A francia forradalom ikonográfiája
figyelemre méltó. Ez rendkívüli történelmi
öntudatosságának köszönhetô: akik „azért
vannak, hogy újrakezdjék a világtörténelmet”,
ügyelnek arra, hogy történelmi tetteik megörökíttessenek,
s tudatos(nak hitt) történelemalakításuk azonnal
az önértelmezô történelemteleológia,
történelmi mitológia részévé váljon.
Ez 1789–90 történelmi tablóin a leglátványosabb:
egy e világi üdvtörténet képeit látjuk,
„contre nous de la tyrannie”, ellenünk a zsarnokság… „Csak
a szuronyok ereje” hangzik a labdaházi eskü jól ismert
dávidi pátosza (csodás az eredeti vázlata,
ahol is a klasszicista stílusnak megfelelôen anyaszült
mezítelenül esküsznek a haza fiai, s a még inkább
jelképpé vált alapkép, a Bastille (minden modern
történész által fanyalogva fogadott) lerombolása,
mely a múlt századi legendagyártó, Michelet
szerint épp azért volt szükségszerû, mert
lehetetlen és ésszerûtlen vala.
Mára általában
a forradalom vált ésszerûtlen és népszerûtlen
mitológiai fogalommá, ami csak részben jogos ellenhatása
a kötelezô jakobino-bolsevista terrorkultusznak, a forradalom
effektivitását az idôegység alatt levágott
fejek számával mérô „radikalizmusnak”. A forradalom
szónak 1793 óta két rivális értelmezése
van; ebbôl csak az egyik terrormániás, összeesküvés-komplexumos,
kirakatper-generáló és szabadsággyilkos verzió,
minek örökségét Lenin vállalta fel, mondván,
hogy „a bolsevizmus a proletárforradalom jakobinizmusa”. Ám
épp a jakobinus hatalomátvétel elôestéjén
fogalmazta meg a forradalom szabadságelvû definícióját
Condorcet: „forradalmi változásnak csak azt nevezhetjük,
ami a szabadság növekedésének irányában
hat” – s ezen definíció éppen a készülô
„második forradalom” (azaz hegypárti puccs) nem forradalmi
voltát volt hivatva hangsúlyozni. Condorcet világpolgári,
egyetemes emberi szabadságideálon alapuló forradalom
fogalmát illusztrálhatja a Föderáció ünnepe,
a „minden ember testvér lészen” himnikus hangulata, és
az emberi jogok nyilatkozata, mely az oly sokszor és sokak által
bírált egyetemességével hirdeti, hogy „a Föld
bármely pontján történô jogsértés”
minden ember közös sérelme, melynek jogorvoslata általános
emberi ügy. E felfogást 1794-tôl guillotine-nal gyógyították,
de a nyaktiló csattogtatói sem mondtak le (legalábbis
verbálisan) az univerzalisztikus szabadságigény hangsúlyozásáról,
csupán „az emberiség ellenségeivel” szemben kívánták
mozgósítani „a szabadság zsarnokságát”
(minek következtében az 1789. július 14-én a
Bastille börtönébôl kiszabadított 4 – azaz
négy – darab státusfogoly helyébe 1794 júliusára
400 000 – négyszázezer – politikai rab került).
S akik számára
a nyakazás ezúttal elmaradt, megérhették 1799.
brumaire 18-át, Bonaparte generális snassz, de sikeres államcsínyét,
mely kép kedves kontrasztot alkothat a labdaházi eskü
harcos helytállásával. Igaz: megjelentek az amott
aposztrofált szuronyok, de nem annyira, hogy a parlamentáris
demokráciában való erôs hittel ne lehetett volna
elhárítani. Ám még a felvilágosodás
utolsó filozófusai, a liberális ideológusok
is inkább azt hitették el magukkal, hogy ez a kard a szabadságot
védi, csak kevéssé szabadelvû eszközökkel
(ezen illúzióban egészen addig ringatták magukat,
amíg a pápával kötött konkordátum,
illetve a koronázás végképp lehetetlenné
nem tette az öncsalás fenntartását). S ha Saint-Just
utolsó szavai
– a legenda szerint – az
Emberi jogok nyilatkozatára mutatva így szóltak: „azt
mégis én csináltam” (ami persze az emberi jogokat
elméletben tisztelô terrorista antinómiáján
túlmutató történelemfilozófiai dilemmákat
is felvet: elidegeníthetetlen természetes jogokat miképp
lehet egy törvényhozónak „csinálnia”?), Bonaparte
elsô szavai az emberi jogok hangsúlyozása helyett a
hazafias kötelességek fontosságát hirdették
meg. De legalább trinitológiai halandzsákba nem bonyolódott
az egy a három és a három egy szellemi szintjén.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu