Kôszeg Ferenc esszéje (Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya. Beszélô, 2000. április) tekervényes írás, de fôbb állításai röviden összefoglalhatók. Az SZDSZ megrokkant; az MSZP-vel kötött koalícióba rokkant bele. A koalíciókötés nem véletlen kisiklás volt, hanem egy évekkel korábbi politikai választás logikus következménye: a jobboldali fenyegetésre hivatkozó összefogás – a Demokratikus Charta – készítette elô s tette elkerülhetetlenné.
Ez a nézet nem ismeretlen. Többnyire olyan elemzôk képviselik, akik szerint az SZDSZ máig sem kihevert választási vereségét vezetésének „balliberális elfogultságai” okozták.
Csakhogy Kôszegtôl nem áll távol a baloldali liberális gondolkodásmód. Elsô kézbôl tudja, hogy az SZDSZ pályáját nem jelölték ki egyértelmûen az alapítók politikai meggyôzôdései. Ezzel a magyarázattal tehát nincs mit kezdenie. De épp ezért szüksége volna valamilyen másik magyarázatra. A „balliberalizmus”-magyarázat hamis, de politikai. Kôszegnek szintén politikai magyarázattal kellene szolgálnia. Ehelyett azonban egy hangsúlyozottan személyes magyarázattal rukkol elô.
Az SZDSZ-nek volt egy kimagasló politikusa, így Kôszeg, aki az MSZP-hez való közeledést kezdettôl fogva, ingadozás nélkül elutasította. Ha a „hagyományos pártvezetés” hajlandó lett volna befogadni ôt, az SZDSZ talán megmenekül. Csakhogy Tölgyessyt kitaszították. Elôbb a frakció élérôl távolították el, majd pártelnökként buktatták meg. Ez lett az oka, hogy az SZDSZ nem tudott megállni a Chartától a koalíciókötésig, majd a választási vereségig vezetô úton.
Arról, hogy mi lehetett Tölgyessy elutasításának indítéka, Kôszeg összefoglalóan nem nyilatkozik. De azért nem is rejti véka alá a felfogását. Úgy írja le a párt hagyományos vezetését és a körülötte csoportosuló értelmiségieket, mint valami zárt, „falanxszerû” alakzatot, mely csak azt fogadja el, aki fenntartás nélkül igazodik belsô köreihez; a saját pozícióval rendelkezô, önálló félként együttmûködést ajánló kívülállót „kíméletlenül kikészíti”.  Erre a sorsra jutott volna Tölgyessy Péter is, aki – mint Kôszeg írja – „a liberális intoleranciát… a saját bôrén tapasztalhatta meg”.
Az egykori demokratikus ellenzékrôl kétfajta vaskos elôítélet terjeng a magyar politikai nyilvánosságban. Az egyik szerint a magát a rendszer ellenzékének feltüntetô társaság valójában mindig is a kommunisták meghosszabbított karja volt. Az 1994. évi koalíciókötéssel csupán összenôtt, ami eleve összetartozott. (Liberálbolsevizmus-vád.) A másik szerint az ellenzékiek csak szavakban hódoltak a liberalizmus eszméinek, az emberi jogoknak és a toleranciának. A másságot legföljebb marginális társadalmi csoportok esetében tûrték; a más politikai nézeteket, a más politikai kultúrát soha nem voltak képesek tolerálni. (Jakobinizmus-vád.) A liberálbolsevizmus-vád csapdáját Kôszeg elkerülte. A jakobinizmus-vád csapdájába azonban – fájdalom – belesétált.
Eszébe sem jut, hogy föltegye a kérdést: ha a „liberális intolerancia” vádja igaz módon vonatkozik más liberálisokra, ôrá miért nem vonatkozik. Vagy megfordítva: ha rá nem vonatkozik, másokra miért. Esszéje elôítéleteket visszhangoz, méghozzá gyanútlanul, távolságtartás nélkül.
Meg fogom mutatni, hogy Kôszeg elbeszélése hamis. Elôször azt vizsgálom, honnan eredt, hogyan alakult és hogyan befolyásolta az események dinamikáját a politikai nézetkülönbség Tölgyessy és az SZDSZ „hagyományos vezetése” között. A végén igyekszem számot adni arról is, hogy miért nem látja át Kôszeg ezt a folyamatot, noha minden részlete a szeme elôtt van.

Az SZDSZ eredeti eszmevilágának négy tartópillére volt: demokratikus jogállam, kapitalista piacgazdaság, emberi jogok, s végül az az ideológiai hagyomány, melyet összefoglalóan magyar progressziónak szokás nevezni. A demokratikus jogállam a párt alapítói számára parlamentáris rendszert jelentett, ahol az Országgyûlés nem csupán törvényeket hoz, hanem állandó, nyilvános ellenôrzést gyakorol a kormány fölött; ahol a mindenkori többség uralmát erôs alkotmányos megkötések korlátozzák; ahol a hatalmi ágak elválnak egymástól és kölcsönösen kiegyensúlyozzák egymást; s ahol minden szereplô szigorúan alá van vetve a törvények uralmának. A kapitalista piacgazdaság megteremtésén az állami vagyon döntô részének gyors magánkézbe adását értették az alapítók, a túlszabályozás leépítését, az államháztartás átláthatóvá tételét, a központi újraelosztás erôteljes mérséklését, s ami ezzel óhatatlanul együtt jár, a nyugdíj- és egészségbiztosítás, valamint az oktatásfinanszírozás reformját. Az emberjogi elkötelezôdés nem csupán a többség számára fontos alapjogokra terjedt ki, hanem a népszerûtlen kisebbségek jogaira és a szegényekkel való szolidaritásra is. Végül a magyar progresszió örökségének vállalása olyan dolgokat foglalt magában, mint az úri Magyarországhoz fûzôdô nosztalgiák egyértelmû elvetése, mint a vallási és világnézeti kérdésekben semleges állam programja, mint szembeszállás az antiszemitizmussal és mindenfajta rasszizmussal, mint szakítás a Trianon-sérelemre épülô külpolitikával, s a határontúli magyar kisebbségek védelmének nyíltan vállalt elkülönítése a területi igényektôl.
A szabad demokraták soha nem alkottak egységes tömböt. Az itt vázolt eszmevilágon belül számottevô nézetkülönbségek osztották meg ôket. A pártban kezdettôl jelen volt egy erôteljes baloldali – szociálliberális – áramlat, s egy ugyancsak határozott körvonalú jobboldali – konzervatív-liberális – irány. A két csoport más és más módon gondolkodott társadalmi igazságosságról, az állam szociális feladatairól, a párt által megcélzandó választóközönségrôl. Akkora volt a távolság közöttük, hogy ha Magyarországon lett volna modern szociáldemokrácia és modern kereszténydemokrácia, valószínûleg nem tartoztak volna ugyanahhoz a párthoz: ez akkoriban nyilvános beszéd tárgya volt. Mégis, az SZDSZ irányzatait nem kizárólag a többi politikai képzôdményhez való viszonyuk tartotta össze. A szabad demokrata szellemiség négy tartópillére valamennyiünk számára meghatározó jelentôségû volt. Erre épült a konszenzus, mely lehetôvé tette az egységet a sokféleségben.
A négy pillér közül kettô, a demokratikus jogállam és a kapitalista piacgazdaság Tölgyessy számára is evidencia volt; ma is az. Politikai világképében ezek jelentették, jelentik az értékeket, melyekért küzdeni érdemes, s melyekrôl semmi szín alatt nem szabad lemondani. A magyar progresszió hagyományának és az emberjogi álláspontnak viszont soha nem volt különösebb szerepe a gondolkodásában. Írásai, nyilatkozatai nem utalnak arra, hogy komolyan foglalkoztatták volna a nacionalizmusban, a klerikalizmusban, az antiszemitizmusban és cigányellenességben rejlô politikai veszélyek, vagy hogy vonzódott volna az emberjogi gondolat egalitarizmusához. Alkotmányjogászként soha nem kommentálta a személyi szabadság vagy a diszkrimináció nagy kérdéseit, melyek a politikai közéletben alkotmányértelmezési vitákat kavartak; politikusként soha nem indítványozott lépéseket kitaszított, megalázott embercsoportok jogainak, egyenlô állampolgári státusának védelmére.
Kétségtelen, kezdetben nem is állt szemben a magyar progresszió ügyével, s az emberjogi gondolattal sem. Ha erôs ellenérzést váltottak volna ki belôle a szabad demokrata eszmevilágnak ezek az – induláskor különösen hangsúlyos – összetevôi, nem választhatta volna az SZDSZ-t 1989-ben. Csatlakozásra azonban más inspirálta: az, hogy az SZDSZ megalakulásától fogva következetesen elutasította a harmadikutas ötleteket és a felemás kompromisszumokat mind a demokrácia, mind a piacgazdaság terén.
A szabad demokraták készek voltak vállalni a konfliktust a pártállami vezetéssel a demokratikus jogállam megteremtése érdekében, és arra is késznek mutatkoztak, hogy vállalják a társadalmi konfliktusokat a piacgazdaságra való áttérés érdekében. Az MDF akkor még a kormány és az ellenzék között jelölte ki a maga helyét, részleges változásban gondolkodott, és mind a többpártrendszer, mind a magántulajdonú piacgazdaság megítélésében bizonytalan nézeteket vallott. 1989-ben, amikor a fô kérdés úgy hangzott, lesz-e gyors és következetes rendszerváltás Magyarországon, a két politikai alakulat közül Tölgyessy csak az SZDSZ-t választhatta.
A tényben, hogy Tölgyessy nem táplált erôs érzelmeket (sem pozitívakat, sem negatívakat) a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék eszmevilága iránt, benne rejlett a tartós együttmûködés lehetôsége. De benne rejlett az összeütközés lehetôsége is.
A politika: kompromisszumok mûvészete. Az elvekhez igazodó politikus nem abban különbözik az elvtelen politikustól, hogy az utóbbi alkukat köt, az elôbbi soha nem alkuszik. A különbség abban áll, hogy az elvtelen politikus bármit feláldoz egy elônyös alkuért, az elvi politikus pedig lehetôleg nem enged alapvetô politikai értékeibôl, s inkább ott tesz engedményeket, ahol nem kötik erôs meggyôzôdések.
Tölgyessy soha nem mondta volna a választóknak: szavazzatok ránk, mi majd visszahozzuk az állami gondoskodás régi rendszerét. Soha nem mondta volna, hogy szavazzatok ránk, mi majd parlamenti képviseletet adunk a szakszervezeteknek. Azt azonban nem tartotta lehetetlennek, hogy az állam vallási semlegességébôl vagy a nacionalizmus kérlelhetetlen elutasításából engedjen, vagy hogy leszólja az emberjogi érzékenységet, ha ettôl politikai haszon remélhetô. Amíg nem érkezett el a politikai haszon pillanata, a felfogásbeli különbségek következményei inkább csak retorikai hangsúlyokban mutatkoztak meg. Amikor eljött a pillanat, valódi politikai ellentétté terebélyesedtek.
Kôszeg sem tagadja, hogy Tölgyessy viszonya a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék hagyatékához az évek múlásával változott. Beszél arról, hogy idôvel, „átvéve a jobboldal megbélyegzônek szánt megnevezését”, polgári radikálisként kezdte aposztrofálni az emberjogi eszme párton belüli képviselôit. Arról is beszámol, hogy egyre inkább foglalkoztatta, miként lehetne létrehozni a tradicionális, „értékeiben nemzeti és konzervatív” középosztály pártját, mely ezt a mintegy egymilliónyi választót „modernizációs pályára vezetné”. Kôszeg értelmezésében azonban ez az eltolódás válasz volt az SZDSZ „hagyományos vezetésének” chartás politikájára, majd az MSZP-vel való koalíciókötésre. Tölgyessy eredetileg a „liberális közép” térfelérôl szerette volna legyôzni a jobboldali kormányt, s csak amikor a szabad demokraták elfogadták az MSZP koalíciós ajánlatát, s ezzel végleg a múlté lett a „liberális közép” esélye, csak akkor kötötte reménységeit az MSZP legyôzésére alkalmas jobbközép párt létrejöttéhez. Egészen eddig – de legalábbis Tölgyessy elnökségének végéig – nem volt lényeges, elvi ellentét Tölgyessy és ellenfelei közt. Így Kôszeg.
Ezen a vélekedésen áll vagy bukik a tézis, mely szerint Tölgyessy nem politikai elvekért folytatott küzdelemben maradt alul, hanem „mint idegen fiút” kitaszították.
A vélekedés azonban hamis. Az elvi nézeteltérés nem a következménye, hanem az oka volt a chartás politika, majd a koalíciókötés eltérô megítélésének. Tölgyessy nem 1994 után, hanem 1991 ôszén, elnökválasztási kampánya során került összeütközésbe az SZDSZ ideológiai hagyományával. S már 1990 nyarán, frakcióvezetôsége idején is volt politikai színezete a közte és a párt „hagyományos vezetése” közt kirobbant konfliktusnak; igaz, akkor még nem a vita tétje, hanem a körülményei adtak neki politikai színezetet. Elôször errôl mondanék valamit, majd rátérek az 1991-es vitára.

Maga Tölgyessy utóbb úgy adott számot az 1990-es összeütközésrôl, hogy ô annak az elvnek az elismertetéséért küzdött, mely szerint parlamenti demokráciában a napi politika színtere a parlament, a napi döntések a képviselôcsoportban születnek, a képviselôcsoportot pedig a frakcióvezetés irányítja, nem a pártvezetés. A kérdés az volt szerinte, hajlandó-e a pártelnök (e sorok írója) tudomásul venni ezt.
Ez az értelmezés nem áll nagyon távol attól, ahogyan én látom a történetet. Ami magát az elvet illeti, azzal nem nehéz egyetérteni. De az elvi egyetértés önmagában kevés. Demokratikus pártokban a parlament elé kerülô ügyek egy részét – azokat, melyek jelentôsége messze túlnyúlik a napi politikán – a pártvezetés is megvitatja. Akkor mondhatjuk, hogy megnyugató módon lezárult a hatáskörök elválasztása, ha abban is sikerült megállapodni, mi tartozik a „napi politika” körébe, s mi függ össze olyan szorosan a párt „általános irányvonalával”, hogy az már szükségessé teszi a vezetô pártszervek állásfoglalását.
Hosszú múltra visszatekintô pártok esetében a szokás többé-kevésbé egyértelmûen eligazít. 1990 nyarán az SZDSZ nem rendelkezett iránymutató hagyományokkal, s ezért nincs abban semmi csodálni való, hogy a frakcióvezetés és a pártvezetés viszonya vitákat váltott ki. Abban sem lett volna semmi furcsa, ha a kompetenciák elhatárolása keserû összecsapások során megy végbe. Ám ahhoz, hogy egyáltalán végbemehessen, az ellentétnek valóban a frakcióvezetést kellett volna szembeállítania a pártvezetéssel.
A képnek, melyet Tölgyessy a vitáról adott, az felelt volna meg, ha ô a frakcióvezetésre támaszkodva tartja távol a pártelnököt és az ügyvivôi testületet a parlamenti politika körébe tartozó ügyektôl. Valójában a frakcióvezetôség kezdettôl fogva ki volt szorítva a döntéshozatalból, s ezért a kérdés soha nem úgy vetôdött fel, hogy mi tartozik a frakcióvezetôségre, s mi a pártvezetésre, hanem úgy, hogy eldönthet-e Tölgyessy mindent egy személyben. (A Kôszeg által emlegetett – szerinte mintegy tizenöt, valójában huszonkét vagy huszonhárom tagot számláló – szóvivôi testület nem volt azonos a frakcióvezetôséggel, melynek öt tagja volt, és amelynek hatásköreit már csak létszáma okán sem vehette át.)
A körülmények balszerencsés összjátéka folytán kapott ez az eredetileg szervezeti és eljárási jellegû konfliktus politikai színezetet. A demokratikus parlament épphogy megkezdte mûködését, az új rend intézményi kereteinek kiépítése zajlott, s ráadásul elválaszthatatlanul az MDF–SZDSZ megállapodás végrehajtásától. Tölgyessy rendszeresen egyeztetett Antall-lal, késôbb nagyobbrészt Kónya Imrével a beterjesztendô törvényjavaslatokról, ami az adott helyzetben természetes lett volna. Nem volt azonban természetes, hogy a saját pártjában semmilyen testülettel ne tárgyaljon arról, amirôl Antall-lal és Kónyával beszél, s hogy vezetô társai számára is rendre akkor derüljön ki, miben egyezett meg – ellenzéki frakcióvezetôként – a miniszterelnökkel és a vezetô kormánypárt frakcióvezetôjével, amikor megmondta a képviselôknek, hogy mi következik a megállapodásból. Ez a visszás gyakorlat politikai balsejtelmeket szült, s minél elszántabban igyekezett Tölgyessy mind a pártvezetést, mind a frakcióvezetést távol tartani a döntésre váró ügyektôl, annál súlyosabbakat.
A rossz elôérzeteket az idô nem igazolta. De nem állítható, hogy alaptalanok lettek volna.
 

A frakcióvezetô lemondatásába torkolló konfliktus természetesen rávetette árnyékát Tölgyessy egy évvel késôbbi elnökjelöltségére. Ám az 1991 ôszén kirobbant pártharcok nem az 1990-es kötélhúzás puszta folytatása voltak. Október 4-én Tölgyessy interjút adott a Népszabadságnak, s ebben röviden vázolta elnöki programját. A vázlat egyetlen új elemet tartalmazott: „Patriótább párttá kell lennünk, szót kell értenünk az egyházakkal is.”
Kôszeg bagatellizálni igyekszik e mondat jelentôségét; „szerencsétlen fordulat”-nak nevezi, és azt sugallja, hogy alkalmi epizód volt, komoly alap és folytatás nélkül. Én ezt felszínes olvasatnak tartom. A bejelentés valóban szerencsétlen volt annyiban, hogy provokálta a szabad demokrata értelmiség érzékenységét, és olyanokat is szembefordított Tölgyessyvel, akik egyébként várakozó állásponton lettek volna. Az a párt, melynek patriótábbá kell válnia, nem eléggé patrióta. Az SZDSZ-t megalakulásától fogva hazafiatlansággal vádolták – elsôsorban jobboldali – ellenfelei. Ez a vád most váratlanul a párton belülrôl hangzott el, olyasvalakinek a szájából, aki az elsô számú pártvezetô tisztségére pályázott. Tamás Gáspár Miklós azonnali, szenvedélyes tiltakozása tökéletesen érthetô volt: „Kikérem magamnak, hogy az SZDSZ-nek patriótább pártnak kell lennie. A szabad demokraták igenis patrióták voltak, és ma is azok. Eddig csak a legrosszabb fajta ellenfeleink vonták kétségbe ezt.”
Ha Tölgyessy másképpen fogalmaz – például azt mondja, hogy az SZDSZ-nek utat kell találnia a hagyományos nemzeti és vallási világnézetû választókhoz is –, szavai nem lettek volna sértôek. De az nem áll, hogy politikai jelentôségük se lett volna. Ominózus mondatával az elnökjelölt új, az eddigi kísérletektôl radikálisan különbözô megoldást javasolt a párt régi problémájára.
Az SZDSZ nagy pártként került ki az 1990. évi választásokból, de köztudott volt, hogy szavazóinak csupán egy kisebbsége azonosult a liberalizmus elveivel. Ez valójában megfelelt reményeinknek: soha nem a magyar liberálisok kicsiny világnézeti pártjának képzeltük az SZDSZ-t, és nem is egyetlen, az ország liberális átalakulásában érdekelt réteg (mondjuk, a sikeres vállalkozók) érdekképviseletének, hanem olyan pártnak, amely több társadalmi rétegben is képes megtalálni és magához kötni a liberális program lehetséges támogatóit. Tudtuk azonban, hogy az elsô szabad választások még csak a kezdetet jelentették ezen az úton. Támogatóink egy számottevô része azért szavazott ránk, mert az elôzô rendszer ellen szavazott. Világos volt, hogy ezen az alapon nem fog újra ránk szavazni; még egy rendszerváltó választás nem lesz. Ráadásul a rendszerellenes szavazatok közt sok – nem tudhattuk, pontosan mennyi – volt a puszta protestszavazat: olyanoké, akik minden intézményi renddel szemben állnak, és mindig a birtokon belül lévôk ellen szavaznak. Ôket nevezték az SZDSZ-ben az idô tájt „radikálisok”-nak. Veszélyes helyzet egy demokratikus párt számára, ha túlságosan függ a „radikálisok” támogatásától; könnyen elsodródhat a populista szélsôségek felé.
Tisztában voltunk vele: ahhoz, hogy az SZDSZ támogatottsága tartósan egymillió fölött maradjon (ideális esetben elérje a másfél milliót) biztos támogatói bázisunkat megnyugtatóan ki kell szélesíteni.
Elnökségem idején az SZDSZ baloldali liberális megoldásokat keresett a feladatra. A nyugatos értelmiség és az önálló vállalkozók körein túl azokat a szavazókat szerettük volna tartósan a párthoz kötni, melyek Európában a szo-
ciáldemokrácia hagyományos választó közönségét adják, mindenekelôtt szakképzett munkásokat és mûszaki alkalmazottakat. Két gondolatunk volt arról, hogy ez miként valósítható meg.
Egyfelôl abból a feltételezésbôl indultunk ki, hogy a rendszerváltás politikai folyamata nem ér véget a parlamenti választásokkal: az Országgyûlés birtokbavétele után következik a hatalom középsô és alsó szintjeinek meghódítása. Nemcsak az önkormányzati választásokra gondoltunk, hanem arra is, hogy az állami vállalatok nagy részében esedékessé válik az üzemi tanács újraválasztása. Abban bíztunk, hogy minél alacsonyabb szinteket ér el a folyamat, annál inkább mozgásba jönnek a társadalom nagy tömegei, melyek az átalakulást eddig feszült figyelemmel, de passzívan követték. Kívántuk, hogy ez megtörténjen, mert megfelelt volna a demokráciáról alkotott felfogásunknak, és egyszersmind reméltük, hogy ha megtörténik, az segíteni fog az SZDSZ táborának megszilárdításában.
Ez a számítás már 1990 nyarán látványosan megbukott. Az MDF-es ipari miniszter hirtelen kitûzte az üzemi tanácsi választásokat, mindössze három hetet adva az elôkészületekre. Az SZDSZ minden kapacitását mozgósította; gyûléseket rendeztünk, gyárkapuk elôtt röpcéduláztunk – erôlködésünk visszhangtalan maradt. Még annyit sem sikerült elérni, hogy legalább a miniszteri trükk politikai eseménnyé váljon; a legtöbb helyen szép csendben megválasztották a felülrôl javasolt embereket, akik aztán általában megerôsítették a hivatalban lévô igazgatót. Az önkormányzati választás története más volt; az SZDSZ itt fennállásának legnagyobb sikerét aratta – de a helyi közösségek ennek az eseménynek a nyomán sem lendültek mozgásba. Csak a taxisblokád törte meg egy múló pillanatra az általános irányzatot.
A magyar társadalom átengedte a politikai cselekvést azoknak, akik négyévente megmérkôznek a szavazataiért, s csupán egy nem túlzottan számos kisebbség került a tartós mozgósíthatóság állapotába: a „radikálisok”, akik minden – antidemokratikus vagy demokratikus – hatalommal szemben állnak, s akik ezért kizárólag szélsôséges pártokban találhatják meg a helyüket. Éppen azok, akiknek az SZDSZ nem akart a foglyává válni. A remény, hogy az SZDSZ egyszerre lehet a jogállam pártja és a mobilizálódó rétegeké, rövid idô alatt szertefoszlott.
A másik elgondolás valamivel tovább élt. Az európai politikai hagyományok azt sugallták, hogy a bérbôl élôk abban a pártban ismernek önmagukra, mely erôs szakszervezetekkel él együtt. Az SZDSZ elôtörténete szorosan összefüggött a független szakszervezeti mozgalom történetével, sok tagunk volt tag a Liga valamelyik szervezetében is. Kézenfekvô volt politikánk középpontjába állítani a szakszervezeti kérdést. Külön kis titkárságot állítottunk fel a szakszervezeti kapcsolatok ápolására. Városi csoportjainkat arra biztattuk, hogy segítsék a Liga szervezkedését. A SZOT utódszervezetei nagyobbrészt még mindig betöltötték az érdekvédelmi teret, de úgy ítéltük meg, hogy csak a tehetetlenség és a gazdasági erôfölény tartja fenn ôket. Ezért szerettük volna elérni, hogy a törvényhozás tiltsa meg a szakszervezeti tagdíj automatikus levonását a munkabérbôl, és az MDF képviselôcsoportjával összefogva keresztülvittük a kormány ellenállásán a szakszervezeti vagyon zárolását. Átütô fordulatot azonban itt sem sikerült elérni. Az utódszakszervezetek gyengülését nem kísérte a független szakszervezetek erôsödése; a növekvô munkanélküliség s a privatizáció a szakszervezeti mozgalom általános hanyatlását eredményezte átrendezôdés helyett. Erôfeszítéseink ismét csak a társadalom gyönge szervezkedési kedvén hiúsultak meg.
Az idô tájt, amikor az elnöki tisztségtôl és az aktív politizálástól visszavonultam, a párt szociálliberális szárnyának – s persze a konzervatív liberálisoknak is – újra kellett kezdenie a gondolkodást: hogyan lehet az SZDSZ szabadelvû párt és ugyanakkor széles választói rétegeket lefedô néppárt. A választ csak egy év múlva, Tölgyessy elnökségének vége felé sikerült megtalálni. Tölgyessy indító nyilatkozata egy másik válasz lehetôségét villantotta fel. Azt üzente, hogy az SZDSZ-nek elsôsorban nem azzal a szavazóközönséggel célszerû választói koalíciót keresnie, mely más körülmények közt egy szociáldemokrata párt táborát adná. A lehetséges támogatók a jobboldalon vannak. Az MDF máris sokat vesztett, és még többet fog veszíteni. Ezen az oldalon szabadulnak fel a választói vegyértékek, melyeket az SZDSZ talán leköthetne. De ez csak akkor lehetséges, ha arculata változik: ha „patriótább” lesz, és „szót ért” a nagy egyházakkal.
Az elgondolás nem futó ötlet volt: akkor is foglalkoztatta Tölgyessyt, amikor már nem volt az SZDSZ elnöke. „Társadalmunkban még jó ideig jelen lesznek a késô kádári, illetôleg a tradicionális magatartásmintákat követô csoportok”, állapítja meg 1995-ben, amikor az a kérdés foglalkoztatja, hogyan nôhet fel az MSZP legyôzésére képes ellenzéki erô. „Körülményeink között csupán az a politikai tömörülés lehet a szocialisták versenyképes ellenpólusa, amely (…) mindkét polgári közönség nyelvén meg tud szólalni.” (Lesz-e versenyképes ellenzék? Magyar Nemzet, 1995. március 18.) Persze 1995-ben már rég nem gondolja, hogy az SZDSZ-bôl lehetne az a párt, mely a hagyományos magyar középosztály nyelvét is beszéli. 1991 végén azonban még nem zárja ki ezt a lehetôséget. Ominózus mondatával pontosan erre tett javaslatot.
Az SZDSZ patrióta párt volt, de szemben állt a tradicionális nemzeti retorikával, párbeszédet keresett az egyházakkal, de elutasította az ún. történelmi egyházak közjogi igényeit. Ebben kellett volna változásnak bekövetkeznie. Méghozzá nem jelentéktelennek. Az a választóközönség, melyet a „patriótább” és a nagyegyházakkal „szót értô” SZDSZ megszólíthatott volna, igen erôs identitású, és az SZDSZ identitásáról is igen erôs képet alkot. Ahhoz, hogy a szabad demokratákban a saját lehetséges képviseletére ismerjen, nem lett volna elég a retorikai hangsúlyok csekély mértékû módosítása. Látványos fordulatra lett volna szükség, tüntetô szakításra a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék hagyatékával és mindazokkal, akik ezt a hagyatékot képviselték. Nemcsak a baloldali liberálisokkal, hanem a jobboldaliakkal is. Nemcsak Bauer Tamással vagy Szabó Miklóssal, hanem Tamás Gáspár Miklóssal és Hack Péterrel is. Az a párt, amelynek arculatát ilyen emberek jelenítették meg a nyilvánosság elôtt, nem számíthatott a „patriótább” és „nagyegyházbarátabb” beszédmód iránt fogékony választók szavazataira.
A Népszabadság-interjúban meghirdetett elgondolásnak, ha megvalósul, csak háromféle kimenetele lehetett. Vagy elakad az SZDSZ nyelvezetének mérsékelt módosításánál, ami éppen elegendô ahhoz, hogy a szabad demokrata törzsszavazókat elriassza, ahhoz azonban túlságosan kevés, hogy a jobboldalon új szavazatokat szerezzen. Vagy pártszakadáshoz vezet. Vagy pedig a párt alapítóinak kiszorulásával végzôdik. TGM nem túlzott, amikor azt nyilatkozta, hogy „Tölgyessy esetleges elnöksége végveszélybe sodorná az SZDSZ-t”.
A „patriótább” és a nagyegyházakkal „szót értô” SZDSZ ígéretébôl nem azért nem lett semmi, mintha – miként Kôszeg  sugallja – kísérlet sem történt volna az elmozdulásra. Nem a szándék hiányzott, hanem az erô. Tölgyessy tárgyalássorozatot kezdett a nagyegyházak vezetôivel, de nem tudta megakadályozni, hogy az Országos Tanács határozatban erôsítse meg a párt elkötelezettségét az állam és az egyház elválasztása, az egyházak jogegyenlôsége, az állam világnézeti semlegessége mellett. Azt sem tudta elérni, hogy egy másik OT-határozat – ôt idézem – „lebegtesse” az SZDSZ viszonyát a határkérdéshez. És nem sikerült az emberjogi gondolat képviseletét, „átvéve a jobboldal megbélyegzônek szánt megnevezését” polgári radikalizmusként félreszorítania.
Abban kétségkívül igaza volt Tölgyessynek, hogy az SZDSZ-nek törekednie kell a közte s a politikai jobboldal között húzódó kommunikációs szakadék áthidalására. Ha ebben sikert tudott volna felmutatni, az nem lett volna kevés. De ehhez nem az SZDSZ arculatának megváltoztatására lett volna szükség, hanem olyan helyzetre, amelyben az MDF készséget mutat az SZDSZ gesztusainak viszonzására, az SZDSZ pedig megengedheti magának, hogy gesztusokat tegyen az MDF felé. Csakhogy a dolgok soha nem álltak távolabb ettôl, mint éppen Tölgyessy elnökségének idején. Jelöltségének meghirdetése alig néhány héttel követte a Kónya-dolgozatot; 1992-ben jött a Csurka-irat, majd október 23-a Göncz Árpád lehurrogásával és a civilbe öltöztetett határôrök részvételével (történetesen Kôszeg volt az, aki leleplezte ôket).
Ahhoz, hogy a szabad demokraták normális viszonyba kerüljenek a magyar politikai jobboldallal, nemcsak arra lett volna – s van ma is – szükség, hogy ôk maguk erôfeszítéseket tegyenek a párbeszédre. Egyebek közt arra volna szükség, amirôl Tölgyessy elnökségének vége után kezdett beszélni: hogy legyen egy jobboldali párt, mely „az MDF milliós közönségét modernizációs pályára vezeti”. (Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? Népszabadság, 1993. július 7.)
Tölgyessy Péter politikai magányosságának, úgy hiszem, az a magyarázata, hogy ez a párt azóta sem jött létre. Az MDF soha nem volt olyan párt, mely egyszerre beszélte volna a modern, nyugatosodott rétegek meg az „értékeiben nemzeti és konzervatív” középosztály nyelvét. Az SZDSZ-bôl nem lehetett ilyen pártot faragni. A Fideszbôl talán lehetett volna, de az eredmény finoman szólva nem az lett, amit Tölgyessy remélt, amikor Orbánék 1998. évi választási kampányához csatlakozott, majd beült a parlamenti frakciójukba.
Végül is nem ô találta meg a formulát, melynek jegyében az SZDSZ sikerrel vehette az 1994-es választás próbáját, hanem a Petô–Kuncze vezetés. Ôk ismerték fel, hogy a liberális párt azt a szavazót nyerheti meg a programjának, akinek elege van a politika rangjára emelt gyûlölködésbôl, a véget nem érô tisztogatásokból és az intézményi bizonytalanságból. „Abba kell hagyni azt, hogy az ország egyik fele választás után kirúgja az ország másik felét”, mondta Kuncze Gábor, és az SZDSZ csaknem húsz százalékot kapott.
 

S most röviden Chartáról és koalícióról. Kôszeg Tölgyessy érdeméül tudja be, hogy elejétôl a végéig elutasította a chartás politikát. Mivel a Chartával kezdôdött az együttmûködés szabad demokraták és szocialisták között, s mivel az együttmûködésbôl együttkormányzás lett, a négyéves koalícióért pedig az SZDSZ súlyos választási vereséggel fizetett, ezért manapság nem szoktak magyarázatot kérni arra, hogy miért is lett volna jó elzárkózni a Chartától. Kôszegtôl azonban magyarázatot kérhetünk.
Tölgyessy álláspontja egyszerû volt: a Charta hívei eltúlozták a szélsôjobboldali veszélyt. (Nincs okom a további hallgatásra. Magyar Hírlap, 1994. július 9.) A szocialistákat is magában foglaló összefogásra valójában nem is volt szükség, sôt: „Más irányultságú, más mondanivalójú politikával talán több sikert lehetett volna elérni.” (Üzenni tudni kell! Beszélô, 1991. november 9.)
Kôszeg azonban már 1991/92-ben sem volt biztos abban, hogy a Charta nélkül megállítható-e a jobboldali radikálisok nyomulása, és utólag sem szerezte meg a bizonyosságot. Minden fenntartása ellenére, 1992 szeptemberében Az utcára? Az utcára! címen írt kiáltványt a Csurka-dolgozat miatti nagy Charta-tüntetés mellett (Beszélô, 1992. szeptember 19.).
S visszamenôleg is azt mondja: „Kétségtelen, persze, hogy 1991–1992 Csurka elôretörésének korszaka, 1992 ôsze a jobboldali radikalizmus legszebb órája volt. (…) Máig sem dönthetô el, mekkora szerepe volt a chartista tömegmozgalomnak Csurka visszaszorításában.” De ha máig sem dönthetô el, akkor milyen alapon helyesli Kôszeg a Charta mérlegelés nélküli elutasítását?
Most pedig lássuk, milyen érvei voltak Tölgyessynek a koalíció ellen. 1994 júniusában két fô aggályt fogalmazott meg. Az egyik úgy szólt, hogy a szocialisták „a döntôen félreformokból és kis osztogatásokból, a döntések halogatásából” álló, hagyományos késô kádári politikát folytatják majd. (A hosszú átmenet. Népszabadság, 1994. június 18.) Az MSZP-ben ugyanis egyszerre több párt található; táborukban tudják az átmenet nyerteseit és veszteseit egyaránt, s ha következetesek akarnak lenni, valamelyik közönségükkel szakítaniuk kell. Mivel ez nem valószínû, ezért arra kell számítani, hogy a szocialisták inkább „a késô kádári szerkezetek megôrzése, feltámasztása, a régi-új kliensrendszerekre való támaszkodás” politikáját választják, „mint a sokféle érdeket sértô, kockázatos modernizációs reformok végigvitelé”-t. (Szocialisták a kapuk elôtt. Népszabadság, 1994. április 16.) A Horn-kormány elsô kilenc hónapja igazolni látszott ezt az elôrejelzést. Az utána következô egy esztendô azonban alaposan rácáfolt. Elôször a Bokros-programmal, mely nemcsak a gazdaság rövid távú stabilizálását végezte el, hanem megindította az államháztartás régóta halogatott átalakítását is. Másodszor a privatizáció felgyorsításával és azzal, hogy a többletbevételeket a külsô államadósság törlesztésére – nem belsô osztogatásra – fordították. Harmadszor a liberális szellemû nyugdíjreformmal, mely a kockázatközösséget fenntartó, kötelezô biztosítás mellett létrehozta az egyéni öngondoskodás intézményeit. Negyedszer az olyan-amilyen médiatörvény megalkotásával, mely mégiscsak utat nyitott az országos kereskedelmi adók megjelenése elôtt. Ötödször a magyar–szlovák és magyar–román alapszerzôdés megkötésével, melyek – hibáikkal együtt is – új alapokra helyezték a magyar állam szomszédsági politikáját, és kedvezô feltételeket teremtettek ahhoz, hogy a magyar kisebbség pártja mindkét országban a következô kormánykoalíció tagjává legyen.
Tölgyessy 1994-ben nagyobbrészt azért tartotta ártalmasnak az SZDSZ-re nézve a koalíciós ajánlat elfogadását, mert azt jósolta, hogy az MSZP nem vehetô rá a gyors, következetes reformokra. Ezzel szemben a Horn-kormány többet tett a múltból örökölt gazdasági rendszer reformjáért, mint akár az elôdje, akár az utódja, és abban az évben, amikor a legfájdalmasabb intézkedések zajlottak, az SZDSZ támogatottsága megbízhatóan magas maradt.
Részletes vizsgálódást kíván persze, hogy mindebben mi volt az SZDSZ szerepe. Ezzel a kérdéssel itt nem foglalkozom. Kôszeg egyetlen állításához fûznék csupán jegyzetet. „A késôbbi legendákkal szemben, írja, a Bokros-csomag elfogadására nem az SZDSZ, hanem a fizetésképtelenség réme késztette a miniszterelnököt.” Ez igaz. Azonban az SZDSZ vezetôi – tudtommal legalábbis – soha nem gondolták, hogy Horn Gyula az ô kedvükért áll majd oda egy népszerûtlen stabilizációs politika mellé. A kormányba való belépésüket arra a számításra építették, hogy a stabilizáció elkerülhetetlen lesz, s ha egyszer az MSZP rákényszerül az elfogadására, akkor az SZDSZ közel 20 százaléknyi szavazata nélkülözhetetlenné válik, és súlyt ad a szabad demokratáknak. Rosszul számítottak, amikor azt hitték, hogy Békesi mindjárt a kormány felállásakor meg tudja gyôzni a miniszterelnököt a megszorítások szükségességérôl. De jól számítottak, amikor abból indultak ki, hogy a fizetésképtelenség réme ki fogja kényszeríteni a szorító intézkedéseket.
Más kérdés, hogy ebbôl a számításból az következett volna, hogy 1996 tavaszán, kora nyarán vizsgálják felül a koalíció létrejötte mögötti feltételezéseket. A megszorító intézkedések ideje lejárt, Horn lemondásra bírta Bokros Lajost, és az MSZP-nek immár nem volt szüksége az SZDSZ szavazataira. A revízióra nemcsak azért lett volna szükség, mert mostantól az a veszély fenyegetett, hogy a szabad demokraták semmilyen további céljukat nem tudják elérni a kormányban, Horn Gyula pedig azt tesz velük, amit akar, hanem két további okból is. Egyrészt, 1994 és 1996 között Hornék zavarosak voltak abban, hogy milyen államot akarnak. Nekiláttak a korporatív alkudozási rendszer kiépítésének, de a privatizáció felgyorsításával meg is ingatták a legfôbb alkupartnerek – a volt államszakszervezetek – pozícióit. 1996-tól azonban már csak a korporatív rendszer építgetése maradt. Másrészt, már 1995-ben egyre-másra robbantak ki az MSZP korrupciós botrányai, az olajgate-ügy, az egészségügyi önkormányzat ügyei, Pál László kinevezése a MOL élére meg a többi. Sejteni lehetett, hogy a meggyengülô SZDSZ-rôl végül egyetlen sablon marad a közvéleményben: a tehetetlenség a szocialisták mohóságával szemben. Az SZDSZ 1996 nyarán veszítette el az 1998. évi választásokat, nem 1994-ben, amikor a kormányba belépett.
Tölgyessy másik ellenérve úgy szólt, hogy az MSZP-vel kötött koalícióval „eltûnhet az önálló szabadelvû pólus. (…) A háromosztatú hatalmi szerkezetnek minden bizonnyal vége”. (A hosszú átmenet.) Ez az állítás feltételezi, hogy a magukat liberálisként meghatározó pártok – a Fidesz és az SZDSZ – szövetsége az 1994. évi választáskor valóban létezett. Tölgyessy számára fontos volt e koalíció léte: ehhez fûzte a reményt, hogy az MDF-kormányt középrôl lehet legyôzni, s hogy a magyar demokrácia súlypontja áttevôdik a politikai élet centrumába. Ezt az óhajt az SZDSZ-ben mások is osztották; olyanok is, mint e cikk szerzôje, aki sok minden másban nem értett egyet Tölgyessyvel. Tágította volna a szabad demokraták politikai mozgásterét, ha valódi szövetség tud létrejönni köztük és a Fidesz között. Csakhogy erre nem volt lehetôség.
Igaz, 1993-ban a Fidesz váratlanul választási koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek. Ez meglepô fordulat volt, mert egészen addig Orbánék élesen elutasítottak mindenfajta szorosabb összefogást, s rendre az SZDSZ és az MDF közé helyezték magukat. De Orbán nyomban az együttmûködési megállapodás aláírása után nyíltan megmondta, hogy ôt a liberális összefogás elsôsorban egy harmadik párt – az MSZP – elszigetelése miatt érdekli. Miközben a választási egyezség megszületett, a Fideszbôl kiszekírozták az SZDSZ-szel való ôszinte együttmûködés híveit. Eldôlt, hogy a Fidesz és az MDF közös szégyenét, a székház-ügyet meg sem próbálják tisztázni. Választási programjában a Fidesz már „nemzeti elkötelezettségû, mérsékelt liberális párt”-ként határozta meg önmagát, megtéve az elsô lépést a magába roskadó MDF üres helye felé.
Az SZDSZ és a Fidesz összefogását soha nem lélektani okok gátolták meg. Kezdetben elsôsorban az akadályozta, hogy mindkét párt ugyanarra a választóközönségre pályázott. Amikor a Fidesz eldöntötte, hogy stratégiát vált, és az MDF híveit veszi célba, az összefogás akadálya az lett, hogy a megcélzott szavazók élesen elutasították a szabad demokratákat. A Fidesz amúgy is hihetetlen erôs fordulatot kényszerült venni, hogy feledtesse egykori antinacionalista és antiklerikális gesztusait; erre semmi esélye nem lett volna, ha továbbra is együtt mutatkozik az SZDSZ-szel. S végezetül a parlamenti erôviszonyok is amellett szóltak, hogy – ha a szabad demokraták kimaradnak a kormányból – a Fidesz az MDF-fel és a KDNP-vel alkosson szoros szövetséget. A három párt együtt több képviselôvel rendelkezett, mint az SZDSZ. Külön-külön azonban egyedül az MDF frakciója érte el az SZDSZ-frakció létszámának a felét. Az SZDSZ-szel szemben a Fidesz jelentôs parlamenti tényezôvé válhatott volna. Az SZDSZ oldalán erre nem volt esélye.
A koalíciókötés technikájáról Tölgyessy tanulságos bírálatot mondott: éles szemmel vette észre, hogy az SZDSZ-t
a programpontok és az együttkormányzás eljárási garanciái érdekelték, a szocialistákat pedig a hatalmi pozíciók. Igaza lett abban, hogy az erôviszonyok kiegyensúlyozását szolgáló biztosítékok terhessé teszik a napi kormányzást, és megzavarják a miniszterelnököt jogköreinek gyakorlásában. De fô érvei, melyek azt az álláspontot voltak hivatva alátámasztani, hogy a legjobb technikával megalkotott koalícióba sem szabad belemenni, fô érvei az utólagos fejlemények ismeretében sem meggyôzôek.
 

A koalíció történetével Kôszeg nem nagyon foglalkozik. Az elôzô évekrôl azonban sok mindent elmond; kevés olyan tényre hivatkoztam, melyet ô maga is ne adott volna elô. A politikai véleménykülönbségek tényeit is megemlíti. Mégsem gondol bele a nézeteltérés dinamikájába. Miért vajon? A választ, úgy hiszem, abban találjuk meg, ahogyan Kôszeg a Petô Iván elnökké választása utáni folyamatokat leírja. Elmondása szerint Petô megválasztását könyörtelen „tisztogatás” követte az SZDSZ-ben, melynek során a tölgyessystákat „kíméletlenül kikészítették”. Ezt az eseményt nem külsô szemlélôként írja le. Az általa fôszerkesztett heti Beszélôt is az áldozatok sorában látja. Már 1990 ôszén „sokan tölgyessystának bélyegezték” a lapot, panaszkodik írásának vége felé, „sôt némelyek a Beszélô árulását emlegették”. Egy másik helyen meg ezt találjuk: „Ekkor [1992-ben] az SZDSZ elitje leírta a Beszélôt”, mivel a lap „élcelôdni mert, hogy a Magyar Bálint emlegette »antiliberális satu« legföljebb technikailag különbözik a Tölgyessy-féle »konzervatív ollótól«”.
Az állítólagos tisztogatásról Kôszeg semmilyen adattal nem szolgál. Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy az csak a képzelet világában létezett. Egyetlen kinevezett politikai tisztségviselôt váltottak le; ô akkor a párt szervezôi apparátusát irányította, jelenleg pedig az OT elnöke. Harminc területi szervezô közül kettônek mondtak fel. Semmiféle tagrevízióra, kizárási hullámra nem került sor.
Ellenben igaz, hogy a heti Beszélô az 1990-es választási kampánytól kezdve meg-megújuló konfliktusban állt az SZDSZ „hagyományos vezetésével”. Sebek estek mindkét oldalon, és úgy látszik, némelyikbôl még most, annyi év után is vér szivárog. Ha az ellentétek története egy átfogóbb leszámolási kampányba illeszthetô, akkor adva van egy magyarázat, melyben Kôszeg a jelek szerint meg tud nyugodni. Ez a magyarázat egyszerû, és fôként nem kíván önvizsgálatot. Hisz mi jót várhattak a Beszélô szerkesztôi azoktól, akik a párton belüli összes ellenfelüket kíméletlenül elintézték? Ha azonban nem volt tisztogatás, akkor a magyarázat tarthatatlan.
De nemcsak ez a baj vele. Még ha mûködnék is, bizony nem tesz jót Kôszeg önbecsülésének. Sértôdött, panaszkodó embernek mutatja ôt, aki elmerül az önsajnálatban. Szerencsétlen flótásnak, akit jól kikészítettek. Ennél sokkal nagyobb formátum ô, jelentôs események kiemelkedô szereplôje. Megérdemli önmagától, hogy a nehezebb utat válassza, s megpróbáljon áttekintést szerezni a helyzet fölött, mely a heti Beszélô szerkesztôit rendre összeütközésbe sodorta az SZDSZ vezetésével.
Kôszeg, Solt Ottilia és Havas Gábor 1990-ben vállalták, hogy a párt színeiben országgyûlési képviselôk lesznek, és azt gondolom, döntésüket igazolta az idô. Jobb lett a köztársaság elsô parlamentje attól, hogy ott voltak, és szót emeltek a szegények, romák emberi méltóságáért és érdekeikért. Közben hátukra vették a hetilappá vált Beszélôt, és mindent egybevetve ez a döntésük is jónak bizonyult: a lap összes hibájával együtt a politikai liberalizmus elsô számú fóruma volt, márpedig nélkülük nem élte volna túl 1989-et. De a két döntés nem jól illeszkedett egymáshoz. Kôszegék – nagyon helyesen – független lapot akartak csinálni, nem pártújságot. Csakhogy közben nem független újságírók voltak, hanem egy párt vezetô emberei. Rossz struktúrájú döntést hoztak tehát – bár jó lelkiismerettel mondhatják, hogy a tisztább szerkezetû döntések sokkal kevesebbet értek volna. Nem ôk voltak az egyedüliek, akiket a rendszerváltás olyan helyzet elé állított, melyben a legjobb döntés csak rossz struktúrájú döntés lehetett. 1989-ben kizökkent az idô. Évekbe tellett, míg helyrezökkent.
Segít, ha megértjük ezt? Segíthet. Beláthatóvá teszi, hogy a Beszélô kudarcai nagy formátumú közszereplôk jelentékeny vállalkozásának kísérô jelenségei voltak. Beépített csapdáival együtt is vállalhatóvá teszi a történetet – sopánkodás nélkül, büszkén vállalhatóvá. Olyan keretet ad, melyben az egykori barátok és küzdôtársak talán végig tudják vitatni közös történetük tényeit. Egyetértésre valószínûleg így sem jutnánk, de ez nem olyan nagy baj, ha addig sikerül eljutni, hogy elôítéletmentesen írjuk le egymás cselekedeteit.
Elöljáróban azt írtam, Kôszegnek politikai magyarázattal kellene szolgálnia, ám ehelyett egy merôben személyes magyarázattal áll elô. Mint látható, nem a megközelítés személyességét kifogásolom. Arról van szó, hogy a történet személyes vetületérôl is csak úgy adhatunk megérthetô, lélektanilag hihetô képet, ha komolyan vesszük a szereplôk politikai indítékait, és hajlandók vagyunk belegondolni kölcsönös helyzetük struktúrájába. Ha idáig eljutottunk, akkor kezdôdhet el a tények közös feldolgozása. Nem tudom, van-e Kôszegben kedv és erô, hogy elinduljon errefelé. De azt tudom: el kell indulnia, ha azt akarja, hogy elbeszélése valóban személyes legyen, ne személyeskedô.
Befejezésül valamit jelenidôben. Az SZDSZ a mai napig nem heverte ki kormányzati részvételének és a rá következô súlyos vereségnek a traumáját. Ráadásul kis pártként kell a csaknem ötször akkora MSZP-frakció árnyékában önálló ellenzéki tényezôvé válnia. Mindenképpen nagyon nehéz jó válaszokat találni erre a helyzetre, s nagyon nehéz ellenállni a rossz válaszok csábításának. Még nehezebb, ha a párt szellemi környezete hamis tanulságokat von le az SZDSZ történetébôl.
Kôszeg, úgy tûnik, ezt a jelen idejû problémát leírta. Ahonnan ô visszapillant, onnan nézve az SZDSZ-nek már bealkonyult. Én ezzel az ítélettel nagyon óvatosan bánnék. Az SZDSZ ma gyenge, önmagában elbizonytalanodott párt – de vele mégis a magyar liberalizmus van jelen a parlamentben. Hogy ez a puszta jelenlét milyen sokat jelent, hamar megtudnánk, ha bekövetkeznék az, ami ma még elkerülhetô.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu