Bozsik Yvette, a kortárs
táncos-koreográfus jellegzetes nagyvárosi „termék”,
gondolná az ember. Mûfajod és saját alkotásaid
közönsége javarészt a nagyvárosi értelmiségi
körökbôl kerül ki, míg Te magad…
Én falusi vagyok,
bár születni már Szolnokon születtem. Mivel édesapám
és édesanyám faluról származik, így
rokonaink nagy része ma is Tápiószelén és
Tápiószentmártonban él. Máig gyakran
megfordulok náluk. Rengeteg „falusi” élményem van,
amiket szorgalmasan be is építettem egyes koreográfiákba,
így az 1996-ban készített Lakodalomba is, amelyet
nagyapám emlékére készítettem, aki még
falusi lagzikban hegedült.
Köszönhetsz valami
személyeset is a „falusiságodnak”?
Nyakasságot és
kitartást. Nekem sohasem voltak protektoraim, világ életemben
csak az elszántságomra támaszkodhattam. Nem akarok
tehetségrôl beszélni, mert nem tudom, hogy az pontosan
mit is jelent: abban viszont biztos vagyok, hogy a nagy belsô meggyôzôdés
támogatta szabad akaratnak mindig megvan a maga eredménye.
A szabadságvágyamnak viszont az elveim szabnak határt:
senki életébe nem szólok bele, de ugyanezt várom
el másoktól is.
Jó idôben születtél
és jó helyre…
1968-ban, két vagány,
szép, okos ember szerelmének egyetlen gyümölcseként.
Mindketten nagyon szabadok voltak és azok is maradtak: sokkal inkább,
mint én valaha voltam. Én már a saját görcseimben
vergôdöm, de ez alapvetôen a Balettintézet érdeme
és öröksége.
Édesanyád
Cseh Éva tudósító.
Ô annak idején
fogadásból ment el egy Riporter kerestetikre: elôtte
viszont édesapámmal együtt voltak segédszínészek
Szolnokon. Táncos, énekes szerepeik voltak, napközben
pedig polgári foglalkozást ûztek: apám élelmiszer-ipari
üzemmérnökként, édesanyám adminisztrátorként
dolgozott, de élni mindketten mûvészemberként
éltek. Nem túlzás, ha azt mondom: a színházban
és társulati házibulikon nôttem fel.
A korabeli szolnoki viszonyokat
ismerve a falusi kislány azért elég alaposan belekóstolhatott
a színházi életbe is.
Tulajdonképpen hároméves
korom óta táncolok: elsô „mesterem” keresztapám,
Mozsonyi Albert balett-táncos/balettmester, akkoriban a Szigligeti
Színház koreográfusa volt. Amikor anyu terhes lett,
azt mondta: „balett-táncos lesz és világhírû”.
Ezen a jóslaton felbuzdulva kaptam a két szokatlan keresztnevemet,
mint valami megelôlegezést. Így lettem Bozsik Yvette
Vivina. A második nevem semmilyen utónévtárban
nem létezett, de anyunak valahogy sikerült elérnie,
hogy így anyakönyvezzenek. Errôl a „titkos” nevemrôl
néhány hivatalon kívül nem is tud senki.
Anyutól nagyon sokat
kaptam: irodalmi színpadot csinált, rendezett is, állandóan
a színházról mesélt: sokat jártak Lengyelországban,
így már gyerekfejjel hallottam Grotowskiról, Kantorról,
a japán butoh táncról. Tulajdonképp az esti
mesék helyett beszélt nekem egy sor különleges
elôadásról. Amikor tízévesen Budapestre
kerültem a Balettintézetbe, ô is váltott: újságíró
lett Szolnokon, másfél évtizede pedig ô a Magyar
Rádió Békés megyei tudósítója.
Gyerekfejjel csöppentél
egy bohém világból a híresen kemény
fegyelmet megkövetelô iskolába. Hogy élted meg
a változást, az intézményesült álmodat?
A szüleim sok mindent
kipróbáltattak velem: szertornáztam, úsztam,
szavalóversenyeken indultam a tánc mellett, de legjobban
mégis a balett vonzott. Az iskolaválasztással járó
változást viszont borzasztó nehezen éltem meg.
Egyszer csak ott álltam tízévesen egy idegen környezetben,
magamra kellett mosnom, egyedül közlekednem egy hatalmas és
bonyolult városban. Az intézet kollégiumi házirendje
pedig még rátett egy lapáttal a szorongásomra:
kéthetente lehetett csak hazamennünk, a bentmaradós
hétvégéken pedig különféle közös
programokon kellett részt vennünk, amiket utáltam és
nem értettem a céljukat. Talán ebben az idôben
volt a legerôsebb a kettôsség bennem: a hajlam a lázadásra
és az igyekezet arra, hogy a legjobb kislány én legyek.
Mindig szerettem volna olyan lenni, mint a többiek, de nem tudtam.
Máig is hiába igyekszem nagyon fegyelmezett lenni, olyan
helyzetekbe kerülök újra meg újra, amelyek által
kisodródom az alkalmazkodást megkövetelô rendszerekbôl.
Másfelôl azt érzem, amikor egy szisztémát
már végigjártam és kiismertem, az nagyon gyorsan
megszûnik engem vonzani és elvágyódom egy másikba.
Rengeteg konfliktusom volt
a nyolc év alatt. A kollégiumban este tíz után
központilag kapcsolták le a villanyt, olvasni nem volt szabad,
így éjjelente a vécébe jártam bújni
a könyveket. Nem segítettek abban, hogy megtalálhassam
a saját lehetôségeimet: ôket legfôképpen
az érdekelte, hogy mennyire tudtuk kiszolgálni, átvenni
és visszaadni a megcsontosodott rendszert. Úgy éltem
meg ezt az egészet, mint egy megszállottak által irányított
sporttagozatot. Akkoriban és ott több humánumot vártam
volna, de utólag már nem bánom a hiányát,
mert alaposan megedzôdtem. Emlékszem, hányszor ijesztettem
halálra szegény anyut, amikor olyanokat írtam neki,
hogy beleugrom a Dunába, mert nem bírom tovább.
Tizennégy éves
korom körül már egy új érzés kerített
hatalmába: elemi erôvel hasított belém a felismerés:
minden szempontból nagyon kevés az, amit kapok. Tolnai Leával,
Tolnai Ottó lányával, akkori legjobb barátnômmel
elkezdtünk filmklubba, táncházba járni. Míg
az osztálytársaim a szinte kötelezô balett-táncosnôi
kontyot hordták, én láncokat aggattam a nyakamba,
hosszú, bô szoknyákat szereztem be: úgy kezdtem
öltözni, mint a bölcsészlányok. Provokáló
voltam, de túl jó tanuló ahhoz, hogy ezt megtorolják
rajtam, úgyhogy maradtam a „furcsa kislány”.
A színház
sosem kísértett meg?
Intézeti színészmesterség-tanárom,
Bánki Zsuzsa sokszor elmondta, hogy nekem színésznônek
kellene inkább mennem. Tizennégy éves lehettem, amikor
otthon, Szolnokon beültem Paál István egy próbájára.
Isti – akinek legendás hírét akkor már ismertem
– odajött hozzám, én pedig attól rettegtem, hogy
azonnal elküld. Ehelyett beszélgetni kezdett velem és
nagyon jó barátság, mesteri-tanítványi
viszony alakult ki köztünk. Hetente táviratozott a kollégiumba,
hogy hol és mikor találkozzunk: múzeumba jártunk
együtt és általa ismertem meg a modern képzômûvészetet.
Még egy hozzá mérhetô mester akadt az életemben:
Imre Zoltán, a Szegedi Balett alapítója, akinek szárnyai
alatt kezdtem el önállóan koreografálni.
Legendás a gesztus,
amellyel hátat fordítottál a klasszikusnak, és
elindultál a modern felé, elôzmények nélkül
és tizenéves fejjel. Mi provokálta ki ezt a döntést?
Lea barátnômmel
fedeztünk fel egy hirdetést a Balettintézet épületében:
fiatal képzômûvész keresett egy készülô
elôadáshoz táncoslányokat. A papíron
volt egy lista: „nem néptánc, nem balett, nem jazzbalett”
és így tovább. Az összes, általam akkor
ismert mozgásirányzat ott volt a hirdetésen, elôtte
egy „nem” szócskával. Borzasztóan izgatni kezdett
bennünket, hogy akkor mi az „igen”? Ekkoriban láttam egy nagyon
izgalmas elôadást az Operett Színházban, Maguy
Marin Maybe címû koreográfiáját…
Ez egy nagyon különös
vendégjáték volt…
Igen, ugyanis a hézagos
sorokat kirendelt kiskatonákkal töltötték fel.
Ott ültünk ebben az elképesztô közegben, és
valami olyan varázslatos dolgot láttunk, amit magyar színpadon
korábban senki nem csinált. A Maybe számomra akkor
korszakváltást jelentett: a táncosok hangokat adtak
ki, a színpadi megjelenésük eltért mindattól,
amit addig valaha láttam. Arra az idôre én már
végigolvastam anyu könyvespolcát: Dosztojevszkijeket,
Sartre-okat, Kafkákat: ezekbôl a mûvekbôl máig
nagyon sokat merítek. A bennük felfedezett varázslat
öltött testet számomra Marin darabjában. Abban
az idôben nagyon érdekelt az egzisztencializmus: soha nem
gondoltam, hogy egyszer a táncszínpadon is találkozhatom
vele.
Ezek után jelentkeztetek
arra a bizonyos hirdetésre.
Egy nagyon fura fiúval
találkoztunk, Árvai Györggyel. Rögtön a kisugárzása,
a hatása alá kerültünk. Nagyon hitelesnek éreztük
a gondolatait, és vonzónak a másságát.
Azonnal dolgozni kezdtünk vele. 1984-tôl 1992-ig tartott életemnek
ez a fontos korszaka: a közös munka Árvaival a Természetes
Vészek Kollektívában.
Mik voltak az elsô
produkcióitok?
Federico García Lorca
Buster Keaton sétáljának készítettük
el egy feldolgozását, majd hamarosan egy másik, elég
provokatív darabot hoztunk létre, Nem térkép
e táj címmel. Ez utóbbi kényes politikai húrokat
is pengetett. A bemutatóra külön delegáltak egy
tanárt az iskolámból, hogy megnézze, mit is
mûvelünk.
A politika mennyire szólt
bele a munkátokba?
Ha valamilyen cenzúrázó
szándékra gondolsz, ilyet nem tapasztaltam. Utaznunk viszont
csak nagyon nehezen lehetett. Kis híján még egy érdekházasságba
is belementem emiatt. Azt hiszem, túl marginálisak voltunk
ahhoz, hogy érdemi figyelmet vonjunk magunkra. Egy-egy Szkéné
Színházbeli teltház kultúrpolitikailag nem
nyomott sokat a latban, de politikával a késôbbiekben
nem is foglalkoztunk.
Mik voltak az elsô
visszajelzések?
Kedvenc balettintézetis
tanáromat, Rényi Andrást elhívtam az elsô
szólóelôadásomra, a Gyôzelem tegnapjára.
Ebben homokban és vízben táncoltam, aztán rettegve
vártam, mit fog András mondani. Másnap egy óra
után kihívott és azt mondta, hogy „ez nagyon jó
volt, pont olyan, amilyet Hajas csinál”. Abban az idôben rengeteget
olvastam Hajas Tiborról, aki példaképem volt, nagy
hatással volt rám. Nagyon boldog voltam. Akkora önbizalmat
adott, hogy így utólag talán legfôképpen
ennek a mondatnak köszönhetôen mertem folytatni.
Mesterként néztél
Árvaira?
Nem, ô inkább
hipnotizált. De az életünk és a munkánk
nagyon szorosan összeforrt, és ezalatt rengeteget tanultunk
egymástól.
Milyen volt az alkotói
viszony köztetek? Nézôi oldalról nagyon könyörtelen
színházat csináltatok.
Gyuri nagyon szigorú
volt velem, én pedig éltem a belém nevelt balettos
mazochizmusommal.
Szado-mazo?
A Living Space címû
elôadásban egy üvegdobozban mozogtam, amiben éppen
csak elfértem. A darabot a lakásában próbáltuk.
Többször magamra hagyott az üvegládában, amit
viszont csak ô tudott kinyitni, kívülrôl. Annyit
még megtett, hogy betuszkolta mellém a telefont.
Az üvegdobozban vonagló
androgün lény „fôállásban” pedig valami
egészen mást csinált…
Ekkoriban már leszerzôdtem
az Operett Színházhoz, és nagyon szerettem volna külföldre
is kijutni. De még a szerzôdéskötés elôtt,
az éppen Budapesten tartózkodó Nagy József,
a Jel Színház vezetôje bemutatott Hervé Diasnas
francia táncosnak, aki megnézte egy elôadásunkat,
és elnyertem a tetszését. Csináltunk közösen
egy darabot, és lehetôségem nyílt arra, hogy
ezzel és egy szólódarabbal fellépjek Franciaországban.
Egy gond volt: még elôtte álltam a vizsgakoncertemnek,
így nem volt kérdéses, hogy nem fognak kiengedni…
A barikád túlsó oldaláról most már
beszélhetek errôl, hiszen tanítok a Táncmûvészeti
Fôiskolán…
El mertél egyáltalán
kéredzkedni?
Nem, ez meg sem fordult
a fejemben. Tudtam elôre a választ. A kettôst bemutattuk
a budapesti MU Színházban is. Ezen az elôadáson
feketére volt festve a hajam, és maszkot viseltem, hogy ne
ismerjenek fel.
És mit írtatok
a színlapra?
Nem volt kiírva a
nevem.
Végül kijutottatok?
Anyu szerzett valahonnan
egy igazolást, hogy petefészek-gyulladásom van, kirohantam
Párizsba, de mire visszajöttem, már mindenki tudott
a vendégjátékról. Én pedig szenvedtem,
hogy hazudnom kellett, de tudtam: hülye vagyok, ha kihagyom a lehetôséget,
hogy tizennyolc évesen szólót táncolhatok egy
rangos párizsi színpadon. Amikor hazajöttem, senki nem
kérdezett semmit. A koncert elôtti napon kiraktak az egyik
vizsgaszámomból. Pártay Lilla azonban mellém
állt: szerzôdést ígért az Operettbe.
Így lettem Csipkerózsika, játszottam az Ének
az esôben-ben, a Cirkuszhercegnôben, a Víg özvegyben.
Közben pedig lekötött
mellekkel, minden nôiességedtôl megfosztva játszottál
Árvaival közös, nagyon progresszív, nagyon kortárs
elôadásaitokban…
Ôszintén mondom,
imádom az operettes múltamat. Máig nagyon sokat merítek
belôle, akárcsak a „falusiságból”. Szegeden
például még egy My fair lady koreográfiát
is csináltam, de ez az egykori miliô markánsan megjelenik
a Kamrában látható Kabaré címû
elôadásunkban is. Amikor az Operettet elhagytam, lezártam
egy korszakot az életemben.
Meg lehet fogalmazni, mitôl
jobb kortárs táncosnak lenni, mint balerinának?
Nagyon szerettem volna drámai
dolgokkal foglalkozni, egy kicsit színésznôként
is dolgozni. A balett ehhez kevés. Másrészt beláttam,
hogy azt a mûfajt csak akkor érdemes csinálni, ha valaki
a világon a legjobb. Nem tudtam volna elképzelni, hogy táncoljak
a karban. Ösztönösen ráéreztem: lehet, hogy
nagyon sok munkával egy szép napon címzetes szólista
lehetnék az Operaházban, de akkor mi van? Nem voltak ilyesféle
ambícióim. Amit én saját magam a saját
testemnek kitalálok, az nekem sokkal jobban áll. Egyszerûen
összefoglalva: beláttam a korlátaimat, és valami
egyéni, csak rám jellemzô irányt akartam találni.
Önkritika nélkül sosem tudtam volna továbblépni.
Elmondtad, te miért
mentél. Gondolkodtál már azon, hogy vajon mi tartja
vissza azokat, akik viszont maradnak?
Nemrég találkoztam
pár volt évfolyamtársammal, akikkel hosszú
ideig kölcsönösen nem kerestük egymást. Azt
éreztem rajtuk, hogy már tisztelik azt, amit csinálok.
Az emberek zöme nem elég bátor ahhoz, hogy a balett
irányából elinduljon.
Megbocsátotta a szakma
a pályaelhagyásod?
Mostanra már igen.
A Balettintézet megalapításának ötvenedik
évfordulóján tartott operaházi, ünnepi
elôadáson felléptem az EMI címû szólómmal.
Biztos, hogy sokan utálnak, de éreztem az elismerést.
Talán most már nem lehet csak úgy elmenni mellettem.
Említettem, hogy tanítok a fôiskolán: ez a legnagyobb
elismerés és az elfogadás jele. Nekem nem is kell
másmilyen elégtétel.
Nyolc évvel ezelôtt
hagytad ott a Természetes Vészeket. Független lettél,
huszonnégy évesen már komoly hírnévvel
a hátad mögött. Mihez akartál kezdeni?
Teljesen egyedül álltam
mint ember, mint alkotó, mint nô… Bár az, hogy „nô”,
azért túlzás: akkoriban kezdtem csak azzá válni:
keresni kezdtem a korábban teljesen elnyomott nôiességemet.
Nyolc éven át, minden egyes elôadásunknak az
volt a koncepciója, hogy elôadóként valami állatias,
nemtelen lényt hozzak. Szerettem volna néha végre
szép is lenni a színen.
Aki csak néhány
éve ismer, aligha hinne a korabeli elôadás-felvételeknek.
Nem merem megnézni
ezeket a videókat. Egyet múltkor mégis végignéztem:
döbbenetes hatást gyakorolt rám, hogy miket megcsináltam.
Ma már nem mernék vállalkozni rá.
Miért?
Ma már kevesebb bátorságom
volna provokálni a démonokat. De úgy érzem,
megint változás elôtt állok: több merészséget
érzek magamban, mint az elmúlt években.
Mik a szándékaid?
Nagyon erôsen érzem,
hogy egészen mást kell csinálnom, mint eddig. Nem
véletlen, hogy a legutóbbi elôadásunkban, a
Holtodiglanban öregasszonyt játszottam. Most már egyáltalán
nem érdekel, hogy szép vagy erotikus legyek a színpadon:
ezen túljutottam.
Vissza 1992-höz. Elkészítetted
az elsô önálló koreográfiádat.
Imre Zoltán meghívására
Szegeden csináltam meg Genet Cselédekjét, még
Árvai Gyuri zenéjére. Késôbb kimentem
Liverpoolba egy performance-szerû elôadás elkészítésére
koprodukcióban egy angol mûvésszel. Ebben a darabban
kezdtem megint „nô lenni”. Nem sokkal késôbb elkészítettem
a Josef K. szerelmei címû koreográfiámat Eric
Satie zenéjére. Ennek próbái során szembesültem
a számomra is meghökkentô felismeréssel: van humorérzékem.
Hát, ha valami távol
állt tôled a korábbiakban, akkor az pont a humorérzék.
Pedig aztán már
nem volt megállás: megszállottan szórakoztattam
és szórakoztatom magam, és remélem a közönséget
is. A groteszk hangvétel azóta is nagyon fontos a munkáimban.
A létbizonytalanságnak
nagyon gyorsan vége lett, hiszen társulatba kerültél.
Vajdai Vili segített
abban, hogy eljussak Zsámbéki Gáborhoz: lehetôséget
szerettem volna kérni tôle, hogy a Katona József Színházban
dolgozhassak. 1993-ban azt is, de a társulati tagságot is
megkaptam. Kiderült, hogy akkor Gábor is gondolt már
arra, hogy megkeres.
Mikorra állt össze
saját társulatod?
A Bozsik Yvette Társulat
(BYT) 1997-ben jött létre.
Huszonkilenc éves
korodra szinte mindent elértél, amit hazai terepen lehetett.
Tagja lettél a vezetô fôvárosi mûvészszínháznak,
kiváló társulatot szervezhettél magad köré,
széles ismertségre tettél szert. A tenyerén
hordoz a sors.
Ez azért nem ennyire
egyszerû. Mindig tudom, hogy merre kell haladnom, és nagyon
nagy elszántsággal cselekszem. Talán csak jó
érzékem van arra, hogy kiválasszam a soron következô
lépéseket.
Milyen konstrukcióban
kezdtél dolgozni a Katonában?
Eleinte a teljes anyagi
hátteret nekem kellett megszereznem, a színház pedig
adta az infrastruktúrát. Azóta ez megváltozott:
már ôk is támogatják a produkcióinkat.
Az elsô idôkben a büfének még a környékére
sem mertem menni, de aztán oldódtak a félelmeim: ma
már otthonosan érzem magam. Külön kategóriaként
kezelnek, de érzem az elismerést. Megteremtették a
lehetôséget arra, hogy minden évben csinálhassak
egy új darabot.
Milyen körben kezdted
el keresni a saját társulatod tagjait?
Elôször Péntek
Kata és Fekete Hedvig lett stabil munkatársam: velük
a szegedi elôadások óta dolgoztunk együtt. Késôbb
a Közép-Európa Táncszínháznak készítettem
két koreográfiát, ott is többekre, így
Vati Tamásra és Magusin Annára figyeltem föl.
A táncosbázis hamarabb megvolt, mint a színészi,
bár Rajkai Zolival például szintén régóta
dolgozom.
Mit jelent neked ez a kör?
A legtöbbet: hatalmas
boldogság embereket felfedezni, újrafelfedezni. Csodás
dolog, hogy lehet egy társulatom, benne nevek, személyiségek,
sorsok, nagy tehetségû mûvészek, akiket megfizetni
is módomban áll. Nagyon élvezem a közelségüket
és figyelni a munkájukat. Nem akarok a csapból is
én folyni: a most készülô János vitéz
elôadásban emiatt sincs semmilyen szerepem.
Nagyon rendhagyó
szereposztásokat készítesz: a Kabaréban kortárs
táncosok például együtt dolgoznak remek prózai
színészekkel, profi transzvesztitákkal…
Nem kreálok elôzetesen
ideákat, nekem sorsok és karakterek kellenek, és a
legteljesebb nyitottsággal keresem ôket. Egy nap például
lementem a Capella nevû pesti bárba, ahol remek travesztishow-k
mennek. Az elsô benyomásom az elôadóikról
rögtön az volt, hogy nagyon tehetségesek, és nagyon
intenzív a személyiségük. Kevés a valóban
bátor ember köztünk: meg kell ôket becsülni.
Illúzióim viszont nincsenek: a jelenlegi „kulturális”
központoknak számító plazákban például
nem igényel különösebb bátorságot leélni
egy életet.
Nekem nincsenek mûvészi
prekoncepcióim: bárkit bárkivel összerakok. Amúgy
nagyon helyes történeteim vannak travesztivonalon: a masszôröm,
aki elég rosszul lát, megnézte az Egy faun délutánját,
amelynek egyik vezetô szerepét Tölgyessy Zoltán
játssza, különbözô nôi ruhákban.
Nagyon élvezte a darabot, majd odajött hozzám, megdicsérte
a szép táncoslányokat és közölte,
hogy ô azt a kis bögyöset jól ki is nézte…
Azért nem mindennapos,
hogy egy transzvesztita elôadómûvész este hétkor
fellép a Katona József Színházban, ahol éppen
jelen van Göncz Árpád köztársasági
elnök, majd sétál kétszáz métert
és leadja a mûsorát a Capella bár közönsége
elôtt…
Ez tök jó, mert
pont azt mutatja: nincsenek határok, csak tehetségek. Túl
kell jutni az elfojtásainkon. Én most ezt a harcot vívom.
Azt hiszem, elég jó szemem van hozzá, hogy belelássak
eltitkolt személyiségjegyekbe. Nagyítóval nézek
be mások ablakán. Talán ezért is vagyok ilyen
rejtôzködô: hogy jobban lássak.
Úgy hírlik,
átkirándulsz más mûfajokba.
Elkezdtem filmezni, ami
mindig is nagy vágyam volt. Nem lehet véletlen, hogy pont
most jött el rá a lehetôségem.
Miért, mi történt
veled pont most?
Talán meguntam az
eddigi önmagam. Mint kortárs mûvész, nem vagyok
a magam számára most annyira izgalmas. Tímár
Péter Vak vagányok címû legújabb filmjében
végre egy olyan nôt formálhatok meg, aki nem én
vagyok. Én, aki eddig mindig önmagamat alakítottam,
elkezdtem, elkezdhettem szerepeket játszani. Mészáros
Márta Csodálatos Mandarinjában ugyanez a feladat vár
rám.
Beszédtechnikára
is jársz…
Igen, most kezdtem el. Harminckét
éves vagyok, valami egészen új dolog áll elôttem,
és tele vagyok lendülettel és kíváncsisággal.
Most érték be egymást a dolgok: korábban is
kerestek, kaptam ajánlatot Szikora Jánostól, Zsótér
Sándortól, Lukács Andortól, Jeles Andrástól,
de eddig nem tudtam, nem mertem vállalni egészen újszerû
feladatokat. Most eljött az idô, hogy kipróbáljam,
tudok-e színészi teljesítményt nyújtani.
Az biztos, hogy nem drámai színésznôként
fogok megöregedni, és az is biztos, hogy táncosnôként
fogok meghalni.
Egy táncosnak igazán
nagy ellensége a kor. Te bele mertél már gondolni
a távoli jövôbe?
Úgy szeretnék
megöregedni, mint Mary Wigman, aki ki tudott állni a színpadra
egy szál ruhában, mindentôl megszabadulva. Nem használt
felesleges jelmezt, díszletet, maszkot, gesztusokat, csak táncolt.
Nem muszáj a táncot abbahagyni, csak ismerni kell a korlátokat.
Szeretnék majd egy öreg társulatot, akikkel olyan dolgokat
csinálhatunk majd, amiket tudunk, nem pedig olyanokat, amiket nem.
Mert ez a fontos. A tánc szinte csak a fiataloké, és
nem biztos, hogy jól van ez így. Nem azt akarom, hogy szépek
legyünk, hanem azt, hogy igazak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu