„Soha semmi nem lesz már úgy, ahogyan volt.” Soha többé nem ülünk együtt Kôszegék fogorvosi várójában, sem a mi konyhánkban, sem Harasztiék ebédlôasztalánál, sem Szilágyi Sándor lakásán. Marad az alapító szerkesztôk névsora az utód-folyóirat kolofónján – Petrit most már ott is fekete keret zárja el a többiektôl.
Döntô szava volt a Beszélô létrejöttében. 1980. november végén Szilágyi beszélgetést szervezett arról, hogy az ellenzéknek lapot kellene indítania. Kenedi János lakásán találkoztunk vagy tizenöten. Elhangzott egy rakás érv a javaslat ellen, meg egy rakás ötlet, hogy mit kellene csinálni lapalapítás helyett. Petri kétszer szólalt meg; elôször mindjárt a legelején, még nem ismerve a többségi hangulatot, nem sokkal késôbb egy pótszer-receptet bírálva. Aztán már csak rosszkedvûen figyelte a sehova sem vezetô vitát. A végén a szobát a konyhával összekötô folyosón álldigált Nagy Bá-
linttal, amikor Szilágyi kifelé haladt. „Ez mind lila faszság – mondta neki Petri. – Meg kell csinálni.”
Megegyeztek, hogy újra összehívják azt a szûkebb kört, akik a lapalapítás mellett foglaltak állást. Belôlük (belôlünk) lett a Beszélô elsô szerkesztôsége.
Nem tudok róla, hogy Petri bármi mást olyan üzemszerû rendszerességgel csinált volna, mint az illegális Beszélôt. Egy-egy szünettôl eltekintve kilenc éven át hétrôl hétre megjelent a szerkesztôségi üléseken; az elsôk közt érkezett (amikor beléptem a szobába, ô gyakran már ott ült fölbontott palack mellett, dohányfüstbe burkolózva), és az utolsókkal távozott. Idônként úgy tûnt, csak testben van jelen, míg váratlanul közbe nem vágott, alig hallhatóan maga elé motyogva: „Nem: Követték a bitóra. Úgy kell írni: Követték a bitón.” Szívesen pepecselt mások kézirataival, és egyáltalán, mindent halálosan komolyan vett, kivéve a lap elôállítása és terjesztése körüli konspirációt: arról csak szarkasztikus megjegyzései voltak.
A Beszélô melletti elkötelezôdés logikus következménye volt Petri korábbi választásainak. Évekkel azelôtt kiiratkozott az állami nyilvánosságból: „Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak.” Aláírta a Charta ’77 melletti elsô szolidaritási nyilatkozatot, aláírásokat gyûjtött a másodikhoz. Az ellenzékben talált nyilvánosságot mûveinek, magának pedig közösséget, támaszt a kívülálláshoz. A Beszélô-kör az ellenzék egyik szellemi és szervezeti központja lett; kíván-e magyarázatot, hogy Petri akarta a lapot, és hûségesen kitartott mellette egészen a nagy átalakulásig és azon túl is?
Kíván. A Beszélô szerkesztôjeként Petri politikai szerepet vállalt, ám ezt a szerepet költôként mindjárt el is távolította magától: „Azt hiszik, a politika fortélyai / foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa. / Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom / erkölcsi túlajzottságot tulajdonít szegény nekem”, mondatja-mondja Élektrával, akinek bosszúvágyát pedig egészen más ösztökéli: „a feltolakodó undor”.
Petri nemcsak a hivatalos kultúrából lépett ki a hetvenes évek derekán; ezzel a gesztusával ahhoz is szabadságot teremtett magának, hogy feszegetni kezdje az egész nyugati irodalom kulturális határait („Kopott öltöny / testemen az európai líra.”), hogy rendre levetkôzze az esztétikai kánonokat, melyek azt kívánták, hogy a költô tegye zárójelbe az élet megemészthetetlen végsô tényeit, vagy ha mégis megformálja, akkor a forma által mintegy nemesítse meg, emelje magasabb régiókba ôket. Az alantas életfunkciók, a puszta nemiség, az emberi létezés alapvetô kilátástalansága a maguk nyers, durva valóságában válnak költészete tárgyává. Ebbôl a látószögbôl nézve minden értelmetlen, minden abszurd. Nincsenek fogódzók, nincsenek szilárd értékek, csak „a földdel egyenlôvé tevés mámora” marad.
Úgy tûnik, Petri politikai költészete jól illeszkedik ehhez a radikálisan pesszimista világszemlélethez. Vagy megfordítva, ez a radikálisan pesszimista világszemlélet, úgy tûnik, jól általánosítja a politikai életérzést, melyet Petri ekkori költészete megjelenít: olyan világban élünk, melybe csak belehalni lehet, de még a pusztulásban sincs semmi nagyszerû, mert az egész a kicsinyességével, ócskaságával, unalmasságával öl meg; az áldozatokat nem emeli föl a szenvedés, ôk is csak szem a láncban („Túl az Oderán, innen az Uralon / szervezôdik a rémönuralom”); még az ellenállók sem képesek igazán kiemelkedni ebbôl a groteszk és szánalmas világból („Gyerünk az Agyrém-térre / tüntetni! … Gyerünk az Agyrém-térre, / az Agyrém-téren / nincs semmi. / Akkor menjünk haza…”).
Mintha Petri, a költô azt mondaná: semmi értelme annak, amit Petri, az ellenzéki mozgalom résztvevôje, a Beszélô szerkesztôje csinál. Vagy ha van, az nem több a kívülhelyezkedés gesztusánál, mely szabadságot ad minden dolgok végsô abszurditásának kimondására.
A Beszélô Petrije másféle politikai önarcképet rajzolt magáról. Talán legfontosabb idevágó írása, A radikális szelídségrôl ezt mondja: „Nem értek egyet a lelkiismereti fegyverelutasítók kivételt nem ismerô erôszakellenességével, de védem a jogukat, hogy megtagadják a katonai szolgálatot. Sôt, nem érem be ennyivel. Mert ha egyetértés nincs is a fegyverelutasító és a jogvédô között, fontos, hogy érdemi párbeszédet folytassunk felfogásunk különbségérôl.” Az esszé nagyobbrészt arról szól, hogyan lehetséges kapaszkodókat találni ahhoz, hogy a nézeteltérés termékeny vitához vezessen – hogyan lehet még a hadbíró számára is vitahelyzetet teremteni. Ilyen gondolatmenetet nem jár végig az, akinek végsô szava úgy szól, hogy nincs értelme semminek sem.
Mondjuk tehát, hogy Petrinek két világképe volt, egy költôi meg egy politikai – s hogy a kettô közt nem volt közlekedés? Ez elvben lehetséges volna, de nem annak a költônek az esetében, aki azt írta magáról: „Mikor nem írok verset, nem vagyok.” Más magyarázat után kell néznünk.
 Igen, Petrit megkísértette, hogy költôi világszemléletét a nihilizmusig vigye el, hogy szuverén módon elszakítsa a többi emberhez fûzô erkölcsi kötelékeket: „Mindenkit elhagyni, / becsapni… / Istenné lenni.” Szerelmi költészetében olykor brutális keménységgel szólal meg ez a hang. De szerelmi költészetében ott vannak az ellenpontok is, a páratlan gyengédség és a közös felizzás gyönyörû pillanatai. A végsô kétségbeeséssel szemben ott az életszeretet ellenpontja. Az általános világundorral szemben a természetre való ráhangolódás kivételes perceié meg a kulináris örömöké.
S ez nem ijedt visszahôkölés vagy gondolati következetlenség. Aki az életet kizárólag kívülrôl – a radikális pesszimizmus álláspontjáról – nézi, az a folytatásához szükséges legegyszerûbb döntésekre is képtelen. Errôl az álláspontról ugyanis semmi nem következik arra nézve, hogy mit tegyünk: sem az, hogy nincsenek követésre méltó célok, sem az, hogy vannak. Aki él, nem idôzhet tartósan ennél az álláspontnál. Kénytelen különbséget tenni jó és rossz, választásra érdemes és elutasítandó dolgok között.
Élektra nem azt mondja, hogy semmi nem számít. Világundora nem a létezés értelmetlenségének szól. Etikai gyökerû lelkiállapot ez, a Mükénén eluralgó hazugságnak szól, annak, hogy a város úgy tesz, mintha nem tudna róla, hogy egy királygyilkos „uralg s pöffeszkedik” fölötte. Agamemnón lányát az apa erôszakos halála mint magánügy nem érdekli – bosszúvágyát a köz romlása váltja ki, a rendszerré szervezôdött hazugság, mely még a természetet is megfertôzte a város körül: „Színarany / hazugságként tündököl a Nap is / fölöttünk – istenek hamis pénze”. Ezért van az, hogy Élektra nem Aigiszthosz halálát, hanem Mükéné vesztét kívánja: „Már látom, hogy Mükénét ellepi / a téboly és a pusztulás penésze.” Mi ez, ha nem politikai szenvedély? De ha az: mirôl szólnak a vers indító szavai? Lehet, hogy nem is a politikáról általában, hanem a hatalmi politika machiavellista fortélyairól?
Többrôl, azt hiszem. Petri nagy elôdeinek világszemlélete valamilyen jövôkép köré rendezôdött. Petôfi politikai lírájához a „világszabadság”, Adyéhoz a „forradalom”, József Attiláéhoz „a hozzáértô dolgozó nép okos gyülekezete”. Petrinek nincs jövôképe. Elsô kötete egyebek közt a megváltó jövôbe vetett hit elvesztésérôl szól. A demokratikus ellenzék vezérlô eszméje, az emberjogi gondolat nem ígért új jövôképet. Nem adott reményt, hogy ha az emberi jogok beépülnek a társadalom intézményeibe, „majd játszunk békés állatok gyanánt”. Maga Petri abban sem hitt, hogy hathatósan beépülhetnének. Ezért kerítik hatalmukba rossz elôérzetek a rendszerváltás elôestéjén: „Miért van az, hogy mégis félek? / Kérdezek. Senki nem felel.”
De emberjogi elkötelezettsége rendíthetetlen. Soha nem játszott el a lehetôséggel, hogy az erôszakot, az elnyomást, a jogtiprást egykedvûen is lehetne nézni. Nincs egy sora, mely azt sugallná, egyre megy, hogy a hatalom megalázza és lealacsonyítja-e alattvalóit. Amit Petri valóban távol tartott magától, az a politikai világátalakításba vetett hit volt. Az erkölcsi követelést az emberségre és a helytállásra nem relativizálta. Így hát politikai eszményeinek nem valamiféle társadalmi vízió megjelenítésével ad költôi kifejezést, hanem az elveiért a halált is vállaló hôs – kivált Nagy Imre – alakját
fölidézve. A világ javíthatatlan, mi pedig esendôk vagyunk, készek, hogy egymásnak essünk, de a bukásában felmagasztosuló cvikkeres öregember példája arra int, hogy ennek nem szabad így lennie. „Bizony a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre… / Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, / gyûlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, / segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, / és élôhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, / s vadásznának reánk. Ne legyen így. / Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány / férfira, aki két fegyôr között is az utolsó szó jogán / nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta / a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz / apellált, / vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett / a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.”
Petri, a politikai cselekvô azt tette, amit Petri, a költô várt tôle.
Ahogy a végére értem, eszembe jutott, micsoda kockázat volt nálam avatottabb olvasók számára is Petri költészetét értelmezni: mindig meg tudta lepni kritikusait egy új kanyarral.
Nincs már kockázat, nem lesz több meglepetés. Ó igen, „vége a dalnak”.
1987-ben Haraszti Miklós lakásán készült egy fénykép a Beszélô szerkesztôségérôl. Petri az elsô sorban ült, Solt Ottilia mellett. Tavaly valami okból megismételtük a fényképezkedést. A Gyuri melletti hely már akkor üresen maradt. Ha jövôre megint…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu