Ritka boldogságot éreztem
a minap, egy színielõadásnak köszönhetõen.
Romantikus álomképem valósult meg újból,
ám nem túl sokadszorra: ki nem ábrándozik róla,
hogy egy szép nap felbukkan valami, mondjuk egy fénykép,
egy szakácskönyv, vers, vagy egy szobor nagyon messzirõl,
a teljes ismeretlenségbõl,
szinte a semmibõl, és rabul ejti a szívét.
A találkozás a Nomade-s együttessel olyasféle
élmény volt, mint az lehetett, amikor európai mûértõ
elõször látta a mexikói Frida Kahlo egy elképesztõ
vásznát, vagy elõször vett kézbe egy polinéz
bálványszobrot. „Formaviláguk, színpadi eszközrendszerük
eltér a Budapesten eddig látott japán társulatokétól.”
Ez a nagyon merész mondat a prospektusból nagyon beigazolódott.
A másik nagy boldogságot a „messzirõl jött ember szemén át nézhetem a megszokottat” élménye adta: japán együttes alkalmazott úgy „amereurópai” kultúr-fragmentumokat, ahogy orientalizálásra hajlamos helyi erõink díszítik munkájukat japán maszkkal, tibeti énekkel.
Emitt euroslágerek darabkái merültek fel, máskor egy hangfelvételen valaki japánul énekelt Sinatra-számot ( Moon River ). Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy szemközti lakás ablakából pillanthat be a saját ablakán, vagy egy külföldi könyvét olvassa a saját városáról.
A tokiói társulat kilenc évvel ezelõtt alakult meg, akkor még Nomade-s Táncegyüttes és Mozgáslaboratórium néven, Kumagai Noriko táncosnõ és Ikemiya Nakao táncos vezetésével, kik máig az együttes vezetõi. A Nomade-s félreismeretlenül japán táncot mûvel, a hagyományok egyéni hangú értelmezése, újrafelfedezése és felhasználása mellett nyitottan mindenre. Ikemiya táncmûvész eddigi pályája során munkakapcsolatban állt modern-, balett- és butohtáncosokkal, sokféle felfogásban alkotó jelmez- és divattervezõkkel, klasszikus japán és modern zenét alkotó mûvészekkel. Európában töltött egy éve (1989-90) alatt lenyûgözve figyelte a vasfüggöny összeomlását, táncban örökítette meg a Tienanmen téri vérfürdõt, a Berlini Fal összeomlását, mélyreható ismeretekkel rendelkezik 1956-ról, 1968-ról, járt a Szarajevói Téli Olimpia egykori nagystadionjában, melynek földjébe ezreket temettek a város ostroma alatt, és hajnalig bóklászott a soha nem látott Budapest utcáin az elõadás elõtti napon.
A Nomade-s elõadása már a színház elõterében elkezdõdik: a lépcsõfeljáró elébe kitett kis asztalon fotóalbumok fekszenek, lapozgatás végett, tömve lenyûgözõ fotográfiákkal az együttes eddigi elõadásairól. Nem túl sovány a paksaméta, hiszen az 1989-ben alakult formáció már huszonötödik(!) elõadásának próbáit kezdi meg. A képeken rendkívüli mozdulatok, színek, kompozíciók és helyszínek sorakoznak: szabadtéri felvételek, pincelabirintusban tartott performance-ok, fura, hatalmas bábok, víz, leplek, pázsit.
A lépcsõsort citromsárga, gyapjas selyemszõnyeg fedi és egy jó ötször hármas vászon, melyre hagyományos stílusban hatalmas halat festettek. A közönség várakozik és fogyaszt, morajába egyszerre éles hangú furulya vág rendet. Rizsszedõkalapos, arcát és hangszerét fehér lepedõvel eltakaró zenész lép közénk, aztán egy selyemruhás, vékony táncosnõ forog feszülten és sebesen a publikum közt, majd egy arcát hosszú, borzas hajjal félig takaró különös szerzet hatalmas szoknyában. Arca fehérre vakolt, megejtõ színimaszkot idéz. Õ is közénk lép: fél méterrõl figyelhetõ remegtetett kezeinek-ujjainak felejthetetlen tánca.
A közönség nyomukban indul, hogy elfoglalja helyét.
A történések azonnal kezdõdnek. Azt, hogy a színpadon mi minden történt, tulajdonképpen reménytelen felidézni: a kilenc táncost a darab közepére minimum húsznak saccolnánk, az elõadás ötlet- és mozdulatanyanyagát európai pragmatikus koreográfusok legalább ötévnyi alkotómunkájuk lefedésére osztanák be: az elõadás olyan tömény és zsúfolt, mint a tokiói metró délután négykor. Ez a zsúfoltság azonban kápráztató. Forgatag, nem pedig tömegnyomor. Nézõként azt gondolhatnám, egy egész légiflotta szállította Nomade-s-ékat Párizs-Bécs-München-Budapest turnéjuk során. A játékosok át-és-átalakulnak, eleinte alig lehet elválasztani õket egymástól, pedig civilben nagyon is sokfélék: a szoborarcú, hátközépig érõ õszes hajzuhatagot viselõ Ikemiya, a tüzes tekintetû Kumagai, a borzas hajú szoknyás színész, a leborotvált szemöldökû, kihúzott szemû, démoni arcú kis kobold, a nagyon vékony és nagyon magas, elképesztõ tánctudású fiú, a merengõ tekintetû, dekadens szépségû törékeny táncosnõ, meg mind, a többiek.
Nomádék táncszínháza olyan szenvedélyes és erõteljes, mint az évtized-eleji orosz színház: kérlelhetetlen (azt ne mondjam: kegyetlen), nagyon egyéni módon szürreális, és olyan fordulatszámon mûködik, ami a követhetõség határán mozog. Bonyolult partitúra szerint kerek és négyzetes fényzónák gyulladnak fel, a pillanatonként más-más ruhában újra a változatos fényekkel világított színpadra örvénylõ táncosok ezekben mutatkoznak meg. A színpad egészét bemozogják, néha már az sejlik fel, betörnek közénk is. Ez majdnem megtörténik: egy-egy táncos a nézõtér elsõ sorához húzódik: levadássza az ott ülõk tekintetét és farkasszemet néz egy-egy percre velük, míg táncol. Mintha csakis nekik csinálná. Egy másik pillanatban a maszk-arcú, bozontos-szoknyás színészkülönlegesség két nézõhöz húzódik és megfogja a térdüket.
Az elõadást Hatada Hiroyuki zaklatóan sokféle kompozíciója kíséri: zajzörejek és lüktetõ ritmusok, ready-made betétek pörgetik az eseményeket.
Hatalmas, színes, festett vásznak
lobognak, festett kendõk villannak fel, a színészek
ki-be járnak a térbe, másodpercek alatt öltöznek
káprázatos és meghökkentõ ruhákba,
melyek hol az általunk ismert amerikaias bóvlit, hol a hagyományos
japán textileket idézik. Citromsárgák és
vérvörösek, ultramarinok és méregzöldek
hullámzanak és adják át helyüket – egy-egy
pillanatra – nyugodtabb színeknek.
Ez a szaggatottság érvényes
a táncra: varázsütésre lódulnak meg gyönyörû
mozgásfolyamatok, zaklatott mozdulatok csendesednek a szélben
hullámzó sás, vagy a hínár békességévé.
Hatalmas, önálló életre
kelt, fekete nylonfólia türemkedik be a takarás függönyei
közül: mögötte lüktetõ táncostestek;
mire a szín túlvégére ér, kiürülve
esik össze. A háttér növényi ornamentikás
díszletvásznából, hasítékokat
cipzárral nyitó figurák arca bukkan elõ. Dobozok
és selyemfestmények, óriási, tûzpiros
pálmalevél-legyezõk villannak fel egy-egy pillanatra.
Egy táncos biciklit tol át a színen, melynek csomagtartójára
szerelt ládájából a szereplõk csillogó
fémkorongok százait szórják szét a színen.
Biciklicsengettyük félgömbalakú kis házikói
ezek: csilingelve gurulnak szét mindenfelé.
Ezzel a jelenettel áll le az elõadás:
leáll csak, nem véget ér. Akkora erõ van benne,
hogy igazából csak megállítani lehet, befejezni
nem hagyja a forgató-nyomaték.
Ikemiya koreográfus filozofikus bevezetõje olvasható a színlapon. Saját bevallása szerint minden darabjuk önálló életre kel a bemutatkozás után: folyamatos átváltozásokba kezd. A bevezetõ szövegét szinte egyáltalán nem lehet azonosítani a látottakkal. És nem is szükséges. A Nomade-s elõadásának „üzenete” újszerû olvasatot nyer minden egyes játszóhelyen: „máshogy játszottunk Párizsban, megint máshogy Budapesten, és Japánba visszatérve is eltérõ módon fogunk játszani” – mondja a szerzõ. Elõadásuk a kultúrák egyenrangú keveredésének, a találkozásnak, az egymásracsodálkozásnak emlékmûve. Japán mozgásszínházi posztmodern, ritkaságszámba menõen kiváló vizualitással, totális térhasználattal és figyelemmel, test és szellem teljes odaadásával létrehozott szellemi kaland. Köszönet érte a remek szemû MU Színháziaknak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu