A Kende Péter politikaelméleti
eszmefuttatásait egybegyûjtô kötet címe
telitalálat: sûrítményét adja mindannak
a nagyon is súlyos, de franciásan könnyed stílusban,
tudományosan, ám nem tudományoskodón tárgyalt
problémakötegnek, amit a szerzô több mint háromszáz
oldalon tár az olvasó elé.
A köztársaság
törékeny rendje egyszerre van benne a tárgyalt téma,
a szerzô aggodalma, valamint a köztársaság szó
tágabb és szûkebb jelentését kihasználva
republikánus elkötelezettsége. Az alcím Államiság
a kommunizmus után pedig mintegy kijelöli a mondandó
tér-idô koordinátáit.
A gondolatmenet tagolásának
szigorú belsô logikája van: az elsô rész
A kommunizmustól a respublika felé rekonst-ruálja
a republikanizmus, a civil társadalom, a nemzet, a multikulturalizmus
fogalmait, majd belehelyezi ôket a rendszerváltás utáni
évtized történéseinek szövetébe.
A második részben Etika és politika tágul
a perspektíva: míg az elôzô részben Kende
a politikai szférát modellálja bizonyos alapvetô
fogalmak segítségével, addig itt a politikum világának
a társadalmi valósághoz, a mindennapi élethez
való viszonyát, a politikai morál kérdéskörét
vizsgálja. A vizsgálódás eredményeképp
az igazságosság, a szólásszabadság,
az emberi méltóság, a korrupció elvont fogalmait
a 90-es évek konkrét eseményeibe ágyazva életteli
módon jeleníti meg. A harmadik rész Liberalizmus
és politika valójában egyfajta szintéziskísérlet:
a fô kérdés itt az, hogyan lehetséges, s lehetséges-e
egyáltalán a republikanizmus és a liberalizmus értékeinek
egyesítése. Ennek a résznek az eszmefuttatásait
olvasva Bibó Istvánra kell gondolnunk; az ô neve egyébként
többször is elôkerül bizonyos gondolatmenetek kardinális
pontjain. A szerzô azonban nem a bibói terminológiát
veszi át, inkább a bibói attitûddel rokon gondolatmenetet
vázol fel. Ennek lényegére épp ô világított
rá egy néhány évvel ezelôtti tanulmányában,
amelyben Bibót olyan rendhagyó egyesítônek nevezte,
aki mindig egymásnak látszólag ellentmondó
álláspontok szintézisére törekedett. Nos,
úgy tûnik, itt maga Kende Péter is valami nagyon hasonlót
tûz ki célul. (Ennek persze megvan az elôzménye
korábbi írásaiban is: gondoljunk csak Az én
Magyarországom címû kötet empatikus eszmefuttatásaira,
amelyekben univerzalitás és nemzeti eszme jelenkori szintézisének
lehetôségeit kereste.)
A negyedik rész
Együttélés a Duna völgyében több
annál, mint aminek elsô pillantásra tûnik: nem
pusztán a Monarchia múltba süllyedt világának
egyszerû megidézése. Nosztalgia pedig még kevésbé:
ezt eleve kizárják Jászi Oszkár idevágó
gondolatmeneteinek rekonstrukciói, amelyek meggyôzôen
bizonyítják azt a Kende Péter által is vallott
álláspontot, hogy a Monarchiának nem volt valós
történelmi esélye a túlélésre.
Mindazonáltal a Monarchia mégis egy világ, ha úgy
tetszik valamiféle civilizáció volt, amely összefogta
a Duna-völgy népeit. És itt a lényeg: a kötetben
a Monarchia az elôzô rész Sollenje liberalizmus és
republikanizmus szükséges egyesítése és
az ezredvégi kelet-európai valóság Seinje közötti
gondolati hídként jelenik itt meg.
Miért törékeny?
De térjünk rá
most már az alapkérdésre: vajon miért is törékeny
a köztársaság rendje? Az erre adott tömör
válasz a következô lehetne: mert létrejött
a teljesítmények és elvárások szükségszerû
diszkrepanciája. A társadalom szükségképpen
illúziókban élt a képviseleti demokrácia
természetét illetôen, ezeket az illúziókat
pedig óhatatlanul szétrombolta a rendszerváltást
követô gazdasági válság. 1989 után
a történteket egyéni sorsuk romlásaként
megélô társadalmi rétegek, ha ismerték
volna, bizonyára nagyon találónak érezték
volna Talleyrand-nak a valamikori arisztokrata ressentiment-t tükrözô
szavait: Qui na pas vécu avant 1789, ne connait pas la douceur
de vivre (Aki nem élt 1789 elôtt, nem ismeri az élet
édességét). A következmény a politika
és a politikusok presztízsének, árfolyamának
esése a közvélemény képzeletbeli tôzsdéjén.
Kende Péter meggyôzôen érvel amellett, hogy a
civil társadalom gondolatának sajátosan kelet-közép-európai
átértelmezése,amely az ún. civil szférát
a politikai pártok ellenében definiálja, pontosan
ennek az árfolyamesésnek a következménye. Az
már más kérdés, hogy a politika presztízsének
ilyesfajta csökkenése vajon speciálisan kelet-közép-európai
jelenség-e csupán. E. J. Dionne, Jr: Why Americans Hate Politics
címû, 1992-ben kiadott könyvének elôszavában,
kelet-európai fülnek meglehetôsen ironikusan ható
módon azt fejtegeti, hogy miközben a demokráciák
Kelet-Európában éppen virágba borulnak, Amerikában
a demokratikus intézmények hanyatlanak, és az amerikai
nemzet nem hisz többé abban, hogy a politika segítségével
javítani lehet a dolgokon. Persze, hogy ez tényleg így
van-e, számunkra itt és most mindegy; kétségtelen
ugyanis, hogy a politikával kapcsolatos szkepszis sokkalta veszélyesebb
egy olyan demokráciában, melynek a fenekén még
ott a tojáshéj, mint ott, ahol ez az intézményrendszer
kétszáz éves múltat tudhat maga mögött.
No de teszi föl Kende Péter a kérdést vajon
rászolgálnak-e a politikusok a gyanakvásra és
a bizalmatlanságra? Válasza a kérdésre többrétegû.
Az elsô réteg egy igazi franciás könnyedséggel
megfogalmazott bon mot: ...az országnak pontosan olyan vezetôrétege
van, amilyennek kitermelésére társadalmilag képesnek
bizonyult. Tehát amilyet megérdemelt. (150. o.) Kemény
ítélet: kérdés, hogy vajon nem igazságtalan-e?
Vajon el lehet-e várni egy politikailag a legkülönbözôbb
rendszerek által generá-ciókon keresztül demoralizált,
és a Kádár-rendszer harminc esztendejének vidám
barakkos létviszonyai által atomizált országtól,
hogy néhány év leforgása alatt társadalmi
méretekben megteremtse a citoyen-mentalitást? Zygmunt Bauman
az évtized elején írott, 1992-ben megjelent Intimations
of Postmodernity címû könyvében rámutat
arra, hogy a kommunizmus bukásában a külpolitikai konstelláció
és a disszidens értelmiség szabadságvágya
mellett milyen fontos szerepet játszott az a fogyasztói várakozás,
amely erôteljesen gyengítette a rendszer legitimációját.
Nyilvánvaló, hogy ez a tényezô a legerôteljesebben
talán éppen a kései Kádár-rendszer politikája
következtében a fogyasztói individualizmusra leginkább
nyitott Magyarországon volt a legerôsebb, ennélfogva
itt vajmi kevés esélye lehetett a polgári öntudat
tömeges megjelenésének. Nem arról van szó
persze, hogy ezt a fogyasztói individualizmust eleve rossznak kellene
tartanunk éppen ellenkezôleg, ez önmagában egy
bizonyos civilizációs szint elérésének
a jele , hanem arról, hogy az adott körülmények
között ez együtt járt a politikumtól való
teljes elfordulással. Az akkori politikai hatalom persze pontosan
ezt is akarta.
A republikánus ethosz
A könyv gondolatmenetét
követve hamarosan kiderül azonban, hogy az elôbbi válasz
csak egy lehetséges megközelítés a sok közül;
a szerzô módszere ugyanis ebben a kérdésben
is az, hogy a tárgyalt problémát újra és
újra elôveszi; mintegy spirálisan közelít
a többoldalú vizsgálatok után kikristályosodó
álláspontjához, amelyben integrálni tudja a
kérdésre vonatkozó, elsô pillantásra
egymással szembenállónak tetszô nézeteket.
A most tárgyalt konkrét esetben is rájövünk
arra, hogy a citoyen-mentalitás számonkérésére
azért volt szüksége, hogy ezáltal még
erôteljesebben tudja hangsúlyozni egy republikánus
ethosz megteremtésének szükségességét.
Ugyanis a korrupcióról írva elég egyértelmûvé
teszi, hogy bizony a Münchhausen-trükköt kihúzni
magunkat a mocsárból a saját hajunknál fogva
aligha lehet véghezvinni a politikai elit morális példaadása
nélkül. Ha úgy tetszik, akkor a kommunizmus után
a citoyen és a politikai közösség megteremtése
közös erôfeszítést igényel: a kisember
mellett elengedhetetlen szükség van a politikai morál
létezését viselkedésükkel bizonyító
politikusokra is. Másként szólva: ezen helyzetben
a demokratikus készségek elsajátítása
hosszú tanulási folyamat, amelyhez elengedhetetlen, hogy
a média révén a figyelem középpontjába
került politikusok példaértékû demokratikus
viselkedési mintákat mutassanak fel. Ahogyan ezt Kende Péter
oly pregnánsan megfogalmazza: ...rossz vért szül, ha
elôtérben álló közéleti személyiségek
olyan kivételezettségekkel vagy könnyebbségekkel
rendelkeznek, amelyek a közember számára elérhetetlenek.
(...) A rossz példa tovább gyengíti a közösség
összetartozás-tudatát; nem a szolgálatra és
a szolidaritásra nyújt mintát, hanem a fennhéjázásra,
az önzésre, a haszonlesésre és a közembertôl
megkövetelt szabályok semmibevételére. Holott
respublikában egy szegény ország vezetôinek
a puritán életvitel volna úgyszólván
az elsôdleges állampolgári kötelessége.
Mely életvitellel sem a luxusautó, sem a különrepülôgép,
sem a busásan fizetett államreprezentáció (például
igazgatósági tagság valamely félállami
részvénytársaságban) nem fér össze.
Ha egy átalakulással kínlódó szegény
ország vezetôi azt akarják, hogy szavuknak ne csak
politikai, hanem morális súlya is legyen márpedig
tekintélyt csak ez adhat, maga a funkció a legjobb esetben
valami ideiglenes presztízst kölcsönöz! akkor járjanak
villamoson, biciklin, vagy legfeljebb jól karbantartott Wartburgon;
elôéletükbôl hozott lakásukat ne cseréljék
el budai luxusvillára. (...) Aztán mint magánemberek
már semmiféle példamutatásra nincsenek kötelezve.
(218220. o.)
A fenti gondolatmenetben
mindenekelôtt a tekintély fogalmára hívnám
föl a figyelmet, ugyanis átvezet bennünket a könyv
központi témájához, a republikanizmus kérdésköréhez.
Mielôtt azonban a szerzô idevonatkozó gondolatait kifejtené,
tisztáznia kell azt, hogy mit is ért nemzeten. Elôször
is leszögezi, hogy számára a nemzet mindenekelôtt
politikai közösséget jelent. Kelet-Európa differentia
specificája, s ezzel együtt legnagyobb problémája
éppenséggel az állítja , hogy itt sem a
német eredetû kulturális nemzet, sem pedig a francia
eredetû politikai nemzet nem lehet közösségszervezô
elv a maga vegytiszta formájában. A kulturális nemzetfogalomnak
ugyanis óhatatlanul etnikai-kirekesztô implikációi
vannak, míg a politikai nemzet a maga homogenizáló
hajlandósága folytán nem vesz tudomást nép
és nemzet ezen a tájon igencsak lényeges különbségérôl.
Elvileg két megoldás jöhetne szóba a térség
etnikai konfliktusainak feloldására: a föderatív
állam, illetve a nemzetközösségi állam.
A térség népeinek identitászavarai folytán
azonban egyik sem alkalmazható. Így csak az alkotmányos
biztosítékoknak azon rendszere tûnik reálisan
megvalósíthatónak, amely a közösségi-kulturális
autonómiák különbözô formái révén
képes biztosítani a békés együttélést.
Ám ezen a ponton
ismét vissza kell kanyarodni a politikai közösség
kohéziós erejének kérdésköréhez.
Szó volt már arról, hogy ennek gyengesége nem
csak sajátosan magyar probléma. Az egész régió
életének aggasztó tünete a politikum, a politikai
közösség nagyfokú tekintélyhiánya,
amely a politikai fejlôdés XX. századi anomáliáinak
a következménye. A kérdés érvel Kende
Péter itt valójában a következô: hogyan
lehet elkerülni azt a két negatív forgatókönyvet,
amelyek az ilyesfajta történeti-politikai szituációkból
szoktak kirajzolódni: az autoriter-etnikai-kollektivista államok
létrejöttét, illetve a tekintélyhiányos
liberális állam weimarizálódását,
ami persze végeredményben ugyancsak valamiféle kollektivizmus
számára kövezi ki az utat. Egy liberális meggyôzôdésû
gondolkodó számára a kiutat a liberalizmus és
a republikanizmus elveinek szintézise jelenti. A szerzô gondolatmenete
a következô: a modernitásnak kétségkívül
van egy olyan tendenciája, amely erodálja, kikezdi a modern
nemzetek létrejöttének és fennmaradásának
alapjául szolgáló együttélési akaratot:
A modern világ egyik problémája, hogy ezt az együttélési
akaratot úgyszólván mindenütt még a
legrégibb, legszilárdabb tradíciójú
nemzetekben is kikezdte a multikulturalitás vagy a lokális
tradíciókba való bezárkózás,
és még ennél is súlyosabban a modern kultúrán
nevelkedett ember szélsôséges, narcisztikus, csakis
az önmegvalósításban gondolkodó individualizmusa.
(196. o.)
Ez a kijelentés önmagában
akár egy antiliberális álláspont kiindulásaként
is szolgálhatna. Azonban itt szó sincs ilyesmirôl.
Ez a 13. fejezet A szabadságelvû ember nyitottsága,
avagy az ökuméné morális alapjai gondolatmeneteiben
válik egyértelmûen világossá. Itt ugyanis
a szerzô az ember antropológiai adottságaként
definiálja a nyitottságot, amely az autonóm személyiség
alapvetô képessége. Ennek az auto-nóm személyiségnek
a megjelenése és szociológiai típussá
válása pedig az európai kultúrkör talán
legnagyobb teljesítménye. A nyitottságból vezethetôk
le az emberi méltóság és a tolerancia fogalmai,
amelyeket méltán tartanak a liberális eszmekör
kulcskategóriáinak. A döntô kérdés
itt azonban az értékek és az individuum viszonya:
vajon az értékek levezethetôk-e kizárólag
az individuális választásokból? Kende Péter
álláspontja e tekintetben végsô soron nagyon
közel áll ahhoz, amit Huoranszki Ferenc a Beszélôben
néhány évvel ezelôtt, John Grayjel vitázva,
mint releváns liberális véleményt fejtett ki:
Ha a liberális individualizmust így értelmezzük,
vagyis egy olyan politikai metafizikaként, amelyik azt állítja,
hogy a normákat egyének döntései konstituálják,
akkor azon szerintem is van mit kritizálni. Ám fontos különbség
van azon két kérdés között, hogy mi konstituálja
a normákat, és hogy mi határozza meg az egyéni
döntéseket a különbözô normarendszerek
között. (...) A liberalizmus tehát nem azt állítja,
hogy az értékeket és közösségeket
kizárólag az egyének választásai hozzák
létre, hanem hogy részben és elkerülhetetlenül
ezek tartják fenn. (Beszélô, 1996/12, 4243. o.)
Annak oka, hogy Kende Péter
mégis a liberalizmus republikánus kiigazítását
javasolja, a már érintett kelet-európai jelenség:
a politikai szféra és az állam e térségben
tapasztalható vészes és hosszú távon
igencsak fenyegetô tekintélyhiánya. Mûködik
a liberális demokrácia konszenzuális intézményrendszere,
ám a tapasztalatok szerint ez önmagában nem elégséges
a demokrácia tekintélyének megalapozásához.
Márpedig a tekintély szemben azzal a közkeletû
tévedéssel, miszerint ez kizárólag a konzervatív
gondolatrendszerek kulcsfogalma kétségkívül
minden politikai rendszer legitimitásának a kiindulópontja.
Az a politikai rendszer, amely nem képes a kormányzottak
szemében tekintélyre szert tenni mint azt a Kende Péter
által is idézett Guglielmo Ferrero nagy munkájában,
a Pouvoirban kifejtette valójában nem válik a szó
szoros értelmében legitimmé. A kiutat ebbôl
a helyzetbôl mutat rá a szerzô a republikanizmus
azért jelentheti, mert ebben a gondolatkörben lehetségessé
válik a tekintély a modern világban egyébként
többé-kevésbé kétségkívül
mindenhol tapasztalható térvesztésének visszafordítása.
tekintély és
közjó
De miben is látja
Kende Péter a republikanizmus központi gondolatát? Ez
lényeges kérdés, mert kapcsolódik a tekintély
problémájához. Ez a differentia specifica elsô
lépésben a liberális gondolatkörrel szembeállítva
fogalmazódik meg.
A két eszmekör
ugyanis máshová helyezi a hangsúlyokat az egyén,
a közösség és a piac lehetséges viszonyát
illetôen: Mi az, ami a liberális tudatban háttérbe
szorul? Elôször is az, hogy a vadnövénytôl
eltérôen »az ember« individuálisan nem
létezik, csakis valamilyen társadalmi keretben, amely egyébként
az esetek túlnyomó többségében politikai
keret is. (...) A republikanizmus voltaképpen semmi egyéb,
mint annak tudomásulvétele és rendszerbe foglalása,
hogy az egyéni szabadság csak politikai keretben képzelhetô
el, s hogy az emberi együttélés alapját a minden
polgárra kötelezôen érvényes közös
törvények képezik. A republikánus szemlélet
középpontjában a politikai közösség,
vagyis a polgárok összessége áll (szemben a liberális
szemlélettel, melynek központja az individuum). (...) A republikánus
szemléletben a piac csak eszköz, nem pedig öncél.
A piaci erôk szabad játéka csak addig pozitív
érték, csak addig ösztönzésre méltó
törekvés, ameddig nem ütközik a közösség
fennmaradásának, továbbfejlôdésének,
felvirágzásának más, fontos követelményeivel.
A republikánus cselekvés középpontjában
a »közjó« áll, lényegében
úgy, ahogy ezt már az antik politikai filozófia is
vallotta, szemben a metodológiai individualizmussal, amely nem ismer
olyan fogalmat, mint a »közjó«, legfeljebb afféle
korlátozásokra hajlandó, aminôket az egyéni
érdekérvényesítés elé a felvilágosodott
egoizmus szempontja helyez. Ezzel szemben a republikanizmus számára
a »közjó« nemcsak megtapasztalható valóság,
hanem központi szervezô elv is, amely minden egyéb megfontolás
fölött áll. (268270. o.)
A problémák
azonban persze éppen akkor kezdôdnek, amikor föltesszük
a kérdést, hogyan lehetséges a közjót
megtestesítô törvény tekintélyének
megalapozása. Hogy ez miért jelent komoly nehézséget
a modernitás körülményei között, arra
éppen a modern republikanizmus klasszikusa, a Kende Péter
által is többször idézett Hannah Arendt mutat rá.
A premodern világban ugyanis a tekintély, a hagyomány
és a vallás szoros kapcsolatban állt egymással.
A modernitás dinamikája azonban szekularizálta a világot,
megkérdôjelezte a hagyomány érvényességét,
s ennek következtében megingatta a tekintély pozícióját
is. A dilemma feloldását az Újvilág XVIII.
század végi forradalma jelentette, amely a kormányzat
számára a hatalom forrása lett. Ez azonban csak az
elsô lépés volt, mert ez a forradalom ellentétben
az 1789-es francia forradalommal tudta, hogy hatalom és tekintély
különbözô forrásokból kell, hogy táplálkozzon.
A tekintély, az autoritás pedig az amerikai alkotmányból
fakad. Ez jelentette azt a hatalom forrását biztosító
polgári konszenzushoz képest transzcendens kezdetet, amely
létrehozta a tekintélyt. Azonban mutat rá Arendt
az ilyen kezdet voltaképpen egy erôs közösségi
élménybôl, az alapítás gesztusából
táplálkozik. Mutatis mutandis, Magyarországon pedig
a probléma éppen az, hogy nincsen olyan közösségi
élmény, amely képes lenne ilyen kezdetként
funkcionálni. E tekintetben leginkább az 1956-os forradalom
jöhetne szóba, de korábbi írásaiban éppen
Kende Péter mutatott rá arra, hogy sajnos 1956 nem lehet
integrálódási pont, mert az ötvenhatos hagyomány
értelmezése nem egyesíti, hanem éppen ellenkezôleg,
megosztja a politikai közösséget.
Ha viszont nincsen olyan
kezdet, olyan hagyomány, amely általánosan elfogadott
lenne, akkor a politikai tekintélynek, a politika tekintélyének
kell valamilyen módon a saját lábán megállnia.
Kende Péter, aki nem osztja Arendtnek a modernitással kapcsolatos
erôs szkepszisét bár úgy gondolja, hogy a
republikanizmus antropológiai szkepszise sikeresen ellenpontozza
a liberalizmus antropológiai optimizmusát úgy vélekedik,
hogy ez végsô soron lehetséges. Elsôsorban azért,
mert a kései modernitás körülményei között
a tekintély racionalizáltabb formában jelenik meg,
mint az ar-chaikus társadalmakban, ennélfogva a tényleges
teljesítményekre alapozódó politikusi karizmával
összekapcsolódva képessé válik önmaga
megalapozására. Ez a megoldás persze ismét
csak a politikai elit problematikájához vezet vissza bennünket:
a tekintély a politikusok intellektuális-morális és
gyakorlati kvalitásainak, valamint tényleges teljesítményeinek
lesz a függvénye. Azt pedig, hogy az ilyen teljesítményeket
felmutató politikus ne válhassék afféle késô
modern türannosszá, a liberális demokrácia már
kiépült intézményrendszere képes megakadályozni.
Kende Péter koncepciójában így kapcsolódik
össze szabadelvûség és republikanizmus, individuum
és politikai közösség.
kleinstaaterei
Kelet-Európa nagyon
furcsa régió: egyik legfôbb jellemzôje az, hogy
itt mindig egymásba torlódtak a történelmi fejlôdés
különbözô fázisai. A nagyon logikusan kifejtett
republikánus-liberális szintézist, a jól mûködô
politikai közösség létrehozását egyrészt
a premodern eredetû etnicista nemzetfelfogás fenyegeti, másrészt
a posztmodern, amerikai eredetû túlhajtott multikulturalizmus.
Az elsô veszélyt talán nem is kell magyarázni,
a másodikat viszont igen. A liberalizmus egyik alapvetô tétele
ugyanis az, hogy az emberi személyiség autonómiájának
szerves része a hitek és életformák szabad
megválasztása. Igen, ez valóban így is van
mondja Kende Péter , ám csak addig a pontig, amíg
ez nem fenyeget azzal a ve-széllyel, hogy az adott politikai közösség
egymással kommunikálni képtelen szubkultúrák
halmazaira esik szét. (Erre a veszélyre a multikulturalizmussal
kapcsolatban sokan felhívták már a figyelmet: a magyar
szerzôk közül például Fehér Ferenc
és Heller Ágnes. Erre vonatkozóan érdemes elolvasni
A modernitás ingája címû írásuk
idevonatkozó részét, in: Világosság
1992/89, 587. o.) Kende Péter azonban az utóbbi idôben
ugyancsak sokat hangoztatott hálózati demokrácia
koncepciójával kapcsolatban is megfogalmazza a kételyeit:
Fölvetôdik a kérdés, hogy a közösségi
és világnézeti determinációiból
kiszakított individuum nem a globalizációs, posztmodernnek
is nevezett korszak optikai csalódása-e? Amelyben egy világutazó,
saját gyökereitôl egyre távolabb kerülô,
és azokat mindinkább relativizáló, amerikai
és más egyetemi körökkel, illetve szakmai közösségekkel
való találkozásai révén magát
világpolgárként tételezô szubjektumnak
az a reménye ölt teoretikus formát, hogy a holnap érlelôdô,
globális társadalma teljesen szabadon választott kapcsolatrendszer
lesz. Olyan rendszer, ahol az intézmények kialakítása
és a mûködési szabályok kimunkálása
mintegy alulról felfelé fog történni, s ki-ki
önkéntesen választja meg, hogy melyik hálózatközösségnek
kíván tagja lenni? Ez nagyon szép utópia, de
merô képzelgés ebbôl a hálózati
modellbôl valami univerzális társadalomhoz eljutni,
s fôleg arra számítani, hogy egy így felépített
társadalomban nem lesz politika. Hogy nem lesznek benne államok
és más regionális entitások! Az is fölöttébb
homályos, hogy ki szavatolná ebben a világban a »hálózati
tagok« emberi és polgári jogait? Ki gondoskodna például
a biztonságukról, vagy arról, hogy a hálózat
nem veri át ôket? (265266. o.)
A kötetet lezáró fejezet címe A kelet-európai kisnemzetek nyomorúsága (Ezredvégi mérleg) ismét csak Bibóra utal, és bizonyos rezignációt sugall. A szerzô ugyanis Bibó álláspontját elfogadva meggyôzôen érvel amellett, hogy az önrendelkezés mint területrendezési elv megkerülhetetlen, de ezen elv mindenekelôtt a régió szétaprózottságát növelte, a Kleinstaaterei állapotát mélyítette el. Mindenképpen föl kell tenni a kérdést: vajon hosszabb távon származhat-e ebbôl a helyzetbôl valami jó? Kende Péter válasza: igen, ha a térség népei képesek levetkezni egymással szembeni komplexusaikat, illetve ki tudnak gyógyulni a negatív sorsközösség pszichózisából, vagyis megszûnnek önmagukra kizárólag mint áldozatokra gondolni. Az utolsó fejezet tematikájából adódóan korántsem mondható túlságosan optimistának, ennek ellenére a könyvet letéve az olvasónak nem támad az a benyomása, hogy egy pesszimista szerzôvel ismerkedett meg. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Kende Péter esetében a hosz-szabb távú történelmi esélyeket illetôen egyfajta illúziók nélküli bizakodásról van szó: bizakodásról a problémák hosszú távú racionalizálhatóságára és megoldhatóságára vonatkozóan, és illúziótlanságról a fölmerülô nehézségek nagyságát és bonyolultságát illetôen.
(Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 358 o.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu