Jegyzetek

A tények madártávlatból
A fejlett ipari országok árszínvonal-alakulásának tendenciái érdekes képet mutatnak. A nagy francia forradalom és a II. világháború között 20-30 éves deflációs és inflációs periódusok váltogatták egymást. Konkrét példaként vehetjük Nagy Britanniáét, mivel az összes többi fejlett ipari ország esete nagyon hasonló ehhez.1 1790 és 1815 között az árak átlagosan évi 2,8 százalékkal nôttek, majd 1815 és 1850 között 2,2 százalékkal csökkentek. Egy hasonló infláció-defláció perióduspár jellemezte a XIX. század második felét is; 1850 és 1873 között 0,9 százalékos átlagos árnövekedés, 1873 és 1896 között 1,8 százalékos csökkenés. Az ingadozás mértéke még nagyobb az idôszak végén, 1896 és 1920 között 4,7 százalékos átlagos éves infláció volt, míg 1920 és 1935 között 4,1 százalékos defláció.
Közelebbrôl megnézve az adatokat azt látnánk, hogy ezeken a hosszabb periódusokon belül is gyakran voltak évek, amelyek a lokális inflációs vagy deflációs trenddel ellentétes ármozgást mutattak. Az 1945 utáni idôszak azonban jóval unalmasabb. Az árak szinte minden évben nôttek, vagyis az utóbbi fél évszázadban töretlen volt az infláció, semmilyen jelét nem lehetett annak tapasztalni, hogy az árváltozás iránya megfordult volna, és biztosak lehetünk abban, hogy a múltbeli árszinteket sohasem fogjuk viszontlátni.2 Az inflációs ütemek azonban ezen a perióduson belül érdekes eltéréseket mutattak. (Lásd az 1. táblázatot.) Azt mondhatjuk, hogy 1972 elôtt a fejlett országok inflációja nagyon hasonlóan alakult, majd 1972 után az inflációs ráták divergáltak és megnôttek, ám a 90-es években az infláció újra lecsökkent valamennyi fejlett ipari országban.
Ebben a cikkben ezeknek a jelenségeknek az általános magyarázatát keresem. Igyekszem a leglényegesebb közös elemeket kiemelni, tehát a kép elnagyolt lesz, nem fogom hangsúlyozni sem a rövidebb távú idôbeli változatosságot, sem pedig az országok egyediségét. Mielôtt azonban a történeti elemzéshez fognék, igyekszem tisztázni egy fontos kérdést: mit tekintünk az infláció (defláció) legfontosabb költségeinek?3
Az infláció költségei
Miért is nem szeretjük az inflációt vagy a deflációt? Az árszintváltozás költségeinek problémáit durván két csoportba sorolhatjuk: 1. Miért rossz az, ha az árszínvonal váratlanul változik meg? 2. Vannak-e az árszínvonal változásának költségei abban az esetben is, ha tudjuk elôre?
Kezdjük elôször a váratlan infláció költségeivel. Ezek elsô látásra szimmetrikusan elemezhetôk defláció és infláció esetén. A váratlan infláció (defláció) egyik legfontosabb költsége az, hogy a hitelezôk és adósok között utólagosan jövedelemátrendezôdés jön létre, amennyiben a hitelek nincsenek tökéletesen indexálva az inflációhoz.4 Ha az infláció nagyobb lesz, mint amit a szerzôdéskötéskor vártak, akkor az adós „nyer”, míg ellenkezô esetben a hitelezô. Ez az átrendezôdés elsô látásra „zérus összegû játéknak” tûnik, ahol a nyereményt ellentételezi egy azonos nagyságú veszteség a másik fél számára. Igen ám, de képzeljünk el egy nem várt deflációs periódust, amely ugyanolyan gyakori volt a II. világháború elôtt, mint az inflációs periódus. A hiteláramlás jelentôs részben, jóllehet nem szükségképpen, a vagyonosabbaktól a kevésbé gazdagok felé történik. Deflációban viszont a fix kamatra hitelt felvevôk járnak rosszul. Amennyiben ezek viszonylag szegényebb emberek, akkor számukra a deflációból származó veszteség a megélhetésüket veszélyeztetheti. Inflációs periódusban persze a hitelezôk veszítenek, de amennyiben ezek gazdagabbak, akkor a kockázatviselési képességük is jobb, hiszen sokkal „messzebb” vannak attól, hogy valamely átmeneti vagyonveszteség hatására a fogyasztásukat is vissza kelljen fogniuk. Azt mondhatjuk, hogy ugyanakkora váratlan defláció súlyosabb össztársadalmi költségekkel jár, mint a váratlan infláció, amiatt, hogy az elôbbi növeli, míg az utóbbi csökkenti az egyenlôtlenségeket.
Az inflációnak (deflációnak) azonban lehet fordított jövedelemátcsoportosító hatása is. A legtöbb munkaszerzôdés nominálisan határozza meg a foglalkoztatottak bérét valamilyen idôtartamra elôre, s így azt tekinthetjük úgy, mintha a foglalkoztatott „hitelezné” a munkáltatót. A váratlan infláció itt is a „hitelezôt” sújtja, akirôl azonban most joggal tehetjük fel azt, hogy a kevésbé vagyonos partner a szerzôdô felek között.5 A váratlan árszintváltozás azonban nemcsak osztályok között, hanem osztályokon belül is szülhet egyenlôtlenséget. Amennyiben a munkások egy részének jobb az érdekérvényesítési lehetôsége, például képes ellenállni a bércsökkentésnek, miközben állását is meg tudja védeni, akkor egy váratlan defláció okozta reálbéremelkedés terhét növekvô munkanélküliség formájában elsôsorban a kevésbé „szervezett” munkások fogják viselni.
Az elôre látott infláció költségeit elsôsorban úgy érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy miért tartunk pénzt a zsebünkben. Lényegesen megkönnyíti vásárlásainkat, ha bizonyos mennyiségû készpénzt tartunk magunknál, és nem kell mindennap betérnünk a bankba, vagy eladni valamilyen vagyontárgyat, mielôtt a boltba mennénk. Pozitív infláció esetén azonban a zsebünkben levô készpénz folyamatosan veszít az értékébôl. Fizethetünk átutalási betétszámláról is, de ennek felhasználási köre korlátozott, és ennek is van „költsége”, hiszen az átutalási betétszámla kamata kisebb, mint a lekötött bankbetéteké. A készpénzt persze ma már helyettesíthetjük hitelkártyákkal. Az utóbbi nagyobb kényelmet biztosít, viszont jól tudjuk, hogy a hitelkártyák használatának pénzben is pontosan számszerûsíthetô költségei vannak. Így tehát a pozitív inflációból mindenképpen adódik számunkra veszteség, még akkor is, ha az inflációt pontosan látjuk elôre.6
Az inflációnak, akár elôre látott, akár váratlan, vannak olyan költségei is, amelyek a politikai rendszer tehetetlenségén alapulnak, és amelyek elsôsorban az adórendszeren keresztül érvényesülnek. Az adórendszerekben a tôkenyereséget nominálisan értelmezik, azaz, ha valaki vesz egy vagyontárgyat, majd évek múlva magasabb áron eladja, akkor az alapelv az, hogy a különbözetet tekintik nyereségnek és adóztatják, annak ellenére, hogy az eladási ár lehet, hogy csak azért nagyobb, mert közben infláció volt. Egy másik adózási költség abból fakad, hogy a legtöbb országban a személyi jövedelemadó progresszív. Nagyobb nominális jövedelem magasabb marginális adókulcsot von maga után, és így az infláció egyre nagyobb adóterhet ró az adózókra, még akkor is, ha reáljövedelmük közben nem változott. Ez biztosan így van a váratlan infláció esetében, hiszen az adókulcsokat elôre rögzítik, ám az országok nagy része csak ritkán változtatja az adósávokat, tehát az elôre látott infláció is automatikusan adónövekedéshez vezet.
Láthatjuk tehát, hogy különbözô árváltozási jelenségek különbözô társadalmi csoportokat differenciáltan érintenek. Ahhoz, hogy valakinek a készpénztartás infláció esetén költséges legyen, kell hogy legyen valamekkora készpénztartaléka, nincstelen napszámosok számára ez a költség elhanyagolható. Egy hosszú távú nominális bérmegállapodást kötött szervezett munkás nem fogja szeretni a váratlan inflációt, de egy szakszervezeten kívüli munkanélkülinek ez esetleg a munkához jutás lehetôségét jelenti. A defláció fájni fog annak, aki hitelt vett fel, míg az infláció megugrása kellemetlen lesz a hitelezônek, vagy például annak, akinek bankbetéte van. Az adózási torzulás azokat érinti, akiknek van mit veszteniük, vagy akik „könnyen” a legmagasabb adókulccsal rendelkezô jövedelemkategóriákba kerülnek. Van tehát esély arra, hogy az infláció történetét „szociológiailag” értelmezzük.
Inflációstációk. MammOn
A XIX. század második felétôl a II. világháborúig eltelt idôszakot az aranyvaluta rendszer (aranysztenderd) korának szokás nevezni. Ugyan a nemzetközi aranysztenderd kiteljesedése csak a XIX. század végére tehetô, de a fejlôdés már azt megelôzôen is ebbe az irányba mutatott. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy az egyes országok központi bankjai saját pénzükhöz rögzített aranyparitást állapítottak meg, és biztosították valutájuk gyakorlatilag korlátlan aranyra való konvertálhatóságát ezen az árfolyamon a magánszektor számára is. A központi bankok tevékenységének sarokköve a rögzített paritás fenntartása volt, szinte mindent ennek rendeltek alá. Egy ilyenfajta árrögzítéshez persze jelentôs aranykészletekkel kellett rendelkezniük, de korántsem volt igaz az, hogy aranykészleteik teljes fedezetet jelentettek, tartalékként más jegybankok valutáit felhasználták, és az egész rendszerben több volt a „pénz”, mint az annak megfelelô értékû arany. Mégis az árfolyamok aranyhoz való rögzítése általában sikerrel járt. Biztosította azt, hogy a nemzeti valuták egymáshoz viszonyított cserearánya is rögzített maradt. A német márka, az angol font és a francia frank egymáshoz viszonyított árfolyama például egyszer sem változott 1860 és 1914 között, és az amerikai dollár esetében is csak a periódus elején (polgárháború!) került sor „leértékelésre”. Az árfolyamrögzítést egyre több ország vállalta és vitte sikerre, ami azt jelentette, hogy a XX. század elejére szinte az egész világ rögzített árfolyamokkal mûködött.
Mivel a nemzeti pénzek árát egy áruhoz, az aranyhoz rögzítették, ez azt jelentette, hogy a többi áru pénzben kifejezett ára – vagyis az árszínvonal – együtt mozgott az arany többi áruhoz viszonyított relatív árával. Az arany természeti erôforrás, amelynek összkínálata változik a lelôhelyek gazdagsága, kitermelési költsége, illetve általában a termelôk döntése alapján. Ugyanakkor az arany iránti keresletnek volt ipari felhasználási része is, amihez jött még a jegybankok „monetáris” kereslete, vagyis az az igény, hogy az árfolyamrögzítést lehetôvé tevô készleteket halmozzanak fel. Ha egy kormány valamely okból az olaj vagy éppen a búza pénzbeli árát igyekezne stabilizálni, hasonló helyzet alakulna ki. Az arany fizikai tulajdonságai könnyebbé teszik az árstabilizációs mechanizmus kivitelezését. Világos ugyanakkor, hogy az arany nem funkcionálhat mint univerzális forgalmi eszköz, hiszen kis értékû tranzakciók lebonyolításához túlságosan értékes még a legkisebb aranyérme is. Az elsô szakaszban leírt ártrendek jelentôs részben magyarázhatók az arany relatív árának ingadozásaival, merôben kínálati okokból. Mind az 1850, mind pedig az 1895 utáni inflációs periódusokat megelôzte új aranylelôhelyek feltárása és az arany kínálatának megnövekedése. Mint láthatjuk, az aranyvaluta-rendszer nem vezetett az árszint stabilitásához rövid távon. Ugyanakkor lényeges az is, hogy hosszabb távon az árszínvonal nem mutatott sem pozitív, sem negatív trendet.
Az aranypénzrendszert az I. világháborúban felfüggesztették, a 20-as években újraélesztették, majd a nagy gazdasági válság a kimúlásához vezetett. A legfontosabb oka ennek a változásnak politikai volt. Az aranysztenderd korának szinte tökéletes árfolyamstabilitása mindkét irányban bizonytalan árszínvonallal párosult. Az árfolyamstabilitás legfôbb támogatói a befektetôi rétegek, a pénzügyi „körök” voltak. Az aranypénzrendszer kora egyben a tôke szabad, adminisztratív korlátozottságoktól mentes áramlásának kora is volt. Kevéssé közismert tény, hogy a nemzetközi tôkeáramlás intenzitása csupán nemrég érte el – globalizálódó jelenünkben – azt a szintet, amit az I. világháború elôtt. A kor befektetôje kényelmesen választhatott brit, német, amerikai, orosz vagy netán argentin kötvények vagy más befektetési formák között, abban a tudatban, hogy a kalkuláció pénzneme szinte irreleváns, nem kellett árfolyamváltozástól tartania. Ugyanez a „biztonság” jellemezte a nemzetközi árukereskedelem tranzakcióit is, nem kellett félni attól, hogy a cserearányok változásának hatására a különbözô országokban történô eladások haszna kiismerhetetlenül ingadozna. Ehhez a biztonsághoz képest az árszínvonal rövid távú bizonytalansága jóval kevésbé volt zavaró, hiszen a mai korból is jól ismerjük, hogy az árak ingadozása jóval kisebb, mint az árfolyamoké.
Ez a helyzet azonban nem volt minden rétegnek egyformán jó. Ezt az érzést fejezte ki William Jennings Bryan demokrata elnökjelölt 1896-ben egy híres beszédében: „az emberiséget nem szabad egy aranykereszten feláldozni”. Az aranyparitáshoz mindenáron való ragaszkodás okozta árszint-bizonytalanság ugyanis jelentôs károkat okozott bizonyos rétegek számára. A beszéd apropóját az 1870 utáni hosszú deflációs periódus, és annak végén egy súlyos recesszió adta. Mint láttuk, a defláció jelentôs veszteségeket tud okozni a (nem gazdag) adósoknak, akik az egyik olyan társadalmi réteg voltak, akikhez Bryan „populizmusa” szólt. Ugyanakkor az aranypénzrendszer mások számára is bûnbakká vált. A monetáris politika egyik fontos hasznának szokás tartani azt, hogy képes stabilizálni a gazdasági ciklusokat, adott esetben a likviditás növelésével serkenteni a keresletet, és így kivezetni a gazdaságot a recesszióból. Az aranypénzrendszerben a monetáris politika passzív volt a gazdasági ciklusok szempontjából, amennyiben nem igyekezett kihasználni ezt a lehetôséget. Ily módon a recessziók teljes súllyal nehezedtek a munkavállalókra, akik a ciklikus ingadozásokat csekély vagyonuk miatt jóval kevésbé voltak képesek elviselni, mint a vagyonosabb rétegek.
Ezt a helyzetet rontotta a kor költségvetési politikai stílusa is, amely a konzervatív „ne nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród ér” elve alapján a költségvetési deficitet szinte bûnnek tartotta, kivéve persze háború idején, és amely nem hitt abban, hogy állami költekezéssel növelni lehet a foglalkoztatást. Ez a politika is a vagyonos, befektetôi rétegek érdekeinek felelt meg. A tulajdonosi osztály fizette az adók túlnyomó részét, és természetesen nem szerette, ha azok magasak, illetve nem örült volna az állami költekezésen alapuló újraelosztásnak sem. Úgy érzékelte, hogy a deficit valójában csak az adózás elhalasztását jelenti, a mai deficitet holnapi adókkal kell fedezniük. Jóllehet a választójog fokozatosan kiszélesedett, szociáldemokrata típusú vagy munkáspártok sehol sem voltak képesek az I. világháború elôtt kormányra kerülni.7 A gazdag országok jómódú polgárságának rétege hosszú távra tervezett, és jelentôsen profitált a nem újraelosztó államból, illetve a stabil pénzügyi környezetbôl. A fennálló monetáris-fiskális rendszer azonban nem törôdött a vagyoni és jövedelmi egyenlôtlenségekkel, és nem javított a kockázatok megosztásának hatékonyságán. A gazdasági kockázatok túlságosan nagy részét viselték a szegényebb rétegek, munkások vagy kistulajdonosok, akik ezt a legkevésbé tudták elviselni. A munkanélküliség a gazdasági ciklusokkal párhuzamosan jelentôsen ingadozott, és nem volt biztos, hogy a fellendülésnél félretett vagyon elegendô a recesszióbeli munkanélküliség elviseléséhez.
A tömegek lázadása
Valóban, az aranypénzrendszer végét a nagy gazdasági válság jelentette, illetve az a tény, hogy a választójog kiterjedése, a szakszervezeti mozgalmak terjedése, a munkás (szociáldemokrata) vagy a hagyományosan a kisemberek érdekeit képviselô pártok térnyerése komoly politikai tényezôvé tette a gazdaságilag hátrányos helyzetû rétegeket. A II. világháború után az új nemzetközi pénzügyi rendet létrehozó Bretton Woods-i konferencia gyökeresen más elvek alapján képzelte el a világ jövôjét, mint a megelôzô kor központi bankárai. Míg az aranypénzrendszer nem alapult explicit nemzetközi egyezményeken, hanem a befektetôi rétegek érdekeinek hallgatólagos koordinációján, addig a Bretton Woods-i egyezmények az aláíró országok körében szerzôdéses nemzetközi pénzügyi rendszert kreáltak. Ebben a rendszerben az aranyparitás központi szerepét a dollárparitás vette át, a dollár de jure kulcsvalutává vált. A rendszer tagjainak igyekezniük kellett valutájuk dollárparitását fenntartani, azonban indokolt esetben az árfolyamok változhattak. Az új pénzügyi rendszer, bár célul tûzte ki a tôkemozgások liberalizálását, ezt csak mintegy 45-50 év alatt valósította meg, és a konvertibilitás szentsége helyett elismerte az egyes államok jogát a tôkemozgások adminisztratív korlátozására. A privát szféra aranyra való konvertálási joga megszûnt. Jóllehet a dollár aranyparitása megmaradt, a konvertálhatóság csupán a központi bankok privilégiuma maradt. A rendszer gyökeresen új ideológiáját fejezte ki az, hogy az egyezményt aláíró amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgenthau, valóságos krisztusi szerepet jövendölt az új intézményeknek, a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak, amennyiben ezek „kiûzik az uzsorásokat a nemzetközi pénzügyi élet szentélyébôl”. Utóda, Fred Vinson pedig az új intézmények székhelyét New Yorkból Washingtonba helyezte át, mivel attól félt, hogy az amerikai közvéleményben a New York-i székhelyû intézményekkel szemben elôítéletek alakulnának ki.8
A Bretton Woods-i rendszer, amely 1973-ig állt fenn, szintén megôrzött egy bizonyos árfolyamstabilitást a dollárral szemben. Így tehát joggal mondhatjuk, hogy míg a nemzetközi árszínvonal az aranypénzrendszerben fôként egy áru, az arany, addig a Bretton Woods-i rendszerben a dollár vásárlóértékétôl függött, vagyis végsô soron az amerikai inflációtól. Valóban, a fontosabb ipari országok árszintjei ebben a korban nem nagyon távolodtak el egymástól. (Lásd 1. táblázat.) Azt, hogy miért volt szerény, de állandó infláció ebben a korban, annak alapján érthetjük meg, hogy miért volt infláció az USA-ban. Visszatekintve úgy gondolhatjuk, hogy az adott körülmények között valószínûleg bármely nagyobb ipari ország önmagában is inflatorikus gazdaságpolitikát követett volna, azonban kétségtelen, hogy ehhez az USA esetében olyan sajátos okok is hozzáadódtak, mint a koreai, illetve a vietnami háború. Nem valószínû azonban, hogy ezek lettek volna a folytonos áremelkedés egyedüli kiváltói. Az igazi okok az inflációval szembeni társadalmi preferenciák megváltozásában keresendôk.
A társadalmi-politikai változások nemcsak a pénzügyi rendszerben manifesztálódtak. Az ipari országokban kiépült a jóléti háló (egészség- és nyugdíjbiztosítás, munkanélkülisegély stb.). Eközben a gazdaságpolitikák, különösen az I. világháború elôtti korszakkal összevetve, nacionalistábbá váltak. A világ kisemberei gazdasági téren inkább versenytársnak bizonyultak, mint a kapitalisták, akik annak idején igyekeztek a tôkeáramlás és a kereskedelem elôtti akadályokat lebontani.
A társadalmi védôháló kiépítésének szükségessége mellett az aktív fiskális politika is létjogosultságot kapott, és a deficiteket már nem nézték ferde szemmel. Másfelôl uralkodóvá vált az a nézet, hogy a monetáris politika képes enyhíteni a gazdasági fluktuációkat, sôt, hogy az enyhén inflatorikus politika még hosszú távon is emeli a gazdaság teljesítményét. Az infláció jótékony hatásaiban való hit fejezôdött ki az úgynevezett Phillips-görbe elméletben is, amely egy statisztikai összefüggés alapján úgy vélte, hogy magasabb inflációs periódusok általában magasabb kibocsátást, illetve alacsonyabb munkanélküliségi rátákat jelentenek. Az infláció elfogadhatósága melletti legfôbb érv azonban inkább negatív volt, a deflációtól való félelembôl táplálkozott. Sokan a deflációt tették felelôssé a nagy válság okozta recesszió mélységéért és hosszúságáért. E szerint a nézet szerint a defláció és a nominálbérek alsó határának merevsége a munkanélküliség soha nem látott növekedéshez vezetett.
A Bretton Woods-i rendszer felbomlásának történetét ebben a cikkben nem részletezhetem. Tény az, hogy a rendszerrel való elégedetlenség egyik, ha nem is kizárólagos oka az USA „gyenge” inflációs teljesítménye volt, amely több résztvevô számára egyre kevésbé tûnt elfogadhatónak. 1973-tól új pénzügyi rendszer jött létre, amelyben a legfontosabb valuták árfolyammozgását lényegében sem hallgatólagos, sem explicit szerzôdések nem szabályozzák. A fontosabb valuták egymással szemben lebegnek, kialakult a háromcentrumú pénzvilág (dollár, márka, jen, ahol mára a márka szerepét az euro örökölte). Elsô látásra ez a rendszerváltás nem tett jót az inflációnak, hiszen az inflációs ráták mindenhol megugrottak, jóllehet különbözô mértékben. (Lásd az 1. táblázatot.) Ennek oka azonban az olajárrobbanásban keresendô, amely a rendszer számára külsôdleges volt, és csak véletlen egybeesésrôl beszélhetünk. Az olajárrobanásra adott válaszokban viszont tükrözôdtek, országonként differenciáltan, a régi beidegzôdések. Az olajár-növekedésbôl adódó munkapiaci feszültségeket mindenhol igyekeztek a monetáris politika lazításával ellensúlyozni. Azonban a meglepô az volt, hogy az infláció megugrott ugyan, de a munkanélküliség nem csökkent (stagfláció). A második olajárrobbanás csak rontott ezen a helyzeten, és a 80-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy változtatásra van szükség.
A józan ész diadala?
A közgazdászok hajlamosak a jelen korra és a makrogazdasági politikáira úgy tekinteni, mint az elmélet és a józan ész diadalára. Kétségkívül ma a világon az infláció olyan alacsony, amilyen már évtizedek óta nem volt, és a gazdasági növekedés évek óta szinte töretlen. Kezdjük elôször egy elmélettörténeti áttekintéssel, amely megvilágítja, hogy hogyan is jött létre a jelenlegi (relatív) konszenzus a helyes makroökonómiai politikáról.
A XX. században nemcsak proliferálódott az áralakulással kapcsolatos tapasztalat, de az elméleti közgazdászok nézetei is több szakaszban változtak. Jóllehet az inflációval kapcsolatos nézetek sohasem voltak homogének, az alábbiakban ismét az egyszerûsítés eszközével élek, és három nézetrendszert különböztetek meg: a keynesit, a monetárist és a modern szintézist. Különösen a keynesi felfogások között számos alcsoportot lehetne megkülönböztetni (ortodox-, neo-, új-, valamint poszt-keynesianizmus). Jelen írásban keynesianizmus alatt az úgynevezett neoklasszikus szintézist fogom érteni, amely elismerten sokat tanult Keynestôl, és amely az 50-es és 60-as években domináns nézetrendszernek számított. Az alábbiakban az elsô két nézetrendszert írom le annak alapján, hogy milyen válaszokat adnak néhány alapvetô kérdésre. Ezután határozom meg a „modern szintézis” eszmevilágát, mint a keynesizmus és a monetáris szemlélet keverékét. Erre a nézetrendszerre nem létezik általánosan bevett elnevezés. Egyesek új keynesianizmusnak hívják, mások neomonetarizmusról beszélnek, de már megalkották az új neoklasszikus szintézis terminust is.9
Van-e reálhatása a monetáris politikának rövid távon, azaz hat-e a monetáris poltika a konjunktúrára? Mind a keynesista, mind a monetarista nézet szerint vannak reálhatások. A két elmélet közötti különbség az, hogy eltérô mechanizmusokat tartanak „felelôsnek” a reálhatásokért, illetve hogy a keynesisták szerint ez a hatás deflációban, vagy nagyon alacsony inflációban nagyon gyenge lehet. A monetarizmusra jellemzô, hogy a monetáris politikának kiemelkedô szerepet tulajdonít a gazdasági fluktuációkban.
Milyen az optimális monetáris politika? A keynesista felfogás szerint az optimális inflációról nem sokat lehet tudni. Annyi biztos, hogy nem lehet nagyon kicsi, mert ha ilyenre törekednénk, akkor mindig fennállna a defláció veszélye. Másfelôl a pozitív inflációnak van termelésserkentô hatása a Phillips-görbe összefüggés alapján. Fenn kell tehát tartani valamilyen enyhe inflációt (nem fontos, hogy pontosan mennyit), egyébként lehetôség szerint anticiklikusan kell gerjeszteni a keresletet a kamatlábak mozgatásával annak érdekében, hogy a reálgazdaság ingadozását mérsékeljük. Ezzel szemben a klasszikus friedmani monetarizmus szerint az optimális monetáris politika az, amely a nominális kamatlábat a lehetô legjobban közelíti 0-hoz. Az optimális infláció ekkor a 0 nominális kamatlábnak megfelelô negatív infláció, azaz defláció lesz.10 Ennek eléréséhez a monetarizmus szerint a pénzmennyiséget kell szabályozni úgy, hogy a hosszú távú inflációs, azaz deflációs cél teljesüljön. Ezt mindenfajta aktív gazdaság befolyásolási szándék nélkül kell tenni, mivel a monetáris politika reálhatásairól leginkább csak azt tudjuk, hogy erôsek, de hogy pontosan hogyan mûködnek, azt nem.
A modern szintézis nézet az elsô kérdésre adott válaszban elsôsorban a monetarista nézetnek ad igazat, de elfogadja a keynesista mechanizmusok létezését is. A második kérdésben a modern álláspont a keynesi és a monetarista nézet között van. Optimálisnak az 1-2 százalékos éves inflációt tartja, mivel ezzel elkerülhetjük a defláció veszélyét, és ugyanakkor ezzel elismeri az infláció felülbecslésének lehetôségét is. Fontos, hogy a cél az inflációra és nem az árszint stabilitására vonatkozik, mert az utóbbi esetben a defláció szükségszerûen megjelenne mintegy kétévenként. Az aktív infláció a stabilizálást tûzi ki a monetáris politika céljául, de a lehetô legvilágosabb szabályok alapján. Fontos, hogy az aktivitást nemcsak célszerûnek, hanem elengedhetetlennek tartja. A monetáris politikai szabályozás eszköze a kamatláb, és nem pedig a pénzmennyiség kell legyen.
Érdekes végigkövetni azt, ahogyan a fenti nézetrendszerekre hatott a „valóság”. A keynesizmus alapvetô inflációs tapasztalata a nagy válságot kísérô defláció volt. Ezután azonban „új gazdaságpolitikai stílus” vált dominánssá, amelynek sikere lemérhetô például azon, hogy míg 1900-ban a gazdag Anglia York városában a létfenntartási küszöb alatt élôk arányát 43 százalékra becsülték, 1938-ban 36 százalékra, addig 1961-ben már csak 3 százalékra.11
A fejlett országokban a szegénység és a létbizonytalanság a társadalami védôháló és a gyors háború utáni növekedés következményeként soha nem látott mértékben csökkent. A 70-es évekre tehát a világ megváltozott. Az olajválságok most hasonló katalizáló szerepet játszottak, mint a nagy válság 1929–33-ban. Az olajár-emelkedés hatása eredendôen kettôs volt. Az ipari országok számára ez egyrészt növelte az árakat, másrészt a termelés költségesebbé válásával csökkentette a foglalkoztatást. A monetáris politikai válasz, országonként eltérô mértékben, az inflációval szemben a foglalkoztatásnak adott preferenciát, és ez utóbbit igyekezett stabilizálni, miközben az elôbbivel kevesebbet törôdött. Az eredmény azonban sokak számára váratlanul kedvezôtlenül alakult: az infláció felgyorsult, miközben a gazdaság stagnált és a munkanélküliség még inkább növekedett is. Mindehhez járult még az is, hogy az államadósság békeidôben soha nem látott mértékben felduzzadt.12 A gazdaságpolitikusok egyre nehezebb helyzetben találták magukat, amikor az inflációt már szerették volna leszorítani. Az infláció felgyorsulása és a stagfláció ideiglenesen tehát uralomra juttatta a monetarizmust, és monetarista receptként a pénzmennyiség növekedésének korlátozásával próbáltak meg eredményeket elérni. Viszont ekkor azt tapasztalták, hogy ennek további negatív hatása van a munkanélküliségre. A monetarista receptek szerint végrehajtott 80-as évekbeli dezinflációk okozta recesszió – valamint az a tény, hogy a pénzmennyiség szabályozása technikailag majdnem megoldhatatlan feladatnak bizonyult – vezetett a modern szintézishez. A monetarista gondolkodás gyôzelme egyszerre játszódott le a módosítása iránti igény jelentkezésével.13
Mi indokolta, hogy végül egyre több és több ország „döntött” úgy, leegyszerûsítve a politikai folyamatot, hogy az infláció leszorítása prioritást kap, és a monetáris politika feladatait újradefiniálják, lényegében kihagyva a foglalkoztatás elômozdítását, és elsôdleges célként kitûzve az árstabilitás fenntartását? Az infláció ma már sokkal szélesebb rétegeknek jelent problámát, mint 60-70 évvel ezelôtt. A lakosság egyre nagyobb része rendelkezik valamekkora vagyonnal, amely jelentôs része, különösen a kevésbé gazdag rétegek esetében, fix kamatozású bankbetétekben, illetve értékpapírokban testesül meg. Az infláció költségeit elemezve láttuk, hogy az ilyen emberek nem szeretik sem a magas állandó inflációt (a készpénz értékének eróziója), sem a meglepetés-inflációt (a hitelezô vesztesége). Az infláció felgyorsulása a 70-es években megváltoztatta a lakosság percepcióját is, hiszen addig csak a hiperinflációt átélt országok lakossága ismerte az infláció legsötétebb oldalait. Az infláció ugyanakkor az adórendszer torzításán keresztül jelentôs többletadóval sújtotta a vagyonosabb rétegeket is. A 70-es évek tapasztalatai megingatták a hitet nemcsak abban, hogy az infláció hosszabb távon jövedelemnövelô hatású, de abban is, hogy a rövid távon serkenti a növekedést és a foglalkoztatást. Egyre inkább elfogadottá vált, hogy a munkanélküliség strukturális probléma, amit nem lehet rövid távú konjunktúrapolitikával hatékonyan szabályozni. A felduzzadt államadósság megkérdôjelezte a jóléti államok újraelosztási mechanizmusának hatékonyságát, egyre többen beszéltek igazságtalan, generációk közötti újraelosztást megvalósító transzferekrôl, és a védôháló kedvezôtlen, „lógást” ösztönzô hatásairól. A feltételek tehát adva voltak egy inflációval szembeni szemléletváltozáshoz.
Az infláció elleni küzdelem két fronton zajlott. Egyrészt közvetlenül a monetáris politika eszközeivel, másrészt pedig közvetve és stratégiailag az intézményrendszer változtatásával. Ez utóbbi részben intézményesíteni kívánta a társadalmi preferenciákban bekövetkezett változásokat, másrészt pedig igyekezett meggátolni azt, hogy a preferenciák esetleges ideiglenes megfordulása újabb inflációs ugrást okozhasson. Fontos az ideiglenes jelzô. Ha a társadalom preferenciái tartósan megváltoznak, akkor valószínûleg a jelenlegi intézmények sem élik azt túl. A cél inkább az, hogy az opportunista, rövidlátó változtatások lehetôségét kizárják. Ennek módszerei sokfélék, de lényegük visszavezethetô néhány alapelvre. 1. Törvényesen a fiskális politika ne finanszíroztathassa kiadásait pénzkibocsátással. 2. A monetáris politika egyetlen célja az alacsony infláció lehetôleg folytonos realizálása legyen. 3. A monetáris politika irányítóin semmi mást ne lehessen számon kérni, de ennek a célnak az elérését igen. A központi bankok gyakran új alapokmányokat kaptak (például Franciaország, Nagy-Britannia), tevékenységükben egyre nagyobb szerepet kap a függetlenség hangsúlyozása, de ugyanakkor a társadalmi kontroll szükségessége is. A modern szemléletben a központi bankok szerepe közelebb került a legfelsôbb bíróság szerepéhez. A központi banknak is jól elhatárolható feladata van, amit politikai befolyástól mentesen kell teljesítenie.
A történelmi tapasztalat summázata
A következô általános történet rajzolódik ki a fent leírtakból. A klasszikus globális kapitalizmus kora még a fejlett országokban sem volt képes megoldani egy sor összefüggô problémát. Ezek a szegénység, a társadalmi igazságosság és létbiztonság voltak. Nem mûködtek kielégítôen azok a biztosítási piacok, amelyek szükségesek lettek volna a gazdasági kockázatok hatékony társadalmi megosztásához, amennyiben túlságosan nagy bizonytalanság terhelte azokat, akik ezt a legkevésbé voltak képesek eltûrni. A kor gazdaságpolitikájának egésze, beleértve a monetáris politikát is, hajlamos volt gyakran súlyosbítani ezt a problémát. A klasszikus aranypénzrendszer célja az általános közös ármérce megteremtése volt olyan korban, amikor az árupénz fizikailag képtelenné vált a gazdaság szükségleteinek kielégítésére, ám nyilvánvaló okoknál fogva a világ bankjegykibocsátása nem volt centralizálható. Az árszint alakulása szinte melléktermék volt, lehetett idôlegesen infláció vagy defláció, a rendszer „mûködtetôit” ez nem különösebben érdekelte. Az aranypénzrendszerben az árak változása másodlagos kérdés volt az árfolyamok stabilitása, és ezáltal a nemzetközi kereskedelem és tôkeáramlás elômozdítása mögött. Sokak szemében viszont úgy tûnt, hogy a monetáris politika igenis részt vállalhatna a ciklusok csillapításában, és a „biztosítási probléma” megoldásában.
A világháborúk és a nagy gazdasági válság olyan társadalmi-politikai változásokat idézett elô végérvényesen, amelyek következtében a biztosítási probléma megoldása került a gazdaságpolitika középpontjába. Az új rendszerben a monetáris politika funkcióját az elôzô érában betöltött szerepéhez képest negatívan definiálták. Nem feltétlenül kellett elôsegítenie a nemzetközi tôkeáramlást az árfolyamok stabilizálásával,14 de fenn kellett tartania, illetve növelnie kellett a foglalkoztatást elsôsorban azáltal, hogy el kellett kerülnie a deflációt. Az infláció hosszú távon is „serkentô” hatásába vetett hit inkább kiegészítôje volt ennek a gondolatkörnek. Míg az elôzô rendszerben az árszint változása másodlagos jelentôségû kérdés volt, addig most az infláció nagysága megmaradt másodlagosnak, de elsôdleges fontosságúvá lépett elô a defláció elkerülése.
Az olajválság és a stagfláció rá kellett, hogy döbbentse a gazdaságpolitikusokat arra, hogy a monetáris politika nem is igazán alkalmas eszköz „társadalombiztosítási” feladatokra. A probléma az, hogy egyáltalán nem világos, hogy mikor milyen termelésingadozást érdemes kisimítani a kereslet központi szabályozásával. Amennyiben a gazdaság, vagy egy ágazat dekonjunktúrája permanens forrásból származik, vagy bizonyos iparágak (munkafajták) elavulttá válnak technológiai innovációk miatt,15 akkor a keresletszabályozás csak arra jó, hogy szônyeg alá söpörje a problémát, és halogassa a szükséges strukturális váltást. A gazdasági biztonság megteremtésére sokkal alkalmasabbak a társadalombiztosítás különbözô fajtái, legyen az nyugdíj, egészségbiztosítás vagy munkanélküliségisegély.16 Ma az árfolyamkockázatok a modern informatika korában sokkal jobban kezelhetôk, mint az aranypénzrendszer korában voltak, vagyis a nemzetközi tôkeáramlás szempontjából az árfolyamok stabilitása nem olyan lényeges, mint száz évvel ezelôtt volt. Korunkban az árstabilitás, pontosabban az infláció stabilizálása alacsony szinten, vált a monetáris politika központi céljává. Ez több szempontból is tükrözi a közbeesô idôszakok tapasztalatait. A modern nézet szerint ugyanis mind a rövid távú defláció, mind a rövid távú infláció rossz dolog, de a defláció azért mégis rosszabb. Ezt fejezi ki az, hogy az optimálisnak gondolt infláció 1-2 százalék, vagyis ha nem is találnánk el pontosan a célt, a defláció esélye legyen kicsi. A modern nézet nem tagadja azonban az infláció költségeit sem. Ezért van az, hogy az inflációt stabilizálni kell, és azonnal ráncba kell szedni, hiszen ha megugrik, akkor a dezinfláció egyre nagyobb költségekkel valósítható meg. Úgyhogy a mai konszenzus szerint a központi bankoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy az infláció állandóan egy szûk sávban maradjon. Vagyis elôször a történelemben az az elfogadott nézet, hogy a monetáris poltikának szinte kizárólag az árstabilitásra kell koncentrálnia, amit közelítôleg 0 ütemû, és lehetôleg minél kevesbé ingadozó árszintváltozással azonosítunk. Ennek a nézetnek az uralomra jutása minden bizonnyal összefüggésben van azzal, hogy az árstabilitásra való törekvés társadalmi bázisa alaposan kiszélesedett. A középrétegesedés következtében sokan vannak, akiknek sem a pozitív infláció, sem annak variabilitása nem jó dolog.
A végtelen történet
A mai makroökonómiai elmélet szerint egy társadalom inflációs „torzulását” több ok magyarázhatja. A fejlett ipari országok szemszögébôl két fontos tényezô van. 1. A lakosság mennyire idegenkedik az inflációtól. 2. Milyen mértékben lehet „meglepetés”-inflációval foglalkoztatásnövekedést elérni. A jelenlegi relatív árstabilitást alapvetôen az magyarázza, hogy a társadalom inflációtûrô képessége lecsökkent, és a közelmúlt tapasztalatai alapján a foglalkoztatás nem nagyon serkenthetô monetáris politikai eszközökkel. Mindkét állítás módosulhat azonban a jövôben, és megjelenhetnek olyan új tényezôk, amelyek új feszültségeket generálnak.
A jelenlegi rendszerrôl nem kell azt hinnünk, hogy örök életû lesz. Kérdés azonban, hogy tudunk-e valamit mondani arról, hogy melyek azok a gyenge pontjai, amelyek miatt a belátható jövôn belül nyomás alá kerülhet. Az alábbiakban felsorolok néhány ilyen tényezôt anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznék.17
A fogyasztói árindexre koncentrálásnak van egy olyan vetülete, amely miatt már évek óta fô a központi bankárok feje. Miközben az utóbbi években a fejlett országokban a fogyasztói árak gyakorlatilag stabilak, addig a részvényárfolyamok, amelyek szintén árak, hiszen a vállalatoknak (azaz a tôkének) az értékét fejezik ki, kitartóan szárnyalnak felfelé. Van tehát tartós részvényár-infláció. Kell-e törôdnie a központi bankoknak ezzel a jelenséggel, és törekedniük kell-e a részvényárfolyamok stabilizálására is? A hivatalos nézet ma az, hogy nem, de számos nyilatkozat igazolja, hogy a központi bankok nincsenek teljesen meggyôzôdve ennek az álláspontnak a helyességérôl. Alan Greenspan, a Fed elnöke többször kifejezte aggodalmát a részvényárfolyamok „túlzott” növekedése miatt, és idôrôl idôre felmerül olyan spekuláció, hogy a Fed a részvényárfolyamok elszaladását megakadályozandó fog kamatot emelni. A kérdésben koránt sincs konszenzus, egy esetleges kiadós tôzsdeválság bizonyára arra fogja késztetni a monetáris politikusokat, a „piacot” és az elméleti közgazdászokat is, hogy újragondolják a monetáris politika és a tôzsdei árfolyamok összefüggéseit, és pillanatnyilag nem tudni, milyen konklúzióra jutnak majd.
A jelenlegi konszenzus szerint a nagy gazdasági egységek (az USA vagy az EMU) monetáris politikáját nem szabad az árfolyamok alakulásának befolyásolnia. Kinek-kinek a saját inflációját kell alacsony szinten stabilizálnia, a dollár-euro árfolyam pedig lesz, amilyen lesz. Mint hangsúlyoztam, a XXI. század elején a pénzpiacok számára nem szükségszerû a nemzetközi tôkeáramlás biztonságához az árfolyamstabilitás. Ugyanakkor az árfolyamstabilitást számos üzleti érdek ma sem tartja elhanyagolhatónak. Ezt bizonyítja részben az, ahogyan a japán központi bank igyekszik aktív devizapiaci intervencióval befolyásolni a jen árfolyamát, de az is, hogy az euro elsô évének jelentôs értékvesztése újra és újra elôhozta az árfolyamszabályozás szükségességét az Európai Központi Bank meghirdetett „jóindulatú közönyének” ellenére. Úgy tûnik, hogy a devizapiacok szeszélye még ma is számos gazdálkodónak probléma, és a pénzügyi technikák fejlôdése sem érvénytelenítette teljesen azt az aggodalmat, ami a Bretton Woods-i rendszer megalkotóit a lehetôleg stabil, de mindenképpen szabályozott árfolyamrendszer bevezetésére ösztönözte. Sem a pénzvilág, sem a közgazdászszakma, sem a központi bankok nem nagy hívei ma az árfolyamok szabályozásának, nemhogy rögzítésének, ám a lebegô árfolyamok kiszámíthatatlansága az egyik olyan tényezô, amellyel számolnunk kell, mert potenciálisan ellenérzéseket kelthetnek a jelenlegi monetáris politikai világrenddel szemben.

Végül eljutottam ahhoz a kérdéshez, ami véleményem szerint a legkomolyabb problémává válhat. Az 1990-es évek számos valutaválságnak volt tanúja a fejlôdô világban. Ezek a válságok olyan országokat is sújtottak, amelyek szinte kikezdhetetlennek tûntek. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a válságok, sok egyéb ok mellett, összefüggésben voltak az „északi” országok gazdaságpolitikájával. Egy kamatlábemelés az USA-ban a nemzetközi befektetôket gyorsan a dollár felé fordítja, bizonyos feltételek megléte esetén a fejlôdô országokból való meneküléshez, tôkekivonáshoz vezethet. Nem arról van szó, hogy az USA monetáris politikája egyedül lenne felelôssé tehetô ezekért a válságokért, hanem arról, hogy azt a világ tôkepiacaira való hatás tekintetbevétele nélkül határozzák meg. Abban egyetértés van, hogy a fejlôdô világ válságai komoly dolgok, és valamilyen megoldásra szükség van. A jelenleg domináns nézet azonban azt vallja, hogy a megoldásban nincs szerepe a fejlett országok monetáris poltikájának. Inkább elismerik a fejlôdô országok jogát a tôkeáramlást részlegesen korlátozó intézkedések megtételére, illetve az IMF és a Világbank szerepének újragondolását szorgalmazzák. Mások a megoldást abban látják, hogy a fejlôdô országok adják fel saját valutájukat, és monetáris szempontból csatlakozzanak valamely nagy gazdasági egységhez. Ilyen törekvések valóban léteznek is. Csakhogy ez a megoldás azt implikálná, hogy amennyiben az illetô fejlôdô gazdaság nem mozog szorosan együtt az adoptált valuta gazdaságával, akkor az ott alkalmazott monetáris politika ugyanolyan esetleges, és néha destabilizáló lehet a fejlôdô gazdaságra nézve, amilyen az az aranypénzrendszerben volt hajdanán. A jelenlegi pénzügyi rendszer tehát ma a fejlôdô országok számára jelent nem elhanyagolható biztosítási problémát, amelynek nemigen van egyszerû megoldása.

Jegyzetek

1 Lásd Anna J. Schwartz: Secular price change in historical perspective.
2 Egy jellemzô adat: 1915-ben Nagy Britanniában az árszínvonal szinte azonos volt az 1815-össel.
3 Ma az infláció szót gyakran a pontosabb, de mesterkéltnek tûnô árszintváltozás – amely egyaránt lehet növekvô és csökkenô – helyett használjuk. Az utóbbi évtizedek állandó árnövekedése indokolja csupán, amiért ez a szóhasználat természetesnek tûnik.
4 A gyakorlatban nem léteznek tökéletesen indexált hitelszerzôdések.
5 A bérindexáció, illetve a bérszerzôdések gyakori újratárgyalása természetesen olyan technikák, amelyek védelmet nyújtanak az inflációs bizonytalanság ellen. Ezek sem lehetnek azonban „tökéletesek”.
6 Ez a veszteség valójában nem az inflációval, hanem a kamatveszteséggel arányos, ami viszont rendszerint az inflációval együtt nô.
7 A tanulmányon áthúzódó feltevés, miszerint az aranysztenderd korában a pénzvilág uralta a monetáris poltikát, és annak megszûnése a többségi demokrácia térhódításának tudható be, már régóta bevett nézet az irodalomban. Jellemzô, hogy a választójog szempontjából „legdemokratikusabb” ország, az USA került legközelebb az aranysztenderd megszüntetéséhez a vezetô ipari országok közül. Ugyanakkor Bryan fenti beszéde után vereséget szenvedett a republikánus elnökjelölttôl, és a „populista” demokratapárti irányvonal csak Franklin Delano Roosevelt elnökségével került hatalomra.
8 Lásd Maurice Obstfeld–Alan Taylor: The Great Depression as a Watershed: International Capital Mobility over the Long Run.
9 Az aranypénzrendszer fénykorában uralkodó klasszikusnak, esetleg neoklasszikusnak nevezett elmélet szerint a pénz csupán „fátyol”, és a reálgazdaság szempontjából a monetáris politika lényegtelen. Az árszínvonal alakulásával szemben közömbös monetáris politika jól tükrözte ezt a felfogást.
10 Az érv az, hogy a pozitív reálkamatláb egy „torzító” adót reprezentál, amit a pénzt birtoklóknak kell fizetniük. Az optimális gazdaságpolitika viszont lehetôség szerint nem él torzító adókkal. A gondolatmenet tehát megengedi azt a lehetôséget, hogy amennyiben a költségvetési politika kénytelen „nem semleges” adók segítségével bevételekhez jutni, akkor valamekkora inflációs adó része legyen az optimális adócsomagnak. Más szóval a 0 kamatláb egy olyan ideál, amit nem feltétlenül tudunk megvalósítani.
11 Lásd Hugh Thomas: An Unfinished History of the World. Pan Books, 1981, 537. o.
12 Az állami kiadások évtizedek óta növekvô tendenciát mutattak. A relatíve gyors növekedés és alacsony munkanélküliség évtizedeiben azonban a bevételek nagyjából követték a kiadásokat.
A stagnálás az adóbevételeket erodálta, míg a szerzett jognak tekintett jóléti kiadások nem csökkentek, és a munkanélküliséggel összefüggô transzferek még nôttek is.
13 Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az intellektuális fejlôdés korántsem volt egyszerûen a folyománya a gazdaságtörténetnek. Különösen igaz ez Milton Friedmanre, aki évtizedekig prédikálta monetarista krédóját, mielôtt sikeres lett volna.
A 80-as években az elméleti közgazdaságtan egyik legfontosabb új fejleménye az úgynevezett reál üzleti ciklusok elmélete volt, amely a klasszikus nézetrendszer egyfajta feltámasztásának köszönhetô. Habár ennek az iskolának közvetlen gyakorlati hatása sohasem volt, intellektuális szempontból a mai szintézis-nézet legalább annyit köszönhet neki, mint Friedmannek vagy Keynesnek.
14 Mindazonáltal a Bretton Woods-i rendszer összeomlásáig a „fontos” valuták árfolyamai elég stabilak voltak. Eredetileg az árfolyamok stabilitásának fontosságát az USA képviselte leginkább, míg Nagy-Britannia volt leginkább ez ellen. A lebegô valuták rendszere véleményem szerint logikus eredménye az új gazdaságpolitikáknak.
15 Valamennyi ilyen probléma jelen volt a 70-es években.
16 Ezek a biztosítási fajták, illetve szélesebb értelemben a biztonságot nyújtó társadalmi transzferek rendszere, ekkorra kiépültek, és mindmáig, ha nem is funkcionálnak tökéletesen, egészében sokkal nagyobb védelmet nyújtanak a gazdasági kockázatokkal szemben, mint ami a század elsô felében vagy a múlt században létezett. Sôt a jelenlegi probléma ezekkel a rendszerekkel éppen az, hogy túl nagy biztonságot nyújtanak. Minden jól mûködô társadalom gazdasági intézményeinek alapvetôen két – egymással részben ellentétes – dolgot kell összhangba hozniuk: a biztosítás és a hatékonyságra való ösztönzés. A 80-as évekre egyre többen gondolták úgy, hogy a fejlett országokban túl messzire mentek és a biztonság már a kelleténél jobban a hatékonyság rovására megy. (Ha mindenféleképpen kapsz nyugdíjat, nem fogsz takarékoskodni, ha magas a munkanélküli-segély, kevésbé éri meg dolgozni vagy munkát keresni stb.) Természetesen annak a megítélése, hogy ez az állítás igaz-e, a legszélsôségesebben emocionális vitákat kavarta fel. Ennek az az oka, hogy egyrészt nincs elegendô ismeretünk a társadalombiztosítási rendszerek hatásainak megítéléséhez, másrészt véleményünket szükségképpen formálják érdekeink, hiszen a különbözô jóléti rendszerek a vagyon elosztását is különbözôképpen valósítják meg. A társadalmak vélhetôleg mindig keresni fogják az ideális egyensúlyt a biztosítási és a hatékonysági elvek között. Számunkra most itt az a fontos, hogy a fejlett országokban ma egyetértés van abban, hogy a monetáris politika szerepe szinte kizárólag az árstabilitás biztosítására korlátozódik.
17 Thomas Sargent, a közelmúlt egyik legnagyobb hatású közgazdásza szerint a jelenlegi rendszer nem különbözik a 70-es évektôl. A mai alacsony infláció csak szükségszerû véletlen, ami majd megint át fogja adni helyét egy tartósan magasabb inflációs idôszaknak. (Lásd Thomas Sargent: The conquest of American inflation. Princeton University Press, 1999.)
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu