A címbôl azt gondolhatja a gyanútlan Olvasó, hogy a következô írás a Magyarországon nagyüzem versus kisüzem néven elhíresült latens vitához akar hozzászólni. A latens kifejezést azért hangsúlyozzuk, mert a vita résztvevôi a magyar agrárpolitikai diskurzus hagyományai szerint nyílt színen sosem ütköztek meg egymással. Mindkét oldalon csak kinyilatkoztatásokat lehet hallani a mai napig is. Az alábbiakban ezért nem a hazai nézetek érvrendszerét akarjuk rekonstruálni, mivel csak a szájhagyományra lehetne hagyatkozni.
Noha a címben feltett kérdésnek nagyon is vannak hazai implikációi, ez az esszé az Egyesült Államok mezôgazdaságának jövôjérôl szóló irodalom leglényegesebb elemeit kívánja bemutatni. Az ismertetett közgazdasági érvelés azonban egy általánosabb keretet ad az agrárstruktúrák változásainak megértéséhez, ezért könnyen alkalmazható a hazai viszonyokra is. Az írás végén majd megfogalmazunk néhány, a hazai mezôgazdaságra vonatkozó következtetést.
Változások a mezôgazdaságban
Az elmúlt években felerôsödtek az Egyesült Államokban azok a hangok, amelyek az amerikai mezôgazdaság drámai átalakulásáról beszéltek. Ez az álláspont röviden úgy összegezhetô, hogy a mindinkább iparosodottá váló mezôgazdaságból egyre jobban kiszorulnak a családi gazdaságok, az egykor romlatlan vidéki táj ipari parkok tömegévé torzul. A hajdan az amerikai társadalom gerincét adó farmereket pedig mezôgazdasági bérmunkások váltják fel. A fenti víziót a különbözô kommentátorok, vérmérsékletüktôl függôen, negatívnak illetve a haladás elkerülhetetlen jeleként értékelték.
Az amerikai mezôgazdaságról szóló statisztikai adatok is megerôsíteni látszanak ezt a vélekedést. A farmok száma és a mezôgazdaságból élôk száma régóta és folyamatosan csökken. Ezzel egyidejûleg a farmok által használt mezôgazdasági terület átlagos nagysága viszont emelkedett. A technikai fejlôdés következtében a mezôgazdaság az egyik legtôkeintenzívebb ágazattá vált.
Az idézett vízió azonban hallgatólagosan azt feltételezi, hogy a farmok nagyságában és tôkeintenzitásában bekövetkezett változások szükségszerûen befolyásolják a farmok szervezeti rendjét is. Továbbá azzal a feltevéssel is élnek, hogy a mezôgazdaság egyik ágazatában végbement változások általánosíthatók az agrárszektor egészére. Ezeket a vélekedéseket azonban kétségessé teszik a statisztikai adatok.
A legutolsó felmérések szerint 1997-ben a mezôgazdasági vállalatok (ipari farmok) az összes mezôgazdasági üzemnek mindössze 0,4 százalékát adták. Ezek a vállalatok ezzel egyidejûleg a mezôgazdasági földterület 1,3 százalékát tartották ellenôrzésük alatt, és a mezôgazdaság bevételeinek csak 9 százalékából részesültek. Az eddig elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy az amerikai mezôgazdaságban végbement jelentôs változások ellenére a mezôgazdaság üzemszervezeti rendje többé-kevésbé változatlan maradt. Más szavakkal, a mezôgazdaságban – a gazdaság más ágazataival szemben – a vállalati-társasági formáknak csak elenyészô szerepük van. A mezôgazdaságra tehát nem jellemzôek a több ezer (száz) embert foglalkoztató, hierarchikus belsô szervezeti renddel bíró, bonyolult kereszttulajdonlásokkal leírható gazdasági szervezetek.
Ezzel elérkeztünk az agrárközgazdászok örökzöld kérdéséhez. Miért váltak  a családi gazdaságok a fejlett országokban a mezôgazdaság domináns szervezeti formájává, és miért maradtak azok? Egy öntudatos hazai agráros egybôl vágná rá a választ: mert az állam támogatta és ma is támogatja az egyébként életképtelennek bizonyuló családi gazdaságokat.
Ez az álláspont számos problémát felvet, ha el is tekintünk a hazai nagyüzemi agráriusoknak a családi gazdaság kifejezéstôl való érthetetlen fóbiájától. Az elsô nyilvánvaló tévedés abban rejlik, hogy a fejlett országokban az agrártámogatások rendszere a mai napig is a nagyobb méretû üzemeknek kedvez. Az elmúlt évtizedekben született tanulmányok egybehangzó eredményei szerint országoktól függôen a mezôgazdasági támogatások 70-80 százalékát a gazdaságoknak mindössze 20-30 százaléka élvezi. A fôáramú agrárpolitikai irodalom ez ügyben úgy szokott fogalmazni, hogy az agrártámogatások a gazdag farmereket még gazdagabbá teszik, míg a szegény termelôk jövedelmi gondjait képtelen orvosolni. A fentiekbôl az is következik, hogy az agrárpolitika szándékaival ellentétesen nemhogy fékezte volna a mezôgazdasági struktúra átalakulását (koncentrálódását), hanem inkább gyorsította azt. Az érvelés másik problémája, hogy a családi gazdaság fogalma egy leíró kategória, önmagában nem mond semmit annak nagyságáról és hatékonyságáról. Ezért tévedés azt állítani, hogy a családi gazdaság bizonyos közgazdasági aspektusokból általában ilyen vagy olyan tulajdonsággal rendelkezik.
Egy lehetséges magyarázat
Mi akkor a magyarázat a címbeli kérdésre? A lehetséges argumentáció két pilléren nyugszik: egyrészt a modern vállalatelmélet néhány megfontolásán, másrészt a mezôgazdasági termelés bizonyos sajátosságain. A modern vállalatelmélet egyik nagy hatású megújítója, a Nobel-díjas Ronald Coase arra az egyszerûnek tûnô kérdésre kereste a választ, hogy miért léteznek a vállalatok egyáltalán? Coase többek között azt vizsgálta meg, hogy milyen tényezôk határozzák meg, hogy egy szolgáltatást vagy árut a piacról érdemes megvásárolni, vagy inkább egy vállalaton belül hatékonyabb elôállítani. Elméletének kulcseleme, hogy a piaci csere nem költségmentes. Például mind a vevônek, mind az eladónak tájékozódni kell a piac helyzetérôl, ami idôbe és pénzbe kerülhet. Hasonlóan, a felek gyakran szerzôdést kötnek egymással egy jószág vagy egy szolgáltatás cseréje kapcsán. A szerzôdések elôkészítése, betartatása, a mulasztások pótlásának megoldása, illetve következményeinek kiküszöbölése szintén költségekkel jár. Hasonló szituációk fordulhatnak elô a munkaerôpiacon a megfelelô munkaerô megtalálása kapcsán. De említhetjük a vállalaton belüli ösztönzés klasszikus problémáját. Mindezek további költségekkel terhelik a piaci cserefolyamatot. Coase ezeket hívta összefoglalóan tranzakciós költségeknek. Ha nincsenek tranzakciós költségek, akkor vállalatok sincsenek. Ebben az elméleti keretben tehát a tranzakciós költségek határozzák meg, hogy egy jószágot a piacon vesznek meg, vagy azt inkább megtermelik vállalaton belül. Egy állattenyésztô farmernek például döntenie kell, hogy saját maga termelje meg a takarmányt az állatai számára, vagy inkább a piacról vásárolja meg.
A magyarázat másik fele abból indul ki, hogy a mezôgazdaság olyan sajátos környezetben mûködik, amelynek kereteit ma is nagyrészt a természet jelöli ki. Ez az óvatos Olvasónak rögtön gyanúsnak tûnhet, hiszen a hazai agráriusok a mezôgazdaság sajátosságait mint az agrártámogatások megalapozását szolgáló végsô érvet szokták emlegetni. Korábban e lapok hasábjain is írtunk arról, hogy a mezôgazdasági termelés specialitásai önmagukban nem jelentenek semmilyen elfogadható közgazdasági érvet az agrártámogatások mellett. Ezúttal azonban az agrárstruktúrák változásainak megértésére kívánjuk használni ezeket a tulajdonságokat.
Lássuk, mirôl van szó közelebbrôl! A mezôgazdasági termelés egyik sajátossága a szezonalitás. Ez a tulajdonság nem teszi lehetôvé, hogy a mezôgazdasági termelés különbözô lépcsôit egyidejûleg végezzék. Emiatt például nem lehetséges olyan munkamegosztás a növénytermesztésben, amelyikben például egymással párhuzamosan az egyik ember csak szánt, a másik csak vet, a harmadik pedig arat. A szezon tehát azt jelenti, hogy a farmerek az évnek egy bizonyos szakaszában csak meghatározott tevékenységet folytathatnak (például vetés), és ezt a lehetô legjobban kell elvégezniük.
A szezonalitás befolyásolja a termelési ciklusok számát egy éven belül, a cikluson belüli termelési fázisok számát, az egy fázison belüli speciális tevékenységek számát, végül pedig a fázis hosszát.
A természet erôi tehát megkülönböztetett szerepet játszanak a mezôgazdaságban. A véletlenszerûen elôforduló természeti jelenségek különösen sok gondot okozhatnak a farmereknek, gondoljunk csak a szárazságra, a fagyra, az árvízre vagy a különbözô növényi kártevôkre és állati betegségekre. A természet két szempontból is fontos hatást gyakorol a mezôgazdaságra. Egyrészt elôreláthatóvá teszi a termelés szezonalitását, másrészt viszont a váratlan események tönkretehetik részben vagy egészben a termelési folyamat addigi eredményeit.
A mezôgazdasági üzemrendszer fejlôdésének megértéséhez tehát az a kulcs, hogy a természet milyen módon befolyásolja a farmereket az üzemszervezeti forma megválasztásában. Két tényezôt érdemes számba venni. Elôször, a természet által generált termelésingadozások lehetôséget adnak a bérmunkásoknak, hogy kihúzzák magukat az esetlegesen rosszul elvégzett munkájuk következményei alól. Másodszor, a szezonalitás korlátozza a specializációból fakadó nyereségeket, és idôbeli problémákat okoz a termelés egyes fázisai között.
A mezôgazdasági üzemeknek számtalan fajtájuk van. Érdemes azonban két ideáltípust megkülönböztetni. Az egyik a tiszta családi gazdaság, amikor egy farmer birtokolja a kibocsátást és gyakorolja az ellenôrzést az összes termelési eszköz fölött. A másik típust az ipari farm képviseli, ahol sok ember tulajdona az üzem, a munkaerôt nagyszámú bérmunkás biztosítja. A két ideáltípus között természetesen számos átmeneti forma létezik. A különbözô üzemfajták költségei és hasznai attól függnek, hogy milyen átváltás létezik a hatékony munkára való ösztönzés és a specializációból fakadó elônyök között.
A családi gazdaságok elônyei nyilvánvalóak. Egy családi gazdaságban a farmert, mivel ô a tulajdonos, senkinek nem kell ösztönözni vagy ellenôrizni, hogy rendes munkát végezzen. A hatékony munka iránti elkötelezettsége tehát tökéletes. Másrészt a családi gazdaságoknak hátrányai is vannak. E forma költségei abból származnak, hogy specializáció hiányában a farmernek mindenhez értenie kell a termelés minden fázisában. Egy ilyen általános képzettségû ember szükségszerûen hátrányban van azokkal szemben, akik csak a termelés egyik fázisára specializálódtak. A családi farm ugyanakkor magasabb egységköltséggel mûködteti tôkéjét.
A családi gazdaság növekedésének ugyanis gátat szab a család mérete és vagyona. Ez a kötöttség megakadályozhatja, hogy kihasználják a termelés bôvítésébôl fakadó gazdasági elônyöket. A családi gazdaság által mûködtetett eszközök ezért csak magasabb egységköltségekkel mûködhetnek. Például egy nagyobb teljesítményû traktor nagyobb földterület megmûvelését is lehetôvé tenné egy adott, optimálisnak minôsülô idôszak alatt. A földterület esetleges növelését azonban már nem teszik lehetôvé a család rendelkezésére álló erôforrások.
Az ipari farm esetében a tulajdonosok ugyanúgy megosztják bevételeiket, mint a költségeiket. A termelésben általában nem vesznek részt közvetlenül, helyettük specializálódott bérmunkások biztosítják a munkaerôt. Az ipari farm elônyei elsôsorban a magasan specializálódott bérmunkások termelékenységébôl és az alacsonyabb egységköltségekbôl származnak. Az érem másik oldalán azonban azt találhatjuk, hogy a bérmunkásokat a hatékony munkára ösztönözni kell. Ez a feladat pedig jelentôs többletköltségekkel járhat a vállalat számára.
Joggal mondhatja bárki, hogy a fentiekben a mezôgazdasági példák ellenére semmi agráros sajátosság nincs, ezek általános vállalatelméleti megfontolások. Ha viszont ezeket az érveket összevetjük a mezôgazdasági termelés korábban bemutatott sajátosságaival, akkor közelebb juthatunk az agrárstruktúrák fejlôdésének megértéséhez.
A mezôgazdaság egyik fontos jellemzôje, hogy élô és folyamatosan növekvô jószágokat állít elô, amelyek számos fázison mennek keresztül a termelési folyamat során. A fontosabb lépcsôfokok például a növénytermesztés esetében: a talaj-elôkészítés, vetés, talajmegmûvelés, aratás és feldolgozás. Az állattenyésztésben is megkülönböztethetünk jó néhány lépcsôfokot a fogantatástól a vágásig bezáróan. A természet tehát a mezôgazdasági termelés mindkét fôágazatának teljesítményét befolyásolja.
A farmer döntését, hogy a termelés különbözô fázisait saját üzemén belül vagy a piacról kívánja-e megoldani, az határozza meg, hogy milyen átváltás létezik az adott termelési fázisra való specializálódás haszna és a piaci tranzakció költsége között. Érdemes-e például a szántóföldi növényvédelmet egy erre specializálódott vállalkozásnak kiadni, vagy inkább a farmer saját maga végezze el ezt a feladatot?
A mezôgazdaságban, éppúgy mint a gazdaság más ágazataiban a közbensô termelési lépcsôfokok egy ösztönzési problémához vezetnek, mivel az egyes fázisok között ütemezési gondok léphetnek fel. Az ösztönzési probléma különösen komoly a mezôgazdaságban, mert a közbensô jószágokat nem lehet tárolni azok élô jellege miatt. Semmilyen növény és állat nem áll meg a növekedésben csak azért, mert a termelés következô fázisa még nem készült fel a fogadásukra. Sok esetben a termelési feladatok kis idôbeni csúszása jelentôsen csökkentheti a kibocsátást. A növényvédelem vagy az aratás nem megfelelô idôzítése súlyos következményekkel járhat a növénytermesztésben. Az idôbeliség azért okoz ösztönzési problémát, mert minden eltérés az adott termelési fázis optimális idôben történô elvégzésétôl károsan hat a termelés végeredményére. Másrészt nem lehet tudni, hogy az optimális idôszak mikor jön el pontosan. Ez a probléma költségessé teszi az egyes termelési fázisok közötti együttmûködés szerzôdéses alapokra való helyezését. Ha növekszik a bizonytalanság, akkor csökken annak a valószínûsége, hogy két mezôgazdasági vállalkozás szerzôdéses kapcsolatba lépjen egymással a termelési fázisok között.
Az idôbeliség mellett a termelési ciklusok száma, az egyes fázisok hossza, az egyes fázisokon belüli feladatok száma is befolyásolja az ösztönzôket. Ha kevés termelési ciklus van, az egyes fázisok hossza rövid, ha a fázison belüli feladatok száma kevés, akkor csak kevés elôny származik a specializált bérmunka alkalmazásából egy komplex vállalatban. Ezek a feltételek nemcsak a specializációból származó elônyöket korlátozzák, hanem a bérmunkások ellenôrzését is költségessé teszik. Ugyanakkor a fenti körülmények jelenléte a családi gazdaságokat vonzó alternatívává teszik a mezôgazdasági szervezetek számára.
A másik lehetséges eset, amikor a termelést sok ciklus, hosszú fázisok és sok fázison belüli feladat jellemzi. Ekkor a specializációból fakadó elônyök és az intenzív tôkefelhasználás a nagyméretû ipari farmok számára teremt kedvezô környezetet. Ha a farmerek képesek enyhíteni a szezonalitás és a kibocsátás véletlenszerû ingadozásaiból fakadó problémákat, akkor a mezôgazdasági üzemszervezet a nagyméretû vállalati forma irányába fejlôdik.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, hogy egy a hazai agrárius közvéleményben nagy népszerûségnek örvendô tételt felülvizsgáljunk. Az idôbeliség és a szezonalitás problémája világossá teszi, hogy miért nem igaz a fejlett országok mezôgazdaságának „túlgépesítettségérôl” szóló legenda. A közszájon forgó állítás úgy szól, hogy a hazai mezôgazdaság a szocializmusban többek között azért volt magasabb rendû, mert a mezôgazdasági gépeket a nagyobb méretek miatt jobban kihasználták. Arról a tényrôl el szoktak feledkezni, hogy önmagában nem feltétlenül elônyös, ha egy gépet sokat használnak. Az optimális idôpontban végrehajtott termelési feladatoknak, mint említettük, kitüntetett jelentôsége van. Ezért egy farmernek megfelelô gépparkkal kell rendelkeznie, hogy az adott termelési fázist a megfelelô idôben a lehetô leggyorsabban el tudja végezni. Ez pedig azt jelenti, hogy a fejlett országok mezôgazdaságában a hazai agrárius körökben optimálisnak vélt gépsûrûségnél lényegesen magasabb aránnyal dolgoznak
Az eddigiekbôl látható, hogy a családi gazdaság elsôsorban a növénytermesztésben számíthat hatékony megoldásnak. A növénytermesztésben ugyanis kevés a ciklus, a fázisok viszonylag rövidek, kevés feladat van az egyes fázisokon belül, valamint a természet erôinek kiszámíthatatlan játéka jelentôsen befolyásolhatja a termést. Ezek a jellemzôk összhangban vannak az Egyesült Államok tapasztalataival. A statisztikai adatok tanúsága szerint 1997-ben a búzatermelô farmok bevételeinek 80 százaléka tiszta családi tulajdonú gazdaságokon alapult, a többit nagyrészt szintén családi, de társasági formában mûködô farmok adták. A búza értékesítésének 0,4 százaléka származott társasági formában mûködô nem családi farmokról.
Az állattenyésztés azonban nyilvánvaló kivételt jelent a családi gazdaságok dominanciája alól. A mezôgazdaság iparosodásának nevezett folyamat ebben az ágazatban okozott átható változásokat mindenekelôtt a baromfi- és a sertéstenyésztésben. Az állattenyésztésben a termelés feltételeit ma már közel sem befolyásolják annyira a természet erôi, mint a növénytermesztésben. Másképpen fogalmazva, az állattenyésztésben ma már megteremtôdtek a „gyárszerû” termelés feltételei. Ennek következtében ma már a nagyméretû ipari farmok a meghatározók a baromfi- és a sertéstenyésztésben.
A termelési méretek további növelésének és fenntartásának ma már az egyre súlyosabbá váló környezetvédelmi problémák szabnak határt. Itt elég, ha csak a hígtrágya kezelésének problémájára utalunk, amely különösen akuttá vált az úgynevezett megafarmok esetében, ahol több mint 50 ezer állatot nevelnek.
Hazai implikációk
A bemutatott érvelés rávilágít a szocialista agrárfejlôdés és az átmenet paradox és abszurd vonásaira. A szocialista agrárpolitika az üzemszervezeti formák természetes kiválasztódásának mesterséges korlátozásával (mindenekelôtt a föld magántulajdonának korlátozásával) a fejlett országok agrárfejlôdésével ellentétes irányba terelte a hazai mezôgazdaságot. A növénytermesztésben a bérmunkán alapuló nagyméretû „gyárszerû” termelést honosította meg, míg a családi munkaerôn alapuló gazdálkodást az állattenyésztésre (elsôsorban a sertésre) korlátozta. Kivételt ez alól egyrészt a baromfitenyésztés jelent, ahol az iparszerû módszerek viszonylag hamar elterjedtek. A másik kivétel a zöldség- és gyümölcstermesztés volt, amelynek problémáival ebben a cikkben nem foglalkoztunk. A részmunkaidôs gazdaságok a fejlett országokban elsôsorban a növénytermesztésben jellemzôek, míg nálunk a háztájizás révén a sertéstenyésztésben váltak meghatározóvá.
Így alakult ki az az abszurd helyzet, hogy a méretében amerikaias, ámde üzemszervezetében gazdaságtalan forma jött létre a növénytermesztésben. Ezzel szemben az állattenyésztésben a méretében kicsi, viszont üzemszervezetében inadekvát forma vált meghatározóvá. Hozzátehetjük még, hogy a nagyüzeminek nevezett állattartás csak üzemszervezetében volt formailag kompatibilis a fejlett országok mezôgazdaságával, azonban méretei messze alatta maradtak a versenytársakénak. Ehhez még hozzájárultak a takarmányozástechnológia fejletlenségébôl és a munkaerô képzetlenségébôl és túlzott létszámából fakadó problémák. Mindezeket érdemes eszünkbe vésni, amikor a szocialista agrárcsoda iránti nosztalgikus hangokat halljuk. Nem csoda volt ez, hanem egy gnóm, egy mesterségesen kitenyésztett fejlôdési rendellenesség.
A hazai és a fejlett világ mezôgazdasága közötti különbségek az átmenet során is fennmaradtak. A növénytermesztésben látszólag javult a helyzet, hiszen a szántóföldi területbôl megnövekedett a magántermelôként számon tartott gazdák aránya a társasági, vállalati formák rovására. Az elôbbi formák esetében azonban nem feltétlenül beszélhetünk tiszta családi gazdaságokról. A tulajdonos vagy családtagjai ugyanis sok esetben nem vesznek részt közvetlenül a termelésben, hanem azt bérmunkásokkal végeztetik. Az állattenyésztésben pedig az átmenet során alkalmazott privatizációs technikák nem tették lehetôvé a specializált,  nagyméretû ipari farmok általánossá válását.
Az elmúlt évtizedben az általánosságok kellôen magas szintjén folytatott verbális „szakmai” és politikai vita a kívánatos üzemszerkezetrôl és az optimális üzemméretrôl alapvetôen korszerûtlen és félrevezetô volt. Nem akarjuk azt az érzést kelteni, mintha a röviden vázolt teoretikus keret mindent képes volna megmagyarázni. Biztosak vagyunk viszont abban, hogy ez a séma átláthatóbb, logikusabb és közgazdaságilag is megalapozottabb hátteret teremt hazai agrárgondjaink megértéséhez.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu