják ôket
számon Connecticutban”. Novick, miközben elveti, hogy a zsidóknak
joguk lenne kisajátítani az elnyomás és szenvedés
szótárát és jelképrendszerét,
felhívja a figyelmet például Louis Farrakhan és
követôi durva, gyûlöletet keltô és bántó
kijelentéseire, melyek szerint a „fekete holokauszt százszor
rosszabb volt, mint az úgynevezett zsidó holokauszt”. De,
teszi hozzá Novick, a zsidó kisebbség egyes képviselôinek
törekvése, hogy a zsidók részére foglalják
le a „történelem legtöbbet szenvedett áldozata”
címet, érthetô visszatetszést kelt más
kisebbségek sokkal józanabb és mértéktartóbb
vezetôiben is.
Az ehhez hasonló
keserves viták beárnyékolták a washingtoni
múzeum alapítását is. Novick bemutatja a múzeum
küldetésével és feladatával kapcsolatos
konfliktusokat, amelyek éppen az egyediség kérdésében
robbantak ki. Helyet kell-e adni ebben a múzeumban például
annak a hárommillió lengyelnek, akiket szintén a nácik
gyilkoltak meg? Vajon a holokauszt áldozatai-e a náciknak
áldozatul esett nem zsidók? Az örmények lemészárlása
1915-ben Törökországban kimeríti-e a népirtás
fogalmát? És vajon meg lehet-e az örmény népirtást
említeni a múzeum prospektusában anélkül,
hogy a holokauszt egyediségét lerombolnánk? Nem kétséges,
hogy a múzeum értékes oktatási központ
és a történelmi emlékezet fontos intézménye.
Az a tény, hogy a fôvárosban építették,
azt demonstrálja, hogy a múzeum alapvetô amerikai értékeket
hivatott erôsíteni. Ám kérdés, hogy ez
nem rak-e túl nagy terhet az intézményre. Novick,
akárcsak Edward Lieventhal, úgy véli, hogy Carter
elnök azért fogadta el a múzeum tervét, mert
ezzel remélte visszahódítani a közel-keleti politikája
miatt csalódott zsidó szavazók és támogatók
rokonszenvét. Novick azzal sem ért egyet, hogy a holokauszt-kultusz
a konzervatív izraeli politikusoknak kedvez, akik hátráltatják
a közel-keleti béketeremtést. Azt is kifogásolja,
hogy a holokauszt hangsúlyozása eltereli a figyelmet az amerikai
történelem azon sötét lapjairól, a rabszolgaságról
és az amerikai indiánok lemészárlásáról,
amelyekkel szembenézni erkölcsi kötelessége lenne
az amerikai társadalomnak. Helyesen állapítja meg,
hogy a holokauszt ma vázolt képe lehetetlené tesz
bármilyen összehasonlítást más emberi
katasztrófákkal, ami kényelmessé és
felelôtlenné tesz bennünket. Amikor az elsô hírek
érkeztek Ruandából, a Clinton-kormányzat sietett
leszögezni, hogy az ottani mészárlás még
nem volt népirtás.
Minden vallásos kultusz
hajlamos a giccs gyártására: kegytárgyak, zarándoklatok,
megszentelt események. Novick érzékletes képet
fest az „Élôk menetérôl”, amikor szervezett út
keretében amerikai zsidó iskolák tanulóinak
ezrei vonulnak fel a lengyelországi koncentrációs
táborokban, majd onnan utaznak tovább Izraelbe, hogy ott
ünnepeljék a függetlenség napját. Lengyelországban
pedig a hatás kedvéért fegyveres ôrök „védik”
ôket, akik folyamatosan figyelmeztetik a gyerekeket, hogy folyamatos
veszély fenyegeti ôket a helyi lakosság részérôl,
és hogy a hajdani gázkamrák néhány órán
belül üzembe helyezhetôk. Novick joggal háborodik
fel ezeken a jelenségeken. Ám politikai érdeklôdése
figyelmen kívül hagy néhány nagyon fontos kérdést.
Semmit sem árul el arról, hogy véleménye szerint
a holokauszt emlékezetét hogyan kellene autentikus és
méltó módon ápolni. A pszichologizáló
megközelítés elvetése pedig képtelenné
teszi arra, hogy számításba vegye a kollektív
szadizmus, a bürokratikus gyilkolás és a társadalmi
elôítéletek mûködésének kérdéseit,
amelyek a holokauszt-diskurzus rendkívül fontos és megkerülhetetlen
problémái, ha a holokauszt jelenségérôl,
jelentôségérôl és a holokauszt-emlékezet
tétjérôl beszélünk.
A holokauszt nem használható
ideológiai állítások és erkölcsi
magasabbrendûség igazolására. Ez visszaélés
az emlékezettel. Azonban túlságosan leegyszerûsítô
és sematikus állítás, hogy az amerikai zsidók
az európai zsidók elpusztításának emlékét
használják arra, hogy a maguk kollektív identitását
kialakítsák, és hogy a holokauszt a mai amerikai köztudatban
kizárólag ezt a szerepet tölti be. Novick elemzése
meggyôzôbb lenne, ha többet mondott volna arról,
hogy ha nem ezt, akkor mit is kellene kezdenünk e tragédia
emlékével.
Fordította: Mink András
A tanulmány eredeti
címe: The Uses of Hell. Megjelent a New York Review of Books 2000.
március 9-i számában. Az itt közölt szöveg
az eredeti mû rövidített fordítása. A könyv
eredeti címe: Peter Novick: The Holocaust in American Life. Houghton
Mifflin, New York, 1999.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu